Roxfort RPG

Demelza Digby pennájából

(https://i.imgur.com/AsusrP2.jpg) (https://i.imgur.com/fgMqpVq.jpg)

Az utóbbi időben őszintén nem értette, mi lelte a griffendéles diákokat...  Az egy dolog, hogy egyre közeledett a Valentin nap, de ez mégsem szolgálhatott teljes mértékben magyarázatul arra a sok sületlenségre, ami az óráján zajlott.
A fegyelmezetlenségek zavaró sorát Noah Nightingale indította el, aki a téli szünet előtti utolsó mágiatörténet órán oly sokat sejtetően utalt egy mendemondára, amit Dawson azóta részben a tanár kollégáktól már hallott, de szerencsére mégsem ismert meg minden részletre kiterjedően, na nem mintha egyáltalán akarta volna tudni...
Hogy mi történt az ifjú Nightingale és háztársa, Mr. Bates között, azt egészen pontosan csak ők tudhatták, s senki másra nem is tartozott, épp ezért bosszantotta oly kifejezetten Hamoxot, hogy Noah az ő óráját választotta a legalkalmasabb pillanatnak ahhoz, hogy az egész csoport figyelmét elterelje a kis kalandjukkal...
A karácsonyi szünet után Hamox végre azt hitte, fellélegezhet a szemtelen nebulók csínytevéseit illetően, de keserűen csalódnia kellett, mikor Mark Wingers az óráját választotta legalkalmasabb pillanatnak, hogy kipróbáljon valami illegális bájitalt, ami után padjából a padlóra zuhanva, habzó szájjal rázkódott, oly rettegést keltve Dawsonban, ami azóta sem múlt teljesen, még akkor sem, ha Merlinnek hála az ilyen esetekre való tekintettel mindig magánál tartott egy bezoárkövet, s ezzel sikerült elejét vennie a tragédiának... Az ifjú Wingers természetesen kifejezetten hálás volt tanárának a közbelépésért, és váltig bizonygatta, hogy ártatlan volt a dologban, hogy ő csak a közelgő RBF-ek miatti izgalmát igyekezett a bájitallal orvosolni, s hogy végtére is ő ebben az egész történetben puszta áldozat, nem más... De Dawsonnak volt egy erős sejtése, hogy mindez csak kifogás, s ez be is igazolódott, mikor a folyosón véletlenül elcsípte két diáklány beszélgetését, akik épp azt taglalták, hogyan próbálta feldobni a dögunalmas mágiatörténet órát Wingers, majd szívta meg a próbálkozást, akár a torkos borz.
A kellemetlen sorozat azonban itt sem ért véget, a mai óráján ugyanis Mirabella Harpell, egyébként jó képességű, és aktivitása miatt bizonyos értelemben véve Dawson egyik kedvenc tanulója sokkolta le a professzor urat azzal, hogy óra közben a pad alatt csokit majszolt... Itt azonban nem állt meg, mert az öntermelő varázslattal megbűvölt csokit lelkesen osztogatta is társainak, ezzel végérvényesen kihozva a sodrából Hamoxot.
Nem csoda hát, hogy ezek után a professzor megragadta az alkalmat, hogy tanítás után haladéktalanul felkeresse kollégáját, Digby professzort a fogadóóráján.
A professzor nagyokat nyelve, három jól hallható kopogtatással jelezte érkeztét, s ha bebocsátást nyert, úgy bizony nem húzva az időt, közelebb lépve a tanerőhöz, azonnal a tárgyra is tért.
- Miss Digby, elnézést, hogy ezzel zaklatom, de a dolog már nem tűr halasztást... A diákjai az utóbbi időben borzasztóan elkanászodtak... - vett mély lélegzetet. - Név szerint Noah Nightingale-ről, Mark Wingersről és Mirabella Harperről van szó - sorolta az illetékes diákok nevét.
- Kérem, legyen oly kedves és beszélgessen el velük, hogy a mágiatörténet óra semmi esetre sem arra való, hogy annak keretei között tárgyalják ki a szexuális életüket, próbáljanak ki illegális bájitalt, avagy a pad alatt majszoljanak és osztogassanak csokit a társaiknak... - hadarta végig a griffendéles diákok bűnlajstromát, bízva abban, hogy Digby professzor segít neki megzabolázni a szemtelen kisoroszlánokat.

február 11.

 (https://i.pinimg.com/564x/1d/c0/77/1dc07707776cc01c368ae1531fb6ce7e.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/12/31/c7/1231c78f15eae2d0f63cb4ea3c5d34f8.jpg)


 hakuna matata  (https://www.youtube.com/watch?v=5Ce1arFIZrk&ab_channel=SalahS.)

Túl voltam már egy büntetéskiadáson, vagy egy tucat fejmosáson, és három, lábon kihordott szívrohamon. Csak a mai nap! Mintha egy burleszkben élnék, olyan lassn ez az egész. Mindenkit megvisel a bezártság, az állandó frusztráció, ami szépen lassan beleivódik a csontjainkba, a minket körbevevő falakba is. Már akkor is érzem ennek a helyzetnek a a furcsán nyomasztó terhét, ha épp nem gondolok a támadásokra, a szeszéllyel járó felfordulásokra, a fenyegetésekre, és csak a mindennapok átlagos dolgait intézem. Példának okáért griffendéles kölyköket próbálok meggyőzni róla, hogy nem vicces véletlenszerű helyeken kikapcsolni a gravitációt, vagy önálló helyváltoztatási képességet bűvölni ételeknek.
Nem csoda, ha a gyerekek is megzakkannak ebben a kialakult szituban, és talán ők jobban is, mint mi. Épp annyi tudással a világról, hogy már felfogják a dolgok súlyát, de annyival még híján, hogy tegyenek is ellene, vagy hogy ráhatásuk legyen - nehéz ám ez. Nekünk kell tartanunk magunk. A fogadóóra kezdete előtt még belenéztem a tükörbe, na nem mintha nagyon igazgatni akarnám a vörös, lófarokba fogott hajzuhatagot vagy a szolíd sminket. Csak a pici ráncokat tornáztatom meg a szemem alatt, csak azért is rámosolygok a tükörképre, és elégedett, kissé szomorkásan nyugtázom, hogy még mindig a somolygás okozta barázdák vannak túlsúlyban ott. Helyes, maradjon is így!
Aztán visszaülök  az asztalomhoz, és magam elé vonok egy adag dolgozatot a varázstalan közlekedési eszközökről. Mindig változó, mennyien érkeznek hozzám egy beszélgetésre vagy hegyibeszédre, és ezúttal nincs szerencsém, mert a  piros, “javítós” tollam nem is érinti méga botrányos dolgozatot, mikor valaki három határozottat koppant az ajtómon.
- Szabad! - kiáltom, és lekoppantom a tollat, majd hátradőlve, keresztbe font karokkal fogadom a belépőt, arcomon továbbra is enyhe, makacs, “csakazértis” félmosollyal.
- Mit csinált már megint melyik? - sóhajtom mókás bosszankodással köszönés helyett, mikor meglátom Hamox kollégát a nyíló ajtóban, még mielőtt bármit mondana. Túl sokat látom ezt a kifejezést túl sok prof társamon mostanság… De igaz, ami igaz, Mr. Hamox arcán még ez is kellemesebb látvánt nyújt, mint másokén.
- Miss Digby, elnézést, hogy ezzel zaklatom, de a dolog már nem tűr halasztást... A diákjai az utóbbi időben borzasztóan elkanászodtak… - sóhajtja, én pedig udvariasan, szomorkásan somolyogva bólintok, hogy folytassa, és nem teszem hozzá, hogy nem csak az utóbbi időben. Kedélyesen intek neki az asztalom túloldalán lévő fotel felé, hogy helyezze magát kényelembe, hátha tovább fog tartani a beszélgetés.
- Név szerint Noah Nightingale-ről, Mark Wingersről és Mirabella Harperről van szó - sorolja, én pedig előre dőlök érdeklődve.
- Egyik név sem meglepetés - csóválom meg a fejem. Nightingale nagy bajkeverő, Harpell komisz kis jószág, Wingersnek pedig akkor sem szabad hinni, ha kérdez.
- Kérem, legyen oly kedves és beszélgessen el velük, hogy a mágiatörténet óra semmi esetre sem arra való, hogy annak keretei között tárgyalják ki a szexuális életüket, próbáljanak ki illegális bájitalt, avagy a pad alatt majszoljanak és osztogassanak csokit a társaiknak...
- Természetesen kolléga. Szörnyen sajnálom, hogy az óráján rendetlenkedtek. Beszélgethetek is velük, egyik fülükön be, másikon ki, de kitalálok valamit, amiből tanulnak - mondom, és nem teszem hozzá, hogy amúgy meg mindenki másén is rendetlenek, lassan úgy üvölthetnék, mint egy anyaoroszlán. Égetni való rosszcsontok, nem is csoda, hogy a vörös szálak közé keveredik már néhány ezüstös színű is.
- Mondanám, hogy nem fog többet előfordulni, de… - hallgatok el egy fáradt grimasszal fejezvén be a gondolatot, de szerintem érti, mire akaok kilyukadni. Talán nem volt még olyan messze, mikor ő is fiatal volt, és hát régóta a pályán van ahhoz, hogy ismerje a gyerekeket. Gyerekek… Áh. Ezek már oroszlánszagú, lakli nagykamaszok, épp az a gond, hogy nem gyerekek már, csak még éppen nem is felnőttek.
- … De megteszek minden tőlem tellhetőt. Pomona már kezeli a fiúkat, Harpell meg… kérem, ne vegye rossz néven, professzor, de attól tartok, vele még a legkisebb gond, hogy a pad alatt csokit dílerkedik a tanítás alatt. Még csak a jéghegy csúcsa. Oh, ha már témánál vagyunk… Csokit? - kérdezem, és a fickó orra elé tolok egy dobozzal, amiből én is veszek.
- És igen, ezt Miráék küldték, még Karácsonyra. Mintha legalábbis dementorhordákra számítanának, és nincsenek is messze az igazságtól, nem igaz? Elkél most egy kis tartalék boldogság mindnyájunknak - sóhajtok merengve, s ehhez a futó elkalandozáshoz nem is választhatnék jobb háttérképet, mint Dawson fess, borostásan megnyerő vonásai.
- A kislány nevelőapja állítólag valami nőt szerzett, aki első körben úgy tűnik, remek hatással van a kis család életére… De az a gyanúm, ez sem az, aminek látszik - csóválom meg a fejem, és inkább eszek még egy csokit. Hát igen, szövevényes szappanopera kerekedhetne abból a roxforti életből, ami ezek közt a sokat látott falak között (és azokon túl) zajlik.
- De azért jó srácok ám. Vadak, de jóindulatóak - mentegetem a kisoroszlánjaimat, magamnak is sulykolva, amit mélyen valahol tudok is, de meg kell küzdenem azért, hogy ez az érzés ne merüljön egyre mélyebbre és mélyebbre.
- A tapasztalás most a nyelvük, a hegyibeszédekre nem nyitottak sajnos. Szóval, milyen következményeket szánjunk a kis bajkeverőknek? - kérdezem kedvesen és kicsit játékos-gonoszan, újra a másik felé kínálva az édességet, ha az kér. Azt hiszem, nem véletlen csacsogok olyan hosszan és húzom az időt, tán azért, mert tudom, hogy ma még Friccs is meg fog látogatni annak ügyében, hogy valaki oroszlánsörényt varázsolt a macskájának. És mibe, hogy nem egy hugrabugos diák volt...

Egy hosszú, fárasztó nap után nem vágyott semmi másra jobban, mint egy felnőtt társaságában átbeszélni a nap történéseit... Amíg Cecilia élt, ez a kiváltság minden nap adott volt számára, ám lassan már hat keserves éve, hogy a sors elszakította tőle a feleségét, így nem volt kivel átbeszélnie a napi ügyes-bajos dolgokat...
Dalton továbbra is az élete része volt, persze, de hát nem zaklathatta minden nap a saját problémáival a fiát, akinek egyetemistaként nyilván megvolt a saját élete, a saját gondjaival... Hetente egyszer így is váltottak egy hosszabb levelet egymással, beszámolva arról, hogy kivel mi történik, de semmi esetre sem akarta túlságosan leterhelni gondolataival a fiát, még így is azt érezte néha, hogy túl sok figyelmet követel tőle, de Merlinnek hála ezt Dalton minden alkalommal nagylelkűen tagadta, ha rákérdezett nála.
Nem kívánhatott volna jobb fiút az égtől... Dalton melegszívű, okos, tehetséges, erős fiú volt, akire mindig büszkék lehetettek Ceciliával, nem csoda hát, hogy semmi esetre sem akart csalódást okozni neki... ezért is engedte el a nyáron a boldogság lehetőségét inkább. Ha valaha pótolta is volna Cecilia helyét az életében, olyasvalakit akart választani, akivel nem csak a kémia van a helyén, hanem akit büszkén felvállalhat, és aki nem csupán az ő életében jelent új fejezetet, de akire a fia is egyfajta pótanyaként tekinthet... Hiába töltötte be nemsokára a 21-et Dawson, ettől még igenis szüksége volt az anyai szeretetre és gondoskodásra, amit Dawson sehogy sem pótolhatott. Cecilia hatalmas űrt hagyott hátra maga helyett, és bár lett volna idejük felkészülni a halálára, ez mégsem sikerült nekik... A tátongó űrt Dawson épp ezekben a pillanatokban élte át oly mélyen, amikor legszívesebben csak leült volna mellé, elmesélte volna, milyen válogatott eszközökkel hozták ki a sodrából a diákjai, majd nevettek volna rajta egy jót és ezután továbblépett volna, mosolyogva várva a másnapot, amikor ismét próbára teszik az idegeit.
Ahogy bebocsátást nyert, Digby professzor megérezhette rajta, miért jött, mert egyből fel is tette a költői kérdést:
- Mit csinált már megint melyik? - érdeklődött a vörös hajú tanerő, akire sokan néztek kissé ferde szemmel a tanári karban alternatív tanítási módszerei miatt, de Dawson nem tartozott közéjük. Jól tudta, milyen nehéz a diákok szívéhez közelebb hozni egy olyan tantárgyat, amit a legtöbben érdektelenként tartanak számon.... ő maga is próbált hát kilépni a Binns professzor által oly hosszú ideig meghatározott kerékvágásból, bár ő azért még nem számított olyan mértékben újítónak, mint Demelza. Akárhogy is, a maga részéről izgalmas tárgynak tartotta a mugliismeretet, és érdeklődve követte nyomon Miss Digby tantervét. Ha gyakran nem is találkoztak, időnként azért összefutottak a folyosón, vagy a nagyteremben, és ilyenkor mindig kedélyesen elcsevegtek egymással. Nem lepte meg hát, hogy Miss Digby segítőkészen áll a problémájához, de azért örült neki, hogy nem nevette ki a professzor, mert a lelke mélyén azért erre az eshetőségre is felkészült, tudva róla, hogy milyen jó humorérzéke van.
A panaszáradat első hulláma után megkönnyebbülten foglalt helyet a felkínált széken, majd mosolyogva hallgatta Miss Digby válaszát, akit cseppet sem lepett meg a felsorolt jómadarak személye.
- Természetesen kolléga. Szörnyen sajnálom, hogy az óráján rendetlenkedtek. Beszélgethetek is velük, egyik fülükön be, másikon ki, de kitalálok valamit, amiből tanulnak. Mondanám, hogy nem fog többet előfordulni, de… - hagyott kis hatásszünetet Demelza, amíg a megoldáson gondolkodott.
- De megteszek minden tőlem tellhetőt. Pomona már kezeli a fiúkat, Harpell meg… kérem, ne vegye rossz néven, professzor, de attól tartok, vele még a legkisebb gond, hogy a pad alatt csokit dílerkedik a tanítás alatt. Még csak a jéghegy csúcsa. Oh, ha már témánál vagyunk… Csokit? - nyújtott felé egy doboz csokit, mire Hamox szemöldöke meglepetten magasabbra szaladt a homlokán, de aztán jobb híján csak elvett egy szimpatikusnak látszó bonbont a dobozból, és majszolni kezdte. A nyelve alatt elolvadó csoki váratlanul jobb kedvre derítette, így halványan el is mosolyodott.
- Köszönöm, Kolléga! - bólintott hálásan, majd fészkelődött egy kicsit a székben és hátrébb dőlve kényelembe helyezte magát, míg Miss Digby beszámolóját hallgatta Mirabella apjáról és annak új kedveséről. Nem tudott ugyan sokat Mirabelláról, de érdeklődve raktározta el az új információt, ami egyszer még hasznos lehet számára... Például ha a lány sírógörcsöt kapna az óráján, vagy ilyesmi, akkor immár tudná, hogy mely hozzátartozóinak küldjön baglyot a helyzetről.
- De azért jó srácok ám. Vadak, de jóindulatóak - adta meg végül a konklúziót Demelza, mire Hamox megértően hümmögött.
- Azok, bizony... Csak nem árt nekik egy kis anyai gondoskodás - pirult el hirtelen, mikor rájött, hogy mi is szaladt ki a száján, aztán zavartan elnevette magát, remélve, hogy a kollégája nem orrol meg rá emiatt a kissé indiszkrét megjegyzés miatt.
- A tapasztalás most a nyelvük, a hegyibeszédekre nem nyitottak sajnos. Szóval, milyen következményeket szánjunk a kis bajkeverőknek? - tette fel a kérdést Miss Digby, mire Dawson gondolkodóba esett. Épp válaszolt volna, de szavait nem lehetett érteni, mert valaki erősen dörömbölni kezdett Miss Digby ajtaján. Dawson jól ismerte már ezt a fajta "kopogást", ami csak egy emberre volt jellemző a kastélyban.
- Azt hiszem, Argusnak most nagyobb szüksége van magára, mint nekem... A magam részéről nem gondoltam büntetésre, csak egy kis lelki fröccsre, de abszolút magára bízom a helyzet kezelését... Láthatóan maga sokkal jobban tudja, hogy mivel lehet rájuk hatni - állt fel a székből.
- Nem is tartom fel tovább, hálás vagyok, hogy fogadott, Miss Digby, és nagyon köszönöm a csokit is... Jól esett! Ha bármiben a segítségére lehetek, kérem ne habozzon megkeresni! - nyúlt egy újabb darabért a felé tartott dobozból, majd immár jóval nyugodtabban, az édességet kedvtelve nyammogva lépett ki a folyosóra, bízva abban, hogy az ajtó előtt idegesen toporgó Frics nem harapja majd le csintalan kölykei miatt az anyaoroszlán fejét.

február 11.

 (https://i.pinimg.com/564x/1d/c0/77/1dc07707776cc01c368ae1531fb6ce7e.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/12/31/c7/1231c78f15eae2d0f63cb4ea3c5d34f8.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/22/06/54/220654baa66dc4a286ca8a8e8629c351.jpg)


 hakuna matata  (https://www.youtube.com/watch?v=5Ce1arFIZrk&ab_channel=SalahS.)

Annyira keveset találkozom kollégákkal, és olyan sokat tizenhét év alattiakkal, hogy néha rá is csodálkozok, felnőttek is vannak a kastélyban. Mindenképpen üdítő a felismerés, jó egy kicsit felnőtt módra beszélgetni még akkor is, ha persze a gyerekek a téma. Dorina mondjuk volt olyan koravén, hogy vele néha én éreztem magam gyermetegnek, de ő kirepült már az almamáterből, és most épp egy éves pályaválasztási szabadságát tölti a világban utazgatva. Megérdemli, hogy lehessen egy kicsit gondtalan, kicsit felelőtlen (bár épp azért mertem elengedni, mert úgysem lesz az igazán), és hogy megszabaduljon egy kicsit tőlem. Hozzánőttem volna, mióta Donald itt hagyott minket? Talán az emlékébe kapaszkodtam általa is, az ő vonásait láttam az arcában, az ő vidám nyugalmát a viselkedésében. Nekem is jót tesz ez az egy év, és talán számomra is egyfajta életútválasztási szabadság lesz.
- Azok, bizony... Csak nem árt nekik egy kis anyai gondoskodás… - nyögi ki a kolléga hirtelen, én pedig -talán szertelenség vagy illetlenség, de - harsogó nevetésben török ki.
- Jaj, ha tudná… Ahányszor rájuk szólok, hogy öltözzenek melegebben, ha megigazgatom rajtuk az inget, hogy ne lógjon ki a valaguk a folyosón, vagy ha korholom őket, hogy a salátát is fogyasszák ebédnél, ne csak a desszertet, mintha legalábbis crucio-t bocsátottam volna rájuk. És közben ha tudná, hányszor szalad ki a szájukon véletlenül, hogy “anya” a professzor helyett… - sóhajtok most már csak derüsen, kiadva a bennem még maradt kis feszültséget egy jóízű kacajjal.
- Sok gyerekünk van nekünk, kolléga - dőlök hátra egy kicsit merengve, fejcsóválva, aztán gyorsan helyesbítek: - Mármint képletesen. Kicsit a pedagógusok a szüleik helyett a szüleik, hogy így ránk vannak hagyva az év nagy részére...
A további párbeszédet otromba dörömbölés zavarja meg, én pedig megforgatom a szemem.
- Azt hiszem, Argusnak most nagyobb szüksége van magára, mint nekem... A magam részéről nem gondoltam büntetésre, csak egy kis lelki fröccsre, de abszolút magára bízom a helyzet kezelését... Láthatóan maga sokkal jobban tudja, hogy mivel lehet rájuk hatni - kedveskedik Hamox, én pedig fáradt félmosollyal fintorgok vissza rá.
- A próféta szóljon Önből, kedves! De nem, nem is büntetésre gondolok, csak a tetteik következményével szembetalálkoztatni őket…  - gondolkodom hangosan, megtartva magamnak a véleményt, hogy milyen bájos a prof gondolkodása és hogy ennyire hisz a diákokban. Pedig újra meg újra próbára teszik a hitünket, ez nem is vitás...
- Nem is tartom fel tovább, hálás vagyok, hogy fogadott, Miss Digby, és nagyon köszönöm a csokit is... Jól esett! Ha bármiben a segítségére lehetek, kérem ne habozzon megkeresni!
- Részemről a szerencse, talán nem is fogok habozni - somolygok, és az asztalra könyökölök összekulcsolt ujjaimra hajtva az államat finoman, elgondolkodón.
- Minden jót! - intek a tanárkollégának, akit majd’ fellök a befelé tolakodó Friccs. Az öreg mindenes jó morcos, mint mindig, és úgy öleli magához a most hétköznapinak tűnő macskáját, hogy annak rendesen gúvad már a szeme a nyomástól.
- Azok az átkozott kölykök, az a két nyavajás…
- Argus, kérem, már visszavarázsoltuk Mrs. Norrist az eredeti formájába - próbálom csitítani a fickót, erre azonban a házikedvenc kitátja a száját és panaszosan nyávog…na, csak hogy ahelyett egy velőtrázó, ablaküvegremegtető oroszlánüvöltést hallat, hogy mindhármunk haja lobog tőle.
- A nagymacska rúgja meg - sóhajtom, és előveszem a pálcám, hogy folytassam a pedagógusi feladatok sorát. De jó volt ez a kis felüdülés, amit Mr. Hamox jelentett az imént.

Mr. Batesnek és Fawcett professzornak
2002. Május 9.



 hygge (https://www.youtube.com/watch?v=FSHC3eQAd4E&ab_channel=MeditationMelodies)

Csak néztem az üres pergamenre. Felvettem a pennát, aztán használatlanul letettem. Beletúrtam a halántékomnál az őszülő, vörös tincsekbe. Ó igen, vannak fehér szálak már jócskán, és ebből nem egyet köszönhetek Mr. Bates áldatlan viselkedésének.
Meg kéne keresni őt. Felelősségre vonni. Minerva elé hurcolni. És értesíteni a szüleit. Ezeket kéne talán. Ugyan újra kézbe vettem a pennát, de aztán ismét lecsaptam a fehéren ásító papírtekercs mellé, s így most meg is repedt. Szétfolyt a vörös tinta, mint a vér.
Nincs kedvem az egészhez, és nem is tudok eleget. Amit pár perccel ezelőtt egy prefektus jelentett nekem, azt se hittem el. És sejtettem, hogy többről van itt szó, mint egy élvezetből elkövetett gonosz támadásról. De akkor is súlyos tett volt. Mennem kellett volna Bates után, talán azonnal, de ahhoz sem volt kedvem. Valahogy bíztam benne, hogy el fog kerülni hozzám. És igen, akkor mit is fogok tenni? Mert hogy lehet felelősségre vonni egy tizenöt évest? Ugyan...
Zaklatott gondolataimból határozott, ritmusos kopogás ránt vissza a valóságba. Valahogy önkéntelenül felpattanok az asztaltól. A hang alapján nem egy bizonytalan, félős gyerek zörgetett be, de nem is kérdés számomra, hogy a látogató(k)nak köze lesz az ügyhöz. Az ajtóhoz menet egy pálcapöccintéssel egybeforrasztom a pennát, eltüntetem a kifolyt vérvörös tintatócsát. Bár csak ilyen egyszerű lenne helyrehozni minden hibát…
- Tessék!
Feltárom az ajtót, minden körülmény ellenére készségesen és barátságosan, de nyilván leolvasható az arcomról, hogy tudok egysmást a történtekről már, és nem repesek az örömtől.
- Fawcett professzor... Mr. Bates...
Biccentek a kolléga, majd a sápadt srác felé. Utóbbi kap a nevéhez keverve némi extra, szomorú pillantást, de nagy igyekezetembe kerül. Láthatja, hogy szemrehányóan, de halványan mosolygok. Azt még nem tudom, hogyan, de helyrehozatom vele ezt is. Legalábbis azt, ami nem maradandó kár. Azt hiszem, keletkezett olyan bőven, és nem csak Mr. Soulier kapcsán.
- Jó napot, Digby professzor. Egy fontos dologról kell beszélnünk.
Bólintok, jelezve, hogy valami fogalmam van is a következő beszélgetésről, és közben le nem veszem a szememet a diákomról, aki úgy viselkedik, mint egy bántalmazott kiskutya. Hiába tereli a kolléga lassan és vigyázva, ő egészen a könyvespolcig menekül a lendülettől. Szépen odalépek inkább kettejük közé, nem kitakarva őket egymástól, de némileg köztes térelválasztót játszva. Behúzom az ajtót mintegy ürügyként, de nem zárom be, résnyire nyitva marad. Mindannyiunknak kell most a finoman járó levegő. De a folyosón esetlegesen erre  járó bámész szemek és fülek ellen így is megteszi. Látván, hogy a gyomortájékát markolássza, meg a polcokat, biztos, ami biztos, a még mindig kezemben lévő pálcával szó nélkül odabűvölöm Sebastian lába mellé az irodai szemetest.  Nem feltűnően, úgy teszek, mintha mi se történt volna, és a tanárúr felé fordulok illedelmesen, hogy meghallgassam. Közben elrakom a pálcám a taláromba. Nyilván a beszélgetéshez nem fog kelleni.
- Mr. Bates verekedésbe keveredett. Mr. Solier a gyengélkedőn van. Próbáltam beszélni a fiatalemberrel, de ő csak önnel hajlandó beszélni, ezért eljöttünk ide.
Szomorú mosolyom szélesbedik egy kissé, és némán intve az irodai kanapé felé hellyel kínálom a professzort, ha esetleg leülne beszéd közben.
- Kérem, ennek lehetnek súlyos következményei. Ahogy mondtam a fiatalembernek, mindent megteszek azért, hogy ne kelljen eltanácsolnunk, de jelenleg még eléggé küzdök az információ hiánnyal.
- Akkor már ketten vagyunk, kolléga. Mindkét dologgal kapcsolatban. Köszönöm, hogy idekísérte Mr. Batest. Nagyon kedves magától.
Nem felhőtlen a kedélyeskedésem, de próbálok nyugtató, és kicsit cinkos hangnemet megütni egyszerre. A professzorról Bates-re pillantok, őt meg se próbáltam hellyel kínálni, de csak azért mert nem akartam semmivel sem megzavarni. Nyelt egyet, ez jó jel. - Mi nem vagyunk az ellenségei, Sebastian. Szeretnénk megérteni mi történt. És segíteni.
Rámosolyogtam Fawcett professzor mellől, bátorítón, sőt szinte kérlelve.
- Szándékosan martam meg Soulier-t.
Ahogy ezt mondja, hálát adtam az égnek, hogy még szegény Donalddal eljártunk baráti pókerestekre. Jól jött most az ott szerzett gyakorlat. Lehettem volna dühös, de lenyeltem azt is, meg a meglepettséget is. Szomorúság… Értetlenség… Ezekről sem akartam egyelőre, hogy a diák tudjon. Csak biccentettem figyelmesen, hogy folytassa.
- Mert Morrow…
Tudtam, hogy jobb, ha nem teszek semmit. Nem szóltam közbe, nem faggattam, vártam türelmesen, magamba zárva az aggodalmas izgalmat. A balsejtelem egyre jobban a jeges markába kerített, látva, hogy bármi is történt, Bates milyen nehezen beszél róla.
- Morrow miatt…
A szipogását hallván lassan, le nem véve a szememet róla, az asztalomhoz sétáltam, és elvettem onnan a zsebkendőtartó dobozkát.
- Felvette Nightingale alakját, mikor együtt voltunk.... és... és azt akarta... hogy…
Akkor értem oda a fiú mellé a zsebkendővel, amikor a szájára mutatott. Egyelőre nem kínáltam neki oda a fehér papírkákat, hanem magam kapaszkodtam meg a dobozban. Nem volt egészen egyértelmű, mire gondol, de ismerve az előzményeket Nightingale úrfival… Rosszat sejtettem. Sőt. Borzasztó rosszat. Bármit megadtam volna érte, ha nem hagy kétségek között, de nyilván kimondatni sem akartam vele, hiszen láthatóan nehezen beszélt róla.
- És Soulier az unokatesója…
- Azt akarja mondani… - kanyarodtam egy kicsit vissza az előbbi kijelentéshez óvatosan és kelletlenül, de sajnos muszájból. -... hogy Morrow… zaklatta magát? Testileg... Más alakját felvéve kényszerítette volna bizonyos intim dolgokra? - találgattam halkan, próbálva tapintatos és megértő maradni. A zsebkendőt közben odakínáltam bátorítón, és gyorsan hozzá tettem:
- Sajnálom, hogy ennyire konkrétan kelll erről beszélnünk, és megértem, ha nehéz, de muszáj. Mert ezek nagyon súlyos dolgok. Borzasztó bűncselekmény, amit esküszöm magának, soha többé nem hagyok megtörténni… De nem kell, hogy részletezze. Nekem elég, ha mond egy igent, vagy bólogat.
Az ajkaimat pengevékonnyá préselve vártam, mit válaszol. Még nem tudtam, hogyan, de ha mindez igaz, nem állok jót magamért. Se ezért a szerencsétlen gyerekért. Ez túlmegy a szokásos roxfortos csínyek és kihágások mezsgyéjén.
- Ami pedig Souliert illeti… Neki is volt köze mindehhez? A zaklatáshoz? - kérdeztem óvatosan, és nem kisebb aggodalommal.  A kolléga felé pillantok, hátha ő is tud valamit arról a másik ügyről. Bizonyára ő is érzi, hogy itt többről van szó, mint egy csintalan gyerek leszidásáról, és hogy érzékenyebben kell a problémához állnunk.
- Mert ugye tudja, hogy még ha volt is köze hozzá… Önhatalmúlag nem ítélkezhetett volna. Nem állhatott volna önkényesen bosszút.
Érezheti a hangomon, hogy nem vagyok dühös rá. Próbálom megérteni, és nagyon szomorú is vagyok, igen.- Sajnos a másik vétkességének ténye sem menti fel a hiba alól… De megpróbáljuk helyrehozni, amit lehet. És azt is enyhébbé tenni, amit nem - teszem hozzá megenyhülve és továbbra is bizakodva, hátha Bates-re is átragad.
- De ahhoz tudnom kell, hogy hajlandó-e velünk együtt működni. Mert Fawcett professzor és én hiába küzdünk, ha nem működik velünk együtt - sugallom egy kicsivel határozottabban, és őszintén reménykedve, a kollégához fordulva megerősítésért. Magunk mellé kell állítanunk ezt a fiút, hogy igazán segíteni tudjunk rajta, és ne csak kíméletlenül (és minden bizonnyal hiábavalóan) megbüntetni.

cím
2002. Május 9.




 hygge (https://www.youtube.com/watch?v=FSHC3eQAd4E&ab_channel=MeditationMelodies)

- Hogy…?
Habár nem reagálok a kollégából kibukó kérdésre, valahol egyet értek vele. Meghökkentő, mit hoznak ki a gyerekek egymásból. És szomorú is. Nem beszélve a következőkről, aminek fültanúi leszünk, mert Bates összeszedi magát, és egész nyíltan beszél a kedvünkért.
– A… azt a részét… azt akarta, hogy vegyem a számba. Aztán a hajamba markolva odahúzott magához… mikor nem tetszett neki, ahogy csináltam. Aztán. Megéreztem az illatát… Ellöktem… és akkor azt mondta, Noah alakjában, hogy szakít vele, mert nem tudom rendesen… boldoggá tenni…
Igyekeztem továbbra is szomorkás-megértő pókerarcot vágni. Itt a zaklatás, a gonoszság és az árulás ténye mellett még olyan apróságok is felvetődtek, mint az, hogy a diákok mennyire aktív intim életet élnek az iskola falai között. Ennyi ivarérett kamaszra talán nincs elég pszicho-medimágus és ápolónővér az intézményünkben…
- Mr. Morrow ezért biztos meg fogja kapni a kellő büntetést. Az erőszaknak nincs helye az iskola falai között.
Nagyot bólintok.
- Egyet értek, ezt az ügyet sokkal részletesebben ki kell vizsgálnunk. És igen, amit Morrow tett… Az túlmegy egy határon.
Nincs sok kételkedni valóm Bates szavaiban. Hogy is tudna ilyet kitalálni? És miért tenné? Nem lenne rá sok indoka, és a viselkedése is igazolja az állítását. Csak idő kérdése, hogy Morrowt felelősségre vonjuk.
– Én csak… elborult az agyam. Úgy éreztem mindenki ellenem van.
Ez olyan őszinte volt, és olyan elkeserítő, hogy némán a szívemre szorítottam a zsebkendősdobozt. Persze, minden kamasz érzi ezt, ennek az életkornak ez sajátossága, de vannak súlyosabb esetek, és ha valakié, hát Bates úrfié az.
- Nem mondunk le magáról, Sebastian. Segítünk ezt helyrehozni. Valószínűleg nehéz lesz, de nem marad egyedül vele, és meg fogjuk oldani azt is.
- Azt hittem, hogy a tanár úr is bántani akar… és nem direkt… én csak… én csak…
- Mr. Bates, az ígéretemhez híven, mindent meg fogok tenni azért, hogy ne tanácsolják el, de Digby professzornak igaza van, nem tudjuk semmissé tenni, biztos lesz valamilyen következménye ennek az esetnek.
- Ami valami építő jellegű következmény lesz. És remélhetőleg mindenki tanul belőle és több lesz tőle. Biztonságban van, Bates, ebben nyugodt lehet.
– Tanárnő… muszáj pihennem… nem vagyok jól…
A kolléga cselekedik, én csak állok a fiú mellett, nehogy összerogyjon, és lesegítem a székre, ha szükséges. Bár a múltját ismerve talán jobb, ha csak távolról támogatom, és már egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy a tanár úrtól távol tartotta magát.
- Pihenjen csak… Egy pohár vizet esetleg? Vagy egy kis teát? - kérdezem, és ha kíván élni a lehetőséggel, bűvölök elé egy pohár valamit. Utána odébb sétálok, Willow néma hívására.
- Demelza, ennek komoly következményei lesznek. Minerva már tud az esetről, de meg kell akadályozni, hogy a diákok pletykáljanak. Addig, amíg döntés nem lesz az ügyben, meg kell védenünk Mr. Batest.
- Nagyon örülök, hogy hasonlóan gondolkodunk, kolléga. Igaza van.
Keresztbe fonom a kezem, és fáradtan rámosolygok. Nem hiányzott volna mindehhez a helyzethez egy nagyhangú, harcias fickó, de szerencsére Fawcett professzor ennél jóval empatikusabb.
- Este beszélek a diákjaimmal, megpróbálom csírájában elfojtani a dolgot. Remélem valamennyire sikeres lesz.
- Én még abban is kételkedek, hogy pontosan tudják, mi történt. Nem tudom, hány szemtanú van, de attól tartok, az élénk kamaszfantázia még azt a történetet is kiszínezi, ami eleve igen színes. Meg kell próbáljuk a csak a lényeget közölni, eloszlatni a pletykákat, és megőrizni azt, ami nem rájuk tartozik. Jó eséllyel csak egy folyosói verekedést láttak, minden egyéb plusz információra… nem szerencsés felhívni a figyelmet.
Nagy levegőt veszek, nagyon óvatosan kell kezelni ezt az egészet. A támadás célpontja nyilván zaklatott, talán bosszút is akar állni, és sajnos megtudott egy szomorú titkot is, amivel jogosnak érezheti a visszaélést.
- Attól tartok, különösen sok múlik egy bizonyos diákján, és annak nem elvárható, de nagyon fontos diszkrécióján. Ha valahogy meg lehetne győzni Mr. Souliert…
Óvatosan mondom ki a francia származású nevet, és nem csak azért, mert nem akarom a tanár úr házába tartozó diákot rosszul megnevezni. Sosem tudom, hogy az U vagy az O hangzó a hangsúlyosabb, de ez egy nehéz nyelv… ám a kamaszoké még nehezebb. És nagyon jó volna, ha Soulier úrfi meggyőzhető lenne arról, hogy legyen kegyes a támadójához, és ne terjessze a titkot, amiről már így is keringhetnek mindenféle bizonyítatlan pletykák.
- Mr. Bates… Tudom, hogy a kérésem nyomán nem lehet varázsütésre bizalmat kicsikarni valakiből. De szeretném, ha bízna bennem, és ha bármi történne még mostanában, akkor felkeresne, amennyiben Digby professzort nem éri el.
Ahogy a kolléga rámnéz, még egyszer rámosolygok, aztán barátságosan biccentek Bates úrfi felé.
- Azt hiszem, jobb, ha most még itt marad egy kicsit. Üzentem Poppyért, nemsokára ránéz Önre is. Ha szeretne, ledőlhet a kanapéra is, hátha ott kényelmesebb. Pihenjen egy kicsit, mi még intézkedünk. Önért is - teszem hozzá, hogy értse, azt szeretnénk, ha mindenki a lehető legkevesebb kárszenvedéssel keveredne ki ebből a helyzetből. Az irodám jobb hely talán most, mint a gyengélkedő, ahol Souliert látják el, és Sebastian addig marad, ameddig szeretne. Ha akar, még alhat is, a kanapé karfáján van egy puha polárpokróc, a díszpárnák is bolyhosak és kényelmesek. Mindannyiunkra ráfér, hogy erre rápihenjünk...

Egy határozott mozdulattal segítette fel Demelzát a földről, majd megindultak együtt a kastély felé. Dawson kedélyállapota meglepően jó volt ahhoz képest, hogy pár perccel korábban még kővé dermedve feküdt a földön. A fejbúbja ugyan fájt egy kicsit, ösztönösen végig is simított rajta néhányszor séta közben, biztosra véve, hogy a földdel való találkozás helyén nagy eséllyel egy látványos púpra számíthat. Ám nem izgatta különösebben a dolog, púppal, vagy púp nélkül is örült, hogy Miss Digby társaságát élvezheti.
- A Griffendél házvezetőjeként? Áh! Rendkívül unalmasak az éjszakáim... - viccelődött a boszorkány, míg a Roxfort felé tartottak.
- Ezek után el tudom képzelni, hogy mennyire... Ha bármikor elkélne egy éjszakai bajtárs, nyugodtan kopogtasson az ajtómon - felelte játékos félmosollyal az arcán, ami nagyon nem volt jellemző rá. Általában véve komor, merengő arckifejezés jellemezte, de most, ezután a rendhagyó kaland után egészen felpezsgett a vére, talán nem teljesen szerénytelen a részéről, de úgy érezte, megfiatalodott. Hiába, ezek mellett a csirkefogók mellett képtelenség meglett, tiszteletet parancsoló tanárnak maradni, aki minden szabadidejét a könyvei között tölti... erre lassan már ő is kezdett rájönni.
- Pár éve. A háború után álltam munkába. Tudja, ami az előző mugliismeret tanárnővel történt... épeszű ember nem jelentkezett volna. Legalább nem volt konkurenciám, egyből felvettek - magyarázta aztán Demelza, mire gyorsan visszakomorult Hamox arca. Hát igen...Charity Burbage esetét bizony ő is hallotta, és mélyen megrendítették a történtek. Voldemort kegyetlensége, na és mugligyűlölete bizony nem ismert határt... sajnos ennek esett áldozatul Miss Burbage is. Dawson bárhogy korholta magát, nem tudta megállni, hogy ne érezzen némi megkönnyebbülést, hogy a sötét érának már vége, és most a legrosszabb, ami beárnyékolja nyugodt tanári éveiket egy-egy, a maihoz hasonló gyerekcsíny. Hiába, pokolian szerencsések voltak, hogy megúszták komolyabb tragédia nélkül a háborút... akarom mondani, a Sötét Nagyúr rémuralmát, mert tragédiából nekik is kijutott bőven, Cecilia betegségével és halálával... de az ő élete kivételesen nem Voldemort pálcáján száradt.
- Sötét... nagyon sötét idők voltak azok. Azt a sötétséget senkinek nem lett volna szabad átélnie - mormogta szomorú pillantást vetve a kastélyra, majd érdeklődve hallgatta Demelza történetét.
- Valóban? Mugli munkát végzett? Elmesélné, hogy mit? Nagyon érdekelne - kérdezte kíváncsian.
- Ami engem illet, a Godrikon tanítottam majd' harminc évig... ez amolyan családi hagyomány, hisz apám és nagyapám is ott tanított. Nagyon szerettem az akadémián oktatni, de a feleségem halála után, a fiam úgy látta, hogy nagyon rám férne a környezetváltozás... Azt hiszem, valóban jó tanácsot adott, mert mióta itt tanítok, sokkal jobb a közérzetem - vallotta be Demelzának, akaratlanul is halkabbra véve a hangerőt, miközben már a kastély falai között haladtak a tanárnő irodája felé. Nem akart feltűnést kelteni, vagy felébreszteni az alvókat. Mikor elérték Miss Digby irodáját, követte a professzorasszonyt a takaros szobába, ahol természetesen már nem először járt... Alig több mint egy hónapja vitatták meg a három griffendéles kisoroszlán csínytevéseit ennél az asztalnál. Most, hogy ismét itt volt, bátorkodott alaposabban körülnézni. A mugli képek, az asztalt díszítő matricák és egyéb mugli holmik láttán elmosolyodik.
- Milyen izgalmas lehet egyszerre két világban otthon lenni - jegyezte meg szórakozottan, miközben arra gondolt, hogy a merengőgyűjteménye révén ő is ismeri az érzést. Csak ő nem a jelenkor két világában van egyszerre otthon, hanem a múltban és a jelenben.
- Néha jó érzés lehet elmenekülni a varázstalan valóságba - dünnyögte félhangosan, közelebb lépve, majd végigsimítva a televízióból átalakított akvárium keretén. - Ön igazán jól ismeri a muglikat Demelza... Maga szerint a varázspálcán túl sokban különbözünk egymástól?

2002. Március 17. Hajnal
To mr. D.

 (https://i.pinimg.com/564x/74/45/79/744579f54244906b53857475d0a8658c.jpg)


 hello (https://www.youtube.com/watch?v=CmazFFS-jEg&ab_channel=PMBMusicPMBMusicEllen%C5%91rizve)

- Ezek után el tudom képzelni, hogy mennyire... Ha bármikor elkélne egy éjszakai bajtárs, nyugodtan kopogtasson az ajtómon.
- Köszönöm, kolléga, ha úgy alakul, kopogok.
Csak magamban tettem hozzá, hogy egy bezárt ajtón. Amit én magam zártam be, sok-sok évvel ezelőtt, Donald halálakor. Olyan régen volt, mikor valóban akadt egy bajtárs, akihez bármikor fordulhattam és még is olyan friss volt még mindig a fájdalom az elvesztése miatt. Meg kellett tanulnom magam boldogulni, és jó is volt így. De akkor miért bántott, hogy zárva az ajtó, és miért kopogtattam rajta mégis? Nem akartam, hogy még rosszabb legyen, ezért nem adtam esélyt a még jobbnak sem. Egy békés, hajnali teázást mertem csak megkockáztatni.
Aztán eltereli a figyelmünket a múlt.
- Sötét... nagyon sötét idők voltak azok. Azt a sötétséget senkinek nem lett volna szabad átélnie.
Csendben bólogatok a szavaira. Más az a sötétség, mint ami itt ül a néma, békés folyosókon. Érdekes, most ilyen este van, de egy újabb gyávaság merül most fel előttem, az az idő, amit a varázstalanok között töltöttem. Nem ok nélkül.
- Valóban? Mugli munkát végzett? Elmesélné, hogy mit? Nagyon érdekelne.
- Titkárnő voltam egy francia divatcégnél. Bár izgalmasabbat mondhatnék, de ez egy nagyon hasonló feladatkör ahhoz, mintha valaki például madam Malkin asszisztenseként dolgozna. Nagyjából annyi a különbség, hogy nem baglyoknak adtam oda a hivatalos levelezést, hanem a postára mentem be velük. Sőt, később számítógépen, elektronikusan írtam őket. Egyébként tényleg semmi különleges, fogadtam az ügyfeleket, szerveztem a sajtómegjelenéseket, rendezvényeket. Oh, és igen… Főztem a borzalmas, francia kávét.
Fintorogva nevettem fel, mintha a számban érezném a zaccos, keserűen pörkös lötty ízét, de arrafelé ez a kávéféle volt a divat, és így utólag belegondolva, arról az ízről mindig be is ugranak azok az élmények.
- Ami engem illet, a Godrikon tanítottam majd' harminc évig... ez amolyan családi hagyomány, hisz apám és nagyapám is ott tanított. Nagyon szerettem az akadémián oktatni, de a feleségem halála után, a fiam úgy látta, hogy nagyon rám férne a környezetváltozás... Azt hiszem, valóban jó tanácsot adott, mert mióta itt tanítok, sokkal jobb a közérzetem.
Megértően lapogattam meg a vállát, és biztató mosollyal sétáltam tovább mellette.
- Megértem. Én is akkor tértem vissza Angliába a lányommal, mikor megözvegyültem. Egyébként a háború végével sem jöttünk volna haza, de ember tervez…
Függőben hagytam a mondatot, nem tudom, ő éppen miben hisz, felsőbb hatalomban, sorsban, véletlenben, vagy semmiben, de ezek szerint a jól eltervezett jövő hátulütőit sajnos így is, úgy is megtapasztalhatta.
- De így kerültem vissza a varázsvilágba, és ide a Roxfortba is. És itt tényleg jobb.
Feltártam Hamox előtt az ajtót, barátságosan beinvitálva, és amíg nézelődött, néhány pálcaintéssel rávettem a polcon pihenő kecses üvegkannát, hogy készítsen nekünk egy finom teát.
- Foglaljon helyet nyugodtan, ahol kényelmes.
Körbeintettem, volt itt szék, fotel, kanapé, sokféle lehetőség kényelmesen lenni.
- Milyen izgalmas lehet egyszerre két világban otthon lenni. Néha jó érzés lehet elmenekülni a varázstalan valóságba.
- Egy idő után az izgalmassága természetességgé szelídül, de valóban így van. Ha valamikor kedve adódna egy izgalmas kiránduláshoz London mugli részén, szívesen leszek az idegenvezetője.
Kiszaladt a számon az ajánlat, valahogy a beszélgetés, a kedves társaság megint elfeledtette velem a biztonsági határokat. De hát ez csak egy baráti ajánlat volt, nem több, mint az imént az az ajtón kopogtatós. Azért inkább a csészék után indultam, hogy ne csak álljak a szoba közepén a lámpások fényébe bámulva, mint egy szédült molylepke.
- Ön igazán jól ismeri a muglikat Demelza... Maga szerint a varázspálcán túl sokban különbözünk egymástól?
Két csészét raktam a tálcára, mellé cukrot, citromot, mézet, apró tejszínes dobozkákat. Ezt aztán a kanapé előtti kis kávézóasztalra raktam, és bátorítóan intettem, mielőtt én magam a kanapé egyik felén helyet foglaltam volna. Mielőtt válaszoltam volna, elgondolkodva belekortyoltam a teámba.
- Csak egy nagy különbséget látok. És az az, hogy bár mi tudunk róluk, mégis szinte teljesen levegőnek nézzük őket, ők pedig nem tudnak ugyan a mágikus világról semmi biztosat, mégis nyitottan és kíváncsian figyelnek ránk.  Egyébként, ha egymás mellé állít egy varázstalant és egy varázslót, a különbség nem fog látszani. Kivéve, ha a varázsló talárt visel, vagy ami még rosszabb, megpróbál mindenfajta tudás nélkül muglinak öltözni, és hálóruhát, meg horgászfelszerelést ölt magára.
Kuncogok, és újabbat kortyolok.
- De hát ezért fontos a mugliismeret tantárgy. Pontosabban az lenne, ha bárkit is érdekelne - teszem hozzá most már nevetve könnyeden, aztán Dawsonra pillantok a bögrém fölött, és könnyed derűvel legyintek.
- Tudtam, mire vállakozok, jó ez így. És hogyhogy épp mágiatörténet? Az is egy szép,  de igencsak megosztó tantárgy…
A gyerekek hozzáállásából ítélve legalábbis együtt érzek a kollégával, bár tény, hogy amióta nálunk tanít, azóta sokkal többen megkedvelték ezt a tantárgyat. Különösen a lányok körében, talán nem is véletlenül…