Oldal nyomtatása - A Szükség Szobája

★★ Sebastian ★★
2001.12.17
előzmény (https://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,15558.msg90402.html#msg90402)
16+

Egészen felhergeli a fiú zaklatott élvezete, a nyüszítése, a remegése a teste alatt. Nem tud rá haragudni, amiért nélküle élvez el, ha valójában a saját műve, a hiúságára játszik és ráadásul ilyen izgató módon csinálja. Számára is rejtély, miért nyalja feszesre nagyjából minden, amit Sebastian művel akár akaratlagosan, akár önkéntelenül, de kétségtelenül megteszi újra és újra, még ha Noah esetében az önbizalom és az a pofátlan határozottság el is fedi a tényt, hogy éppúgy kiszolgáltatott neki, mint fordítva.
Nem mintha nem tudná, milyen reakciót vált ki belőle az a nyelvjáték, de őszintén... élvezi feszegetni a határokat és imádja zavarba hozni ilyen látszólag semmi apróságokkal, amik mégiscsak beleégnek az ember emlékezetébe.
A nyöszörgés hatására kedve lenne itt helyben a kemény asztalon belelökni magát most azonnal kérdés és kérés nélkül, míg a gyengélkedő faltól-falig feltelik azzal a szexuális oktatással, amit ő preferál. Hívhatja professzornak is közben és ha jó fiú lesz, rengeteg pontot összekefélhet a Grifffendélnek.
Hmh. Hogy csúszott félre ennyire ez a gondolat?
Jobb meggyőződése ellenére mászik le róla és indul kifele vele. Annak a pillantásnak súlya van rajta, lassú, de mély levegőt vesz a látványtól és igen. Kimondottan tudná szeretni magán a kezét jelenleg, de egyáltalán nem biztos, hogy nem lökné be az első lovagi páncél, kőszobor, oszlop, vagy nagyjából bármi mögé, hogy a falnak nyomva élvezze ki a testét.
Ah. Túlságosan is felizgatta az előbbi jelenet, amíg a fiú beszél, ő válogatott szituációkban képzeli el, ettől függetlenül egyébként követi még mindig kéz a kézben. Mit érdekli, ki látja meg őket, már úgyis a Roxfort sztárpárja a rossznyelveknek hála, felőle aztán azt hisznek jelenleg, amit akarnak.
Még ha felületesen rémlik is, hogy ez nem feltétlen egy jó ötlet, Morrow és társai valamiért nem jutnak eszébe izgalmi állapotban...
- Szükség Szobája? - Vonja össze a szemöldökét hirtelen, ahogy beéri gondolatban a fiút. A placc kifejezetten úgy hangzik, mintha valami klotyó kapott volna úri nevet, ami egyébként ennél az iskolánál már meg sem lepi. Komolyan? Ott akarja csinálni? Lepillant a srácra, az inghúzogatásra és hát. Oké, nyilván kellemetlen lehet, egy mosdóban legalább némileg helyre tudná tenni magát. Érthető óh Jack. Megint Jack? A végén még megjelenik nekik, mint valami démon, ha túl sokat idézgetik.
Nem mintha féltékeny lenne. Nyilván csak elfelejtette milyen, ha az embernek barátai vannak.
- Úúú - Derül fel hirtelen a magyarázatra és valamiért olyan echte macskás mosoly kerül a képére, hogy az már önmagában is árulkodhatna a következő gondolatról. - Lesz egy rakás odabent belőled. - Neveti el magát végül teljesen komolytalanul, valahol félúton leállt az agyműködése némi szexuális fantáziálgatás kedvéért és teljesen nyilván nem is tért vissza belőle.
Ahogy aztán megállnak a feltételezhetően megfelelő falrésznél, körbepillant a néptelen folyosón. Felfogja a fiú pozíciójából, a néma testbeszédből, hogy esélyesen megfelelő helyen vannak és ettől valamilyen furcsa okból kifolyólag a fiú mögé mozdul, hátulról ölelve át a derekát, feszesen és keményen simul a fenekéhez.
- Te csináld. - Súgja felülről a fülébe, a hangja az előbbi komolytalansághoz képest egészen lágynak és bizalmasnak tűnik. - Kíváncsi vagyok, hol éreznéd igazán biztonságban magad.

To: Noah

2001. december 17.
(https://i.pinimg.com/564x/c3/6b/43/c36b437bbf27e66d945ed10bc57a7ca8.jpg)

16+

Még éreztem a történtek nyomát végigbizseregni a testemen, ahogy már a folyosón voltunk. Mindkét lábam remegett, a gerincem mentén újra és újra forró bizsergés futott át, hiába mentem el korábban… újra akartam érezni Noah érintéseit magamon. Hiányzott a ruhák szakadásának hangja, a forró lehelete a bőrömön, pedig mindez csak úgy volt az igazi.
Én sem sokat hallottam a Szükség Szobájáról, leszámítva azokat a dolgokat, amiket Jack mesélt. Olyan volt, mint egy két lábon járó térkép az iskolához… meg a szexhez. Akármit mondatam neki ellátott tippekkel és ötletekkel. Valahol hálás lehettem, hogy ilyen legjobb barátom van. Támogatott és elfogadott, egyetlen megjegyzést sem téve Nightingale nemére vagy korára.
– Úúú – szinte hallottam a hangján, ahogy megtetszik neki az ötlet. Felé pillantottam, látva a mosolyt az arcán. – Lesz egy rakás odabent belőled.
– Ö… – zavartan pislogni kezdtem. Ezúttal nem azért, mert olyan mocskosul bénának éreztem magam. Meglepett a válasza, hogy éppen „én” vagyok a vágya ennyire. Mármint… két perccel korábban még azon agyaltam, hogy vajon hány emberrel feküdt össze, mióta ismerjük egymást ilyen értelemben is… a folyosós eset óta. – És mindegyiket meg akarnád… ?– kérdeztem rekedten, nyeltem is egyet. Nem csak azért, mert elképzeltem magát az aktust… hanem hogy végig nézhetném kívülről, mit tesz velem. Nem voltam benne biztos, hogy tetszene a látvány, főleg a saját bénaságom miatt.
Zavartan pislogtam felé, majd a tekintetem inkább a folyosóra fókuszáltam. Éreztem, ahogy ég az arcom a vörösségtől. Kedvelne? Éppen engem… nem, tuti csak a szex miatt… Gondoltam végig, nyelve egy nagyot. Miért is akarna csak a szex miatt éppen engem? Kicsi vagyok, egy kevés izmom van, nincs éppen szép testem és az arcom is még bőven őrzi a gyerekes vonásokat.
Megálltunk a folyosón azon a részen, ahol látszólag egy hosszabb falfelület volt ajtó nélkül. Jack ilyesmit említett… de bizonytalanul álltam meg, néztem végig a köveken.
– Te csináld. – Súgta felém Noah a szavakat. – Kíváncsi vagyok, hol éreznéd igazán biztonságban magad.
Erre a válasz viszonylag egyszerű volt. A régi szobámban, ahol felnőttem… ahol még nem kellett fáznom, mert nem volt betörve az ablak, a falak nem voltak nyirkosak és penészesek és a szüleim még nem azt kutatták állandóan, hogy mi a baj velem. Tizenéves korom előtt fogalmam sem volt olyasmikről, hogy szegénység, éhezés. Az otthon biztonságot jelentett, ahová visszamenekülhettem, ha bántottak a gyerekek az utcában.
Lehunytam a szememet és csak arra koncentráltam, hogy biztonság, meleg. Biztonság… biztonság… meleg… Hallottam szinte a kattanást, ahogy szép lassan kisimul abból a falból. S mikor kinyitottam a szememet ott volt. A kilincs annyira hívogató volt… igazából tényleg a szobámra számítottam.
– Hát… remélem az, amire gondoltam… – mondtam és odasiettem, hogy lenyomva a kilincset meglássam a régi ágyamat, a letisztult bútorokat, azt a rengeteg könyvet, az ablakon át betörő délután napfényt… de nem. Sötét volt, furcsa, édes illat… és egy hatalmas ágy vörös ágyneművel, mindenhol rengeteg gyertya. A közelben egy nagy, kör alakú kádban a víz tetején úszó rózsákkal, meg egy nagydoboz, amin az állt, hogy síkosító. Azonnal elvörösödtem. Nem… nem… Tudtam, hogy mire koncentráltam, csakhogy a testem közben egészen mást akart. Szexet. Ez pedig bekavarta a dolgokat. A tekintetem egy üveg pezsgőn állapodott meg a kandalló előtti szőnyegre helyezve a két pohárral.
– Én nem… nem ezt! – magyaráztam zavartna, ahogy mögöttünk az ajtó bezáródott.

★★ Sebastian ★★
2001.12.17
16+

Ez a baj azzal, ha az embernek nincsenek igazán barátai. A bulik hírei? Pletykák? Balhék? Seftelés pár jelszóért? Simán. De hogy olyan dolgokról tudjon, mint a rejtett folyosók bonyolult rendszere, vagy a Szükség Szobája egyenesen, már olyan kapcsolatot is igényelne komolyabb résztvevőkkel, amiket szimplán csak nem engedhet meg magának.
Más kérdés, hogy jelenleg éppenséggel... pontosan ilyen kapcsolata van Sebastian személyében. Amíg azonban nem gondol bele mélyebben, vagy nem ébresztik rá úgy istenigazán, addig nem is kell megérteni, hogy valójában mennyivel... komolyabban kezeli, mint kellene. Még ha az az apró kis kérdés korábban bírt is hasonló potenciállal, túl gyorsan felszívódott a háttérben, Nightingale pedig remekül ért ahhoz, hogyan ne gondoljon valamire, amire nem akar. Több éves tapasztalata van benne.
Ahogy nyilvánvalóan a zavarbaejtésben is, mert ezúttal is sikerül egyetlen őszinte vággyal. Nem sejti, Sebastian mennyire túlgondolja a kérdést valójában. Nyilvánvalóan ő a leghőbb vágya pillanatnyilag. Nem a fejével, hanem a farkával gondolkodik és magától értetődően sokat akar belőle.
- Naná. - Szélesedik a mosoly a kérdéssel, kilép mellé még séta közben és átkarolja a derekánál egészen közel húzva magához. Ha már beszélnek is róla, egészen biztosan nem hajlandó lényegi testi kontakt nélkül tenni, ennyi jár.
- Mondjuk erősen kétlem, hogy bírnám erővel, de párat belőled biztos ki tudnék elégíteni egyidőben. Vagy imádnám, ha sokan kényeztetnél. Sőt. Imádnám azt is, ha te csinálnád nekem. Egyedül. - Ahogy a háta mögé lép a fal előtt, és átöleli, ujjai a fiú nyakához csúsznak és megoldja a nyakkendőt. - Őrülten ki vagyok éhezve rá. - Szinte suttogja azt a nagyon őszinte vágyat a fülébe, szája puhán súrolja felülről, az az alig gondolatnyi nyalintás pedig pontosan arra elegendő, hogy rombolja a koncentrációt azon a bizonyos szobán...
Nem foglalkozik különösebben a fallal, a megjelenő ajtóval, lefoglalja a tény, hogy a karjai között van, hogy a farka a fenekének nyomódva lüktet és hogy elképzeli a kezét, a száját a testén, a bőrét a bőrén csúszni.
Halkan nyög, ahogy a srác kimozdul az ölelésből, de hagyja ellépni. A hiányérzet lüktet a bőrén a ruhák alatt és kénytelen magának beismerni, hogy tényleg átkozottul vágyik rá. Apróságokra. Érintésekre. Csókokra. Kényeztetésre. Bármire, ami túlmutat a csak szex témakörön, holott... pontosan ő az, aki nem akarja ezt. Ám ez egy tudatos döntés eredménye és még nem jelenti, hogy nem... vágyik rá.
- Oh. - Ezúttal sikerült valóban meglepni, mert a hirtelen reakción túl tőle szokatlan módon egyszerűen csak elnémul. Pillantása lassan körbejár odabent. Azon a túlságosan is domináns ágyon... a TÚL sok gyertyán. A kádban... rózsákkal. Komolyan.
Háta nekiütődik a bezáruló ajtónak. Észre sem vette, hogy hátramoccant.
- Nhh... - Eltakarja a szemét fél kézzel, ezúttal ő is érzi, hogy elpirult. Mi a francért. Mi a franc.
- Ne haragudj. - Nyögi végül, halkan sóhajt. - Lehet, hogy ez én voltam. - Francba már. Nem tudott volna szimplán csak... a szexre gondolni mindenféle túlromantizált gondolatok helyett? Egyszerű lenne csak úgy ráfogni a szobára, biztos megvan benne az incubus féle potenciál, hogy kihozza az emberből a mélységeket, ha már egyszer vágyakkal dolgozik, de azért...
- Bejöhetünk újra ha... szeretnél. - A hangja egészen elhalkul a végére, mert reflexből a kilincs után nyúl és az egyszerűen csak nincs ott; ujjai a Roxfort jellegzetes kövezetén simítanak végig. Ellöki magát a faltól, pillantása tallózza azt, amit már egyébként is az ujjai alatt érzett.
Hát hogyne.
- Vagy mégsem. - Fél kézzel feltúrja hátul a haját. Valahol félúton kifutott a fejéből minden gondolat és most rajta van a bizonytalanság sora. Nem az zavarja, hogy nem tudja, miatta lett-e ilyen fülledt romantikus soha többet nem mozdulunk ki stílusú szobájuk. Az zavarja, hogy ez egyáltalán opció, holott nem kellene, hogy az legyen.

To: Noah

2001. december 17.
(https://i.pinimg.com/564x/c3/6b/43/c36b437bbf27e66d945ed10bc57a7ca8.jpg)

16+

Nehéz volt úgy összpontosítani, hogy közben a fülembe beszélt, ahogy a szavakat formálta. Éreztem, hogy odasimul hozzám… hiába kerestem azt a békés helyet, hiába idéztem meg a lelki szemeim előtt, a szoba abszolút nem úgy reagált rá, ahogy kellett volna. Biztos voltam benne, hogy a testünk összesimulása, a lehelete a fülemen azt a békés képet is képes volt átfesteni… nem volt meglepő. Jó ideje tudtam, hogy Noah a legrosszabb, legszexéhesebb ösztönöket nyitotta bennem fel, szabadjára engedve a farkast.
Ez a szoba is, pontosan olyan volt a sötétvörös falakkal, mintha csak arra találták volna ki, hogy az emberek egymásba gabalyodjanak odabent. A hatalmas ágy, a túlzásba vitt gyertyák fénye és a kád tetején úszó rózsaszirmoktól egy pillanattal később azonnal elvörösödtem. Nem értettem, hogyan történhetett ez… hiszen, ha el is képzeltem magunkat valahol, akkor az a folyosón volt, ahol először szexeltünk. Az volt a közeg, ahol elképzeltem magunkat és, ahol a leginkább biztonságban éreztem vele magam, mikor kettesben voltunk. A hálóteremben végig ott volt a félsz, hogy ránk nyit valaki. Most azonban szándékosan nem gondoltam volna magunkat oda vissza. Tényleg csak egy békés helyet akartam, ismerős holmik között… nem egy szabályos szexbarlangot – ahogy Jack mondaná. Ez mondjuk még attól is elég messze volt, sőt már-már a túl romantikus irányba ment át.
– Nhh…
A furcsa hangra azonnal Noah felé fordultam. Láttam, hogy eltakarja a szemét és most az ő arcszíne is megváltozott. Nem akartam, hogy azt érezze, ez túl sok… és rám unjon. Nem akartam, hogy elmenjen és másokkal akarjon lefeküdni. Ha másra nem is vagyok jó, legalább ez hadd maradjon meg nekünk.
– Ne haragudj. – Mondta aztán, mintha szimplán közölni akarná, hogy akkor ő most inkább távozik. Nem akartam, hogy távozzon és már léptem is felé kinyújtott kézzel, hogy megfogjam a kezét. Nem figyeltem, nem dolgoztam fel, hogy az ajtó a háta mögött beleolvadt a fal síkjába. – Lehet, hogy ez én voltam.
– Én nem… – kezdtem dadogva. Aztán leesett… hogy mi? Értetlenül pislogtam, ahogy a kezem megremegett közöttünk a levegőben. Az arcom megint kipirult, talán még jobban is, mint korábban – ha egyáltalán lehetett fokozni. Nem, nem akartam elhinni, hogy ez azt jelenti, hogy nem csupán szexpartnerként gondol rám. Túl félénk és önbizalom hiányos voltam ahhoz, hogy ez egyáltalán felmerülhessen bennem.
– Bejöhetünk újra ha... szeretnél.
Láttam, ahogy nyúlna a kilincsért. Én pedig egész egyszerűen rájöttem, hogy vissza kéne húzni a kezemet, hát így is tettem, annyira, hogy a mellkasomra szorítottam a másik kezemmel. Talán attól féltem, hogy megint utána akarnék kapni, pedig nem kéne.
– Vagy mégsem.
Félre pillantottam. Nem akartam látni a zavarát, attól féltem, hogy éppen ez vezet majd oda, hogy tényleg nem keres többé. Engem is megijesztett, mikor vágytam rá… talán még jobban, mint őt most ez a helyzet. Csakhogy ő nem engedett elmenekülni. Én viszont nem voltam ilyen erős.
– Nekem tetszik így… – motyogtam kicsit zavartan magam elé, hátha akkor elmúlik a pánikja. Nem voltam jó az ilyesmiben, fogalmam sem volt, hogyan kéne megnyugtanom, miközben én attól voltam zavarba, hogyha ez ő volt, akkor nekem szólt az egész. – Egész… kellemes… sokkal jobb, mint amire én…
Közelebb léptem hozzá és a homlokomat a vállának támasztottam, jelezve, hogy nekem ez így jó. Nem voltam a szavak ember, ezt már tudta… de azért ha valamit akartam, arra rávezettem, igaz általában az ágyban és nem előtte.
– Veled... veled... mindenhol jó…

★★ Sebastian ★★
2001.12.17
16+

Nagyon hirtelen változik a hangulata. Egy perccel korábban még hozzá simult és semmi másra nem tudott gondolni azon kívül, hányféleképpen akarja megkapni lehetőleg most és azonnal, most azonba...
Beszél. Beszél, mert ez az egyetlen dolog az életében, ami képes kitölteni az őt körülvevő csendet. Ezt csinálja az anyja halála óta és bár a helyzet javult 12 évesen, amikor végre rátalált egy igazi barátra, Aidan halálával kifejezetten súlyosbodott. Sebastian átkozott hálás lehet Jack létezéséért. Mert néha igenis kellenek barátok, akik nem hagyják egyedül az embert a saját gondolataival.
És mégis... az, hogy ő egyedül marad, hogy nincs partnere igazán teljes mértékig a saját választása. Nyithatna akár Batesre is ahelyett, hogy folyamatos bizonytalanságban tartja nem engedve be abba a bizalmi körbe, ami ő maga... de a saját felfogása szerint ez sokkal önzőbb lenne, mint amit egyébként művel vele, nem.
Nem Batesnek kell megmentenie a benne lappangó sötétségtől és pontosan ezért most sem várhatja el tőle, hogy lenémítsa benne azt az ébredező pánikot. Pláne, ha még arra sem tudja rávenni egyelőre, hogy önmagától hozzá érjen, amikor épp arra vágyik...
Ahogy az ajtó után nyúl, periférián érzékeli a kinyújtott kéz tényét. És nem reagál rá. Könnyű lenne elfogadni és felé lépni, de pillanatnyilag mi sem nehezebb annál.
Túl kuszák odabent a gondolatok, hogy eleget beszéljen ahhoz, hogy teljes mértékig kitöltse ezt a zavarbaejtő csendet, ami túl magasra mászik a tarkóján és ráfog a nyakára. Nincs rá jó hatással a tény, hogy az ajtó nemes egyszerűséggel eltűnt. Ez nem lehet vágyalapú, mert neki igenis szüksége lenne a menekülési útvonalra, ha úgy alakulna a helyzet. A tudatra, hogy van kiút. Egy kiskapura, ami szerint ez a valami itt közöttük nem véresen komoly.
Nem reagál a szavakra, bár azok eljutnak a tudatáig. Egyszerűen csak nincs bennük elég határozottság ahhoz, hogy visszarántsa a megfelelő vágányra, vagy elfeledtesse vele a saját gondolatait egyáltalán. Csak arra a minimális kontaktra huny szemet végül, Sebastian pedig érzékelheti, hogy az a váll kimondottan feszült. Nem távozik belőle az utolsó szavakkal sem, de legalább már elmosolyodik.
- Hé. Gondolod ha éhesek leszünk megjelenik egy rakás banán? Mert akkor itt maradhatunk a tanév végéig. De legalább a szünetig. - Korrigál végül engedékenyen, mert azért gyaníthatóan a banántéma is csak az első napokban lenne szórakoztató.
Szembefordul a sráccal és azon a pillantáson nem látszik, hogy valóban olyan mélyen érintené a helyzet, mint ahogy az az első pillanatban tűnt... ki tudja. Talán túlgondolt az egész feszültség és Noah pontosan úgy rázza le magáról azt a pillanatnyi zavart, mint ahogy az el is várható tőle.
- Játsszunk egy kis türelmi játékot, hm? - A csípőjére fog és magának háttal fordítja, hogy kénytelen legyen újra körbenézni a szobán. Lehajolva belecsókol a tarkójába, a nyakába, a fülére. - Először kiélvezzük, hogy csak a miénk a víz. - Lehúzza a talárt a fiú vállairól, hagyja hogy aláhulljon a földre kettejük közé. - Aztán megnézem, milyen vagy egy kis alkohollal a szervezetedben. - Beleharap a fülébe, míg a derekára simít, felgyűri rajta a pulcsit és csapdába ejti vele a kezeit a feje felett, amíg ujjai végiggombolják az inget a mellkasán, a hasfalán. - Annyiszor élvezhetsz el közben, ahányszor csak tetszik, de újra és újra felizgatlak majd, amíg végül meg meg nem duglak az ágyban. - Lehúzza róla a pulcsit és azt is a földre dobja. Keze lesimít a hasfalán, a nadrágján, míg a másik lesimogatja vállairól az inget. Már a meztelen bőrre csókol, az azt követő harapás nem okoz fájdalmat.

To: Noah

2001. december 17.
(https://i.pinimg.com/564x/c3/6b/43/c36b437bbf27e66d945ed10bc57a7ca8.jpg)

16+

Nem akartam ennyire elcseszni. Nem akartam, hogy kellemetlenül érintse… mégis, ahogy a homlokom a vállára simult, éreztem, mennyire megfeszülnek az izmai. Menekülni akart. Pont olyan volt, mint én, amikor megijedek valamitől s ez nagyon nem volt a helyén. A karjaim átölelték őt hátulról. Finoman, szinte csak egy pillanatig, aztán a tenyereim végig siklottak a hasán, az oldalán, majd visszatértek a testem mellé.
Tudtam, hogy ezek után haragudni fog rám… és minden oka meg is lenne. Mégis csak az én ötletem volt az, hogy a Szükség Szobájába jöjjünk. A kastély egy komplett szexszobát kellett volna, hogy adjon nekünk, nem ezt a romantikus menedéket. Persze, hogy tudtam, hogy ő nem gondolja ilyen komolyan… nem volt közöttünk semmi romantikus. Ezért nem várhattam választ a gyengélkedőnél feltett kérdésre. Tudtam, hogy másokkal is együtt van… tudtam. Nem kellett volna meglepnie, hogy menekülni akar ebből a helyzetből.
– Hé. Gondolod ha éhesek leszünk megjelenik egy rakás banán? Mert akkor itt maradhatunk a tanév végéig. De legalább a szünetig. – Hallottam a hangján, hogy elmosolyodik. Hirtelen jött a változás, de valahogy éreztem, hogy ezt sem én váltom ki. Keserűen bámultam rá, ahogy felém fordult… fogalmam sem volt, mit mondjak. A poént fel sem fogtam… nem, mert még mindig ott voltam az előző gondolatokban.
Nagyon haragszik rám… nagyon-nagyon. Nem tudom miért, de úgy mantráztam magamba a gondolatot, mintha muszáj lenne. Egy pillanattal korábban még azt gondoltam, hogy akármilyen is lesz ez a szoba, én örökre itt akarok maradni vele.
– Aha… – dünnyögtem.
– Játsszunk egy kis türelmi játékot, hm? – Nem ellenkeztem, mikor megérintette a csípőmet és a szoba belseje felé fordított. Fogalmam sem volt, mit tegyek, hogy megint minden rendben legyen bennem… benne. Valahogy biztosítani akartam vele, hogy nem akarok vele járni… hogy azt csinál, amit csak akar és használjon úgy, ahogyan eddig. Nem tudom miért, talán reméltem, hogy akkor nem haragszik majd többé rám.
Az apró csókok a fülemben végződtek. Talán helyre állt a békéje, még ha az enyém nem is igazán. – Először kiélvezzük, hogy csak a miénk a víz. – Hagytam, hogy lehúzza rólam a talárt, még segítettem is a karommal, hogy könnyebben menjen. Reméltem, hogyha megkap, többé nem lesz olyan ijedt és csalódott.
Nyeltem egyet.
– Azt teszel velem, amit csak szeretnél. – Dadogás nélkül beszéltem ezúttal, mintha a keserűség egészen új erőt adott volna. Kicsit hátra simultam úgy, hogy érezzem még jobban a teste melegét.
– Aztán megnézem, milyen vagy egy kis alkohollal a szervezetedben. – A fülembe harapott és én engedelmesen mordultam neki egyet, miközben már a pulcsimat húzta el. Hagytam, hogy az anyaggal könnyen fogja el őket. A gombok könnyen szabadultak ki az ingen. – Annyiszor élvezhetsz el közben, ahányszor csak tetszik, de újra és újra felizgatlak majd, amíg végül meg meg nem duglak az ágyban.
Hamarosan a pulcsi s az ing is a földre hullott. A meztelen bőrre érkező csókba beleborzongtam. A harapásra viszont újabb mordulás szakadt ki belőlem. Próbáltam átadni magam a helyzetnek, de nagyon nehezen ment.
– Nagyon… nagyon… rosszul bírom… az alkoholt – pillantottam a pezsgős üveg felé. Mikor legutóbb ilyen történt, Jack adott egy kis bort, amit a szülei házából lopott el a nyári szünet végén. Egy pohárnyitól annyira berúgtam, hogy állítólag végig táncoltam a klubhelyiséget. Semmi sem rémlett belőle azóta sem.
Közben kiléptem a cipőmből, hogy könnyebben vetkőztethessen tovább. Csak egy-két lépést tettem a kád felé, hogy mind közelebbről rajzolódjon ki a rózsaszirmok formája.

★★ Sebastian ★★
2001.12.17
16+

Ez itt egy komplett szexszoba. Akkor is, ha mellőzi a különösebb perverziókat és kifejezetten a romantikára fókuszál, az azért tagadhatatlan, hogy ezt itt kimondottan enyelgésre tervezték.
Nem érez dühöt. Legalábbis nem Sebastiannal szemben, a fiú valójában nem tehet a feszültségéről és egyszerűen csak... nem az a fajta, aki olyanokon vezeti le a haragját akiket... akikkel törődik. Még csak nem is haragos. Egyszerűen csak pánikol.
Nem a legjobb reakció az azonnali hangulatváltás, de ez az, amit ismer is. Így kezeli a kritikus szituációkat évek óta, egyszerűen csak benyeli magába, amit nem tud megoldani és nem beszél róla többet... talán nem egészséges, de kétség kívül hatékony a maga módján.
- Tényleg? - Lepődik meg, mintha ugyan nem sejtené, hogy az az "aha" nem is figyelt rá különösebben. Ha más nem, hát az a keserű pillantás elárulja... Sebastiannak legalább akkora affinitása van csapdába esni a saját drámai gondolatvilágában, mint neki és bámulatosan alkalmatlanok rá, hogy osztozzanak rajta, bár... Batesnek legalább ott van Jack.
Hacsak nem fajzik el teljesen, hát egyelőre nem vesz tudomást róla és hagyja, hogy a szoba megtegye a maga hatását. Még ha pillanatnyilag rendkívül idegen is az előbbi pillanat árnyékában, ez nem jelenti, hogy nem alkalmas rövidtávon feloldani a rossz hangulatot.
Ha pedig mégsem, nos... Noah nincs szörnyetegből. Annyit nem ér a saját orgazmusa, hogy bármelyikük is rossz szájízzel csinálja.
Amit csak szeretne, hm? Pillantása a barna fürtökre villan, elpihen rajta néhány másodpercig, amíg lesegíti róla a talárt. Szinte furcsa. Egybefüggő mondatot hallani tőle és ő lenne a legboldogabb, ha ez a saját érdeme lenne... végül is nevezheti annak. De erősen kétli, hogy ez jelenleg pozitívum lenne.
Lehunyja a szemét egy pillanatra és hagyja, hogy átjárja a mordulás embertelen, borzongató zöngéje. Ha valami képes igazán visszaterelni a gondolatait, akkor az pontosan ez a hang. Töretlenül beszél, amíg vetkőzteti és a csókja már kellemesen forró, amikor meztelen bőrt ér. Közben mosolyodik el a szavakra.
- Mennyire rosszul? - Kérdezi már csendes vidámsággal, mert hirtelen igen színes opciók villannak fel a lelkiszemei előtt. - Egy pohárt se? Fél? Egy korty? - Kigombolja rajta a nadrágot és lesimogatja róla lépés közben, azt a mozgást ugyanis folytatja előre a kád felé. Nem hagyja, hogy Sebastian orra bukjon a saját nadrágjában, átöleli hátulról és megemeli kicsit, hogy biztonságosan léphessen ki belőle. - Én általában őszintére iszom magam. - Közli végül elfintorodva. Egész konkrétan meg depressziósra issza magát. Ezért nem piál komolyabban drogok nélkül. A megfelelő kombináció megmenti a pszichológiai önpusztítástól, de egy üveg pezsgőt konkrétan mostanra már meg sem érez.
- Mmmh... sosem fürödtem még ilyen menő kádban. - Álmodozó hangja már a régi, viszonylag gyorsan akklimatizálódik a szituációhoz és nyilván képessége van megtalálni a maga örömét a dolgokban akkor is, ha az az ajtó nem rajzolta ki magát a kedvéért.
Előre nyúl, lehúzza a fiú nyakából a már lazább nyakkendőt, majd kicsit hátrébb mozdul tőle, hogy lecsúsztassa rajta az alsót is, mögé térdelve szabadítja meg a zokniktól.
- Menj csak előre. - Simítja meg a fiú combját, puhán csókol az oldalára, mielőtt az valóban meg is tenné. Kétli, hogy jelenleg különösebben vetkőztetni akarná őszintén szólva és amennyire zavart, nos. Valószínűleg így egyszerűbb.
- Milyen a víz? - Kérdezi már felállva, ledobja a földre a talárját és meglazítja saját nyakkendőjét. Az hamarosan sziszegve kígyózik lefelé és mire földet ér Sebastianét keresztezve, Noah már az inget gombolja végig.
- Mondd, Bates... hazamész az ünnepekre? - Nemtörődöm mozdulattal nyitja szét magán a fehér anyagot. Nagykorúság ide, vagy oda, egy 17 éves kamaszhoz képest meglehetősen edzett teste van. A rengeteg futás, fa- és épületmászás, a végtelen fizikai büntetőmunkák és amúgy saját edzése, nem múlt el rajta nyomtalanul az évek során. Nem egy széles vállú izomkolosszus, de a hosszú, ruganyos izomzat mintha nyújtaná az alakját és ettől hirtelen idősebbnek is hat... bár lehet ezt a hatást inkább a hegek okozzák. A mellkasát, a hasfalát és jelenleg nem lát rá bár, a hátát is több szabályos öt centis heg borítja. Az elrendezésük véletlenszerűnek tűnik, leszámítva azt a tűpontossággal vágott X-et a szíve felett. Van rajta pár egyéb heg is, de azok jóformán elhanyagolhatók ezekhez képest.
- Mert ha nem uh... szeretnék kérni egy szívességet. - Mintha csak erre a végszóra várt volna, a földre hajított talár egyik zsebéből előgurul valami rózsaszín gombolyag... aprócska szájával hatalmasat ásít, mielőtt hatalmas szemeivel körbepillantana. - Ez itt Fahéj. - Közli végül, ahogy a kócos törpegolymók "gazdájára" pillantva vidáman csipog egyet.

To: Noah

2001. december 17.
(https://i.pinimg.com/564x/c3/6b/43/c36b437bbf27e66d945ed10bc57a7ca8.jpg)

16+

A „Tényleg?”-re csak bólintottam. Nem azért, mert egyetértettem volna… én szívem szerint ugyanis örökre itthon maradtam volna vele, csak azért, hogy ne kelljen soha hazamennem. Nem akartam látni a szüleimet, nem akartam figyelni, ahogy apám néma csendben ücsörög a tévé előtt és úgy tesz, mintha nem lenne fia. Anyám meg csak faggatna, hogy mi van velem? Még a húgom látványa is egészen elszomorítani, hiszen tudom, a szüleim szerint nem értékes ember, csak azért, mert benne nem pislákolt fel a mágia… én azonban hálás voltam. Ez a világ túl kegyetlen, túl sok nyomot hagy az emberen.
– Mennyire rosszul? – kérdezett vissza. Tudtam, hogy ez a téma, majd jobban felvidítja s talán nem akar elmenni. Örültem, hogy végre rám koncentrál, hogy a nadrágommal van elfoglalva. – Egy pohárt se? Fél? Egy korty? – Kérdezte, miközben simította le rólam az anyagot. Minden lépéssel egyre lejjebb és lejjebb került, míg végül el nem érte a bokámat. – Én általában őszintére iszom magam.
– Egy pohártól már részeg vagyok – mondtam. Büszkeséggel töltött el, hogy nem akadozik a hangom… furcsa, hogy mennyire képes voltam erős lenni érte. A határozottság csupán annak szólt, hogy mennyire megkedveltem s magam mellett akartam tudni. Ugyanis ott mozgott ide-oda közöttünk állandóan a tény, hogy ő bármikor meggondolhatja magát. Sokkal többet éreztem iránta, mint ő irántam. Tudtam, hogy részéről ez törékeny… és még ha el is bizonyított a tény, hogy bármikor mással feküdhet össze, akartam őt.
A hátulról érkező ölelés, a kis emelés segített, hogy óvatosan ki tudjak lépni a ruha fogságából.
– Mmmh... sosem fürödtem még ilyen menő kádban. – Magyarázta. Valójában én sem. Sosem voltam még olyan helyen, ahol ennyire szép cuccok lettek volna. A régi házunk, ahol még rendes szobám volt, nem csak egy penészszagú lyuk, egy egyszerű farmház volt. Kevés és főleg régi bútorunk volt akkoriban.
– Én sem… – válaszoltam halkan. Nem tudom, sosem beszéltünk arról, hogy a családom milyen szegény… és nem is nagyon volt olyan helyzet, ahol egyáltalán szóba kerülhetett volna.
Nem mozdultam el, hagytam, hogy megszabadítson a maradék ruhámtól. Éreztem, ahogy közben kipirul az arcom. Sosem volt még velem senki sem ilyen kedves és figyelmes… nem még Nightingale sem. Én is szerettem volna viszonozni és levetkőztetni, de megakadályozott ebben:
– Menj csak előre. – Simított a meg a combomat, miközben finom csókot lehelt a bőrömre. Beleremegtem egy kicsit az ajkai érintésébe. Akárhová is ért az ajka a testemen, imádtam… beleborzongtam.
Egy lépéssel közelebb mentem a kádhoz. Először beledugtam a kezem, hogy ellenőrizzem a víz hőmérsékletét, így félre is löktem néhány rózsaszirmot. Tökéletes volt, egy leheletnyivel melegebb a langyosnál, amit egyenesen imádtam.
– Milyen a víz? – kérdezte, mikor az egyik lábam már a kádban volt és éppen húztam magam utána a másikat. Ez a mozdulat nem is volt olyan esetlen, mint amit magamtól már elvártam. Talán egy picit kecsesre is sikerült. Nem tudtam, hogy még mindig Noah ott tartása dolgozott-e bennem vagy csak a szoba lett rám is hatással.
– Pont tökéletes. – válaszoltam és megtámaszkodtam a kád szélébe, a tenyereimen pihentettem az államat s úgy néztem, hogy mit csinál. Ahogy az ingét gombolta, megint elvörösödtem, túlságosan tetszett a látvány. A teste… egészen edzett volt, még ha nem is az a túlzottan pumpáltan izmos, de épp elég ahhoz, hogy engem zavarba hozzon és valami bizsergést érezzek a víz alatt.
– Mondd, Bates... hazamész az ünnepekre?
A kérdést alig fogtam fel, ahogy figyeltem vetkőzés közben. Eddig is sokszor simítottam végig a bőrén, éreztem a hegeket, de most láttam is. Ezek is olyanok voltak, mint az én oldalamat elcsúfító hatalmas marás nyom. Ahogy neki tetszett az rajtam, úgy nekem is tetszettek ezek rajta… bár legszívesebben elharaptam volna a torkát annak, aki ezt tette vele. Mi? Nem… nem, most nem vagy farkas! Próbáltam lenyugtatni magam, mégis kiszakad belőle megy kis morgás, mielőtt válaszoltam volna.
– Mert ha nem uh... szeretnék kérni egy szívességet.
Meglepetten pislogtam. Nem számítottam olyasmire, hogy éppen én bármit tehetnék érte… mármint akartam, nagyon is. Bizonyítani akartam, hogy akarjon velem majd járni valamikor és ne csak az egyik legyek.
– Én… én csak nyáron szoktam hazamenni… – makogtam, némileg több információt közölve, mint amennyit a kérdést megkívánt. De én nem titkoltam semmit… nem volt mit titkolnom. Ezek körül jártak a gondolataim, mikor megláttam a földre hullott talár alól kigurulni valamit. Valami rózsaszíni, puha dolgot, ami hatalmasat ásított, majd csillogó szemekkel nézett ki a helyiségen. – Merlinre… – Pislogtam vissza a kis teremtményre, ahogy találkozott a tekintetünk. Soha nem láttam még egy ilyen aranyos valamit.
– Ez itt Fahéj. – Ekkor nézett Noah-ra és furcsa, csipogó kis hangot hallatott.
– Ugye nem fél a farkasoktól? – kérdeztem és kicsit felé nyújtottam a kezemet, de esélytelen volt, hogy a kádból elérjem és megérintsem. – Szia, Fahéj… Sebastian vagyok és nem vagyok veszélyes… – Mutatkoztam be neki, hagyva, hogy nekem is éles, csipogó hangon válaszoljon. Csak ezután túrtam végig a hajam vizes kézzel és fordultam úgy a kádba, hogy Noah is beférjen, ha csatlakoznak. A hátam megtámasztottam és úgy figyeltem tovább a kis szőrcsomót.
– Szóval, miért… miért kérdezted a szünetes dolgot?

★★ Sebastian ★★
2001.12.17
16+

Különös, mennyire más a felfogás család és család között. Persze... a sajátja kimondottan jómódban él apjának hála és messze nincs miért panaszkodnia ilyen tekintetben. Habár 11 éves kora óta nem kapott az égvilágon semmit tőlük, az iskoláztatását a mai napig fizetik annak ellenére, hogy Noah éppen attól minősül értéktelen embernek, hogy felébredt benne a mágia...
Valahol mégis lepacsizhatnának az ügyben. Éppúgy nem szeret hazajárni annak ellenére, hogy imádja a szobáját és a saját dolgait, ám... az apja számára is csak akkor van fia, ha épp kitöltheti rajta a haragját. Nem, nem a cuccaiért és nem az otthoni szeretet kedvéért jár haza, szimplán csak a kishúgáért, akivel nem szeretné elveszteni a kapcsolatot. Annyira kicsi, hogy meglehet néhány év és már nem is emlékezne rá...
- Akkor majd belenyalsz az enyémbe. - Von vállat végül ártatlan képpel, ami úgy azért ebből a pózból nem látszik. - Attól még csak nem lesz semmi baj, hm? - Nem mintha... le akarná itatni, vagy valami. Mert nyilván vonzza az, amit nem szabad, de a részegség csak egy bizonyos pontig szórakoztató. Másnap meg a srác esélyesen halálra stresszelne azon, hogy hülyét csinált magából. Pedig ha ez lenne a legnagyobb probléma az életben, azt kifejezetten tudná díjazni ám... Sebastiannek is van ennél komolyabb, hm?
Példának okáért rögtön Noah hozzáállása... valószínűleg kegyetlen a részéről, de egyszerűen csak nem adhatja meg, amire vágyik. Nem engedheti meg magának akkor sem, ha a kisfarkas világában van még helye olyan kérdéseknek, mint hogy... járnak-e. Lesz, amikor ezzel a problémával foglalkoznia kell, de az egészen biztosan nem a mai nap.
A halk hangot csak a helyzettel köti igazán, a háttérinformáció elmarad, ő pedig fókuszál arra, amire jelenleg kell; úgy vetkőztetni, hogy közben nem veri ki a biztosítékot mégjobban a hangulaton. Olyan figyelmes vele, amennyire csak a jelleméből fakadóan lehet és ez sem gátolja meg azt a csókot, vagy az elnyúló pillantást, amivel végignézi a kecses mozdulatot. Félrebiccenti a fejét, mintha más szögből más lenne a látvány is, az égvilágon semmi szemérmességet nem mutat. Pláne nem ölben.
- Helyes. - Felkunkorodik a száján egy mosoly, pillantása megtalálja azt a szempárt saját vetkőzése közben. Ami azt illeti... nem sokat láthatta meztelenül. Vagy érintette egyáltalán az együttlétek alkalmával, egyszerűen csak soha nem jutottak addig úgy istenigazából, hogy levetkőzzön neki. Most megteszi és franc tudja, miért érzi úgy, hogy el kell vennie a dolog élét tökéletesen... független szöveggel. Nos. Nyilván az előzmények miatt, hm?
A morgásra élénkülnek meg azok a szemek úgy igazán és szélesedik a mosoly. A tetszés jelének veszi és még ha amúgy agresszívabb ösztönből is ered, a kettő nem független.
- Ah, szuper. - Mintha megkönnyebbülne erre a hírre, vagy a szimpla tényre, hogy ezen a ponton végre lenyúzza az öléről a nadrágot és hát. Nem, a "probléma" nem szűnt meg magától varázsütésre.
Fahéj viszonylag hamar ellopja azonban a reflektorfényt, "gazdájáról" Sebastianre bámul azokkal a hatalmas szemekkel és vidáman elpattog felé.
- Asszem ez egy "nem". - Állapítja meg Noah nevetve, miközben a golymók felmászik Bates kezére és onnan áll neki nyalogatni az arcát meglepően hosszú nyelvével.
- Nem tarthatok otthon állatot és apám kiakad ha véletlenül meglátja. - Nem jegyzi meg, hogy az apja így is őrjöngeni fog McGalagony levele miatt, egyszerűen csak bemászik mellé a kádba. Ő messze nem a kecses fajta, a mozgása inkább ruganyos és ez is nagyjából az egyetlen, ami illik ahhoz az izomzathoz. - Megtennéd, hogy vigyázol rá, amíg visszajövök? - Az ellentétes oldalon ül le, de bármilyen is a kád kialakítása, a hely véges. Az egyetlen pedig, amiért ez a pozíció lehetséges az a tény, hogy a csípője mellé húzza Sebastian lábait, ő pedig megtámasztja mellette a sajátjait. Pont semmibe nem kerülne ebből a pózból az ölébe rántani, de pillanatnyilag még jófiú.
- De elég sok a baj vele. Mindenbe bele akar enni. De hiperaktív lesz, ha túl sok édeset eszik. Pláne a pillecukortól... NE adj neki pillecukrot Bates, mert nem alszol utána... - Mindezt olyan lapos pillantással közli, hogy az már önmagában is szórakoztató. Valamikor a rózsaszín golyszi fölmászott a fiú fejére és most onnan bámul Noah-ra apróra nyújtott nyelvvel.
Hacsak Sebastian nem mondott nemet, úgy viszonylag hosszasan magyaráz a kis dög szokásairól és hogy mire kell figyelni. Tényleg sok a baj vele. Mint a gazdájával is. Nyilván nem találhatott volna magának passzolóbb háziállatot.
Az átmenet finom igazából. Az egyik pillanatban még erről magyaráz, aztán a téma elkalandozik a Fahéjas élményekre, majd szép fokozatosan elkezd kimélyülni, ahogy a kezdetben ártatlan simogatás ölbe húzza a hangulatot.
Noah elfelejti a szobának azt a bűntettet és végül... csak megtalálja benne saját magát. És a maguk örömét is.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

party ● time
(https://i.pinimg.com/564x/11/f4/1a/11f41ad4778e53ad0bc120a5f02c3825.jpg)

Mindenki
2002. március 5. 9 óra

outfit (https://i.pinimg.com/564x/53/b5/45/53b5452ebb96146f027e0e12b3dff03d.jpg)

A meghívó napokkal korábban érkezett… buli a Szükség Szobájában, ezen a héten pénteken, este kilenc órától. Odakint kellően sötét volt, mikor az egyik titkos alagúton át eljutottam a megfelelő emelet megfelelő üres falfelületéig. Koncentrálj arra, hogy „Titkos parti” – állt a meghívó fehér lapján arany betűkkel. Nem ez volt a különös, hiszen már tudtam, miképpen működik a Szükség Szobája… hanem, hogy túl nagy volt a csend. Mintha a folyosókon az aurorok felügyelete megszűnt volna létezni. De még Fricset sem hallottam közeledni morgolódva, a macskája oldalán.
Hümmögve vontam vált, s hunytam le a szememet, alig várva, hogy meglássam, ki más kapott még titokzatos meghívót. Talán egy-egy ismerős is akad, akivel lerészegedhetek, mert lássuk be… csak pár napja volt a születésnapom, az pedig megérdemel egy rendes ünneplést. Csakhogy, hiába jelent meg az ajtó és tárult fel, úgy tűnt, hogy a mindig késő, általában szétszórt Elliot O’Mara volt a kicsicsázott, lufikkal teli szoba első látogatója. Hiába volt ott egy halom sütemény, de tényleg mindenféle, a tekintetem ösztönösen az italos pultra vándorolt. Volt ott pezsgő, kacajvíz, vodka, borok, na meg, amit én kerestem, lángnyelv.
Na, O’Mara, valóra vált az álmod. Egy szoba, tele alkohollal és csak a tiéd. Alig, hogy odaléptem a pulthoz, hogy megragadjam az üveget, s kortyoljak belőle, a Walpurgis Lányai egyik slágere csendült fel. Már a lángnyelvre tapadtam az ajkaimmal eddigre, így lassan, egyedül táncolgatni kezdtem. Tekintetem az ajtó felé vándorolt, várva, hogy ki érkezik utánam… és nem, nem foglalkoztam a szemem sarkából látott, táncoló süteménycsodákkal sem.

Illegál partizásokba

(https://keyassets-p2.timeincuk.net/wp/prod/wp-content/uploads/sites/30/2016/02/Leonardo-DiCaprio-Great-Gatsby.gif)

to; Soph és a többiek
2002. március 5.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/c7/e2/d7/c7e2d7e9ea6924bdd4924e5d5171d7e6.jpg)

Mennyei manna volt a lelkemnek, amikor egy tipikus unalmas délután megérkezett a bagoly azzal a bizonyos meghívóval. Titkos buliiiii!!!!! - sikoltottam fel a hálóteremben, és hát nagy szerencsémre épp egyedül voltam bent, különben rögtön le is lőttem volna a poént...
Merlinre, mennyire nagyon, de nagggyon szükségem volt már egy ilyen estére, hogy végre kirúgjak a hámból és elfelejtsem az elmúlt hónapok egysikú hullámzását... ami már már depresszív méreteket öltött. Egyszerűen kiakasztó volt, hogy soha nem történt semmi, és nem mehettünk sehová... na és persze az sem dobta meg nagyon a hangulatomat, hogy az aurorok fel-alá sétálgattak a Roxfortban, mintha bizony bármelyik pillanatban ránk támadhatna egy hegyi troll...
Napokig vártam izgatottan ezt az estét, és bár borzasztóan hasogatott a fejem, semmi estre sem hagytam volna ki még így sem... A helyszínválasztás most különösen biztatónak tűnt... hisz ha a Szükség szobájában lesz a móka, ott csak kívánnom kell, és máris megjelenhet valami fejfájáscsillapító bájital, vagy ami még jobb lenne... alkohol!!!
Türelmetlenül szöktem ki a hálóteremből, és úgy kommandóztam el a szobát rejtő falig, hogy még véletlenül se bukjak le. Pontosan tudtam, hová kell menni, hisz korábban Boltonnal épp itt szervezkedtünk egy másik buli miatt... hát mit mondjak, az sem volt semmi, amit a proffal átéltem e falak mögött, de remélhetőleg a mostani buli még nagyobbat szól...
A fal előtt háromszor elsétálva erősen koncentráltam a meghívóban olvasott instrukciókra, és hopp, már bent is voltam! Egyelőre két felnőtt férfit pillantottam meg odabent, mire nagyokat néztem... Ez bizony tényleg elég illegál parti, ám később sikerült megpillantanom Sophiet is, mire megnyugodtam kissé. Gyorsan martam magamnak egy pohár piát az italos pultról, gyakorlatilag mindegy, hogy mit, csak hasson, úgy voltam vele, majd két méretes korty után odaoldalaztam Sophiehoz.
- Helló Soph...Mizu? Látom te is elég rosszban sántikálsz ma este... Te... ismered őket? - intettem fejemmel a két fószer felé, akik közül most, hogy jobban szemügyre vettem, az egyik egészen ismerős volt. Csak nem... mágiatörténetről?

Mindenki
2002. március 5.

(https://i.pinimg.com/originals/58/c6/c8/58c6c8de08a8cdb660a1628c8058d095.gif)

   Lehet, hogy nem gondoltam át megfelelően ezt a dolgot. Eljöttem Willow-hoz, hogy beszéljek vele pár szót, de nem ez volt az elsődleges indokom. Kaptam egy meghívót ma estére, és érdekelt, hogy miről szólhat. Csak be akartam nézni, ezért nem is szóltam szerelmemnek. Megígértem, hogy hamar hazaérek, és ehhez tartani is szeretném magam. Aztán ki tudja, ha jó lesz a buli, még lehet, hogy hazaugrok szerelmemért.
   Miután elköszönök az unokabátyámtól, megindulok az emelet felé, ahol a szükség szobája van. Régen volt már, hogy oda bementem, és mikor elhagytam az iskolát nem gondoltam volna, hogy még valaha bármikor is visszatérek. És lám, az élet már többször is rám cáfolt. Az emeleten még látom, ahogy eltűnik egy vörös hajzuhatag. Ennyiből nehéz lenne megmondani, de szerintem Sophie az. Legalább nem leszek egyedül.
   Elmormolom a belépéshez szükséges sorocskát, majd miután megjelenik az ajtó, nem habozok, belépek. Nem hiányzik, hogy a sorsomat eddig is kísértve esetleg belefussak Fricsbe vagy, ami rosszabb, McGalagonyba.
   - Hallihó! – kiabálom túl a zenét.
   Sophie-t keresem a tekintetemmel, és mikor kiszúrom, azonnal oda is megyek és jó megölelgetem.
   - Te is itt? De jó, hogy látlak.
   Már csak egy kérdés lebeg előttem. Ki jöhet még, és miért szervezték a bulit. Ja, igen, és még egy. Ugye a Szeszély ezúttal nem jön el megint értünk?

Egyik kezemben az aranyszínű betűkkel írt meghívó, másik kezemben az aranyhajú Luci. A két legfontosabb dolog tehát megvolt egy jó estéhez, meg ahhoz, hogy a józan eszem kacajvíz meg extra varázslatok nélkül is ellevitáljon a végtelenbe.
- De izgalmas, nem? És fura, nem is kellett nagyon bújkálnunk az aurorok elől. Lehet, hogy ez csapda? - kérdezem derűsen. Annyira kíváncsi vagyok, és annyira feltölt az extra adrenalin, no meg a társaság, hogy a balsejtelmeknek nem is marad hely.
A Szükség Szobája mondjuk mára már minden, csak nem titkos, de legalább bármire jó lehet. És ha már a Roxfortban van, akkor biztos biztonságos, mert mint tudjuk, ez a legbiztonságosabb hely a világon. Vagy majdnem. Vagy a világ többi része is izalmas, és ma valahogy nem akaródzik úgy fogalmazni, hogy: "veszélyes".
- Titkosparti, titkosparti, titkosparti... - Nem is sétálok az ajtó előtt, inkább indiángaloppozom, tesztelendő a gravitációt, mert én már nem vagyok biztos benne, hogy érzem. Az ajtó feltárul, és belekapaszkodom Lunába, mert az arcunkba zúdul a tömény, őrült zene, sütiillat és alkoholgőz. A pupillám már akkora, mint egy jóféle narkósnak, pedig csak Szöszke van itt tudatmódosítónak.
- Menjünk - bátorítom kérlelősen, ha netalán vonakodva, de bent aztán meglátok még néhány ismerős arcot, meg a lehetőséget, hogy lehet enni-inni-táncolni-vadulni. De melyikkel kezdjük?
- Sziasztok! - csápolok vidáman, különösen Soph, Elliot, Nira meg Merel felé, mert hát őket ismerem.
- Mi lehet ez az egész? És mivel kezdjünk? - kérdezem Lucitól lenyűgözve, próbálva nem szaladni egyszerre mindenfelé is. Beleértve a plafont.

Metzger. Amilyen szerencsém volt, persze, hogy Gabriel legjobb barátja sétált be elsőként és természetesen a legkézenfekvőbb auroros kérdést. Persze ő nem egészen auror volt, valahol a medimágus és a rendszolga között állt… na meg, néha egészen felszabadultan röhögött is. Talán van egy ismeretlen, jófej oldala is.
– Nem, nem én szerveztem. – Közöltem, még a nyelvem hegyén érezve az alkoholt. Meg is álltam a táncolásba, figyelve a többi érkezőt. Először is Sophie-t, akivel egyszer randiztam Roxmortsban, na meg elvileg rokonság révén is ismerem… mármint nem ő a rokon! Dehogy! Csak a rokon barátnője, na. Mindenesetre integettem neki. Ő is éppen leállt valami lánnyal beszélgetni, így hát, az ismeretlen felé is biccentettem egyet… Esmé jelenléte kicsit meglepett, de a legbájosabb mosolyom villantottam felé. Aztán érkezett Merel is, közölve az egyértelmű tényeket.
– Ingyen piás. – Böktem a fejemmel a pultfelé. Aztán megjelent Mira, meg egy másik lány is vele, nekik is integettem egyet nekik is. Gondolom az ingyen pia részt ők is hallották.
Ha már ennyien voltunk és ezt a bulit láthatóan senki sem szervezte, aki felpörgethetné, de én nagyon rajta voltam a témán. Ha már partizunk, hát partizzunk rendesen, nem igaz?
– Valaki, egy ivós játékot? – Néztem végig a kis társaságon, és felemeltem egy vodkás üveget, ahogy az italos pult felé nyúltam. – Mindenki mondana egy állítást, amiért inni kell… hogy mit tudom én, igyon, akin piros bugyi van. Akire vonatkozik, az iszik, aki a legtöbbször iszik, az a vesztes és táncolnia kell a kör végén. – Javasoltam. Persze reméltem, hogy leesik mindenkinek, hogy a lehető legszaftosabb állítások kellenének ehhez a játékhoz.

ღ Szeszélyes Ivás ღ

(https://data.whicdn.com/images/328838681/superthumb.jpg?t=1554575944)

vadulók és vadulótlanok

(2002. március 5.)

- Nos, szép időnk van nem? - pislogok a két meglett férfira, szerencsétlenül. Bátrabban integetek Elliotnak, és amikor mellém ér Nira, még fel is sóhajtok. Oké, már annyira nincs túlerőben az az ismeretlen alak, szóval. Szóval amúgy lehet hogy tök kedves egyébként. Szörnyű dolog ítélkezni Sophie.
- Szia Nira. Nem tudom hogy abban sántikálok-e, de bevertem a lábam a sötétben valamibe. Egyébként Elliotot ismerem ő egészen biztos nem fog minket megerőszakolni. És azt hiszem a másik németes külsejű bácsi sem.
Ahogy maygarázom befutnak a többeik is, kellemesen belebújok mindeki ölelésébe miután Nirát is megölelem. Az ölelés jó, és legalább ad boldogsághomront is. Kicist jól esik hogy itt vannak.
- Óóó! Esmééé! Hogy vaagy? - lelkendezek, majd tovább is lelkendezek és már nem érzem magam úgy, mint egy vágóhdra készülő furkász.
- Ivós játék? - pislogok bátortalanul Elliotra és erre a fura pasasra is. Aztán csak megvonom a vállam. SZingli vagy Sophie, és magányos elhagyatott lány, szóval most vadulj be mert nem tudom. Éljünk hippisen? - Oké... akor én azt hiszem jövök rá. Csak ne legyen túl... félelmetes, jó? - kérdezem és összeb húzom magam a lányok biztonságot adó körében.

Illegál partizásokba

(https://keyassets-p2.timeincuk.net/wp/prod/wp-content/uploads/sites/30/2016/02/Leonardo-DiCaprio-Great-Gatsby.gif)

to; mindenki
2002. március 5.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/c7/e2/d7/c7e2d7e9ea6924bdd4924e5d5171d7e6.jpg)

Soph válasza némiképp megnyugtatott, ha ő ismeri ezeket az arcokat, és nem fél tőlük, akkor gondolom nekem sem kellett. Mosolyogva viszonoztam a vörös leányzó ölelését, majd Merel is megválaszolta a Sophienak feltett költői kérdést a tőle megszokott iróniával, mire széles vigyor jelent meg arcomon.
- Vajon mit szólna Lancaster, ha látná, hogy három prefektusa is itt iszik stikában? - kérdeztem kuncogva, majd figyeltem a többi beérkező partiarcot, akik közül a két Mirát ismertem, az idősebb nőt még sosem láttam, de azért barátságosan mosolyogtam felé.
Nagyon bemutatkozni nem volt idő mindenkinek, de így is kezdett kialakulni egyfajta kontakt, hála Elliotnak, aki nagy bölcsen felvetett az ivós játék ötletét. Na ez az, amire bármikor vevő lennék... Bár a piros bugyis állítás nem talált be először, én azért megragadtam az alkalmat, hogy igyak, hisz arról nem volt szó, hogy az nem ihat, akire nem igaz az állítás... És nekem most iszonyatosan jól esett a torkomon végigcsorgó ribizlirum, így, tisztán, jég nélkül is. Na ekkor vetette fel a másik férfi, hogy annak, aki a legtöbbet iszik, nem csak táncolnia, hanem vetkőznie is kéne, mire őszintén szólva kicsit zavarba jöttem.
Nem voltam különösebben szégyenlős alkat, na de azért vadidegenek eőtt vetkőzni? Ráadásul nem épp úgy öltöztem, hogy olyan sok mindent levehessek magamról, inni viszont nagyon is akartam, így ha mindkettőnek meg akartam felelni... hát... Gyorsan arra gondoltam, hogy van rajtam még pár ruhadarab, mire a szoba akcióba lépett... Hát igen, a szükség nagy úr, és nekem most nagy szükségem volt pár extra göncre, amik Merlinnek hála rajtam is termettek szempillantás alatt. Két réteg extra titokzokni, egy szürke kardigán na meg egy színben hozzá passzoló baseballsapka fedte mostmár a testem, mire nagy megkönnyebbülten felsóhajtottam. Lehet, hogy csalás, na de kit érdekel? Nyugodtan oktasson ki bárki az erkölcsi magaslatokról... nem lesz túl hiteles, tekintve, hogy ugyanolyan tilosban jár, mint itt mindannyian.
- Részemről mehet! - emeltem magasra a német arctól kapott felespoharam, Sophie után jelezve, hogy benne vagyok a játékban én is. Pont jókor jön az utánpótlás, mert az előbb elfogyott a rum.. Ajjaj, talán nem kéne ennyire keverni? Késő bánat...
- Szóvaaalll... Igyon mindenki, aki rühelli a Valentin napot! - szólalok meg jól hallhatóan, készen arra, hogy le is döntsem az első kört a többiekkel együtt. Ugye az nem volt kitétel, hogy olyan állítást kell mondani, ami ránk nem jellemző? Ha igen, az sem baj, majd a borzasztó memóriámra fogom a dolgot...

-"Ejnye, nem itt kéne lennetek, hanem pontokat gyűjteni. Na ne maradjatok sokáig, én most megyek a jóéjt-teámért", vagy így valahogy. A lényeg a házpontokon lenne- próbálkozok meg egy Lanci bá előadással, bár nem különösebben találom el a hangot. Nem mintha próbálnám igazából.
Soph felé biccentek egyet, hogy nem kell aggódnia, mert hát persze, hogy végül úgyis felvállalom a rezidens prefektus szerepet. Többé-kevésbé.
De ahogy elnézem, nem neki kell aggódnia, hamar körvonalazódik, kik itt a partiállatok. Bár tény, Muksó, Aki Diáklányoknak Protezsálja A Vetkőzős Ivást és Elliot között nem Ays lett volna az első tippem arra, ki kezd hirtelen a leglelkesebben vedelni. De talán csak nem én vagyok az egyetlen, akinek nagy tételben lenne lazulnivalója. Példát vennem kéne?
-Hellő- üdvözlök közben kollektívan minden azóta érkezőt is, és vadászok magamnak valami italt én is.
Egyelőre csak belekortyolok, az ezek szerint sablon Lángnyelvbe, mert a kritériumok eddig nem igazak rám. A valentinnappal simán csak közömbös vagyok, ha meg például a föld akar spontán megnyílni közben, az a Szeszély kategóriájába esik.

Mindenki
2002. március 5.

(https://i.pinimg.com/originals/58/c6/c8/58c6c8de08a8cdb660a1628c8058d095.gif)

- Én jól vagyok, köszi – válaszolom Sophie-nak. – Te hogy vagy?
Tovább kutatva a tekintetemmel az embereket, rájövök, hogy Elliot is itt van. Oké, bevallom, mikor beléptem a szobába már akkor is kiszúrtam, de olyan régen nem találkoztunk már, hogy hirtelen nem tudtam mit kéne tennem. Végül miután elengedem barátnőmet odafordulok Elliot felé és köszöntöm őt is, majd rögtön meglátom Mirát is belépni a helyiségbe. Odarohanok és őt is megölelem.
Nagyon hálás vagyok neki, visszaadta a kedvem a festéshez, és nem utolsó sorban a képei nagyon nagy sikert arattak, szinte sorozatgyártom őket különböző módokban.
Nem tudom, kicsit bizonytalan vagyok. Talán be kéne mutatkoznom a többieknek, akiket nem ismerek, de lehet, hogy úgy a legjobb, ha nem ismernek. Ki tudja még mi lesz ebből az estéből. Végül abban maradok magammal, hogy jó lesz ez így, ha kell, akkor úgyis kiderül majd, ha meg nem kell, akkor nem számít.
- Ivós játék? – nézek felhúzott szemöldökkel a két férfira.
Nem mintha el akarnám rontani a jó kedvüket vagy a hangulatot, de egyértelmű és aki ismer az tudja is, hogy nem bírom az alkoholt, szóval esélyesen nem lesz részemről hosszabb ideig tartó ez a játék.
- Legyen, nézzük meg milyen.
A legrosszabb esetben lekuporodok az egyik sarokba aludni. A másik legrosszabb esetbe bele se merek gondolni. Éppen csak kimondom szavaim és már kapom is a kezembe a poharat.
- Ez gyors volt – jegyzem meg, közben Elliot felé pillantok és némán tátogom: „Biztos vagy te ebben? Ugye hazaviszel?” logikus kérdésnek tűnik részemről, nem hiszem, hogy Mira vagy Sophie elhagyhatná ez miatt a Roxfort területét. Mire azonban ezt végiggondolom, már érkezik is az első kérdés. Szerencsére megúszom az ivást, én imádom a Valentin napot. Főleg ezt az utolsót imádom nagyon.

Szöszkének igaza van, tényleg nagy itt a bőség zavara, hát inkább megmaradok a lényegnél, és csak sodródom az árral, meg vele, és nem aggasztom magam aggódással. Amikr megóti a fülem, hogy Elliot ingyen piát emleget, kivételesen nem az italok felé indulok el.
- Gyere, bemutatlak Elliotnak. Ő egy jó barátom - magyarázom, és odalépek a szóban forgóhoz.
- Szia Elliot, képzeld, ő itt… - Úgy hallgatok el hirtelen egy pillanatra, mint aki falba ütközött, és tényleg, mert van is itt valami akadály, amit nem lehet egyről a kettőre lebontani, de majd szépen apránként, láthatatlan téglánként. Addig is próbálok túllendülni rajta másfelé. - ...Luna - bököm ki, és viccesen még rá is mutatok, talán őt még sosem prezentálták teátrálisan.
- Van kedved játszani? - kérdezem Szöszkétől a felmerülő játék kapcsán, és én magam nyúlok is egy kacajvízért , rá pedig kérdőn nézek, csak bökjön valami piára, és neki is odaadok egy pohárral. Ez a játék azért is jó ötlet, mert egy csomó dolgot integrál, amit lehet itt csinálni, inni, társasjátékozni, beszélgetni, és az idősebb pasasnak hála még táncikálni is. Mondjuk kicsit gyanús is, hogy pont ő veti fel a ruharitkítás ötletét is, hiszen rajta kívül csak fiatal lányok vannak, meg Elliot, de ha nagyon átmenne pedóba, majd leütjük.
Elhangzik egy példa is, meg hogy az igyon, aki a Valentin napot utálja. Emelem én is a poharam, de csibészesen odasuttogom Lunának, mielőtt innék:
- Ez inkább a piros bugyinak szól, a Valentin napot már nem utálom… - mondom, aztán aprót kortyolok, és finoman kuncogok egy sort.

Hallom valamerre Sophie hangját, ahogy Esmét üdvözli, már majdnem elkezdeném meg is keresni a tekintetemmel, hogy én is odaintegessek, de közbe Mira továbbránt egy másik üdvözléshez.
Csak állok lámpalázasan mosolyogva, és félszegen integetek. És valahol nagyon jól is esik, ahogyan Mira bemutat, hatásszünet, és egy szál név, mintha önmagam minden magyarázata is lennék. Én nem csináltam volna ekkora felhajtást belőlem, de ha neki többet jelentek, mint hogy bármi más szavakat találjon rám, én boldog vagyok.
-Mira is vagyok, csak úgy összekeverednénk- teszem hozzá félszegen, csak hogy mondjak is valamit.
Ugyanitt, nem kell Esmét sem megkeresnem, mer közbe ő talál meg itt, és mire ez tudatosul bennem, már egy ölelés része vagyok, amit viszonzok is.
-Hmm, a kedvedér beszállhatok- pillogok Mira meghívására a felvetett játékba, részbe a szabályok által keltett zavar hessegetésére is, közbe elfogadok tőle egy pohár kacajvizet is. Gyanús, milyen kedvencünk lett.
-Reméltem is- sandítok sejtelmesen a kijelentésre, és próbál nem eszembe jutni, hogy "és ez a mondat melyik felének szólt". Eredetileg annak a csodás Valentin napnak. Apropó a másik fél. -...öhm... akkor is számít, ha csak díszítve van pirossal?
Mindenesetre lelkiismeretesen kortyolok egyet, addig is bújkálhatok a pohár mögött.

– Szia Luna… meg Mira is – Üdvözöltem a Mira által bemutatott lányt. Kezet nyújtottam felé ugyan, de a kezem kicsit ragadt a lángnyelves üvegtől.
Végig néztem azokon, akik hajlandóak voltak részt venni az ivós játékban. Metzger már nem is lepett meg, a szépfiús mosolyával még hasznos is volt, hátha bevonzza a lányokat. Magamhoz vettem a poharat és amit felém nyújtott és még meg is emeltem a vodkás üveget, hogy mindenki meglássa, mi van nálam.
– Nem lesz félelmetes, Sophie, megígérem. – válaszoltam és gúnyos kis mosolyt engedtem meg felé. Ebből nagyjából sejthette, hogy bizony baj is lehet még ebből. Esmé persze szintén odakeveredik. Csak lágy bólintással válaszoltam a tátogásra. Aztán Merelre pillantottam: – Nem szállsz be? Buli lesz.
– Akit nem ismernék, Elliot vagyok. – Tettem hozzá a társaság többi tagjának. Aztán a Sophie-val érkező lány már meg is kezdte a kört a játékkal kapcsolatban. Valentin-nap. Hát én nem rühelltem annyira, így hát nem ittam semmit az első feladat nyomán… helyette vigyorogva bámultam, ahogy a többiek döntik az alkoholt.
De nem, én kedvesen folytattam: – Akinek megtetszett már valaha is egy tanár, az igyon. – Mondtam és azzal a lendülettel meg is töltöttem a poharamat. Hát igen, Dawson a gyengepontjaim közé tartozott egykoron. Így hát húzóra lenyomtam az egész adagot egyszerre. Hagytam, hogy a melege végig égesse a nyelőcsövemet, aztán egy „áhh” hanggal lenyeltem a maradékot. – Mirus és másik Mira? Ti még nem mondtatok állítást. – Pillantottam Cartwright vörös lánya felé.

Összekovácsolódik itt ez a buli a végén még, pontosabban leginkább egy ivókör, ahogy elnézem.
-Beállni azért nem terveztem, de hogy a viharba ne játszanék én is?- vigyorgok Elliotra.
Aztán figyelem az újabb felmerülő iváötleteket, és rezignálok, hogy úgy néz ki, tényleg én leszek a dezignált sofőr. A bentlakásos iskolában, tudom, kicsit sántít az a költői kép, de na.
-Nyugi, én majd vigyázok mindenkire...
Tanár,.. Tancit nagyon bírtam, de szerintem nem erre értendő a kérdés. Elliot, ha tanár lettél volna, most én is ihatnék.
Hányás. Az se túl jellemző, fene az immunitásomat. Esetleg valamikor kisgyerekként lehettem nagyon beteg? Nagyon kérdő fejjel erre kortyolok egyet, bár konkrét esetet nem tudok mondani.
Pókok, meh. Igazából ha nem dementorból van akkor maximum adrenalin, minden mással kóros félelemdeficitem van, nem is mindig olyan jó az, mint elsőre hangzik.
-Oké, igyon, akinek bármi okból túl hamar kellett felnőnie!
Oké, talán kicsit túl indulatosra sikerült. Talán az is kicsit túl indulatos, ahogy az egész poharat lehúzom, mert valahogy nem bízok a statisztikában, túl sok kérdés nem talált, nem lenne másképp mire igyak.

Csak utólag veszem észre, hogy talán nem kellene folyton magammal vonszolnom. Nem is tudom, miért csinálom, csak valahogy… ragaszkodom hozzá. Bólogatok rá bocsánatkérőn, hogy igen, miattam kell a középső nevét használnia néha.

Arra a pillogásra pedig már én is csak pillogással válaszolok, és kicsit pironkodom is mellé, hogy a kedvem miatt is történnek itt dolgok. Bólogatok jelentőségteljesen, és kissé kajánul a kérdésére, bizony, a piros az piros. Akár az ember arcán, akár… másutt.

Azt hiszem, tanár még sosem tetszett nekem, úgyhogy erre nem iszom, de legalább több időm van a többieket fixírozni kíváncsian. Vajon a lányoknak tetszett már valaki? Van azért egy-két alkalmas alapanyag…

Hányni meg persze hogy hánytam már. Még akkor is, ha itt csak a piás eset számítana, de mivel Cartwright időnként megpróbálkozik valamit főzni, és ez ötven-ötven százalék eséllyel eredményez valami ehetőt vagy sem, persze, hogy előfordult már egy kis rosszullét. Vagy nagy.

- Fú, nem tudom, hogy a pókoktól félek, vagy csak undorodom tőlük - fintorgok, és végül a biztonság kedvéért iszom, mert még mindig az a biztos, meg mert az minden ilyen kellemetlen érzésre megoldás.

Merel mondatára viszont aprót emelek a poharamon, és mielőtt belekortyolnék , csak gondolatban teszem hozzá, hogy : "volna".

- Ó, igen, állítás… Igyon, aki... aki pucérkodott már nyilvánosan!

Visszamosolygok Mira bocsánatkérő pillantására, és kezet fogok a megismert Elliottal.
-Ugyan, Luna is nagyon szivesen vagyok, ne érezd úgy, hogy miattad kell használnom- térek vissza Mirához a bemutatkozás után. Hiszen Lu még magára is így referál, ugyebár. Közelebbhajolok megsúgni titokként, -Igazából kifejezetten szeretem is, ahogy Lunának hívsz.
Nyomatékként még egy apró puszit is lopok az arcára, ha már úgyis ott vagyok. És hamar már vigyorgunk-somolygunk-kacarászunk is, csak részbe a választott ital miatt. Meg azonosulgatunk tévesen elnevezett fehérneműk színeivel kicsit, és ezt a részt az alkoholra már nem igazán kenhetnénk rá őszintén.
Ellenbe ezek a kérdések, ezek nagyon arra vannak szabva hogy egyes arra hajlamosak minnél jobban azonosuljanak az említett színnel.
Látva, hogy szintén mennyire zavarba hozza ez a játék, bátorító-együttérzően rámosolygok Sophie-ra, hogy itt vagyunk vele, nem kell elveszve éreznie magát.
A kacajvízzel egy baj van, nem igazán lehet lassan kortyolgatni, pedig milyen jó lenne eltűnni a pohár mögött, amikor ha betartom a szabályt, innom kell a tánáros kérdésnél is. Nem tudom, az italom speciális hatása-e a kínos heherészés, miközbe megpróbálok magyarázkodni Mirának halkan.
-Öhm... izé... átváltoztatástan,.. még az Ilvermornyba... fiatal, barátságos, és... khm, csinos...
Örülök, hogy közbe felvetődnekk a következő kérdések is. Sophie pókos kérdését meginn én sem úszom meg, gondolom.
-Ha elég picirik, igazábol nem ijesztőek. És ha igazából sütik lábakkal, úgy is inkább cukik.- De kit akarok megtéveszteni, minden más esetbe a frász jönne rám valószínűleg. Sajnos meginn megpróbálok mértékkel és óvatosan kortyolni a kacajvizemből, ami ezúttal izgalmassá is válik.
Még mindig kortyolok, amikor elkap a nevetés. Megpróbálom nem kiprüszkölni a végét, ehelyett félrenyelem. Aztán rövid köhögésszünet után szabilizálódok úgy, hogy nevetnem kell, miközbe csuklok.
-Bo... bocs... bocsánat, mos... most jobb, ha ki...csit leülök.
Ahogy megfordulok széket keresni, egy már ott is vár rám nagyon kényelmesen, ami eskü eddig nem volt sehol. De jó helyen is van, lehuppanok rá, meg hüppenek néhányat, heherészve közbe, és azt is észreveszem, hogy kicsit mintha ingatag lenne a világ annyira, hogy jobb is most itt nekem egy ideig. Egészen véletlen egy-két kérdésből is kimaradok közbe. Bocsánatkérően és elábrándozva vigyorgok Mirára, és még nevetgélve hüppenek párat.
-I...zé, mondanom ké... kéne nekem is? Ööö... igyon az, a...ki ka... kapott már tit...kos roman...tikus meglepetést.
Mirára pillogok bájosan, aztán ezúttal iszok egy határozottabbat a poharamból, ha a palacsintázásunkra is érthető, akkor nem is csak egyet tudok a közelmúltból. Ellenbe egy egész következő percet csak csuklás által meg-megszakított kuncogással töltök akarva-akaratlan, talán jobb, ha a következő néhány körre inkább lepihenve maradok.

Metzger következő állítására már nem ittam. Hánytam már alkoholtól, nem is egyszer… és nem is mostanában először. Emlékszem, mikor Forest úgy kapart össze a padlóról, mert részegen léptem ki a kandallóból Tengerszemben. Hát igen. Voltak szép eseteim. Ezért hát vigyorogva bámultam meg az ivókat.
Aztán jött Sophie azokkal a pókokkal. Brüh, de gyűlöltem őket a mocskos kis lábaikkal. Hát megemeltem az újabb adag vodkát a vörös lány felé és lehúztam az adagomat.
– Ocsmány pókok… – Motyogtam és csuklottam egyet a hirtelen leküldött alkohol okán. Merel állítására is ittam, habár nem kifejezetten tűntem felnőttnek, mégis egyedül jártam be tizenévesen az ország nagyrészét, ételt lopva magamnak, életben maradást remélve.
Mira állítására elvigyorodtam, majd megemeltem a poharamat, miután megöltöttem, hogy nagyot kortyoljak belőle. Igen. Előfordult, nem is egyszer… akárcsak a nyilvános szex. Szóval volt ebben is tapasztalatom bőven, hála Nathaniel Forestnek. Valójában egész sok mindent köszönhettem annak a házasságnak élmények terén. Na meg, a másik Mira által említett titkos, romantikus meglepetésre is ittam végre egyet.
Az alkohol már kellően a fejembe szállt. Éreztem, hogy megbillen velem a világ, úgy kellett megkapaszkodnom Metzger karjában. – Nagyötlet volt ez a vetkőzés, Metz… – Súgtam oda, szinte érezve, hogy a bennem lévő öt adag piával, én fogok ennek a végén vetkőzni.

Megértő mosollyal veregetem meg Luna kezét, nincs ebben semmi különös, csak itt a Roxfortban nem akkora a választék tanárok tekintetében, hogy nagy legyen az esélye egy tanár-crashnek. A pókos célzásra elmosolyodom, mert tényleg, azok a fajta pókok végülis egész… édesek. Aztán látom, hogy Luci kezd belazulni, ezért mint az árnyék, kísérem arrébb, és amikor helyet foglal a széken, ledobom magam mellé a földre. Ha esetleg borulna, akkor felém boruljon, legalább puhára esik. De amúgy nem ő az egyetlen, aki itt eléggé parti hangulatba került, én még csak kacarászós résznél tartok, és a pasas pucérkodós sztoriján is jól szórakozom, meg Szöszke kérdésén is.
- Ejnye, ezt tudtad előre, mi… Hát, egészségedre… Meg mindenkinek - somolygom először Lucira, mert hát az a szilveszteri ajándék koccintás abszolút annak számít szerintem, aztán egyre szélesebben vigyorgok.
- Igen Elliot, szerintem a fejedbe szállt a pia. Hátha lehűt, ha megszabadulsz egy-két gönctől - teszem hozzá ártatlanul, aztán megsimogatom Szöszke karját, figyelem, hogy csak békésen pihenget, vagy esetleg baja van. Most kellene valami részegen alvós szivatást eszközölni, de őt aztán biztos nem valami durvasággal viccelném meg. Így amíg zajlik a játék, elkezdek apró fonatokat fonni a hajába, amúgy is megbabonáz a színe, meg a puhasága, és a kis fonatok jól fognak állni neki. Ha hosszúra nyúlik a buli, lehet, reggelre afro-frizurája lesz...
- Sophie, látom nagyon szomjas vagy! Nehogy szomjan halj… Na... Szerintem most az igyon, aki lovagolt már - nevetem hangosan, bár ez egy öngól lesz egyben, de egyelőre még kicsi kortyokat ittam, meg hát sajnos van az ivászatban némi rutinom is. Azért remélem, a szőke fonatokból nem lesznek szőke kukacok meg gombolyagok...

– Tökéletesen jól vagyok Sophie… – Bólintottam kissé szétszórtan. Aztán Mira megjegyzéséére is elhúztam a számat: – Tudtam én, hogy látni akartad a pucér testemet… csak Chris meg ne tudja. – Kacsintottam rá.
Hát persze, hogy én ittam a legtöbbet. Hát persze, hogy egy újabb csuklással majdnem öklendezni kezdtem… és, hogy Metzger gúnyt űz belőlem… ráadásul minden oka megvolt rá. Az én ötletem volt az ivós játék, én vetettem bele magam talán a legaktívabban és én koppantam a legnagyobbat. És akkor most fordítsd az előnyödre, O’Mara! – harsogta bennem a szokásos hang.
– Igen, Metz, pontosan ötöt ittam. – Bólintottam és lelöktem a vállamról a kabátomat. Így léptem be középre. Beletúrtam a hajamba, próbáltam felvenni a zene (https://www.youtube.com/watch?v=ALlmfYq-GFc&ab_channel=RIQOfficial) ritmusát. Lehunytam a szemem, beletúrtam a hajamba s koncentráltam, hogy ne hányjam el magamat azonnal. Aztán lerángattam a garbót és már nyúltam is az övem irányába. Ujjaim vadul babrálta kapcsot, hogy minél gyorsabban felfedjem azt a bizonyos részemet.

- Öhmm… Szerintem maradjon szőke. Így olyan… Szép - sóhajtom, s hát végülis kimondom, vagy az alkohol mondatja ki velem. De a szégyenlősebbik oldalam mentőakcióba kezd.
- Szép szőke… Hogyan hívhatom fekete hajjal, ha Szöszkének nem - tárom szét a kezemet, aztán a fura pasas el akarja rabolni Elliotot, erre muszáj tiltakozni, meg bólogatni arra, hogy a német bácsi is táncoljon.
- Dehogy mész haza, szó se lehet róla! - bólogatok lelkesen, aztán Elliot harsogására ugrok egy aprót, de kinevetem magam, és felnézve szembetalálom magam a pacis füstpamacsokkal.
- Dejóóó! Még sose cigiztem, de ilyet hogy kell?! - ugrok talpra, de csak óvatosan, miután meggyőződtem róla, hogy Luci stabil székfekvésben van, nehogy leboruljon.
Az első néhány lépésnél nem is éreztem, hogy imbolygok. Mondjuk a padlót se éreztem különösebben, de ez mostanában gyakran megesik velem, alapból ez sem gyanús. Viszonylag jól megtalálom az egyensúlyom, közben pedig szembejött egy füst-póni, mire megpróbálom megsimogatni, de persze elillan. Aztán én is táncikálásba kezdek Elliot meg a pici lovacskák mellett. Odakerülök a másik pasashoz, és játékosan elkapom a kezét, hogy ne Elliotot kormányozza, hanem velem táncoljon inkább.
- Amúgy hogy hívják? - kérdezem, hogy ne “katonás német bácsiként” gondoljunk rá.

Sokat ihattam... Valószínűleg többet, mint valaha, hirtelen nagyon jó ötletnek érzem ezt a széket, mer minden más kicsit mintha forogna. És csuklok és heherészek még mindig.
De Mira itt van velem, hálásan és kicsit szétszórtan pillogok rá, ő meg elkezd valamit húzgálni a hajamon.
-Mi?.. Óóó, ja!- ismerem föl az érzést, és a térdemre támasztom a könyököm, a kezeimbe az állam, így lejjebb hajolva, hogy jobban elérje a hajamat a fonáshoz. És kicsit stabil is legalább így. Behunyt szemmel, még nevetgélve, egy ideig csak pihenek, szélesen mosolygok magam elé, és élvezem a hajfonás gondosságát. Félig-meddig el is bambulhatok, szerintem lemaradtam néhány körről itt valahol, de sebaj.
-Jól vagyok, jól vagyok! Látod, már a csuklás is elmúlt ...nyőőő- bizonygatom, ahogy Mira nagyon kedvesen hegigazít a széken, hogy le ne boruljak, gondolom, amit nagyon is értékelek. Csak már tényleg egész jól vagyok közbe. Esetleg csak szeretném, hogy maradjon itt még mellettem, pedig viszik táncolni.
Csak nyújtom utána a kezem, talán remélve, hogy azzal visszahívom, ehelyett egy rántást érzek rajta, és már csévélődök utána én is.
Egy pillanatra meg kell lapaszkodjak, de lassan megtalálom, hol a lábam, ahhoz képest hol a padló, és végül a táncra is kezdek ráérezni, valami körféle alakulhat épp.

– Hát ez ilyen mágikus cigi, Mira. – Válaszoltam, majd csuklottam egyet, miközben már a német ráncigált. Metzger legalább annyira unalmas volt, mint Gabriel. Miért is élvezhetném a bulit, ha egyszer ahhoz van kedvem? Persze már vonszolt is kifelé, de én póniforma füstöket fújtam a lányok felé, na meg vigyorogtam.
– Mennyi vörös csaj… – magyaráztam nekik. A szikrázó mosoly nem tűnt el, csak egy öklendezéssel később… amikor a gyomrom tartalmát éppen fekete cipőm orra elé érkezett a padlóra. Két-három köhögés követte a dolgot, aztán felegyenesedtem és vigyorogva ugrottam egyet. – Éleek!
Hálásan pillantottam Mirára, ahogy elhúzta mellőlem a szőke kétméteres alakot és újra táncolni kezdtem vadul. Persze közben éreztem, ahogyan fáradok és szép lassan úrrá lesz rajtam az álmosság… ezt persze sosem vallottam be, hogy aztán megint hazarángatni próbáljanak egy morcos Gabriel Milton mellé.

Gusztálom a cigit, méregetem, szugerálom, de Elliot csak nem passzolja le, és ami még rosszabb, nem az őt mindenáron hazacibálni akaró németet hányja le. Hát ez mellé. De a táncikálásba csak be bírom vonni.
- Szia Joe! Igen, azt hiszem - nevetgéltem, de éreztem én, hogy valami még hiányzik. És hát a kinyújtott kéznek hogyan tudnék elenállni? Nem is akarok, Szöszkét is bevonom a csápolásba és ugrabugrálásba, tudván, hogy ennek a bulinak úgyis róka lesz a vége. A terem elvileg teremt ide nekünk vödröket szükség esetére, nem?
Közben Metzger megszökik, és Ellopja még Elliotot is. Megtorpanok, hogy mondjak valami csúnyát, de aztán inkább megtámogatom Lunát, akár szüksége van rá, akár nem, és szomorúan integetek Ellioték után. Aztán körbenézek, és rájövök, hogy a sárga ház túlerőben van.
- Nahát, ezt a bulit akár nálatok is folytathatnánk, hogy reggel ne tűnjön fel a hiányunk. Hugrabugrálhatnék én is nálatok, amíg még odatalálunk - vigyorgok Merelre, Sophra, meg Lunára, és utóbbi kettőbe bele is karolok. Ha összefogódzkodunk mind, talán egy nagy, részeg kígyót alkotva anélkül tudunk visszamászni a hálókörletükbe, hogy bárki leesne a lépcsőn, vagy be valami fura terembe...

A testem Metzger vállán huppant egyet. A gyomrom ugyan nem kavargott tovább, azt azért éreztem, ahogy megbillen velem a világ. Ha nem lassan lépkedett volna még a tempóba is belebillent volna a Szükség Szobájának ezúttal partihelyiséggé avanzsált belsőtere. Láttam Merelt, ahogy valakinek segített éppen távozni, bár ő sem volt tökéletes állapotban. Azért integettem, hátha látja. Ugyanígy tettem a kissé kómás Sophie felé, majd Mira és Mira Luna felé.
A tekintetemmel megtaláltam Esmét, aki korábban elmenekült az ivós játékból, akárcsak a barnahajú lány, így ők szép lassan, szinte józanul próbálták elhagyni a területet. Nem volt időm jobban megnézni a jelenetet… egyre inkább homályosult el a tekintetem. Így hát egy utolsó vigyorral a képemen hajtottam le a fejemet, élvezve a rögtönzött buli okozta eufória végső cseppjeit… tudva, hogy majd mikor kibontakozom a rám nehezedő sötétségből, odahaza találom magam a bársony huzatos párnán, amint Zeusz nyalogatja az orrom hegyét.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

Don't worry
(https://data.whicdn.com/images/355185004/superthumb.jpg?t=1619870390)

I ____ you too

MMII-X-V

to;Dominic & Merel || zene: ribs (https://www.youtube.com/watch?v=lCGxAicqaiU) || outmood: creme (https://i.pinimg.com/564x/58/93/5f/58935f81ec03b4f228b69218ce0af019.jpg)||

Az egész délutánomat egy kellemes kis teázással akartam eltölteni, miközben bebugyolálom magam egy takaróba, és támasztom a falat. Életem legjobb ötletének tartottam, mert mégsem akartam most megint szem és fültanúja lennni annak, hogy azok ketten hogyan ezsik egymást. Igen, azok ketten. A nyár óta kicsit totálisan más lett a kapcoslatom Dommal. Én totál mérgesen szereles voltam belé, ő meg túl hülye volt ahhoz, hogy észrevegye. Szerencsére nem is akartam neki hagyni, hogy észre vegye. vagyis egy részem. A másik részem meg legszívesebben az orra alá dörgölte volna, hogy én sokkal jobb vagyok, mint Merel. De én nekem mégis csak fontos volt, hogy boldognak látom, meg minden, szóval... Szóval inkább csak hagytam magam szenvedni, és őt sem választottam el Everfentől. Mekkora jófej vagyok, de komolyan. Díjat kellene kapnom, meg minden.
Persze, nem kerüli el a figyelmemet az a susmogás, hogy valami ivózós titkos bulit akarnak csapni a Szükség Szobájában. Oda kéne mennem, és szétcsapni köztük, meg minden, de semmi kedvem nincsen most prefektust játszani. Nem, nem tök jól elleszek itt, büntesse meg őket az, aki akarja, én nem megyek sehová megvagyok Lujzi nélkül is, és Monstro sem érdekel annyira, hogy a nyomába eredjek.
Nem, nem, nem.
...
AJ!
Komolyan mondom. KOMOLYAN MONDOM! Nagyon nem akartam én ide jönni, de... de csak a mosdóba mentem aztán... tök véletlenül ide kerültem. Tényleg. Semmi esetre se terveztem én azt, hogy ránézzek Monstrora meg vele együtt Everfenre... Hogy hogyan kóstolgatják le egymásról a bőrt. Annál kevésbé voltam arra kiváncsi, hogy miféle debil dolog folyhat most a Szükség szobájában. De tényleg egészen v-é-l-e-t-l-e-n-ü-l lyukadtam ki itt. Az ajtó előtt. Minek is tette magát elém az a hülye szoba, de komolyan. Csak... na jó, egy kicsit kötelességemnek érzem, hogy a fenekébe legyek... mármint úgy, hogy rikácsoljak felette, hogy mennyire béna mindenhez, és nem hiszem el, hogy tényleg ennynire buta. Oké, hogy Monstro, de ennyire nem kéne Monstronak lennie. Utáltam, hogy ilyen, hogy vele vagyok eljegyezve, hogy ellopta az első csókomat és még ennek ellenére igazán hálás lehetett volna, hogy törődöm vele. Mert igen is törődőm vele, még akkor is, ha azzal a Törpillával jár, akinek le se kell térdelni, hogy olyanokat vegyen a szájába. Aaaaaaa. Sikítani tudnék. Hogy is lehetek enynire béna? Annyi csávó van ebben az iskolába akibe random beleeshetnék, nem? Ott van például az a... Szóval azok. Bárkik. De neeeem. Tiszta hülye vagyok.
Jó, én nem megyek be ide, csináljon Dominic azt, amit akar! Vehemens mozdulattal hátra is fordulok, és persze, hogy beleütközök valakibe, aki ki? Na? kicsoda? Persze, hogy a Csaj. Igen a Csaj. a Csaja, a nője, a lány, aki csókolózik Monstroval. Merlinre, mikor süllyedtem én ilyen mélyre? Egy szánalmas kis féltékenység roham nem dönt le a lábamról. Szóval a lehető legkedvesebben vigyorgok Merelre.
- Szia. Bocs, micsoda meglepetés. Te is befelé készülsz? - te is? Hát basszus kulcs, most már nekem is így be kell mennem, ajj. - Minő véletlen, én is. - mondom zavartan, majd befelé veszem az irányt, hogy éppen kiszúrjam Dominic hátát, akinek van képe hátat fordítani nekem. Esküszöm seggbe fogom rúgni.

Kezdjek bele a szokásosba annak margójára, hogy ha elméletileg tele az iskola aurorokkal is, minek járőröztetjük a prefektusokat még mindig, vagy kezdek idegesítő lenni?
Igen, Merelkedrága.
Mármint, biztos tudnák használni azt a néhány óra különbséget az elsősök kipihenésére, vagy tanulásra, vagy... feszültséglevezetésre - oké, tegyük fel, hogy ezeket magamra értem. Belegondolva, tegyük fel, hogy bőven lenne feszültséglevezetnivalóm, és hogy valószínűleg magamnak köszönhetem a nagyrészét. Mert túlstresszelem az egész felkészültség dolgot, elég lenne akkor agyalni rajta, ha helyzet van. Olyankor amúgyis fogok magamtól. Túlgondolom a dilemmát, hogy auror akarjak lenni, vagy szarjanak sünt, nem adom a nevem a teljesítményükhöz. Valahogy mindig eldöntöm, hogy már megint kiábrándítóak voltak, aztán mégis valahogy kapnak egy legközelebb már tényleg utoló esélyt.
Mindeközben időnként csak hagyom magamat magasról, nagy ívben mindenre, és csak ...elütöm az időt Monstroval, mondván, hogy túl belefáradtam az ezeken aggódásba. Aztán egyből az aggódás folytatása a következő napirendi pontom valahogy mégis.
Milyen elba...lettozott tinédzser vagyok, hogy még lázadni se tudok rendesen?
-Szia. Bocs, micsoda meglepetés. Te is befelé készülsz?
Az üres folyosószakaszon? Ahol nincs ajtó se? Kivéve az ajtót, ami jé, tényleg itt van, és rájövök, hogy tudom, hol járok?
Tippelni tudok, mi lehet a Szükség Szobájában, de ha pont Baldron ...kvázi-invitál be? Vagy csak megfeltételezte, hogy ide jöttem, amit én invitálásnak minősítek,..
Tény, hogy mindenképp érdekes lenne. És van valami megoldatlan feszültség közöttünk, amiről szintén tippelni tudok, hátha azzal is tudunk kezdeni valamit. Talán. Ha jól ki tudunk jönni, egy ...közös razziával? Vagy mire számítok? Igazából Főként Baldron között van feszültség, énnekem nincs vele személyes bajom. De gondolom, meglátjuk.
-Most, hogy mondod, ja.
Végülis, talán tényleg lázadhatok néha, hagyva a rákba a prefektusjárőrözést - úgyis vannak rá aurorok is, nem? - és csak fejest ugrani helyette egy újabb ide rendezett, tisztázatlan eredetű házibuliba. Oké, ez kevésbé titokzatos most.
-Szóval, mi lesz ez? Házibuli vagy razzia?- fordulok Baldronhoz, mint ha nem recsegnének közöttünk a proverbiális villámok a mosolya mögött, mint ha legjobb pajtik lennénk. Mindenesetre a döntést őszintén neki passzoltam.
Emellett a hangerőből a bentlévők is tudhatják, hogy igen, igazából nekik is szólt. Nem susmorgok én, kíváncsi vagyok a reakciókra.

Don't worry
(https://data.whicdn.com/images/355185004/superthumb.jpg?t=1619870390)

Miért, annyi ember között miért pont ő? Még komolyan friccsnek is jobban örültem volna, de hogy pont Everfen! Jó, nyilván, hát persze, tisztában vagyok én vele, hogy teljesen rá van cuppanva Dominic, meg elvileg egy párt alkotnak meg minden, de anyáááám. Olyan alacsony, hogy néz ki amikor szexelnek? Dominic meg púpos lesz ha csókolózni akar vele, vagy everfen növeszt szárnyakat? Nyilván gonosz vagyok, de nem is dörgölöm ezeket az orra alá, dominicnak köszönheti, hogy miatta egészen visszafogom magam és fogjuk rá, hogy még bájos is vagyok vele. nem akarom, hogy mérges legyen rám, meg ilyenek, és örülnöm kéne neki, hogy végre egy normálisabb csaja van, nem az a büdös Helga, vagy az a kapafogú Brumilda. merlinre, mennyi midnekit kellett nekem kiszűrnöm,neki! Ahogy Merel hozzám szól, még igazán nem is tűnik úgy, mintha kölcsönösen akarnánk monjduk nemteleníteni egymást.
- Szóval, mi lesz ez? Házibuli vagy razzia? - kérdezi Merel én meg megvonom a vállamat mert gőzöm sincsen mit csinálnak itt a tahók, lehet ingyen sör van, vagy kaja, és ha ez a kettő együtt van, akkor dominic is itt van.
- Disznólkodás, és egyéb prli dolgok - vonom meg a hangom, majd megjelenük a szükség szobájában ahol...
Már kissé kaótikus a helyzet, és természetesen minden szem valami nyomi csávóra és DOMINICRA, igen csupa nagybetűvel, mert milyen jól néz ki ez a szerencsétlen, ahh! Francba már, miért kellett a szájára esnem, amikor felkergetett a hülye kutya arra a fára nyáron? És miért is nem a szobámba futottam, hogy hercegnősen mindenkre becsapjam az ajtóm? Az egész világ ellenem van, hülye megőrült pubertárs kor!
De ahogy belépünk, egyenesen kizuhan előttünk egy csávó, és a nagy tasla keze zuhanás közben képen is töröl, amitől érzem, hogy kezdek nagyon-nagyon kiborulni. Bárcsak lenne rajta magass sarkú, akkor jól megrúgdosnám ezt a valakit.
- Mit kalimpálsz, esés közben, te agyatlan tuskó! - ordítom le a fejét, és közben Dominic hangja is felcsendül, szinte az enyémmel együtt.
- Ha még egyszer a szádra veszed, nem úszod meg ennyivel… - morogta én meg odalépek hozzá és mérgesen csípőre tett kézzel megállok előtte, bár lehet hagynom kéne, hogy Merel is hozzá szóljon, és talán most nem kéne megcsapkodnom, nem mintha rzett volna valamit beléőle.
- hahh, már megint mit csináltál? Pedig még Merelt is hoztam neked - emeltem fel drámaian a hangomat, miközben a többiek felbolydultak és láttam, ahogy a csávó odalép Dominic mögé, és támadni készül. Eléggé gyorsan talpra szökken, én pedig megpróbálom Elrángatni ezt a gólyalábon élő szerencsétlenséget és Merelt is az útból, ha csak neki nicnsen jobb ötlete.

Szóval disznólkodni jövünk, meg egyéb proli dolgokra. Bár gyantom, Baldron aszerint válaszolt, itt mit lát, mintsem hogy mi mit hozzunk a buliba, de na, én nem vetek meg szokatlan ötleteket. És megnézném azért, Baldron és a proli dolgok hogy kombinálódnának. Érdekes lehet, mert benyomás alapján mintha ütközne a kettő.
Nos, mindenesetre a proli dolog nem is olyan alaptalan, ahogy benyitunk, a közhangulat épp gyönyörűen beillene valami Londonmélyi kocsmába. Még le se késtük a műsort.
Mitöbb, pont belebotlottunk. Vagy a műsor belénk. Baldron balszerencséjére szó szerint is. Az illető elhasal, én fölétornyosulok egy kérdőn felvont szemöldökkel egyelőre - ki kell használni az alkalmat amikor tudok ilyet, na. Aztán a nevemet hallva átfordulok a Baldron-Monstro jelenethez, de csak nézem a háttérből somolyogva.
Nagyon érdekes feszültségek vannak itt hármunk közt, még nem vagyok biztos, pontosan milyen alapokon, de elég nehéz lenne nem venni észre a tényt.
-Ó, ne zavartassátok magatokat- intek egy köszönést vigyorogva, láthatóan teret engedve a jelenetnek. Ami, amennyiben valami szerelmi háromszög van a feszültség mögött - megmagyarázhatja Baldron hangnemét mindkettőnk felé - egész érdekes húzás lehet részemről. Vagy valószínűtlenül sportszerű a kompetíció felé, vagy erőfitogtatás, hogy nekem még ezzel együtt sem kell aggódnom. Jó kérdés. Vagy csak kíváncsi vagyok az általános káoszra?
Ahelyett, hogy figyelnék a külső tényezőkre, például erre az elhasalt felebarátunkra, aki, miközben nem figyeltünk rá, nem maradt ott, és épp támadásba akar lendülni. Baldron, aki Dominicot is rángatja egyben, megpróbálna engem is félrehúzni, de valószínűleg csak berántana a csávesz útjába telibe. Hacsaknem pont ezzel számolt?
Inkább elfele lököm a lányt magamtól, ahogy megpróbálna megragadni, ezzel nekik is rásegítek a kitérésre, magamat meg az ellenkező irányba lököm ugyanezzel. Csávesz közöttünk fog így elzúgni megint, pluszminusz egy-két karunkba még futólag beleakadhat.
De ha ezt a lábamat itt szépen kint felejtem középen, abban legalábbis gyönyörűen felbukik. Majd próbálok nem velerántódni.

Kell valami, vázlat, új élet vagy csak egy ajtó...

2004.03.19

(https://i.pinimg.com/236x/70/e2/fe/70e2fec7445e7dec286bfa2df2fdd507.jpg) (https://harrypotterinexeter.files.wordpress.com/2017/08/188a56ece3108fc40309e0bf83ef0cb1-the-doors-place.jpg)

Outfit (https://m.media-amazon.com/images/W/IMAGERENDERING_521856-T1/images/I/61+1sMZqisL._AC_SL1500_.jpg)

Florian

Végeztem a büntetőfeladattal, amit még Campbell hagyományozott rám, igen, még mindig a leveles csíny miatt szívta a véremet. Most éppen a kviddics pálya póznáit takarítottam át egy rissz-rossz általa választott seprűvel, ami kb úgy repült, mint egy tollpihe. Mégis valahogy mosolyogva políroztam a gyűrűket, miközben ott lebegett mellettem és lehordott mindennek. Mióta tudom, hogy ölelkeztek szerelmesek módjára a társalgóban Brown professzorral, egyszerűen nem tudom komolyan venni és mindig el fog a nevethetnék, amikor csak meglátom. Na de nem fontos, most a tanulásra kell koncentrálnom és ehhez kellett egy jó összegző vázlat, amit végül senkitől sem tudtam elkérni kölcsön, mert mindenki lázasan tanult bájitaltanra, miután Smith professzor jó hosszú, maratoni dolgozatra hívta fel a figyelmünket következő órára. Miután már minden reményem elszánt, gondoltam utolsó mentsvárként felkeresem a szükség szobáját. Azt hallottam, mindig abban segít, amire a legjobban vágyunk, így egy próbát megért, mielőtt egy egész estés szívatásra szánom rá magam, ahogy a könyvből próbálnám kitanulni a bájitaltan történelmére vonatkozó évszámokat és történelmi eseményeket.
Vicces, de nem tudom, hol keressem, úgy tudom, egyszer csak megjelenik valahol, ha erősen koncentrálunk rá, így bíztam benne, hogy bóklászásom eredménnyel fog véget érni, mert lassan kezdtem elveszíteni a türelmem. Milyen ajtó lesz? Amilyenre vágyom? Két szárnyú? Vasajtó? Sütiből készült? Esetleg Smith professzor lesz az ajtónyitó fiú tüllben és flitteres ingben? Csak mert erre gondolok? Hangosan felnevettem a gondolatra és magára a képre, ahogy elképzeltem a vén morgós professzort, ahogy szemöldökét vadul táncoltatva ajtót nyit nekem.
Nyújtóztam egyet megadóan, majd egy ásítást is párosítva hozzá kezdtem feladni a reményét annak, hogy találok egy olyan ajtót, amit nem ismerek fel, vagy furcsán gyanúsnak tűnhet ahhoz, hogy már régóta a folyosó azon szegletében találok rá, ahol nem kellene lennie. Egyáltalán lesz benne könyvtár, ahol vázlatokat találok a bájitaltanra? Vagy csak lehet egy kocsma lesz benne, ahol ingyen van a kávé és a lángnyelv whisky és Sandy egy táncparkett közepén pörög-forog és sűrű bocsánatkérések közepette könyörögne, hogy fogadjam vissza. Ahh…persze…ráztam meg a fejem keserűen. Mintha megtenném. Soha nem akarok beszélni vele. Persze, a szívem örömmel fogadná őt vissza, de az eszem erősebb és maximum csak arra használnám, hogy átejtsem a palánkon. Megviccelném, úgy, mint, akit még soha nem vicceltem meg és az nem lenne túl humoros.
Fel is tűnt, hogy a csínyeim durvábbak lettek, mint korábban voltak. Szégyenbe hozok embereket, fájdalmat okozok a vicceimmel és nem sajnálom, sőt jobban nevetek rajta, mint az eddigi fárasztó poénjaimon, amin csak legyintettek sokan, sőt volt, hogy meg sem büntettek érte. Nem vágyom már a tanulást, a festést és nincsenek vágyaim az aurorparancsokságra vagy egy művészeti világkiállításra.
Eltörtem valószínűleg. Elromlottam és már vissza se lehet vinni kicserélni, ahhoz már túl idős vagyok. Nem tudtak vigasztalni, akárhányan próbálták, nem is akartam elengedni ezt a fájdalmat, inkább átalakítottam a magam javára és erősebb lettem tőle. Megvannak a magam céljai és nem túl szépek, de jobban tetszettek, mint aurorként olyan diákokért vásárra vinni a bőrömet, mint Sandy, vagy olyan felnőtteket védelmezni, mint Smith vagy Brown. Már éppen felhagytam a kereséssel, mikor megláttam valakit a messzeségben közeledni.

Megmutatom az ajtót
▪ 2004. március 19. ▪

Ezra
(https://i.pinimg.com/564x/96/06/8a/96068ab85eace1231248748d7004af68.jpg)

Felváltva kellett már menekülnöm Smith és Hansel elől. Az egyik azzal nyaggatott, miért nem tanulok, miért rontom el a lehetőségünket egy normális életre, a másik meg minden áron arról akar meggyőzni, hogy nincs semmi a nővérem és közte. Értettem, rossz vagyok, nem vagyok jó semmire és hiába próbálok menekülni az elől, hogy ezt az orrom alá dörgöljék, akkor is ott fog lebegni felettem emlékeztetőül, senkinek sem vagyok elég. Smith-nek nem vagyok elég arra itt, hogy szeressen... kint kell lennünk, a Szellős házban, az otthonunkban. Hanselnek meg nem vagyok elég barát, hogy ne a nővérem bugyijába akarjon nyúlni.
Keserűen nyeltem egyet, ahogy hátra nézve ellenőriztem, Jayce mögöttem van-e még. Tudtam, hogy észrevett és követett is egy darabig, de én csak kapkodtam a lábamat. Azokat a hülye rövid lábaimat, amik még rohanáshoz sem jók! Aztán felsiettem a lépcsőn is, ott még inkább lelassultam. Kellett egy raktár, egy bármi, amibe elbújhattam volna csak amíg mindenki visszatér a megszokott dolgaihoz... csak ma hadd ne kelljen erről beszélnem!
Nem is tudom, hányadik emeleten jártam, de már megszédültem a sok csigalépcsőtől. Megkapaszkodtam az egyik falban, de még mindig mentem előre. Mégis csak be kellett volna ülnöm a nagyterembe, hogy egyek valamit... de képtelen lettem volna Smith szemei elé kerülni. Tudtam, hogy csalódott bennem, bőségesen kifejtette az elmúlt napokban.
Mentem, mentem, a cipőm orrát bámultam, ahelyett, hogy előre néztem volna, éppen így mentem bele valakibe, majd löktem fel, valószínűleg annyira, hogy velem együtt bezuhant egy helyiségbe. Hogy milyen helyiségbe? Jó kérdés, hiszen elsőre vak sötét volt, én pedig csak a saját, hangos levegővételemet hallottam hirtelen.
- Mondd, hogy nem Hansel vagy... - dünnyögtem a sötétben, egyelőre fetrengve a padlón. Biztosan valami raktár lehet, hol másol lenne ilyen vaksötét? Raktár helyett azonban nagyon is más volt. Hamarosan fény villant, egy fáklya lehetett, majd még egy. Ekkor fogtam fel, hogy egy ablaktalan, hosszú folyosón vagyunk, de a végéig nem láttam el egészen.
Hasra fordultam, úgy néztem magam elé. Hunyorognom kellett, hogy ott újabb ajtót szúrjak ki. Amin bejöttünk - vagyis beestünk -, az pedig beolvadt a falba.
- Mi ez a hely?

Kell valami, vázlat, új élet vagy csak egy ajtó...

2004.03.19

(https://i.pinimg.com/236x/70/e2/fe/70e2fec7445e7dec286bfa2df2fdd507.jpg) (https://harrypotterinexeter.files.wordpress.com/2017/08/188a56ece3108fc40309e0bf83ef0cb1-the-doors-place.jpg)

Outfit (https://m.media-amazon.com/images/W/IMAGERENDERING_521856-T1/images/I/61+1sMZqisL._AC_SL1500_.jpg)

Florian

Ennyi. Feladom, még a szükség szobája sem akarja, hogy ma tanuljak. Ki vagyok én, hogy ellenkezzek egy ekkora, nagyhatalmú teremmel. Játékosan megrántottam a vállam és elfogadtam, hogy valószínűleg a következő dolgozatom is akkora troll lesz, mint maga Smith professzor. Éppen befordultam a sarkon, mikor megpillantottam a távolból valakit, de nem hagytam rajta túl sokáig a tekintetem, inkább az ajtókat pásztáztam, lesz-e olyan, amit eddig nem fedeztem fel, furcsább, mint a többi. Meg is álltam megnézni a sarkon túli ajtót, de tudom, hogy ez eddig is itt volt, de most nem jutott eszembe, hogy hova vezet. Ez lenne az? Lehet, hogy egy ajtó, nem a szükség szobájába visz, hanem egy másik folyosóra, ahonnan nyílik ez az átkozott rejtélyes helyiség? Feladóan ráztam meg a fejem és indultam volna tovább, mikor akadályba ütköztem, pontosabban, inkább az akadály rohant belém, de olyan erővel, hogy megtántorodtam, vele együtt tettünk pár lépést a sarok felé és elestünk. Vagyis beestünk valahova? Nem is emlékszem, hogy mögöttem lett volna ajtó.
- Mondd, hogy nem Hansel vagy... – dünnyögött az alak, aki most éppen rajtam trónolt, habár a hangja ismerős volt, korom sötét volt benn és nem láttam jól az arcát, de nem is épp ezzel voltam elfoglalva. A fájó hátsóm és bevert könyököm jobban aggasztott, nyöszörögve kezdtem el mocorogni a srác alatt, majd azért nem is én lennék, ha nem válaszoltam volna kérdésnek álcázott mondatára.
- Neked az vagyok Drága, akit szeretnél, csak szállj le rólam. – motyogtam neki, majd ha eleget tett kérésemnek, felültem és magam is szétnéztem a folyosón, ahová kerültünk. Fények gyúltak, így félhomály alakult ki, könyebb volt a tájékozódás és mostmár támadómat is szemügyre tudtam venni. Florian. Ki más lehetett volna ilyen ügyetlen. Jó, én sem figyeltem, kiegyezhetünk döntetlenben.
- Hát hali Flor. – dünnyögtem fájdalmas arccal, ahogy felkecmeregtem a földről, majd kérdésére ismét körbehordoztam tekintetem az eddig számomra is ismeretlen folyosón.
- Ahogy elnézem, nem a csajok öltözője. – simogattam a sejhajom, majd visszafordultam griffes cimbora felé. – Nem jártam még erre. Talán a folyosó végén a szükség szobája lehet? – elmélkedtem hangosan. – Hisz én ezt kerestem eddig! Flor te zseni vagy! – öleltem meg hirtelen örömömben a srácot, majd megkaptam a talárját és magammal ráncigálva indultam el az ajtó irányába.
- Gyere, lefogadom, te se voltál még itt. – bíztattam lelkesen, majd ha ellenáll, nem erőszakoskodok vele, inkább lassan haladva győzködöm tovább, hogy erre bizony neki is szüksége van. Na jó, ezt nem tudom, de túlságosan felspanoltam magam ahhoz, hogy ésszerűen végiggondoljam Flor helyzetét.
Túl sok volt a kaki most az életemben ahhoz, hogy most viszakozzak, kellett valami izgalom, valami poén és ezt meg akartam osztani valakivel. Szükségem volt valakire, aki nem arról győzköd, hogy van élet Sandy nélkül is, vagy hogy ne adjam fel az álmaimat egy balul sikerült szerelmi affér miatt. Olyan valaki kellett, akivel megélhettem most egy igazi kalandot, egy kis izgalmat, felfedezést, még ha semmit nem tartogat számunkra az a szoba, akkor is megéri megnézni, lehet örök életünkre bánni fogjuk, ha kihagyjuk ezt a mókát.
- A szükség szobája mindig azt mutatja meg, amire szükségünk van. – próbáltam meghozni a kedvét a srácnak, miközben és megállás nélkül közeledtem a kétszárnyú ajtó felé.

Megmutatom az ajtót
▪ 2004. március 19. ▪

Ezra
(https://i.pinimg.com/564x/96/06/8a/96068ab85eace1231248748d7004af68.jpg)

- Neked az vagyok Drága, akit szeretnél, csak szállj le rólam.
A szövegből és az erőltetett humorból azonnal rájöttem, hogy nem Jayt taroltam le, mikor bezuhantam azon az ajtón. Nem. Ő sosem mondana ilyesmit, ez Ellsworth volt. Mostanában sok órán ültem mellette és végülis, úgy ahogy, de kezdtem megszokni. Nem voltunk egy hullámhosszon eleinte, de a kviddicspályás múltunk összekovácsolt minket annyira, hogy legalább beszélőviszonyba kerüljünk. Ha már Hansel mellé többé nem ülhettem, maradt ő... és még mindig jobb döntés volt, mint mondjuk Fleming. Az a srác gusztustalanul sokat tudott rólam.
Nagy nehezen felnyomtam magam a földről. A térdem és az alkarom eléggé fájt. Ahogy lepillantottam és végig néztem a testemen, láttam, hogy a térdemen elszakadt a nadrág. Remek. Pont erre volt szükségem, nem elég, hogy Smith amúgy is ki van borulva az eredményeimtől, még a ruhám sincs rendben. Gyűlölte a rendetlenséget, én meg minden erőmmel azon voltam, hogy megpróbáljam kicsit összekapni magam, még a végén nem is enged be a házába.
- Hát hali Flor.
Nem figyeltem annyira Ezrára, mert a fények felgyúlásában a folyosó végére pillantottam. Elég végtelennek tűnt, de talán agyrázkódásom is lett az eséstől... mert olyan részeimet is beütöttem, amiket normálisan nagyon nem kellett volna.
- Cső, Ezra. - Vágtam rá és nagy nehezen végül ránéztem. Nem volt ismerős ez a folyosó... talán valami lezárt szakasz volt. De nem. Az lehetetlen volt. Már sokszor jártam a balerinának öltözött trollokat ábrázoló kép közelében. Nem emlékeztem arra ajtóra, sem lezárásra.
- Ahogy elnézem, nem a csajok öltözője. - Folytatta. Fogalma sem volt nyilván, hogy én meg felkiáltottam volna, hogy "HÁLAAZÉGNEKBASZKI." Nem reklámoztam az identitásomat, bár nem is titkoltam... aki kicsit is ismert sejthette. Soha egyetlen lánnyal sem randiztam az iskolából. Mondjuk fiúval sem. - Nem jártam még erre. Talán a folyosó végén a szükség szobája lehet?- A kérdésére össze rezzentem. Nem. Határozottan nem a folyosó vége volt a Szükség Szobája, hanem ez a folyosó maga. Nagyon koncentrálhattam arra, hogy elbújjak Smith és Hansel elől. Erre pedig egy titkos folyosó, amiben rohanhatok előre a végtelenbe, nagyon is megfelelő lett volna. - Hisz én ezt kerestem eddig! Flor te zseni vagy!
Aha. Persze-persze. Bólogattam. Hirtelen megszólalni sem tudtam.
- Szerintem ez maga a Szükség Szobája éppen. - Nyögtem ki aztán. Még kicsit poroltam magam. Aztán elindultam utána.
- Gyere, lefogadom, te se voltál még itt.
Hát ebben igaza volt. Azt sem tudtam, hogy létezik tényleg. Pletykák persze keringtek róla, hogy régen itt voltak a DS-edzések, de mivel én akkoriban nem voltam nagyon képben az itteni dolgokkal. Szóval meglepő, nagyon meglepő és persze izgalmas.
- A szükség szobája mindig azt mutatja meg, amire szükségünk van. - magyarázta Ezra. Gondolom azt hitte, agyhalott vagyok annyira, hogy ne tudjam mi az... vagy csak annyira lenyűgözte, hogy ki kellett mondania az egyértelmű tényeket. Ezt mondjuk megértettem volna.
- Én csak azt kívántam, hogy ne érjenek utol és el tudjak bújni. - Feleltem és zsebre dugott kézzel mászkáltam tovább. Most nem volt szükségem Jay szomorú kutyus pillantására, sem Smith dühös arckifejezésére, amivel azt üzeni "csalódtam magába." Bennem mindenki csak csalódik. Semmire sem vagyok jó és senkit sem tudok boldoggá tenni.
- De ha pucér csajokat akarsz bámulni, akkor Monstro és valamelyik idióta hetedikes nem rég lyukat fúrtak a prefektusok fürdőjének ajtajára. - Javasoltam és végre megláttam a folyosó végén egy ajtót. Egyszerű darab volt.

Kell valami, vázlat, új élet vagy csak egy ajtó...

2004.03.19

(https://i.pinimg.com/236x/70/e2/fe/70e2fec7445e7dec286bfa2df2fdd507.jpg) (https://harrypotterinexeter.files.wordpress.com/2017/08/188a56ece3108fc40309e0bf83ef0cb1-the-doors-place.jpg)

Outfit (https://m.media-amazon.com/images/W/IMAGERENDERING_521856-T1/images/I/61+1sMZqisL._AC_SL1500_.jpg)

Florian

Nagyon felspanolt, hogy végre megtaláltam a szükség szobáját, vagy maga a szoba talált meg engem, nem tudom, de az is lehet, hogy Flor vonzotta be magának, hát az sem érdekel annyira. Várjunk…de…ha ő kívánt valamit, akkor az jelenik meg, amit ő akar, tehát nem fognak itt neked könyvek és jegyzetek megelevenedni. Ez így viszont nem jó, nagyon nem jó.
Végül Flor is köszöntött és elkezdte sérüléseit nyaldosni, meg leporolni magát, én mondjuk erre nem is gondoltam, annyira izgatott lettem, nem érdekelt a kinézetem, vagy hogy milyen sérülések érték a ruhámat. Kapkodtam a fejem jobbra majd balra, kicsit furának tűnt a folyosó, de végül is mindegy volt, a lényeg, hogy megtaláltam és még ha nem is türemkedtek mindenfelé jegyzetek, végtelenül jó murinak ígérkezett.
- Szerintem ez maga a Szükség Szobája éppen. – közölte a hideg tényeket, mire felkaptam a fejem. Fintorogva és hunyorogva emeltem a tekintetem a Griffendélesre, majd ismét körbenéztem és olyan pontokat kerestem, amivel meg tudom kérdőjelezni az állítását. Akárhányszor eszembe jutott valami, el kellett vetnem a dolgot, nem volt elég bizonyítékom, ami pedig beötlött az eszembe, inkább volt vágyálom, mint realitás, így annyiban hagytam.
- De hát, ez üres. Én jegyzeteket és könyveket kerestem a kötelező beadandóhoz. – magyaráztam csalódottan vakarva a tarkómat, majd ismét a fiú felé fordultam.
- Te mit kívántál? – kérdeztem, mire már jött is a válasza, szinte végig se tudtam mondani a kérdést. - Én csak azt kívántam, hogy ne érjenek utol és el tudjak bújni. – válaszolt, mire felvontam a szemöldököm és kérdőn néztem rá.
- Ne érjenek utol? Üldöztek? Friccs? Vagy egy tanár? – kérdeztem aggódva tekintve az ajtó felé, remélve, nem jönnek utánunk az általam felsorolt lehetséges betolakodók. Szinte mindenkit felsoroltam és számba vettem, akik követhetnék a srácot, bár annyira nem ismertem, hogy minden félelmét és iskolai ügyeit kívülről fújjam, annyit tudtam, hogy összebalhézott Hansellel, mert az megcsókolta a nővérét. Hm…lehet ezért bujkál? Előle menekül? Miért nem lenne jobb megbeszélni a dolgokat?
Végre FLorian is abbahagyta ruhájának igazítását és leporolását, majd elindult utánam. Természetesen, mikor láttam, hogy nem hajlandó osztozni az izgalmamban és megállt bíbelődni a szerelésével én is megtorpantam.
- De ha pucér csajokat akarsz bámulni, akkor Monstro és valamelyik idióta hetedikes nem rég lyukat fúrtak a prefektusok fürdőjének ajtajára. – felelte végül, mikor követve a pillantását az ajtóra néztem magam is.
- Köszi, ezt észben tartom. – válaszoltam megőrizve jókedvemet és rámosolyogtam. Igaz, nem tudom, a vitájuk miatt ilyen rosszkedvű vagy a menekülés okozta ügye kavarta fel, de még mindig komor volt és nem láttam rajta a felfedezés okozta izgalmat.
- Akkor, ha ez az ajtó, az ahol bejöttünk, hova vezet ez, ha már a szükség szobájában vagyunk? Búvóhelyre? – kérdeztem elmélkedve, habár nem voltam az a rejtélyeket kiderítő típus, imádtam a rejtvény könyveket, meg a csínyek kitervelését, de mikor élesben kellett valamin ügyeskednem, az már más tészta volt. Ezért se lennék jó Auror, rég elvetettem ezt az ötletem.
- Akkor ha bujkálsz, mennyünk előre. Derítsük fel. – ajánlottam, majd intettem is felé bátorítóan. – közben meséld el, miért menekültél és hogy mi aggaszt? Az arcodra van írva, hogy valami bánt téged. – próbálkoztam, függetlenül attól, hogy nem voltunk a legjobb cimbik, de hát ebben a helyzetben az embernek nem marad más, mint segíteni.

Megmutatom az ajtót
▪ 2004. március 19. ▪

Ezra
(https://i.pinimg.com/564x/96/06/8a/96068ab85eace1231248748d7004af68.jpg)

Mostanában minden nehéz volt. Tényleg csak menekülni akartam a világ elől, a világ hatalmas gondjai elől. Smith utált, mert nem voltam neki soha elég jó, akárhogy is próbálkoztam, Jay meg a nővéremet akarja megdugni. Mikor történt ez az egész? Mikor visszajöttem a Roxfortba még annyi minden volt... annyi lehetőség. Jól is tanultam viszonylag, csak aztán összekaptam Jayjel és ő ott volt minden órán, ahol nekem is ott kellett volna. Persze, hogy elbújtam ahelyett, hogy odamentem volna.
Most is előlük menekültem. Ahol megfordultam ott voltak, Smith mindig készen állt egy csípős megjegyzésre, Jay meg csak nézett rám kiskutya szemekkel, mintha meg kellett volna sajnálnom. Miért is? Mert nem sikerült megdugnia a testvéremet? Jó, tudom, hogy mostanában mindenki csak pofára ejtette és én sem voltam már mellette. Sajnáltam is, de nem érdemelte meg.
Ha a folyosó a Szükség Szobája volt valóban, akkor bizonyára elég intenzív volt a kívánságom ahhoz, hogy Ellsworth-ét is felülírjam. Ez jó menekülés volt Jay elől, hiszen nem ismerte ezt a helyet, talán nem is sejtette, hogy itt van a szoba, bár ő szerintem tuti elolvasta a Roxfort történetét.
- Ne érjenek utol? Üldöztek? Friccs? Vagy egy tanár? - kérdezte Ellsworth, ahogy összeszedtem magamat. Még próbáltam kiegyenesíteni a ruhámon a ráncokat. Ezt az egyet megszoktam Smith mellett. Nem voltam gyűrött és rendetlen, mint mondjuk egy éve.
- Jay üldözött. - Vontam vállat. Persze túldramatizáltam a ténnyel, hogy üldözött, erről azért nem volt szó. Smith-t még sem említhettem meg, pedig bizonyára ő is már engem keres, hogy közölje: már megint nem tanul la Fay! Már megint mit művelt? Hát így hogyan lehet jövőt építeni magára? Nem is akartam erre gondolni, pedig tudtam, hogy újra az orrom alá dörgöli. Sosem leszek olyan, mint az Aurora, eleve felnőttebb nálam és van méhe, ami eléggé a javára billenti a dolgokat, amiket meg tud tenni Smith-ért. Remek. Még ezen is agyalnom kell. Felkiáltottam, hogy "ajj!" és megráztam a fejemet.
- Bocs. - Jegyeztem meg Ezra felé, aztán már követtem is a folyosóféleségen.
- Akkor, ha ez az ajtó, az ahol bejöttünk, hova vezet ez, ha már a szükség szobájában vagyunk? Búvóhelyre? - Tértünk vissza a szoba témára. Hát nem tudtam, milyen tulajdonságai vannak ennek a helynek, az bizonyos, hogy nekem csak egy helyre volt szükségem, ahol végre nem piszkálnak. Talán a végén lévő ajtó mögött, amit eddig ki sem szúrtam, valami olyasmi várakozik, amit Ezra akart.
- Lehet egy könyvtár lesz ott, ahol megtalálod a jegyzeteket. - Vontam vállat. Végül is a szoba összemoshatta kettőnk kívánságát. Engem könyvtárban senki sem keresett volna, az is biztos.
- Akkor ha bujkálsz, mennyünk előre. Derítsük fel. - javasolta. Csak bólintottam, de kissé lemaradva haladtam mellett. Nem tudom miért, de füleltem, mintha azt várnám valaki tényleg betör az ajtón, hogy piszkáljon valamivel. - közben meséld el, miért menekültél és hogy mi aggaszt? Az arcodra van írva, hogy valami bánt téged.
Na persze. Majd elkezdek neki Smith-ről csevegni... senkinek sem csevegek róla. Az hétpecsétes titok, csak Henriette és Jay tudtak róla... meg Fleming. Az a hülye gyerek. Na igen, ha ez kiderült Smith nem csak, hogy büntetőmunkát adna, de minden érzése ellenére páros lábbal rúgna ki az iskolából. Utálta, ha elpofáztam a dolgainkat.
- Semmi komoly. Csak nehéz ez az év. - Feleltem váll rángatva. Nem kell engem komolyan venni. - Inkább haladjunk. - léptem elé. Nagy lépésekkel az ajtóhoz értem és már téptem is fel, hogy megnézzem mi van benne. Valójában egy unalmas üres terem volt, benne egy aranykeretes, giccses tükörrel.
- Lehet, hogy a szoba szerint rendetlenek vagyunk? - kérdeztem. - Pedig megfésültem a hajam.

Kell valami, vázlat, új élet vagy csak egy ajtó...

2004.03.19

(https://i.pinimg.com/236x/70/e2/fe/70e2fec7445e7dec286bfa2df2fdd507.jpg) (https://harrypotterinexeter.files.wordpress.com/2017/08/188a56ece3108fc40309e0bf83ef0cb1-the-doors-place.jpg)

Outfit (https://m.media-amazon.com/images/W/IMAGERENDERING_521856-T1/images/I/61+1sMZqisL._AC_SL1500_.jpg)

Florian

Próbáltam már régóta változni, változtatni. De csak nehezebb lett. Nem azért lettem mostanában láza-dó, mert ehhez tartotta kedvem vagy mert Sandy elhagyott. Nem találtam magam, vagyis ebben a jó fiús, csínytevős, festős testben. Ez nem én voltam, mindig csak mosolyogni, jókat mondani és úszni az árral. Mindig büntetőmunkákat végezni, nem én ennél többre voltam hivatott és ezt meg is fogom mu-tatni. Nem mások miatt, nem a szüleim vagy Sandy miatt, esetleg azokért, akik a barátaimnak nevezik magukat. Nem érdekelnek.
Flor is ilyen volt, már, ami a gondterheltséget illeti, Hansell elől menekült, holott legjobb barátok voltak. Persze volt valami manőver Jay és Flor nővére között, legalábbis ez volt belekarcolva egy pad-ba a bájitaltanteremben, vagy már áthelyezték nem is tudom. Na mindegy, lehet ezért volt kiakadva rá, bár most arra a pletykára is biztos harapni fog akkor, hogy Flint bezárkóztak nem régiben Henriettel a kviddics szertárba. Bár szerintem véletlen, nem hiszem hogy Leonard bármit is akarna a húgától, fiatal is még. Na, de ők tudják.
Ahogy ezen elmélkedtem végül Florian felkiáltott fájdalmasan, mire én összerezzentem és kérdőn néz-tem rá.
- Bocs. – nézett rám, bár ez a bocsánatkérés inkább volt formális, mint őszinte, de annyiban hagytam a dolgot, megértem, ha nem akar beszélni az érzéseiről, annyira nem vagyunk nagy haverok, majd jön, ha akar, a nagyanyám mindig ezt szokta mondani.
- Lehet egy könyvtár lesz ott, ahol megtalálod a jegyzeteket. – elmélkedett a griffis srác, mire lem-ondóan legyintettem felé, annyira már nem is olyan érdekesek azok a jegyzetek, megtaláltuk a szükség szobáját, azt a helyet, ahol régen tartották a DS edzéseket, fenomenális, leírhatatlanul izgal-mas az érzés.
- Semmi komoly. Csak nehéz ez az év. - válaszolt, miután láttam, nyugtalansága nem akart szűnni. Türelmetlen vagyok egy kicsit, de hát aggodalmaskodok én mindenért és mindenkiért. Nagy a szívem, mindenkit szeretek. - Inkább haladjunk. – hurrog le végül, majd elém lépdel és az ajtó felé veszi az irányt. Inkább előlép idegenvezetővé, mint hogy az érzéseiről kelljen beszélnie. Már éppen azon gondolkodtam hogy magamhoz ölelem, hátha rájönne a sírás, mikor be is nyitott az ajtón, pedig nem is beszéltünk meg semmilyen taktikát, nem taglaltuk egy furcsa szoba kinyitásának veszélyeit.
- Lehet, hogy a szoba szerint rendetlenek vagyunk? – kérdezte Flor. - Pedig megfésültem a hajam. – tette hozzá, próbálván poénkodni, amivel a bennem küzdő belső gyereket kicsit feldobta, legalábbis kevésbé érzem magam kényelmetlenül, amiért ilyen karót nyelt.
- Vagy a tükörben vannak a jegyzeteim? – kérdeztem eltökélten odaballagva az aranykeretes tükör irányába. – Te itt viszont nem nagyon tudsz elbújni. – vetettem oda, mikor a tükör elé léptem. Még nem néztem bele, vártam, hogy Flor is odaballagjon hozzám vagy legalábbis közelebb, bár én se hit-tem el, hogy tényleg könyvek és füzetek oldalai fognak rám visszamosolyogni.

Megmutatom az ajtót
▪ 2004. március 19. ▪

Ezra
(https://i.pinimg.com/564x/96/06/8a/96068ab85eace1231248748d7004af68.jpg)

Semmi bajom nem volt Ellsworth társaságával, de Smith és Jay témakört nem vele akartam megvitatni. Bár nem is hazudtam: ez az év nem volt könnyű. Rengeteget változtam, adtam magamra, próbáltam értelmesnek látszani és mindezek ellenére is állandóan kaptam az ívet valakitől. Főleg Smith-től, hogy nem tanulok rendesen, elcsesztem a kapcsolatunk jövőjét és nem tudunk együtt lenni a Szellős Házban. Ennek tetejében persze még Jaynek is hátba kellett szúrnia.
Kissé talán kelletlenül nyitottam ki az ajtót a folyosó végén. Nem voltam felkészülve semmi izgalmasra... de nem is érdekelt igazán. Csak pár órára meg akartam húzni magamat, hagyjanak békén. Ha elég jófej a szoba, talán még cukorkát is kapok. Hát igen, szép álom volt. Egy nyamvadt üres terem volt a közepén egy tükörrel. Rendetlen lennék? Vagy valami hülye fennkölt, mögöttes tartalom... remek. Pont ma kell filozofikusnak lennie ennek a hülye szobának is.
- Vagy a tükörben vannak a jegyzeteim? - kérdezte Ezra. Közben már ment is a tükör felé, én most némiképp lelassítottam és mögötte maradtam. Nem tetszett a helyzet.
- Legalább neked jó lenne. - Állapítottam meg és kicsit végigtúrtam a seszínű, barna tincseimen.
- Te itt viszont nem nagyon tudsz elbújni.- mondta, ahogy a tükör előtt megállt. Lassan én is beértem és csak bámultam a tükörképünkre, ahogy bambán bámuljuk, mi történik. Nem történt semmi, de végig nézve a kereten "Edevis amen ahze erkyt docr amen."
Hümmögtem egyet.
- Vajon az latinul van vagy valami furcsa orknyelven? - kérdeztem Ezrát és felmutattam a keretre, ahol a szöveg állt. Nem jöttem rá mi akar lenni, de kicsit odébb álltam, őt meg behúztam pontosan a tükör elé, hogy rálásson az írásra, így persze most már csak magát láthatta a benne, ha lejjebb nézett.
- Nem értem mire kellhet a szoba szerint nekünk egy régi, vacak tükör. Hacsak nem mindjárt kiugrik belőle Smith, hogy seggbe rúgjon... - morogtam magam elé. Persze nem kellett volna emlegetnem eleve. Nem akarom, hogy bármilyen módon összekapcsolja velem Ellsworth.

Kell valami, vázlat, új élet vagy csak egy ajtó...

2004.03.19

(https://i.pinimg.com/236x/70/e2/fe/70e2fec7445e7dec286bfa2df2fdd507.jpg) (https://harrypotterinexeter.files.wordpress.com/2017/08/188a56ece3108fc40309e0bf83ef0cb1-the-doors-place.jpg)

Outfit (https://m.media-amazon.com/images/W/IMAGERENDERING_521856-T1/images/I/61+1sMZqisL._AC_SL1500_.jpg)

Florian

Mostanában nyugodt életem volt, legalábbis nem bántott semmi, nem éreztem semmi gondot, mint lelkiismeret furdalás a festés hanyagolása miatt vagy tanulásra való kényszer. Megszüntek, ahogy Sandy kivett belőlem egy darabot, úgy ezeket is kiszedte egyúttal és csak úgy lézengek, sodródok az árral és a jegyeim is leromlottak. A poénjaim is kezdtek durvábbak lenni, igazából szertelenebb lettem, mint, aki nem törődött a következményekkel és ez egészen felszabadító érzés volt. Olyan, mintha megszabadultam volna a láncaimtól és szabaddá váltam volna. A festészetet persze nem fogom elté-kozolni, ilyen tehetséget jobban ki kell használni és pontosan meg is van az ötletem arra, mit tegyek.
Álltam a tükör előtt és figyeltem, ahogy Flor is közelebb lépett és reagált a mondandómra, miszerint a tükörben meglelem a jegyzeteimhez vezető utat. Ez a szoba kész rejtély dzámomra, de joban örülöktem volna, ha egy bomba kis csajjal vesztem volna el itt, mint például az a nagy mellű hol-lóhátas csaj. Egyszer hozzádörgölőztem egy órán, persze véletlen, de azt hittem elcsöppenek. Az igazság az volt, hogy Sandy előtt próbáltam virítani a menő fiút, de igaz, ami igaz, azok a kannák vonzzák az emberek tekintetét.
- Vajon az latinul van vagy valami furcsa orknyelven? – kérdezte mellém lépve a fiú, mire én is feljebb emeltem a tekintetem a szövegre. Nem igen tudtam kimondani, nem is erőltettem, csak furán hang-zott volna, így megrántottam a vállam, remélve, hogy a griffes srácnak ennyi megfelel válaszképp.
- Csak magamat látom. – jegyeztem meg kicsit talán csalódottan, miután Flor pont elé húzott, de persze így sem láttam jobban a feliratot, nem tudtam előtte sem elolvasni, de egy próbát megért.
- Nem értem mire kellhet a szoba szerint nekünk egy régi, vacak tükör. Hacsak nem mindjárt kiugrik belőle Smith, hogy seggbe rúgjon... – morogta végül a fiú, mire felvont szemöldökkel néztem vissza rá. – Még csak az kellene. – nevettem el magam végül, ahogy elképzeltem a jelenetet, végül mégis csak elfintorogtam magam. – Amúgy miért pont Smith? Elég furcsa képzeteid vannak. – jegyeztem meg, ahogy visszanéztem végül a tükörre, de inkább azért, hogy megnézzem jól nézek-e ki, a hajam megfelelően van-e belőve és az ilyen hiú dolgok, míg vártam Flor válaszát, mikor valami történt. Megrántottam a fiú pulcsiját.
- Várj. – mondtam neki, majd elkezdtem pipiszkedni és oldalra nézelődni. Magam mögé néztem ijedtem, majd ismét a tükörbe. – Na nem… - képedtem el, mikor megláttam, hogy Sandy átölel oldalról és puszit nyom az arcomra. Nem éreztem semmit, nem láttam semmit, de olyan…valóságos…olyan gyönyörű… - Ez a tükör nem sima tükör. – mondtam, ahogy csak a remegő szám engedte és könnyes szemekkel néztem le Florra. – Nagyon szemét egy tükör ez. – tettem hozzá, ahogy magam mellé bokszoltam a levegőbe, remélve, hogy a tükörből is eltűnik a Sandy hasonmása. Azonban nem, úgy mosolygott rám, ahogy azt mindig is tette, mikor velem volt. A vonaton, a magányos tölgynél vagy bárhol máshol. Mérgesen fordultam el és belerúgtam a földön lévő porba. – Szemét… - tettem hozzá, majd megtöröltem a szemeimet.

Megmutatom az ajtót
▪ 2004. március 19. ▪

Ezra
(https://i.pinimg.com/564x/96/06/8a/96068ab85eace1231248748d7004af68.jpg)

A véset nem sokat árult el a tükör mibenlétéről. Halandzsának tűnt, mint amilyenen Henriette és Henry beszéltek kiskorukban, mikor nem tudták kimondani a szavakat. Nehéz lett volna így megfejteni, mit akar jelenteni, de Ellsworth elég fura srác, talán neki mond valamit. Ezért is húztam be a tükör elé.
Mondjuk ezen a ponton az aggodalom is rám talált. Ha Smith megtalál nekem végem. Lehet, hogy a szoba meg akar nevelni... mert nem jártam órára, mert nem voltam elég jó és nem jutok be az akadémiára és még ki is rúgnak majd... jó kirúgni nem fognak. McGalagony még nem írt a szüleimnek sem a tanévismétlésről, ám azt a ragtapaszt hamarosan le kell tépni.
- Még csak az kellene. - Jegyezte meg Ellsworth rám pillantva, mikor Smith-t említettem. - Amúgy miért pont Smith? Elég furcsa képzeteid vannak. - Szerencsére visszanézett a tükörre, nem láthatta, hogy elpirultam. Mondjuk alapvetően Smith professzoron kívül nem sok más tanárt tudtam elképzelni, aki képes lenne még azért is megbüntetni, mert nem vagyok elég okos. Ezt kellett volna rávágnom, de abban a helyzetben csak a mérhetetlen zavaromat éreztem.
- Miért, melyik másik tanár elég félelmetes ehhez? És ne mondd Brownt, az csak egy brummogó medve. - Magyarázkodtam, mintha attól jobb lenne a helyzetem. Hirtelen nyúlt oldalra és kapta el a pulcsimat. A rántásra összerezzentem.
- Várj. - Ránéztem, de már csak a hitetlenkedő ábrázatát kaptam el. Na jó, nem akartam a szemtanúja lenni, hogy elsírja magát... az olyan kínos. Mármint mi a francot csináljak vele? Nem akarom ölelgetni, meg ilyesmi. - Na nem… - Folytatta. Megköszörültem a torkomat. Oké. Szólaljunk meg.
- Mi történik...? - Dünnyögtem. A tükörre pillantva csak őt láttam, pontosan ugyanolyannak, amilyennek eddig is, leszámítva, hogy könnyek csillogtak a szemébe. Én nem szeretek mások előtt sírni, habár Smith és Jay előtt már bőségesen sikerült többször is. Odahaza Flora előtt, mikor rájöttem, Smith elvesz egy nőt.
- Ez a tükör nem sima tükör. - Magyarázta remegő hangon. - Nagyon szemét egy tükör ez. - Tette hozzá. - Szemét…
Megköszörültem megint a torkomat, ahogy elfordult. Fogalmam sem volt mi történik vagy történt, de azt láttam rajta, hogy totál ki van készülve. Beletúrtam a zsebembe, de csak egy papírzsekendő volt nálam, aminek a szélébe a rágómat köptem. Még is felé nyújtottam.
- Csak ennyi van nálam, de még használható. - Dünnyögtem, majd kicsit odébb toltam. Látni akartam, mi van abban a tükörben, ami így megríkatta. Nem értettem, hiszen csak magamat láttam, ahogy ott állok... szerencsétlenül, jól fésülten. De akkor valami történt. Valami fura. Átalakultam, magas lettem, jobb képű, elegáns... és mögöttem ott állt büszke mosollyal Smith egy bájitalkonyha közepén. Az álmom volt ott, igaziban. Hát ezt látta volna Ellsworth... és ezért sírt? Igen. Smith ijesztő, de inkább gúnyolnia kellett volna, ahogy Smith a menő Floriant átölelte, csókot lehelt az arcára.
- Én... ő nem akartalak elkeseríteni... nem tudom, miért mutatja ezt a tükör. Nincs köztünk semmi Smith-szel. - Sóhajtottam fel.

Kell valami, vázlat, új élet vagy csak egy ajtó...

2004.03.19

(https://i.pinimg.com/236x/70/e2/fe/70e2fec7445e7dec286bfa2df2fdd507.jpg) (https://harrypotterinexeter.files.wordpress.com/2017/08/188a56ece3108fc40309e0bf83ef0cb1-the-doors-place.jpg)

Outfit (https://m.media-amazon.com/images/W/IMAGERENDERING_521856-T1/images/I/61+1sMZqisL._AC_SL1500_.jpg)

Florian

Nekem egyáltalán nem volt olyan félelmem, hogy itt bárki is ránk találhat, teljesen átvette az izgalom a főszerepet és ebben Flor aggodalma sem akadályozott túlzottan. Persze, általában mindketten tilosban jártunk és az órákról is volt, hogy lógtunk, de hogy ennyire féljünk egyetlen tanártól, az kicsit necces volt számomra, bár ha belegondolok, Sandy sem volt túlságosan elragadtatva attól, hogy Smith lett a házvezetőnk. Szerintem egyébként nincs baj vele, mármint jó szakember, rendesen tanít és odafigyel a diákjaira, bár be kell látni személyiségileg és türelemben nem egy Fitzgerald.
- Miért, melyik másik tanár elég félelmetes ehhez? És ne mondd Brownt, az csak egy brummogó medve. – erre látványosan elmosolyodtam. Igaza volt, Brown tényleg fényévekkel jobb volt, ugyanis, ha őt békén hagytad, ő sem zargatott téged, nem volt olyan zsémbes, mint a bájitaltanár. Mesélték is, hogy Narekék beragadtak a könyvtárban kilépő idő után és Browntól nem kaptak büntetést, miután megmentette a hátsójukat a szeszélytől. Én azonban hónapig róttam a köröket a kviddics pályán, miután megvicceltem őt és Campbellt egy levéllel. Ez az, ha nem szívózol vele, akkor ő sem bánt téged, de Smith más volt. Ha úgy gondoltad, természetes, amit csinálsz és nem ütközik akadályba, ő akkor is keresett és talált is rajtad fogást. Nem egyszerű a pasi, meg kell hagyni.
- Ez igaz, jelenleg ő a mumus. – bólintottam végül, megadva magam az észérveknek, majd tovább vizslattam a tükröt és annak rejtélyét. A véseteket magam sem tudtam kiolvasni, nem is értettem, miről lehet szó rajta, csak átadtam magam a kíváncsi gyereknek, aki hosszasan, nézelődött és mindent megfogdosott.
- Mi történik...? – kérdezte, mikor már tényleg mint egy taknyos kölök, szipogtam és letöröltem a kicsorgó könnyeimet, hátrébb léptem és még bele is rúgtam az előttem lévő porba.
- Csak ennyi van nálam, de még használható. – nyújtotta felém a gyűrött, félig használt zsepit, én pedig bólintva elfogadtam. Nem igen érdekelt a higiénia meg az illemszabályok kötelezte etika, úgy beletrombitáltam, még a rágó is kipottyant belőle. – kösz.
Felzaklatott, amit láttam és nem csak azért, mert még nem felejtettem el a lányt, leginkább maga az érzés ejtett rabul. Az érzés, mikor átölelt, csókolt és megpuszilt. Még ha csak töredéke, de akkor is újra rámtört és megcsavarta ismét a szívemet. Flor is odaállt és gondolom ő is nézte, ahogy Sandy ott mosolyog a túloldalról, bár lehet épp most meg őt csókolgatja, vagy nem tudom, mit akar ez a tükör mutatni.
- Én... ő nem akartalak elkeseríteni... nem tudom, miért mutatja ezt a tükör. Nincs köztünk semmi Smith-szel. – felvontam a szemöldököm. Hogy jön már megint ide Smith? Vagy csak nyelvbotlás és Sandy nevét akarta mondani? Esetleg ő Smith-t látja? Ez a tükör a kigúnyolódások tükre vagy valami kitekertükör? Lehet egy viccboltból lett véve, egyenesen egy Weasley vagy Zonko termékkel állunk szemben.
- Te miről beszélsz? Sandy van a tükörben. – álltam megint közelebb, de nem toltam el Flort, csak én is belelestem. – Most meg nem látok semmit. Esküszöm ott volt. – tünődtem mostmár könnyeimet is felszárítva.

Megmutatom az ajtót
▪ 2004. március 19. ▪

Ezra
(https://i.pinimg.com/564x/96/06/8a/96068ab85eace1231248748d7004af68.jpg)

Egy kicsit megleptek Ellsworth könnyei. Mármint én is sokat sírtam Smith miatt, amikor elvette azt a nőt és hiába kértem, nem akart engem választani. Sokat sírtam, mikor bemutatta a nőt, amikor megtudtam, hogy gyerekük lesz... és hiába választott engem mégis ősszel, féltem, hogy mikor táncol vissza, csak azért, mert most éppen apa lett. A család fontos, ezt a saját szüleimtől tudtam.
Ahogy a tükör elé léptem, azonnal összerezzentem. Smith... engem ölel, felnőtt vagyok, jól nézek ki. Gyűrű van az ujjamon és egy bájitalkonyhában állunk, ami a mi sajátunk volt. Egy olyan álomkép volt mindez, amire sokszor vágytam titokban, amit a magaménak akartam. De nem szerettem volna, hogy Ellsworth vagy bárki más tudjon róla. Senkinek nem volt köze hozzá. Ez az én titkom volt, meg kicsit Smith titkai, bár neki sosem mondtam el ennyire kereken mindazt, amit elérni akartam.
- Te miről beszélsz? Sandy van a tükörben. - kérdezte még mindig könnyektől csillogó szemmel. - Most meg nem látok semmit. Esküszöm ott volt.- Lépett közelebb hozzám. Megint belenézett a tükörbe. Így én sem láttam semmit. Csak magunkat, ahogy bámuljuk a saját szerencsétlen tükörképünket. Remek. Ez a tükör az idegeimen táncol, amik amúgy is gyengék.
- Ki az a Sandy...? Ja az a csaj! - kiáltottam fel. Hát igen, őt is említettük a kviddicspályás esetnél, bár Jay jobban ismerte szerintem nálam. Nem voltam annyira képben a Roxgfortba járó csajokkal, kivéve Nora Narekkel, aki rendszeresen felhívta magára a figyelmet.
- De nekem Smith volt benne... és én! - ellenkeztem, természetesen így megint túl sokat mondva magamról. Magunkról. Mindegy. Ellsworth sem túl okos, kicsit olyan, mint én... sosem jönne rá semmire, ami túl nyilvánvaló. Én sem szoktam, aztán Jay jól kiröhög, hogy milyen buta is vagyok. - Eltűntetted mondjuk, ahogy ideléptél, mert már csak magamat látom. - Sóhajtottam fel és oldalra léptem, el a tükör elől. Ennél sokkolóbb már úgy sem lehetne ez a nap. Először menekülök előle, aztán a képembe nyomja egy tükör, hogy mit nem kapok meg soha mindössze azért, mert évet kell ismételnem. Én nem vagyok Monstro, hogy a szüleim kifizessék az akadémiára jutást ilyen körülmények között is.
- Szar egy tükör... emberkínzásra tuti jó. - Ráztam meg a fejemet és összefontam a mellkasom előtt a karjaimat. Sírhattam volna én is, de csak megültek a könnyek a szememben. Igen. Csalódást fogok okozni Smith-nek, aki gyakorlatilag az életem értelme.

Kell valami, vázlat, új élet vagy csak egy ajtó...

2004.03.19

(https://i.pinimg.com/236x/70/e2/fe/70e2fec7445e7dec286bfa2df2fdd507.jpg) (https://harrypotterinexeter.files.wordpress.com/2017/08/188a56ece3108fc40309e0bf83ef0cb1-the-doors-place.jpg)

Outfit (https://m.media-amazon.com/images/W/IMAGERENDERING_521856-T1/images/I/61+1sMZqisL._AC_SL1500_.jpg)

Florian

Nem tudtam mit gondoljak, csak álltam bambán a terem közepén és az agyam két rúgó között kalimpált. Miért látom Sandyt a tükörben magam mellett és miért látja Flor Smitht maga mellett. Lehet azt akarja, hogy büszke legyen rá, hogy elismerje, mint jó tanulót? Alap esetben a professzor mindig morog és ritkán dícsér, lehet ez a griffes srácban afféle berögződés, hogy szeretné, ha dícsérnék? Kell neki egy apa figura, vagy valami ilyesmi, de az is lehet, hogy egyenesen Smith az apja?
Azonban ez nem az én dolgom, soha nem is szerettem más ügyeivel foglalkozni, ha meg akar a férfinak felelni, hát legyen, én a hátam közepére nem kívánom azt az embert, nem hogy a dícséreéért áhítozzak, már, ha a tükör tényleg ezért mutatta ezeket az alakokat nekünk. Ez lenne a szívünk vágya?
- Ki az a Sandy...? Ja az a csaj! – ötlött fel benne a felismerés, mire én csak egykedvűen bólogattam, nem hibáztattam, amiért nem ismerte fel egyből, nem szeret hivalkodni, söt, azt szerette, ha megbújhatott a háttérben, bár azért elég sokat ügyetlenkedett. Egy mosoly csúszott végig a számon, ahogy belegondoltam, mennyiszer nevettünk együtt egy-egy ügyetlen mozdulata miatt. Felnéztem a mennyezetre, de már nem éreztem szükségét annak, hogy sírjak, kijött és jobban éreztem magam, mintha ledobtak volna a vállamról egy nagy követ. Nos, az, hogy Flor mit érez, az már más dolog.
- De nekem Smith volt benne... és én! – erősködött tovább, mikor Sandyt emlegettem és odaálltam mellé, hogy megnézzem, mi történik, ha mindketten ott vagyunk.
- Eltűntetted mondjuk, ahogy ideléptél, mert már csak magamat látom. – mondta egyből, mire bólintottam és közelebb léptem fizikailag is próbálva tanulmányozni a tükröt.
- Két embernek nem mutat semmit, talán…akkor mutatná, ha mindketten egy dologra vágynánk. Mondjuk Te Sandy csókjaira én pedig Smith elismerésére… - itt elakadt a szavam, ahogy ránéztem a srácra… - vagy bármire, amiért őt láttad, nem az én dolgom. – emeltem fel a kezem és tényleg nem gondoltam semmi rosszra, sőtt még hozzá is tettem gyorsan. – Amit itt láttunk itt is marad cimbi. – veregettem meg a hátát és csak remélni tudtam, hogy nem érzi kellemetlenül magát, amiért elmondta, kit lát a tükörben.
- Szar egy tükör... emberkínzásra tuti jó. – mondta végül majd össze is fonta a mellkasán a karjait, mire én csak unottan megrántottam a vállaimat. – Én jobban érzem magam egy kicsit. – válaszoltam és igaz is volt az állításom, nem vagyok biztos benne, hogy azt mutatja, min kellene vátoztatnunk, esetleg mit kellene elengednünk vagy… - lehet, hogy azt mutatja, miért kellene küzdenünk vagy mit kellene elengednünk, azt pedig, talán mi döntjük el. – mondtam neki ránézve, majd ismét a tükröt kémlelve, mintha visszaigazolást vártam volna tőle.
- Nézd, nyilván nem vagyok olyan jó barát, mint Jay. – mondtam megint a vállam rángatva. – sokan néznek hülyének meg idegesítőnek, de ha szükséged van egy baráti csevelyre, szólj bátran. – mosolyogtam rá bátorítóan. – Az a kviddicses balhé összeköt minket. – tettem hozzá, majd egy aprót bokszoltam a vállába. Igen, itt talán le kellett volna állnom, szerintem ezért tartanak idegtépőnek, de hát mindegy, ez az én keresztem, viselem, amíg az iskolában vagyok, aztán meg majd meglátjuk, mit hoz a jövő.

Megmutatom az ajtót
▪ 2004. március 19. ▪

Ezra
(https://i.pinimg.com/564x/96/06/8a/96068ab85eace1231248748d7004af68.jpg)

- Két embernek nem mutat semmit, talán…akkor mutatná, ha mindketten egy dologra vágynánk. Mondjuk Te Sandy csókjaira én pedig Smith elismerésére… - magyarázta Ellsworth, de nekem csak a jelent égett a gondolataimba. Ez a tükör megmutatta, amit sosem érek el és amiért csalódást okozok Smith-nek és amiért talán majd az ex-feleéségét és a szüeltendő gyerekét választja helyettem. Ki ne választana egy felnőtt nőt és családot a hülye le Fay helyett? Annyira elszontyolódtam, hogy még az ajkaim is megremegtek. - vagy bármire, amiért őt láttad, nem az én dolgom. - folytatta. Fel tudtam volna üvölteni, belerúgni a tükörbe, hogy ezer darabra tudjon törni. De tartottam magam. - – Amit itt láttunk itt is marad cimbi.
A hátam megveregetésére rápillantottam. Talán neki Sandy csókjai a múltat jelentették, de nekem Smith a jelenem volt... méghozzá egy olyan jelen, amiért minden percben küzdenem kellett, hogy ne fordítson hátat. Hány évvel is idősebb nálam? Sokkal. Nagyon sokkal. Hogyan tarthatnám fel a figyelmét? Túl intelligens hozzám. Már megint hülyén éreztem magam.
- Én jobban érzem magam egy kicsit.- Szólalt meg végül ismét Ellsworth. Néha jobb lett volna, ha csendbe marad. Nem azért, mert idegesít, csak én is jobban akartam érezni magam, de nem ment. Hogyan lehet ettől jobban? Hogyaaan? - lehet, hogy azt mutatja, miért kellene küzdenünk vagy mit kellene elengednünk, azt pedig, talán mi döntjük el. - Talán ő is érezte, hogy ennek se füle se farka, vagy csak én nem érettem, mit akar vele mondani. Könnyes szemmel pislogtam rá.
- Nem érdekel! Csak húzzunk el innen. Ennél még Jayjel szembenézni is egyszerűbb... - Fordítottam hátat a tükörnek és beletúrtam a hajamba, ahogy lehajtott fejjel a cipőm orrára pillantottam. Képtelen voltam elhinni, hogy Ellsworth orra előtt egyszerűen felzokogtam. Már rég el kellett volna tűnnöm innen, sőt egyenesen büntetőmunkára jelentkeznem.
- Nézd, nyilván nem vagyok olyan jó barát, mint Jay. - mondta, de én nem pillantottam rá. - sokan néznek hülyének meg idegesítőnek, de ha szükséged van egy baráti csevelyre, szólj bátran.[Az a kviddicses balhé összeköt minket. - Tette hozzá és még a vállamba is boxolt. Kicsit megköszörültem a torkomat.
- Jól vagyok. Ne foglalkozz velem. - Megtöröltem a ruhám ujjával a szemeimet. Aztán kihúztam magam. Bár nem lettem tőle nagyobb vagy komolyabb, de talán kevésbé szerencsétlen. - Figyelj. Nagyon jó fej vagy, meg minden. De vannak dolgok, amiket senkivel sem tudok megbeszélni.
Elindultam kifelé, de persze követhetett. Nem tudtam volan visszatartani, ha beszélni akar. Pont elég hosszú folyosó vezetett ide.
- Van egy-két dolog, amit még Jayjel sem. - Ezt csak azért mondtam, hogy ne érezze, annyira utálom vagy valami. Jó, sosem voltunk nagy haverok, de ismertük egymást látásból. Nem utáltam én, egyszerűen csak ez a tanév nem a barátkozásról szólt. Nyár óta mást sem érzek, csakhogy harcolnom kell Smith-ért. Ez lekötötte az energiáimat.

Kell valami, vázlat, új élet vagy csak egy ajtó...

2004.03.19

(https://i.pinimg.com/236x/70/e2/fe/70e2fec7445e7dec286bfa2df2fdd507.jpg) (https://harrypotterinexeter.files.wordpress.com/2017/08/188a56ece3108fc40309e0bf83ef0cb1-the-doors-place.jpg)

Outfit (https://m.media-amazon.com/images/W/IMAGERENDERING_521856-T1/images/I/61+1sMZqisL._AC_SL1500_.jpg)

Florian

Sokszor voltam egyedül, legalábbis újabban, de én választottam ezt. Ha valaki közeledett, falat húztam elé és elüldöztem ezzel a bohóckodással és viccelődéssel. A fejemben ezek a poénok jól hangzanak, de mire végigérek a mondattal, rájövök, hogy igazából csak egy védelmi mechanizmus, mert félek, hogy valaki feltépi azokat a sebeket, amiket Sandy okozott, pedig be se gyógyultak teljesen, pont ez a tükör mutatta meg nekem az imént.
- Nem érdekel! Csak húzzunk el innen. Ennél még Jayjel szembenézni is egyszerűbb... – ezzel egyetértettem, ennél a tükörnél bárki jobb társaság lenne, jelenleg még Brown vagy Campbell is talán. – Jayre se haragudhatsz mindig. – válaszoltam, mikor elfordult a tükörtől és persze tőlem is. Lehajtotta a fejét így nem láttam a reakcióját vagy a vonásait, de inkább tartottam a távolságot és sóhajtottam egy mélyet. – Ha valaki rámozdulna a húgomra, biztos kiakadnék. – kezdtem bele, és elfogott a hányinger, ahogy arra gondoltam, ahogy a kis Eleine…. – de, ez így is, úgyis meg fog történni…ha pedig már megtörténik, legyen olyannal, aki a barátom. Szerintem… - vakartam meg az államat, kicsit elgondolkodva, nem mondtam-e megint hülyeséget. Bár lehet jobb lenne most csendben maradnom, talán Flor most csendre és magányra vágyik, dehát én csökönyös szamár vagyok, aki nem szeret hátrahagyni senkit. Túl sokáig voltam én is a magányban, a depresszíónak nevezett fekete lyukban.
- Jól vagyok. Ne foglalkozz velem. – morogva, majd megtörtölte az arcát, talán a szemeit, nem láttam, mivel még mindig háttal állt. - Figyelj. Nagyon jó fej vagy, meg minden. De vannak dolgok, amiket senkivel sem tudok megbeszélni. – tette hozzá, ahogy elindult kifelé a teremből, én meg a vállam megrántva indultam utána. Nem szóltam, nem tudtam, hogy kellene-e vagy hagyjam annyiban. Mindig felrémlenek a képek, ahogy ülök a szobámban vagy a műteremben lévő szekrényben és egyedül sírok. Nem volt jó. Ilyet senkinek sem szabadna átélnie.
- Van egy-két dolog, amit még Jayjel sem. – tette hozzá, valószínű reagálva a korábbi javaslatomra, miszerint bármit megbeszélhet velem, ha úgy gondolja, mire csak elmosolyodtam. Amolyan fájdalmas vigyor volt, bár tisztában voltam vele, hogy pont nem Ezra Ellsworth az a személy, akivel bárki, bármit megbeszélne, de nem hibáztatom, ezt én csináltam, magam építettem fel ezt a hírnevet, Sandy álszent csodálatával a hátam mögött, így nem meglepő, hogy miután ő elhagyott, rá kellett döbbenjek, ez a viselkedés valójában gáz.
- Nem biztos, hogy jó ötlet elbújni. – tettem egymás mögé a szavakat önkéntelenül, de óvatosan, az igazat megvallva, már meg is bantam, hogy megszólaltam. – Öhm…nem oldódnak meg a gondok attól, hogy magadban tartod őket és elfutsz. Ha…ha vannak barátaid, akkor több véleményt hallgathatsz meg és egy idő után talán… - miket beszélek. - csapott nyakon a felismerés, hogy pont nekem nem szabadna tanácsot adnom senkinek, miután egy barátom sem maradt, mert miután Sandy elhagyott, a legtöbbjük elfordult tőlem, az igaz barátaimat pedig én löktem el magamtól. Zander, Nora, Thessa, mindenkit elhajtottam magam mellől, hiába akartak nekem segíteni, a csínyek világába menekültem és megszállottan kergetni kezdtem Smith professzort. – Nincs jogom tanácsot adni Flor. Mindenkit el-hajtottam magam mellől, aki fontos volt és egyedül maradtam az önsajnálatomban. – mondtam végül nagyot sóhajtva, majd megvakartam a tarkómat és mosolyogva, bár még mindig könnyes szemekkel néztem fel rá. – Ha követni akarsz ide, nekem nem gond, legalább már nem leszek egyedül, ketten leszünk, de figyelmeztetlek. -*szip.* - hosszú távon idegesítő tudok lenni. – tettem hozzá és végül csak belenevettem a pityergésbe. Ez vagyok én, a saját magam gúnyolásával próbálok valakit kirángatni a depiből.

Megmutatom az ajtót
▪ 2004. március 19. ▪

Ezra
(https://i.pinimg.com/564x/96/06/8a/96068ab85eace1231248748d7004af68.jpg)

Furcsa fazon volt Ellsworth. Általában idegesítő, béna viccei voltak, de most, könnyes szemmel egészen emberinek tűnt. Én sem voltam túl komoly, lényegében állandóan bajba sodortam magamat, nem tudtam felnőttesen gondolkodni, de mégis csak más voltam, mint ő. Leszámítva ezt a pillanatot, ahol egy nyamvadt tükör mindkettőnket kikészített. Mégis miért tette velünk ezt a szoba? Talán nem is a Szükség Szobája volt, hanem valamelyik kínzókamra. Állítólag van egy pár a Roxfortban.
- Jayre se haragudhatsz mindig. - szólalt meg. Mert miért nem? És amúgyis ő mit tud erről? Semmit. Maximum egy hülye pletykát, bár azt sem tudtam honnan, mert én nem mondtam el senkinek. Nyeltem egyet és figyeltem, mégis mit fog mondani. - Ha valaki rámozdulna a húgomra, biztos kiakadnék. - Folytatta. Remek. - de, ez így is, úgyis meg fog történni…ha pedig már megtörténik, legyen olyannal, aki a barátom. Szerintem…
- Ja. Tényleg, mekkora buli, ha szakítanak és utálhatod a tesód miatt a legjobb barátod. - Sóhajtottam fel. Ebből is látszott, hogy sosem volt még ilyen helyzetben... vagy nem tudom valami életreszóló Barbie-világban gondolkodott. Tizenhét évesen senki sem hihet mindent biztosnak. Még akkor sem, ha a professzora a pasija... és történetesen éppen össze akarnak költözni.
Jobbnak láttam kimenni. Túlságosan fojtogató volt a légkör ebben a szobában és amúgy is odakint, még Jay mérges pillantása vagy Smith üvöltése is kellemesebb lett volna.
- Nem biztos, hogy jó ötlet elbújni. - Szólalt meg újra Ellsworth, ahogy megindult utánam. Nem néztem rá, de hallottam a lépteit és a szavainak közelségét. - Öhm…nem oldódnak meg a gondok attól, hogy magadban tartod őket és elfutsz. Ha…ha vannak barátaid, akkor több véleményt hallgathatsz meg és egy idő után talán…
Ebben igaza volt, de akkor sem akartam senki másnak az orrára kötni Smith-t. Így is többen tudtak róla a kelleténél, amire a professzor allergiás volt. Féltette az állását, a hírnevét, én meg őt. Nem akartam, hogy miattam még több dolgot kelljen felégetnie maga körül. A gyerekét és a házasságát már így is feladta. Támogatni akartam, közösen dolgozni vele és visszahúzódni, amíg kell.
- Nincs jogom tanácsot adni Flor. Mindenkit el-hajtottam magam mellől, aki fontos volt és egyedül maradtam az önsajnálatomban. - Folytatta végül. Ránéztem, láttam a keserű mosoly nyomát az arcán és kicsit meg is sajnáltam. Hát jó, bizonyosan nyomorultabb sorsa van, mint nekem. A szőke csajjal sem láttam együtt mostanában. Nekem legalább ott van Smith, még ha folyton morog is. - Ha követni akarsz ide, nekem nem gond, legalább már nem leszek egyedül, ketten leszünk, de figyelmeztetlek. hosszú távon idegesítő tudok lenni.
Majdnem azt mondtam, hogy rövid távon is, de mivel könnyes volt a szemem, nem volt itt az alkalom, hogy ténylegesen húzzam az agyát. Csak megpaskoltam kicsit a vállát.
- Nyugi, most nem vagy annyira idegesítő. - Köszörültem meg a torkomat és elvigyorodtam. - Csak add önmagad, maszkok és minden nélkül, akkor megszeretnek az emberek. Jay, Sm... mindenki a legszarabb oldalamat látták elsőre és mégis megkedveltek. Ha nekem ment, neked is. - Aztán visszahúztam a kezemet. Valójában nekem volt vígaszra szükségem, mégis ő kapot vállba veregetést. Torz egy helyzet, az már biztos.
- Hagyjuk itt ezt a szar szobát inkább...

Kell valami, vázlat, új élet vagy csak egy ajtó...

2004.03.19

(https://i.pinimg.com/236x/70/e2/fe/70e2fec7445e7dec286bfa2df2fdd507.jpg) (https://harrypotterinexeter.files.wordpress.com/2017/08/188a56ece3108fc40309e0bf83ef0cb1-the-doors-place.jpg)

Outfit (https://m.media-amazon.com/images/W/IMAGERENDERING_521856-T1/images/I/61+1sMZqisL._AC_SL1500_.jpg)

Florian

Nem tudom, hogy mit láthatott Flor a tükörben, mint ahogy azt sem, mit váltott ki belőle valójában, mert oké, elszomorodott, felmérgesítette magát, sőt még mintha néhány könnyet is láttam volna, de gondolom túl büszke volt ahhoz, hogy kimutassa őket és elfordult. Én jobban éreztem magam, mindig is úgy gondoltam, job kiengedni a haragot és erre a legmegfelelőbb a festés volt számomra, megyek is és elintézek Sandy portréját.
Miután próbáltam beszélni a fejével vagy legalábbis egy kis lelket önteni belé, tudtam kár volt megszólalnom, mert ugye mindenki a saját portáján söprögessen először, meg aztán nem is volt sok közöm az életéhez. Van olyan dolog, amit Jaynek sem mond el, akkor mi minden lehet, amit az én orromra se kötne. Jogos.
- Ja. Tényleg, mekkora buli, ha szakítanak és utálhatod a tesód miatt a legjobb barátod. – válaszolta, miután célozni próbáltam a nővére és Jay pletykaszintű románcára, bár nem túl megbízható forrásból hallottam, mégis igaznak bizonyult. – Hát azért, szerintem ennél azért érettebbek vagytok. – mosolyogtam el magam meggondolatlanul, hiszen, először azt hittem viccel a dologgal kapcsolatban, de aztán döbbentem rá, hogy ezt komolyan mondta. Nem gondoltam bele végül is, tényleg mi lenne, ha Eleine el kezd majd bulizni meg pasizni én meg azt látom, hogy azokon a helyeken csőrözik, ahol én tettem azt régebben Sandyvel.
Kirázott a hideg a gondolatra, de tudom, hogy el fog jönni az idő és nekem készen kell állnom rá, nem dughatom homokba a fejem. Fel kell végre nőnöm, mindenki erre sarkall és erre bíztat és sajnos ez nem fog menni úgy, hogy állandóan a nyomi vicceimet nyomatom és próbálom megviccelni a körülöt-tem élőket.
A magyarázkodásom megtorpanásra készette Flort, legalább is felém fordult és úgy néztünk far-kasszemet egymással, miután pedig beleéltem magam a szerencsétlen monológomban ismét könnyek gyűltek a szememben. Mialatt ismét megtöröltem a szemem a griffes cimbi megpaskolta a vállam és úgy válaszolt.
- Nyugi, most nem vagy annyira idegesítő. – Mosolyodott el túltéve magát ő is a pityergésen és a szomorkodásonm, bár lehet ez amolyan erőltetett vagy bátorító vigyor volt. - Csak add önmagad, maszkok és minden nélkül, akkor megszeretnek az emberek. Jay, Sm... mindenki a legszarabb oldalamat látták elsőre és mégis megkedveltek. Ha nekem ment, neked is. – tette hozzá, mire elismerően bólintottam és elnevettem magam. – Milyen hülye helyzet. Egy poént is fűzhetnénk belőle. – töröltem mostmár szárazra és vörösre a szemeimet. Ismertük egymást régről meg a kviddicspályás balhéról, de sosem voltunk olyan nagy haverságba, hogy kisírjuk a bánatunkat egymás vállán, mégis egy tükör kellett hozzá, hogy ez megtörténjen. Sose gondoltam volna, hogy ennek a laza, vagány sác-nak ennyi baja van és Smith elismerése lehet a legnagyobb gondja a Rofortban. Jó, nem török felette pálcát, mert nekem meg figyelemre van szükségem és szeretetre, arra, hogy valaki szeressen és ba-buzsgasson, hogy piedesztára emeljen, hogy csodáljanak. Azt hiszem túlcsordult benne az egó. Ezt valahogy majd meg kell fordítanom.
- Hagyjuk itt ezt a szar szobát inkább... – tette hozzá, mire én is bólintottam. – Egyetértek. Mit szólsz egy kis kajához. A sírástól mindig megéhezek. – veregettem én is hátba értelmes határok között, majd hogy ne válljék kellemetlenné az érintés, gyorsan zsebre vágtam a kezeimet. Azért még nem lettünk barátok, hogy ennyire közvetlen legyek.

Megmutatom az ajtót
▪ 2004. március 19. ▪

Ezra
(https://i.pinimg.com/564x/96/06/8a/96068ab85eace1231248748d7004af68.jpg)

- Hát azért, szerintem ennél azért érettebbek vagytok. - mosolygott rám Ezra. Hát persze! Neki ez ilyen egyszerű, mert nem az ő testvérével feküdt össze a legjobb barátja. Egyébként meg miért is lennénk érettebbek? A helyzetben a legidősebb érintett húszéves. A nővérem az ráadásul, aki olyan érzékeny, mint egy kislány. Nem hittem, hogy lehetne értelme tovább magyaráznom neki. Amúgy is lefoglalt még mindig, amit a tükörben láttam. Olyan kép volt az, amit képtelen voltam hova tenni magamban. Nagy vágyam volt, hogy méltó párja legyek Smith-nek, de tisztában voltam a valósággal is.
Menekülni akartam a szobából, hogy ne is gondoljak rá többé. Sosem fogok jól kinézni, bájitalmester sem leszek, habár határozottan jobban mutattam volna Smith mellett úgy. Jó lett volna, de megbuktam az utolsó évemben gyakorlatilag mindenből és még évet is kell ismétlenem, mert a szüleim szerint szükségem van a RAVASZ-ra. Van elég bajom, nem nekem kellett volna még Ellsworth-t is vigasztalnom, ki tudja miért. Semmit sem tudok igazából erről a srácról azon kívül, hogy általában tök fura. Nem, mintha engem akkor nagymenőnek tartottak volna. Nyomorult voltam, az egyetlen menő bennem az volt, hogy Hansel legjobb barátja voltam. Idén még ebben sem volt részem.
- Milyen hülye helyzet. Egy poént is fűzhetnénk belőle.
Sóhajtottam egyet. Nem hiszem, hogy poénokra van szükség ebben a helyzetben, inkább zsebkendőre, meg a takarómra, ami alá elbújhatok az elől a kép elől, amit csak üldözök, de sosem lehetett igazán az enyém. Nem bántam, hogy magam mögött hagytam, de szinte az elmémbe égett. Talán csak Ezrának is kéne egy ilyen mindent elsöprő szerelem, ami mutatja a fényt... és talán ő nem is bukna bele úgy, ahogyan én. De igazából a mi korunkba enélkül is meg lehet lenni, ha van egy cél. A gond csak az volt, hogy az én célom már másfél éve Smith professzor volt. Ő adott értelmet az ittlétemnek. Már az RBF után félbe kellett volna hagynom az iskolát.
- Egyetértek. Mit szólsz egy kis kajához. A sírástól mindig megéhezek. - Veregetett hátba.
Csak vállat vontam. Semmi étvágyam nem volt, de szerettem volna minél előbb kimenni. Így hát az ujjaim a kilincsre fonódtak, ahogy elértünk a kis folyosó végére. Az ajtót feltéptem és kiléptem, hogy a folyosón, a balettozó trollokat ábrázoló falikárpit előtt mély levegőt vegyek.
- Csak tűnjünk el... - Dünnyögtem és akármerre is vezetett, elindultam utána. Már arra sem figyeltem, fel bukkan-e Jay vagy Smith valamelyik sarkon. Akár el is kezdhettek volna kergetni, túlzottan lefoglalt a cipőm orrának bámulása. Azonban megkönnyebbültem, hogy az a mellkasomat szorító érzés a tükörrel együtt ott maradt a Szükség szobájában...

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Nyugati szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 10. - 13:10:56