Oldal nyomtatása

save me
(https://i.pinimg.com/564x/4c/ff/5a/4cff5a5d5d626e8740260c5caa5cf4d0.jpg)

Zöldszem
2002. január 20.
délután 4 óra tájt

outfit (https://i.pinimg.com/564x/71/34/a3/7134a332ceb5438d9b07a7886ca9911a.jpg)

A mágia remegéssel szökött ki a testemből… nem tudom hogyan sikerült megtörnöm a rám küldött Imperiot. Nem tudtam, hogy az amúgy is gyenge idegeim miképpen küzdötték le. Apám mágiája erősebb volt a bennem tomboló káosznál. Nem volt nehéz dolga, mikor megpróbálta elnyomni bennem önmagamat… egy ideje nehezen találtam azt, ami egykor hajtott. Talán nyugodtabb lettem Aiden mellett, csak sodródtam az árral, amiben vele együtt úsztam s ha kitört a szórakozni vágyó énem, az sem tartott sokáig. Nyugalomra és gyógyulásra volt szükségem.
Csak egy báb vagy, O’Mara… semmi több… – A hang mocskosul kegyetlen tónusban súgta a fülembe a szavakat. Éreztem, hogy kiráz a hideg, ahogy a tekintetem megakad a macskaköveken. Nem rémlett, hogyan kerültem a Mágus térre, éppen a Diadém elé. Csak a feladat rémlett. Meg kellett venni a jegygyűrűket, amiket apám rendelt a koboldoktól. Biztos voltam benne, hogy amit rám akar erőszakolni elég erős mágiával volt ellátva, hogy egyszerűen belenyugodjak majd a házasság tényébe.
Tudtam, hogy figyelnek, tudtam, hogy a nyomomban van valamelyik ember és azt figyeli, mikor kell újabb adag varázslatot rám küldeni. Csakhogy nem jött újabb Imperio, rajtam pedig remegős pánik futott végig. Éreztem, ahogy a könnyek megülnek a szememben, ahogy a szívem vad ritmusba kezd. Nem akartam ezt… már régen véget kellett volna vetni a dolognak. De nem sikerült, mert nem volt sem terv sem ötlet. Én ebben nem voltam jó, nem tudtam előre eltervezni a dolgokat, Aiden meg nem akarta… legalábbis látszólag. Túlságosan közelgett az idő, amikor elrángat a házasságkötés helyszínére. Haragudtam rá, haragudtam apámra, haragudtam én mindenkire, aki nem állította meg ezt a mocskos lavinát. S közben tudtam: nem akarok Rowle lenni. Az a koszos tolvaj akartam lenni, aki az erdőkben aludt, aki majdnem éhen halt és megfagyott a fák sűrűjében. Ez nem én voltam… ez nagyon nem én voltam.
Az az ujjaim remegve fúródtak a tincseim közé. Nem engedhettem meg magamnak a könnyeket, ahogyan azt sem, hogy elveszítsem az irányítást. Remegő gyomorral túrtam a zsebembe, mintha valami kapaszkodót keresnék… s meg is találtam. A kártya volt, amit zöldszemtől loptam. Nem tudom miért, de ahogy kihúztam onnan, csak végig simítottam a GM feliraton. Hiányzott. Mi a faszért hiányzott egy auror, aki a nyomomban volt és aki legutóbb is csak dühös volt rám, mikor látott? Nem tudom. Nem volt értelmes magyarázat az egészre. Ez pedig felhúzott. Nem hiányozhat baszki! Fogtam a kártyát és beledobtam az előttem álló pocsolyába. Figyeltem, ahogy átnedvesedik… reméltem, hogy el is tűnik a szemem elől. A következő pillanatban mégis lehajoltam és felkaptam, fújni kezdtem remélve, hogy megszárad.
– Baszd meg, hiányzol… – suttogtam a lapnak, mintha ettől történne bármi is. Elővettem a pálcámat és rákoppintottam, hogy megszáradjon. Ezután fordultam csak a kirakat felé. Tele volt szebbnél szebb ékszerekkel, amiket alapvetően meg akartam volna kaparintani… ám most, minden sötétnek és fájdalmasnak tűnt.
Hangosan kapkodtam a levegőt, miközben a szívem még mindig vad ritmust járt. Miért… miért kell ezen keresztül mennem… Nem volt kiút. Úgy éreztem magam, mint aki börtönbe került. Annyira remegett a kezem, hogy a kártyát majdnem elejtettem, miközben visszaerőszakoltam a kabátom zsebébe. A másik kezemmel a mellkasom felett meggyűrtem a ruhát. Szorító, fájdalmas érzés volt… úgy éreztem, mintha meg akarnék fulladni, mert a légzésem újra és újra elakadt. A nyomás pedig egyre csak nőtt odabent.
– Franc… – nyöszörögtem. A szorítás fojtó érzésként vándorolt tovább a torkomba. A fejem is lüktetni kezdett a fájdalomtól. Megmentésre szorultam, mert mozdulni sem tudtam, csak előre görnyedtem és megkapaszkodtam a kirakat párkányában, ahogy fulladozva, hörögve próbáltam levegőért kapkodni. Undorítóan szánalmas voltam.
Szedd össze magad, O’Mara! Nem lehetsz ennyire szarházi! A hang kegyetlenül tombolt bennem, de nem tudtam mozdulni. Nem tudtam mozdulni, mert úgy éreztem, ott helyben meghalok, ettől pedig még erősebb remegések futottak át rajtam. Egy részem megmentőre vágyott, egy másik pedig arra, hogy senki se lásson meg ebben az állapotban…

Királylány
2002. január 20.

- ...és egy rózsaszín cérnával visszavarrta a fejemet a nyakamra...
Milton szemöldöke összeszalad, ahogy eljut a tudatáig, miről magyaráz a férfi. Hűvös pillantása sandán rebben fel a búzakék szemekbe, kezét leengedi a karfára, a középső-és mutatóujj utolsó perceinél fogott kártya szomorúan lóg le a föld felé, kövér cseppekben könnyezve meg a padlót.
- Hogy mibajod? - Reccsen a hangja, lapos pillantását látva a szöszi horkantva felnevet.
- Óh, hát csak nem megtisztel a figyelmével, Mr. Milton? Kezdtem azt hinni, unalmasabb vagyok, mint a saját névjegykártyád.
- És milyen jól hitted. - Közli sötéten, amire a férfi újra felnevet.
- Valami érdekes? - Kérdezi a szösz előre támaszkodva a karfán, túl közel mászik, ahogy kinyúlva az asztal túloldalára felemeli a kristálypoharat. Milton ujjai gondolkodás nélkül fonódnak rá, ahogy a kezébe nyomja.
- Valószínűleg nem. - Nyilatkozik röviden, a férfi meg felkönyököl mindkét kézzel a karfára, állát megtámasztja a tenyereiben, sejtelmes mosollyal figyeli az auror komor arcot.
- És nem kéne... nem is tudom... utánajárni, hm? - Az az érzékletesen meghajló hang bassza az agyát. Felfele.
- Nem. - A hangja kissé ingerültebb a kelleténél.
- Ez esetben biztos nem bánod ha HÉ! - Kiált fel drámaian szöszi, amikor Milton rácsap a kezére. Minden joggal egyébiránt, Metzger ugyanis előre nyújtózva megpróbált rárabolni a kezében hirtelen száradó kártyára.
A szöszi szép arcán sanda mosoly sejlik fel, hátradobja magát a székben.
- ...és akkor a nagyanyám, tudod, ismered már a vén banyát felkelt az asztaltól és elordította magát recsegő hangján "Nem megmondtam kislányom, hogy rózsaszín cérnát sosem használunk? Az ember színe fehér!"
- Merlin faszára. - Milton nagyot morranva megforgatja a szemét, lehúzza a lángnyelvet és a poharat lecsapva se szó se beszéd feláll a fotelből.
- Pá, Gabe. - Integet utána Metzger vidoran. Körbeveszik a hülyék.
- Gabriel. - Javítja ki jó szokásukhoz híven.
- Gaaaabe.
A szöszi elnyúló hangja még a hoppanálás után is a fülében cseng.

A hoppanálás jellegzetes, semmivel sem összehasonlítható hangja alig karnyújtásnyira hangzik fel O'Marától. Miltonnak fogalma sincs hol van és milyen szarba rángatja éppen, egyszerűen csak a kártya nyomjelzését követi, hagyja hogy az diktálja az aktív útvonalat kiindulási és érkezési pont között. Ennek hála nincs is ráhatása saját érkezési helyére, nem tud megállni távolabb, hogy majd megnézi tán magának, van-e egyáltalán értelme a közelébe jönni...
Nyilván nincs. Miért is lenne. Megmaradhatott volna Metzgernél a fotelban eliszogatva azt az üvegnyi lángnyelvet a háborúkról beszélgetve. Mert lehet Metz időnként az idegeire megy, de azért... nos. Azon kevesek közé tartozik, akikben valóban képes is megbízni.
- Most szólok Királylány, ha megint valami szarsággal próbál- A medimágustól hozott lapos pillantása kitisztul, ahogy a kétrét görnyedő, hörgő alakra néz. A pálcája bár az út kezdetén a kezében volt, ujjai most megszorulnak rajta, izomzatába ugrásra készen huzalozza bele magát a feszültség.
Pillantása körberebben. Nem lát semmi gyanúsat néhány tovasiető, kíváncsi, vagy arrogáns némasággal becsmérlő pillantáson túl... miért van ilyen állapotban?
- Elliot. - A hangja mélyre fekszik, karcos éle megkaparja a tudatot, de a tarkóra simuló, hűvös érintés az, ami igazán fémjelzi a jelenlétét. Metzger után még nem vette vissza a fekete kesztyűket, így ezúttal a bőr meztelen bőrre ér és valahol tisztában van vele, hogy egyszerűen csak nem lehet vele ennyire átkozottul elővigyázatlan, ám...
A pálcából jóformán gondolkodás nélkül szisszen elő a színtelen, szagtalan mágia, ami végigscanneli a férfi alakját sérülés, vagy bármiféle probléma után kutatva. Alig egy pillanatnyi a semmitmondó diagnózis, pillantása közben O'Mara arcát vizsgálja, a reakcióit.
...pánikroham? Vagy az, vagy megérintett valamit odabent, amit nem kellett volna. Felfogja hol van, még ha nem is épp gyakori vendég erre és viszonylag minimális az esélye hogy épp a koboldmunka lenne rá ilyen hatással, de...
Nem szól semmit, a pálcát egy félmozdulattal a zsebébe csúsztatja, helyette hűvös tenyerét a férfi arcára simítja és maga felé fordítja, ahogy lehajol hozzá.
- Nézz rám. - A már ismerős, zöld pillantás komoly, hűvös fénye nem hatol be a koponyába bár tovább erőszakolva a káoszba borult elmét; résnyire engedve a betonkemény falakat beenged a sajátjába. Annak nyugodt, tiszta peremére, ahol Észak-Írország zöld domboldalú, nyugodt, érintetlennek ható tája hűvös szellővel érinti meg az elmét. Nem ismeri a Cukormázat, hogy azt idézhesse igazán, ami a valódi biztonságot jelenti számára, de a Banyanyavalya olyasmi, amit immár behatóan sikerült az elméjébe vésni. Biztonságos, otthonos, valami ahova sebesülten visszahúzódni volt hajlandó, tehát most is épp elég kellene legyen. Nem idézi meg kettejük megkérdőjelezhető idejét ott, csupán a tájat, az épületet magát, a cégér halk, jellegzetes nyikorgását a gyenge szélben, a béke illatát.
Néha a biztonságérzethez ennyi is éppen elég. Legalább arra, hogy levegőt vegyen.

Szorított. Szorított a nyakamon, a mellkasomon, annyira, hogy úgy éreztem, mindjárt rosszul leszek. Szédülés, remegő lábak, egy hajszál választott el az ájulástól. Ha össze mersz esni az utcán, O’Mara… A hang morgolódott bennem, mintha szokás szerint életben akarna tartani. Csakhogy most nem a halálomon, hanem az idegösszeroppanás szélén álltam. Ujjaim még erősebben markolták a párkány szélét, a tekintetem az üzlet belseje felé nézett… de valójában nem láttam semmit. A kirakatban bámultam a saját sápadt képemet, a szememben csillogó könnyeket.
A hoppanás zajára a hátam mögött össze sem rezzentem. Nem ez volt az első a közelben, mióta megérkeztem. Biztosan ez is csak egy barom, aki igyekezett valami olcsó cuccot összeszedni magának a koboldok által készített csillogó kincsek sokaságából. A Diadém azonban jóformán megfizethetetlen volt, ha valakinek nem Rowle az apja.
– Most szólok Királylány, ha megint valami szarsággal próbál-
A hangra sem szólaltam meg… pedig tudtam, hogy zöldszem az. Fogalmam sem volt, hogyan jött rá, hogy itt vagyok. A kártya lehetett, de nem gondoltam bele, mert egész egyszerűen nem voltam olyan idegállapotban, hogy ez ott és akkor leeshessen. Nem is számított igazán… nem akartam, hogy éppen ő így lásson. Csak azt akarja nyilván, hogy bekerüljek az Azkabanba és letudja a munkáját.
– Ez most nem igazán alkalmas zöldszem… egy másik… franc… napon kell elkapnod…– mondtam rekedten, szinte alig hallhatóan a fulladozástól, ami egészen a hatalmába kerített eddig. A tüdőm, mintha nem tudta volna tartani a lépést a szapora szívverésemtől. Elakadt a lélegzetem egy hosszú pillanatra, amiből egyetlen, nagyobb hörgés jelentette a kiutat.
– Elliot.
Megborzongtam ahogy a mély hang a keresztnevemen szólított. Eddig nem tette… csak akkor… amit nem is biztos, hogy nem csupán álmodtam. Nagy nehezen moccantam, annyira, hogy rá tudjak nézni, de az egyik kezem továbbra is a kirakat előtti párkányon maradt. Kellett támaszték, mielőtt elájulnék. A tekintetét azonba kerültem, inkább még jobban előre görnyedtem kicsit, hogy megpróbáljam a mellkasomban érződő görcsöket elűzni a testemből… csakhogy azok makacsul ragaszkodtak.
Nem szóltam semmit. Hagytam, hogy közelebb lépjen és a tenyerét a bőrömhöz érintse. Eddig mindig kesztyűben volt, most viszont nem… éreztem, hogy milyen hűvös a tenyere. – Nézz rám. – Ösztönösen emeltem rá a tekintetem. Felismertem a zöld szemeket, miközben fájdalmasan dobbant a szívem megint. Mindkét kezem felsimított a mellkasára, talán túl ösztönösen is, hogy ujjaim a gallérjába akadva kapaszkodjanak meg a termetes testben.
Nem tudtam pontosan mi történt, csak éreztem ahogy körbe vesz az Észak-Írországból olyan jól ismert vidék. Nem egészen úgy, ahogy legutóbb ott voltunk még is az otthon érzés kerített hatalmába. Éreztem, ahogy a friss levegő a tüdőmbe próbál férkőzni. Lehunytam a szemem, vagyis azt hiszem lehunytam és csak hagytam, hogy megtöltse a tüdőmet az illat.
Otthon… – ismételgette hang újra és újra bennem. Éreztem, ahogy a szívverésem ritmusa lassabbá válik. Nem, még mindig nem volt olyan, mint nyugalmi állapotban, de éppen elég ahhoz, hogy hosszan, mélyen lélegezzek.
Az ujjaim közben még jobban szorították a gallért, a fejem kicsit előre biccent, minden bizonnyal a mellkasára. Ez pedig éppen elég volt, hogy ne az otthon illatát érezzem, hanem zöldszemet.
– Most már hercegeset is játszol?– kérdeztem halkan a kis megmentő akciójára célozgatva… valójában örültem, hogy ott van. Már az nagy dolog volt, hogy nem egyedül kellett ácsorognom a Diadém előtt, attól tartva, hogy apám előkerül valamelyik sarokról és újabb Imperiot kapok.

Királylány
2002. január 20.

Bámulatos, hogy vannak még emberek kerek e világon, akik nem rezdülnek össze a hoppanálás zajára, ám... a varázslóvilág többségének ez a hang nem jelent egyet a támadás zajával is. Az, hogy ő minden alkalommal, amikor a közelében bukkannak fel küzd az agresszív inger ellen, hogy azonnal átkozzon, vagy védekezzen, az ő problémája és szerencsére ezt pillanatnyilag nem teszi Elliot problémájává is. A másiknak fogalma sincs, ez mennyi erejébe kerül valójában a népes utcán. És nem is kell tudnia róla még normál állapotában sem, legfőképp pedig nem a mostaniban.
Pontosan azt akarja. Bedugni egy azkabani cellába arra a két percre, amíg ki nem kígyózik a rácsok mögül és végre lezárni magában az O'Mara kérdéskört egy életre. Túl sok energiáját emészti fel, túl sok gondolata fixálódik rá, vele kel és vele fekszik, legutóbb pedig... nos. Túl sok ponton fertőzi meg az életét és ez magát ismerve kifejezetten nem tesz neki jót. Milton sajátossága ugyanis, hogy kriminál-pszichológiailag nem csak a célpontjait elemzi. Saját magát is. És nem feltétlenül célja végigjárni az utat, amelyen mostanában halad.
Szóval igen. El akarja kapni és a lehetőségekhez mérten minél előbb be akarja dugni az Azkabanba. De ez nem jelenti, hogy idegroncsként óhajtja ott látni.
Talán nem ért minden szót a fulladozásnak hála, de a lényeget nem nehéz levennie. Nem törődik vele éppúgy, ahogy legutóbb nem törődött az ennél sokkal fajsúlyosabb ellenvetésekkel sem. Csak akkor éppen... mások voltak a prioritások.
A neveknek önálló mágiája van. Az ősidőkben legalábbis még volt igazi súlya a kiejtett hangoknak, ám akkoriban egészen másként használták a boszorkányos erőket, mint napjaikban. A legelső mágusok még rejtették nevüket és nem űztek néma varázslást sem, az erő ugyanis nem a vérben, hanem a név hatalmában nyilvánult meg. Amit képes vagy megnevezni, azt képes vagy irányítani is egyszersmind.
A mai napig léteznek eldugott, elfeledettnek bélyegzett törzsek, melyek hasonló elveken dolgoznak és a maguk nemében félelmetesek annak ellenére, hogy már csak töredékét viselik a régi erőnek. Amit ők művelnek, mint boszorkányok és varázslók, akik a vérkérdés megszállottai a mai napig, köszönőviszonyban sincs valójában az igaz mágiával.
A Roxfort kezdetén még kutató akart lenni. Rendkívüli módon érdekelte ez a téma, ám az élet valami egészen mást hozott a számára. Beleragadt abba a mikrovilágba, ahol a halál és a vér az úr. És az egyetlen, amit hátrahagyott egykori érdeklődése, az a pszichológia iránti fogékonyság.
Gyakran tartják róla úgy, hogy nincs empátiája mások felé. Ez valójában távol áll az igazságtól. Egyszerűen csak szoros pórázon és mélyen tartja azt úgy, hogy ne tudja magába szívni mások személyes kálváriáit. Erősen szelektál és megszűri azt, amit magába enged.
Az, hogy a mandulavágású szemek tulajdonosát nem csak hogy beengedi, de rá is kényszeríti jóformán, hiba. Olyasmi, amit nem engedhet meg magának, mert a magafajta egyszerűen csak nem szabad, hogy emberből legyen. Ő nem foghat erre az eredő bűnbakra olyan elbaszásokat, amik az életébe, vagy a karrierjébe kerülhetnek.
Mint ez itt.
Nem áll ellen a simogatásnak és nem állítja meg a közelséget sem. Kiegyenesedik vele, ahogy a férfi biztos fogást talál rajta, balja lecsúszik tarkóról, és a derekánál támasztja meg, hogy ne veszítse el az egyensúlyát - és legfőképp ne a szemkontaktust.
Érzékeli, ahogy elnyugszik a vihar Elliot fejében és ezért engedi is lehunyni a szemeit, ahogy magába szívja a szükséges képet és már önállóan is képes felidézni azt.
O'Mara feje előre biccen, az auror keze pedig lecsúszik az arcáról a sötét tincsek közé. Hüvelykujja lassú, kiszámítható ritmusban simogat feldúlva hátul a rövidebb szálakat, míg pillantása az utca népét fürkészi. Nem szereti ezt a helyet. Nem a saját közege és nem is ismeri úgy, mint a tenyerét. Hiába igyekszik együtt lélegezni a várossal, melyben legtöbb idejét tölti, vannak területek, amelyek egyszerűen csak nem igénylik különösebben a jelenlétét. Ez történetesen pontosan ilyen.
- Hmh. Mikor játszottam bármi mást veled, Királylány? - A hangjába belehajló, jóformán alig létező nevető él kihallása komoly ráhangolódást igényel bár, ez pillanatnyilag Elliot kiváltsága az előbbi jelenetnek hála.
- Mi a gond? - Kicsit hátrahúzza a fejét, hogy lepillanthasson a férfi arcára, már ha lát bármennyit is belőle így a mellkasába bújva egyáltalán.
- És legfőképp... van bármi oka, hogy épp itt kelljen ácsorognunk?

Ez egy auror, O’Mara… egy auror, aki mindig a nyomodban van… tudja, mit csinálsz… hol vagy… A hang könnyedén emlékeztett arra, mekkora hibát követek el azzal, hogy beengedem. Talán fel sem tűnt, de a magam köré épített fel megremegett a közelségében. Olyan könnyen, olyan egyszerűen engedtem neki, mintha ez így lenne rendben. Az érintése megnyugtatott, a zöld szemek… és az a valami. Igazából nem tudtam megállapítani, mi történt.
Ahogy megtámasztott, az az érzésem támadt, ha elő is kerül apám vagy az egyik ember, nem lesz esélye bántani. Ezért nem érdekeltek egyelőre a hang kegyetlen szavai, amikkel szokás szerint valaki ellen akart fordítani. Pontosan tudtam, hogy zöldszem mi, hogy miket akar velem megtenni és abból valószínűleg a tutujgatásom az utolsó dolog. Gondolom egy bilincs és az Azkaban szerepelt a gondolatai középpontjában, ha csak eszébe jutottam… mégsem érdekelt különösebben, hogy miket talált rólam.
Kicsit belemozdultam a hajbirizgálásba, hogy még jobban össze tudja túrni a nem is olyan régen nyírt frizurámat. Magamnak csináltam, de lassan már papírvágó ollóval is megy az a mértani pontosság, ami a fodrászoknak varázslattal. Be nem vállalnék egy nyiszáló varázslatot az arcom közelében. Elvagyok az ollóval és a borotvával történetesen.
– Hmh. Mikor játszottam bármi mást veled, Királylány? – valahogy más volt a hangja, de nem tudtam miért. Tetszett, ahogy csengett, mert ez érdekes volt… érdekes, ahogy megváltozott, ahogy az érdes hangba valami más vegyült. Szerettem az emberek hangját figyelni, sokkal többet árult el az emberekről, mint a mimikájuk. Azt könnyű volt manipulálni, de a hang apró elvátlozásait nem, ahogy a szemek csillogását sem.
– És hol van a fehér seprűd? A mesékben az van a hercegeknek… – suttogtam lényegében a mellkasába. Nem tudom… csak védelemért bújtam, mert ő volt az egyetlen jelen pillanatban, aki képes volt kihúzni a szarból. Másnak nem tudtam szólni. Igazából neki sem szóltam, csak felbukkant. Az Imperio utóhatásaként még zsibbadtak a végtagjaim, az agyam, amik mind akartuk ellenére lettek használva. Kellett a támaszték.
– Mi a gond? – éreztem, hogy rám néz. Felemeltem hát a fejem annyira, hogy fel tudjak pillanatani a zöld szemekbe. Most még nagyobbnak tűnt, mint máskor. Egyelőre nem válaszolta, csak bámultam rá… össze kellett kaparnom a gondolataimat. Mégis mit mondhatnék el neki, amitől jobb lenne a helyzet?
– És legfőképp… van bármi oka, hogy épp itt kelljen ácsorognunk?
Nyeltem egyet, majd a kirakatra pillantottam, ügyelve, hogy ne húzódjak el. Már csak az egyik kezemmel szorongattam a gallérját, a másikkal lejjebb simítottam a karján. Igen… ötleteim támadtak… komoly ötleteim, miután szükségem volt rá a túléléshez. Na meg azt sem akartam, hogy elengedjen.
– Az apám… kényszerített, hogy idejöjjek a jegygyűrűkért… – még kerestem a hangom. A szavaim erőtlennek és gyengének tűnt. Nem tudtam megfogalmazni igazán mi a bajom. Az Imperio és a pánikroham elegye éppen elég kellemetlen volt ahhoz, hogy nyomot hagyjon. – Nem akarok megházasodni… és ő… – magyaráztam, de gyorsan vennem kellett egy mély levegőt. – Azt hiszem, Imperiot használt, de nem emlékszem semmire. Egyszer csak itt voltam és tudtam, mit kell csinálnom. – Magyaráztam, megszorítva a gallérját. Kellesz, Milton, bocsi… A csuklóm a csuklójához ért, a karperec kattan, szorosan hozzá bilincselve őt a karomhoz.
– Bocsáss meg, zöldszem, de… kellesz nekem. – Mondtam aztán határozottabban. Az adrenalin azonnal lüktetve dolgozni kezdett bennem. Mindig ez volt, ha valami olyat csináltam, ami rajtam kívül senkit sem szórakoztatott… elkezdtem élvezni.

Királylány
2002. január 20.

A hang nem téved és ha nekiszegezné esetleg a kérdéseket bármi más válaszban reménykedve, hát súlyosan csalódnia kellene. Elliot azonban nem naiv, tisztában kell legyen vele úgy istenigazán mit vállal, ha egy aurorba kapaszkodik segítségért. Még akkor is, ha jelenleg ennek látszólag az égvilágon semmi negatív következménye nincsen.
Nem, Milton ezúttal kifejezetten gyengéd vele, még ha nagyon határesettel is kerül bele a kategóriába. Túl sok szélsőséges távolságtartás szorult ahhoz a jellemébe, hogy az a típus legyen, aki puszta szavakkal, néhány érintéssel képes megnyugtatni. Saját, veleszületett, évtizedeken át edzett mágiája azonban kitölti az ilyen jellegű hiányosságokat; az meglepően elegáns tud lenni akkor is, ha hordozza gazdája hűvös, nyugodt tónusait.
Az a túl reszponzív kéz alá mozdulás valószínűleg meg kellene kaparja saját természetes védekezési reflexét bárminemű bizalmaskodó, túl meghitt szituációtól, ám Elliot állapota rá éppúgy hatással van. Nem állítható, hogy kibillent volna az egyensúlyból, pusztán átpozícionálta magát saját koponyájának rejtekében úgy, hogy képes is legyen befogadni ideig-óráig a másik igényeit. Enged a mozdulatnak, ujjai között végigszaladnak a sötét szálak, ő meg belemosolyodik a kérdésbe, bár ebből a pózból a férfi ezt aligha láthatja.
- Ugyan kérlek. Egyszarvúháton, vagy sehogy, nekem is vannak alapvető igényeim. - Közli a maga megszokott komolyságával és ha ezúttal a hangja önmagában nem is árul el különösebbet, azért a tartalom magáért beszél. De ennyit mostanra megszokhatott belőle, hm?
Ezúttal nem hagyja mélyre mászni a zöld szemek tükrén, azok a falak mostanra visszazárultak úgy, mintha soha nem is keletkezett volna rajtuk rés és a bájitalkonyhában beléjük kevert veszett sóvárgást sem fénylik vissza. A maga kiismerhetetlen módján marad meg kutató, elemző fajta, ami a magafajtától elvárható, még ha ezúttal nem is tűnik kellemetlennek.
Nem moccan róla a pillantás akkor sem, amikor O'Mara a kirakatra bámul inkább. Tudja, mi van ott, nem kell időt pazarolnia rá, a fókusza pedig amúgyis lejjebb csúszott a simítás útján. A téma sikerrel visszarabolja a figyelmét és néma marad, amíg a másik magyaráz, véletlenül sem zökkentve ki a ritka alkalomból, amikor hajlandó úgyamúgy bármit is kommunikálni a díszes semmin túl. Az Imperionál elsötétül a tekintete, de nem reagál rá az elvárható elbaszott aurori mentalitással. Felesleges hangoztatni, hogy valami főbenjáró átok és azkabannal büntetendő, ha egyébként egy olyan családról beszélünk, ami úgy rágta be magát a Minisztérium falai közé, mintha kipusztíthatatlan pestis volna.
- Gyakorolnod kéne egy kis Okklumenciát, O'Mara. Nem véd meg attól, hogy Imperiust használjanak rajtad, de- Hirtelen hallgat el a kattanás hangjával szinkronban, a reflexszerű mozdulat szélsebesen rebben a pálcáért, csak hogy felfogja az akadályt, ami ezúttal történetesen Elliot maga. Hitetlenkedve néz le a karperecre egészen felemelve mindkettejük karját.
Valamit izomból káromkodik oroszul, aminek elnyúló vonulatából azért az "O'Mara" kristálytisztán kivehető, aztán baljával a jobb zsebébe nyúl, a pálca pedig a következő mozdulattal már a karperecet deríti fel. Nem, nem valószínű, hogy van instant mágiája, amivel le tudná applikálni, de ez még nem jelenti, hogy nem akarja tudni mivel akadt ezúttal dolga.
- Baszdmeg O'Mara. Tudom, hogy kibaszottul nem szórakoztató, de nem tudsz néha kérni esetleg? - Nem kell hangosan beszélnie ahhoz, hogy hangjába belesisteregjen a düh. A zöld szemek fagyosan fénylenek, az elmúlt pár perc hangulata pedig olyan viharos gyorsasággal tűnik el, mintha soha nem is létezett volna.
Baljával durván lefejti magáról a férfi ujjait és nemes egyszerűséggel kilép előle. Elliot vagy azonnal mozdul, vagy a karjánál fogva ráncigálják arrébb, a férfi ugyanis megindul a Mágus tér peremterülete felé.
- Beszélj. - A parancs rövid tömörsége ezúttal nem sistereg bár, kiérezni az auror feszültségét. Ha Elliot bármit is akar tőle, nem feltétlenül ez volt a legjobb módja elintézni magának.

Nem értettem az ölelést, de nem is kerestem a miértjét. Zöldszem olyan volt, mint valami hős, aki megjelenik, ha az ember segítséget kérve a magasba tartja a pálcáját. Ezt nem kéne engedned… rád vadászik… – súgta a hang, kicsit megpörgetve a szívem ritmusát. Az illata megnyugtatott, a kabátja anyagának szorongatás is. Talán azért, mert az első találkozásunk alkalmával is pontosan ezt éreztem, mikor megmentette az életemet. Nem volt önzetlen, tudtam és éreztem, hogy van abban az egész helyzetben valami kifacsarodott és más az értelme a tetteinek, mint amit az ember első ránézésre hitt. Aztán még kiderült, hogy auror is… nem voltam teljesen ostoba. Sejtettem… csak nem akartam.
– Ugyan kérlek. Egyszarvúháton, vagy sehogy, nekem is vannak alapvető igényeim.
Elmosolyodtam. Nem gondoltam volna, hogy belemegy a játékba… még ha nekem az egyszarvúról nem is feltétlenül szőke hercegek, csak Ada kedves mosoly jutott eszembe. Rajongott azokért az állatokért, még az állatparkban is az unikornis kifutónál álltunk a legtöbbet… keserű ízt hagyott a számban a boldog arckifejezés emléke. Tudtam, hogy ez már többé nem történhet meg. Mégis miért terveznék ilyen nagy programokat a gyerekekkel? Hogy valaki meglásson velük és miattam öljék meg őket? Valahol biztonságosabb volt nekik nélkülem, még ha mindennél jobban is vágytam a régi gyerekzsivajra. Azt az életet magam mögött hagytam.
– Felőlem fehér sárkány is lehet. – Válaszoltam aztán és majdnem, majdnem megérintettem az arcát. Talán csak valami ösztönös mozdulat lett volna, ha még a kezem emelése előtt nem kapok észbe. Zöldszem csak egy támasz volt, egy eszköz, amire szükségem volt. Nem bántam, hogy a történtek felé terelődött a téma. Az az Imperius túlságosan is megviselte a testemet, elgyengítette a testemet… egyértelműen össze kellett szednem magam.
– Gyakorolnod kéne egy kis Okklumenciát, O'Mara. Nem véd meg attól, hogy Imperiust használjanak rajtad, de-
Muszáj volt megtennem. Ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy megvédjem magamat, ő pedig nem gondolhatta meg magát csak úgy. Le sem kellett néznem a karperecre, Milton előbb mozdult úgy, hogy lássam azt a csuklójával együtt emelkedni. Azt is láttam, ahogy lenéz… talán nem hitte el, amit lát. Ritka darab volt persze, talán még nem is találkozott ilyesmivel. A hasonló karpereceket Hollandiában gyártották még a 20. század hajnalán, nagyrészt arra, hogy a féltékeny férjek maguk mellett tarthassák a feleségüket a különböző estélyeken. Valójában azonban gyorsan bevette magába a szexipar… nem meglepő módon.
– Baszdmeg O'Mara. Tudom, hogy kibaszottul nem szórakoztató, de nem tudsz néha kérni esetleg? – Éreztem a hangján, hogy dühös. A szemei szokás szerint fagyosak voltak, de ez engem nem zavart meg… mondhatni, megszoktam az ilyen pillantást. Aiden is pont így szokott rám nézni, ha valamiért morcos.
– Őszinte választ vársz, mi?– pislogtam fel rá, szándékosan ártatlan képet vágva, mintha ebben aztán semmi kivetni való nem lenne. Részemről nem is volt, de már megszoktam a „normális” emberek nyafogását. Bár Fawcett nem hisztizett, mikor összekötött minket a karperc, sőt megakart erőszakolni egy vécében… vagy legalábbis nagyon úgy tűnt a viselkedéséből. – Már megszoktam, hogy elveszem, amit akarok. Szóval legyél nagyfiú és próbáld meg elővenni a segítőkész oldaladat. – Mert én irányítok, zöldszem. Nem tettem hozzá, hadd élvezze azt, hogy ő a nagy macsó itt… valamiért az ilyen férfiaknak mindig ez kell.
Éreztem a sértettséget… vagy valami hasonló érzést – aminek amúgy abszolút nem volt helye a szituációban –, amint lefejtette az ujjaimat magáról és nemes egyszerűséggel elkezdett ráncigálni. Nem tudom merre… a Mágus tér egyéb részeit nem ismertem, csak a Diadémot, egy-egy kávézót, a szökőkutat. Még a legkomolyabb bevásárlókörútjaimon, Forest mellet sem jártam ide.
– Beszélj. – Parancsolta szó szerint. Érezhető volt benne a feszültség, már-már kézzel tapintható, de ez a része nem zavart. Igazság szerint, az volt a tapasztalatom eddig, hogy ilyen állapotban még szórakoztatóbb, mint amúgy.
– Kell valaki, aki vigyáz rám. – Jelentettem ki. Eddigre megpróbáltam felvenni az ő ritmusát, hogy olyan tempót tarthassak, amivel nem esem el, ha esetleg további rángatáshoz lenne kedve. – Apám minden lépésemet követi… és nem akarom, hogy újra arcon találjon az Imperio… csak, hogy megvegyem a gyűrűket az esküvőre… vagy bármi más ünnepi cicomát… – Sóhajtottam egyet. Igen, elhadartam, csak információkat halmoztam, de zöldszem talán ennyiből is megértette, hogy a probléma a saját családom volt, a Rowle-ok, akik nem befogadni akartak, hanem belekényszeríteni a saját nyomorult rendszerükbe.
– A fejébe vette, hogy én vagyok az egyetlen, aki képes megmenteni a családot. Engem akar családfőnek, ha ő meghal, de ehhez feleség és kölykök kellenek.

Királylány
2002. január 20.

- Azt hajlandó vagyok elengedni. - A korábbi hangnem kevéssé változik, nem hemperegnek bele saját ellenérzései a sárkányokkal szemben, holott alig néhány gondolattal később nagyon élesen felszakad benne a kapcsolódó emlékkör, ahogy bilincs kattan a csuklóján.
Nem kellene felhúznia magát. Kezelhetné a szokásos sztoikus nyugalommal a helyzetet, mint nagyjából bármi mást, amit O'Mara művelt eddig, ám... az ő maszkja sem lehet tökéletes. Van, ami képes bekúszni a fakó bőr alá és Elliot nyilvánvalóan képes akár ösztönből, akár hatodik érzékből rátapintani a kellemetlenebb pontokra.
Saját felderítő mágiája szinte reflexből születik, hogy valamit, bármit csináljon a csuklóján feszülő béklyóval, mégpedig sürgősen. Nem teszi boldoggá a tény, hogy bár érzékeli a mágia komplexitását, annak attribútumait képtelen kiolvasni igazán. Miért. Miért nem tudott megmaradni a seggén Metznél. Felőle aztán O'Mara itt fulladhat meg a saját pánikrohamában egyedül...
Csak egy bilincs - Emlékezteti magát, ahogy megindul a tér széle felé. Nem konkrét céllal megy, egyszerűen csak megy, hogy csináljon valamit, amíg gondolkodik és amíg Elliot beszél. Létezik valahol mélyen egy fals vágy arra, hogy a hangja majd lenyugtatja háborgó elméjét. Kár a gondolatért. Sosem volt ennyire naiv.
Olyan sötét pillantást vet azokra az ártatlan vonásokra, mintha minimum ő maga készülne főbenjáró átkokat használni. Ki tudja. Még a végén kedvet kap ő is egy Imperiohoz, csak hogy leszedesse magáról a bilincset.
- Épp nagyon nem a segítőkész oldalamra hatsz, O'Mara. - Mély, érdes hangjába belefeszül valami kutyák helyett pórázon fogott durva indulat és hiába fogja vissza magát, még így is átsüt, hogy túl sok energiáját felemészti saját maga kordában tartása. Milton egyszerűen csak... túl feszült pillanatnyilag és Elliot jól érzi, indokolatlan a szituációban. Vagy legalábbis annak tűnik.
Csak. Egy. Bilincs. Nem mintha hozzákötötte volna valamihez saját magán kívül. Nem mintha nem tudná levágni a férfi kezét, ha valóban megelégeli a helyzetet. Nem mintha árthatna neki, csak mert képtelen elmozdulni tőle. Nem...
Felmordul a magyarázat indítására. Pillanatnyilag Elliotnak több oka lenne tartania tőle, mint bárminemű Imperiotól, de valóban nem látta még a sötétebbik oldalát, hogy oka is legyen rá. Nem reagál ennél többet és nem is lassít a kedvéért, ha kocognia kell mellette, akkor azt fog, pont tesz rá magasról.
Elliot egyetlen szerencséje, hogy beszél és az információkra a férfi automatikusan fókuszál. Mondhatni foglalkozási ártalom, ami éppen eléggé a vérébe ivódott ahhoz, hogy elterelje a gondolatait. Inkább ez a magyarázat, semmint hogy azt mondja, a hangja segít összpontosítani?
Nem.
- Mégis mi volt az elképzelés, hm? - A kérdés kísértetiesen visszaidézi egy szívdobbanásra a bájitalkonyha hangulatát, ez azonban pillanatnyilag kevéssé segít a helyzeten. Hogy ennek, vagy szimplán csak a kommunikációnak köszönhető, jóformán mindegy; a lépések hossza szelídül és úgyahogy alkalmazkodik O'Mara rövidebb lépteihez. A gesztus nem tudatos, egyszerűen csak... csapatjátékos. Gondolkodás nélkül szinkronizál azokkal, akik valamilyen módon az oldalán vannak. Ez a képesség, amivel együtt mozdul a kutyákkal és ami megmentei adott esetben a harcmezőn is.
- Meddig óhajtasz láncon tartani, csak hogy "vigyázzak" rád? - A "lánc" valamiért sajátságos nyomatékot és fűszert kap a szájában, még ha el is fedi a kérdés, a szituáció és a lényeg maga.
- A helyzeted ettől nem oldódik meg, maximum időt nyersz magadnak. Engem viszont magad ellen fordítasz, holott magamtól is segítenék. Nem kell elvenned, amit akarsz. Van kapacitásom megadni enélkül is. - Behúzza egy félreesőbb rövid utcába néhány épület tövében, ahol ugyan még mindig irritálóan közel vannak a luxusforgalomhoz, de itt legalább nem jár senki pillanatnyilag. O'Mara gyakorlatilag azonnal nekiütődik háttal az egyik épület falának, Milton tenyere csattan a feje mellett, ahogy megáll előtte saját magával csapdát alkotva. A póz feltartja a férfi fél kezét is a béklyónak hála.
- Vedd le a bilincset, Elliot. - Nagyon sok mindent kordában lehet tartani egy ember arcán, a hangjában. De az olyan testi reakciókat, mint a pupillák kitágult, kútnyi sötétje, egyszerűen csak nem lehet elrejteni. Milton nem szimplán sértett. Még csak nem is félelemről beszélünk. Az a pillantás olyasvalakié, aki ugrásra kész a folyamatos veszélyhelyzet miatt, akiben az adrenalin lobog minden érzékszervét kihegyezve arra, hogy befogadja a környezetét, azonnali retorzióval reagáljon a legkisebb óvatlan mozdulatra, ami egyszerűen csak... túlélésre rendezkedett be.
Ennél kevesebbért is ignoráltak már ideiglenesen feleség és kölykök témaköröket.

A karperec kattanása megnyugtató zajként hatott rám. Nem is tudom, Milton olyan volt, mint valami vadászkutya, amit ha magamellett tud az ember, akkor biztonságban van. Csakhogy ezt a vadászkutyát még nem tudtam irányítani és súlyos szelidítésre szorult… én pedig képes voltam ezt megadni neki. Először is a „maradj mellettem” parancsot kellett megtanulnia, na meg azt, hogy nem ő irányít.
– Épp nagyon nem a segítőkész oldalamra hatsz, O'Mara. – A hangjánban valami feszült indulat ült… olyan, amit eddig nem hallottam kicsendülni a meglepően nyugodt tónusából. Nem zavart, sőt, kifejezetten érdekesnek találtam, hogy valami újdonságot kapok megint. Az előbbi ölelés és nyugtatgatás is olyan idegennek tűnt… nemhogy az érzelmek kissé indulatosabb megnyilatkozása. Nem bírtam, ha valaki állandóan precíz, én ugyanis a maszk mögé akartam lesni.
A cipőm talpa hangosan csapódott újra és újra a macskakövekhez. Túl nagyokat lépett, így az én tempóm szaporábbá vált, hogy ne essek el mellette a nagy lendületben. Nem zavart, tetszett, hogy erős és indulatos, ez kellett ahhoz, hogy megvédjen azoktól az emberektől, akik a nyomomban voltak.
– Mégis mi volt az elképzelés, hm? – Ismerős kérdés volt, de próbáltam nem visszagondolni arra, mikor egy kis szórakozás a Banyanyavalyában majdnem az életembe került. A léptei időközben lassulni kezdtek, így az én rövid lábaim is rohanásból sétatempóra váltottak. Nem bántam, hogy ez az új ritmus… mert kényelmesebb volt.
– Tényleg csak kellesz… – motyogtam magam elé. Nem is tudom, miért váltva gyerekes hangnemre… de lenéztem a lábaimra. A cipők tempósan vették a métereket a Mágus tér kijjebb eső részei irányába. Bizonytalan voltam a mágiámban, mióta a szalagot elveszítettem… mintha az a koncentráció, amivel a sötét varázslatokat végre tudtam hajtani, egészen megszűnt volna. Az erőm elgyengült, s nem maradt más, csak a lüktetés a csuklómat csúfító vágásokban.
– Meddig óhajtasz láncon tartani, csak hogy "vigyázzak" rád?
Nyeltem egyet, mielőtt felemeltem a tekintetem és felé fordulhattam. Talán – ha visszanézett –, láthatta azt a bizonytalan csillogást a szememben. Nem azért, mert nem tudtam meddig, azt úgyis az adott helyzet hozza… inkább a hogyan jelentett gondot. A karperecet eddig minden használatnál más szedte szét. Egyszer a vérem kellett, egy más alaklommal a könnyeim. Elképzelésem sem volt, hogy éppen most majd mit akarhat belőlem.
– Majd kitalálom… – válaszoltam nemes egyszerűséggel. Még el is vigyorodtam hozzá, mintha ez is csak egy játék lenne, csakhogy fogalmam sem volt, mit hozhat még ez a nap. Egyelőre senki sem bukkant fel, hogy megpróbáljon visszairányítani az eredeti tervhez… azt sem tartottam kizártnak, hogy ez csak valami teszt volt arra, hogy az esküvőn miképpen fog működni az Imperio.
– A helyzeted ettől nem oldódik meg, maximum időt nyersz magadnak. Engem viszont magad ellen fordítasz, holott magamtól is segítenék. Nem kell elvenned, amit akarsz. Van kapacitásom megadni enélkül is.
Behúzott egy félreeső utcába, ahol senki sem volt rajtunk kívül. Az emberek nagyrésze a Mágus tér központi részén helyezkedett el. Az üzletek ugyanis a szökőkút körül helyezkedtek el, így még a kevésbé tehetősek is inkább arra mászkáltak a kirakatokat fürkészni – mint régen én.
– Nem ismerlek annyira, hogy ebben teljesen biztosa lehessek. – A válasz magabiztos volt, de csak közepesen őszinte. Volt Miltonban valami furcsa vibrálás, ami szinte azonnal meggyőzött vele kapcsolatban. Nem is tudom… volt egy különleges kémiánk, amit talán csak én éreztem.
Hagytam, hogy neki nyomjon a falnak, meg sem próbáltam ellépni mellőle. A keze a fejem mellett landolt a falon, az enyém meg éppen mellette koppant elég keményen ahhoz, hogy lehorzsolja egy picit a bőrömet.
– Vedd le a bilincset, Elliot.
Sóhajtottam egyet válaszként.
Nem nagyon izgatott, hogy adja a veszélyes aurort, aki éppen most fogja letépni a fejemet, ha nem engedelmeskedem az óhajának. Valójában nem féltem Miltontól és a legnagyobb baj az volt, hogy a természetes tartás sem állt fenn, ahogy a szemeibe néztem. Bennem mindig az adrenalin dolgozott, nem árultam el magamról sokat, bebújtam a falam mögé, de vele valami más volt… még ha ő ezt nem is érezte.
– Sajnos fogalmam sincs, hogyan kell levenni. – Mondtam aztán, hátha átmenetileg leszáll a témáról. – Nyugi… élvezd, hogy ilyen közel lehetsz hozzám. – Kacsintottam rá aztán és elvigyorodtam.

Királylány
2002. január 20.

Alapvetően nem téved. Valóban hordozza a vadászkopó jelleget és nem véletlenül az az animágusi alakja, ami. Ettől függetlenül ha az ember alfahím típusokat óhajt térdre kényszeríteni, nos... ne lepődjön meg, ha egy óvatlan pillanatban tőből tépik le a karját.
Pillantása oldalra villan a motyogásra. Nyilván nem várja el, hogy némi gyámoltalan előadás kedvéért majd lenyugszik azok után, amilyen alattomos eszközökhöz folyamodott - ismét, ugye? Mert nem ez az első eset és nyilván nem is az utolsó, ráadásul kettő után is tökéletesen látja a mintát a módszerben. Lényegtelen, hogy "szerelmi" bájitalokat használ, vagy konkrét bilincset, mindkettőnek nyilvánvalóan az a célja, hogy ne tudjon elszakadni a közeléből és kihozza belőle az állatot. Nem random csuklyás alakok, szeszélyes robbanások, vagy csatornapatkány bérgyilkosok fognak végezni vele, hanem a puszta tény, hogy egyszer túl messzire megy majd a saját szórakoztatására.
Nos. Mindenkinek joga van abban meghalni, amiben csak óhajt.
Pillantása találkozik azzal a bizonytalan tekintettel. A hallgatása kimélyül és meglehet ha Elliot megmarad ennél a tónusnál, még akár le is nyugszik, ám... nyilván játékot kell csinálni az egészből. Ugye.
Állkapcsa olyan keményen zár, hogy megfeszül az izom a feszültségtől. Van valami abban a mosolyban, ami tovább táncol az idegein és nagyon. Nagyon kellene öt percnyi szünet O'Marától, hogy le tudjon nyugodni az elfogadható stádiumra, ám pontosan ez az, amit megtagad tőle.
- Ennek ellenére mégis hozzám kötötted magadat. - Világít rá hűvösen egy fél gondolattal azelőtt, hogy nekitolja a falnak. Eddig is tisztában volt vele, hogy a férfi nem teljesen komplett. Egyszerűen csak normális ember nem bilincsel magához olyan alakokat, akik nagyobbak, erősebbek és nyilvánvalóan erőszakosabbak is nála... és akikben kimondottan nem bízik meg.
Nem mintha ez a mentalitás újdonság volna. Nem mintha nem lenne tisztában vele mostanra kivel van dolga, vagy hogy mennyire kell próbára tennie vele a saját mentális védelmét, ami alatt nyilvánvalóan úgy kúszik be O'Mara ihletettebb pillanataiban, mintha ott sem volna. Két és fél év. Nyilvánvalóan ez az oka, ugye? Túl sokat kellett befogadnia belőle ahhoz, hogy egyáltalán képes legyen ráhangolni a megfelelő érzékelési skálát és felismerje az adott pillanatban. Most pedig... nem lesz nyugta tőle addig, amíg végérvényesen rácsok mögé nem zárja majd.
- Hát persze, hogy nincs. - A hangja üresen kondul, ha lehet ez a tény csak további színezi a férfiról kialakult képet és nem segít a művészi ecsetvonásokon, hogy pillanatnyilag mindent vörösben lát.
A kacsintós vigyorgásra inkább mély levegőt vesz és szemet huny felette egy nagyon hosszú pillanatra, balja pálcástul szintén kitámaszt a férfi feje mellett.
- Egyrészt te lehetsz az én közelemben, nem pedig fordítva, Királylány. Ez a probléma forrása. - Közelebb hajol és bármire is koncentrált át pillanatnyilag, az csak egy fokkal jobb az előbbi feszültséghez képest, a felvillanó pillantás egyszerűen csak képtelen visszatérni saját hűvös komfortzónájába.
- Másrészt a "foglalt a seggem" elavult slágere nem olyasmi, amit élvezni szoktam, szóval a puszta jelenléted, nagyon őszintén, nem hoz különösebben lázba. - Könnyű hinni annak a pillantásnak és valójában... mikor adta jelét bármiféle élvezetnek a közelében a bájitalon túl? Nem mintha különösebben ismernék egymást. Mi több. A legutóbbi távozásánál megkötözve, egy vágással a karján hagyta ott retorzióként valamiért, amit ő személy szerint nem akart.
Még messze nem ismerheti eléggé ahhoz, hogy képes legyen kiszúrni, ha legalább az igazság fele fals.
- Harmadrészt. - Pillantása a bilincsre villan, megrándul a szája a látványtól. Tévedés ne essen, még mindig mocsokmód gyilkos hangulatban van tőle. - Beszélj O'Mara, mert minél többet beszélsz, annál kevésbé tűnik opciónak, hogy megszabadítsalak a kezedtől és ez Királylány, ez most mocskosul csábít, szóval beszélj a kedvemért. - Visszapillant, elég közel van ahhoz, hogy gyakorlatilag sisteregjen test a testre a belőle áradó feszültség, ami alapvetően lehetne jó alapanyag is, ám nagyjából a fél életét kellene csak eldalolnia ahhoz, hogy Elliot megfelelő formára gyúrja.
- Hogy állunk a hoppanálással? Hogy reagál mágiára? Hogyan nyitottad ki eddig? Ha ilyen szarságot tudtál lopni, valamit ami fejben véd mégis miért nem sikerült? Mi a gond a feleséggel és a kölykökkel? Nem, az utóbbi kettő ráér. - Teszi végül hozzá nagyon enyhén nemet intve a fejével. A mozdulat szinte csak gondolat, de azért aláfekszik a hangulatnak.

Biztonságban éreztem magam. Nem számított, hogy morgolódik vagy éppen előjött az ingerült oldala. Ez nem zavart, sőt még imponálónak is tartottam, hogy ilyen dolgokat váltok ki belőle. A lételemem volt ez, mások bosszantása, a tény, hogy a bennem lévő feszültség kivetül rá. Nem gondoltam volna, hogy Miltonnál beválik. Valahogy eddig fagyosnak tűnt, leszámítva persze a drogot, de az mindenkiből a legmélyebb vágyakat volt képes előcsalni. Nem… nem sejtettem, hogy az övé éppen én vagyok, de nem is agyaltam rajta túl sokat.
– Egyrészt te lehetsz az én közelemben, nem pedig fordítva, Királylány. Ez a probléma forrása.
Hümmögve bámultam rá szűkre húzott szemekkel. Egészen olyan lehettem, mint aki nem hiszi, hogy igaza lenne és a válasz már ott ült az arcomon: Na persze, Milton, hidd csak ezt…
– Másrészt a "foglalt a seggem" elavult slágere nem olyasmi, amit élvezni szoktam, szóval a puszta jelenléted, nagyon őszintén, nem hoz különösebben lázba. – Magyarázta, egyértelműen célozgatva a legutóbbi találkozásunkra. Igen, ott a patikában tűnt fel a tény, hogy én vagyok a titkos vágya… akármilyen formában is, az testileg igencsak kiütközött rajta. Csakhogy le kellett ráznom. Jól néz ki, helyes és nagydarab, minden megvolt benne, ami kellett, de akkor is Aidennel voltam. Valahogy nem akartam még egy kapcsolatot elrontani… elég volt egy házasságot lapátra tenni, meg minden futó hülyeséget előtte. Ez kellett, ebbe kellett kapaszkodni foggal-körömmel, ahogyan csak bírtam. Nem engedhettem meg magamnak semmiféle gyengeséget ezen a téren. Így hát csodáltam csak őt, de nem tettem ellene semmit.
– Tudom, hogy azt is élvezed – Vágtam rá teljes meggyőződéssel. Pontosan tudtam, milyen hatással vagyok rá, szóval teljesen felesleges volt ezeket a szövegeket előadni.
Nem hagyta abba. Folytatta, lepillantva a karperecre, de nem bántam… szívesen elhallgattam a hangját. – Harmadrészt. – Láttam, ahogy megrándult a szája a látványtól, hogy megint kezd valamiféle indulat előtörni belőle. És ez tetszett… nagyon tetszett. Éreztem, ahogy egy kis adrenalin kezd bennem dolgozni, szinte élvezve ezt a pillanatot. – Beszélj O'Mara, mert minél többet beszélsz, annál kevésbé tűnik opciónak, hogy megszabadítsalak a kezedtől és ez Királylány, ez most mocskosul csábít, szóval beszélj a kedvemért.
Elhúztam a számat. Én is az ékszerre pillantottam. Pont jól fogta az a pánt ahhoz, hogy még véletlenül se tudja kihúzni a kezét a fogságból. Nagyjából tisztában voltam a karperec képességeivel. Tudtam, hogy megváltozik a mérete, alakul az ember kezéhez – egyszer egy törött csukló volt a fogáságában és ahogy dagadt a sérülés, úgy növekedett vele a fém. Nem tartotta szorosan, csak éppen annyira, hogy ne tudjon kiszabadulni.
– Hogy állunk a hoppanálással? Hogy reagál mágiára? Hogyan nyitottad ki eddig? Ha ilyen szarságot tudtál lopni, valamit ami fejben véd mégis miért nem sikerült? Mi a gond a feleséggel és a kölykökkel? Nem, az utóbbi kettő ráér.
Sóhajtottam egyet.
Nem érte meg válaszolni ezekre, még a végén elkezdene kiokoskodni valamit azzal a szép kis fejével. Azt meg nem hagyhattam. Ezt a játékot ugyanis én irányítottam és ezen nem óhajtottam változtatni egy pillanatig sem.
– Nyugi már, zöldszem, ha én nem fejtettem meg a titkait, te sem fogod. – Válaszoltam végül meglehetősen nagyvonalúan. Simán vállat is ránthattam volna a dologra. – Nem azt akarom ezzel mondani, hogy hülye vagy, csak nem ez a te szakterületed. – Tettem hozzá és kihúztam magam nagy büszkén, hogy kettőnk közül ebben bizony én vagyok a szakértő. Ezzel a mozdulattal kicsit mozdítottam az összekötött kezünkön is, szinte odavonzva a tekintetet. Ha figyelmes volt, ő is érezhette a benne rejlő mágiát… csak nem olyan intenzíven, mint én. Talán nem ismerte fel, ahogy az a bőre alá vándorol és lüktető ritmust enged meg magának.
– A varázslat hatástalan rajta, ha hoppanálsz viszed magaddal azt, aki hozzád van kötve… – Magyaráztam komolyan, mintha tényleg én lennék a világ legnagyobb kincsszakértője. Ha máshol nem is, hát a Zsebpiszok közben, így Londonban határozottan én voltam az. Nem véletlenül futott be annyi munka Cartwrighthoz. – Testnedvekkel nyitottam ki. Mindig más milyennel. De azt hiszem nem ez a lényege. A testnedv csak eszköz. – Tettem hozzá, de szépen elhallgattam a többi lényeges dolgot. Nekem kellett rájönni, mi a legnagyobb áldozat, amit ebben a pillanatban hozhatok... igazából tisztában voltam vele.

Királylány
2002. január 20.

Az az összeszűkült pillantás pontosan olyasmi, ami ebben a percben tovább tudja boncolni az idegrendszerét és bár lehet egyelőre Elliot szórakoztatónak találja amit a pszichikai belsőségek között lát, nem biztos, hogy hosszútávon is bírja majd a gyomra az élményt. Persze. Pontosan az a fajta, akit az ilyen fenyegetések csak tovább ihletnek a próbálkozásra, hm?
Tökéletesen lényegtelen, hogy milyen formában vágyik rá. És valójában nem lehet különösebben nehéz kisakkozni sem tekintve, hogy mostanra erősen tisztában kell legyen vele; az auror nem a két szép szeméért jelenik meg állandóan a közelében, még ha önmagában ez a gondolat akár hízelgő is lehetne. Nem mintha valaha is titkot csinált volna belőle, még ha különösebben nem is közölte soha az indítékait. Szükségtelen volt. Elliot már a találkozásuk első pillanatában is kristálytisztán tudta, hogy az életben semmi nincs ingyen. Hacsak nem lopja magának az ember.
A teljes meggyőződés már csak olyan, hogy szükségtelen ellenkezéssel igazolni. Ennek fényében nem is méltatja válaszra, konkrétan arcizma sem rezdül a visszavágásra, bár nem bizonyítható, hogy nem éppen ez-e az a bizonyos utolsó lökés, amely kimélyíti a gondolatokat kifejezetten erőszakos irányba. Addig jó mindkettejüknek, amíg ez megmarad verbális szinten és ő maga próbálja is ott lefogni a dolgot, még ha amúgy Elliot abszolút nem is segíti ebben.
Megrándul egy izom az arcában az arcoskodásra. Nem, önmagában egyáltalán nem kételkedik a férfi képességeiben. Mi több, alapvetően annak is megvan a maga dinamikája, ha irányítani óhajt, de jelen szituációban zöldszem veszélyesen rosszul viseli a játszmázást. Nos. Ez nyilván rendkívül szórakoztató lehet. Ugye.
- Akkor. Nyűgözz. Le. - Ujjai megfeszülnek a falon, az odaszorított pálca szinte ropog a tenyere alatt, pillantása pedig felnyársalja saját magára azokat a mandulavágású szemeket. Vagy ezt csinálja, vagy megüti és nagyon. Nagyon erőn felül igyekszik nem megtenni jelenleg, még ha a félelemérzett komplett hiánya egyszerűen követeli is magára.
Elliot jól kalkulál, mert a zöldek szinte azonnal mozdulnak a bilincsre. Nem holmi bőr alá kúszó mágia miatt, melyet jelen helyzetben képtelen érzékelni pusztán annak okán, hogy a saját feszültsége jelenleg erősebben vibrál a bőrén bárminemű kifinomult mágiánál, nem. A puszta tény elég, hogy a keze az akarata ellenére mozdul a falon. Kedve lesz hirtelen olyasmit csinálni kompenzálásként, ami viszont nincs. Mondjuk megfojthatná szép lassan, fél kézzel feltartva a falhoz, az alig egy beugrónyi utcán túli Mágus tér zsivajával szürreális kontrasztot alkotó néma csendben...
Mintha csak erre a pillanatra várt volna, az utcára befordul két fiatal lány vidáman cseverészve ki milyen ruhát választott egy közelgő esküvőhöz...
Milton figyelme mordulva szakad le a bilincsről, automatikusan bemérve a következő célpontokat. Az egyik lánynak úgy fest van némi életösztöne, mert hirtelen felpillant és egy halk sikkantással ki is szúrja őket. Erre már a másik is felnéz. Az egyik elsápad, a másik elvörösödik. Nem nehéz kitalálni ki és melyik verzióra gondol a a két férfi pózából. Nagyon gyorsan fordulnak sarkon és távoznak abba az irányba, amelyből érkeztek.
Pillantása visszarebben Elliotra, ahogy az végre komolyabb hangot üt meg. Az a figyelem kimerevített kép és legalább addig nem sistereg, amíg beszél. Nehéz észre venni, mert alapvetően nem adja jelét lényegi változásnak, de messze nem nehezebb, mint megérezni a bőr alá kúszó mágiát a bilincsből. Persze Milton nem varázstárgy. Ám pillanatnyilag úgy bánnak vele.
Nem reagál a hoppanálás kérdéskörére, ellenben a testnedveknél valami megvillan a tekintetében.
- Mi a lényege, O'Mara? - A lába előre mozdul, térde nekinyomódik a falnak a férfi lábai között, a világ pedig a mozdulattól megcsavarodik körülöttük, csak hogy Elliot ezúttal egy másik, sokkal kevésbé fagyos falnak döntve találja magát. Egyértelműen hoppanált az aurornak hála, de olyan precizitással és észrevétlenséggel tette, hogy az már bicskanyitogató.
Őszintén. Nem számít kielégítő válaszra. Halkan mordul, mielőtt kivárná egyáltalán és ellöki magát a faltól. Nemes egyszerűséggel kimozdul a férfi elől, mintha lemondott volna róla. Miért is ne tenné? Minden lehetőséget megadott rá, hogy önszántából nyugtassa le. Az égvilágon semmi mást nem kellett volna tennie hozzá, mint telebeszélni a fejét és lekötni a gondolatait kicsit, de láthatóan ez túl nagy kérés volt.
Ahogy megindul a szobában, törvényszerűen húzza magával Elliotot is, annak viszont ezúttal van is ideje körbenézni és rájönni, hogy egy lakásban van. Egész pontosan meg egy ház nappalijában a semmi közepén, tekintve, hogy az ablakból egy tisztás és körülötte jóformán érintetlen erdei táj köszön vissza rá.
Milton szó nélkül ül le a kanapéra és oda kényszerül seggelni Elliot is, ha nem akar bedőlve ácsorogni úgy nagyjából ítéletnapig.
Nagyjából épphogy leteszi a seggét az auror tüntető hallgatásától övezve, mikor valami nedves dolog ér szabad kezéhez. Ahogy oldalra pillant, egy fehér dobermann ácsorog mellette, érdeklődve szimatolva nedves orrával. A farokcsóválásból ítélve valaminek nagyon örül, bár valószínűleg az érzés kevéssé kölcsönös.
Három másik testvére mögötte ücsörög némán fixírozva az új jövevényt... rejtély honnan kerültek elő, minimum a karmaik kopoghattak volna a padlón, netán a puszta súlyuk zajt csaphatott volna, ám egyik sem történt meg. A "szellemkutyák" egyszerűen csak... megjelentek.

Varázstárggyal a közelemben olyan voltam, mint egy kibaszott zseni, olyan varázsló, akinek tényleg van valamiféle tehetsége. A mágiát úgy oltották belém az ilyen csecsebecsék, mintha a részem lenne az is… rá tudtam hangolódni, éreztem, ahogy végig lüktet bennem és értettem a ritmusát. Így volt ez a karpereccel is, még ha a pontos működési elvét nem is nagyon fejtettem meg mindezidáig. Volt benne valami öreg, valami mély hatalom, ami képes volt elvenni az emberből egy darabot. Egyszerre volt veszélyes és elképesztően értékes.
A karperec mágiájánál mindössze zöldszem már-már remegős feszültsége… imádtam, hogy mennyire rágörcsöl a helyzetre, pedig csak megkötözték. Nem tettem vele ezen kívül semmi rosszat, hiszen ártani nem ártottam neki sem testileg, sem lelkileg és nem is terveztem ezen változtatni. Egyszerűen csak meg kellett védenie, ehhez pedig a legbiztosabb az volt, ha közvetlenül magam mellett tartom.
Mielőtt folytathattam volna a mondandómat, két lány jelent meg a sarkon. Vidámnak tűntek – bár csak félig láttam őket zöldszem széles vállai mellett –… legalábbis egészen addig, míg ki nem szúrtak minket. Az egyik úgy elsápadt, mintha minimum egy csontvázat pillantott volna meg, a másik pedig szinte narancs árnyalatra pirulva hitte azt, hogy valami elcseszett szexjelenetbe csöppent volna. Szerencsére ez a sokkhatás pont elég volt ahhoz, hogy időben eltűnjenek mind a ketten. Így végre elővettem a nagymenő, kincsvadász arcomat.
– Mi a lényege, O'Mara? – Éreztem, ahogy a kérdés közben a lába a térdeim közé siklik. Éreztem a gyomromban, ahogy valami változik, s megváltozott közöttünk az egész világ. Hoppanált, de nem olyan hányinger keltőén, remegősen, ahogy én szoktam. Ez finom volt, már-már elegáns, mintha az indulatai nem is befolyásolnák a testét.
– Pontosan az, Milton, ami nekem is. – Vigyorodtam el, szinte azonnal akklimatizálódva a környezetbe. – Le kell nyűgözni.– Tettem hozzá s továbbra sem néztem körbe különösebben. Zöldszem illat volt, ezért nem volt bennem kétség, hogy hol vagyok s nem is akartam kérdezősködni, hogy miért pont most vagyunk itt… furcsa, már-már túlzott bizalomról árulkodott vagy csak éppen ez volt a megfelelő hely, hogy feltűnés nélkül kinyírjon, amiért magamhoz láncoltam.
Követtem zöldszemet a szobában, nem volt ellenemre, hogy irányítson, még ha ténylegesen én is voltam a főnök ebben a helyzetben. Szinte azonnal követtem a kanapéra, gondolkodás nélkül másoltam le a mozdulatát, a karperectől rendkívül szorosan ülve mellette. Csak akkor figyeltem fel a változásra, mikor az első kakaószínű szemet kiszúrtam a háttérből bámulni. Felfogtam: a kutyák. Ezután sikerült csak befókuszálnom a Milton oldalán farkcsóválva várakozó fehér példányt.
Még közelebb húzódtam zöldszemhez. Egészen addig fészkelődtem, míg be nem kerültem az ölébe… meg kellett védenie a kutyáktól, legalábbis, ha jót akart magának. Ujjaim a felsője anyagában kapaszkodtak meg, ahogy mocorogva kerestem a helyemet, a lehető legkisebbre összehúzva magamat.
– Áldozatot kell hozni, ahhoz hogy lekerüljön – Suttogtam, ahogy a tekintetem Gabe arcára vándorolt. Talán nyál kell most, a kettőnk nyála összekeveredve... ki tudja... – Egyszer a vérem kellett, egyszer a könnyem… valami olyan mindig, ami az adott helyzetben a legveszélyesebb.

A JÁTÉK MÁS HELYSZÍNEN FOLYTATÓDIK.

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Mágus tér => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 11. - 19:08:46