Oldal nyomtatása

☾ I ain't your idol, kid, I'm just a gangster ☽

C l a r a C o l e

2-0-0-1-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-2-8

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/564x/60/71/67/607167c5384c926089988a16dacc8535.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/260960541/superthumb.jpg?t=1475385132)

Odafent a felhők sűrűsödve egymásnak gyűrődnek, és a szél a közeledő eső szagát hordozza magán. A Főút macskakövén lassan lépkedve kerülgetem az arrajáró varázslókat, és kissé összehúzva magam, lefelé nézve. Tudom, hogy veszélyes terepen járok, mert némelyik falon, az ázott körözési plakátokon látom annak a dühödt kölyöknek a lángoló tekintetét visszabámulni a külvilágra. Annak a kölyöknek a tekintetét, akit bezártak az Azkaban sűrű falai közzé, hogy élete végéig amiatt üljön odabent, amit el sem követett. Olyan mocskosul ironikus volt pedig az egész. Hiszen egy gyilkos vagyok, aki ki tudja hány ártatlan embert fosztott meg az élettől. Ki tudja hánnyal végzett, amikor a hold fénye elvakította az elméjét, kieresztve a benne őrjöngő vadállatot. Ha értékelném T roppant nagy humor érzékét ez ügyben, még röhögnék is rajta egy sort. De nem teszem. Helyette a gyűlölet és a mérhetetlen undor, a keserűen üres fájdalom zilál belülről, akárhányszor rágondolok. Akárhányszor eszembe jut az a bűzös, savanyú szaga, ami elnyomja azt a fájóan ismerős kamilla illatot. És egyedül csak egy holtest rémlik az egész képből, meg a kamilla és a fűszeres illatok keveréke. Azon túl minden keserűen fehér, akár csak a fehér szoba. Az a fehér szoba, ahol megölte Katet.
Megtorpanok, és már nem a macskakő csúszós felületét vizsgálom, hanem már megint a fehér szoba rohadt fehér falait bámulom... És a fehéret beszennyező vért. A lány holttestét, ami vérzik és vérzik és vérzik és vérzik. Feláll a szőr a takrómon, ahogy eszembe jut a vérének a fémes íze számban, és úgy érzem már megint rosszul leszek. Összeszorítom a fogamat, és nekidőlök a falnak.
Francba már. Miért van az, hogy az összes meglévő emlékemet gyűlölöm és egyszerűen azt kívánom, bárcsak elfelejteném. Miközben annyira vágyom az üres hézagok után? Logikátlan. AZ egész kibaszott élet cseszettül logikátlan.
Ellököm magam a faltól, és lassan újra elindulok, amikor beleüttközöm valakibe. Mind a ketten hátra tántorodunk, én pedig reflex szerűen felé kapom a fejemet. Ami nagy hiba. Nagyon nagyon nagy hiba. Mert akibe belerohantam és akit majdnem feldöntöttem egy kibaszott auror. A francba, teljesen kiment a fejemből, hogy ezek így nagyjából mindent megszálltak a Csillagles óta.
- Azért jobban is figyelhetnél - morran rám, mire egyre jobban fürkészni kezd. A pillanat azonban, amikor felismer a képekről még mindig felbecsülhetetlen, de nem szórakozok sokáig a döbbbent arcán, és a hirtelen tett mozdulatain, ahogy a pálcáját keresgéli a hülye köpenye alatt.
- Á, minek. Úgyis elsőszámú hobbim aurorokba belerohanni - vetem felé, majd rohanni kezdek, miközben ő is kiáltozva és átkokat dobálva üldözőbe vesz. Gyorsan analizálom a helyzetet, a menekülő utakat, annak az esélyét, hogy hol és merre tudok elbújni, amikor egy félreeső sikátorba vetem magam és onnan várakozom, hogy egyáltalán előtolja-e a büdüs seggét az a gyökér auror.
Aztán egyszer csak valami neszezést hallok meg, de a szagából is már rájövök, hogy nem a pasas az. Felpillantva a szőkeségre összehúzom a szemöldököm, és sóhajtok egyet.
- Ez az én búvóhelyem, keress másikat - dünnyögöm felé, mert cseppet sem vagyok az az osztozkodó típus.

It's a dangerous game we're playing (https://www.youtube.com/watch?v=IlQ2CGAxOaw&ab_channel=UNSECRET)

(https://i.pinimg.com/564x/84/a9/35/84a9358d01f3075903202116adf32785.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/2e/71/f9/2e71f98fc0cae2879e03affed6261353.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/29/1a/9b/291a9ba6a99f4f5a3f3992f432733a85.jpg)

2001. Szeptember 28.

Messzire mentem. Aztán visszajöttem. Visszajöttem? Elmenekültem Londonból egy időre, jártam a világ körül. Én, a szürke kisegér, hátam mögött egy mintaszerűen unalmas és egyhangú élettel, reggel nyolctól délután fél ötig tartó irodában seggeléssel, hirtelen belecsöppentem egy egész más valóságba. Erdőtüzek Ausztráliában, orvvadászok Afrikában, lerobbant kórházak Brazíliában. Csupa olyan helyzet, amivel a muglik vért izzadva küzdöttek. Én meg egy pálcaintéssel rendet raktam. Aztán futottam a helyi mágikus rendfenntartók elől. És imádtam. Megváltoztatott. Régen még a mágiatörténet órai puskázáson is leizzadtam, most lazán elsütök egy nonverbális átkot egy muglival szemben, ha arra van szükség. Nem főbenjárót - sajnos, de bár előbb jutott volna eszembe az imperio azon az estén… Mert a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve ugyebár.
Haza jöttem. Anyám miatt, meg mert egyszerűen vissza akartam. Valahol mélyen érett már a gondolat, hogy újra és újra a brit varázstársadalom orra alá dörgöljem, hogy mi a véleményem. Hogy mit csinálunk rosszul. Hogy milyen nevetséges, hogy ártatlan életeket hagyunk veszni, mikor egy hussba és egy pöccintésbe se kerülne megakadályozni a vesztüket. Úgyhogy meg is tettem ezt estéről estére, meg amikor csak nem foglaltak le az olyan mellékes emberi szükségletek, mint az alvás és az életfunkciók fenntartása.
Az is úgy indult, mint a többi éjszakai műszak. Ültem a rendőrautóban, amit varázslattal törtem fel, és szórakozottan hallgattam a rádióból szóló karattyolást. Szép aláfestést adott neki a szélvédőn doboló, szemerkélő eső. Ex-irodista lévén gyorsan megtanultam a rendőrségi kódokat, melyik milyen bűncselekményt, balesetet vagy veszélyhelyzetet jelent, úgyhogy már nem lapozgattam a könyvecskémet, amiben ezek voltak, ahelyett a két fakabátot tartottam szemmel, akik boldogan fánkoztak az utca túloldalán, egy gyorsétterem nagy, esőcseppektől csillogó üvegablaka mögött.
“Gyorshajtás… Koccanás… Tilosban parkolás…” Egyik se olyasmi, amire vártam. Ásítottam egyet, és újra az autó jogos tulajdonosaira nézvén eszembe jutott, hogy nem emlékszem, mikor ettem utoljára. Folyton elfelejtem. Bizonyságául ennek, a következő pillanatban is. A rádióból recsegve, kicsit élesebben szólt a diszpécser hangján egy szám, amit nem sokszor hallok, viszont határozottan olyasmi, ami érdekes lehet.
- Fegyveres rablás - suttogtam a számsor jelentését, és nagyot bólintottam. A rádióból a hang mondta a címet is. Jártam már ott. Egy kis bankfiók az, nem messze az Abszol úttól egyébként. Lendült a pálcám, és már ott se voltam az autóban, nyomom se maradt. Hacsak az nem, hogy nyitva felejtettem az autó ajtaját, de talán fel se tűnik majd nekik.
A bankfiók épületének tetején bukkantam fel, aztán egy koppintással kinyitottam a tetőtéri ajtót, majd rohanni kezdtem lefelé a lépcsőházban.
Biztos voltam benne, hogy hamarabb értem ide bármelyik hatósági személynél. Edzésben lennék? Nem meglepő. Nem is szuszogtam, mikor leértem a földszintre, és egy, az ügyfélszolgálati teremre nyíló ajtó mögül meghallottam a fogvatartó hangját.
- … és ezzel a szarral idecsődítetted a zsernyákokat!
Egy nagy koppanás, múanyag és fém csörömpölése hallatszott a kőpadlón. Gondolom a támadó a földhöz vágta a szóban forgó mobiltelefont. Én csendben elismeréssel adóztam az ötlet iránt, hogy SMS-ben szólt az a valaki a rendőröknek, kár, hogy nem volt túl ügyes, és lebukott. Sebaj, ezért vagyok itt.
- Ezért veled kezdem a kivégzést, te kis…
Bár, pisztollyal hadonászó muglira még nem volt meg a bevett taktikám, de nem estem kétségbe. Talán meg tudom úgy oldani, hogy észre se vegyék, varázslat történt. A pálcám hamarabb lendült, mint ahogy a varázstalan lőfegyver emelkedett a magasba. A résnyire nyitott ajtóból elsuttogtam egy confundo-t. Aztán dörrenés. Sikolyok. Egy test a földre zuhant, nagy dobbanással. Sötétvörös tócsa növekedett a feje körül.
Én meg álltam az ajtó mögött, és nem értettem. Mellé kellett volna lőnie. A célpont mellé. Nem azzal pont szembe. Magával szembe…
A szám elé kaptam a kezem. Most komolyan megöltem valakit? Nem, magát ölte meg. De nem akarta, és a varázslatom miatt halt meg, mert rosszul sült el… Hát az nem kifejezés. Hátráltam iszonyodva, a fejem csóválva, próbálva kirázni az emlékképet a fejemből, de sokkal hatásosabban terelte el a figyelmemet az, hogy mögöttem halk pukkanás hangzott fel, és nekihátráltam valakinek, aki az előbb még határozottan nem volt ott.
Ballonkabátos, szigorú tekintetű pasas magasodott fölém. A kezében volt a pálcája. A hátam mögé nézett, láthatta is a jelenetet, de ha nem, hát a hangokból gondolom összerakta a képet. Aminek a része voltam én is, még mindig előre mutatva a magyalpálcával.
Nem vagyok jó párbajmágiában. Nem vagyok jó a hazudozásban. Csak egy dologhoz értek - menekülni. Egy hajszállal gyorsabban dehoppanáltam, minthogy ő a képembe vágta volna a maga stupor-ját. Hirtelen az Abszol-úton találtam magam. Ez jutott eszembe, talán mert az előbb gondoltam rá, hogy a közelben van. Meg itt talán el tudok vegyülni…
Nincsenek túl sokan a környéken. Máris felhangzik valami csetepaté, de kicsit még távolabb tőlem. Talán az én emberemet is eltéríti ez a hangos kis intermezzó. A fejemre húzom a kapucnit, próbálok halkan surranni a tornacsukámban a macskaköveken, és az első sarkon eltűnök, lekuporodok egy konténer mögött, úgy kapaszkodva a pálcámba, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba. Mert az elvek, az egy dolog, de az Azkabanban azért nem óhajtok vendégeskedni. Pedig technikaila az előbb megöltem valakit. Megöltem valakit… Majdnem összerogyok a gondolatra, halk, remegős nyikkanás tör fel belőlem.
Valaki közben bevágódik a sikátorba. Talán az auror? Az ujjaim úgy szorítják már a fényesre csiszolt magyalfát, hogy csoda, el nem törik. Muszáj összeszednem valami kis bátorságot. Elszánom rá hát magam, hogy kilessek a konténer felett, de nem az aurorral találom szemben magam. Egy srác az.
- Ez az én búvóhelyem, keress másikat. - Morcos, sápadt arcának érdekes kontúrt ad az esővíz csillogása meg a háta mögül érkező gyér világítás. Elfog az értetlenség, enyhe bosszússág, hiszen hé, én voltam itt előbb, és különben is… De rohanó léptek hangzanak fel szinte a sikátor bejáratánál, hirtelen sokkal közelebbről, mint eddig, gondolom előrehoppanált az illető a nyilvánvaló rejtekhelyt látva, mindjárt befordul a sarkon.
- Osztozzunk! - javaslatom inkább kijelentés, és kihasználva az esetleges meglepetését, a pólója nyakánál fogva berántom a srácot magam mellé. Kellemetlen közelségből bámulok az arcára, kicsit mérgesen, kicsit meg bocsánatkérőn. Főleg pedig kiskutya szemekkel kérlelőn, hogy lécci ne buktass le minket. De már késő.
- Tudom, hogy itt vagy! Gyere elő feltartott kézzel! - reccsen egy rekedt, szigorú hang a sikátor bejáratánál, én meg nem tudom, hogy ez az a tag-e, aki engem üldözött, vagy az, aki őt. Most már semmi más nincs a képemen, csak puszta rémület. Kétségbeesetten nézem a fiú arcát, aztán, bár nálam jóval magasabb, megpróbálom kilökni a búvóhelyről. Reméljük, ez az a tag, aki engem üldözött, és akkor őt talán nem bántja...

☾ I ain't your idol, kid, I'm just a gangster ☽

C l a r a C o l e

2-0-0-1-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-2-8

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/564x/60/71/67/607167c5384c926089988a16dacc8535.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/260960541/superthumb.jpg?t=1475385132)

Néha. Alkalomadtán megkísért a dementorok jéghideg fagylehellete. Belekúszik egyenesen a csontjaim alá, ésmegint úgy érzem beleusztulok abba, ahogy kiszívnak belőlem mindent, még azt is, amire nem emlékszem. gyűrűztek körülöttem, mintha csak az én elbaszott életem keserűsége valami rohadtul zamatos húscafat lenne a számukra. Nem tudom, miért nem ítéltek dementorcsókra. De talán ez volt a szerencsém, és az, hogy a bennem lakozó tomboló vadállat nem akart beledögleni abba a jeges kietlen ürességbe. Túl büszke volt az ilyen szar halálhoz. Meg én is. Ha meghalok, az legyen normális halál, valami erdőben, vagy egy mezőn, ahol befed a virágok és a természet bódító illata... Ahol minden kamilla, és édes-savanyú fűszer illat. De persze tudom, hogy ez a fajta békés kimúlást úgysem érdemelem meg. Hiszen annyi mindenkit megöltem. És annyi mindekit megölök még most is ezzel a kibaszott farkassal a bőröm alatt. Egyébként is addig nem tervezem meghalni, míg meg nem találom és darabokra nem tépem T kibaszott testét.
Francba már. fasza, hogy csak a bosszú tart életben, azon kívül nincs semmim. Nem mintha hiányozna az a fura gicses családi idill, amit abban a hülye fogadóban láttam. Oda sem passzoltam, meg is lett az eredménye. Amúgy is csak a szarság szakadna rájuk, mert engem mindig rohadtul megtalálnak a cseszett aurorok. Csak azért mert balfaszok voltak valamit rendesen megcsinálni most nagyon keménygyereknek érzik magukat a hülye és értelmetlen járőrözéssel. Nyilván megint rám kell startolni, nem lehet egy rohadt nyugodt estém. De valahogy egy részem még élvezi is ezt. Ha elvennének a nyilvántartásból még ennyi izgalom se lenne az életemben. És én meg a rohadt dög is bennem élvezi a fogócskát.
De aztán ebbe a fogócskába belerondít egy szőke nő. Alig hogy rámordulok, már bele is pofátlankodik a területembe, még fel is horkanok elégedetlenül, miközben embertelenül közelről vagyok kénytelen belebámulni a pofájába, és még az illata is megcsapja az orrom. Fasza. Az arcomról leolvashatja, hogy körülbelül annyira örülök neki, mint Melfoy Potternek. Szóval rohadtul semennyire. De a csaj illatán kívül más szag is az orromba kúszik. A vér és a halál szaga. Ha érdekelnének az emberek még kíváncsi lennék, honnan ragasztotta ezt magára. De egyébként rohadtul leszarom.
- Osztozzunk! - közli velem, mire csak felhorkantok, majd elégedetlenül összeráncolom az orromat, ahogy fejen csapnak a szőke hajszálai. Remek, mindjárt abba döglök meg, hogy belefulladok a hajszálaiba. Tök jó.
- Osztozik a nyomor - mondom neki kelletlenül, de ahogy kiejtem a szavakat a számon máris hallom az auror lépteit. Most komolyan ez még így betör ide, aztán rámhoz egy zsernyákot? Komolyan? Merlin tökére, mi a szart vétettem én.
- Tudom, hogy itt vagy! Gyere elő feltartott kézzel! - Na persze. Máris. Ó, gyere csak ide, hadd átkozzam az agyadba az orrodat. Nem, én itt szépen és türelmesen megvárom, hogy elhúzzon a francba. Türelmes vagyok kibaszott türelmes. Közben a szemem sarkából látom a lány furán barátságos képét is. Miért üldöznek ezek is engem. Az egyik megetet a másik elvisz a farkasodúba... Ennyire nem nézhetek ki szerencsétlennek.
Igazából tényleg teljesen jól elvagyok ahelyemen - azon túl, hogy még mindig a képembe bámul a csaj, de aztán annyira váratlanul ér a taszítás, hogy kitaknyolok a bűzös, latyakos földre. Ó, hogy basszki.
- Te meg ki vagy? - hallom a férfi hangját, mire nagyjából kezd leesni, hogy lehet a csajt keresi. Oké, Sean csak állj fel, és tégy úgy, mintha részeg lennél. Úgyis megrészegülsz havonta egyszer ez sem másabb.
- Senki - válaszolom barátságtalanul, mire a pofaszakállas auror rám mered szürke szemeivel és erősen néz, mintha ismerős lennék. Közben hátra lesek a lány felé. És magam sem tudom, de időt akarok nyerni neki.
- Ismerős vagy... - huzigálja a szőrzetét az arcán, mire lazán megvonom a vállamat.
- Tök híres vagyok, tele a képemmel minden fal - mondom fanyar mosollyal, mire hátrálok egy lépést, miközben az alak arcán lassan átvillan valami felismerés. Hátrálok, majd mielőtt pálcát rántana felé vágok egy varázslatot. - Everten Static! - mondom, majd a pálcám megint szórakozott módon vitelezi ki a varázslatot, mert nem csak a levegőben pördül, hanem pattog is egyet kettőt a földön, mintha egy labda lenne a pasas. Nem tudom mi a rémisztőbb, hogy a pálcámnak még nálam is betegebb és morbidabb humora van, vagy ezt az egész azért csinálja mert én nem vagyok normális.
- Oké, most le is léphetsz - fordulok felé, de aztán engem oldalba vág valamimásik varázslat, amitől nekivágódok a konténer hideg, nyirkos falának.
- Most megvagy, West! - hallom a másik férfi hangját.

- Senki - mondja a srác, én pedig tudom, hogy hazudik, rögtön, ahogy kilesek a konténer mocskos sarka mögül, és meglátom a sötétből kilépő auror arcát. Ő az, aki engem üldözött, és most mégis felismerés fut végig elszánt képén, ahogy a srácot meglátja. Ennek hangot is ad aztán, elég vészjóslón. Ki lehet ez az alak? Aggódnom kéne talán...
- Tök híres vagyok, tele a képemmel minden fal - állítja, én pedig először azt hiszem, viccel. Ezeken a falakon egy ideje csak a szeszélyre figyelmeztető tájékoztató plakátok, meg körözések vannak, amiket félig elmázolt az eső. Csupa zord arcú alak, pont mint… ő, az egyik földön fekvő, szakadt plakáton. A betűk szerint Sean Westerfield. És nem kisstílű bűnöző, ezt így is látom, hogy nem állok le olvasgatni. A szemem még jobban elkerekedik, összepréselem a szám, nehogy kiadjak bármilyen hangot meglepetésemben. Az ujjam kicsit erősebben kapaszkodik a konténer rozsdás vaspántjába, ahogy újra kilesek.
- Everten Static! - Inkább visszahúzom a fejem, próbálom lenyelni a torkokban dobogó szívemet. Oda se merek nézni, csak bámulok előre kiguvadt szemmel, és a plakáttal nézek újra farkasszemet, míg a puffanások elhalnak. Mi a fenét csinálhat, pattogtatja a földön az aurort, mint egy kosárlabdát?
Ázott a papir, és meg is taposták. Van rajta keresztben egy lábnyom, de valóban ugyanaz az arc, mint aki épp az imént átkozott le egy aurort. Jó, hát igazából miattam... Kilöktem a zsarunak magam helyett, úgyhogy jófejség tőle. És nem mintha én jobb lennék, mert én meg elszaladtam a törvény embere elől. Előtte meg megöltem valakit. Jóindulatból. Mint tudjuk, a pokolba vezető út azzal van kikövezve.
Felfordul a gyomrom, most már nem csak a rémület miatt kapaszkodom a kukába, hanem azért is, mert a hideg, kemény fém érintése segít itt tartani magamat az ittben és mostban. Francnak se hiányzik a lelkizés.
- Oké, most le is léphetsz! - harsan a srác - a körözési plakát szerint tehát Mr. Sean Westerfield - hangja, én pedig épp készülök kiskutya szemekkel előoldalogni, hogy eleget is tegyek a kérésének. Nyitottam a számat egy halk “köszönöm”-re, de alattomos fényvillanás következik, és Sean úgy vágódik bele a konténer oldalába, hogy az megkondul, mint valami büdös, mocskos gyászharang.
- Most megvagy, West! - reccsen rá egy számomra ismerős hang - csak egyszer hallottam, de sajnos jól megjegyeztem. Az az auror, aki utánam jött.
Újból támadásra emelte a pálcáját. Megbénítani akarta a kuka tövében fekvő alakot. Groteszk kép volt ez valahol, mert a bűnöző feküdt védtelenül a földön, a törvény elvileg jó embere pedig ádáz élvezettel kegyetlen képén a magasba emelte a pálcát.
Biztos, hogy velem van a gond. Miért próbálok megmenteni egy, a kőrözés szerint minden bizonnyal gyilkos alakot? Talán, mert egy másikat ma véletlenül megöltem. Vagy mert ő meg megpróbált megmenteni. Vagy csak mert nem bírtam nézni ezt az egyenlőtlen helyzetet.
Nem vagyok egy nagy csatamágus, egy ujjamon meg tudom számolni, hányszor fordultam szembe nyíltan bárkivel. Csak addig érek valamit, míg titokban, muglik között bűvészkedek. Itt meg egy támadásra lendülő aurort kell feltartóztatni. És nekem milyen varázslat jut eszembe először?
- Exlukhops! - suttogom a konténerre mutatva. Sose voltam jó a teljesen néma varázslatokban, de abban, hogy ne vegyenek észre, annál inkább. A mágia nyomán a fémtartály okádni kezdi magából a mocskot. Röpködnek a szennyes pelenkák, rothadó ételmaradék, műanyag kacatok, miegymás. Egy konzervdoboz orrba vágja az aurort, de az már lendítette a pálcát, így végülis ellövi a tervezett átkot. Aztán még két másikat is útjára enged, de majdnem vaktában lövöldöz már, mert egy banánhéj teljesen beteríti a képét. Záporozik körülötte a szemetes tartalma. Nem tudom, a kőrözött srácnak sikerül-e elugrania, vagy hogy amúgy eltalálná-e, de a konténer ismét nagyott dörren, majd megadva magát a mágikus erőnek, hátrább csúszik néhány métert. Velem együtt.
Nagyot nyekkenek, ahogy a falnak taszít a jókora fémszerkezet. Nem kapok levegőt, moccanni sem bírok, úgy megbénít ez a szorítás, hogy még a pálcát tartó kezem se mozdul. Még jó, hogy nem törtem össze teljesen, de így is csapdába kerültem. Csak pislogok, aztán próbálok kivergődni valahogy innét, mielőtt megfulladnék. Közben azon gondolkodom, vajon az utcát beterítő mocsokhalom alatt vajon ott van-e valahol az auror meg a Westerfield nevezetű.

☾ I ain't your idol, kid, I'm just a gangster ☽

C l a r a C o l e

2-0-0-1-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-2-8

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/564x/60/71/67/607167c5384c926089988a16dacc8535.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/260960541/superthumb.jpg?t=1475385132)

Mindig is úgy éreztem, hogy egyfolytában egy sarokba szorított vadállat vagyok. Valaki olyasmi, akit arra neveltek, hogy támadjon, ha a hurok sorul a torkán. Szeretném visszaszorítani gyerekes makacssággal a bennem szunnyadó vadat, de hirtelen, ahogy betámadnak az aurorok kirobban, és valahogy abban a perceb, ahogy a dühe izzó vörös tűzként szétáramlik a testemben már nem érdekel az a kis hang a fejemben, ami talán egykori énem letűnt maradéka volt. Nem enged neki, mert csak a düh van, és a fenevad haragja, ami irányít, ami vérre éhezik, ami sértődésnek veszi, ha valaki rászegezi a pálcáját, és aki nem akar ismét az Azkaban falai mögött rohadni.
Régóta nem okoz lelkiismeret furdalást, ha egy hulla teteme mellett ébredek fel. Régóta nem okoz bennem lelki törést az, hogy űzött vadként aurorok üldöznek és egyszer az egyiket meg is öltem. Nem érdekelnek az emberi sorsok, még akkor sem, ha Anna, vagy Elliot valamiért meglátta bennem a kétségbeesett kölyköt, vagy a nem is tudom én mit bennem. A tényeken sose lehet változtatni gyilkos vagyok, embereket öltem, és azt hiszem fogok is, a farkasölőfű főzet ellenére is. Mert az a bennem lévő bestiát sosem fogja elaltatni. Arra sosem lesz gyógymód, hiába hitegetik magukkal az orvosok. Akkor se lenne rá, ha az a sápadt képű kurva leesne az égről.
A pálcámat markolom, veszélyesen háborgó dühvel, és életösztönnel. Készen vagyok rá, hogy megint nekik essek, akárkik is ezek. Még ebben a lecspocsos ködös, nyállás időben is, és az sem zavar, ha egy hullát repítek ki egy átokkal a sikátorból.
Amikor hirtelen fejbe vág egy nyers hal. De úgy telibe tarkón, rajtam meg akartalanul is végigszalad a hideg, de aztán már csak félre ugrani van időm, mert repül mindenféle ubdorító dolog az aurorok felé, és közben rájövök, hogy ezt a csaj csinálhatta aki az előbb kilökött a helyemről. Kissé lehangoltan nézem a repkedő kajamaradékokat olyan micsoda pazarlás féle fejjel, majd a telibe arcon kapott büdös aurorok undorodó alakja felé dobok még egy-egy stuport, miközben meghallom, ahogy a konténer élesen felnyekken, majd becsapódik a falba, én meg ösztönösen arra fordulok. Mondanom sem kell, hogy megérzem a lány illatát, a konténer mögül. Az égnek emelem a tekintetemet és egy keserű sóhaj hagyja el a számat, miközben magam sem értem, de odamegyek a konténerhez.
- Gondolom minden vágyad itt megfulladni a szemét között - dünnyögöm a szőkeség felé, majd egy pálcaintéssel arrébb tolom a batár nagy izét a lánytól, és leguggolok mellé, miközben arréb rúgok valami tisztasági betétet és egy halom pelenkát. - Szar nap, mi? - kérdezem aztán, miután meggyőződok róla, hogy életben van a csaj. és őszintén még azon túl, hogy tele van kuszmákkal, meg majdnem palacsintává lapította a konténer, még azon túl is éppen úgy nézett ki, mint aki menten pánikrohamot kap. Magam sem értem miért csinálom, talán az a sok éves magány teszi ezt velem, hogy nem kerülöm már annyira az embereket, vagy ez mégis csak valami farkas ösztön lehet, hogy keresem a társaságot. Hülyén ellentmondásosnak érzem magam, de az aurorok nyöszörgése félbeszakítja a roppant elmés gondolatmenetemet.
- Tiplizzünk le - mondom, és megragadva a könyökét felhúzom, és elindulok valilyen... aurormentesebb hely felé.

Őzike szemeim kigúvadnak az erőlködéstől, és tehetetlenül pislogok az előttem tornyosuló fémre, ami kis híján agyonnyom. Hiába, nem hatom meg, az ridegen, kíméletlenül présel a mocskos tégláknak, kiszorítva belőlem lassan az összes levegőt. A tenyereim nekitámaszkodnak a súlyos szerkezetnek, de semmi erő nincs bennem, hogy akárcsak megmozdíthatnám. A pálcám elejtettem az előbb, a lábamnál lehet valahol. Eddig nagyon vigyáztam, nehogy sarokba szorítsanak. Hogy keverednék ki magamtól? Sehogy, mint most se. Sose voltam igazán harcos típus, sose voltam tehetséges és erős sem. Az ügyeskedésem is csak addig tarthatott, míg fel nem fedeznek, míg el tudok futni. És most itt vagyok, és a sok szemét, amit én borítottam ki, végül megfojt. Megérdemlem talán? A mai napon biztosan.
Kínlódva nézek fel az égre, kapkodva levegőért, és tehetetlenségemben kicsordul egy könnycsepp szemem sarkából. Az épületek szigorúan magasodnak fölém, mintha azok is készülnének rámvetni magukat. Közöttük a sötét égbolt is alig látszik. Vörös fény villan, többször is, befestve a feketeséget. Kicsit a tűzoltó autó figyelemfelkeltő villogója jut róla eszembe, még gyerekkoromból, mikor láttam, bár nem villog sokáig. De furcsa csend áll be utána, olyan békés szünetszerű, amibe van esélyem belenyikkanni, hátha meghallja a másik.
- Gondolom minden vágyad itt megfulladni a szemét között - hallom a szavakat, de csak egy kérlelő tekintettel tudok csak válaszolni. Vajon meghatja, vagy hagy meghalni? Hiszen minden jel (de legalábbis a kőrözési plakát) szerint emberölő bűnöző.
Nézem a srác flegma arcát, szürkésszöld szemét, és azon gondolkodom, olyan, mint bárki más. Na jó, van a képén valami szomorú, sötét borongás, olyan baljós árnyék féle.
de első blikkre nem mondanám meg, hogy gyilkos lenne. Csak egy mogorva srác. Bizonyítéka annak, hogy az ember sose tudhatja. Amúgy ismerős is, kezd derengeni valahonnan az arca, ha az említett sötétséget leszámítom. Most, hogy engem éppen kihúz a kutyaszorítóból, főleg.
Engem, aki egyébként meg sem érdemli. Ahogy a szorítás megszűnik hirtelen, én tehetetlenül rogyok a földre. Hátammal a tégláknak dőlök, két tenyerem a mocskos betonon támaszkodik magam mellett a fal tövében, és zihálva kapkodok levegő után. Becsukom a szemem is egy pillanatra, és amikor kinyitom, a srác már egész közel hajol hozzám. Azért egy kicsit mégis ijesztő, nem ő maga, csak a tudat, hogy ő egy elég keresett gyilkos. Főleg így fegyvertelenül, a padlóra zuhanva nézni vele farkasszemet zavarba ejtő. Próbálom összeszedni magam, hátradőlök kissé, míg a fal engedi, és becsukom a számat, most már az orromon át fújtatok, egyre halkabban, felszegett állal. Igyekszek úgy csinálni, mint aki mégsem nyomorult annyira.
- Szar nap, mi?
Kínomban elmosolyodom egy kicsit, csak halványan, és biccentek egy aprót. Kedves, hogy kérdezi. Még egy utolsó, nagy sóhaj, és elég levegőm van egy rövid válaszhoz.
- Az… - válaszolom levegősen, felnézve a másikra, aki guggolva is mintha fölém tornyosulna. Átvillan bennem a gondolat, hogy: de tényleg, miért is segített ki a kutyaszorítóból? Ám közben meg olyan megértően kérdezett az előbb, hogy nem is tudom, mit várjak tőle.
Úgyhogy egyelőre nem engedek a mindenféle előítéleteknek, hanem míg döntök, marad az udvarias hála.
- Köszönöm szépen - mondom motyogva, és zavartan eltávolítok a hajamból egy csokoládépapírt. Aztán felveszem a pálcámat is, karnyújtásra volt a földön, majdnem a kezem ügyében. Próbálok talpra állni, de az aurorok felől halk, panaszos hang hallatszik, én meg majdnem újra elejtem a varázseszközt ijedtemben, és visszahuppanok a szutyokba. Kicsit azért megkönnyebbülök, hogy West - Westerfield? Szóval, hogy a srác nem ölte meg őket, de így viszont veszélyt jelentenek Rá is, meg hát Rám is. Végülis váratlan segítségem akad, megint, és pillanatok alatt talpon találom magam.
- Tiplizzünk le - mondja, és úgy emel fel a mocsokból a karomnál fogva, mintha aprópénz volnék, vagy valami egyéb, könnyű dolog. Megijedek egy kicsit, ahogy hozzám ér, mert ugye még mindig azon tanakodok, vajon mi szándéka van velem. Talán le kellene most lépnem. Az egyik gondolatom éppen ez, hogy itt hagyhatnám. Csakhogy még fogja a könyökömet, és farkasszemet néz velem. Az az érzésem támad, mint mikor az ember valami vad, harapós állattal találkozik össze. Sose szabad elfutni. Csak szép lassan, óvatosan hátrálni, pont annyira kicsinyenként, hogy ne indítsa be a vadászösztönt.
És közben meg segített is rajtam. Megértő volt. Mintha láttam volna már egy hasonló embert korábban, de nem tudtam hová tenni. Lazán indul el a két nyöszörgő auror között, pedig a sarkon túl szaladó léptek hangzanak fel. Nyilván más is hallotta a csetepatét, és a főúton futva érkezik az erősítés.
Elhoppanálhatnék egyedül is. Azt kéne tennem. Ő egy kőrözött bűnöző… De hamarosan én is az leszek. És nekem most segített. Néha nehéz jól dönteni, mert nincs igazán helyes döntés. És mégis könnyű, mert nem kell mindig gondolkodni. Ha akarok, segítek. Most szerettem volna.
- Exmemoriam - mondom először az egyik, aztán a másik pasas felé hadarva és közben sebtében rájuk bökök a pálcámmal. Így nem lesz tökéletes a felejtés átok, de nincs most idő vacakolni. Egy negyed órát teljesen elfelejtenek, ami feltűnő lesz, de talán nem tudják majd helyreállítani az arcokat meg a neveket a fejükben. Sean lehet, hogy hátranéz, míg varázsolok, főleg, mivel most én kapom el a könyökét, de csak finoman, inkább rásimítom az ujjaim, mintsem megragadom velük. Nem mintha ezzel önmagában feltartóztathatnám, inkább csak figyelemfelkeltésként. A főúton a felfordulás hangjai egyre közelebb érnek a sarokhoz, de nem várom meg, hogy kiderüljön, hány újabb auror vagy egyéb valakik érkeztek. Bocsánatkérőn pillantok a másik szemébe, aztán hirtelen elhoppanálok vele. A mágia nagyot ránt rajtunk. Először egy erdőben, aztán egyháztetőn bukkanunk fel, végül pedig egy tengerpartra (https://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,16031.0.html#newhttp://) érkezünk meg.

Innen tovább is megyünk, lásd a tengerparton. ;)

a bagoly és a lány
(https://i.pinimg.com/564x/45/8c/b3/458cb3b47876cd3c75d33aec762e66c7.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/28/24/48/28244804c3fbc6dd25aa5e29588f3112.jpg)

2002. július 31.
Lola Miller

Unottan bámultam az egyik kirakatot, miközben anyám mellettem a talárokról beszélt. Nem érdekelt egyáltalán a Roxfortban viselendő egyenruha. Engem a seprűk érdekeltek, a varázspálca és az izgalmas dolgok, nem pedig a kiegészítők. Szóval unatkoztam és úgyis volt nálam pénz… a baglyok pedig itt voltak egy lépésnyire. Mathilda és anyám a méretemről magyaráztak valamit, nem is vették észre, hogy én már elkezdtem oldalogni a Mágikus Menazséria irányába.
Csak egy nagyobb tömeg kellett, amibe be tudtam nyomulni, majd a következő pillanatban már sodródtam is zajos, kissé büdös állatkereskedés irányába. Fintorogtam egyet, ahogy megéreztem az átható bűz, miután belöktem az ajtót. Mégis a tekintetem azonnal a baglyok választékára tévedt. A kalitkákban huhogó állatok hol gonoszan, hol nyugodtan bámultak rám. A tekintetem végül egy gyöngybaglyon pihent meg. Meglehetősen békésnek tűnt, világosbarna volt és huhogott egyet, ahogy észrevette, hogy figyelem.
– Szia… – Léptem közelebb hozzá. Bedugtam az ujjam a kalitkába, erre az barátságosan megcsípte picit az ujjamat. – Nagyon szép vagy.
Közben odalépett mellém az eladó.
– Csak nem elsőéves leszel a Roxfortba? Ez a kis nőstény kiváló és gyors, ha a szüleiddel akarsz levelezni. – Magyarázta a férfi és a vállamra tette a kezét.
Hümmögve néztem a sötét szemekbe egy darabig. Vajon Tejcsivel kijönne? Ez fordult meg egyedül a fejemben, sem az anyám, sem a család véleménye nem különösebben foglalkoztatott. Amúgy is valószínű, hogy mostanra már Mathildával egy kisebb pánikrohamot kaptak, hogy eltűntem. Biztosan már az aurorokat is riasztották, hogy valaki elrabolt vagy meggyilkoltak…
Nyeltem egyet.
– A macskákat szereti? – kérdeztem és addigra már az arcát vakargattam a bagolynak.
– Könnyen összeszokhat vele – felelte az eladó. Így hát egy bőséges húsz perc után már a karomban a bagoly kalitkájával sétáltam végig az Abszol úton. Még véletlenül sem akartam, hogy esetleg anyámék rám találjanak, ezért magasra emeltem a kalitkát, hogy eltakarja az arcomat. Az új baglyom, akinek még a nevét nem is tudtam, néha-néha huhogott egyet, jelezve, hogy örül az újdonsült szabadságnak. Már előre láttam magam előtt, ahogy kiengedem és majd a nővérem arcába repül, az meg sikítófrászt kapva menekül az otthonunkban.
Éppen be akartam húzódni az egyik skátorfélébe, mikor nekiütköztem valakinek, megbotlottam és éreztem ahogy zuhanok előre. A kalitka belenyomódott a hasamba, a bordáim közé a bagoly meg hangosan visongva csapkodja magát. Annyira megijedtem, hogy legurultam róla és a kalitkát azonnal megpróbáltam megigazítani.
– Nehéz odafigyelni, te hülye törpe? – kérdeztem a lányt vádlón, akibe sikerült beleütköznöm. Ekkor még nem is sejtettem, hogy magasabb nálam.

Abszol-utazás

(https://i.pinimg.com/564x/9d/99/27/9d9927ef34192cdd6bb639bfb7b19bbe.jpg)
outfit (https://i.pinimg.com/564x/0a/49/da/0a49da7fd0f81d8089e115331b9022f1.jpg)
to Alfie ♥

2002. Július 31 .

Mit tesz egy kislány, aki egy teljesen idegen helyen, sőt világban totál egyedül várja a késésben lévő felnőttet, akinek ügyelnie kéne rá? Mit tudom én… Én nem vagyok kislány. Felszegtem az állam, felcsaptam a napszemüvegem, keresztbe fontam a kezemet, és hanyagul a falnak dőlve adtam a lazát. A fekete lencsék mögött pedig nyugodtan bámészkodtam ezen a varázslóktól és boszorkányoktól nyüzsgő, kaotikus utcán. Elvégre ahogy hallottam, egy szezonra itt csak egy terrortámadás-szerű balhé jut, és nem olyan rég ezt kipipálhattuk.
Nem tudom, miért borzongok meg a gondolatra. Nem vagyok gyáva. De azért jobb óvatosnak lenni, és jó, hogy Elliot meg Aiden túlélték. Ugyan megszoktam már azt, hogy az emberek könnyen jönnek és mennek az életemben, de ők valahogy… Másmilyennek tűntek. Befogadtak, és nem csak fizikailag. Kaptam saját szobát, megismerhettem egy-két családtagot… A könyökömmel magamhoz szorítottam a válltáskám, és megnyugodtam, amikor megéreztem benne Mr. Puhára, a plüssgolymókra jellemző puhaságot. És nem, nem gyerekes dolog ezt az Aidentől kapott plüsst magammal hurcolni - ha titokban teszem.
Így is jó szolgálatot tett a napszemcsi, nem látszódott, hogy némileg aggodalmasan szemlélem a kis ficak előtt elhaladó embereket. Mert hiába a sok kedvesség, amit a jegyespártól - és remélem egyszer még az életükben házastársaknak nevezhetem őket - kaptam, azért nem múlt el a bizalmatlanságom. Ahogy egyre jobban megismertem ezt a világot, egyre különösebb, elbűvölőbb, de felkavaróbb, és kiakasztóbb is volt. Egyszer csodálatomban, másszor rémületemben tudtam volna visítani tőle, de úgy visítozni, mint egy kislány, mindenhogy cikis, szóval próbáltam lazának maradni, meg a kifutón begyakorolt üres és kicsit lenéző arcocskám mögé bújni. Ahogy kinéz, azok a tehetségeim innentől másra már úgysem valók, mint puszta ön- és méltóság-védelemre.
Szóval itt a sikátorféle kis fedezékben várakoztam, és néha ki-kilestem az utca forgatagára. Hallottam már egy-két dolgot az itt található boltokról, és a bennük vásárolható árucikkekről, amik életre szóló fontosságúak. Hogy csak a pálcát említsem, mint legfontosabb… Vajon sárkányos, vagy egyszarvús pálca választ majd engem? És milyen színű talárt kéne választanom, melyik roxforti háznak megfelelőt? Kár, hogy nincs rózsaszín…
Újabbat sóhajtottam, és kicsit kijjebb lestem, de arra jött egy nagy darab, szőrös pasas, és akkorát tüsszentett, hogy ha az útjában állok, nyilván elrepülök. Komor (nem rémült!) arccal inkább visszahúzódtam hát.
Inkább gondolatban tervezgettem, hogy ha majd Elliot is itt lesz, mire költöm a nálam lévő pénzt. Láttam a tanszerlistát, de Amber mesélt az édességekről, a színváltós öntöltő pennákról, az ezüst és arany üstökről… Újból kipillantottam volna, megnézni, hogy nem közeledik-e már újdonsült gondviselőm és/vagy apukám, mikor is valaki belém rohant.
Pontosabban valakik. Egy gyerek, meg egy bagoly. Jól nekem ütköztek, lerepült a szemüvegem, és hátra is taszajtottak. Alapból sem vagyok egy kőszikla-alkat, de a madár láttán egyébként is menekülni kezdtem háttal, és a túlzott lendületben elvesztve az egyensúlyom nekiestem a szűk kis zsákutca hátsó oldalának. Ott ültem, a fal tövében, a bagoly dühösen huhogott, a kalitka ajtaja kinyílt, és ha ez még nem lett volna elég, a srác rámförmedt.
– Nehéz odafigyelni, te hülye törpe?
- Te vagy a hülye! És jó lenne, ha nem tolnád ezt az izét az arcomba! - fújtam vissza, és ügyeltem rá, hogy a felháborodásom leplezze az irtózatomat a hegyes csőr, éles karmok és nagy, bugyuta, guvadó szemek láttán. Jó lett volna, ha a szemcsim visszarakhatom, de a gyerek talpa alól szóló hangos reccsenés biztosított róla, hogy nem fogom.
Feszengve próbáltam úgy talpra állni, hogy közben végig a falnak préselődtem, a lehető legmesszebb az őrjöngő állattól meg a gazdájától, aki nyilvánvalóan bizonytalanul tudott neki parancsolni. Reménytelenül elállták az utamat, így nagyobb távolságot tartani esélyem sem volt, de öröm az ürömben, észrevettem, hogy nem is én vagyok a törpe. Ha fél arasznyi is a különbség, de azt kihangsúlyozandó még ki is húztam magam - persze szigorúan a fal mentén.
- Adnék egy tippet őnagyságának: Arra nézzél, amerre mész! És jössz egy rohadt drága napszemüveggel. A minimum, hogy most szépen félreállsz az utamból - tettem hozzá, fensőbbséges arckifejezéssel. Remélhetőleg nem csorbította a kiállásomat, hogy időről időre a bagolyra pillantottam idegesen.

Anyától és Mathildától egészen kellemes volt megszökni. Majdnem olyan volt, mint amikor az ember kiszabadul a börtönből. Persze már az Abszol útra való látogatás is ilyen volt. Rendszerint otthon ücsörögtem és a birtokot is csak úgy járhattam be, hogy anyám folyamatos aggodalma ott lebegett felettem, mint valami sötét felhő. „Azt hittem bajod esett! Soha többé ne menj el ilyen hosszú időre!” Állandóan sápítozott, én pedig sosem sérültem meg. Legfeljebb egy-két horzsolást szedtem fel, amikor fára másztam vagy az erdőben sétálgattam.
Az Abszol út viszont új felfedezni való volt, így hát eszem ágában sem volt mögöttük kullogni, míg eldöntik, mi a legjobb nekem. A baglyomat akartam, meg a varázspálcámat, minél gyorsabban. Így elindultam a magam felfedező útjára és mikor a kezembe került a hatalmas kalitka, olyan öröm fogott el, amiről addig álmodozni sem mertem. Már azon agyaltam, hogyan nevezhetném el csőröskét, mikor valaminek nekimentem és felborultam.
Kellett egy pillanat, hogy összeszedjem magam annyira, hogy talpra álljak. Éreztem, ahogy a cipőm alatt valami megroppan… de nem néztem oda. Nem is számított mi az, hiszen kellően bosszús voltam, hogy valaki ennyire nem tud odafigyelni semmire.
– Te vagy a hülye! És jó lenne, ha nem tolnád ezt az izét az arcomba! – szajkózta a lány, mert hogy a hangja alapján annak tűnt. Ettől függetlenül leszedtem róla a kalitkát, de csak azért, mert féltettem a baglyomat tőle. Így hát, fintorogva végig nézhettem ezen a csajon. Nem tudom honnan szalajtották, de baromi fura göncök voltak rajta.
– Valami kattant vagy? – Néztem végig rajta, ahogy a háta egészen a falhoz préselődött. A bagoly még kicsit csapkodott a szárnyaival a rácsok mögött. Érezhetően bizonytalannak tartotta még a helyzetét, pedig már régen függőlegesbe állítottam a lakhelyét. – Máskor figyelj az orrod elé! Nem látod, hogy egy nálad felsőbb rangú közeledik? – Húztam ki magam, hogy egy nemesi származású, aranyvérű család tagja vagyok. Bár Dominic mesélte, hogy a vérnek már nincs akkor jelentősége, mint amikor egészen kicsi voltam, de akkor is. Tanuljon meg tisztelni.
Ahogy közelebb léptem, feltűnt, hogy magasabb nálam egy kicsivel. Éreztem, hogy kipirulok zavaromban, ettől viszont kellően bosszús is lettem. Egyenesen fújtatni tudtam volna az indulatoktól.
– Adnék egy tippet őnagyságának: Arra nézzél, amerre mész! És jössz egy rohadt drága napszemüveggel. A minimum, hogy most szépen félreállsz az utamból – közölte beképzelt arccal. Erre felvontam a szemöldököm. Nem azért, mert meglepett, hogy valami királynőnek hitte magát, hanem mert láttam, hogy a bagoly némi idegességet vált ki belőle. Ezért közelebb léptem, hogy a visítozó madár egy egészen kicsit nyomást gyakoroljon rá.
– Tudod, ez a bagoly egy igazi vadász. Olyan kislányokat eszik reggelire, mint te… szóval ha nem tanulod meg tisztelni a jobbakat, kénytelen leszek rád engedni. – Mondtam, megjátszott gondterheltésggel a hangomban. Azért, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, még a kalitka ajtajához is nyúltam. Egy fél pillanat lett volna kipattintani és ráküldeni a nagyszájú kislányra.
– Szóval megengedem, hogy bocsánatot kérj – mondtam és vártam a csodát.

– Valami kattant vagy?
Ahogy végigmért, az már elég lett volna ahhoz, hogy megmutassam ennek a nagyképű gyógyegérnek, hogy intézik a konfliktusokat nálunk Camden Townban. De egyrészt most nem otthon voltam, másrészt volt nála egy büdös, bolhás bagoly, ami még fenyegetően vergődött is a kalitkában, és nem akartam, hogy esetleg rám szabaduljon. Szóval maradt a szóbeli önérzetvédelem. Hogy felpiszkált, az legalább egy kicsit elnyomtaa madár miatti kellemetlen ellenérzéseket is.
- Nem én vagyok ebben a sikátorban a legkattantabb - szegtem fel az állam önérzetesen, és lefitymálóan néztem rá. Nyilván ő is rájött, hogy csak ketten vagyunk itt., nem számítva a huhogó dögöt, de azt ne is számítsuk.
– Máskor figyelj az orrod elé! Nem látod, hogy egy nálad felsőbb rangú közeledik?
Egy rövid hatásszünetet haytam, amíg döbbenten rábultam.
- Komolyan?! - bukott ki belőlemaztán félig röhögve, félig felháborodottan. Eddig bárki, akit megismertem a varázsvilágból, az kedves volt velem. Nem éreztették, hogy többet tudnának, vagy nagyobb varázslók lennének - bár nyilvánvalóan azok voltak. De ez a kis gyík… Fennhéjázásban lekőrözött nemcsak az általam ismert mindenkit a varázsvilágból, de jónéhány gyökeret a korábbi életemből is.
- Te tényleg így beszélsz valakivel, akit most látsz először, és nekimész az utcán? Többször álltál sorba, mikor a nagyképűséget osztogatták, mi? - gúnyolódtam nevetve, bár nem volt olyan szépen csengő ez a nevetés, mert beárnyékolta, hogy időről időre a madárra pillantottam irtózva.
- Azért nem ártott volna az ész sorba is beállni... És nem nekem figyelni! Ha lejjebb hordanád az orrod, tán jobban látnál tőle. Bár akkor is nagy lenne… - tettem hozzá a nem épp kedves javaslatokat, megspékelve a tanáccsal, hogy előre nézhetne, ha megy valahová. Láttam, hogy kitágulnak az orrcimpái, és felszalad a szemöldöke a sápadt homloka közepéig, és ez egy kis elégedettséggel töltött el, de azért nem akkorával, mintha eltávolította volna végre a madarát. Sőt, mintha észrevette volna sajnos, hogy az a gyengém, és még inkább a képembe nyomta. Elfordítottam a fejem, és próbáltam pókerarccal oda-oda pillantani rá a szemem sarkából, de ez már kevésbé sikerült lenézően, és inkább volt nyűglődés.
– Tudod, ez a bagoly egy igazi vadász. Olyan kislányokat eszik reggelire, mint te… szóval ha nem tanulod meg tisztelni a jobbakat, kénytelen leszek rád engedni.
Kitört belőlem valami kínos kacaj-szerűség, ami akár nyüszítés is lehetett valna a személyes terembe tolakodó hegyes csőr és retkes tollak miatt, de próbáltam összeszedni magam. Ebben a szorult helyzetben kellett némi lelkierő, hogy rájöhessek, hogy szabaduljak, de szerencsére a ficsúr tett a tűzre a következő megszólalásával - meg az összessel idáig.
– Szóval megengedem, hogy bocsánatot kérj.
A felszökő dühnek hála Camden Town a fedélzetre lépett.
- A faszt kérek bocsánatot, és a faszt eszik ez a nyomi madár kislányokat, ne nézz hülyének, nem fogok félni tőle, hogy rámereszted, ez nem egy pitbull! - keltem ki magamból. Tanultuk a suliban, mit esznek, hogy élnek, az összes hülyeséget. Az mondjuk aggasztott, hogy a tanár nem válaszolt azokra a kérdéseimre, hogy, emberekre mennyire gyakran támadnak az éles karmaikkal, hogy hányszor fordult elő, hogy megvakítottak volna valakit a hegyes csőrükkel, vagy hogy milyen halálos kórokat terjesztenek. De amit a kiscsávó mondott, az merő hülyeség volt. Ráadásul jól megemelte a baglyot, hogy az arcomba dughassa. Úgyhogy egy villámsebes pliével lebuktam, és a kalitka alatt kecsesen elugrottam a srác mellett, jó messzire.
A háta mögötti elegáns relevével szökkentem talpra, és hirtelen fordult a kocka, én voltam útban, ő meg a sarokban. De ahogy még utoljára vévignéztem rajta, kicsi és sápadt alakján és ahogy úgy tartotta maga elé azt a szörnyű jószágot, mint valami csapkodó, tollhullató pajzsot, hirtelen elfogott a késztetés, hogy egyszerűen inkább csak ott hagyjam.
- Várjad csak, hogy bocsánatot kérjek! - somolyogtam hátrálás közben. Az utca forgataga már nem is tűnt olyan ijesztőnek, és ezért akár hálás is lehettem volna a srácnak, ha nem lettem volna kiakadva, amiért ilyen pöcs volt velem.
- Nem vagy jobb nálam semmiben, fogadjunk, hogy még varázsolni se tudsz! Majd a Roxfortban…
Nem fejeztem be a mondat végét, de bár fenyegetőnek álcáztam a hirtelen hagyott csendet, igazából csak nem tudtam, hogy fejezzem be, vagy mit is helyezzek kilátásba. Elliot, Aiden meg a többiek sokat meséltek az iskoláról, de én magam se tudtam, mire számítsak. És végülis mi lenne? Csak egy iskola. Ha ott találkozunk elször, és nem így, talán csak bemutatkoztunk volna, és annyi. El is szomorodtam kissé, jó lett volna valait előre ismerni. Szóval mielőtt leléptem volna, még hátravetettem:
- … találkozunk. Lola vagyok, egyébként. Jobb, ha megjegyzed - bazsalyogtam hátra negédesen (azért kicsit halványodott, mikor tekinetem a bagolyra tévedt) aztán egy kecses hajlibbenéssel kereket oldottam, ha csak meg nem állított.

Nagy nehezen úgy fordítottam a kalitkát, hogy a bagolynak ne kelljen vergődnie benne. Hamar meg is állt a kis rúdon, ahol addig pihent és dühösen nézett a furcsa lány felé. Bzitos valami szerencsétlen sárvérű volt, aki nem ismeri fel, ha valaki jobb nála… na, majd a Roxfortban megtanulja, hogy hol a helye.
– Te tényleg így beszélsz valakivel, akit most látsz először, és nekimész az utcán? Többször álltál sorba, mikor a nagyképűséget osztogatták, mi? – kérdezte gúnyos nevetéssel. Egyelőre csak felvontam a szemöldökömet és kicsit úgy emeltem fel a kalitkát, hogy lássa a benne ülő baglyot egészen tökéletesen. Nem voltam vak, láttam, mennyire irtózik tőle és ettől kegyetlen mosoly ült ki az arcomra.
– Azért nem ártott volna az ész sorba is beállni... És nem nekem figyelni! Ha lejjebb hordanád az orrod, tán jobban látnál tőle. Bár akkor is nagy lenne… – magyarázta. Nem nagyon zavartak a sértegetései. Béna próbálkozásnak tűntek annak fényében, hogy be volt tojva egy szárnyastól. Nem bírtam hát ki, hogy ne fenyegessem meg vele. A kínos kacaj persze elárult, hogy mennyire retteg tőle, én pedig alig vártam, hogy Dominicnek elmesélhessem, milyen röhejes kiscsajba futottam bele.
– A faszt kérek bocsánatot, és a faszt eszik ez a nyomi madár kislányokat, ne nézz hülyének, nem fogok félni tőle, hogy rámereszted, ez nem egy pitbull! – Kelt ki magából.
Erre még szélesebb vigyorra húzódott a szám és megérintettem a kalitka ajtaját. Nem nyitottam ki, de jelzés értékűen ott hagytam az ujjamat, hogy láthassa, akármikor kipattinthatom, hogy madár támadás áldozata legyen.
– Te tudod… én azért kirpóbálnám. – Feleltem. Ha valamihez, hát mások sakkban tartásához tökéletesen értettem. A szomszédok, a mugli gyerekek ezt mind tudták és mivel ők inkább tartották a távolságot tőlem, más módon nem is igazán tudtam velük kommunikálni. Így legalább féltek és tudták, hogy muszáj lesz tisztelniük engem. Mégis csak egy nemes család tagja vagyok. Megérdemeltem, hogy féljenek és leboruljanak előttem – ha nem is a szó szoros értelmében.
– Várjad csak, hogy bocsánatot kérjek! – Természetesen hátrálni kezdett. Imádtam, hogy fél, jó érzéssel töltött el, hogy valamilyen reakciót ki tudtam belőle váltani már csak a fenyegetőzésemmel is. Ha anya látná, milyen erős vagyok nem küldené Marthát folyamatosan a nyakamra, hogy pesztráljon… sőt, tudná, hogy képes vagyok megvédeni magamat. Ez onnantól pedig csak még jobb lesz, ha már pálcát is tarthatok a kezemben végre.
– Nem vagy jobb nálam semmiben, fogadjunk, hogy még varázsolni se tudsz! Majd a Roxfortban… – Folytatta, mintha meg akarna fenyegetni. Csak elnevettem magam, nem túl éles hangon, éppen csak egy kis szusszanást hallhatott belőle. Kivillantottam a fogsoromat is, jelezve mennyire nem veszem komolyan.
– … találkozunk. Lola vagyok, egyébként. Jobb, ha megjegyzed – tette hozzá, mielőtt elmenekült volna. Nem nyúltam utána és nem is engedtem rá a baglyot.
– Jó menekülést, Lola. – Intettem utána és én magam is hátat fordítottam neki, hogy megkeressem a pálcakereskedő üzletét. Alig vártam, hogy a saját fegyveremet a kezembe tarthassam. Megörökölhettem volna persze az egyik nagyobb nevű felmenőmét is… én még is inkább egyedi akartam lenni. Így hát, igazgatottan vettem a nyakamba az Abszol utat, míg anyáék rám nem bukkantak…

Köszönöm a játékot!

◂christmas feeling ▸

2002. december 5.
(https://i.pinimg.com/736x/05/7b/a4/057ba491b982c616dab203ad89449b8b.jpg)

◃ f y n n ▹

i know what i want
and i’m gonna get it

style: warm up (https://i.pinimg.com/564x/cf/99/29/cf9929e2005bcf16ced0ca37dc62d790.jpg) ║ zene: cold december night (https://youtu.be/XtB0LqyJsdA)

Odakint már egészen hideg volt, de csak azért sem akart esni a hó. Olyan volt, mintha minden a feje tetejére állt volna, pedig tavaly ilyenkor legalább odahaza, Észak-Írországban bokáig jártam a hóba… tegnap viszont, mikor meglátogattam Dean csak sár volt, meg olyan mocskos hideg, hogy még a bárányok is vacogtak. Aiden persze nem volt velem, ezért nem volt semmi, ami feltüzelhette volna őket.
Kinéztem az Aranyfog üveges ajtaján. Már elég késő volt, rég bezártunk, Aiden pedig elment, hogy az öccsével csináljon valamit. Csak annyit kért, hogy pakoljak el magunk után… én viszont inkább csak álltam és bámultam a Zsebpiszok köz furcsa forgatagát, amit egyenesen otthonosnak éreztem. Ezek a furcsa arcok voltak az új családom… vagyis persze most már, Aiden. Azonban, amikor elszöktem otthonról nekem ez maradt. Itt kellett megtalálnom a számításaimat. Valahol pedig ez az egész vezetett ahhoz az élethez, amit éltem.
A nagy gondolkodás közben szinte összerezzentem, mikor az első hópelyhek megjelentek. Egészen olyan volt, mintha valaki hirtelen porcukorral kezdené elszórni az ablakot. Csak felkaptam Aiden foteléből a kabátomat és amint rajtam volt, úgy rontottam ki az üzletből, mint egy kisfiú.
Az utcára érve megéreztem a hideget, a várva vár, hóillatot, ami olyan tiszta és olyan makulátlan volt, mint a téli táj egy hajnali órán, mikor még minden érintetlen. Csak álltam, majd pördültem egyet, kitárva a karjaimat. Fogalmam sem volt, miért imádtam ennyire a telet, a karácsonyt… talán azért, mert a legkedvesebb családi emlékeim mind ehhez az ünnephez kötődtek. Nat megtanított karácsonyi menüt készíteni, közösen díszítettük a fát a gyerekkel… és végül is a tavalyi is egész jól sikerült. Aiden nem nagyon tudta kezelni a dolgot, mégis olyan aranyos volt, ahogy morogva cipelte az óriási pulykát haza. A szívem máris olvadozni kezdett, hát pördültem még egyet.
– Mi van, O’Mara, bebasztál? – röhögött fel valaki.
Nem különösebben hatott meg Cartwright embereinek a gúnyolódása. Azok már amúgy is elkönyveltek egy rossz szajhának, mert egyetlen egyszer ágybabújtam a nagyfőnökkel. Igen. Egyszer. Soha többé nem engedtem magam megdönteni. Nem azért, mert olyan rossz szerető lett volna… egyszerűen csak Chris nem tartozott azok közé az emberek közé, akiket eléggé kedveltem. Valahogy a barátságunkat egy csomó dolog megmérgezte.
– Kapd be a faszom… – dünnyögtem, de a pörgésben elveszítettem az egyensúlyom és egyenesen valaki karjai közé táncoltam. Csak azt a túlzottan kék szemet szúrtam ki, amit ezer közül is felismertem volna. Azonnal a tenyereim közé vettem az arcát, érezhette, milyen hidegek az ujjaim. – Fynnci! Pont jókor jössz! – Lelkendeztem és ahogy elengedtem igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat. Megpaskoltam mindkét kezemmel a mellkasát.
– Építsünk hóembert!– Kiáltottam fel, aztán megfogtam a kezét. – Megigyunk forralt bort! – Már rángattam is magammal az Abszol útra, ahol a híres karácsonyi vásár helyet kapott. A pár nappal korábbi gyújtogatás miatt talán még kellemes, kandallóillat is lesz. Hmm, mindennek megvan az előnye. O’Mara, te nem vagy százas.– Dünnyögte valahol mélyen a hang.

❅❅Sima December❅❅

(https://i.pinimg.com/564x/b2/07/aa/b207aa581b8dace706948ee8b676cfad.jpg)

Elliot

2002. December 5.

A tegnapi síeléstől még mindig van egy enyhe izomlázam. Az a jól eső, izomláz, ami emlékeztet, milyen király volt a tegnap. Elterelte a figyelmem Cassiék meghívójáról. Egyelőre nem szóltam Alizonnak, hogy én kaptam, ő pedig nem, és pontosan tudom, miért nem, bár ez nem vita téma, ő is pontosan tudja. Ezt anno Cassie elég világossá tette a számára, és számomra is. Nem akartam még ezzel foglalkozni, csak ki akartam szakadni kicsit innen. Elhúzni a francba a hegyekbe Németországba, és itt hagyni kicsit mindent. Alizont sem faggattam arról, vajon meddig marad, és mik a céljai. Gyanúsan kerüli a témát. Az elején arról volt szó, hogy kicsit jön, megnézi mi a helyzet velem, mi van Roxmortsban, és aztán..aztán tovább áll. Egy hónapja van itt, ami Alizonnál fura. Másfél hétnél tovább nem marad sehol. Most viszont még mindig nálam lakik. Naphosszat olvas a szobájában, éjszaka meg eltűnik, vagy velem fecsérli az időt. Nem mondtam neki, de én örülnék, ha maradna. A házban mindig lesz helye. Most sem tudom merre van, reggel elindult, még mielőtt felkeltem volna. Izomlázas lábaim megmozgatása miatt indultam el, séta közben talán bemegy én is a könyves boltba ajándékokért. Az első hópehely a jobb szempillámon akadt meg. Na, csak ide is elér a hó. Nem is nagyon vettem észre, hogy őszből télbe váltottunk. Sosem szerettem igazán a karácsonyt, bár a hóval egész jó a viszonyom. De jobban szeretem bentről nézni, mint kint fagyoskodni. Kivételesen nem rohanok, nézem, ahogy az utca lassan hófehér lesz. Előbukkan pár rossz emlék a karácsonyról. Mikor a szekrényben voltunk bezárva anya pranoijája miatt. Az volt a karácsonyi kívánságom, hogy másik anyám legyen. Ja, sziprokázó egy ünnep ez a karácsony. He nem is lett más anyánk, de legalább kinyírta apát és magát is. Dec 20-án. De a forrócsokiját szerettük. Nem tudom, mi lenne most, ha anyánk még élne. Elég valószínű, hogy a mungóban lenne, valami kényszerzubbony félébe belecsavarva, láncolva, lakatolva. Talán egy fokkal szemntimentálisabb hangulatba kerültem a hótól, mint amire számítottam. A cipőm orrát bámulva haladok előre, mikor valaki egyszerűen a karomba esik. Nem Evelyn, és nem Léah szép arca néz velem szembe, csupán Elliot az a jéghideg ujjaival.
-Fynnci! Pont jókor jössz!-
Jókor. Attól függ, mihez. Az igazat megvallva jól esne most egy rövid ital, de igazából egy forró rumos teával is beérem. Vagy punccsal. Nem vagyok túlzottan vidám hangulatomban, de a meleg és az alkohol általában segít.
- Cső Elliot. Legalább valami csinos csaj lennél, ha már így az ölembe táncikálsz.-
Számat félre húzom egy enyhe féloldalas mosolyra.
- És húzz kesztyűt.
Az arcomat megdörzsölöm, hogy újra érezzem, amit Elliot az imént lefagyasztott. Igyekszik visszanyerni az egyensúlyát. Megpaskolja a mellkasom, mint aki jól be van baszva.
- Ittál? Vagy mitől van ilyen fene jó kedved?
Mielőtt még mondhatnék bármit, újból felkiállt.
-Építsünk hóembert! Megigyunk forralt bort! -
Kézen ragad, és nem is tudom, hova vonszol. Pár másodperc múlva beugrik, hogy már van karácsonyi vásár. Ettől aztán kicsit erőre kapok, az árusos forralt borok általában eglszen jók.
- Jó, igyunk forralt bort. De na, ne húzz már ilyen erősen, jövöööök...
Dünnyögök kissé, miközben követem.
- Te is ilyen...karácsony rajongó vagy, vagy mi van?

◂christmas feeling ▸

2002. december 5.
(https://i.pinimg.com/736x/05/7b/a4/057ba491b982c616dab203ad89449b8b.jpg)

◃ f y n n ▹

i know what i want
and i’m gonna get it

style: warm up (https://i.pinimg.com/564x/cf/99/29/cf9929e2005bcf16ced0ca37dc62d790.jpg) ║ zene: cold december night (https://youtu.be/XtB0LqyJsdA)

Fynnci jelenléte csak hatalmas vigyort csalt az arcomra. Főleg, miután sikerült taplra állnom és nem akartam megint letarolni a testemmel, csak azért, mert a frissen hullott hópelyheken megcsúsztam. Nem akartam zavarba hozni a közelségemmel.
– Cső Elliot. Legalább valami csinos csaj lennél, ha már így az ölembe táncikálsz. – mondta és elhúzta egy mosolyra a száját. – És húzz kesztyűt. – Tette hozzá, finoman jelezve, hogy egy kicsit túl hideg van ahhoz, hogy ilyen lazán mászkáljak.
– Egy pár csöcs nélkül is elég csinos vagyok. – közöltem és beletúrtam a hajamba, ahogy újabb vigyort eresztettem meg felé. Éreztem, ahogy a karácsony közelsége, a havazás, az imádott hideg időjárás egyenesen felpörget. Míg mások mindennel is szenvedtek, én ilyenkor voltam igazán elememben. Nem csak azért, mert úgy éreztem, hogy a világ minden dolgát képes lennék egyetlen nap teljesíteni, hanem mert egyszerűen ez volt a legmeghittebb szakasza az évnek és én minden pillanatot ki akartam használni, amit csak Aidennel tölthettem.
– Ittál? Vagy mitől van ilyen fene jó kedved? – kérdezte aztán.
Hát igen. Ez van általában, ha jól érzem magam. Mások nem érthetnek meg és éppen olyan dilisnek néznek, mint éppen Fynn is. Aztán persze elkaptam két rosszabb arcú varázsló pillantását. Az egyik még nem is olyan rég ki akart nyírni, mert nem tetszett neki, ahogy a Vakegérben ránéztem. A másik meg Cartwright embere volt és rendszerint csámcsogott azon, hogy mindenkin átmentem már a Zsebpiszok közben. Most mindketten undorodva röhögtek fel, ahogy Fynn-nel megpillantottak. Nem számított. Nem érdekeltek mások. Ezért hát visszanéztem a vámpírosan kék szempárba.
– Még nem, de ami késik nem múlik. – Fogtam meg a kezét és már vonszoltam is magammal az Abszol útra. Nem sok esélye volt ellenkezni, mert olyan erősen szorongattam, mint egy megvadult kölyök az apukáját. – Mellesleg itt a karácsony! Persze, hogy jó kedvem van. – Közöltem túlzott lelkesedéssel, ahogy vonszoltam magammal mind inkább a tömegbe. Most persze még nem is voltak olyan sokan, mint a későbbi órákon. Nyilván mindenki az esti fényeket akarta látni, ahogy megcsillannak a szinte érintetlennek tűnő fehér hón.
– Jó, igyunk forralt bort. De na, ne húzz már ilyen erősen, jövöööök... – dünnyögte, mintha annyira marha erős lennék. Két lépésből mellém tudott volna érni, de csak azért sem engedtem el, hogy aztán elmeneküljön és eltűnjön a Zsebpiszok közbe, míg meg nem érkezünk a helyszínre és legalább egy forralt bort le nem döntöttünk.
– Te is ilyen...karácsony rajongó vagy, vagy mi van?
A kérdésre elmosolyodtam.
Nem válaszoltam azonnal, mert kiszúrtam a fabódét, amin az díszelgett „Fincsi Mama forralt bora.” A sor persze hozzú volt, de beálltam. Izgatottan vártam, hogy sorra kerüljünk, de aztán inkább Fynn felé fordultam.
– A karácsony önmagában nem érdekel. – Válaszoltam és megvántam a vállamat is. – Csak Aidennel karácsonykor voltam nagyon boldog. Tavaly. Akkor minden olyan jó érzés volt. Egyszer kimentünk az akkori házunk mögé, hogy Aiden cigizzen és rajtam nem volt kabát. Ő pedig levette a sajátját és a vállamra terítette. Akkor tudtam először biztosan, hogy szeret engem. – Magyaráztam el és a távolba nézve, ahogy egy szerencsétlen párocska két megpakolt dobozt cipelt, a mi életünk jutott eszembe. Valójában Cukormázban minden olyan nagyon-nagyon egyszerű volt. Aiden nem használta a családi vagyonát, mindenért keményen megdolgoztam, megdolgoztunk.
– Szóval ezért szeretem a karácsonyt. Csak megint érezni akarom azt az érzést. – Suttogtam még a végére és ahogy léptünk egyet előre a sorban, már meg is éreztem a forralt bor émelyítő illatát. – Te nem szereted a karácsonyt?

❅❅Sima December❅❅

(https://i.pinimg.com/564x/b2/07/aa/b207aa581b8dace706948ee8b676cfad.jpg)

Elliot

2002. December 5.

Hangulatilag nem vagyok a toppon, és nem csak a karácsi cucc miatt. Azért zavar ám, hogy Léah nem keresett. Elúszott. Ritkán csúszik ki valaki a kezeim közül, és ha mégis, nem szoktam sokat bánkódni, de valamiért ez most piszkál. Ha itt összefutnánk, vajon elmenne a másik irányba? VAgy ha nem Elliot csöppent volna az ölembe, hanem Léah.
-Egy pár csöcs nélkül is elég csinos vagyok.-
Lehet, hogy a csajoknak, és a melegeknek csinos Elliot, de én ezt egyáltalán nem tudom megítélni. Szimmetrikus ázsiai arca van, de én ezzel mit sem érek.
- Hiába vagy csinos, én ezzel tudod, hogy nem sokra megyek.-
Felelem egyszerűen, és talán mintha valami csalódottság is lenne a hangomban. De minek? Hülyeség. Elliot vigyorog, de nem tudom, minek. Most nem tudok vele nevetni, nem találom viccesnek. De talán el tudja vonni a figyelmem a hiúsági hisztimről. Biztos a hiúságomon ejtett sebet, és az sajog, azt érzem. Hallok valami röhögést, de nem igazán figyelek.
-Még nem, de ami késik nem múlik. Mellesleg itt a karácsony! Persze, hogy jó kedvem van. -
Értem. Lehet, meg kéne próbálnom élvezni kicsit, később kijönni Alizonnal sétálni egyet. Követem Elliotot, nekem végülis mindegy, hova megyünk, hol iszunk, csak sokat, vagy töményet. A lelkesedésem még mindig nem az igazi, így elég lassacskán, nehézkesen követem, mintha foghúzásra vinne. Egyenesen a „Fincsi Mama forralt bora.” nevezetű bódé felé haladunk, majd be is állunk a hosszú sorba.
-A karácsony önmagában nem érdekel. Csak Aidennel karácsonykor voltam nagyon boldog. Tavaly. Akkor minden olyan jó érzés volt. Egyszer kimentünk az akkori házunk mögé, hogy Aiden cigizzen és rajtam nem volt kabát. Ő pedig levette a sajátját és a vállamra terítette. Akkor tudtam először biztosan, hogy szeret engem.-
Hmm..nem tudok erre nagyon mit mondani. megeresztek egy mosolyt, tudom, hogy Elliotnak fontos Aiden, és azt is tudom, hogy amit elmesélt nekem, az is fontos. De most mégsem tudok semmi cuki választ adni.
- Hát..bájos. Nem tudom, mit kéne mondani, nem akarok én bunkó se lenni.
-Bocsi, csak nem vagyok az a...romantikus alkat.
Nem tetszik ez a lajhár tempó, sosem szerettem sorban állni. Türelmetlen vagyok, főleg, ha alkohot szeretnék. Hol Elliotra figyelek, hol az előttünk lassan, de fogyó sorra.
– Szóval ezért szeretem a karácsonyt. Csak megint érezni akarom azt az érzést.
Oké, érthető végülis. A jó érzéseket meg akarjuk ismételni, ezt azért ismerem. Bólintok egyet egy eggyel őszintébb mosollyal. Megérzem a bor illatát, és oké, a karácsonyi fűszerekért, ízekért és illatokért azért kicsit én is oda vagyok. Nem utálom a karácsonyt, csak nem ölelem keblemre. Inkább csak egymás mellett sétálgatunk, néha egymásra mosolygunk viszonyunk van.
-Te nem szereted a karácsonyt? Nem nem szeretem, de nem is szeretem. Nem tudom. Mégegyet lépünk előre a sorban. Kettővel előttünk, valakik meggondolták magukat, így kicsit előrébb jutunk.
- Nem mondanám, hogy nem szeretem. Így már okés. Kölyökkoromban annyira nem volt szuper. Anyánk karácsony előtt nyiffantotta ki apánkat, aztán magát. Meg az a sok szekrényben töltött idő..amikor bekattant, behaluzta, hogy minket akarnak megölni. A húgommal 2 órán át egy sötét kis szekrényben kuksoltunk. Még kicsik voltunk.
Ja, ezekhez képest felnőttként nem is olyan rossz a karácsony. Élveznem kéne. Alizonnal, meg...a picsába. Léah. Mi a francnak kattogok rajta?
- Sorra kerülhetnénk már. Ezektől az illatoktól még jobban kívánom a bort.

◂christmas feeling ▸

2002. december 5.
(https://i.pinimg.com/736x/05/7b/a4/057ba491b982c616dab203ad89449b8b.jpg)

◃ f y n n ▹

i know what i want
and i’m gonna get it

style: warm up (https://i.pinimg.com/564x/cf/99/29/cf9929e2005bcf16ced0ca37dc62d790.jpg) ║ zene: cold december night (https://youtu.be/XtB0LqyJsdA)

A hó és a forralt bor illata valahogy mindig olyan mélyen, bizsergetően karácsonyi volt. Ez az érzés pedig még viszonylag új volt, hiszen otthon sem éltem annyira az ünnepet gyerekként. Rendszerint a Cranagh-ban töltött napok rettegéssel teltek: anya félt, hogy felbukkan az apám és elrabol. Ezért a karácsonyfa díszítés közben gyakran láttam, hogy megremeg a keze, lepityeredik. A vacsora elkészítésébe már be sem szállt, azt Dean csinálta, én pedig, ahelyett, hogy anyámat öleltem volna, kiszaladtam a konyhába, a nevelőapámat nyaggatva: Dean… apa… apa… kérek a pitéből! Aztán persze el lettem zavarva, hogy csak este lehet enni. Dean nem szerette, ha apának szólítom, pedig az én szememben mindent felülírva ő volt igazából az. Ezért irigyeltem Danielt, ezért akartam magamra vonni a család figyelmét. Szükségem volt egy igazi apára. Dean persze csak most értette meg igazán, hogy miért. A gyereket, aki mindenhova követte rendszerint elutasította.
- Hiába vagy csinos, én ezzel tudod, hogy nem sokra megyek - közölte Fynn egyszerű hangvételben, de valójában érződött a szavai mögött valamiféle csalódottság. Nem gondoltam persze, hogy ennek az érzésnek én lennék az oka. Miért is lettem volna? Alig két perce találkoztunk és még tőlem is rekord lett volna, hogy ennyi idő alatt rontsam el valaki kedvét.
Jól van, Elliot, dobd fel a Fynncidet.- A hang bíztatott, én pedig egyetértettem vele. Szerettem volna, ha jó kedve van ennek a vámpírszemű fiúnak, mert egészen jóban voltunk, annak ellenére is, hogy folyton csak csöcsöket keres. Elmeséltem neki a legjobb karácsonyi élményemet Aidennel, hátha az majd kicsit megmosolyogtatja. A komorság azonban nem akart tovább állni.
- Hát..bájos. - Bólintottam. Valóban az volt. Bájos, megható, meghitt, romantikus. - Bocsi, csak nem vagyok az a...romantikus alkat. - Tette hozzá aztán.
- Valójában én sem. - Közöltem nemes egyszerűséggel. A sor még hosszú volt, volt időnk csevegni, mielőtt borhoz jutunk. Ráadásul az sem a legjobb alkohol a világon, szóval egy kis beszélgetéssel fel lehetett volna turbózni a helyzetet.
- Nem mondanám, hogy nem szeretem. Így már okés. Kölyökkoromban annyira nem volt szuper. Anyánk karácsony előtt nyiffantotta ki apánkat, aztán magát. Meg az a sok szekrényben töltött idő..amikor bekattant, behaluzta, hogy minket akarnak megölni. A húgommal 2 órán át egy sötét kis szekrényben kuksoltunk. Még kicsik voltunk. - mesélte. Azt hiszem, a nehéz gyerekkor a Zsebpiszok köz legtöbb látogatójának sajátja volt, ezért hát nem is firtattam. Úgy éreztem, amúgy sem ez az emlék okozza a valód kedvtelenségét.
- Sorra kerülhetnénk már. Ezektől az illatoktól még jobban kívánom a bort. - Türelmetlenkedett, mintha csak el akarná terelni a figyelmem a nyilvánvalóról.
Egy kevesen persze még voltak előttünk, de szépen fogyott a sor. Így aztán, mikor sorra kerültünk, alig két perccel később, már kértem is a két forralt bort, hogy aztán Fynnre pislogjak: - Van nálad egy kis pénz? - kérdeztem bájosan, majd az eladó felé pillantottam. - A barátom fizet. - Tettem hozzá és amint a pénz gazdát cserét, megragadtam a papírpoharat és Fynn kezébe nyomtam. A magamét pedig két kézzel fogtam körbe, hogy érezzem a melegét.
- Szóval, ki is az oka annak, hogy ilyen vagy? - kérdeztem, ahogy szépen elindultunk a sorok között. Fynnből egyenesen áradt ez az érdekes vibrálás, amit persze próbált elnyomni. - Akkor voltam utoljára ilyen feszült, mikor Aiden elhagyott.

❅❅Sima December❅❅

(https://i.pinimg.com/564x/b2/07/aa/b207aa581b8dace706948ee8b676cfad.jpg)

Elliot

2002. December 5.

Nem tudom, minek meséli itt a romantikus Aiden sztorit. Ettől most mit kéne éreznem? Nem vagyok valami fruska, aki egy ilyen sztoritól rögtön elalél, és tapsikol. Remek, a fiúk jól érezték magukat, de ez engem hol érdekel? Talán nem vagyok elég jó haver. Bár eddig sem tartottam magam annak, barátaim sosem voltak, inkább érdekhaverok, érdekkapcsolatok, amik körül vettek. Nem vagyok romantikus alkat, az a...gyengék nek való. És beszélni sem akarok róla, hogy..hogy miért vagyok baz, vagyis hogy miért nem vagyok az.
-Valójában én sem.
Elliotra nézek, és már majdnem elvigyorodom. Elliot, akinek rózsaszín pizsamája van, és Mucinak hívja a fasziját. De persze, nem romantikus, cseppet sem. Nyálasnak meg pláne nem az. De bárminnyre cikinek találom néha ezeket a dolgait, azért valamiért mégis bírom Elliotot. Ahogy felidézem anyánk elmebajos perceit, szinte érzem a szekrény dohos szagát az orromban, amit gyorsan felvált a forralt bor illata. Egy lépés, két lépés, három, és mi jövünk.
-Van nálad egy kis pénz?
Bólintok, és a zsebembe nyúlok. Tarthatnék pénztárcát, de valahogy sokkal egyszerűbb a zsebembe szórni a pénzt.
-A barátom fizet
Na tessék, milyen szerencsés vagyok, hogy belebotlok egy vidám Elliotba, akit még meg is hívhatok egy forralt borra. Baromi nagy mák...az árus kezébe szóróm a pénzt, Elliot kezembe nyomja a poharat, és kiállunk a sorból. Talán még morgok kicsit amagamban, hogy nem gaz, mennyibe kerül eg szaros forralt bor, ami agyon van ízesítve, és szar az egész. Az emberek meg képesek sorba ácsorogni egy ilyenért, és azt sem tudom, én minek iszom ezt, pedig az előbb még annyira akartam. De ezeket csak magamban motyogom, visz a tömeg.
-Szóval, ki is az oka annak, hogy ilyen vagy?
Elliotra emelem a tekintetem, nem értem, higy jön ide, hogy ki miatt. Oka?
- Hogy ki? Pff..senki. Nem tudom.
Próbálom kiüríteni az agyam, elsöpörni belőle Léah arcát, a tekintetét.
- Talán csak az baszott fel, hogy egy csaj..egy lány. Hívtam magamhoz, és nem jött.
Ilyen még sosem történt. Biztos ez zavar.
-Annyira ..hogy..nem tudom, azóta én is elkerülöm a többit.
Nem vagyok annyira jól, mert a minap megláttam Evelynt, és oda akartam menni hozzá, de aztán irányt változtattam. Pedig Evelyn olyan jó csaj, hogy sírnom kell. Szóval valami nincs rendben velem. Léah azt hiszem, dobott, vagyis, hogy el sem jött. Nem kéne, hogy érdekeljen Sőt, nem is érdekel. Inkább mindjárt keresek egy bódét, ahol valami gyomorszaggató rumos szar van, és iszok belőle egy bödönnel. Kialszom, és ennyi. - Hagyjuk is, majd lesz más. Mit terveztek a Karácsonyra?
Talán el kéne utaznom Alizonnal jó messzire. Mintha megint menekülnék. El akarok menni. Elmenni valami halál túrára, felkeresni régi arcokat, egy kis bajba kerülni, harcolni, eszméletlenre inni magunkat. Régi jó vándor élet. Amióta itt vagyok, ez az első, hogy elvágyodom, vagy hogy egy igaán jó balhéba akarnék keveredni. Orrot törni van kedvem. Vagy mást. Dühös vagyok, csak nem tudom, kire, vagy mire, vagy mi a fasz van.

◂christmas feeling ▸

2002. december 5.
(https://i.pinimg.com/736x/05/7b/a4/057ba491b982c616dab203ad89449b8b.jpg)

◃ f y n n ▹

i know what i want
and i’m gonna get it

style: warm up (https://i.pinimg.com/564x/cf/99/29/cf9929e2005bcf16ced0ca37dc62d790.jpg) ║ zene: cold december night (https://youtu.be/XtB0LqyJsdA)

Bájos mosollyal pislogtam Fynnre, míg a zsebében kereste a pénzt. Hát igen, ez a legyen nálam egy-két érme dolog még mindig nem nagyon működik. Aiden szokott fizetni, ha meg nem elcsenek a zsebéből valamennyit. De ez most nem számított. Karácsony van, ami azt jelenti, hogy Fynnci természetesen örömmel hív meg egy kellemes forralt borozásra. Amúgy is kellett neki valami jó cselekedet a napra, amitől kicsit jobb lesz a hangulata. Még a vak is kiszúrta, hogy nincsen teljesen rendben.
Ahogy a kezünkbe fogtuk a melegitalt megszagoltam. Nem volt különösebben bizalomgerjesztő illata és az igazat megvallva a gyomrom is leginkább bukfencezni szeretett volna az aromától. De, de akkor is karácsony van! Rosszabb vagy, mint egy két éves, O’Mara! A hang kegyetlenül hatolt elmém boldog rózsaszín ködjébe. Szokás szerint képes lett volna elvágni az örömömet, most mégsem tette. Egész egyszerűen azt vártam a kaárcsonytól, amit tavaly is kaptam. Boldogságot, meghittséget. Az utolsó jó pillanatokat Aidennel.
– Hogy ki? Pff..senki. Nem tudom.
– Na persze… – dünnyögtem magam elé, ahogy sétáltunk kicsit távolabb a forralt borunkkal. Azonnal belekortyoltam egyet, remélve, magától folytatja majd a dolgot és nem kell szószerint fogóval kihúznom belőle a szavakat. Az mindkettőnkre nézve fájdalmat lett volna. Na meg, Fynn már tudhatta, hogy velem tényleg bármit megoszthat. Még azt is, ha valami béna csaj lepattintja.
– Talán csak az baszott fel, hogy egy csaj..egy lány. Hívtam magamhoz, és nem jött.
Hát ezt majdnem eltaláltad, O’Mara. A hang ezúttal gúnyosabban csendült, a tekintetem azonban nem vontam el egy pillanatra sem Fynnről. Az arckifejezéséből ítélve eléggé megviselte ez az esemény… de nem akartam ezzel zavarba hozni, hadd maradjon olyan fene férfias.
– Annyira ..hogy..nem tudom, azóta én is elkerülöm a többit.
Felhúztam a szemöldököm. Bár nekem nem volt az esetem Fynn azért nem gondoltam volna, hogy hanyagolja a csajozást. Valamiért a kikapósság nagyon ment a Zsebpiszok köz lakói között, mintha ez valamiféle erény lenne. Bevallom én sem hanyagoltam a dolgot, korábban is megvolt egy pár nagykutya… például Cartwright… vagy éppen Alexej. Bövelkedtem rajongókban is meg féltékeny alakokban is. Ez volt itt az élet. Ráadásul ha valamin rajta kapnak, akkor egyre színesebb és színesebb pletyka terjengett az emberekről.
– Hagyjuk is, majd lesz más. Mit terveztek a Karácsonyra?
Vállat vontam.
– Szép próbálkozás – emeltem meg a poharamat koccintsára. Ha találkozott a két adag bor, akkor nagyot kortyoltam belőle. Adtam lehetőséget Fynnek, hogy átgondolja hogyan válaszolja meg a kérdéseimet. – Szóval milyen is ez a bizonyos csaj? Mesélj róla! – Nem kérés volt, inkább parancs. Az ilyesmiben jobban szerettem a kezemben tartani az irányítást. De azért finomításnak hozzá tettem: – Nyugi, nekem mindent elmondhatsz. Nem nagyon tudom senkinek sem tovább adni… plusz barátok vagyunk. – Paskoltam meg kicsit a vállát.

❅❅Sima December❅❅

(https://i.pinimg.com/564x/b2/07/aa/b207aa581b8dace706948ee8b676cfad.jpg)

Elliot

2002. December 5.

Ugyan. Tényleg fölösleges és baromság, amit érzek. Azt hiszem. Eddig sem éltem kapcsolatban, eddig sem voltam szerelmes soha, ezentúl sem szorulokrá. Megszoktam. Minek is találkoztam vele? Kizökkentett a kellemes semmit sem érzekből. Minden héten más csaj jött, szépek voltak, és tessék. Egyis sem érdekel, pedig azért na. Mindenki tudja, hogy szeretem a szépet. Olyan, mintha a kisgyerek, aki imádja a csokit, egyszer csak elé tolnák, és nem kérne belőle. Érthetetlen az egész. Nem azért mondom el a dolgot nehezet Elliotnak, mert nem tartom olyasvalakinek, akiben ne bíznék meg, hanem mert ha hangosan kimondom, akkor az vaóban így van. Valid lesz az egész szarság, amit egyelőre csak bent érzek, még sose mondtam ki. Sosem mondtam ki,hogy én ezt a valakit nagyin meg akarom kapni. Kell, mint gyerekkoromban a pálca. Amit aztán nem szerettem használni, mert folyton apém körül voltam a mérgeknél. Hogy ki? Hogy ki ő? Talán már nem is lényeges.
-Na persze…
Persze, igenis persze, nem akarok beszélni róla. Vagyis persze, nyilván akarok is beszélni róla, csak...olyan ez nekem, mintha a fogamat húznák. Egyszer elmentem részegen egy fogorvoshoz, mert jó murinak tűnt. Nem, nem volt az. A forralt bort iszom, próbálom kiüríteni az agyam, a szívem is. Már elképzelem, hogy Alizon elvnja a figyelem, kitalál valami őrültséget, vagy értelmet ver fejembe, és minden a régi lesz. Minden visszall a normlis kerékvágásba. Csak elmondom, hogy azóta nem is csajpztam, még Evelynt sem kerestem, aki messze a legdögösebb. Nem is nézek Elliot felé, nem akarom látni a reakcióját. Lehet, hogy kiröhög, ez van, meg is érdemlem, nagyon szánalmasan viselkedem. Nagyon is sejtem, milyen arcot vág, és nem, nem akarom látni. Karácsony van, beszéljünk a karácsonyról. Ki tudja, lehet, jövő héten már nem is lesz téma nálam az egész, és újabb orgia partyk lesznek a házban. Anélkül hogy bevillanna Léah arca. A hangja...az illata. Bleh. Szedd össze magad Kyteler. Alizon is röhögne. Egy pillanatog el is hiszem, hogy Elliot a karácsonyról fog mesélni, amire úgy tennék, mintha figyelnék. Jézusfaszom, inkább le kéne innom magam, hogy leálljon az agyam is.
Szép próbálkozás
Koccintunk. Nem lesz más választásom, elmondom. Utána maximum teljesen leiszom magam, amíg már járni sem tudok.
Szóval milyen is ez a bizonyos csaj? Mesélj róla! Nyugi, nekem mindent elmondhatsz. Nem nagyon tudom senkinek sem tovább adni… plusz barátok vagyunk.Na jó, essünk túl rajta.
- Jól van, elmondom. Lehet tényleg nincs jelentősége, de valamiért éket vert, és teljesen összezavart. Leahnak hívják. Az, aki jóban volt azzal a...Sean sráccal. Mikor először találkoztunk, bájitalhoz kért nehezen megszerezhető hozzávalókat, én meg pont akkor töltöttem fel apám üvegeit, így szereztem neki. Aztán máskor is összefutottunk. Mikor a húgom megjött, az üstboltban is találkoztunk, ahol ő azt hitte Alizonra, hogy a csajom, féltékeny lett, mire én majdnem letepertem.
Ahogy visszaidézem a dolgokat, nem leszek jobban tőle. Kim kéne törölni a fejemből. Egy amneziátor, az kell nekem.
- Valami mást is elindított bennem, mert azóta, hogy mondtam neki, látogasson meg, és kerül, nem érdekel a többi. Ezért még fel is pofoztak. Érted? Felpofozott egy csaj, mert megkértem, hogy menjen haza. Eddig ennyi. Tudom, van ilyen. Csak nem értem. Magamat nem értem.
Annyi gondolat és érzés kavarog bennem, hogy azt érzem, hiába ejtem ki a szavakat, meg se közelíti azt, amit érzek. Teljes a zavar. Zavar a rendszerben.

◂christmas feeling ▸

2002. december 5.
(https://i.pinimg.com/736x/05/7b/a4/057ba491b982c616dab203ad89449b8b.jpg)

◃ f y n n ▹

i know what i want
and i’m gonna get it

style: warm up (https://i.pinimg.com/564x/cf/99/29/cf9929e2005bcf16ced0ca37dc62d790.jpg) ║ zene: cold december night (https://youtu.be/XtB0LqyJsdA)

Ezek a forralt alkoholok még mindig nem nyerték el a tetszésemet. Azért ahogy belekortyoltam volt némi karácsonyi érzésem a havastájnak és a fekete tincseim között landoló pelyheknek köszönhetően. Ez pedig egészen felvillanyozott… sokáig nem is érettem, hogy Fynn hogyan lehet ennyire savanyú. Egy kicsit olyan volt, mintha nem is az a srác lenne, akivel együtt szórakoztam a kocsmában. Valami történt, még a vak is látta rajta, és hát az a valami persze, hogy egy nő volt.
Emlékeztem még azokra az időkre, amikor nőkkel randiztam. Az a sok dráma, sértődés… na meg a harisnyák. Ez utóbbi ruhadarabtól a mai napig rázott a hideg. Esmén az összeset széttéptem, csakhogy ne keljen érintenem azt a műanyag, gusztustalan anyagot. Ez a te gyengeséged, O’Mara. És hirtelen nagyon is hálásnak éreztem magam, amiért a férfiak nem hordanak harisnyát. Aidenen semmit sem kellett széttépnem.
– Jól van, elmondom. Lehet tényleg nincs jelentősége, de valamiért éket vert, és teljesen összezavart. Leahnak hívják. Az, aki jóban volt azzal a...Sean sráccal. Mikor először találkoztunk, bájitalhoz kért nehezen megszerezhető hozzávalókat, én meg pont akkor töltöttem fel apám üvegeit, így szereztem neki. Aztán máskor is összefutottunk. Mikor a húgom megjött, az üstboltban is találkoztunk, ahol ő azt hitte Alizonra, hogy a csajom, féltékeny lett, mire én majdnem letepertem.
Valahonnan ismerős volt az a név. Nem reagáltam, nem ismertem Sean minden jöttment csaját, vagy a barátait – akik tudtommal rajtunk kívül nem is léteztek igazán. Szóval csak bólintottam, várva a folytatást.
– Valami mást is elindított bennem, mert azóta, hogy mondtam neki, látogasson meg, és kerül, nem érdekel a többi. Ezért még fel is pofoztak. Érted? Felpofozott egy csaj, mert megkértem, hogy menjen haza. Eddig ennyi. Tudom, van ilyen. Csak nem értem. Magamat nem értem.
Nem lepett meg, hogy szerelmi bánata van. Az egész kiült a képére, ahogy sápadtan, kevésbé csillogó, vámpíros szemekkel meredt maga elé. Én tényleg sajnáltam Fynnt, mert nálam jobban senki sem tudta, milyen ez. Össze volt zavarodva, hiszen addig nem ismerte ezeket az érzéseket… mint ahogyan én sem, mikor visszatértem a kalandozásaimról Londonba és hipp-hopp az ölembe zuhant Esmé.
– Tudom, mi kell neked… – kaptam ki a kezéből a forralt boros poharat és úgy ahogy volt, az enyémmel együtt bedobtam a kukába. – Van otthon ennél jobb cuccom. – Tettem hozzá és megfogtam a kezét, hogy húzzam magammal. Meg sem kérdeztem, hogy át akar-e jönni hozzánk, egész egyszerűen csak vonszoltam végig az Abszol úton.
– Keressünk egy kandallót. Csak bízz bennem, jó buli lesz!- Tettem hozzá és szó szerint betörtem az egyik üzletbe, ahol néhányan fel is sikoltottak, ahogy kivágódott az ajtó. Na jó, lehet kicsit erőszakos voltam, de ez vészhelyzet. Fynncit szó szerint berángattam a kandallóba.

❅❅Sima December❅❅

(https://i.pinimg.com/564x/b2/07/aa/b207aa581b8dace706948ee8b676cfad.jpg)

Elliot

2002. December 5.

nem szeretem ezt az érzést. Idegen, és nem tetszik. Nem tudom úgy élni a kis mindennapjaim, ahogy megszoktam. sőt, talán még búvalbéleltnek is tűnhetek kívlről, és az a mocskos igazság, hogy úgy is érzem agam, mint akit megkóstolt egy dementor. Bármire is kezdek el odafogyelni, mindig beférkőzik az agyamba az a csaj, és elmegy a kedvem mindentől, amibe belekezdtem. A világ eddig mindig olyan simén ment. Mármint a magán életem. Sosem aggódtam ilyeneken, mindig sodort az ár, és nagyon élveztem, hogy semminek sincs tétje, hogy csak beleugrok az éjszakába, mintha valami puha fehőbe nyomnám az arcom, és elbódulnék tőle. Lubickolok a csókokban, az alkoholban, és egyszerűen átadom magam az ösztönöknek, az élvezetnek. Az ujjaim olyan gyorsasággal és precizitással bontja le a fehérneműt a lányokról, mintha ez lenne a funkciója. Szeretem, mikor kicsit meglátszik a pánt nyoma a selymes bőrön. Megcsap a vanílila, vagy éppen barack illat, és élvezettel falom fel. Minden egyes alkalommal újjá születek. Nekem ez a függőségem, és eszem ágában sincs leszokni róla. Vagyis..ja. Eddig így volt. Tényleg nem tudom, mi van, de kezdek aggódni magam miatt. Nem mondom ki hangpsan, de meg vagyok ijedve. Valami féle katatón állapot lett úrrű rajtam, amibl ne, tudok kitörni, vagy csak nem találom magam elég erősnek hozzá.
– Tudom, mi kell neked… –
Ugyan, és mi az? Mindig tudom, mi kell nekem, de most semmit nem érzek, amitől jobb lenne, mert nem is vagyok önmagam. Ez itt nem Fynn. Valami fura fickó a bárokból, de nem Fynn. Nem én vagyok, aki itt áll. Kikapja a kezemből a boros poharat, és egy laza mozdulattal a közelben lévő kukéba hajítja. Remek, most már piám sincs. Meglepettem nézek a kukába, amiből a maradék bor csöpög kifelé a földre.
-Van otthon ennél jobb cuccom.
Talán egy doxy könycseppnyit felkeltette az érdeklődésem. Bármi, amitől egy kis időre újra jobban érezhetem magam, jöhet. Talán a rosszabb mellékhatások sem érdekelnek. Nem is örökre akarom kitörölni a fejemből, mert valamiért kurvára ragaszkodom ehhez is, hiába amortizál le. Látni akarom még, de ha egy kis időre nem gondolok rá, fellélegehzetnék. Felhúzom a szemöldököm, és közelebb hajolok Elliothoz is.
- Igen? És mi az?
Kézen fog, és én követem. Láthatóan nagyobb keddvel, vagy inkább kíváncsosággal, mint amivel idefele követtem. Nem tudom, merre megyünk, végig az Abszol úton, de követem, mindenféle ellenkezés nélkül. Remélem, tényleg jó lesz, mert ha nem, elvesztem a fejem. Bármit is jelentsen ez. Rossz érzésem van, mégis akarom. Mindent akarok, csak az a minden akkor legyen, mikor én akarom. Kurvára felbasz, ha nem irányítom a dolgaim.
-Keressünk egy kandallót. Csak bízz bennem, jó buli lesz!
Kandalló. Jó, tehát elpucolunk innen, ez tetszik. Leszarom, hova megyünk, most valóban Elliotra bízom magam, lesz ami lesz. Ennél rosszabb nem nagyon lehet. Egy üzletbe törünk be, ahol páran felvisítanak, mire csak szélesen elvogyorodom.
- Nyugi vaaann, itt sem vagyunk!
Elliot berángat a kandallóba. Akkor gyerünk.

A JÁTÉK MÁSIK HELYSZÍNEN FOLYTATÓDIK

♥szeszélyes napok ♥

(sad birds still sing)
(https://i.pinimg.com/564x/ae/37/b7/ae37b7439a46270ceaa01fbe4e840361.jpg)
pretty : nyár van (https://i.pinimg.com/564x/2f/c2/0f/2fc20fe949166fb5fbb3154ee82e54e5.jpg) ♥ vibe: style (https://www.youtube.com/watch?v=d_TsXbL6J1Q&ab_channel=nandamoon)

2004. 07. 12.
p.s. Tyra

Szabadnapom volt ma, mert hétvégén is dolgoztam. Határozottan utáltam, hogy még hétvégén is a ruhaboltban voltam, de a bátyám miatt meg kellett tennem ezt. Nem ücsürüghettem úgy náluk, hogy még rendes kajára sem volt pénzük. És amúgy is, apa hiába hiszi azt, hogy hazamegyek, mert rászorulok, nem fogok. Épp elég nehéz volt Jasmine halálát feldolgozni, semmi kedvem nem volt Iránba menni. Még a végén anyu elrángatott volna esküvői ruhát nézni, mert szerintük már ideje volt megkezdeni az előkészületeket, Haifa a nővérem meg azt kérdezte milyen színű hennát akarok rá. Nem vették észre, hogy ez az egész csak megfojt. Nem csak engem, hanem a többieket is. Gyűlöltem ezt, gyűlöltem, hogy aranyvérű voltam és nem voltak lehetőségeim, nem élhettem úgy az életem, ahogyan akartam. Nem csoda, ha Jasmin inkább nem akarta folytatni.
Armint elképesztőnek tartottam, hogy feladott mindent és Oscarral maradt, akkor is ha ezért kitagadták. Belegondolni is szörnyű volt, hogy hetedévem után, ha hazamegyek, lehet sosem fogom látni. Abdul engedélye nélkül nem hagyhatom el az országot az esküvő után. Aminek a gondolatától is rosszul voltam. Ezért nem szerettem csak úgy sétálgatni, mert akkor hülye gondolataim támadtak, leginkább, hogy gyűlöltem az életem. A tánc elterelte a figyelmem erről. Vagy a rajzolás és a munka, de most nem igazán tudtam még csak pénz költeni se a ruhákra, amik tetszettek.
Amúgy is még most is nehéz volt ez az egész idegen ország dolog. Szinte fel se fogtam félfüllel miket beszéltek körbe rajtam az emberek, csak ha nagyon figyeltem. Sok mágikus dolognak hülye neve is volt, a muglikról nem is beszélve. Inkább kerültem egyedül a varázsmentes részt, még a négykerekű zajos bádogdobozoktól is féltem. Kóvályogtam az Abszol úton, bár biztos voltam benne, hogy Lenbe nem fogok belebotlani. Biztos éppen jól érzi magát a barátaival vagy egy nővel, aki mondjuk idősebb nálam, meg vörös hajú, mint az a vén banya. Elbambultam, és a nagy kóválygás közben kicsit lesodródtam az Abszol út utcájáról, amúgy is ez a név is tökre érthetetlen, mi az, hogy Abzol út?
Valami fura sötét sikátor keveredett elém, de oda én nem akartam bemenni, baljós volt, meg ijesztő. A bátyámnak megígértem, hogy kerülöm a veszélyes helyeket, ahol a Rend elfoglalta az épületeket annak a közelébe sem engedett. Nem mintha nagyon akartam volna odamenni.
Láttam valami alakot megmozdulni a szemem sarkából, és ijedten felsikkantottam, és felé rántottam a pálcám. Mintha olyan nagyon jó párbajos lennék. Az egyetlen dolog amiért örültem, hogy betöltöttem a tizenhetet az volt, hogy varázsolhattam ahol akartam. Minden másért nagyon gyűlöltem.
- Ha el akarsz rabolni, nagyon az ember idegeire tudok menni! - magyaráztam, de akkor nem kicsit később leesett, hogy nem valami pszichopata akart elrabolni, és hogy akire a pálcát fogtam az az évfolyamtársam volt.

Nora
#szeszélyesnapok
#seholsemvagyokbiztonságban?

Az elmúlt napok arról szóltak, hogy legyalogoltam a lábam London mugli részén. A British Museum három napos túra volt, nem is értem, hogy nem tévedtem el, élve kijutottam mindhárom nap. Aztán minden alkalommal utaztam double-decker emeletén elöl, hát az valami fantasztikus dolog. Ezt olyan szívesen megmutatnám Szőkének, de biztosan mutatta neki a nője… ah, mindegy is. Túl gyakran eszembe jut mostanában. Szóval, tök okosak ezek az angolok, hogy ilyesmit kitaláltak. Kicsit ugyan karót nyeltek mindannyian, de van néhány üdítő kivétel. Messziről lerí rólam, hogy bevándorló vagyok, ahogy a varázsvilágban meg az, hogy a mugli világból jövök. Meg kellene próbálni beilleszkedni, de eléggé nehezen megy. A suliban már legalább néhányan megismernek, úgyhogy már ezt is sikernek könyvelhetem el igazából.
Ma úgy döntök, hogy inkább a varázsvilágba megyek el. Szívesen elhoznám a szüleimet, hogy ők is megnézzék, de ez nem olyan hely, ahová ők is jöhetnek, úgyhogy kénytelen vagyok egyedül róni az utcákat. Kár, hogy nem tudok mobilon szólni senkinek, hogy fussunk össze valahol egy sütire vagy ilyesmi. Mire Jayt meg elküldöm és meghozza a választ, az egy örökkévalóság, úgyhogy ez nem a legjobb módja az azonnali üzenetváltásnak, van még hova fejlődni a varázsvilágban, azt hiszem.
Egy spagettipántos, virágmintás ruha van rajtam és egy kisméretű bőr hátitáska van a hátamon – ez is ugyanolyan megbűvölt darab, mint az összes többi, a lábamra pedig egy platformos szandált húztam. Tök jól néz ki, és azt hittem, hogy fájni fog benne a lábam, de egyáltalán nem. Kicsit magasabb vagyok így, de ennyi belefér.
Jó időtöltés itt a kirakatok nézegetése, meg lehet, hogy néhány boltba is benézek. Tavaly nyár végén a sulikezdés miatt mindenhol hatalmas tömeg volt, és sikítva rohantam volna ki mindenhonnan, ha nem lettem volna túlságosan is ciki, de az új cuccok miatt kénytelen voltam elfogadni, hogy ezt végig kell csinálni és túlélni. Most sokkal kevesebben vannak, kicsit szellősebb az egész utca. A múltkor jól kikötöttem a Zsebpiszok közben, most még véletlenül sem akarok oda menni, de akad még néhány hasonló rossz kinézetű sikátor, de ezek talán nem annyira veszélyesek, mint az. Az egyik ilyennek a bejárata előtt ácsorgok, mert bentebb látok valami díszes cégért, csak messze van és nem látom elolvasni, így kicsit bentebb merészkedek. Valami dísztaláros bolt, hát ez engem nem igazán érdekel, így sarkon fordulok és igyekszem kifelé a világosság irányába, ám egy felém közeledő alak hirtelen pálcát ránt és rám irányítja. Kísértetiesen ismerős a hang.
- Hé, Nora! Ne már, én vagyok, hahó! – mondom a lánynak, miközben a kezem magam elé tartom és bízom benne, hogy leengedi a pálcáját még mielőtt a szemem kiszúrná vagy rám szórna valami átkot. – Gyere, menjünk innen kifelé inkább, nincsen itt semmi.

♥szeszélyes napok ♥

2004. 07. 12.
p.s. Tyra

Néha most is azon kaptam magam, hogy vártam a levelet Jamsintól. Vele tartottam a kapcsolatot, nem úgy mint Ayshával. Nála szörnyen sikerült az elválás, amikor megtudta, hogy eljövök Angliába, már engem is gyűlölt. Tudtam, hogy utálni fog, hiszen mindenre mérges volt, az egész életére. De azt hiszem most már meg se fog nekem bocsájtani, hiszen nem megyek haza. Jasmin kedvéért sem, ami pokoli rosszul esett, de képtelen voltam rávenni magam, hogy jófejet vágva hazamenjek. És eljátsszam, hogy minden rendben volt. Nem, semmi sem volt rendben, azok után főleg nem, hogy Jasmin elment. Az ember pedig nem tehetett semmit, mert már mindent előre eldöntöttek, és beleszólásunk sem volt az életünkbe. Nem akartam ilyen életet, nem akartam ilyen életet a gyerekeimnek sem.
Inkább vásárolni akartam, vagy teletömni magam egy csomó édességgel. Monstro nélkül már a konyhában való lógás sem lesz az igazi, annak ellenére sem, hogy mindig a melleimet bámulta, meg megette az édességemet, vagy robbanócukort tett a palacsinta tésztámba. Persze teljesen mindegy, hiszen ha elvégzem a Roxfortot soha nem jöhetek vissza, előbb utóbb mindenkitől el kell búcsúzni, nem igaz? Utáltam ilyeneken gondolkodni, pedig meg kellett volna tartanom a lelki egyensúlyomat is, a táncdöntőmre. Csak akkor éreztem magam igazán egyedül ebben az országban is, ha nem volt mellettem senki. És nem is tudom, néha olyan érzésem volt, hogy nem is fogok tudni igazán beilleszkedni ide. Nem tartoztam ide, de nem tartoztam otthon se sehová. Legalább most nem volt velem senki, hogy eljátsszam jól vagyok.
Persze valami furi helyen kötöttem ki, és még meg is ijesztettek, úgy kaptam elő a pálcámat, mintha azon múlt volna az életem.
- Hé, Nora! Ne már, én vagyok, hahó! – hallottam meg az ismerős hangot. Az a hugrás csaj volt, aki azt hiszem az én évfolyamomba járt. Jó, mindegy nála is idősebb voltam végül is. Mintha ő is külföldről jött volna nem? Monsto mindig azon a gagyi becenevén hívta, örültem hogy nekem nem adott olyat.
- Ó. Nem ijedtem meg, természetesen - húztam ki magam és úgy tettem, mintha mi se történt volna, majd eleresztettem egy bájmosolyt is. - Csak teszteltem hogy milyenek a reflexeid - tettem hozzá, és megigazgattam a rövidre vágott hajamat is. Kényelmesebb volt, bár Lola még mindig ki volt rá akadva. Aztán már húzott is ki a sikátorokból, nem mintha ellenkeztem volna.
Az utcán már barátságosabb volt a környezet így méregettem a velem szemben ácsorgó Tyrát. Nem sokat tudtam róla, én inkább Lolával vagy Aleccel lógtam, vagy a többi háztársammal.
- Mit csinálsz erre? Te is hallottad hogy ma jön ki Miss Disenchantment nyári parfümkollekciója? - kérdeztem inkább, elterelve a gondolataimat az életemről. - Őszintén szólva még az őszi illatok voltak a legjobbak - csevegtem tovább. Fogalmam sem volt hogy érdekli e egyáltalán ez, de a divat minden lánynak fontos kéne hogy legyen. A szépséggel lehet megfogni a férfiakat... Aztán tök mindegy mert lekoppintanak, de végül is megfogni könnyű, megtartani már annál nehezebb.
Meg is indultam vele az úton, kicsit odébb volt a parfümös üzlet, a kimondhatatlan angol nevével.

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Abszol út => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 11. - 19:13:25