Oldal nyomtatása - Édes Mérgek Kocsma

☾ Street Dream ☽

A i d e n F r a s e r & E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-1-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-0-3

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/564x/0f/a8/a3/0fa8a3d2b9ab84694dc7878bf55ab951.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/306404446/superthumb.jpg?t=1517419099)

Basszameg. Basszameg. Basszameg.
Lüktet a fejem, ahol a kezeimmel a földet markolom, miközben fekszem a nedves talajon. A hátam a hideg betonhoz ér, és olyan, mintha kismillió tű fúródna bele a bőröm alá, szúrkál és egyszerre éget a latyakos szar alattam. A szemem csukva van, és zsibbadnak a csontjaim, miközben a torkom megint olyan mintha telezabáltam volna magam az éjjel. Kurva hold. Elönt a hányinger, ahogy tudatra ébred bennem egy rég eltemetett emberség. Vagy mi a franc, amint eszembe jut, hogy már megint széttéptem egy embert. Mintha meztelenül hajóznék az üvegszilánk tengeren, olyan kegyetlenül fáj a bőröm, de még iszonyúan tompa vagyok és a fejem csak kavarog, ahogy kinyitom a szemem, még a pirkadati fény is vakító.
Anna adott olyan szart. De még ha egyszer használtam is, utána a bennem lévő förtelem egyszerűen korlátlan erővel buggyant ki belőlem, mintha csak meg lett volna sértődve, hogy én kordában akartam tartani az ő éjszakáján. Pedig tudom, hogy nincs bennem szörny, hogy csak egy vírus tombol az ereimben, a húsomban, hogy nincs is bennem egy kibaszott belső farkas. Mégis mindent ráfogok. És úgy a gyilkosságaim terhét is könnyebb cipelni, hogy ő is velem van a bűnben.
A szemem csak hülye sötétfekete pontokat lát vörös korvonalakkal, és idegesít, hogy nem látok tisztán. Pedig nincs időm itt fetrengeni valakinek a vérében, mert a kibaszott fesztivál után még több rohadt karótnyelt Minisztériumi talpnyaló keringett a hülye utcákon. Kurva telihold. Amikor bedugtak az Azkabanba is azért kaptak el, mert gyenge voltam visszaváltozás után... A francba, ha metalálom azt, aki megharapott én komolyan a saját karmaimmal tépem szét. Csak morogni tudok, annyira kibaszottul nincsen energiám semmihez, és még T-hez is rohadtul nem jutottam közelebb. Nem mintha csak ültem volna a seggemen, ahogy eddig, mert nekem jófejnek kellett lennem Annához is, és segíteni neki a szaros baromságaiban. És még el is kellett viselnem a többi gyökér farkast egy helyen, abban a rohadt házban. Nem mintha menne, mert mindig összebalhézok velük. De én tényleg nem voltam egy hű-de-családias-farkas.
Főleg mert arra emlékeztetett az egész nyomorult ház, hogy lehet nekem is volt otthonom. Lehet én is tartoztam valahová. És lehet soha többé nem fogom őket visszakapni. Ez a tudat meg kibaszottul elkeserít, pedig nem igazán vágom, hogy miért. Nincsen csak az üres, hézagos folt az emlékeim helyén, de akárhányszor ere gondolok valami kibaszottul idegesítő melankólia tör rám. És nem tudom miért.
Felkászálódom, miközben megkeresem az eldugott cucaim, miután magamra rángattam valami rongyot a kukából. Legalább már annyira nem vagyok nincstelen. Egy félre eső üres, öreg épületbe vannak a normálisabb ruháim. Ejha, Sean a vvégén mg aranyba fogsz járni. Komolyan nem hittem volna, hogy egyszer eljutok idáig... Hogy lesz egy kis helyem, ahol hagyhatom a dolgaimat. Meg kéne köszönnöm Annának, de nem fogom. Ahogy végre magamra rángatom a rendes ruháim, és a pálcámat is a zsebembe süllyesztem megint rámtör akibaszott fájdalom, és én pedig rohadtul inni akarok valamit.
Szóval az első kocsmába berontok, ami az utamba esik. Már csak megszokásból is körbejáratom a tekintetemet, mintha bárki is rám ugorhatna, mintha bárki is ismerhetne ebben a hülye büdös, kövér fószerekkel teli kocs... És akkor persze megakad a tekintetem pont rajta. És ő meg csak vigyorog felém, én pedig az égnek emelem a tekintetem és levágódom mellé.
- Neked meg mi bajod van? - kérdezem morgósan, ahogy O'Marával szemben lévő székre dobom magam. - Ingyenes a sör vagy mi van?

édes hármas
(https://i.pinimg.com/564x/8c/ff/21/8cff218c63a8b975fdb8db1c51a89d77.jpg)

Aiden - Seanci
2001. szeptember 13.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/c7/25/a6/c725a63b0f2add38bd749f7da4c8bb76.jpg)

Fraser nélkül elképzelhetetlennek tűnt az életem. Valahogy, mintha azt a hatalmas, szétesett masszát éppen ő fogta volna össze… pedig hogy utáltam eleinte még csak a látványát is. Nem azért, mert ronda volt, inkább azért, mert azt láttam benne, amit én elvesztegettem. Sosem tanultam senkitől, mindig a magam ura voltam és mire ráébredtem, miféle gyengeség lakik bennem, már harminc éves voltam. Egy részem visszament volna az időben, hogy annyi idős lehessek mint ő… talán jobban kedvelte volna a tizennyolc éves Elliotot, aki ott ücsörgött a Szárnyas Vadkanban, másokat bámulva párbajozás közben vagy éppen bajba sodorva magát.
Kicsit szomorúan ültem a korsó söröm felett az Édes Mérgek Kocsma egyik központi asztalánál. Gyűlöltem ezt a helyet, még a Vakegérnél is undorítóbb volt… de legalább Cartwright túlzottan is vizslató szemeitől távol voltam. Itt nem vehetett elő, hogy Fraserrel lógom. Vajon rá féltékeny lenne? Minden bizonnyal több értelme lenne, mint mondjuk Rivers vagy Hayes miatt féltékenykedni… de Chris ezt nem tudta. Túlzottan beleásta gondolom magát a furcsa nője szoknyájába. Nem illett hozzá ez, de nem bántam, ha addig nem velem foglalkozik. Pont elég szétesett volt az életem nélküle is.
Aident a Gringottsba küldtem, az apámtól kapott gyűrűvel, ami a széfemet nyitott. Egy másik gyűrűt kellett elhoznia, amiben az egyik leghalálosabb méreg alapanyaga, némi sötét por lapult. Ott tartottam, hogy ne találják nálam, de most már szükségem volt rá, hogy a bemutató estélyemen történtek után egy újabb adag méreg elkészüljön. Nem akartam búcsút venni Aidentől, de szükséges volt… tudtam mi vár rám, ha esetleg lelepleződöm megint: megölnek. Ha apám nem is hagyná, a család többi tagja, biztosan nekem ugrana és ugyebár ők vannak többen.
Sóhajtottam egyet, mert már negyedórája biztosan a megbeszélt helyen ültem, de Aiden nem volt sehol. Féltem. Nem is tudom mitől, attól hogy őt megölik inkább, semmint hogy már lebuktam és azért nem bukkan fel az ajtóban, hiába nyílik az újra és újra. Mi a francért foglalkozom vele ennyit? Miért érdekel ennyire? Csak… amiatt? Megborzongtam és megráztam a fejemet. Hálát adtam a sorsnak, hogy megint nyílik az ajtó és inkább odafigyelek, semmint a saját érzéseimre. Ezúttal legalább ismerős arc jelent meg.
– Blöki! Hát ezek szerint sok kaja volt a szemétben? – kérdeztem lelkesen a farkasfiútól. Nem gondoltam volna, hogy életben van azután a balhé után, amit legutóbb okozott. Nem is igazán tudtam hová tenni azt a találkozást.
Nem néztem meg jobban magamnak, inkább belekortyoltam a sörömbe, majd felé toltam az italomat, ha esetleg megszomjazna vagy legalább egy percre eltakarná a mufurc fejét. Már legutóbb sem értettem, hogyan tud mindenre morogni… én legfeljebb akkor vagyok ilyen, ha szerelmi bánatom van… de Blökiről aligha tudtam elképzelni, hogy valaha is szeretett bárkit.
– Neked meg mi bajod van? – kérdezte, amint lehuppant velem szemben. Mártírkodott egy sort, mintha akkora kín lenne az asztalomhoz ülnie. Hát nem volt kötelező, én aztán távolról is kiröhögtem volna… de gondolom más nem osztogatott neki ingyen piát csak úgy, a csöves fejének meg gondolom nem sok pénze volt még mindig. – Ingyenes a sör vagy mi van?
Vállat vontam válaszként.
– Semmi bajom. Csak vicces képet vágsz, Vauvau. – közöltem szinte gyermeki bájjal, majd intettem a kocsmárosnő felé. – Még két sört kérek, drágám!

my blood is made of stardust
and my heart of burning flames

(https://data.whicdn.com/images/333039928/superthumb.jpg?t=1563657362)
2001. szeptember 13.
style (https://i.pinimg.com/564x/b0/15/ce/b015cea3585b9fc4e3b2666cbc0f0533.jpg)

Elégedetten megérintem a zsebemben lapuló címeres gyűrűt és kis csomag párosát, miközben átlépek egy nagyobb pocsolyát a sötét utca gyér, egy-egy törött ablakból kiszűrődő fényei alatt. Magam sem tudom igazából, hogy mi lapul a csomagban, ezt Elliot nem kötötte az orromra, amikor a Gringottsba küldött.
Feláll a hátamon a szőr attól a helytől, undorodom attól a pompától és egy egészen kicsit még a koboldoktól is, szóval nem rajongtam persze a feladatért, de kis is merne Elliot O'Marának nemet mondani? Csak aki egy túlhúzódó hisztériarohamot akar hallgatni, azt a fajtát, amibe belesajdul a fejed. Végeredményben... Elliot tudja, hogyan vegye rá az embereket arra, amit őt akar. Azt hiszem, túlságosan is.
Hátrapillantok magam mögé az utcán - teljes a csend és a nyugalom, azonban ez már rég nem győz meg. Mégis inkább visszafordulok előre, és egyelőre beérem annyival a biztonságérzet halovány kis lenyomatát, hogy megérintem a varázspálcámat a helyén. Még akkor is hajlamos vagyok ellenőrizni, amikor pontosan tudom, hogy nálam van... de talán az a félelem a hibás, amit a gondolata kelt annak, hogy ne legyen nálam a pálcám. Úgy érzem, anélkül semmit nem érzek, pedig még ez is ellenem fordult már párszor. A csuklóm mély hegeiben is viselem az egyik alkalmat.
Nem is tudom, mit gondoltam, ha Elliot széfjét képzeltem magam elé. Ez egy kibaszott aranybánya. Soha életemben nem láttam még ennyi galleont a saját szememmel... persze a bizonyos csomagot így sem volt nehéz kiszúrni, ott lapult oldalt az egyik kis polcon, alaposan becsomagolva egy kis rongydarabba, mintha csak próbált volna észrevétlen maradni. Mit rejtegetsz, O'Mara?
Újabb sikátorba fordulok be. Ez már zsinórban az ötödik lehet. Tudom, hogy már sokkal később van, mint ahogy megbeszéltük a találkozót, még anélkül is, hogy a karórámra pillantanék. Persze, a bankban is lassúak voltak, de egészen azóta a pillanat óta érzem, hogy valami sántít, ahogy kiléptem a díszes épületből. Körbeölel a sötétség, de akkor is érzem a tekinteteket és a lépteket, még úgy is, hogy nem látom... és ez valahol mégjobban frusztrál, mintha tényleg tudnám is, ki vagy mi követ. Igyekszem olyan kanyarokat és lehetetlen fordulatokat venni valami tervezetlen irányba, hogy akárki is ez, leakadjon, de még mindig itt van... tudom hogy itt van.
Mindkét kezemet a zsebembe rejtem, és lebámulok a bakancsom orrára. A lépteimen át hallgatózok hátrafelé, de persze teljesen felesleges, ahogy az elmúlt jópár percben is az volt. Halkan mormogok magamban egy sort, majd pedig sóhajtva felpillantok, ahogy egy kicsit mozgalmasabb részre érek. Még mehetek pár kört... vagy pedig szarok az egészre, és odaérek végre a kocsmába, mielőtt O'Mara őrjöngeni fog, hogy hol a Merlin faszában vagyok már.
Kis habozás után végül a második mellett döntök, de azért befordulok a következő sarkon is a vékony, sötét, üres kis járatba. Valamiért az legalább megnyugtat, hogy ezen a részen nehezebben tud követni, mint az embertömegen keresztül.
Végre felsejlik az Édes Mérgek egyik hátsó bejárata, így azon gyorsan be is surranok, és csendben átvágok a sötét alakok tábora közt, közben szememmel Elliotot keresve. Aztán ki is szúrom... de meglepő módon nincsen egyedül, és aki mellette ül, az még ismerős is.
Közelebb lépek az asztalhoz ahogy kibújok a kabátomból, és közben szemem sarkából végigmérem Seant. Mikor is láttam utoljára? Nemrég, nyáron azon a fesztiválon, de igazából szinte rögtön ketté is váltunk, ahogy leléptünk. Én hazamentem, ő pedig nekiindult az utcának, azt hiszem... De most mit keres itt? O'Mara nem említette, hogy ismeri... de persze mikor is tette volna? Hiszen nem beszéltünk róla.
- Szép estét - ledobom magam melléjük, Elliot oldalára, és a szék támlájára teszem a kabátomat, addigra viszont már a kezemben pihen a címeres gyűrű és a kis csomagocska. Ezeket úgy csúsztatom át O'Marának az asztal alatt, hogy azt Sean ne vegye észre, és közben ujjaimmal súrolom a férfi combját... csak úgy. - Itt parti van, és kihagynátok belőle?
Ha Elliot átveszi a cuccokat, akkor felemelem a kezemet, és az egyik asztalon heverő korsó felé nyúlok... pont ahhoz, amelyik közelebb esik Seanhoz. A szemébe pillantok, miközben magamhoz húzom, majd pedig bele is kortyolok egy nagyot az alkoholba. Mit keresel itt?
- Bocs, ez a tiéd? - emelem meg egy kicsit a korsót, de nem teszem vissza az asztalra.

☾ Street Dream ☽

A i d e n F r a s e r & E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-1-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-0-3

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/564x/0f/a8/a3/0fa8a3d2b9ab84694dc7878bf55ab951.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/306404446/superthumb.jpg?t=1517419099)

Komolyan engem üldöztek az utóbbi időkben az idióták. Nem elég, hogy találkoztam egy elmebeteg medimágussal, aki vérfarkasokat boncolt fel élve az óráin, még ki is csúszott a kezeim közül az a faszi, akiből ki akartam volna szedni azt, hogy hol a tökömben van T. Semmi sem jött össze, biztos a kibaszott hold állása miatt, mert az a ribanc még nem teliholdként is imád ezek szerint szopatni.
Nem voltam én olyan türelmes, hogy nyugodtan álljam én ezeket, és még Anna hülye falkáját is kerültem, ahogy csak tudtam, mert túlságosan családias volt, ennek a képe pedig kibaszottul cseszte a szememet. Nem is tudom miért, néha úgy éreztem, mintha nekem is lett volna, mintha én is tartoztam volna valahová, mintha nekem is valami boldog életben lehetett volna részem. Ami aztán szó szerint üres semmivé foszlott, és csak a helye maradt meg, amit semmivel sem tudtam betömködni. Ez pedig rohadtul fájt.
Inkább csak betámolyogtam kikerülgetve néhány hülye aurort egy kocsmába, aminek a levegőbe meglehetősen büdös. Vagy csak az én orromnak tűnik annak, elvégre kissé érzékeny a szagokra. Zsíros izzadságszag, kesernyés alkohol, és büdös szájlehellet áporodott elegyel ül meg a falak között, miközben a hajamat borzolva keresek valami eldugott helyet, ahol kiheverhetem végre azt a kibaszott teliholdat. A szemem sarkából két simlis alak éppen valami cuccot cserélt egymás között fura papírzacskóba csavarva, aminek még ráadásul enyhén dög szaga is volt. Biztos varázslény orvvadászok. Nem mintha fenyegetve érezném magam itt, a sok beteg alak között. Az Azkabanhoz képest ez kész békés paradicsom.
És persze ki kotlik még itt, a korhadt, sörfoltos falak között? Elliot. Csak az égnek emelem a tekintetemet, és mivel üres hely sincsen, felmászni a másik emeletre meg lusta vagyok, a kisebbik rosszt választva inkább levágódom mellé. Félig lecsúszva, lazán ülök a nyekergő, korhadásnak indult széken, miközben egy ideig csak bámulok magam elé, és próbálok úrrá lenni a kavargó gyomromon.
– Semmi bajom. Csak vicces képet vágsz, Vauvau – mondja rohadt nevetségesen én meg úgy bámulok rá, mintha azt kérdezném, te normél vagy? Csak bámulom fintorogva a sört, valahogy nem esik ínyemre, hogy már megint más szánalmából éljek, úgyhogy nem veszem el.
- El tudom képzelni, hogy mennyire - morgom felé, és megdörzsölöm a halántékom. Rosszul vagyok és szinte biztosan úgy festek, mint egy beteg légy. A legjobban valami meleg takaróra és kajára vágyom, meg valami normélis helyre, ahol meghúzhatom magam. De az olyan alaknak, mint amilyen én vagyok ezek a vágyak lehetetlenek.
Igazából nem is nagyon van kedvem beszélgetni, csak belebambulok a latyakos, padlón hagyott lábnyomokba, és igyekszem nem kiégetni a szememet a bántó fénytől. A bennem lévő farkas elégedetten pihen az éjjeli vadászattól, én pedig úgy érzem magam megint, mint akit kettéfűrészeltek.
- Nekem kaja kell, nem sör - dünnyögöm felé, aztán a fülemet megüti a közeledő léptek ismerős zaja. Minden ember máshogy megy, máshogy koppan a földön a lába, és ezeket a surranó könnyű lépteket már ismerem. Fel sem kell pillantanom, és tudom, hogy már megint az a kölyök az.
- Itt parti van, és kihagynátok belőle?
- Biztos elfelejtett neked küldeni Elliot meghívót - forgatom meg a szememet és háta dőlök, miközben fájdalmas fintorral elhajolok egy felém repülő random söröskorsó elől, ami szétcsattan a közeli falon, hogy újabb pacsmagot hagyjon maga után.
- Bocs, ez a tiéd? - kérdezi Aiden, mire rábámulok, ahogy a söröskorsót fogja a kezében. Kedvem lenne kivenni a kezéből, de ahhoz sincsen kedvem. Meg már csak azért sem fogok sört inni. Közben valami nőcske elénk teszi az újabb két korsó sört, mire meg is fogom és Aiden felé emelem.
- Nem, az enyémben több van - jegyzem meg, majd belekortyolok, hogy szinte azonnal ki is rázzon a hideg tőle. Vércafatos reggeli után nem túl jó dózis az alkohol. Közben Elliotot és Aident méregetem furán. A kérdő pillantásaitól megforgatom a szemem. Randizom Elliottal baszki. Szinte érzem, hogy irritálom, amiért itt ülök, de most már csak azért sem megyek el innen semerre.
- Remélem nem szakítok meg semmilyen fontosat - jegyzem meg. - Megszakadna a szívem, ha valami rendkívül titkos üzletnek állnék az útjába - teszem hozzá szarkasztikusan. A keserű szájíz és az irónia olyan volt, mintha világ életemben arészem lett volna. Talán ez az egy darabka nem tűnt el belőlem, minden mással.

Miért is hittem, hogy ez az este egyszerű lesz? Nem, nem arra gondolok, hogy a Blöki éppen akkor toppant be, amikor a legrosszabb volt és még az asztalomhoz is lehuppantam, hanem arra, hogy Aiden határozottan késett. Határozottan aggódni kezdtem, a figyelmemet meg csak ennek a Sean gyereknek a morcos képe tudta valamennyire elvonni. Ezt pedig meg is jegyeztem neki. Talán nem kellett volna, mert amúgy is szar kedve volt, így meg tuti biztos, hogy hosszabb beszélgetésbe fogunk bonyolódni… én pedig túlzottan is izgatott voltam a mai nap alakulásával.
Hat napja próbáltam meg eltenni a családom láb alól. Hát néhányukat amúgy sikerült, a többi meg eldobta az átkozott poharat, mikor rájöttek, hogy mérgezett bort isznak. Valószínűleg Keant már azelőtt el kellett volna tennem lábalól, hogy a többiekkel próbálkozom. Az a rohadék marha messziről is kiszúrta a negatív rezgéseimet. Igazából az is csoda volt, hogy ilyen fejlemények mellett túléltem az estét. Azóta is sántítottam, mert a seb még nem gyógyult meg a vádlimon, amit az a törött üveg okozott. Nem baj, O’Mara… lazulj el! Nem kell feszültnek lenni. Az új méreg majd megoldja! A hangbíztatott, én meg a lehető leglazább arckifejezésemet felvenni. Szóval vigyorogva ajánlottam fel Seannak a sörömet.
– El tudom képzelni, hogy mennyire – közölte. Sápadt volt és ahogy végig dörzsölt a homlokán határozottan betegnek tűnt. Én is pont így szoktam festeni, mikor túl sok vért veszítek. Talán még most is kicsit sápadtabb voltam a szokottnál. Az az éjszaka megviselt, még ha nem is vallottam volna be senkinek sem. Az elmúlt napokban nem sok étvágyam volt, sőt ami azt illeti még a kávétól is hányingerem volt. Valahogy tegnap kezdődött el a regenerálódás, mikor vége le tudtam nyomni a torkomon egy egész fánkot. Azelőtt csak egy-egy falatot küzdöttem le a gyomromba, azt is borzalmas harcok árán. Így viszont a sör is jól esett a gyomromnak.
– Nekem kaja kell, nem sör – közölte aztán Sean úgy, mint egy hisztis kisgyerek.
Akkor kapd be, nem kapod meg… – dünnyögte bennem egy ideges gondolat, de nem nyúltam vissza a korsóért. Úgyis jön majd egy újabb adag, jó lesz ez így. Meglehet fel is húztam volna magam, ha a nyíló ajtó huzata nem hozta volna magával a dohány aromájába keveredő friss, fűszeres illatot, nem is nyugszom meg. Nem ám, még talán Blöki képébe került volna a korsó söröm egy része is. Így viszont minden porcikám Fraser lépteinek zajba vesző visszhangjára koncentrált. Nem néztem arra, csak hosszabban fújtam ki a levegőt, megkönnyebbültem, hogy nem szedték szét.
– Szép estét – mondta, miközben ledobta magát mellém. Hümmögéssel köszöntöttem, miközben az illata még erősebben költözött az orromba. Talán kicsit megborzongtam, éreztem, hogy a vér a fülembe szökik. Elpirulni sosem szoktam, de zavaromban a füleim hegye mindig csodás élénkpirossággal jelezte, hogy valami van. Fraser volt az egyetlen, aki egy hülye tinipicsát tudott belőlem kihozni, mert egyszerűen nem igazán kezeltem jól a közöttünk lévő kémiát. Ha olyan kedve volt, simán elszórakozhatott velem. Vele szemben nem voltam olyan erős, mint Nattal vagy akár Dawsonnal. Bőven nem volt a kezemben az irányítás, ami részben zavart… részben pedig nem.
Éreztem, hogy felém nyúl, ezért a kezemet az asztal alá csúsztattam, hogy átvegyem a kis csomagot, közben megérezve az érintését. Még ebbe is beleborzongtam. – Itt parti van, és kihagynátok belőle?
– Biztos elfelejtett neked küldeni Elliot meghívót – mordult oda Sean. Aztán persze elkaptam a közöttünk átsuhanó tekintetváltást. Ezek ismerik egymást, még a vak is látta. Megforgattam a szemeimet, majd egy sóhajtással zártam a dolgot.
– Bocs, ez a tiéd? – kérdezte aztán Aiden már kézbe is véve a korsó sört. Pont ekkor jött meg a másik két korsó sör, de nem bántam, hogy abba ivott bele, ami az enyém volt… mármint nem ez az egyetlen dolog, amin osztozkodunk.
– Nem, az enyémben több van. – Érdekes… most már kell a sör.
Megköszörültem a torkomat, hogy végre valami értelmeset préseljek ki magamból. Közben a zsebembe dugtam a megszerzett csomagocskát. Ne legyél már ilyen nyomorul, O’Mara! – cseszegetett közben a hang.
– Az az én söröm. De neked adom. – Nyögtem ki nagy nehezen, közben éreztem, hogy megint nyílik az ajtó. A huzat most még erősebben tört be, talán odakint megint leszakadt az ég és viharos szél is párosult hozzá. Nem tudom, de a hangok alapján legalább négy-öt ember tért be. Nem néztem rájuk jobban lefoglalt az, ami az asztalnál történik. Röviden pillantottam Aidenre, talán kicsit túlzottan is csillogó szemekkel. Eltompította minden természetes érzékemet.
– Remélem nem szakítok meg semmilyen fontosat – szólalt meg újra a Blöki. – Megszakadna a szívem, ha valami rendkívül titkos üzletnek állnék az útjába.
– Nyugi, Blöki, ez csak egy randi. Nem üzletelünk. – közöltem már-már szenvtelen stílusban, ahogy a tekintetem visszavándorolt rá. Igazából kicsit ki akartam akasztani. Nem tudom miért… talán mert állandóan morog és poén, ha felhúzza magát valamin vagy csak megrökönyödik. De hát na! Milyen ember lennék, ha kihagynám a mókából Seancit?
Felemeltem a kezem és rátettem Aidenére, hogy egy picit megsimítsam, majd szinte azonnal el is húztam. Ó… az az elégedett vigyor, ami kiült az arcomra… ó igen… tartott vagy fél percig. Akkor éreztem meg a nyakhoz fúródó varázspálca hegyét, amint erősen nyomja meg a bőrömet, a hajamba markoló erős ujjak azonnal elfeledtették velem, milyen marha vicces lett volna felhúzni Seant és még egy kicsit Frasert is bosszantani a nyilvános érintéssel. Ahogy hátra rántotta kicsit a fejemet a támadó, fogtam fel, hogy négy fekete csuklyát viselő alak áll az asztalunk körül. Ez az egy engem tartott sakkban, a másik három pedig pálcát szegezett a többiekre. A kocsma közönségét persze ez nem nagyon zavarta meg, az ilyesmi itt mindennapos volt.
– Apád keres, Elliot – közölte reszelős hangon a pasas, akinek ebből a szögből, csak a csuklya alól kilógó állát láttam. – Nem gondoltad, hogy megúszod, igaz?
A picsába… Csinálj valamit, O’Mara… de kurva gyorsan! Ujjaimmal kitapintottam az egyik korsó sört és meglendítve azt, egyenesen arcon locsoltam a fickót. Persze én is kaptam bőven belőle, de a meglepetés erejét ki tudtam használni, hogy szó szerint felboruljak a székkel és négykézláb próbáljak meg kimászni a lábak között. Közben megpróbáltam elővenni a pálcámat, de szószerint a hátamtaposott az emberünk és a padlóra kényszerített. Annyi erőm volt, hogy ellökjem és a hasamra forduljak… ami igazából elég nagy hiba volt, mert így egyenesen a torkomra tudta fektetni a talpát a rohadék.

- Senki sem tökéletes… na jó, volt egy tag, de őt megöltük!
Ocsmány röhögést hallok az egyik asztal felől, ahogy belépek az ajtón a kocsmába. Még mindig utálom a Zsebpiszok közt - a mocskot, a putrit, az igénytelen és gusztustalan alakokat. Ahogy végiglépkedek az asztalok közt, vetek néhány lesújtó pillantást az ott ülő, vedelő és büfögő sötét alakokra, de van olyan is, aki az asztal tetején alszik, vagy akinek az egyik "haverja" épp most rajzol tetoválást a karjába egy kés élével. Végül megigazítom a kabátomat és előre nézek, hogy kiszúrjam O'Mara asztalát, de közben tovább kísér annak a gondolata, hogy mégis ki követett és miért. Nem vagyok hülye, hogy azt higgyem, egyedül az én kezem nyúlik sötét ügyletekbe. Én sem mesélek ezekről Elliotnak, és így valószínűleg ő sem nekem.
Lehuppanok melléjük, a tekintetemet pedig ráfüggesztem a szemben gubbasztó Seanra. Nem értem, mit keres itt... persze nincsen semmiféle logikus magyarázat arra, hogy zavarjon. Azon kívül esetleg, hogy ki akartam kérdezni Elliotot arról a bizonyos dologról, amelyet el kellett hoznom a széfjéből, ugyanis voltam olyan jófiú, hogy nem néztem meg útközben. Részben amiatt a kellemetlen sejtés miatt sem, hogy úgy érzékeltem, követnek... De persze így tolódik a téma.
Legurítok egy kis sört, miután Elliot kezébe nyomom a a dolgokat, de most ez sem segít a kellemetlen bizsergésen, amely fel-le szaladgál a gerincem mentén és belémmélyeszti a fogait itt-ott. Ezt már biztosan nem Sean okozza... de nem is Elliot egyértelműen perzselő jelenléte. Ahhoz egyre inkább kezdek hozzászokni... de ez? Ehhez nem.
Seant csak egy lapos pillantással illetem a gúnyos szavakra, aztán figyelem, ahogy a pincérnő meghozza a többi korsót, és úgy döntök, azt már nem is adom vissza, ami a kezembe akadt, pedig nincs tele.
– Az az én söröm. De neked adom. – Elliot felé pillantok, épp csak hogy összeakadjon a tekintetünk egy rövidke másodpercre, de aztán már el is fordítom a fejemet. Nem tudok ránézni... Túlságosan szorít az a frusztráló érzés, ami akkor kap el, ha megengedek magamnak egy kicsivel többet. Nem mondhatnám, hogy nem tetszik az, amit kivált belőlem... egyszerűen csak túlságosan idegen ahhoz, hogy probléma nélkül simulhasson be a bőröm alá.
- Nagylelkű vagy - válaszolom, és inkább újabb kortyba fejtem a gondolataimat és a hirtelen felsajduló fájdalmat a csuklómban. Erre persze valami vészcsengőként kezd sikítani bennem... de igyekszem ennek legkevesebb jelét mutatni, olyannyira, hogy még a korsóból sem pillantok fel.
Minden egyes ilyen alkalommal úgy érzem, hogy Feryll jelenik meg. Ami persze lehetetlen... hiszen Feryll meghalt. Én öltem meg, pontosan tudom, hogy már nem él. De ez a sajgás olyannyira hozzá kapcsolódott, hogy egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni attól a gonosz, barna szempártól. Azt hittem, a bosszú majd megváltja a rémálmokat... de nem, azokat igazából semmi nem tudja.
– Nyugi, Blöki, ez csak egy randi. Nem üzletelünk. – O'Mara szavai rántanak ki a spirálból, ezzel együtt viszont félre is nyelek egy adag sört. Felköhögve kapok oxigén után, ahogy ránézek, de valahogy nem jut el teljesen az agyamig, hogy ezt főleg Seannak csinálja.
- Ez egy mi? - kérdezek vissza, ahogy nem fuldoklom végre tovább, és letörlöm kézfejemmel a sört szám sarkából. Ám nincs időm felocsúdni... egy pillanattal azelőtt tűnnek fel a csuklyások a szemem sarkából, hogy az egyik megragadná Elliotot. A kezem megáll a levegőben a korsóval és a nyakának szegezett pálcára bámulok, aztán szép lassan előre, hogy feltűnjenek a többiek is, akik Seanra és rám fogják a pálcát. Faszomat...
– Apád keres, Elliot. Nem gondoltad, hogy megúszod, igaz?
Nem mozdulok, hiába is akarom azonnal előrántani a galagonyát. Érzem a bizsergést a ruhán keresztül, ahogy csattan rajta az éles helyzet és védekezni akar, de minden erőmmel visszafogom magamat és őt is. Seanre villan a tekintetem, hogy ki ne találja, hogy megmozduljon... de addigra persze O'Mara lendül támadásba.
Kihasználom a pillanatot, ahogy az egyik csuklyás pofájába borítja a korsót, és előkapom a pálcámat. Felugrom a székről és a másik kettő felé szegezem a fegyvert, csak amolyan sakként... nem feltétlen akarok elkezdeni párbajozni a kocsma közepén, de azt hiszem, ezt elkerülni egyre lehetetlenebb.
Elliot felé pillantok, és amint megpillantom az éppen torkára lépő csuklyást, gondolkodás nélkül irányítom át a pálcámat felé.
- Flipendo! - mordulok, de már nincs lehetőségem kivárni azt, hogy betalál-e az átkom. A szemem sarkából érzékelem a felém reppenő rontásokat, így pedig hirtelen oldalra vetődöm, ahelyett, hogy a pálcámmal védeném ki. Amúgy sem a óvó bűbájairól híres... ő pusztítani szeret, olyannyira, hogy most is majd kirobban a kezemből. Érkezik a fejem mellé egy átok, de a földbe csapódik, erre pedig kissé összerezzenek, majd már fordulok is előre, hogy visszaadjam a támadást.
- Flagellii! - Az átok azonnal kitör a pálcámból, de már abban a pillanatban látom, hogy nem fog becsapódni oda, ahova kellene neki. Közben ugyanis valahogy bekeveredik a képbe Sean, és addigra már talán azt is hiába kiáltom oda, hogy vigyázzon onnan. Hoppá...

☾ Street Dream ☽

A i d e n F r a s e r & E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-1-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-0-3

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/564x/0f/a8/a3/0fa8a3d2b9ab84694dc7878bf55ab951.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/306404446/superthumb.jpg?t=1517419099)

Előbb éreztem a rettegését, mintsem hogy meghallottam volna a sikoltozását. Mindig előbb érzem, a farkasom pedig ebből egyfolytában elégedetten lakmározik. Tompán lüktet bennem az az éjszakai vadászat üres vérszomja, és a csontomban érzem, hogy fél. A félelem pedig csak elégedetten kenegeti a bennem élő szörnyeteg egóját.
Ahogy a tekintetem végigfuttatom kettejük sziluettjén, miközben a gyomrom előszeretettel cigánykerekezik, próbálom magam annyira összeszedni, hogy lelépjek. A tömeg és a zárt hely sosem tartogat túl sok esélyt arra, hogy ha egyszer mondjuk betámad valami rohadt auror, akkor mondjuk nehezebben lelépek. És még csak az a lehetőségem sincsen, hogy farkas alakban surranok el, mert akkor oda az aranyéletnek. Eddig az a szerencsém, hogy úgy nem tudnak észrevenni, és üldözni, mert nem regisztráltattam be magam. hülye lettem volna.
Egyre jobban idegesített az emberek szaga, a bűzük, a jól megélt kis életük,miközben bennem keserúűen ott tátong az a kurva nagy üresség, és csak annak a helyét kapargatom folyamatosan, mintha ki akarnám ásni, mintha egy kis darabkát valahogyan elő tudnék kaparni. De hiába vájom a körmeimet a földbe, hiába kaparom azokat véresre, nem találok semmit, csak még több lyukat. Bennem meg még nagyobb gyűlölet ég az ellen, aki ezt tette velem.
Közben pedig még ezek itt vibrálnak előttem. A falnak megyek esküszöm, mert én mindig az irritáló alakokat fogom ki, akiket el kell viselnem. Mondjuk legalább Faith szórakoztató volt.
De a francba is, csak visszafogom magam, már amennyire a természetem engedi. Valahogy a szarkazmust és az iróniát eddig nem sokan értékelték tőlem... Vagyis gőzöm sincs, mivel nincsenek meg az emlékeimnek a nyolcvan százaléka. Kibaszottul elkeserítő volt az a tudat, hogy a maradék az a fehér szoba utáni emlékek, amik azzal kezdődnek körülbelül, hogy megölöm azt a lányt, akitől visszakaptam a nevemet. Üvölteni tudnék, de nem teszem.
– Nyugi, Blöki, ez csak egy randi. Nem üzletelünk - dobja felém Elliot a szöveget, mire Aiden ebbe egyeneseb majdhogynem belefullad.
- Ez egy mi? - kérdezi két haldoklás közepette Aiden, mire csak felvonom a szemöldököm és megforgatom a szememet.
- Eddig akkor fasza randi lehet - bököm ki közömbösen, de ahogy kimondom, már valami fura fickó lép Elliot mellé, akinek a szaga ismerős. Enyhén nagyon-nagyon ismerős, nekem pedig feláll a szőr tőle a tarkómon. Mert valami van... valami elképesztően undorító bűze van, ami eddig csak egyetlen emberből áradt így. De nem, nem T az, azt ezerszázalékosan felismerem. De a tekintetem a fószerre villan. Őt tanyulmányozom, miközben elkapom Aiden tekintetét is. Na persze, majd pont én feszülök neki, mi? Megint megforgatom a szemem és ülve maradok, olyan alapon, hogy nem az én balhém. Én csak egy csávó vagyok, akinek semmi köze a családi balhékhoz.
De aztán borulnak a székek, az asztalok, a korsók csattanva robbannak szét a földön és a szilánkok ezer felé lőnek ki, érzem, hogy némelyik belém fúródik, de mintha meg sem érezném. helyette morogva levetődöm a földre, mert valami átok felém robban. Kiszúrom tőlem távolabb lévő földön lévő Elliotot, és hallom, ahogy Aiden is szórja az átkokat. Kezem a pálcám ismert vonalait keresi. Valahogy a bennem lévő elhaló emberség nem engedi, hogy csak úgy lelépjek. Pedig megtehetném, szinte észre sem vettek, elég csak kisurrannom, el a tömegen. De azért Aidennek is tartoztam, mert kihúzott a szarból, amikor nekem jöttek tavaly az aurorok. És Elliotnak is, amiért megetetett. Francba, rohadt szívességek.
Morogva felállok, és az Elliot torkán álló faszi felé szegezem a pálcám.
- Confringo! - mormogom, és rohadtul kívácnsi vagyok, hogy a mindig vicces kedvű pálcám ezt az átkot vajon milyen hülyén hajtja végre. Máig nem értem, miért pont nekem van humoros pálcám. De mindegy is, az eredményt nem látom, azt sem tudom, hogy betalál-e vagy sem. Mert valami átok egy ostorcsapás felém csattan, mire úgy ahogy van szinte öszönszerűen megdermedek.
Vannak dolgok, amiket a bőröd nem felejt, még ha te mindent meg is akarnál tenni annak érdekében, hogy elfelejtsd. Vannak dolgok, amiket ha beléd vésnek, a húsod alá, akkor azt onnan nem lehet összeforrasztani. Az ostort szerették használni a Gödörben. Ha nem támadtunk, megbasztak vele minket, azzal az átokkal, egészen addig, míg egymásnak nem ugrottunk. Kölykök voltunk. Félelemben nevelt farkaskölykök, és mi egymást öltük. Ha nem támadsz megvernek. És ha megvernek, utánad támadnod kell.
Ösztönössé vált, mintha én is csak egy állat lennék csupán, akit ha bántanak visszamar. De ebben az volt a tény,hogy egy részem igen is állat volt. Egy dühös, bosszúszomjas farkas. Nem tudom kire támadtam. Nem igazán tudom, mert csak magától mozdul a testem, de már nem is ember vagyok, hanem az a farkas, akit nem akartam felfedni. Nem tudom kire rontok. Csak azt tudom, hogy ölni akarok. Mert ha nem teszem engem ölnek meg.
Az egyik sötét alak felé kapok, akit le is döntök a földre. És akinek egyre jobban el akarom harapni a torkát.

Éreznem kellett volna, hogy valami nincs rendben. Éreznem kellett volna, hogy figyelnek már megint… de amikor Fraser belépett az ajtón minden eltompult és csak mi voltunk – meg Seanci persze. Nem zavart alapvetően, hogy az érzékeim csődöt mondtak mellette, hiszen nem igen volt rá szükségem. A veszélyesebb pillanatokban azonban nem volt ott mindezidáig, így nem is tapasztalhatta meg a saját bőrén, milyen ha a saját családom jön értem. Persze a „saját” és a „család” kifejezés is erős volt, hiszen nekik az ellenségük voltam és csupán a vér kötött valamennyire hozzájuk. Sokkal inkább Deant és Danielt illehettem ezzel a jelzővel. Mindenesetre a Rowle-ok voltak azok, akik miatt lemondtam végül Noah-ról, legalábbis egy időre. Túlságosan féltem a közelébe menni, így a két hetes láthatások elmaradnak… talán hónapokra, ne adj’ Merlin, évekre tolódhatnak. Minden felrúgott ez a mocskos família az életembe, még a bosszút is elvették tőlem, mintha nem érdemelném meg, hogy ennyit kapjak.
Ahogy földre kerültem és a padlón csattant a fejem, megszédültem. A pálcámat ugyan elő tudtam bányászni, de a támadásra nem volt esélyem. Éreztem, hogy egyre inkább fogy a levegő, amint a bakancsos talp a nyakamra szorul… aztán nem is tudom mi történt… talán egy varázslat találta be. Nem figyeltem, mert ahogy kipattant a szemem, azonnal felültem és Aidenre emeltem a tekintetem… hogy segítsek neki, de akkor a pasas megint közelebb került hozzám. Egy másodperc volt az egész, ahogyan a karomba rúgott, ami fájdalmas recsegéssel jelezte, hogy eltört. Nem kiáltottam fel, éppen csak szisszentem egyet, s közben a lucfenyő pálca végig gurult a padlón. A faszba… – jött a felismerés, ám ezúttal nem hangtól, hanem tőlem, ahogy a testemhez szorítottam a törött karomat.
Hogy került a képbe a farkas? Hát nem volt nehéz kitalálni… bár elsőre csak a hatalmas izmos test képét fogtam fel, ami szőrös mivoltában ugrott a Rowle-ok közé. Ez azonban nem csak Aidennek volt menekülési lehetőség, hanem az éppen nem harcoló ellenségnek is. A társaság legnagyobb termetű tagja egész egyszerűen odalépett és felkapott. Rúgni és ütni kezdtem, amitől csak undorítóan üvöltözött, mint valami mocskos troll. Erre az, aki korábban majdnem eltörte a nyakamat, most összekötözte a lábaimat és karjaimat.
– Aiden! Aiden! – próbáltam felhívni magamra a figyelmét, de nem láttam a tülekedésben, hogy odafordul-e. Nem is számított, tudtam, hogyha itt maradnak a többivel, akkor megölik őket. Ezek nem egyszerű pititolvajok és szélhámosok voltak a Vakegérből. Ezek képzett gyilkológépek voltak, akik Tudjukkit szolgálták valamikor. Képesek lettek volna hidegvérrel megölni egy tizennyolc éves fiút, Seanciból meg szőrmebundát gyártani, csak azért, mert meg akartak védeni.
– Tűnjetek el innen! Most! – folytattam, mire befogták a számat és kituszkoltak az ajtón. A kocsmában ülök meg sem próbáltak semmit tenni, egész egyszerűen ugyanúgy ittak tovább, mint a felfordulás előtt. Erre felé persze az ilyen jeleneket mondhatni megszokottak voltak. Hányszor láttam már, hogy valakit kirángatnak ezen az ajtón… akkor még elképzelhetetlen volt, hogy én leszek a következő.
A számra szorított kezet megpróbáltam megharapni, de valahogy ennek a nagydarab faszinak a kezében csak hadonászó gyereknek tűntem. Éreztem, ahogy vonnak a mocskosabb, sötétebb sikátorok felé, a Zsebpiszok köz mélyéra…

A francba, Fraser! A te hibád!
Csak ez jár a fejemben, ahogy felpattanok és átkot küldök a sötét csuklyás támadók felé. A csuklómban felsejlő éles sajgás elindul a mellkasom felé, szétárad az ereimben, de nem engedem, hogy felülkerekedjen. Halálfalók... mióta ijesztenek meg a halálfalók? Miért is kéne, hogy megijesszenek?
A szavaim visszahangoznak a fejemben, haszontalanul. Valahogy a földre kerülök, fejem csattan a padlón, de az émelygés, amelyet ez okoz, meg se kottyan igazán. Ujjaim rázárnak a galagonya hullámzó faragására, és újabb átkot szórok valamerre, de a káoszban nem is látom, hogy merre... A méretes alakok között O'Marát keresem a tekintetemmel, valahogy pedig az egész helyzet annyira ismerős. A halálfalók bűze, az egymás keresztező átkok... Igyekszem tisztán tartani a fejemet, és felpattanok, hogy kiszúrjam végre Elliotot.
Egy farkas veti át magát az asztalon előttem. Egy kibaszott farkas. Ez annyira váratlanul ér, hogy a következő, felém csattanó varázslatot alig tudom kivédeni - még épp időben kapom magam elé a fegyveremet, de az átok erejétől így is nekitántorodom a hátunk mögötte asztalnak.
– Aiden! Aiden! – Elliot hangja cikázza át a levegőt, mire újra felkapom a fejemet, és végre ki is szúrom - egy hegyomlásnyi fickó karjai közt vergődve, ahogy megkötözik a csuklóját és a lábait. Merlin fasza... érzem, ahogy a szívem egy szokatlan ritmusban kezd el vágtatni, és habozás nélkül lököm el magam az asztaltól, átkozásra készen. Próbálom összerakni a fejemben a stratégiát azalatt a néhány lépés alatt... de ennyi idő nem elég a tervhez. Így hát arrébb is söpröm az egészet.
Felemelem a pálcámat, de a váratlanul elém pördülő csuklyás utamat állja. Támadni akarok, de ő gyorsabb... A pálcájából egymás után cikáznak ki a veszélyes varázslatok, hogy csak annyira van lehetőségem, hogy kivédjem őket.
- Elliot! - kiáltok át a tömegen, az sem érdekel már igazán, hogy a hangomat megszínezi az aggodalom. Mi a franc történik? És ez a röpke pillanat elég ahhoz, hogy a figyelmem elterelődjön kicsit, így a következő átkot benyelem, és ahogy a földre zuhanok, Elliot hangja is összemosódik a kocsma zajaival.
Halkan felmordulva a fájdalomtól szorítom rá a tenyeremet a mély vágásra az oldalamon. Kicsit émelygek, a világ bizonytalanul megremeg körülöttem, így csak lassan pillantok fel, ahogy a szemem sarkában megjelenik a fickó pálcát felém szorító keze. Szemezek a fával - túl sokszor voltam már ilyen helyzetben ahhoz, hogy megijesszen.
- Csak rajta... - hörgöm, fellesve a fickó arcára, amelyből bár nem látszik sok minden. Épp csak a szemei villannek meg sötéten a maszk mögül... Várom, hogy rámcsapódjon az átka, de aztán ez mégsem történik meg. Egy pillanatra lehunyom a szememet, ahogy sarkon fordul... de tudom, hogy nem azért kegyelmezett meg, mert bármit is kiváltottam volna belőle. Egyszerűen csak nem én vagyok a célpont.
Hanem O'Mara.
A francba! Már nem is törődök azzal, hogy az oldalam vérzik, és hogy a kezemet is beborítja a vörösség, csak az asztal szélébe kapaszkodva felpattanok és megmarkolom a pálcám. Egyszerűen eszembe sem jut Sean, nem pillantok oda, csak a kijárat felé indulok, amerre még látom eltűnni az Elliotot cipelő fekete alakokat... Valakit majdnem fel is borítok, akkora lendülettel fordulok ki az ajtón, de ahogy megállok az utca közepén, hiába nézek körbe, nem látom semerre sem Elliotot, sem a halálfalók árnyait... nem látok semmit, csak a Zsebpiszok köz átlagos, emberekkel hullámzó képét, és a csuklómban is egyre kezd alábbhagyni a fájdalmas lüktetés.
- A kurva életbe! - mordulok fel. Ez nem lehet igaz... A kibaszott életbe, O'Mara... Mibe keveredtél?

☾ Street Dream ☽

A i d e n F r a s e r & E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-1-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-0-3

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/564x/0f/a8/a3/0fa8a3d2b9ab84694dc7878bf55ab951.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/306404446/superthumb.jpg?t=1517419099)

Nem sok midnet fogok fel a kavalkádból, csak azt, hogy valakinek a vére már megint beszennyezi a számat. De persze nem Kat vére volt, én mégis már megint az ő ízét éreztem a számban, és égetet belül, szinte pokoli hővel perzseli fel a belsőmet, én pedig egyenesen rosszul vagyok. Úgy köpöm ki, a számból, mintha mérgezett lenne. De persze a farkaosm belül tombol, hogy ő még többet akar még több vért még több tetemet, még több trófeát a láthatatlan vitrinjébe, hogy azokkal kenegesse be azt a kibaszott büszkeségét, hogy azokkal villogjon előttem, hogy igen: ő az erősebb. És ő irányít. De én visszafogom, annyira és olyan erővel, hogy összeszorul a torkom, és aztán mát megint normális alakban állok a felkavarodott, poros, sörtől áztatott szagú kocsmában, miközben az a kurvára ismerős szag egyre erősebben bassza az orromat.
Basszameg.
Mintha valami rohadtul erősen áát akarna belül szakadni, de túlságosan erős az afehér vászon, ami mindent eltakar előlem, teljesen beburkol, és fulladok alatta, mert nem látok át a résein, mert nem találom meg önmagam, és mert képtelen vagyok rendesen megmozdulni, bármit csinálni. Túlságosan megrészegült bennem a varkas, miközben undorodva törlöm le a számról avért, annak a valakinek a vérét, aki elvileg nem akartam volna megölni. Hát haver, legközelebb ne legyél útban.
Elliot és Aiden szagát érzem a többivel keveredni, és a tekintetemmel őket keresem, miközben bordán boxolok egy felém közeledő alakot, olyan ismeretlenül ismerős mozdulatsorral, hogy már megint megtorpanok egy pillanatra. Hogy aztán keserű gyűlölettel gyűrjem le magamban: ez is egy olyan élet maradéka, ami sosem lesz már a tiéd. Csapódik felém egy átok, ahogy hallom, Aiden és Elliot felé is, aztán egyre távolabbról érzem először O'Mara, majd Fraser szagát, és velük együtt tűnnek el a fekete köpenyesek is, hogy aztán elillanó mocskos haláltól áztatott bűzük még marrja az orromat. Úgy tűnik lelépjetek, mert tökre figyelen kívül hagynak,ahogy a többi ember is ugyan olyan közömbösen iszogatja a sört, ahogy az elején.
Én is úgy lépek ki az ajtón, mintha mi sem történt volna. És aztán egy rövid időre megtorpanok. Mert még érzem kissé az ő szagukat, de közben minden részem azon van, hogy elhúzzon innen a francba, magukra hagyva őket a gondjaikkal. Mert nem az én dolgom, hogy mi van velük. De aztán mégis a bennem lévő elveszett józanság kölyökhangja megszólal ismét olyan nyomorultul messziről.
És igaza van, a francba is. Egyikük sem hagyott magamra.
- Ahh baszki, idiótát - mormogom az orrom alá, és a megfelelő irányba rohanni kezdek, beérve Aident.
- A kurva életbe! - hallom Aiden üvöltését, mikor mellé érek.
- Úgyis előkerül. Nyomtalanul soha nem tűnhet el senki - mondom, és zsebre dugom a kezem. Nem igazán érdekel, mibe keveredett az a hülye, de mégis. Megetetett kajával abban a nyomi étteremben. - Keressük meg ketten, vagy a franc se tudja - teszem még hozzá. Aztán megüti a fülem az aurorok hangja. - Hacsak nem akarunk az Azkabanban nyaralni - dünnyögöm, majd elidnulok egy sikátor felé, ahol már csak a sötétség és az üres múltam üres emlékei tekerednek rám.

☾ köszönöm a játékot 8)☽

Mr. O'Mara
2002. január 12.

Tik-tak
Semmi különleges nem volt a mai napban. Eltelt a vánszorgó idő, mint bármelyik másik napon, lassú ütemmel vonszolva magát hajnalhasadástól a zsákutcák egyik végéből a másikba. Beleszimatolt az Abszol út díszes, mókuskerékbe tört, színes, sürgős forgatagába csúcsidőben, fintorogva tekert körül egy kövér, pirospozsgás arcú boszorkányt Umbridge-rózsaszín talárban, aki saját jajveszékelése szerint mindenhonnan elkésett.
Tik-tak
Megnézte magának a fagyizóban ücsörgő kölyköket, akiknek nyilván nem engedte meg az anyjuk a jégkrémet ebben a csípős időben, ám odabent a melegben egészen stílusosnak hatott a hóemberformába rendezett, táncikáló gombócok halma. Megkopogtatta Ollivandernél az üveget egy állóóra félidőt sápítózó hangjával szinkronban, csak hogy lomha érdeklődéssel eredjen néhány színes törpegolymók után a következő percben, melyek Weasleyéktől szaladtak szanaszét egy óvatlan pillanatban.
Tik-tak
Az este fagyos, havat ígérő fekete ujjai terelték be a Zsebpiszok köz nyomott sikátorokkal kibélelt árnyékába. Végigcsorgott a macskaköveken, meghempergett a mocsokban és nevetve elslisszolt egy véres cipőtalp alatt. Elbújt egy kupac zsáknyi szemét közé hallgatózni, elnézte a patkányok balhéját egy darab csonton, míg alig egy méterrel odébb emberi belsőségek cseréltek gazdát.
Tik-tak
Benézett néhány jóltartott utcalány szoknyája alá, mielőtt egykedvűen tovább csordult volna. Messzebbre. Mélyebbre. Egy pillanatra érdeklődve megült egy maszkos, fekete csuklyás varázsló különös zsebóráján, melyen a kettétört számlap miniatűr arcokat mutatott idő helyett. Elnézte, ahogy a szájak némán sikítoznak a nagymutató kattogásának közelségét érezve, egykedvűn megkocogtatta az üveget.
Tik-tak
A kocsma feltáruló ajtaján sziszegve távozik a szürke, dohányszagú füstfelleg, ő pedig besiklik néhány nehéz bakancs döngő nyomán a visszafele záródó résen.
Tik-tak
Figyeli, ahogy fényes galleonok gazdát cserélnek, valaki cigire gyújt. Újabb és újabb és újabb. Felszökik a dohányfüst elől az emeletre, megnézi a szigorú arcú boszorkánylány karján fekvő ezüst kígyós karperecet, belebámul a rubint szemekbe.
Tik-tak
Ez a nap sem más, mint a többi. Ma sem hallja senki, ahogy az észrevétlen csendben a visszaszámlálás végén egyszercsak megáll az idő.

A robbanásnak iszonytató hangja van. Az első lökéshullám a dobhártyákat szakítja be, a következő már csontokat tör és húst tép szét. Az epicentruma valahol az emeleten keletkezik, ám nincs tettenérhető eredője. Nincs felzsivajgó előzmény, nem kattog mugli bomba az asztalok alatt, minden folyik a maga megszokott, elbaszott medrében közvetlenül azelőtt, hogy szétszakadna az egész világ.
Éles sípolás visít a fülekbe és amelyek alkalmasak is maradtak hallani egyáltalán, egy idő után realizálják a velőtrázó sikolyokat, az üvegszilánkok ropogását, a vértől bugyborékoló hörgést, a kisebb, távolodó robbanások zaját az épületen túlról. A dehoppanálások félreérthetetlen zaját és az ebből eredő, lehulló, diszfigurált, amputoportált testrészeket. A Zsebpiszok felbolydult méhkasa abban a pár másodpercben az Abszol útra emlékeztet, ám a forgatagot ezúttal csupán a vér vöröse teszi színessé.

A kölyökvidra formájú patrónus, ami az égbe szökik még akkor szakad el az eredő pálcától, amikor az apróbb robbanások már a sikátoros részeket terrorizálják. Számítása, mi szerint feltehetően elég messze áll a Szeszély hatókörétől, helyesnek bizonyul, mert a a földöntúli fényű tünemény gond nélkül inkarnálódik, s egy kósza pillanatra megvilágítja a férfi hűvös vonásait, mielőtt szélsebesen elszáguldana az aurorparancsnokság felé.
Szinkronban a varázslattal szabad kezével az egyik belső zsebbe nyúl, aprócska üvegfiolát vesz elő és lepattintja róla a dugót. Odatartja az oldalán kegyetlen rezzenéstelenséggel ülő kutya orrához, hogy szagmintát vehessenek az apró kabátdarabon megszáradt vérből.
Valamit mordul nekik oroszul, mire a két kutya szélsebesen indul meg az ingataggá vált, romos épület felé a feltételezhetően bent, vagy környéken tartózkodó O'Marát keresve.

a nagy bumm
(https://i.pinimg.com/564x/0e/42/20/0e42207dff0cb991efe46b5ae0783cd0.jpg)

GM
2002. január 12.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/e9/92/df/e992dff54f23ca39b84a8f9d4777def8.jpg)

what dosen’t kill me
better run

Ujjaim csendesen simítottak végig a kezembe vett könyv lapján. Nem a betűk számított – hiszen a kocsma zajában amúgy is képtelenség lett volna olvasásra koncentrálni –, a tekintetem gyorsan az ujjamon pihenő fekete köves gyűrűre tévedt. A hosszú, kicsit sokszor eltört, girbe-gurba gyűrűsujjamon meglepően szépen mutatott az ezüst darab, a kiemelkedő, durván csiszolt kristállyal. Volt bennem valami elképesztően kegyetlen, mégis megkapó… talán ezért is vettem fel gondolkodás nélkül.
Semmi kedvem nem volt megválni tőle, ajánljanak érte akármennyi galleont is. Mindennél jobban meg akartam tartani… éreztem, ahogy végig lüktet az ékszeriránti vágy a testemen és az jelent pillanatban csábítóbbnak tűnt mindenfajta szexuális együttlétnél. Pedig a szexnél jobban kevés dolgot szerettem.
– O’Mara… – hallottam meg a kocsmáros hangját és kicsit összerezzentem. Úgy csuktam be a könyvet, hogy a lapok elrejtsék az ujjamon csillogó gyűrűt. – Disznóorrú Ted küldi – folytatta, mintha észre sem vette volna, mekkorát ugrottam a hangjára. Egy pohár koktélt pakolt elém, ami túl giccses volt már ránézésre is az ízlésemnek. Ráadásul piros volt… ki a franc iszik piros dolgokat vagy eszik piros ételeket? Fintor futott végig az ajkaimon.
– Békülési ajándéknak nevezte. – Tette hozzá.
– Ó, köszönöm, de kihagyom. – Válaszoltam és a pultfelé fordulva elmosolyodtam, majd a magasba lendítettem a középsőujjamat. Ted arcáról egy pillanat alatt leolvadt az önelégült vigyor. – Ha jól emlékszem egy lángnyelvet kértem. – Folytattam, aztán egy lendülettel lesodortam az asztalról a koktélt. Nem néztem a pohár után, csak hallottam, ahogy a szilánkok szétpattannak a földön, majd a kocsmáros morgolódva takarítani kezd. A mozdulat persze nem neki szólt, hanem annak a seggfejnek, aki prostinak akar eladni lassan másfél éve.
– Ted fizeti a lángnyelvemet is– böktem oda a zsörtölődő kocsmárosnak, és a könyvet az asztalra tettem, majd egész egyszerűen felkeltem, a kabátomat a szék támlájára löktem. Megigazítottam az ingemet, majd dacosan megindultam a mosdó felé. Reméltem, hogy a barom nem fog követni, minden esetre a zsebembe lapuló pennára simult a kezem. Ezt még Nattól kaptam… egyetlen mozdulat volt, hogy késsé változzon és bárki torkát elvágjam… és mi volt ebben a legmenőbb? Hogy a fegyver csak nekem engedelmeskedett a megfelelő varázslatnak köszönhetően.
Bezártam magam mögött az ajtót egy egyszerű bűbájjal, majd lehuppantam a lehajtott vécétetőre. Teljesen mindegy volt, hogy használtam-e varázslatot, ha Ted akart, akkor könnyedén bejöhetett. Esélyem sem volt ezt kivédeni… ellenben a tapizását igen. A legutóbb Aiden előtt alázott meg, ahogy az ujjait a nadrágon keresztül a hátsomba nyomba, szinte kitapintva, hogy megfelelő árú vagyok-e. Undorító féreg volt, aki megérdemelte volna, hogy tényleg levágják a kezét… ahogy Aiden is mondta.
Remegés… remegést éreztem, de tudtam: ez nem Ted miatt van. Az sem volt kizárt, hogy addigra már régen lelépett a kocsmából… már téptem volna fel az ajtót, mikor jött a lökés, a hangzavar, a kis mellékhelyiség falai megdőltek, majd az ajtó egyenesen rám zuhant, a földre lökve. Megütöttem a térdem, a karom, az ujjaim közül legalább kettő eltört és talán a bordámnál húzódó régi sérülés is kiújult… de éltem. Az ajtó óvott meg attól, hogy még több dolog hulljon rám.
– Picsába… – mocorogtam a törmelék alatt. Levegőt venni nem nagyon tudtam, annyira a földre szegezett és éreztem mennyire szédülök… ezek szerint a fejemet is megütöttem.

Mr. O'Mara
2002. január 12.

Hosszú másodpercek telnek el. Talán percek? Ki tudja, egy örökkévalóságnak tűnnek a fullasztó súly alatt, mely egészen úgy hat, mintha minimum az egész emelet személyesen rá szakadt volna. Annyira nem lenne meglepő, hm? Eleget hívja ki maga ellen a sorsot ahhoz, hogy egy óvatlan pillanatban meg akarja baszni szárazon és lám most méltán kirobbanó teljesítménnyel egy egész kocsma képében tette.
Az épület - avagy annak kontár módon szétbarmolt, törmelékes maradéka recseg-ropog a beállt sötétben. Az, hogy nem hall semmit a többiek zajából, jót nem jelenthet; vagy a füleivel van baj, vagy elég vaskos kupac választja el a központi területtől ahhoz, hogy ne szivárogjon át a zaj. Márpedig ha a saját hangját hallja, akkor az utóbbi esélyes.
Mindeközben odakint a kutyák megállnak a kocsma bejárata előtt. Fekete orraik időnként aprót prüszkölve kavarják meg az összepréselt épületből szivárgó füsttel kevert port.
- Vársz. - Reccsen a mély hang odafentről még oroszul, ahogy az egyik halk vakkanással jelzést ad. A valaha volt ajtó üresen tátongó, megroppant határán egy magas, sötétkék kabátos fickó várakozik, robbanástól érintetlen, egykedvű pillantása a bal kezének hüvelyk- és mutatóujja között tartott érményi nagyságú üveggolyót figyeli. Időnként megrázza az aprócska tárgyat, mint a gyerek, aki csak látni akarja az odabent fodrozódó színeket... nincs benne semmi különleges. Mágikus üveggolyó, egyszer valahol minden varázslócsaládból származó kölyöknek volt így, vagy úgy és a legtöbb sürgős tempóban el is felejtette. Ő maga szórakoztatónak találja. A gömböcskében fodrozódó rendkívül gyenge, ellenben mozgásra aktiválódó fényjáték-mágia ugyanis most veszettül villódzik, tekereg, szinte jajveszékel, mint valami csapdába zárt, sebesült állat. Emberünk halkan dudorászik valamit a jajveszékelések istentelen pánikjában. Telnek a másodpercek. Egy perc. Kettő.
- Keresd. - A két kutya hirtelen nekiiramodik, ő pedig némileg lemaradva, sokkal nyugodtabb léptekkel utánuk indul. A pálca már nincs a kezében, ellenben az üveggolyóval tovább játszanak a hosszú ujjak. Pillantása meg-megérinti a szanaszét heverő testeket, valakinek félrerúgja a kezét, ahogy véres ujjaival belekarmol a hosszú kabátba.
Van annak a dúdolásnak valami mély, hűvös, drámaian érdektelen fűszere. Franc tudja mi van a pillantásában, de egy szerencsétlen megpróbál előle dehoppanálni. Elnézi, ahogy fél karját és lábát hátrahagyja, csak hogy két méterrel odébb betörje magát két leszakadt gerenda közé. Az üveggolyóban tekergő mágia pedig még mindig veszettül kavarog.
Kurva nehezen halad. Nem a kerülgetnivaló sebesültek, sokkal inkább az épület összeroskadt szerkezete miatt, kénytelen más útvonalon közlekedni, mint kutyái. Ha nem lenne még meghülyülve a mágia, hát ő maga is állatiasabb formájában haladna inkább. Sokkal egyszerűbb lenne.
A kutyák aztán egy nagyon csúnyán beomlott, jóformán megközelíthetetlen ponton megállnak, jelzésértékűen megkaparják a feltöredezett padlót. Hát persze.
- Hé, Királylány. - A férfi hangja tompán szól valahonnan védelmező és csapdába ejtő ajtón és romokon túl, de elég erőteljes ahhoz, hogy áthatoljon rajtuk. - Élsz még? - Választól, vagy annak hiányától függetlenül mordul valamit oroszul még, mire motoszkálás zaja hallatszik a törmelékek közül, ahogy az éjfekete dobermann megpróbálja átvergődni magát O'Marához.

Megmozdultam kicsit az ajtó alatt, nem mintha sok lehetőség lett volna egy ilyen szoros helyen rá. A karomat kinyújtottam valamennyire, de nem tudtam fellökni magam. Túl erősen nehezedett rám az ajtó súlya, annyira, hogy megint realizáltam, hogy alig-alig kapok levegőt. A tüdőm egyre inkább sípolni kezdett, jelezve, közel sem kielégítő neki ez a helyzet.
Le kellett hunynom a szememet, hogy összeszedjem a maradék lélekjelenlétemet. Voltam már rosszabb, fájdalmasabb helyzetben is… nem volt halálos sérülésem, csupán túl sok súly nyomta az ötvenhat kilómat a talaj felé. Nehezen bírtam el, hiszen izom nem sok volt rajtam, csak csont és bőr volt ez a test. Erőtlen és fájdalomtól lüktető. Gyerünk, O’Mara! Gyerünk… ki tudsz jutni… Mozdultam, mozdulni akartam, de az ajtó súlya nem engedte, hiába szorítottam össze a fogaimat, hogy minden erőmet bevetve másszak ki a romok alól. Ráadásul a pálcámat sem tudtam megfogni, ami éppen a combom alatt pihent, valahol a zsebemben.
Mozdulj, O’Mara! – A hang ereje remegéssel járta át a testemet. Éreztem, ahogy az adrenlain lüktetni kezd, de még túl gyengén ahhoz, hogy ilyen súlyokat nyomjak le magamról. Furcsa, fájdalmas remegés térített egészen észhez… s akkor felfogtam, hogy a hang, ami oly’ tompán szűrődött át a romok miatt ezt mondja: – Hé, Királylány.
Felismertem. Felismertem az érzelemmentes, hideg hanglejtést, az embert, akihez tartozott. Zöldszem volt az… zöldszem itt volt… mintha valami sötét angyal lenne, aki csak akkor bukkan fel, mikor kishíján meghalok. Talán csak arra vár, mikor történik meg rendesen, hogy aztán megkaparintsa a testemet… bár ki tudja, mire lenne az jó.
– Élsz még? – jött a kérdés, folytatva a korábbi megszólítást. Bennem azonban most még nem volt erő megszólalni. Mocorogni próbáltam, óvatosan, húzódva kifelé a levegő irányába, ami csak egy kis résen jutott be az ajtó alá.
Egy egészen fájdalmas pillanatba került csupán, hogy megérezzem az arcomba csapódni a levegőt. Meg tudod csinálni… mozdulj… A hang parancsolt, mintha remélné, hogy további ficergéssel azon az aprócska lyukon ki tudom majd tornázni magamat. Ez azonban képtelenség lett volna, elvégre ehhez még én sem voltam elég keskeny. Megremegtem, mert én tényleg ki akartam jutni, de az erőm eddig bírta. Megint meg kellett pihennem a romok alatt.
Lehunytam a szemem és vártam… vártam, annyira, hogy észre sem vettem, amint valami benyomódik a résen. Csupán a nedves érintést éreztem az orromon, majd egy nyelvet, ami meleg, büdös lehelettel kísérve megnyalogat.
– Fúj… – nyöszörögtem, de ahogy kinyitottam a szememet, csak egy kiáltás tudott kiszakadni belőlem. Az volt az igazi, kicsit sikításra hajazott, de abból is az enyhébb változatra. Olyan voltam egészen, mint aki alig él, pedig ez nem volt igaz. Tombolt még bennem az erő, az adrenalin, csak idő kellett a testemnek, hogy elég energiát merítsen belőle…
Túl kell élned ezt a szart… – közölte velem a hang, miközben nyugodtan az állkapcsot érintve jeleztem a kutyának, hogy élek… nem, mintha a tompa sikoly amúgy nem tette volna egyértelművé.
– Ha leharapod a kezem… meghalsz… – motyogtam halkan, alig érthetően.

Mr. O'Mara
2002. január 12.

A nemtetszés különösebben nem tartja vissza a kutyát, megbökdösi nedves, hideg orrával, amíg rendesen megszaglássza magának Elliotot, aztán a következő pillanatban kánont alkotva a sikollyal felvonyít. Tehetséges duójuk tompán bár, de eléri a férfi füleit is, O'Mara hangszíne azonban valami olyasmi, amitől összeszaladnak szemöldökei. Annak ellenére, hogy Asmodai nem jelzett karakteres vérszagot, még nem jelenti, hogy nem lehetnek olyan sérülései, melyek élettel összeegyeztethetetlenek. Halkan hümmög, pillantása rácsúszik a golyóra, amiben egyre gyengébben bár, de még mindig nem elhanyagolható mértékben tekereg a mágia szétzilált, szeszélyes foszlánya. Egy... kettő... három... valahol ezen a ponton a patrónus riasztotta az Aurorparancsnokságot Gabriel hideg, érzelemmentes tónusán. Mostanra kiadta a megfelelő utasításokat pontosan hova és egymástól milyen távolságra hoppanáljanak biztonságosan, az események hatókörén kívül. Mennyi kell, míg elkezdenek megjelenni? Fél perc? Egy? Kettő? Attól függ, melyik ostoba van épp szolgálatban valószínűleg.
Az innen-onnan tompán pislákoló fényben smaragdszínnek ható pillantása újraértékeli a romok állapotát, ám a helyzet változatlan; varázslat nélkül esélyesen nincs az a kalkuláció, amellyel utat nyithatna O'Marához anélkül, hogy veszélybe sodorná az életét.
Odabent a kutya a vonyítás után visszafordul a férfihez, helyhiány miatt nem csóválgatja a farkát, de ha már hozzáértek, akkor vidáman nekiáll nyalogatni a nyakát, az arcát, az orrát. A látszat ellenére nem neveletlen, nemes egyszerűséggel így tart ébren függetlenül attól, hogy áldozatát éppenséggel fenyegeti-e az ájulás veszélye, avagy sem.
Mielőtt O'Mara igazán sikítófrászt kaphatna tőle, az épület vészjósló, csikorgó hangot hallat és érezni, ahogy megrázkódik körülötte a világ. A nyomasztó érzés előbb még lejjebb mozdul szinkronban azzal, ahogy a négylábú figyelmeztetően ugatni kezd és ezen a ponton már valóban úgy tűnik, mintha véglegesen szét akarná lapítani a világ.
Egyetlen szívdobbanás, amelyben lehetősége van el- és leszámolni a saját életével, mielőtt váratlan engedékenységgel a levegő hirtelen beerőszakolja magát a tüdejébe és ettől a világ egy mérhetetlenül könnyű, meglepően puha helynek tűnik. Valószínűleg meghalt, azért érzi úgy, mintha pontról-pontra csúszna ki a valóságból, csak hogy lebeghessen az örökkévalóságig a nagy büdös semmiben...
A tarkóján, majd gerincén végigfutó érintés borzongatón hideg és kimondottan céltudatos. Nem időzik tovább rajta, mint amivel megállapíthatja, hogy tört-e bármelyik nyaki csigolya, netán a gerinc egyenesen. Fura érzés. Mintha valami pelyhes felhő lenne, amihez ha hozzáérnek, gondtalanul tovaszáll.
A Lumos Maxima erőszakos fénye szétszaggatja ezt a képet, ahogy arrogáns gömb képében magasra emelkedik. Már amennyire van magasság a helyen, ahol furcsa módon minden... lebeg. Lebeg ő, lebeg a kutya és lebeg a fickó is, aki lepillant rá.
- Tudsz mozogni? - A férfi mély hangja józanítón nyugodt és az oxigénhiány generálta fals forróság után valahogy már kellemesnek is tűnik már ismert hűvössége.
- Maximum fél percünk van, mielőtt az összes létező auror megjelenne. Még az előtt ki kell jutnunk, hogy valamelyik kompromittálná a zárt teret. - Rejtély, ő maga hogyan jutott be egyáltalán, mikor a kutya is épphogy csak be tudta fúrni magát, ám valahogy nyilvánvalóan sikerült neki. Úgy ráadásul, hogy lezárta maga mögött a kijáratot. Más magyarázat legalábbis aligha valószínű, ha képes volt megszüntetni a gravitációt a talpalatnyi területen.

Az épület recsegésének vészjósló hangja éppen eléggé behatolt az ajtó alá. Nem akartam, hogy még egy adag törmelék rám omoljon és agyon nyomjon. Ki kellett jutnom, ki kellett jutnom, mielőtt nagyobb baj lesz. Csakhogy a bágyadtság újra rám talált némi mozgás után. A kutya bűzös lehelete kellett, hogy magamhoz térjek ismételten ebből a furcsa kábulatból. Már többször majdnem elájultam… de muszáj volt erősnek maradnom. Éreztem minden porcikámban, ahogy bennem lévő sötétség újra és újra végig lüktet az ereimben. Életben kell maradnod, életben kell maradnod… – harsogta a hang.
Nem fogtam fel, mi történik körülöttem, csak mikor már egy érintést éreztem magamon. Furcsa, ködszerű állapot ült meg az elmémen, talán a fájdalomtól, a fejemet ért ütéstől, vagy mindentől egyszerre. Nem tudom… csak félig láttam a körülöttem lévő dolgokat, a kutyát… talán más mozgást is… az elmém ugyanis tökéletesen elszórakozott velem. Tengerszemben voltam megint, Nattal… azzal a Nattal, aki már rám sem akart nézni. Üvölteni akartam, hogy vegyen észre, de ő csak bújta a könyvet, ami a kezében volt. Érzem, hogy egyre halványodok… – suttogtam magam elé, talán hangosan is, ki tudja.
Lebegést éreztem. Talán meghaltam és éppen a lelkem készült éppen semmivé foszlani, ahogy kiemelkedett a testemből. Legalábbis ezt gondoltam akkor ott. Csak akkor fogtam fel, hogy ez a valóság, mikor a fénygömbnek köszönhetően megpillantottam zöldszemet. Zöldszemet meg valami kutyát… biztosan azt, amelyik az előbb még megpróbálta arcon nyalni.
– Tudsz mozogni? – kérdezte. Nem fogtam fel, mi történik velem vagy körülöttem… csak szédültem és a gyomromban uralkodó hányingert éreztem. De ez így volt rendjén, valószínűleg, ha akkor ott megértem, hogy megszűnt a gravitáció és a testem lényegében a semmiben lebeg, újabb sikítófrászt kaptam volna. Az agyrázkódás már annyira eluralkodott rajtam, hogy minden álomszerűnek tűnt.
– Bármire… képes vagyok… – préseltem ki magamból gyengén a szavakat, de a szédülés miatt le kellett hunyom a szememet. Éreztem, mennyire fáj a karom, az ujjaim, a hátam, a vállam, ahogy összecsíptem az orrnyergemet. Koncentrálj… koncentrálj… – parancsolt a hang, de nem ment. Nem múlt el a kábultság, sőt olyan erős volt, hogy még csukott szemmel is éreztem a szédelgés minden hátulütőjét.
– Maximum fél percünk van, mielőtt az összes létező auror megjelenne. Még az előtt ki kell jutnunk, hogy valamelyik kompromittálná a zárt teret. – A hangja ugyanolyan hideg volt, mint legutóbb. Kellemes hűvös volt ez, ami csillapította az álomszerű képek zavaró érzését. A tüdöm még mindig nem dolgozta fel, hogy immáron normálisabban kapok levegőt, sípolva kapott újabb adagért, ahogy a tekintetem zöldszemre szegeztem.
– Segítened kell, mozogni… – mondtam. Bár minden tagom mozdult, iszonyatosan fájt még csak egy kicsit is így tenni. Támasz kellett, méghozzá a lehető leggyorsabban, ha mindössze fél percünk volt tényleg.
Amennyire tudtam, kinyújtottam a kezemet, hogy a törött ujjakkal belé markolja, ha elértem egyáltalán. Nem gondolkodtam, csak érezni akartam a ruhája anyagát, hogy tudjam, ezt most nem csak álmodom, mielőtt meghalok.
Kintről közben mindenféle zajok hallatszottak be. Nehéz lett volna eldönteni, hogy csak az épület hangja, vagy a túlzottan is gyorsan kiérő aurorcsapat az... de nem is számított. Még időben ki kellett jutni innen, bár fel sem tudtam mérni a terepet magam körül, hogy hogyan érdemes ezt megtenni. Zöldszemnek kellett erősnek és bölcsnek lennie.
– Azt hiszem, teljesen rád vagyok utalva… – motyogtam, szinte szégyellve beismerni, mennyire megsérültem.

Mr. O'Mara
2002. január 12.

Tudja milyen érzés. A suttogás meglehet nem neki szánt, mégis beszivárog a koponyába és úgy érinti meg a tudatát, ahogy jelenleg sem helye, sem ideje nem szabadna legyen. Még mielőtt megállíthatná igazán a mozdulatot, kesztyűs keze rásimít a férfi arcára ezzel egyszersmind elutasíthatatlan fizikai kiterjedést, biztost pontot adva neki a világban. Asmodai kérdőn oldalra dönti a fejét, de egyéb jelét nem adja létezésének. Kutyához képest rendkívüli fegyelemmel tűri a súlytalanságot, nem áll le játszani csábítón labdaszerű törmelékdarabokkal, holott nagy kedve lenne hozzá.
- Ebben egy percig se kételkedtem. - Hangjába belehempereg valami mulató él amit nehéz ugyan hova tenni, de valahogy a kihívás karcolgatja annyira a hiúfiú elmét, hogy segítsen a koncentrációban. Hát persze, hogy két halálközeli élmény között az első reakciója az arcoskodás.
Biccent a szavakra, bár ezt jelenleg Elliot valószínűleg nem fogja fel különösebben. Ellentétben az érintéssel, amivel magához öleli, baljával a térdek alá nyúl, jobbjával a hátát támasztja meg, a súlytalanságban nem jelent erőfeszítést magához úsztatni a könnyű testet. Az puhán ütközik a mellkasán, kintről pedig figyelmeztető kutyaugatás tompa zajai jutnak el hozzá. Valaki elért a törmelékhez. Valaki, akinek nyilvánvalóan nincs elég esze, hogy felfogja Amon figyelmeztetését. Hülyékkel van körülvéve.
Lepillant O'Marára és úgy dönt az ájulásközeli állapot nem kompatibilis a hoppanálással, némi varázslattal adrenalinlöketet adni neki hogy felébredjen meg kifejezetten ellenhatékony is lehet a szituációban.
- Nyugi Királylány, kiviszlek innen. A medimágusok majd szépen helyreraknak. - A gravitáció hiányának hála nem érezni a levegőben úszó mozdulatot és a mágia maga is elég gyenge, amivel elnehezíti saját bakancsait és stabilizálja magát a földön. Mivel nem tudja, milyen módszerrel próbálnak behatolni erre a területre, jobbnak ítéli meg az apró, szilánkosra tört ablak alá állni.
A lebegő romok között meglepően könnyen és gyorsan mozog, lépéseinek súlya sajátságos dinamikával tölti fel a túl szürreálissá vált teret. Hátát a még ép falnak veti, a pálca végén feldereng egy, a kutya nyakára csavarodott póráz és behúzza maga alá őt is, amíg az biztonságosan elhelyezkedik a lábai között ráharapva a nadrág szárára.
Megrázkódik az épület, ahogy valaki kiabálva nekiesik a mellékhelyiség romjainak, állkapcsa összeszorul és figyelmeztetően megrándul rajta egy izom.
- Caine, te ostoba barom... - Richard Caine. Annyira biztos volt benne, hogy ez a nyomorult van szolgálatban, már-már kedve lenne legalább néha tévedni. A férfi még túl fiatal, nulla tapasztalat, túl sok bizonyítási vágy és abszolút nem segít, hogy protekcióval nyalták fényesre a seggét.
- Kapaszkodj, ez rázós lesz. - Figyelmezteti Elliotot, mielőtt gyors pálcamozdulatokkal nekiállna átalakítani a belső teret. Semmi mást nem csinál, csak ami a létszükség; valamiféle struktúrát épít maguk fölé, mely képes kitámasztani a megereszkedett emeletet anélkül, hogy az lehullva összeroppantaná őket.
Gyakorlatilag egy szívdobbanáson múlik az egész. A bejárat hűlt helye berobban, a gravitáció süvöltve visszatér a területre és a világ elsötétül, ahogy iszonyatos rázkódással mélyebbre szakad az emelet káosza.
Elliot testére hirtelen tör rá minden létező fájdalom egyidőben, ahogy saját súlya újult erővel húzza le a férfi karjaiba. Amaz befordította a fal felé időközben, hogy a csapódó törmelék ne őt érje elsődlegesen, ám a felszálló fullasztó port még így sem tudják kikerülni.
Tengeralattjárókon van ilyen iszonyatos mély, pattogó zaj, ami azzal fenyeget, hogy bármelyik pillanatban beszakadhat a burkolat; ilyen hangot hallat a gyorsan összeeszkábált támaszték, ami megmentette őket a haláltól.
- Milton! - Caine pánikszerű hangjával, a feltámadó sikolyokkal mit sem törődve pálcájával az ablakra bök. Bármilyen mágiát is használ, az erre hatalmas ásítással tágulni kezd. Valami durva szó hagyja el "Milton" száját idegen nyelven, mire a kutya átugrik előttük a résen és elinal. A tartószerkezet iszonyatos csikorgó, recsegő hangot hallat utolsó felszólítás gyanánt, ő pedig ezen a ponton végre valahára kilép az épületből az utcára alig egy fél gondolattal azelőtt, hogy mögöttük azonnal beomlana a járat.
Túl közel volt. Ez a gondolat dübörög benne, miközben megindul vele a medimágusok sejtett pozíciója felé. Ha egy kis eszük volt, nem lehet mindegyik az instabil épületben... ugye?

– Nyugi Királylány, kiviszlek innen. A medimágusok majd szépen helyreraknak.
Nem sokat fogtam fel. A szavait hallottam, éreztem az érintését, de a körülöttünk lévő világból nem sok mindent értettem. Már abban sem voltam biztos, hogy ez a valóság. Talán csak álmodtam az egészet… lebegést, a kutya nedves orrának érintését, a nyelvét, amivel végig nyalt rajtam. Kellett egy pillanat, míg a mondandóból kiszűrtem a medimágus szót… és végig futott a testemen a szokásos pánik. Nem akartam, hogy hozzám érjen akár egyetlen egy is. Nem bíztam bennük, az egész Mungóban sem.
– Nem érhet hozzám… nem érhet hozzám… – motyogtam kicsit erőtlenül, ahogy ujjaim zöldszem ruhájába martak. Nem tudom miért, hiszen az egyértelmű volt, hogy ennyivel nem tartom vissza a szándékától. Esélyem sem volt, hiszen a körülöttem lévő világ jelenleg homályos volt, a testem pedig elgyengült. Csupán zöldszem volt az, amit felfogtam abból az egészből.
Majdnem olyan volt, mint abban az elmegyógyintézetben, mikor az árnyak eltakarták előlem a világot. Kegyetlenül, durván szakítottak el a fénytől és nem volt futás előlük… egészen addig, míg fel nem csendült a nyuszi szó. Imádtam, mikor Aiden így szólított, furcsa biztonságérzetet adott. Ez volt a kapaszkodóm, ami békét adott.
Az épület megrázkódott és ez, akár egy csípés valamiféle medúzától, úgy rántott vissza a valóságba. Tekintetem nagyjából azonnal a méregzöld szemekre vándorolt, legalábbis így hittem, ugyanis még mindig meglehetősen homályosan láttam. Csak az illatát éreztem, s a belőle áradó hideget… ami olyan furcsán ismerős volt. Talán éreztem már hasonlót máshol, csak az elmúlt.
– Caine, te ostoba barom... – hallottam meg a hangját, de a furcsa fülzúgásban szinte elvesztek a szavai. Még hallottam a figyelmeztetést, majd egész egyszerűen éreztem, hogy valamit varázsol… nem csak az izmok mozgásából – mert túl közel voltam –, hanem a mágia változását is érzékeltem magam körül.
Hangzavar keletkezett, aminek következtében a fejem még hevesebben kezdett lüktetni… aztán érkezett valami más… valami erősebb. Minden sérült porcikámban mind határozottabban kezdett el a fájdalom tombolni. Az ujjaim erősebben martak zöldszem ruhájába, hogy magamnál maradjak. A tüdőmet megtöltötte valami furcsa por, de éreztem, hogy a már amúgy is elgyötört testemet zöldszem karjai óvják. Bírd ki… bírd ki ezt is… A hang bennem még mindig morgott, mint valami hajcsár, de közben meg-megremegett a testem.
A zaj pattogósabbá, veszélyesebbé vált. Olyan volt, mintha az épület szép lassan ránk készülne omlani. Megremegtem zöldszem érintésében, de tudtam, nem lesz baj. Az adrenalin lüktetni kezdett bennem, éreztem, ahogy mind jobban reszket minden körülöttünk. Sikoly hangja hallatszott, s mintha valami összeomlott volna… az arcomat belenyomtam az engem védelmező alak ruhájába. Éreztem, hogy haladok valamerre, hogy valami megint hangos robajjal van körülöttem… aztán egyszercsak – talán a friss levegő hatására – felfogtam, hogy utcán vagyok, még mindig a Zsebpiszok közben.
– Hééé…. hééé… – kezdtem mocorogni, ahogy megint megindult velem valamerre. – Nem megyek medimágusok közelébe… – motyogtam. A hangom meglepően gyenge volt még, ahhoz képest, hogy tényleg magamhoz tértem.
– Meg tudom gyógyítani magam…

Mr. O'Mara
2002. január 12.

Hiába lebeg még, tökéletesen ignoránsnak kellene lennie ahhoz, hogy ne vegye észre azt a feszülést már jóval azelőtt, hogy a szavak kicsúsznak a férfi száján. Rápillant arra az időtlenül fiatalnak ható arcra, kiismerhetetlen íriszei alig egy szívdobbanást pihennek el rajta, mégis kristálytisztán felfogja a tettenérhető pánikot. Ki tudja? Talán egy nap rá reagál majd ilyen pánikkal ahelyett, hogy belé marna segítségért, mintha az egyetlen biztos pont lenne a világon. Ha jól végzi a dolgát, biztosan.
- Miért nem? - A kérdésben nincs semmi puhatolózó óvatosság, a maga jellegzetes határozottságával szól, miközben saját menekülésükre koncentrál. Az a fajta, aki hajlandó együttműködni akkor, ha megfelelő indokokat kap, ellenkező esetben azt teszi, amit az adott szituációban hatékonynak lát. És O'Mara hozzáállása pillanatnyilag az "ellenhatékony" kategóriába esik. Éppúgy, ahogy Caine tettei is odakint, de az utóbbival legalább kalkulált és nem. Az égvilágon semmi meglepetést nem jelent. Néha elgondolkodik, hogy szimplán csak el kellene tennie láb alól, ám ahogy a mugli, úgy a varázsvilág sem fordít kellő figyelmet a baj megelőzésére. Az ember azt gondolná, hogy két Világháború és két friss Varázslóháború után a világ tanul némi belátást.
Naiv gondolat.
O'Mara fájdalmával nem érez együtt ugyan, de az még így is szinte átvibrál a saját bőrére. Meglehet csak az ujjak között összeszoruló kabát megfeszülő anyaga teszi, de a gesztus érzékelteti a kínlódás mélységét. Helyes. Ebből legalább nagyjából kalkulálni képes az állapotát, továbbá... amíg fáj, addig nem halott, hm?
Van valami átkozottul ártatlan abban, ahogy a mellkasába fúrja az arcát, mint valami védtelen kisállat... Nem. Szereti az állatokat. Ha ebbe a kategóriába sorolja, az csak zavarja az összképet.
A nyűglődésre nem reagál, ellenben a mocorgásra kicsit szorosabban fogja magához elkerülve valami kellemetlen jelenetet, ahol emberünk szétplaccsan a földön további törések reményében.
- Nyugi van. - Lelassít a motyogás hatására és füttyent egyet. Nem érkezik válasz és a kutya sem jelenik meg, pillantása lehullik a férfi arcára.
- Fejtsd ki. - Közli nemes egyszerűséggel. Megáll, mielőtt kiérnének a szomszédos épület takarásából, azon túl már hallatszik a mentőcsapat keltette hangzavar. - Meggyőzhető vagyok, Királylány, de ha ez nem sikerül, azt csinálom, amit jónak látok. - Pillantása futólag felrebben róla, figyelme megtapad egy ponton és határozott nemet int a fejével, mielőtt visszafordulna a férfihez.
- Hogy akarod meggyógyítani magad? - Figyelme olyan intenzív, hogy ebben a pillanatban méltán tűnnek azok a szemek méregzöldnek, mintha csak a hangulatával együtt változnának. Puszta érzéki csalódás lehet, mindazonáltal... olyannyira ritkán fedezhető fel rajta bármi is, hogy talán nem is annyira meglepő.
Minden logika azt sugallaná hát, hogy ne érzékeljen semmi mást a környezetéből. Érthetetlen az is, miért a néma varázs, ami könnyebbé teszi O'Mara testét... nem is! Lebegteti egyenesen. Fél kézzel elengedi a férfit, amitől annak egészen olyan érzése támadhat, mintha vízre fektették volna azzal a különbséggel, hogy a fájdalomérzet ugyanúgy megmarad a gravitációnak hála.
A férfi mozdulata hirtelen, az izomzat ugrásra készen megfeszül a testében, a pálcája pedig éles, vörös izzást vág keresztül maga mögött. Csak féloldalasan fordul meg, a pálcája rászegeződik arra az undorító figurára, aki vette a bátorságot mögé lopakodni. Disznóorrú Ted úgy dermed meg a mozdulatban, mintha sóbálvánnyá vált volna; az átok alig pár milliméterrel kerülte el a fejét, foszlányai még füstölögnek az épület oldalában.
- Hé, így kell bánni egy tisztes varázslóval?! - Hördül fel teátrálisan a szívéhez kapva. Milton hideg pillantása még csak nem is rezzen.
- Lezárt terület. Hátraarc és visszamasírozol a tisztességes feladataidhoz, mielőtt kedved kapok én találni neked egyet. - Így árnyékba borult vonásokkal semmi más nem látszik belőle a szemein kívül, ám az valószínűleg minden jobbérzésű emberben megkondítaná a vészharangot. Disznóorrú Ted nem erről híres, mi több. Túl régen ácsingózik ahhoz O'Mara seggére, hogy itt feladja, eh? Nem-nem. Ez egy remek lehetőség. Fenomenális egyenesen!
- Nyugalom, csak segíteni jöttem. - Kenetteljes hang, feltartott kezek, ütnivaló mosoly. Ismeri ezt a fajtát. Olyan, mint valami csatornapatkány. Ahol egy megjelenik, ott egészen biztosan tanyázik több is. - Egy aurornak lehetne jobb dolga is ennél jelenleg, nem? O'Mara hozzánk tartozik, majd én vigyázok rá.

Zöldszem tűnt az egyetlen biztos pontnak. Nem, nem volt hősies megmentő. Az első találkozásunk óta tudtam, hogy szándékai vannak velem, ezért nem árulhattam el magamról neki semmit… mégis, azt sejtettem, ebben a helyzetben csak rá számíthatok. Csupán az háborított fel mélységesen, hogy a medimágusok kezére akart adni. Mégis miért? Azok mind diplomás szerencsétlenek és olyan dolgokat művelnek, amikhez én mindenféle képzettség nélkül is értettem. Ha az ember a világot járja be teljesen egyedül, akkor bizony kénytelen megtanulni ezt-azt… főleg, ha nevelőapja medimágus volt és jóformán elvárta tőle, hogy ő is az legyen majd felnőttként.
– Miért nem? – kérdezett vissza. A szokásos határozottság csendült ebben is, mint minden szavában általában… én most nem voltam az. A fájdalom erősen lüktetett bennem, de csak kabátját markolta meg. Nem adtam hangot a bennem uralkodó kínoknak. Már régen megtanultam, hogyan fogjam be a számat, miképpen szorítsam össze a fogaimat és tűrjem el, belülről vérezve talán a dolgokat. Ez csak fizikai fájdalom volt, fel sem ért ahhoz, amit Nathaniel Forest tett velem. – Nyugi van.
– Nincs nyugi… nagyon nincs… Talán mert marhára nem akarom – vágtam rá, talán egy kicsit ingerültebben a kelleténél. Persze a hangom továbbra is megmaradt a motyogás szintjén. Nem, mintha zöldszem tehetett volna a medimágusokkal szerzett rossz élményeimről, de azért haragudtam rá, mert egyből ez a fasza ötlete támadt. Amikor már egészen kikészültem a házasságom alatt, folyamatosan elájultam, ami miatt egy éjszakára bent is tartottak az ispotályban, tele tömve nyugtató és altató bájitalokkal. Gyűlöltem. Napokig éreztem magamon az ottani bűzt, hiába mostam le a bőrömet újra és úja.
– Fejtsd ki. Meggyőzhető vagyok, Királylány, de ha ez nem sikerül, azt csinálom, amit jónak látok.
A beszéd közben mindenféle zajok jöttek, de nem fogtam fel. Fogalmam sem volt, mi lehet az, mert egészen az az érzésem támadt, mintha mindent víz alól hallanék. A testem már a fájdalomra koncentrált, minden más érzékem eltompult, csak zöldszemet tudtam befókuszálni, mert ahogy ott lüktetett bennem az adrenalin, egyetlen mondat keringett bennem: Maradj életben.
– Hogy akarod meggyógyítani magad?
A tény, hogy nem ismert annyira, megnyugtatott. Talán fogalma sem volt, hogy a nevelőapám patikájának bájitalkonyhájában engem rejtegettek majd’ félévig s még utána is néhány alkalommal. Nem azért, mert bűnöző voltam, hanem mert bunkó voltam a vásárlókkal és így akartak a lehető leghasznosabb módon megtartani. a bájitalkeverésben határozottan ügyesebb voltam, mint a vásárlókkal.
– Patikus vagyok. Bájitallal. – Egyszerűen válaszoltam, érzékeltetve, hogy azért képes vagyok meggyógyítani magam. Azonban mielőtt folytathattuk volna a beszélgetést, valami történt. A tompa látásom és hallásom nem segített annak beazonosításába, csak éreztem, ahogy mozdul.
– Hé, így kell bánni egy tisztes varázslóval?! – Az a színpadias hang… azonnal felismertem Disznóorrot, amint papol, milyen szörnyűséget tettek vele. Szinte el is képzeltem a leopárdmintás nadrágjában és a hawaii-mintás ingében, szőrmés kabátjában, ahogy a szívéhez kap, közvetlenül az aranylánc alá, ami vaskosan csillogott a nyakában.
– Lezárt terület. Hátraarc és visszamasírozol a tisztességes feladataidhoz, mielőtt kedved kapok én találni neked egyet. – Zöldszem hangja vele még erőteljesebb volt, és ennek örültem. Nem akartam ilyen kiszolgáltatott állapotban Ted karmai közé kerülni… még a végén rám mászna… legutóbb is a seggemet markolászta, mielőtt Aiden majdnem letépte az arcát.
– Nyugalom, csak segíteni jöttem. – Mindjárt meg is változott a hangja. – Egy aurornak lehetne jobb dolga is ennél jelenleg, nem? O'Mara hozzánk tartozik, majd én vigyázok rá.
Nem lepett meg. Sejtettem, hogy zöldszem auror… legalábbis ez volt az egyik tippem, szóval nem kezdtem el mocorogni annyira erőteljesen, csak megragadtam megint a kabátját és közelebb simultam hozzá. Rohadtul nem adhat át ennek a perverz disznónak.
– Takarodj vissza a ribancaidhoz, Ted… vagy Muci levágja a kezed. Hidd el, nem viccelt! – közöltem. Persze zöldszem nem tudhatta, hogy a Muci éppen rá vagy Aidenre vonatkozik. Aidenről nem valószínű, hogy olyan sokat tudott. A Roxmortsban található házunkon kívül nem sok helyen mutatkoztunk közösen, talán csak a karácsonyi vásárlásokon… az meg aligha szúrhatott szemet a hatóságoknak. Egyszerű családi program volt.
– O’Mara… majd én gondoskodom rólad – hallottam azt a perverz csengést a hangjában. Még azt is el tudtam képzelni, hogy megerőszakolna, mert éppen nem tudom megvédeni magamat.
– Zöldszem… vigyél el innen, de rögtön! – mondtam és még erősebben kapaszkodtam az aurorba.

Mr. O'Mara
2002. január 12.

Sajnálatos módon igen távol áll már tőle az az énje, amely a gyereknevelésre szakosodott, márpedig az ilyen hisztis nemakarom jellegű semmi indokok pontosan ezt igényelnék. Válasz nélkül hagyja, amíg azzal foglalkozik, hogy kimentse a seggüket a szorult helyzetből.
Talán az indokai nem, ellenben a férfi fájdalomtűrése akaratlanul is kivívja az elismerését. Látott már pár dolgot élete során, ám ritkán találkozik olyan mágussal, aki a fizikai szenvedést is képes jóformán hang nélkül tolerálni. Szinte kedve lenne kitapasztalni a határait egy óvatlan pillanatban. Szinte.
Elveszi a gondolatot a tény, hogy O'Mara továbbra is küzd ellene. Mennyi-mennyi felesleges pluszkör... nos. Mindenki maga dönti el, milyen hülyeségébe akar belehalni, ennek fényében nem is jegyzi meg, hogy a gyógyulás ezen módja adott szituációban egyszerűen pazarlás. Vagy csak mert pillanatnyilag messze jobban ingerlik az idegszálait holmi lopakodó emberi hulladékok.
Nagy eséllyel még akkor sem adta volna át aktuális zsákmányát, ha amúgy az sírva könyörög neki Disznóorrú Tedért, az a hozzásimulás azonban mindennél egyértelműbben kommunikál.
"Muci"? Talán önmagában nem lehetne egyértelmű, de egy pillanatra sem jut eszébe, hogy a megjelöléssel egyáltalán róla lehetne szó. Még ha azzal nincs is tisztában, kit kéne felcímkéznie helyette, az információt elraktározza odabent a gondolati raktár végtelen aktáinak egyikében.
Ki tudja miért, talán megfeledkezik magáról egy pillanatra, talán a perverzió, vagy a türelmetlenség erősebbnek bizonyul a logikánál, netán csak az a fajta, aki a kategorikus nemeket átforgatja agyban nyögdécselő igenné, de Ted tesz előrefele egy fél lépést.
Legalábbis megpróbál.
Az auror pálcájából előbb csap ki az átok erőteljes, vörös izzása, mint hogy Disznóorrú egyáltalán átgondolná az életét. O'Mara követelése ezzel szinkronban érkezik már és mire igazán belekapaszkodhatna, a fickó nyekkenve összecsuklik a földön. Hmh. Talán mégsincsenek társai.
- Hova legyen a fuvar, Királylány? - Kérdezi egykedvűen, míg a pálca további jellegzetes mozdulatokat tesz hátrakötve az aranyláncos féreg kezeit, összekötözve a lábait és egy pöccintéssel végül megszűnteti Ellioton a lebegtetést áthelyezve azt a másikra. Disznóorrú Ted gusztustalan, magatehetetlen teste kellemetlen pózban lebeg mögöttük, ahogy a férfi továbbindul a korábbi irányba. Mivan, nem hallotta, hogy nem akar medimágusozni?
- Metzger. - Reccsen fel Zöldszem durva hangja egy kisebb csoport közelébe lépve. A névre egy szőke, 30-as évei végén járó férfi kapja fel a fejét, szemei tükröknek tűnnek a többszörös Lumos Maxima reflektorszerű fényében.
- Milton! - Üdvözli a középmély hang, felpillant annak ellenére, hogy pálcája épp a mágiáját fűzi bele egy nagyon súlyosan szétszakadt test élettől alig pislákoló véres húsába. - Rakd le, mindjárt...
- Nem, vele én foglalkozok. - Hárít arrébb lépve és talán megelőzve, hogy O'Mara agyvérzést kapjon mérgében. Nos. Talán elég rossz állapotban van ahhoz, hogy ne kezdjen törött kézzel-lábbal hadakozni ellene.
- Keríts valakit, aki ezt a nyomorultat beviszi kihallgatásra. - Ted megkötözött teste a szavakkal szinkronban jelzésértékűen nagyot puffan a földön.
- Oi! Hallottad. - Szól rá a szőke egy nagyon fiatal, kissé nyúzott képű srácra, aki rögtön elszalad az épület felé. Milton füttyent egy kurvahangosat, aztán se szó, se beszéd arrébb sétál.
Viszonylag korlátozott a pálcamozgás így, hogy már két kézzel kénytelen tartani Elliotot. Az, hogy ezúttal ki is mondja a "Stimula" hívószavát, szimplán annyira szolgál, hogy a mágia megfelelően összpontosuljon esetleges félmozdulatok mellett is. A bűbáj valahol az oldalába kapja el O'Marát és bár ő maga nincs a Stupor hatása alatt, a varázs mintha egyszerre ébresztené fel minden sejtjét odabent egy komoly adrenalinlökettel, messzire űzve az ájulás határáról, ám élesítve is a tudatát arra a fájdalomra, ami a testében lüktet. Nos. Mindent is kibír, nem igaz?
- MILTON! - A korábban romok túloldaláról tompán dübörgő hang most a hátuk mögül hangzik fel, egy fokkal magasabbnak tűnik ezúttal. - Ez egy aktív nyomozás helyszíne! Nem viheted el az egyik szemtanút?! - Két kutya libben el Caine mellett, talárja meglibben az általuk generált menetszélben és végül szálegyenesen seggelnek le gazdájuk mellett, egy-egy mancsukat ráhelyezve a férfi bakancsának orrára.
Még arra se veszi a fáradtságot, hogy válaszra méltassa az aurortársat. Amennyiben O'Mara megosztotta az információt hova óhajtja magát vitetni, akkor hoppanál négyükkel valami számára is ismerős környezeti terepre. Ha nem, nos... már ismerten megvannak a maga biztonsági helyszínei.

– Hova legyen a fuvar, Királylány?
Az arcomat benyomtam zöldszer ruhájának anyagába. Még a szememet is lehunytam, hagyva, hogy körbe vegyen az illata – amit egyelőre egyébként beazonosítani sem tudtam –, ez megnyugtatott. Disznóorrú recsegése időközben amúgy is megszűnt, hála a megmentőnek… ha egyáltalán nevezhetem annak. Az már kiderült, hogy auror, hogy mindaz, ami történt nem ok nélkül volt. Kíváncsi lettem volna, miért van a nyomomban, de egyelőre kényelmesebb volt az ilyesmit mellőzni. A gondolataim még ködösek voltak, de szép lassan visszatért körém az angol szürkeség, amit mindig is annyira szerettem Londonban.
Tudtam, hogy hova kéne menni… a családi patikába, de közben Cukormázba vágytam, az ágyamba. Csak ölelni akartam magamhoz a párnát, érezve az Aidennel közös illatunkat… de azt nem árulhattam el senkinek, az a cím a mi titkunk maradt, éppen elég, hogy Seannak kikotyogtam. Aiden már ezért is minimum lenyakazna, főleg a múltkori betörés után. Nyeltem egyet, mielőtt szóra nyitottam volna a számat.
Elhúzódtam a kabátja anyagától annyira, hogy ne csak valami motyogás legyen bele a mellkasába.
– A Banyanyavalya és Mágusfene Apotékába. Észak-Írországban van. – Kiböktem nagy nehezen az O’Mara család kezében lévő épület nevét, ahol bizonyára már nem folyt munka ilyenkor és ahová nekem is bejárásom van résztulajdonosként. Ott pont elegendő bájital volt ahhoz, hogy meggyógyítsam magamat… persze egy hoppanálás vagy kandallózás fájna.
Nem tudtam, hogy meghallotta-e egyáltalán, amit mondok. A léptei továbbra is tartották az irányt.
– Tudod mit, zöldszem… inkább tegyél le és megoldom ezt egyedül. – mondtam és ficeregtem is a karjai között. Nem, nem akartam rohadtul ahhoz a tömeghez odalépni, meg megvárni, míg eldiskurálnak arról, hogy a röfivel mi legyen.
A korábban kártyán olvasott GM-ből, most már sejtettem, hogy az M jelölte a Miltont. Innentől már csak annyi volt a kérdéses, hogy zöldszem miféle keresztnevet viselhet… nem, nem nagyon érdekelt amúgy. A Milton és hogy auror nekem pont elég információ volt róla, arról nem is beszélve, hogy a kutyái sem tűntek éppen bizalomgerjesztőnek.
Nem érdekelt a csevegésük, inkább csak figyeltem. Nem, nem a többiekre… mindegyik a szokásos, unalmas aurorfazon volt, akikkel az ember nem sokat kezdhetett. Egyszerűen röhejesek voltak. Zöldszem sem tűnt különbnek, leszámítva, hogy egy fokkal jobbképűbb volt a többinél, de ezt a kutyadolgot mellőzhette volna…
Éreztem, ahogy a fájdalom felerősödik a testembe. Nem számított, csak kicsit megfeszültem, de összeszorítottam a fogaimat, nehogy egyetlen apró nyögés is kiszaladjon az ajkaim között. Bírd ki, baszki, O’Mara… A hang erőteljesen tört elő bennem, jelezve, hogy ez semmi azokhoz az a fájdalmakhoz képest, amiket általában szoktam érezni. Nem… ezek bizonyára nem voltak halálosak.
– Bocs, de nem érek rá tanúskodni – szóltam közben, kissé ingerülten, miután kiderült, hogy milyen fontos személyiség lettem. – Hoppanálj már, mielőtt belemerülnétek a bájcsevejbe. – közöltem kicsit morogva zöldszem irányába és megszorongattam a kabátja anyagát. A kutyákat is észrevettem persze, leginkább a szagukból… meg a többiből.
Hamarosan megéreztem az ír táj jellegzetesen zöld, friss, mindenen átható illatát, amibe most a tél fagyos tisztasága is belekeveredett. A szellő végig cirógatott a tincseimen… s a fájdalom még erősebben, még szédeítőbben talált rám… de egészen magamnál voltam. A öreg házon ott lógott a cégér, a háta mögött a hatalmas mezőt, amit ezúttal hó borított. Egyetlen szó jutott azonnal eszembe a látvány és az illatok egyvelegéről: otthon.
– A házat meg kell kerülni… a hátsó ajtónál lehet bemenni a bájitalkonyhába…

A JÁTÉK MÁS HELYSZÍNEN FOLYTATÓDIK.

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Zsebpiszok köz => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 11. - 19:10:22