Oldal nyomtatása - Shanda & Sheymesh

kisses from the devil
(https://i.pinimg.com/originals/21/5e/b4/215eb49ef5b6ebbbe61906c790404afc.gif)

Nellie
2001. december 9.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/e7/84/09/e78409252aa512e6fb22431d0c7b8698.jpg)

– Hé! Hé! – emeltem fel a hangom, ahogy apám a karomat szorongatva rángatott befelé az Abszol út egyik üzletébe. Nem akartam bemenni és a legkevésbé sem akartam vele lenni. Éppen kanyarodtam volna le a Zsebpiszok köz felé, mikor ő és pár embere az utamat állták, közölve, hogy dolgom van. Ezen a ponton voltam nagyjából teljesen biztos benne, hogy az egész mai munkám nem volt több, mint ócska átverés, amivel a nagy Phillip Rowle próbált meg idecsalni. Ez persze újabb bizonyítéka volt annak, hogy fogalma sem volt, hol lakom… és remélhetőleg arról sem, hogy kivel.
– Imperiot szeretnél? – kérdezte sziszegve, nehogy az eladók meghallják a szavait. — Kell neked egy rendes szmoking az eljegyzési partidra.
Sejtettem, hogy ezt a fegyvert választaná velem szemben, ugyanis nem volt olyan indok, amivel rá vehetett volna egy házasságra. Aiden rá tudott volna venni, ha szakít velem vagy ellök magától, de ilyesmitől aligha tarthattam egyelőre. Sőt, nagyon is úgy tűnt, hogy napról napra még közelebb enged magához. Egyre többször érintett, csókolt és olyan apró gesztusokat engedett meg magának, amik talán egy hónapja még nem is voltak jellemzőek rá. Az ő oldódásával együtt pedig az én ragaszkodásom is egyre inkább nőtt. Még jobban szerettem, mint korábban.
– Még azt sem döntöttem el, hogy elmegyek-e erre a színjátékra. Nem akarok megházasodni… egyelőre… – Nyeltem egyet, ahogy beléptünk az ajtón.
A tekintetem végig vándorolt a csillogóbbnál csillogóbb báliruhákon, a finom anyagok úgy sorakoztak a vállfákon, mint a régi gardróbomban Natnál. Az az élet már nem hiányzott, de a ruháim nagyon… szerettem öltözködni, szerettem, ahogy elcsábíthatom vele azt a hatalmas embert. Olyan furcsa volt, hogy az az élet, amit vele éltem már nem is tűnt valóságosnak, csak valami álomképnek, ami vége szakadt a napkeltével. Elengedtem, mégis ezek a kis képek emlékeztettek arra, hogy nem is volt olyan rossz az. Tanultam, szerettem, új ember lettem mellette, amiért hálás lehetek, még ha az ígéreteivel ellentétben, nem is tartott örökké.
– Harminchárom éves vagy. Meg kell házasodnod – közölte szigorúan. A kell szót olyan erősen nyomta meg, hogy azonnal értettem, nem fogja elfogadni a nemleges választ… persze, ha lett volna egy kis sütnivalója, tudhatta volna, hogy minél jobban erőltetni, annál biztosabb ellenállásba ütközik majd. Utáltam, hogy meg akartam mondani mit tegyek, utáltam, hogy a sötétséget egyetlen szava ilyen keményen korbácsolta fel bennem. – És, ami a legfontosabb: vérszerinti utódot kell produkálnod egy tiszta vérű nővel. Notték neve megfelelő ahhoz, hogy te is olyan pozícióba kerülj, amiből az ellenségeink sem tudnak kibillenteni.
Elrántottam tőle a kezemet.
– Nem akarok gyereket. Nem akarok házasságot, semmit sem akarok – mordultam rá. Közben megigazítottam a ruhámat annyira, hogy ne legyen gyűrött a szorongatástól.
– Elég a hisztiből! Ez a dolgod. Elfogadtad a feltételeimet… és örülj, hogy szemet hunyok afelett, amit a saját rokonaiddal, a saját húgoddal tettél. – Emelte fel a hangját és úgy lökött be az üzlet belsejébe, ahol már mosolygós eladók, meg valami furcsa nő várt. Nem néztem meg jobban magamnak, csak mikor apám finoman felé irányított. – Ő itt Nellie Nott. Nellie, végre bemutathatom a fiamat, Elliot Rowle-t.
Nem szólaltam meg, csak szenvtelenül végig mértem. Nem tetszett, nem éreztem semmi bizsergést és a világért sem akartam volna hozzáérni, ezért tettem pár lépést hátra, anélkül, hogy megszólaltam volna. Hol van ilyenkor Aiden? Miért nincs itt? Miért nem lép közbe? Persze nem tudhatta, hogy ismét megmentésre szorulok.
– Válasszatok nekem szmokingot… dolgom van… – közöltem és már fordultam is volna ki, de apám visszatartott.
– Ti ketten fogjátok kiválasztani, közösen – megint hangsúlyozott a mondat végén. Olyan volt, mint valami parancsszó, majd szép lassan odébb is sétált. Nem néztem utána, de nem is szólaltam meg, miközben a nőre pislogtam. Jó nagy szarban vagy megint, O’Mara.

Szmokingnézegetés Rowle-ékkal

(https://i.pinimg.com/564x/93/94/df/9394dff64fd75dbbb4b7c9f4487cbecc.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/e9/ee/78/e9ee78ef910c74f09f97fcf3cacebc69.jpg)

2001. december 9.

Elliot ♬♭♮♯ (https://www.youtube.com/watch?v=OMaycNcPsHI)

szett (https://i.pinimg.com/564x/6c/f0/81/6cf08132e74a738f896482c924619f00.jpg)

És tessék... Természetesen nem úsztam meg ezt a mai találkozót... Pedig rohadtul nem volt kedvem Phillip Rowle-lal meg a fiával bájologni, akihez önhatalmúlag el lettem jegyezve, anélkül, hogy valaha is láttam volna. Ez az egész párzási rituálé, amit a felső tízezer művelt a varázslótársadalomban, olyan elcseszettül maradi volt, hogy nem tehettem mást, mint kínomban röhögtem rajta.
- Na és azt is megszabjátok Apa, hogy milyen pózban hozzuk össze azt a bizonyos fiú gyereket? - kérdeztem a szememet forgatva, miközben vettem a kabátomat.
- Nem, azt kivételesen rátok bízzuk, kislányom - mondta apa nagy kegyesen, apró mosollyal a szája szegletében. Nos, igen, apámat lehetett utálni, én számtalanszor meg is tettem, de azt el kellett ismernem róla, hogy humorérzéke az volt. Nem volt kedvem hoppanálni, mert mindig teljesen elszédültem tőle, de ez volt a leggyorsabb megoldás, úgyhogy nem volt más választásom, már így is késésben voltam. A Shanda és Seymesht amúgy mindig rühelltem, számomra nagyon lejárt lemez volt már, de persze atyáink kívánságának azzal is eleget kellett tennünk, hogy a legdrágább és legunalmasabb ruhákat viseljük majd az eljegyzséi partinkon... Különös, ahogy beléptem a szalon ajtaján, erre a gondolatra mégis csak elfogott valami jól eső borzongás... Nellie Nott és Elliot Rowle eljegyzési partija... Milyen előkelőn is hangzik. Azt hiszem, kénytelen leszek az esemény fényének megfelelő profizmussal menedzselni ezt a mai találkozót, bármennyire kínos is ez most. Örültem, hogy én érkeztem előbb, így volt egy kis időm összeszedni a gondolataimat. A férfi osztály felé vettem az utam, ha már itt voltam, gondoltam megragadom az alkalmat és választok valami puccos csokornyakkendőt apámnak karácsonyi ajándéknak. Gyakorlatilag három féle ajándék közül választottam neki, hiszen mindene megvolt, így semmi értelmeset nem tudtam kitalálni. A csokornyakkendő, lángnyelv és szivar hármasa viszont minden évben megmentett, ebből ugyanis - mint apám mondta - soha nem lehet elég egyetlen úriembernek sem. Ha jól emlékeztem, akkor most a csokornyakkendő volt a soros a rotálódó rendszerben, így unottan nézegetni kezdtem a választékot, és már épp leemeltem volna egy hetyke norvég mintásat a polcról, amikor...
Phillip és a fia egyszer csak berontottak az üzletbe. Ahogy elnéztem, az öreg mintha egyenesen belökte volna az ajtón Elliotot, mire alig tudtam megállni, hogy hangosan fel ne nevessek. Ezek szerint ő sincs nagyon oda a kettőnk elrendezett frigyéért. Remek.
– Ő itt Nellie Nott. Nellie, végre bemutathatom a fiamat, Elliot Rowle-t - fordult felém Rowle, mire elővettem a legbájosabb műmosolyomat. Azt, amit tíz éves korom óta fejlesztettem ki a legförtelmesebb családi rendezvényekre. - Á, Phillip, örvendek! - néztem először a leendő apósomra, majd Elliotra: - Szia! Sokat hallottam rólad. Örülök, hogy megismerhetlek - mosolyogtam rendíthetetlenül Elliotra, de láthatóan nem tettem túl mély benyomást rá, ugyanis köszönés és bemutatkozás nélkül rögvest sarkon fordult, és menekülni készült.
– Válasszatok nekem szmokingot… dolgom van… - mentette volna ki magát meglehetősen bunkó módon. Amatőr - gondoltam, miközben megengedtem magamnak egy látványos szemforgatást, ami az évek során szinte a védjegyemmé vált.
– Ti ketten fogjátok kiválasztani, közösen – szögezte le aztán Phillip, miközben útját állta a fiának. Hát ez borítékolható volt.
- Ne izgulj, nem harapok... Kivéve, ha bársony szmokingot akarsz... azzal ki lehet kergetni a világból - kuncogtam fel a mondat végén finoman, majd most először én is végigmértem Elliotot. Nem rossz alapanyag... egy kis csiszolással valóban remekül mutatnánk együtt... A picsába, hogy apámnak most is igaza volt, mint mindig...

Nem akartam ott lenni. Kibaszottul nem akartam, de az apám, az a rohadék úgy állta utamat, hogy esélyem sem volt kikerülni. Ráadásul, ahogy megfenyegetett korábban… az Imperio ellen nem sok lehetőség volt védekezni. Bár szilárd embernek tartottam magam minden téren, nem tudtam volna elképzelni, hogy kitörjek egy ilyen erős sötét mágia fogságából. Valahogy meg kellett oldanom, hogy ne vehessem el ezt a nőt. Ezért akartam előbb megházasodni, minthogy apám kis terve beigazolódjon, csakhogy Aiden nem akart, innentől pedig veszett ügynek tűnt az egész. Talán jobb lett volna, ha Nattal elhúzódik a válás, akkor lett volna időm még átgondolni a dolgot. Másképp nem fogok megmenekülni… nem sok embert tartottam nálam erősebbnek, de Phillip Rowle rajta volt azon a rövidke listán.
Ahogy visszalökött a csaj felé végül csak elsétált. Nem akartam kettesben maradni vele, mert úgy csak még kellemetlenebb lesz ez az egész. Ha nem is neki, hát nekem mindenképpen, mert se nem tetszett, se nem érdekelt különösebben. Egyáltalán nem volt az esetem a sötét hajat leszámítva.
– Ne izgulj, nem harapok... Kivéve, ha bársony szmokingot akarsz... azzal ki lehet kergetni a világból.
Erre kegyetlen mosoly ült ki az arcomra. Na válassz szépen egy bársony darabot, Elliot! – súgta a fülembe a hang, én pedig készen álltam direkt bosszantani a jövendőbelimet. Ha a feleségem akar lenni, meg kell tanulnia elviselni végül is, nem igaz? Apám biztos örülne, hogy ilyen gyorsan megmutatom neki a legkegyetlenebb énemet.
– Akkor jó, mert én viszont harapok – közöltem a tőlem megszokott szemtelen stílusban és végig néztem a legközelebb eső férfiruhákon, csak azért, hogy ne kelljen a csaj sötét szemeibe néznem. Így is éppen elég kiakasztó volt. – Nos… pont egy bársony szmokingot szeretnék. Tudod, istenien áll nekem az az anyag. – Tettem hozzá és visszapillantottam rá röviden.
Semmi kedvem nem volt a ruhák között túrni, ezért inkább csak beálltam az egyik teljes alakos tükör elé, hogy megnézzem magam. Nem igazán ahhoz öltöztem, hogy a hamarosan feleségemet ismerjem meg. Sőt… igazából munkaügyben mászkáltam volna a Zsebpiszok köz felé, de nem is amiatt öltöztem annyira ki, amennyire, hanem hogy indulás előtt a lehető legcsábítóbb legyek és Aiden megbámulhasson. Végig túrtam a hajamat és tetszett, amit látok. Elképesztően szexinek éreztem magam. Az egod a helyén van, O’Mara, mint mindig – vihogott bennem az a sötét kis hang. Nem zavart, hogy beképzeltnek néz ez a Nellie, merthogy az is voltam és ez engem egy cseppet sem zavart.
– Szóval… – fordultam aztán a csaj felé, hogy rápislogjak. Aiden basszus… Aiden… miért nem akarsz összeházaosdni?! Megint felkaptam a vizet, bár ezt kifelé inkább nem mutattam. Miért is mutatnám, hiszen semmi köze ennek a random csajnak ahhoz, hogy az ember, akit szeretek nem akar velem ilyesmit. Persze-persze, talán túl fiatal még meg minden… ezen a ponton lehet, hogy még is hülyeség azt gondolni, hogy a kor csak egy szám. Talán Gustafot kéne megkérnem vagy Pedrot, hogy házasodjunk össze, míg apám le nem nyugszik ezzel az egésszel kapcsolatban. Ha hivatalos papírom van, nem fogja tudni legálisan rám kényszeríteni a dolgot. Csakhogy én baromira nem akartam másnak a férje lenni.

Rowle elég gyorsan kettesben hagyott minket, aminek örültem. Így azért mégis csak több esélyünk volt megismerni egymást, mint egy garde-dame mellett.
- Akkor jó, mert én viszont harapok – vágott vissza Elliot, mire elmosolyodtam. Nocsak, ez jól kezdődik... Ezek szerint legalább nem valami dögunalmas strébert akasztottak a nyakamba.
– Nos… pont egy bársony szmokingot szeretnék. Tudod, istenien áll nekem az az anyag - provokált teljesen szenvtelenül a leendő férjem. Nem tehettem róla, tényleg annyira örültem annak, hogy ilyen kis tapló, hogy akaratlanul is felkacagtam megint. De ezúttal őszintén.
- Tőlem... Engem úgyis jobban érdekel majd, hogy mi van a szmoking alatt - néztem rá kihívóan, leplezetlen ironikus mosollyal ajkaim szegletében. Igazából bármit is csinált, az nekem megfelel, és ezt a tudtára akartam adni. Egy rohadt egyszerű okból... Ő is és én is pontosan tudtam, hogy ebből az elcseszett ítéletből, amit apáink hoztak az életünkről, nem menekülhetünk. Ha Rowle akar lenni, annak minden privilégiumával, és nem akar kiesni az atyai méltányosságból és támogatásból, akkor úgy kell táncolnia, ahogy Phillip fütyül.
Rám ugyanez volt érvényes, annyi különbséggel, hogy... azt is pontosan tudtam, mi van abban az esetben, ha szándékosan szembemegyek vele. Egyenes út vezet vissza a Szebb Napok Pszciho-medimágiai Intézetbe. Ha a kis madaraim jól csiripeltek, akkor Elliotra is valami ilyesmi várt, nem is olyan régen, és nem volt kérdés, hogy abban szintén az apja keze volt. Így hát - bármennyire is éreztem, hogy Elliotot rohadtul hidegen hagyom - némi részvéttel álltam a személyéhez, már a legelejétől kezdve.
Akartam, hogy tudja, én nem az ellensége vagyok, hanem egy ugyanolyan elnyomásban élő szerencsétlen, mint ő... Akinek az életét a "megszoksz, vagy megszöksz" című klisének csak és kizárólag az első fele jellemezte.
Ha megszöktem, hát záros határidőn belül az elmegyógyintézetben, vagy rosszabb esetben vérbe fagyva találhattam volna magam. Apám számára ugyanis csak egy út létezett, és az a feltétlen engedelmesség kikényszerítése volt. Bármi áron. Ha ellenszegültem, és úgy érezte, nem tud betörni, emelte a tétet...
Képes lett volna megkínozni és megölni is, csakhogy az ő engedelmes lánya legyek, akivel a nyilvánosság előtt tetszeleghet. Anyámmal ugyanezt játszotta el... egészen addig jól is ment neki ez a játszma, amíg... Anyám végül... megszökött.
Felsóhajtottam erre a gondolatra, s kissé arrébb lépve kezdtem el nézegetni a báli ruhákat. Elvégre pontosan tudtam, hogy Elliot ha akarna, sem tudna tőlem megszabadulni, nem kellett hát a nyakában lihegnem. Nekem pontosan megfelelt az is, ha egyedül választja ki azt a tetves szmokingot. Cseppet sem bántam. De ha már itt voltam, nem akartam üres kézzel távozni én sem, így a selyem estélyik felé vettem az irányt. Ha ő bársonyt választ, akkor ahhoz mi is mehetne jobban, mint a selyem? Ezt mindenki tudta.

A napom fénypontja az volt, mikor apám kellő távolságba ment. Így legalább a beszélgetésünket nem hallhatta, éppen elég volt a tény, hogy megállás nélkül bámult. Tudtam, mit akar látni: hogy kedves leszek a nővel, hogy megszokom a közelségét, csakhogy jelen pillanatban olyan messze voltam ettől a dologtól, mint Anglia Kínától… ha nem még távolabb. Most komolyan ennyire nehéz megérteni, hogy nem vonzódok egy kicsit sem a nőkhöz? Jó, ez azért hazugság, látom, ha valamelyik szép, lefeküdtem jó pár nővel és nem bántam meg… de már megtanultam, hogy a legtöbb csak kihasznál. Túl bonyolultak voltak nekem. Elég volt a saját érzéseimmel megküzdeni, nemhogy még azt kitalálni, amit akarnak. Esmé és Blaire után amúgy sem tudnék megbízni egyben sem.
– Tőlem... Engem úgyis jobban érdekel majd, hogy mi van a szmoking alatt – felelte Nellie és kihívóan nézett rám. A mosolyában ironikus él ült meg, de pórbáltam nem felvenni a dolgot. Egy részemnek úgy tűnt, hogy ő eléggé éli ezt a pillanatot, mintha számára nem egyszerű kényszer volna mindez.
– Ó valóban? És pontosan mi érdekel alatta? – kérdeztem, de nem érdekelt a válasz, egész egyszerűen odébb léptem, hogy elkezdjem a szmokingokat nézegetni. Ő is hamarosan áttért a báli ruhákhoz. Éppen csak felé lestem egy pillanatra, aztán megérintettem az egyik fekete bársonyzakó anyagát. Szép volt… illett hozzám a finom kidolgozásával, de még mindig nem akartam ezen az egészen részt venni.
– Mi a fenét művelsz? – Apám hangjára összerezzentem. Észre sem vettem, hogy oda sétált, annyira el voltam foglalva azzal, hogy különböző vészforgatókönyveket dolgozzak ki fejben. Valahogy le kellett ezt ráznom magamról, mert ez a csaj akart tőlem valamit. Ha mást nem, hát addig szexelni, míg tényleg nem szül egy kölyköt. Én pedig erre nem voltam vevő.
– Úgy csinálok, mint akit érdekel ez a szmoking… – válaszoltam egy sóhajtás kísértében. – Figyelj… én ezt rohadtul nem akarom… nem házasodom meg többé. Nem akarom és kész. Elég volt ez a két év szarakodás Foresttel. – Vettem elő a komolyabb hangomat. – Miért nem lehet Lisbeth gyereke az én örökösöm?
Erre szó szerint elkapta a karomat és úgy megszorította éppen ott, ahol legutóbb elkapott az a bérgyilkos, hogy azonnal összerezzentem a fájdalomtól. Tudtam, hogy ezt győzelemnek fogta fel, mintha behódolnék neki.
– Meg fogsz házasodni és gyerekeid lesznek. Világos? – fojtott hangon közölte a tényeket. – Ha nem, akkor a barátodnak kell szenvednie. Azt hiszed, teljesen hülye vagyok? Tudom, hogy miért ment érted az intézetbe. Ismerem a Fraser családot és a kis feketebárányukat. Jó próbálkozás egy aranyvérűvel, de attól még nem lesz gyereked, amire szükségünk van. – Magyarázta, majd a kezembe nyomott egy dobozt. Láttam már ilyet, tudtam, hogy egy gyűrű volt benne. – Ezt add neki oda. – Tette hozzá és szó szerint Nellie Nott irányába lökött.
Kihúztam magam és nyeltem egyet. A picsába… a jó büdös picsába! – Éreztem, ahogy végig fut valami keserűség rajtam, amitől a szemeim is könnyesek lesznek. Honnan a francból jött rá? Mindent megtettem, hogy Aident elrejtsem a figyelő szemek elől. Az utóbbi időben Londonban is alig mutatkoztunk együtt.
– Találtál ruhát? – kérdeztem rekedten, ahogy Nellie mellé léptem. Az ujjaim rászorítottak a kis ékszerdobozra. – Azt hiszem, én a szmokingot inkább rád bízom. Biztosan jobb ízlésed van, mint nekem… – Nyeltem egyet. Úgy éreztem, mintha egy hideg kéz szorítana rá a szívemre. Képtelen voltam megtenni… képtelen voltam átadni a gyűrűt, ezért a dobozt a zsebembe dugtam.

Nem is tudom, mire számítottam, amikor apám közölte velem, hogy megvan a férjem. Mióta az eszemet tudom, azóta beszélt arról, hogy egyszer majd egy tisztes, aranyvérű család sarjával fog kiházasítani, így nem lepett meg a dolog. Sőt, igazság szerint még az is átfutott az agyamon, hogy jó későn találta meg a megfelelő alanyt. Az aranyvérű fiatal nők legtöbbször már a Roxfort elvégzése után közvetlenül férjhez mentek, vagy nem sokkal utána.... Persze voltak kivételek, mint az az idegesítő Hopkirk is, de hát az ő esetében azon sem lepődtem volna meg, ha vénlány marad. Vele ellentétben azonban nekem eszem ágában sem volt aggszűzként leélni az életem, így hát olyan elánnal habzsoltam a szeretőket, ahogy csak jól esett. Persze ez apámnak nagyon nem tetszett, ezért aztán aktivizálta magát, és megállapodott a Rowle család fejével a frigyről. Elliot neve - amikor közölte velem - eleinte nem volt ismerős, de mikor rájöttem, hogy ő valójában ugyanaz az Elliot, akiről a szennylapok nem is olyan rég még hetente cikkeztek, megnyugodtam afelől, hogy legalább nem valami undorító, vén taghoz akarnak hozzáadni. Így, élőben végignézve rajta meg hát, meg kellett állapítanom, hogy nagyon is jól nézett ki. A fekete, fényes haj és az azzal harmonizáló, éjszín szempár kifejezetten előnyös kontrasztot alkotott a sápadt arcbőrrel, és a telt, szépen ívelt ajkakkal. Elnézve őt, amint a tükörben csodálta saját magát, nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy milyen szépek is lennének a gyerekeink...
– Ó valóban? És pontosan mi érdekel alatta? - kérdezett vissza szemtelenül leendőbelim. Nem hibáztattam a stílusért, elég magas cikeszt adtam a megjegyzésemmel, sejtettem, hogy el fogja kapni.
- Igazából minden - mosolyogtam rá szemérmetlenül kihívóan, ahogy flörtöléskor szoktam. A könnyed csevej, amit Elliot meztelen testéről folytattunk, elég jól megalapozta a hangulatom, így dudorászva nézegettem az unalmasabbnál unalmasabb szabású estélyiket. Annyira azonban nem voltam hangos, hogy ne halljam a kellemetlen közjátékot, ami nem messze tőlem zajlott le Elliot és az apja között. A szemem sarkából még azt is láttam, ahogy Phillip egy ékszeres dobozt nyom a fia kezébe. Szerencsétlen...
Nem sokkal ezután Elliot odalépett hozzám, gondolom inkább hozzám menekült, minthogy az apjával kelljen beszélgetnie.
- Találtál ruhát? - kérdezte zaklatottan, s mikor ráemeltem a pillantásom, hogy válaszoljak, azt is láttam, hogy néhány kósza könnycsepp pihent meg a fekete zsarátnokokon.
- Á dehogy... ezek mind borzalmasak - fújtam egyet, demonstrálva a véleményem a választékról.
– Azt hiszem, én a szmokingot inkább rád bízom. Biztosan jobb ízlésed van, mint nekem… – szorongatott közben a kezében valamit... feltehetően a dobozt.
Nem akartam megnehezíteni Elliot dolgát jobban annál, mint amennyire szükséges volt, ezért tök őszintén, megjátszás nélkül ezt feleltem:
- Oké... felőlem nyugodtan lépj le, majd én választok valami kevésbé ronda darabot... - biccentettem az ajtó felé, érzékeltetve, hogy részemről tényleg elmehet, ha akar.
- Azt meg add ide gyorsan, jobb, ha túlesel rajta... - nyújtottam felé a kezem, bízva abban, hogy erőt vesz magán, és átadja a dobozt.
- Hidd el, nincs más választásunk... - tettem hozzá magyarázatképpen, nagyon halkan, hogy Phillip meg ne hallja.
- Én már csak tudom... - suttogtam komoran.

Nem érdekelt Nellie. Azon járt az eszem, hogy apám miképpen jött rá Aiden létezésére… jó a létezését értem. Aranyvérű család, ha mást nem is a vezetéknevét biztosan ismerte, talán a szüleit is valamennyire. Csakhogy én tényleg mindent megtettem, hogy óvjam magunkat. Elköltöztem Roxmortsba, levédettem a házat bűbájokkal és direkt nem mutatkoztam vele sokat Londonban. Nem akartam, hogy miattam bántsák, hogy elrabolják és addig kínozzák, míg majdnem meghal. Nem bírtam volna azt újra végig csinálni… plána, hogy Aidennel a kapcsolatunk arra épült, hogy a lehető legjobbat akartam neki megadni.
Könnyes szemmel sétáltam vissza Nellie-hez. Én próbáltam tényleg ebben meglátni a jót… csakhogy nem volt benne semmi. Ez a nő jelentette annak a végét, amiben végre egy kicsit örömömet leltem a válás óta. Ezt is tönkre készült tenni az apám, csak azért, hogy tökéletes színben tűntesse fel a családját. Egy báb voltam, semmi több.
– Á dehogy... ezek mind borzalmasak – válaszolta és fújt egyet. Hát valóban nem volt egy nagyszám a hely. Színtelen, kopottas darabok voltak, amik nem illettek bele egy igazán elegáns nő ruhatárába… pedig emlékszem, hogy amikor kisfiú voltam a Shanda & Sheymesh volt az egyik legnépszerűbb üzlet a boszorkányok körébe. Anyámnak persze sosem telt estélyire és nem is volt igazán hova felvennie ilyesmit, de sokszor álldogáltunk a kirakat előtt… én pedig annyiszor döntöttem el, hogy meglepem egy olyan ruháva, ha felnövök.
– Oké... felőlem nyugodtan lépj le, majd én választok valami kevésbé ronda darabot... – billentette a fejét az ajtó irányába. Ráérzett arra, amihez kedvem volt, én még is megráztam a fejemet, majd el is fordítottam a pillantásom, hogy ne lássa a szememben megülő könnyeket. Nem akartam… nagyon nem akartam ezt. Aident akartam, a csendes kis életünket ott Cukormázban.
– Azt meg add ide gyorsan, jobb, ha túlesel rajta... – mondta.
Kihúztam a kezemet a zsebemből, lepillantva a sötétkék, bársony ékszerdobozra. Hát tényleg ez lenne a jövőm? Egy boldogtalan, szürke élet, amit nem sző be más csak rosszindulat és ármánykodás? Egész életemben családra vágytam, de olyanra, ami boldog és amit én választok meg. Forestet én választottam, Noah születését én választottam, ahogy lényegében azt is, hogy kilépek az életükből. Aztán jött Aiden… és én akartam… és az enyém lett, most apám két kézzel próbálja kirángatni az ujjaim közül.
– Hidd el, nincs más választásunk... – folytatta. – Én már csak tudom...
Sóhajtva nyitottam ki a dobozt. Egyszerű gyűrű is lehetett volna, de nem… apám megadta a módját. Az arany gyűrűn egy hatalmas kő volt, túl feltűnő, túl sokat mondó. Kivettem a dobozból és bár minden porcikám ellenkezett, megérintettem Nellie kézfejét és finoman húztam magamhoz.
– Sajnálom, de nem lehetek a férjed… – Suttogtam és a gyűrűs ujjára húztam az ékszert. Varázstárgy volt, könnyedén alkalmazkodott a kecses kézfej arányaihoz. – Szeretek valakit. És sosem árulnám el ezzel, még ha apám az életet is kiátkozza belőlem, ezt nem hetem meg.– Tettem hozzá olyan halkan, hogy csak ő hallhassa. Aztán elengedtem a kezét, elléptem, hogy egy pillanatra apámra nézzek.
– Nekem van választásom. Legfeljebb fájni fognak a következmények. – Folytattam aztán és a nő szemébe néztem. – Apád jobb jelöltet is találhatott volna neked.

A szívem megdobbant, amikor Elliot felém tartotta a dobozt, majd kinyitotta azt. A gyűrű egész egyszerűen gyönyörű volt... és nagyon, kísértetiesen hasonlított...
- Te jóságos! - kaptam a számhoz a kezem. - Hiszen ez... - döbbenten meredtem a gyűrűre...
- Ez... ez... anyám gyűrűje... - nyögtem ki szinte sokkos állapotban.
Hogy volt képes? Hogy merészelte? Ez apám műve... Esett le azon nyomban... Csak ő tehette, csak ő lehet olyan beteg, hogy képes volt kinyittatni a családi kriptát és leszedetni anyám kezéről az ametisztköves gyűrűt. Nem volt más megoldása a rejtélynek... hisz a temetésem a saját szememmel láttam, ahogy anyám két keze a mellkasán keresztbe téve pihent... s baljáról nem hiányozhatott kedvenc gyűrűje, amit még apámtól kapott az eljegyzésükkor.
A felismerés, hogy apám mire vetemedett, annyira lesokkolt, hogy eleinte fel sem fogtam Elliot szavait, aki valamiért, magam sem értettem, miért, de hozzám ért, és az ujjamra húzta a gyűrűt. Még mindig döbbenten, pár lépést hátráltam, majd megtámaszkodtam a falban. Csak ekkor fogtam fel a szavai értemét.
– Sajnálom, de nem lehetek a férjed… - mélyet nyeltem, miközben elmém visszajátszotta az előbbi jelenetet. Mereven bámultam a gyűrűt, amin lágyan megcsillant a fény. Elmosolyodtam egy pillanatra, de aztán ismét elsötétült a tekintetem; kívülről nézve biztosan úgy nézhettem ki, mint valami őrült...
- Szeretek valakit. És sosem árulnám el ezzel, még ha apám az életet is kiátkozza belőlem, ezt nem tehetem meg - tovább hátráltam, körülöttem minden olyan életlen volt, csak egy dolog volt éles... a köves gyűrű, amiről képtelen voltam levenni a tekintetem. Azt hiszem, ahogy csetlettem, botlottam, elsodortam az egyik próbababát is útközben, de nem érdekelt. Semmi sem érdekelt már...Nem mondhatnám, hogy meglepett, amit mondott, de mégis... valahogy, valahol mélyen apró tűszúrásokként érzékeltem az elutasítást. Csak most esett le, hogy legbelül én mégis csak reménykedtem abban, hogy... még ha ilyen elcseszett kerítőkkel is, de egyszer talán találhatok valakit, akinek kellek.
Azzal szembesülni, hogy mennyire hülye vagyok, igazi arculcsapás volt számomra. Persze nem Elliottól... ó... nem... Saját magamat csaptam arcul, és ami még fontosabb: csaptam be csúnyán, amikor hiú ábrándokat kergettem. Mégis mit hittem? Hogy majd boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Hogy elégedetten mosolyogva gyönyörködünk a kertünkben szaladgáló unokákat nézve, jeges teát kortyolgatva a verandán?
Merlinre, Nellie... te tényleg nem vagy ép...
- Nekem van választásom. Legfeljebb fájni fognak a következmények. Apád jobb jelöltet is találhatott volna neked - visszhangzott belül Elliot hangja, miközben én neki és az apjának hátat fordítva, szó nélkül próbáltam meg hanyatt homlok kimenekülni a boltból...
Bár mindenben, amit mondott, igaza lehetett, ebben az egyben tévedett: számomra nem volt megfelelő jelölt. A szívem mélyén pontosan tudtam a kegyetlen igazságot: nincs épeszű férfi, aki örömmel venné feleségül Nellie Nottot, akit mára jóóval megelőzött a híre. A környezetemben mostanra mindenki csak egy őrült ribancnak tartott, s fájdalom, még csak hibáztatni sem tudtam őket... hisz ez volt a színtiszta igazság.

A gyűrűt néztem az ujján. Tökéletesen romantikus pillanatnak nézett volna ki, ahogy felhúzom az ékszert… ha nem azt mondom közben, amit. Szeretek valakit. A saját szavaim súlyos teherként ültek meg a közöttünk húzódó vékony levegőrétegben. Nem hazudtam, mert nem engedhettem meg magamnak, hogy úgy játszak másol életével, ahogy az apám tette, még ha csábító is lett volna Nellie Notton levezetni mindazt, amit én szenvedtem el. Nem ő tehetett róla, hogy Phillip Rowle nagyjából egy szadista állatra hasonlított… bár gyanítom, még ez is enyhe kifejezés lett volna.
A nő hátat fordított nekem, egyenesen az ajtó felé arccal indult meg. Nem, határozottan nem volt itt az ideje, hogy az apám lássa, elűztem. Még nem volt tervem, nem volt semmi, amivel túlélhettem volna, ha ellenem fordul. Ezért hát, megragadtam Nellie vékony karját a bézsszínű szövetkabáton keresztül, hogy finoman visszahúzzam magam felé.
– Kérlek maradj… – suttogtam és a fejemmel Rowle felé böktem. Talán értette mire gondolok, talán az ő apja is agresszív és veszélyes. Sosem magamt féltettem Philliptől, hanem a szeretteimet. Mi van, ha megkeresi Deant, hogy a fájdalmával irányítson? Elrabolhatná esetleg Ambert, Aident vagy Danielt. Egyedül Avery volt biztonságban a kastély falai között.
Úgy húztam a nőt, hogy el tudjon lépni, ha akar. De valójában a szmokingokhoz irányítottam… ha neki nem is tetszett egy ruha is, nekem egy ilyen középszerű ruha is tökéletesen megfelelt a kényszer eljegyzésünkre. Légy kedves, O’Mara… légy kibaszottul kedves! – mordult bennem a hang, a kezem végig simított a nő karján, ahogy kicsit közelebb húztam magamhoz. Nem is tudom, kicsit vigasztalni akartam, mintha én okoztam volna tényleg a bánatát. Igazából nem én voltam, hanem az apák, akikkel megáldott minket a sors.
– Segíts választani egy szép szmokingot, neked meg veszünk valami jobb helyen egy ruhát… – mondtam, ahogy a tenyerem a karjáról a derekára tévedt. Beleborzongtam… és nagyon nem jó értelemben. De ezt nem mutattam ki. Le kellett nyelnem a könnyeimet, hogy megint elég erősnek tűnjek. Ez az egyetlen fegyverem volt apám ellen, most hogy már a szalag sem volt rajtam, hogy felerősítse a mágiát bennem. A középszerűnél is rosszabb varázsló voltam, akit csak a saját indulatai hajtottak. – A Gucciban tuti akad egy-két hozzád illő darab. – Folytattam és kihúztam egy fekete bársonyszmokingot a választékből. Azt szokták mondani, hogy nem a férfinek kell szépnek lennie a nagynapon… de én túl hiú voltam ahhoz, hogy ne akarjak feltűnő lenni. Ráadásul közben ott volt a remény, hogyha Aiden esetleg megmentene, akkor a lehető legjobb ruhában legyek.
Magam elé tartottam, feltéve, hogy még nem rohant el. Így fordultam hát felé, koncentrálva arra, hogy ne könnyezzem meg újra a helyzetet. Talán csak a szemem volt még kicsit vörös a korábbiak nyomán… de nem akartam már harcolni. Nem akartam veszélybe sodorni senkit. Aiden ments meg… kérlek ments meg…
– Na, hogy állna a jövendőbeli férjecskédnek? – kérdeztem és megpróbáltam úgy tenni, mintha a korábbi vallomás el sem hangzott volna. Erős voltam, mert erősnek kellett lennem, pont úgy, mint amikor kiléptem Forest életéből. Megint nem magamért cselekedtem.

Éreztem, ahogy elszakad a cérna, ami megbomlott elmémet tartotta össze... Az utóbbi időben egyébként sem sok kellett hozzá, és ez... jóóóval több volt, mint amit elbírt.
Próbáltam menekülni, magam mögött hagyni mindezte, de csak akkor esett le, hogy valójában ami elől menekülök, az épp a kezemen van, amikor Elliot megfogta a karom, hogy visszahúzzon.
- Kérlek, maradj... - suttogta, a fejével az apja felé intve, és én mindent értettem. Rettegett... ahogy én is... de...most... egyszerűen nem segíthettem neki. Előbb magamat kellett összeszednem, amihez az első ösztönös lépés az volt számomra, hogy megszabaduljak a gyűrűtől. Türelmetlenül húztam le az ujjamról, majd még egyszer ránéztem, és a zsebembe dugtam. Tudtam, hogy nem tehetem meg, hogy visszaadjam, vagy eldobjam, bármennyire is ezt akartam tenni. Először beszélnem kellett az apámmal, meg kellett győznöm arról, hogy képtelen leszek egy életen át azt a gyűrűt viselni, amit a halott anyám ujjáról rángattak le. Hagytam, hogy Elliot közelebb húzzon magához, és előadja a kis színjátékát:
– Segíts választani egy szép szmokingot, neked meg veszünk valami jobb helyen egy ruhát… A Gucciban tuti akad egy-két hozzád illő darab - próbálta tenni a szépet, de láthatóan ő sem volt a helyzet magaslatán, én meg még mindig sokkos állapotban voltam. Éreztem, ahogy megremegek, pusztán attól a tudattól, hogy a kabátom zsebében még mindig ott van a gyűrű...
Itt volt az ideje, hogy összeszedjem magam, és elmagyarázzam neki a helyzetet, mielőtt ismét faképnél hagyom. Mély levegőt vettem, hogy visszanyerjem az irányítást az összekuszálódott idegeim felett.
– Na, hogy állna a jövendőbeli férjecskédnek? - kérdezte Elliot, egy ronda fekete bársonyszmokingot maga elé tartva. Értettem a koncepciót... megpróbált úgy tenni, mintha az előbb nem is utasított volna el... Mintha nem közölte volna velem az első lehetséges pillanatban, hogy mást szeret. De már késő volt... Nem vettem be az olcsó meséjét.
- Kár a gőzért... - suttogtam, még mindig zavart tekintettel meredve rá.
- Vettem az adást. Előttem felesleges megjátszanod magad... - folytattam felszegett fejjel.
- Ez a szmoking teljesen megfelel a célnak - mondtam immáron olyan hangerővel, hogy azt Phillip is meghallja. Attól még, mert nem kellettem neki, nem akartam, hogy az apja miattam kínozza meg a szeretteit, vagy hasonló nyalánkságok...
- Remekül fog állni - bólintottam, majd búcsúzóul annyit mondtam:
- Bocsáss meg, de most muszáj mennem.... beszélnem kell az apámmal... Az eljegyzési partin találkozunk - indultam meg határozottabb léptekkel a kijárat felé. Menet közben Phillipet is útba ejtettem azért, nehogy Elliot számlájára legyen írva, amiért ilyen korán lelépek.
- Sajnálom, Phillip, de ez az ügy tényleg nem tűr halasztást... Anyám gyűrűje nem épp a legjobb ómen a házasságunknak. Nem is értem, mit gondolt apám... Sürgősen más gyűrűt kell találnunk - magyaráztam neki, színlelt higgadtságot erőltetve magamra, majd kilöktem magam előtt az ajtót. Hosszan, mélyet szippantottam a hideg, száraz levegőből, hogy aztán hazahoppanáljak, és elküldjem apámat oda, ahová való... Tudatnom kell vele, hogy attól, mert belementem a kisded játékába, még vannak határok, amiket tiszteletben kell tartania, különben nem leszek hajlandó közreműködni.

Köszönöm a játékot! ^^

◂ forever ▸

2002. augusztus 12.
(https://i.pinimg.com/564x/6b/fd/86/6bfd86d01b0f7ace85c807de682d53b6.jpg)

◃s e r e n a▹

when is a monster not a monster?
oh, when you love it

style: black swan (https://i.pinimg.com/564x/24/6a/88/246a887263e1c793cd4133327905c419.jpg) ║ zene: breathing out (https://youtu.be/COIn7OWW3ac)

Amikor utoljára jártam a Shanda & Sheymesh-ben, nem voltam kifejezetten boldog. Igazából egy kényszerházasságra készültem, így hát a kezemben sem volt egy doboz tele finom macaronnal, a hátizsákom pedig nem rejtett két üveg csokis tejet, amit idefelé vettem és kellemesen hideg maradt némi mágiának köszönhetően. Bár rendes ebédre nem akartam beülni, de utána egy parkban még kellemes is lehet a dolog.
Azt beszéltük meg, hogy az üzletben találkozunk. Egyelőre csak annyit mondtam neki, hogy vásárolgatni akarok. Gabriel idióta reakciója óta senkinek sem szívesen mondtam el a nagy hírt. Inkább megtartottam magamnak, én legalább tudtam örülni neki és nem kellett mások seggfej hozzáállása. A legfontosabb emberek tudták. Végül Serenának sem lett volna muszáj elmondanom, csak egy zakót akartam valami inggel. Nem akartam erre is szmokingot, meg kicsípni magam, mint annak idején Nattal. Azt a részt most átengedtem Aidennek.
– Jó napot, Mr. Forest! – Köszöntött az eladó, én meg azonnal összerezzentem a megszólításra. Persze nem mindegyik volt itt, mikor apám esküvőre akart kirittyenteni, így még megragadtak azon a szinten, hogy egykor Nathaniel Forest kis ölebe voltam. A gondolatba is beleremegett a gyomrom, annyira kellemetlen volt.
– Mr. O’Mara. – Javítottam ki, majd torokköszörülve ledobtam a cuccomat a bársonykanapéra, ahová az unatkozó férjüket szokták tenni a feleségek. Én viszont magam huppantam le, míg vártam Serenát.
– Hozhatok egy pezsgőt? – kérdezte az eladó, mikor már ott toporgott mellettem nagy izgatottan. Talán ráérzett, hogy esküvőre akarok vásárolni, ki tudja… de akkor lesznek mindig ilyen túlpörgöttek a nőket.
– Oké. Aztán hozzon kevésbé hagyományos zakókat, meg nyakkendőt, ingeket. De lehetőleg fekete-fehér összeállításban. – Jegyeztem meg, remélve, hogy felfogja mit akarok. Talán mégis csak a Gucciba kellett volna menni, ott mindig találtam magamnak valamit… de hát még mugli üzlethez is veszettül drága volt és ezt mégsem Aiden pénzéből akartam fizetni. Elmentem a Gringottsba a magam galleonjaiért. Ez jó befektetés lesz… Na persze, O’Mara… – gúnyolt a hang és veszettül igaza volt. Azt mondják, hogy az ember egyszer házasodik meg, megéri egy ruhába befektetni, de nekem ez a második volt. Ráadásul, ha a majdnemeket is vesszük, akkor harmadik alkalommal kérték meg a kezemet.
Enyhe gyomorgörccsel néztem az egész elé. Féltem, hogy megint kimondom az igent, megint elhiszem, hogy ez így jó lesz, de a végén valami úgyis boldogtalanná tesz majd minket. Nem tudtam elvonatkoztatni ettől a gondolattól, akármennyire is szerettem Aident és hinni akartam benne. A rossz emlékeim gyengévé és kimerülté tettek érzelmileg… bár úgy tűnt, hogy napról napra jobban vagyok, de amilyen boldog voltam még Alexandriában az eljegyzésemmel, úgy ért a stressz is ezzel együtt. Mindent tökéletesen akartam csinálni, mindenben Aiden kedvére akartam tenni, mégsem tudott tökéletes lenni a dolog.
Elvettem a felém nyújtott pezsgőt, aztán hátra dőltem. Így vártam Serenát, meg hogy az eladó kihozzon valami fekete bársony zakót. Cseppet sem fogott meg, talán csak a hozzátartozó, egyszerű, fehér ing, de olyat minden sarkon kap az ember, ha nagyon akarja. Csak legyintettem, hogy nem kell és már vitte is. Ez után hallottam meg, ahogy csengő szól az ajtó felett és valaki belép az üzletbe.
– A barátom is kér egy pezsgőt. – Jegyeztem meg.

Prepartions

(https://i.pinimg.com/564x/ac/1a/33/ac1a335af27a33744c3c7c115ddbad7c.jpg)
outfit (https://i.pinimg.com/564x/8a/82/04/8a8204bb0e01bc536e8b24ea343f809c.jpg)

2002. augusztus 12.

To: Eliott

Elliot megint vásárolni hívott. Esküszöm, többet vásárol, mint egy nő. Én nem megyek ennyiszer ruhát vásárolni, mint ő. De mivel úgysem volt jobb dolgom, rá tudott venni a dologra. Úgyis volt némi elintéznivalóm Londonban, úgyhogy elugrottam az Abszol útra körülnézni, venni ezt-azt, készülni egy kicsit a következő félévre az egyetemen.
Annyira gyors volt ez a látogatás, hogy még az asztronómiai szaküzletbe sem mentem be, inkább azonnal a Shanda & Sheymesh felé vettem az irányt.
Be kell vallanom, soha nem jártam még itt. Ez az üzlet nem asztronómus pénztárcáknak való hely, így a londoni bevásárlásaink során nagy ívben kerültük ezt a boltot. Fogalmam nem volt arról, hogy Elliotnak, honnan van ennyi pénze vásárolgatni ennyire menő üzletekben. A kis észak-ír patikájuk nem pezsgett annyira az élettől, hogy arra gondolhassak, hogy onnan van a pénz, úgyhogy arra kellett gondolnom, hogy ez a mostani fickója ennyire pénzes. Vagy jól sikerült a válása Foresttel.
De ezt a gondolatot gyorsan el is hessegettem, mert nagyon csúnya ötlet volt. Elliotot pont nem annak a pénzéhes kis mitugrásznak ismertem meg, aki csak a pénzért házasodik.
Amikor odaérek az üzlet elé, kicsit megtörik a mozdulat, ahogy a kilincsért nyúlok. Hiszen itt nekem semmi keresnivalóm. Soha nem terveztem, hogy belépek ebbe a boltba, most mégis itt vagyok. Attól tartok, hogy csinálok valami rossz dolgot, és örök életemig fizethetem vissza a kárt. Valószínűleg már a kilincs is többe kerül, mint az egész éves fizetésem.
Végül veszek egy nagy levegőt, és belépek, és csak remélni merem, hogy Elliot már itt van. Körbenézek, ámulva figyelem a sok különböző ruhaanyagot, az azokból készült ruhákat, öltönyöket, talárokat, és egy kicsit eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne, ha itt bármit megvehetnék. Látok is egy rendkívül csinos nyári ruhát, de az árát meg sem merem nézni.
Elliotot keresnem sem kell, már hallom is a hangját, ahogy kér nekem (is) egy pezsgőt. Halvány mosollyal fordulok a hang irányába, Ott ül egy kanapén, teljesen laza, mint aki minden nap ide jár. Gyorsan megindulok felé, talán azon a kanapén nem fogok kárt tenni semmiben.
-Szia! - köszönök Elliotnak. - Nélkülem kezdted el? - kérdezem viccesen szemrehányó hangon. Persze, csak viccelek, Elliot akkor és úgy vásárol ruhát, ahogy csak akar. Közben a kezembe nyomnak egy pohár pezsgőt, halkan megköszönöm, és amikor a boszorkány elmegy, Elliotra nézek.
-Ez ingyen van? - kérdem a pezsgőre mutatva, kissé feszengve.

◂ forever ▸

2002. augusztus 12.
(https://i.pinimg.com/564x/6b/fd/86/6bfd86d01b0f7ace85c807de682d53b6.jpg)

◃s e r e n a▹

A Shanda és Sheymesh nem igazán volt a kedvencem... nem azért, mert nem szeretek vásárolni. Valójában ez volt az egyetlen módja annak, hogy egy kicsit jobban érezzem magam, ha nem volt minden tökéletes vagy éppen nem tudtam elmenni varázstárgyakat hajkurászni. Én is szép lassan kiöregedtem abból, hogy napi szinten meneküljek. Persze erről nem csak a kor tehetett, a régi sérüléseim jó része nem látszott gyógyulni, így hát nem kockáztathattam meg egy komolyan táv lefutását. A combom aligha bírta volna. Szóval vásárlás. Az ember ugyanúgy szép dolgokhoz jut, ráadásul egy-egy ruhadarab még talán Aident is levenné a lábáról. Talán éppen az a ruha, amit majd az esküvőnkön viselek.
Cseppet sem bántam, hogy élvezhetem az itteni luxust, még ha az nagyrészt Aiden vagyonának is köszönhető. Nekem minden pénzem a Suttogóra ment, majd a közös otthonunkra, Cukormázra. Amim ezen kívül volt az egy-egy jól eladott varázstárgyból vagy éppen a mostani közös vállalkozásunkból származott. Nem vetett szét a pénz, hiába is szerettem költeni. Éppen a pezsgőt vettem el a tálcáról, mikor megérkezett Serena. Így az eladó megindult felé a másik adaggal. Micsoda szerencse, hogy megelőlegeztem neki, hogy pontosan érkezik és kértem két italt magunknak.
- Szia! - köszönt. - Nélkülem kezdted el?- kérdezte enyhén szemrehányó hangon. Széles vigyorral bólintottam felé.
-Hali... – kortyoltam a pezsgőből. -Nyugi, csak az alapozásról maradtál le. Illetve az első korty pezsgőmről... szóval hajrá, hajrá, tessék pótolni a lemaradást! – Még intettem is neki, hogy hajtsa már fel, amit az eladó kihozott.
- Mr. O'Mara, hozhatom a ruhákat? – kérdezte az eladó, ahogy feszengve ácsorgott előttünk. Csak intettem, hogy hozzon, aztán visszapillantottam Serenára és megemeltem felé a pezsgőspoharamat.
Láthatta, mennyire élvezem ezt az egészet. Igazából nem titkoltam el soha, ha valami tetszett és a mások feletti fölényeskedés az egyik ilyen volt... alig vártam, hogy egy kicsit szívassam az eladólányt. Mégis csak járt nekem némi szórakozás a ruhák mellé is.
- Ez ingyen van? - kérdezte Serena, mintha egy pohárka pezsgő bárhol is vagyonokba kerülne. Ez még csak nem is az az aranycsipszes fajta, amiért egyenesen rajongtam. Ez unalmas, sarki boltban kapható darab, amit aranyozott lábú pohárban próbáltak meg drágának láttatni. Az íze sem arról árulkodott, hogy a legjobb minőség. De Serenának persze azért igyekeztem normálisan válaszolni. Amúgy sem illik hozzá ez a sznob viselkedés, O'Mara... egy koszos kis senki vagy... A hang erőteljesen gúnyolódott, megfeledkezve róla, hogy félig mégis csak Rowle vagyok, ráadásul a jelen állás szerint még aranyvérűként is tartanak számon.
-- Dehogy... egy egész aranytömböt itthagyok majd érte. Csak igyál. – Kacsintottam rá és lehúztam a saját pezsgőmet.
Időközben vissza is érkezett az eladó. Egy fehér szmokingot hozott, amitől egyenesen öklendezni tudtam volna.
-Mondtam, hogy semmi hagyományost. És amúgy sem menyasszony leszek. Nem kell fehér! – Jelentettem ki idegesen. -Valami stílust akarok látni. – Folytattam. Sejtettem, hogy Aiden amúgy is a lehető leghagyományosabban öltözik fel. Ő kedvelte a hagyományos eleganciát, én meg egyenesen imádtam leszedni róla a nyakkendőt és az ingeket.
- Bocsi, hogy nem meséltem erről a kis változásról. - Pillantottam Serenára, mikor a nő elsietett újabb adag holmiért. -Mármint, hogy Aidennel újra összejöttem. A tavasz nem volt éppen egyszerű menet, utána meg féltem elkiabálni... talán megérted, hogy vannak ezek a dolgok. Az eljegyzésre egyáltalán nem számítottam. – Magyaráztam kiszáradt torokkal. Ez még mindig meglehetősen kényes kérdés volt... hogy van-e egyátalán jövőm egy nálam tizenöt évvel fiatalabbal. A kétségeimről viszont abszolút nem szerettem beszélni. Elég volt, hogy Aidennek el-elszóltam magam néha.

Elliot sürget, hogy igyam meg a pezsgőmet, valószínűleg azért, hogy hozhassák is a következőt. A kérésére gyorsan felhajtom az italt, és visszaadom az eladó lánynak a poharat, aki Elliot intésére már hozza is a következőt. Közben egy másik lány a ruhákat válogatja össze Elliotnak.
Amíg várunk, leülök mellé, és próbálom összerakni, mibe csöppentem megint Elliottal. A ruhavásárlás úgy tűnik egy biztos pont a kapcsolatunkban. Én vagyok az ő társalkodónője vagy valami ilyesféle. Mondjuk örülök, hogy megbízik az ízlésemben, és tetszik, hogy olyan helyekre juthatok el a társaságában, ahova alapvetően soha nem mentem volna: először egy mugli ruhaboltba, most meg egy különösen drága varázsló divatüzletbe.
-Bocsi, hogy nem meséltem erről a kis változásról. - kezdi a vallomását. Igazából nem lepődök meg, hogy Aidennel ennyire jól alakultak a dolgai. Örülök, hogy magasabb szintre emelték a kapcsolatukat. Elliot azóta repes az örömtől. Ezt meg is mondom neki:
-Szerintem jól tettétek, hogy a házasság mellett döntöttetek. - mosolygok rá. Őszintén örülök a boldogságuknak. - Amióta Aidennel vagy, sokkal jobb a kedved. Mintha kicseréltek volna. Jó látni, hogy a szerelem ilyen csodákra képes.
Na meg a szerelem képes romba dönteni egy szívet is. Az enyém most már kezd egy kicsit összeállni újra, de amióta Cherubbal elváltak az útjaink, nem vagyok teljesen önmagam.
Most mégis szeretnék a régi Serena lenni, hogy teljes mértékben tudjam Elliot esküvői előkészületeit támogatni.
-És mondd csak, van már időpont az esküvőre? - kérdezem, amíg várunk. - Helyszín? Zenekar? Tervek? - Azért némi izgatottság rám is ragad. Egy esküvő mindig izgalmas, főleg, ha az ember egyik barátja érintett a dologban.
Kíváncsi vagyok, Elliot mennyire szeretné puccosra az esküvőt. Vajon egy mindent bele lagzit tartanak majd? Eddig Aident még csak párszor láttam, főleg Elliottal, de sokkal visszafogottabbnak tűnt, mint a varázsló, akinek közben meghozták a próbálandó ruhákat.
Mosolyogva, kíváncsian nézem, hogyan fognak állni rajta az öltönyök. Figyelem Elliotot, hogy tényleg élvezi-e a helyzetet, vagy inkább megint a türelmetlen énje jön elő?
Közben a gondolataim a múlton járnak. Vajon nekünk milyen esküvőnk lett volna? Tuti vitatkoztunk volna rajta. Én valami nagy dobást szerettem volna, ő meg csak egy kis szűk körűt, ahol a legközelebbi barátok és a családtagjaink vannak. De ez már a múlt, nem szabad ezen rágódnom. Várható volt, hogy előbb-utóbb a nagy rózsaszín köd eloszlik, és vége lesz mindennek.
Közben Elliot már fel is vette az első öltönyt. Nem állt rosszul rajta. Rajta semmi sem állt rosszul. Mégsem ez volt az, amit kerestünk. Valahogy kényelmetlenül érezte magát benne. Talán majd a következő.

A helyszín szabad.

◂ forever ▸

2002. augusztus 12.
(https://i.pinimg.com/564x/6b/fd/86/6bfd86d01b0f7ace85c807de682d53b6.jpg)

◃s e r e n a▹

Nem igazán beszéltem Serenának az Aidennel való kapcsolatomról. A szakítás előtt alig-alig találkoztam vele, miután kibékültünk, akkor is csak a patikába jött el hozzám. Ott nem igazán került szóba a státuszváltozás, így nagyrészt csak az elmúlt időszakban küldött levelek és ez a meghívás tartalmazott bármit is Aidenről. Szóval lehet, hogy egy kicsit meglepte, hogy máris házasságra adtam a fejemet. Valójában pont az eksüvőnk napján lesz egy éve, hogy ágybabújtam Aidennel.
– Szerintem jól tettétek, hogy a házasság mellett döntöttetek. – mondta Serena, én inkább megemeltem a pezsgős poharat és nagyot kortyoltam belőle. Fogalmam sem volt, hogy jól döntöttem-e, a gyomromban ott volt a görcs. Nagyrészt persze azért, mert Aident sajnáltam, amiért egy nála tizenötévvel idősebb fickóval készül elkötelezni magát. – Amióta Aidennel vagy, sokkal jobb a kedved. Mintha kicseréltek volna. Jó látni, hogy a szerelem ilyen csodákra képes.
Talán igaza volt Serenának. Egy kicsit tényleg megnyugodtam, mintha hatalmas kő esett volna le a szívemről. A teher határozottan lekerült a vállamról, csak én voltam és Aiden, mint valami tökéletes, biztonságos egység, amit nem ronthatott el semmi – legalábbis egyelőre nagyon úgy tűnt. Muci egész egyszerűen túl nyugodt volt ahhoz, hogy féltékenykedjen vagy nagyobb jeleneteket rendezzen. Ha veszekedtünk is, annak az oka a rendetlenség volt vagy hasonlók… egyszóval olyan orvosolható dolgok, amiken könnyen túllendültünk.
– Igazad lehet. Tényleg jól érzem magam a bőrömben. – Mondtam ki végül és újabb adag pezsgőt kortyoltam. Most jól esett az alkohol. Az öltözködést ugyan szerettem, de a válogatás mindig nehezemre esett. Még mindig túl vékony voltam a legkisebb mérethez. Volt már, hogy elküldtek a gyerekosztályra, de ott meg a magasságom miatt nem volt jó a ruha.
– És mondd csak, van már időpont az esküvőre? – kérdezte míg vártunk a ruhákra. – Helyszín? Zenekar? Tervek? – Faggatott tovább. Próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy túl hevesen ver a szívem. Kicsit izzadt lett a tenyerem is… még mindig nem akartam ezt a nagy felhajtást. Szívem szerint tényleg csak elrángattam volna valami helyre Aident, ahol csendesen összeadnak minket.
– Hát… ő… augusztus 20. – Böktem ki nagy nehezen, de közben már azon gondolkodtam, milyen ciki lenne ruhapróba közben pánikrohamot kapni. Szerencsére megszakította a nő, aki meghozta az újabb adag ruhákat. Nem akartam ilyen átlagos holmikat próbálni, ezért minden egyes sima, csak színben eltérő szmoking után megráztam a fejemet. De aztán megjött az a fekete, állógalléros tweedzakó… és egyszerűen tudtam, hogy az kell nekem. A nő egy fekete elegáns nadrágot, hozzá tartozó inget és egy szép selyemkendőt mutatott hozzá. Na ez már a stílusom volt.
– Ez! – közöltem és megérintettem az anyagot. A pezsgőt letettem a kanapé előtt álló kisasztalra és a kezembe vettem. A nő mutatta, hogy merre menjek és már az öltözőben is voltam. Cseppet sem bántam, hogy megszakítottuk ezt a beszélgetést. Nem igazán voltam ez a nagy esküvős fajta… örültem, hogy Aiden és Erica sem erőltették a nagy családi összeröffenést.
Tetszett magamon a ruha (https://i.imgur.com/h4u5jW6.png?1). Tetszett, hogy passzol a stílusa hozzám.
– Na, milyen? – Léptem ki Serena elé és beletúrtam a hajamba kicsit. Kényelmesen éreztem magam. Finoman végig simítottam a nadrágon, hogy ne legyen rajta egyetlen gyűrődés sem. Az itteni ruhák tökéletesen az ember testére simultak, mérettől függetlenül – legalábbis az ilyen drágább darabok. Éppen fordultam egyet, mikor nyílt az ajtó és valami szőke srác rontott be. Egyenesen nekem rohant, megragadta a ruhámat és elkezdett rángatni.
– Ez az enyém! Ez tökéletes a gálára! – Mondtam és elkezdte rajtam simogatni a zakót.

Mintha bizonytalanságot láttam volna átsuhanni Elliot arcán. Reméltem, hogy ez csak egy esküvő előtti szokásos bizonytalanság, amit a "Biztos, hogy jól döntöttem?" kérdés okoz. De Elliotnak nem kellett volna izgulnia. Ez már nem az első házassága. Tudta, mivel jár egy esküvő, milyen a házas élet, és mi történik akkor, ha mégsem jön össze a dolog. De vajon erre fel lehet készülni? Újra és újra megélni ezt borzalmas lehet.
Én mégis szurkoltam Elliotnak és Aidennek, hogy ne válás legyen a vége. Bizonyára nehéz lehetett egy olyan férfival, mint Elliot együtt élni, de ahogy mondani szokták, a szerelem mindent legyőz. És tuti nem mondhatta Aiden, hogy nem tudja, mire vállalkozott. Ez biztosan nem volt igaz.
- Igazad lehet. Tényleg jól érzem magam a bőrömben. - mondta végül Elliot, én pedig bátorítóan rámosolyogtam.
- Ez a lényeg. A legfontosabb, hogy te, magad elégedett legyél az életeddel. Mert ha az nincs, akkor annyi az egésznek.
Láttam, éreztem, hogy Elliotot kínosan érinti ez az egész esküvő téma. Nem tudtam eldönteni, hogy akarja-e egyáltalán a nagy felhajtást. Ha viszont nem akarta, akkor ki akarta? Aiden? Ő sem tűnt egy nagy hacacáré embernek. Akkor miért csinálják?
Végül Elliot megúszta a választ a dátummal, mert az eladó nő hozta a ruhákat. Elliot válogatott, én nem szóltam bele, azt hiszem, csak társaságnak kellettem. A varázsló végül egy rendkívül elegáns zakót választott ki, amit el is ment felpróbálni. Amikor visszajött, láttam, mennyire jól érzi magát a ruhában, így széles mosollyal jeleztem, hogy nekem is tetszik.
-Azta! Ez igazán jól áll rajtad, Elliot. - És tényleg jól állt rajta. Tényleg jól nézett ki. Tényleg el tudtam képzelni, hogy ebben házasodik meg. Azt már nem akartam elképzelni, hogy a nászéjszakán Aiden hogyan szedi le majd Elliotról a ruhát...
Aztán egyszer csak berobban valami ficsúr, és elkezdte rángatni Elliot ruháját.
-Ez az enyém! Ez tökéletes a gálára! - és elkezdte simogatni Ellioton a ruhát.
-Hé, nem zavar, hogy ez a ruha valaki máson van? - pattantam fel, mert sejtettem, hogy ebből nagyobb vita is lehet. Azt pedig nem akartam, hogy így menjen el Elliot kedve az egész esküvőtől. - Ő próbálja, nem te. És különben is, várd ki a sorodat, és azokból a ruhákból válassz, amik még szabadok. - pöröltem a férfival, és megpróbáltam megszabadítani Elliotot az őrült szőkétől.

◂ forever ▸

2002. augusztus 12.
(https://i.pinimg.com/564x/6b/fd/86/6bfd86d01b0f7ace85c807de682d53b6.jpg)

◃s e r e n a▹

A ruha tökéletes volt, majdnem olyan elegáns, mint azok a régi ruhák, amikhez cilindert hordtak az urak. Csak ebben volt némi különlegesség, amit a tükörben alaposabban megvizsgálhattam. A tweed anyagú zakó állógallérja szépen simult a nyakmra, a selymes anyagú kendő pedig kimelete a ruha különlegességét. Tudtam, hogy Aiden a klasszikus fazonok híve és nem akartam tőle elvenni a lehetőséget, hogy a lehető legjobban megadja a módját a dolgoknak. Úgyis nálam lesz a csokor... mint valami menyasszonynál. Szóval átengedtem neki a férfiasságot is. Nem bántam. Az ő esetében ez is egészen más volt... nála nem éreztem magam kevesebbnek csak azért, mert engedtem magam fölé kerekedni.
- Azta! Ez igazán jól áll rajtad, Elliot. - Mondta Serena, mikor óvatos léptekkel kisétáltam elé. Egyetlen kecses mozdulattal fordultam is egyet, hogy megnézhessen hátulról, hogy lássa, milyen is vagyok úgy isten igazából.
- Ugye? - mosolyodtam el. Az ujjaim végig cirógattak a tweed anyagon. Egyszerűen imádtam az egészet, ahogy kinézett, ahogy az alakomat követte, mégsem simult rám. Ilyen volt egy varázslóknak szánt boltban vásárolni: minden ruha tökéletesen az ember méretére változott. Szívem szerint viszont máris hoppanáltam volna, hogy azonnal megmutassam Aidennek... de Daniel azt mondta, hogy nem láthatja a ruhámat, én meg hittem neki. Nyugi, O'Mara... pár nap és le is tépi rólad - bíztatott a hang némi gúnyos felütéssel. Aztán megköszörültem a torkomat. Akkor már majdnem olyan, mintha az asszonya lennél és még főzhetsz is rá. Érkezett a folytatás, amira annyira összerezzentem, hogy még azt sem fogtam fel valaki bejön.
Csak a rángatásra figyeltem fel. Még meg sem tudtam szólalni, de a szőke ficsúr már szabályosan vetkőzetni kezdett. A mozdulattal együtt bennem is mind jobban ment fel a pumpa, de Serena megelőzött.
- -Hé, nem zavar, hogy ez a ruha valaki máson van? - Pattant fel, majd ránk rontott. - Ő próbálja, nem te. És különben is, várd ki a sorodat, és azokból a ruhákból válassz, amik még szabadok. - Vitatkozott vele. Ám végül én voltam az, aki félre lökte és egy vicsorgás kíséretében bámultam rá. Ez még annál a Mikhail Belot-nál is őrültebbnek tűnt, pedig úgy hallottam, hogy egyszer volt egy dilis kirohanása éppen itt.
- Dehát ez hallatlan! - Mondta bosszankodva.
- Mr. Hall, már mondtam, hogy nem veheti le másokról a ruhát. Főleg nem Elliot Forestről, aki az esküvőjére vásárol. - Közölte az eladó, majd felém fordult és kicsit biccnetett. - Bocsánat, Mr. Forest, kérem engedje meg, hogy 20%-os kedvezményt ajánljak a kellemetlenségért. - Folytatta. Eddigre persze már a Forest név említésétől is rendkívüli mértékben gyomorgörcsöm volt. Második házasság... egy teljesen más emberrel és még mindig az ő nevén szólítanak. Nyeltem egyet és megpróbáltam felvenni a sznob maszkot.
- Ez az egész helyzet abszurd és felháborító! - kiáltottam fel. Kihúztam magam és arra a bizonyos Mr. Hallra pillantottam. - Az ügyvédem fel fogja keresni szexuális zaklatásért. Hogy mer fogdosni? - Jelentettem ki, majd megemeltem a hangom újra, hogy aztán elvonuljak az öltözőbe. Addig Serenára bíztam, hogy folytassa a dolgot. Átvettem a ruháimat, majd készen álltam a fizetésre. Szerencsére az eladó a holmimat már a pénztárhoz vitte addigra.
- Megkérném, hogy erre a címre vigyék ki a ruhát. - Toltam a nő elé egy kis fecnit a Hamutartó címével, majd kifizettem a kedvezményes árú ruhát és már mentem is, hogy elhagyjuk a helyet. - Hoztam magunknak macaront. - Súgtam oda Serenának, ahogy kifordultam az Abszol útra.

Elliot boldog, Elliot csinos, Elliot lassan férjhez megy. Mosolyogva figyeltem a férfit, aki úgy lelkendezett a megfelelő ruhának, mint egy menyasszony. Tulajdonképpen hasonló helyzetben volt, úgyhogy teljesen megértettem a lelkesedését. Azt hiszem, ezt mindenkinek egyszer meg kell tapasztalnia. Legalább egyszer mindenkinek joga van felvenni a Ruhát, a tökéleteset, amit rá szabtak.
Na jó, talán a varázslóknak kicsit könnyebb dolguk van, mert a ruha rájuk illeszkedik. De akkor is, megtalálni azt, ami a leginkább az adott ember személyiségéhez illik, igazán nem könnyű.
Elliot jókedvét csak az a bizonyos Mr. Hall ronthatta el, aki berobogott az üzletbe, és megpróbálta letépni Elliotról a ruhát. Ezzel nemcsak Elliotnak okozott volna kárt, hanem a boltnak, és saját magának is. Ekkora patáliát csapni egy ruha miatt.
A szememet forgatva próbáltam menteni Elliotot, miközben a férfit próbáltam nyugtatni. Közben az eladónő is próbált igazságot tenni, és megmagyarázni ennek az őrültnek, hogy helytelen a viselkedése. Több-kevesebb sikerrel ez működött is.
Viszont egyszerűen nem tudtam nem észrevenni, hogy Elliotot még mindig a régi, házas vezetéknevén illeti az eladó. Nem tudtam eldönteni, hogy Elliot egész egyszerűen "elfelejtett" szólni a válásáról (na jó, arról mindenki tudott), illetve a névcseréről, vagy inkább nem is vett tudomást az eladónőről. Mindenesetre Elliothoz képest meglepően jól bírta a helytelen névhasználatot, én pedig egyáltalán nem akartam kiugrasztani a nyulat a bokorból.
Végül aztán az ügyvéddel való fenyegetés hatására Mr. Hall eltakarodott az üzletből, én pedig Elliotra néztem.
-Azért talán nem kellene beperelned... - motyogtam óvatosan. - Egyáltalán ki volt ez? Ismerted? - kérdeztem, leginkább azért, hogy eltereljem a figyelmét. Nem akartam, hogy ez a kis incidens elrontsa a napunkat, vagy Elliot kedvét szegje. Most az esküvővel kellett foglalkoznia, nem holmi őrült ruhatolvajokkal.
Közben a varázsló gyorsan visszaöltözött, és a pulthoz lépett. Fizetett - legalább nyert 20 %-ot - és elindultunk kifelé. Amikor kiléptünk az ajtón, mutatta a tenyerét.
-Hoztam magunknak macaront. - Én csak elvigyorodtam, kicsit megráztam a fejem, és elvettem egy fincsi sütit.
-Szuper vagy. - nevettem, és bekaptam az őszibarack ízű macaront.

ღ Elengedem, elengedtem ღ

(https://i.pinimg.com/564x/43/ea/b2/43eab27df97917e3746696eecdd95305.jpg)

Draco

(2003. október 27.)

Ruci (https://i.pinimg.com/564x/74/30/ab/7430ab3d789f94a0e5636d0fc779926c.jpg)

Most álljunk össze
Míg el nem tűnik
Aki épp itt van
És nem remeg (https://www.youtube.com/watch?v=bOGiCLle9Go&ab_channel=BagossyBrothersCompany)

Kint jeges, hűvös, nyálkás, utálatos és keserű esik. Az ember már attól nyomin érzi magát, ha csak kinéz az ablakon, de még ha csak kinéznék! Nem, én éppen egy szent küldetés közben gyalogokok ebben az esőben, hogy teljesítsek egy kérést. Dacolok én a hideg esőcsappekkel az arcomon, meg a tócsákkal a járdán. legalább, legyünk optimisták, nincsen most tömeg az Abszol úton. Végül is mindenki behúzódik ilyenkor a kocsmákba vagy a kávézókba, tehát normális ember nem jön csak úgy az utcán, meg megy. Én meg de. És alig várom, hogy beessek a boltba, amit célul tűztem ki, ugyanis Mikhail megkért, hogy vegyek át neki egy nagyon elegáns ünnepi ruhát, amit majd egy színházi ősbemutatón akar felvenni, ami valahol Oroszországon lesz, és Sokolovval fogja megnézni. Csak most náthásak, meg zöld kiütéseik vannak, és Mikahil úgy aztán sehova se megy. Én meg majd átveszem a csomagot és elküldöm neki postával. Meg még zsebpénzt is adott, hogy vegyek magamnak valami szépet, hogy elbűvöljem vele Jaspert. Vagyis, hogy legyen miből kicsomagolnia. Khm.
Szóval éppen beesek a boltba. Abba a nagyon elegáns boltba, ahová az olyan lányok, mint én nem nagyon mennek. Szóval zavarba jövök, már attól, ahogy a szépen felöltözött eladó rámpillant és úgy érzem magam, rögtön hajléktalannak néz. Oké, most oda kéne mennem hozzá, elkérni a ruhát, és... már nincs is kedvem itt ruhát nézni. Csak el akarok futni. De túlságosan zavarba jövök attól, hogy végigmustrál a csaj, így bénán és idétlenül úgy teszek, mintha célirányosan nézelődnék. Megindulok a sorok közt, hogy ne kelljen azokkal a vádló pillantásokkal találkoznom. Még csak fel se fogom, hogy a hatalmas boltban éppen hol vagyok, csak tekergek a sorok között és azon agyalok, hogyan szökjek ki az ablakon. majd Miknek azt mondom, hogy izé... Szóval, hogy zárva volt. Na jó, nem hazudnék neki, mégis csak a fogadott apám.
Magam se tudom mennyi ideig kóválygok, a selyemes, nívós ruhák között, ami mindegyik egyedi, utánozhattalan és meseszép. Ilyenekről szokott szólni a sok-sok cikk a Szombati Boszorkányban is, nem? És persze vannak fehérneműk is, ahová szintén zavarba jövök csak úgy odamenni, csak belesek, ahol minden csipke, selyem és ki tudja még mi. Oké, Sophie, most már tényleg nagyon cikis, csak nem eszi meg az agyam a nő, vagy dob ki, mégse nézek ki csövesnek. Vagy itt ez a hétköznapi cucc annak számít? Komolyan nem tudom, de rendkívül kínosan érzem magam. Felsóhajtok, és megpróbálok kikeveredni a kacskaringózó ruhasorok közül, de azt hiszem teljesen eltévedek. Valahogy sehogy se akar a tér úgy rendeződni, hogy kijussak a pénztárhoz.
Mire nagy lassan sikerül felfognom, hogy ez akár a Szeszély is lehet. A Szeszély, ami miatt az egyik tanteremben lebegnek a Roxfortban szerintem a mai napig a tanszerek és a bútorok, vagy a Szeszély, ami képes összetapasztani embereket csak úgy random, vagy a Szeszély, amikor kulcsok esnek az ember fejére, esetleg nem sikerül azon a helyen varázsolni, vagy feltapasztja a diákokat hirtelen az iskola plafonjára... Merlinre, még csak most mentem férjhez és lehet itt fogok meghalni egy anomália miatt. Lehet a pultoslány azt s etudja, hogy itt vagyok, és ez egy másik dimenzió, lehet idősítot is lépek, vagy ez már csak a szellemem és már csak a csintvázamat találjék meg negyven év múlva. És Mikhail sose kapja meg a ruháját és Jasper is hiába vár... Oké, Sophie, állj le, és szedd össze magad, mielőtt agybajt kapsz saját magadtól.
Felsóhajtok, és éppen megint körbefordulnék, amikor a szemem megakad egy ismerős, nyurga sovány szőke alakon, akit nagyon-nagyon rég nem láttam, és nagyon-nagyon féltem tőle. TEJÓÉG! Ez Draco Malfoy.
- JAJ! - ijedek meg, és már el is süllyednék. Ennél feltűnőbb nem is lehetnék. Oké, Sophie, akkor most távozzunk angolosan és bújjunk el. Modnjuk... mondjuk a függöny mögé, igen. Persze, tök hiteles, egyáltalán nem feltűnő, hogy elbújok a függöny mögé, biztos vagyok, hogy látta, mert ezt ki nem veszi észre.
De nincs itt Sophie. Csak egy függöny.

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Abszol út => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 11. - 19:12:48