Roxfort RPG

(https://i.imgur.com/EUkl8lJ.jpg) (https://i.imgur.com/zZ0uGIk.jpg)

A két fiatal boszorkány által nyitott DakoTea House a világ különleges ízeit és az angliai kiskertek aromáját gyűjti egyetlen fedél alá. De nem akárhogyan! A csipetnyi mágikussággal megfűszerezett teák tökéletes választásként szolgálhatnak akár egy fárasztónak ígérkező nap elején, éppúgy, mint egy túlzsúfolt nap végén.
A különleges hangulatú teaházban akár le is ülhetünk, s egy ízes beszélgetés közben azonnal kiélvezetjük a teák boldogító hatását. De csomagban megvásárolva magunkkal is vihetjük az élményt. Azonban sose felejtsünk el a tökéletes süteménykínálatból sem választani! Igen… Megérdemeljük…

- tealap - (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,13865.msg75208.html#msg75208)

(https://data.whicdn.com/images/47221114/superthumb.jpg?t=1356532824) (https://data.whicdn.com/images/23606072/superthumb.jpg?t=1329948141)

(https://data.whicdn.com/images/47221114/superthumb.jpg?t=1356532824) (https://data.whicdn.com/images/23606072/superthumb.jpg?t=1329948141)

(https://data.whicdn.com/images/47221114/superthumb.jpg?t=1356532824) (https://data.whicdn.com/images/23606072/superthumb.jpg?t=1329948141)

(https://data.whicdn.com/images/47221114/superthumb.jpg?t=1356532824) (https://data.whicdn.com/images/23606072/superthumb.jpg?t=1329948141)

A Mominoban történtek után nem sok kedvem volt Yoanával összefutni. Talán még mindig kicsit a gyomorgörcs kerülgetett, ha a családomra gondoltam… talán végleg megszületett a döntés, hogy ezt az életet ki kell írtanom az emlékeimből. A múltam többé nem határozhatott meg. Erős akartam lenni magamért, de leginkább Sokolovért, aki akkor is mellettem volt, amikor a legnehezebb pillanatokat éltem át. Sosem voltam senkinek hálás, mert nem tettek értem soha semmit. Sokolov viszont más volt. Egyszerre volt támasz, védelmező és olyan szerelem, aminek a létezését olcsó viccnek tartottam a könyvszerzők asztalán. Egyszerűen úgy éreztem, hogy a családom éppen ezt veszélyezteti a puszta létezésével… és nem. Nem akartam kockáztatni.
Yoana már egészen sokat változott. A kapcsolatunk kezdett olyan irányba menni, amire azt mondhattam testvérekhez méltó, ám amikor Mominoba mentem, ismét ért a mellbe vágás. Apánk agresszivitása, Petar elutasítása ismét felvázolták előttem, honnan menekültem el és leginkább miért. Többé nem voltam hajlandó a Bertov családnak gúnyolt szörny árnyékába élni, ki akartam szakadni. Mégis ott voltam az Abszol úton és lassú léptekkel haladtan a teaház felé, amit Yoana választott. Fogalmam sem volt, hogy megfelel e az ízlésemnek, vagy a testemnek, amit ápolni kellett, hogy olyan maradjon, amilyen. Nem is érdekelt. Félig meddig úgy éltem meg az egészet, mintha egy sebtapaszt akarnék letépni a bőrömről: túl akartam esni rajta.
Biztos volt benne, hogy Yoana tudja, mi történt odahaza. Talán azt is, hogy az apánk puszta kézzel akart megfojtani, amikor beléptem a házba és megpillantott egy férfi karjához bújva. Aztán olyanokat vágott a fejemhez, amiket felidézni sem szerettem volna… ám lefekvés előtt, minden egyes éjszaka újra játszottam magamban a jelenetet.
Megráztam a fejem, remélve, hogy a rémképek eltűnnek. Aztán megigazítottam a napszemüvegemet és úgy léptem be a teaházba. Nem akartam senkivel sem megállni jópofizni, sem autogrammot osztani, így reméltem, ha fel is ismernek, legalább megértik, hogy nem vagyok abban a hangulatban. Ezer éve nem fogyasztottam semmilyen bódítószert, józanul pedig még jobban utáltam az embereket, mint úgy.
A húgomat nem volt nehéz észrevenni. Nem azért, mert olyan különleges volt, egyszerűen csak egy egészen kicsit hatalmas volt most már… egy részem azt hitte, hogy már meg is szül februárra, de nem bántam, hogy egyelőre nem volt a köreinkben egy óbégató gyerek. Azt még nehezebben viseltem volna egy ennyire nyilvános helyen.
– Szia, Mik. Örülök, hogy találkozunk. – Mondta, mikor odaértem az asztalhoz. Láttam, hogy az arcára kedves mosoly ül ki, én viszont egy morgás hallatva ültem le a szemközti székbe. Csak akkor hajoltam közelebb, mikor elhelyezkedtem. A hangomat suttogóra fogva kérdeztem:
– Sokan bámulnak engem?
Reméltem, hogy körbe néz a hátam mögött. Ha nemleges válasz adott, feltoltam a hajamba a méregdrága napszemüveget, hogy meg tudjam nézni a kínálatot. Elég hosszú volt, túl sok szövegeléssel.
– Nem teaétlapot kellett volna írni az illetőnek, hanem kalandregényt.  – Közöltem nyersen és ráböktem az utolsó valamire az étlapon. – Ez a Tavaszi Sugaraktól Búcsúzó legalább szebbé teszi a bőrt. Akkor olyat iszok, szigorúan cukormentesen.  – Közöltem a pincérrel, aki éppen akkor lépett oda hozzánk, hogy felvegye a rendelést. – Gyanúsan olcsó ez a hely.  – Jegyeztem meg aztán Yoanának, ahogy kettesben maradtunk.

Kicsit feszengve ültem a székbe. Mindig úgy éreztem az ilyen helyeken, hogy rengetegen bámulnak. Mégis miért ne tették volna? Heti szinten köszön vissza a képem a Szombati Boszorkány valamelyik oldaláról, ha nem éppen arról, hogy egy ál-Sokolov rabolt el, akkor arról, hogy még mindig dohányzom, pedig az egészséges életmódot hirdetem. Legutóbb meg egyenesen azzal vádolt meg Vitrol, hogy nem tudok már táncolni, ezért vállalok egyre kevesebb fellépést. Ostoba nőszemély.
– Senki nem figyel téged. – Közölte Yoana. Biztos voltam persze benne, hogy rosszul lát és nem szúrja ki, hogy valaki engem bámul. Sőt, az is lehet, hogy valami újságíró idáig követett, hogy egy újság mögül bámuljon meg minket. Remélem nem az lesz a legújabb pletyka, hogy felcsináltam egy nőt és most meg akarom venni a gyerekét. Ezt is kinéztem volna abból a szennylapból.
– Elviszlek szemészhez. – Közöltem és végig lapoztam az itallapot. Mindenféle teljesen felesleges hatású főzet volt felsorolva. Tavaszi Sugaraktól Búcsúzó nevet viselő fűkeveréknek volt egyedül értelme, bár ilyen kevés pénzért őszintén szólva kételkedtem benne, hogy lesz hatása a bőrömön.
– Az, hogy olcsó, nem jelenti, hogy rossz is. Amióta Londonba költöztem, ide járok. Kedvesek a lányok.  – Közölte Yoana olyan flegma stílusban, hogy meglepődtem.
A választ egy morgással jutalmaztam. Aztán letettem az itallapot és egyenesen a szemébe néztem. Kedvem lett volna rákérdezni, hogy mégis mi a picsa baja van, de ahelyett, hogy felkaptam volna a vizet, hidegen bámultam rá. Vártam, hogy kibökje a lényeget, mert eddigre biztos volt, hogy nem babaneveket akar velem megvitatni. Ezt nem is bántam, mert még mindig nem értek az izgő-mozgó izékhez… babákhoz.
– Hallottam, hogy voltál otthon... – kezdte.
Az otthon szóra azonnal kalapálni kezdett a szívem. Nem akartam arról az egészről beszélni… számomra egy szembe nézés volt a múlttal, de akárhányszor eszembe jutott, újra olyan dühös és veszélyes voltam, mint ott. Úgy éreztem, hogy mindenkitől meg kell védenem azt, amit felépítettem. Ráadásul az apánk még Edet is bántani akarta. Mégis milyen elvetemült beteg ötlet az, hogy a harmincéves fia kapcsolatába beledumáljon? Ölni tudtam volna Sokolov biztonságáért attól a naptól kezdve, hogy pálcát emelt rá.  Már nem csak én voltam a célpontja, hanem ő is.
Nem válaszoltam egyhamar. Még a pincérnő is megérkezett a teákkal, de az a negédes mosolya csak még jobban felcseszte az agyamat.
– Húzz már innen!  – Mordultam rá, mire elpityeredett és úgy rohant vissza a pult mögé. Nem érdekelt, hogy még egy ember miattam sírta el magát… megérdemelte. Mégis mi a francnak bámul az arcomba?!
Mély levegőt vettem, majd hangosan, hosszan fújtam ki. Megígértem Sokolovnak, hogy akármi is lesz, nem ezen a ponton pattan el végleg az agyam és vezetem le Yoanán az egészet. „Mégis csak babát vár, Lisichka. Legyél kedves!” Nehéz volt megfogadni a szavait. Sokkal, de sokkal nehezebb, mint az kívülről látszott.
– És? Gondolom már valamelyik nagyszájú elpletykálta, mi történt.  – Közöltem végül nem üvöltve, csak kicsit erőszakos stílusban. – Apa meg akart ölni, aztán Sokolovot is. De ez miért is érdekel téged annyira? Te is eljöttél és nem mész vissza… ugyebár.

Nem kellett volna idejönnöm. Már majdnem biztos voltam benne, hogy hiba volt… nem elég, hogy ez az egész beszélgetés kezdett kellemetlen irányokba elmenni, még a pincér is egy paraszt volt amellett, hogy tűz forrón hozta ki a teát. Szívem szerint pedig azonnal ledöntöttem volna az italt, hogy lelépjek. Egyre kevésbé tudtam volna betartani a Sokolov által kérteket. Hogy legyek kedves Yoanával? Folyamatosan arra emlékeztet, ami otthon volt Mominoba… és persze még rá is kellett kérdezni. Nem sok köze volt hozzá. Nem volt ott.
– Most miért kellett így beszélned vele? Ő aztán tényleg semmiről sem tehet.
Sötét pillantást vetettem a húgomra. Nem kellett volna kioktatnia, mert tudhatta volna, hogy én azt csinálok, amit akarok, úgy beszélek, ahogyan akarok és kész.
– Idegesített a mosolya. Ha neked tetszik menj utána és bámuld, ahogy az arcodba vigyorog.  – Közöltem kissé dacosan, de aztán megköszörültem a torkomat. Közben újra és újra felidéztem magamban, Sokolov hangján: légy kedves! Ő volt az egyetlen, aki meg tudott nyugtatni. Yoana viszont olyan szinte állt ettől távol, hogy ő azt elképzelni sem tudta.
Felemeltem a fehér bögrét és belefújtam, hátha hamarosan iható lesz az a vacak. Már az illata is túl zöld volt és füves, mintha valami salátát főztek volna bele a forró löttybe. Ajánlottam, hogy legalább az íze jó legyen.
– Csak nem értem, hogy miért mentél oda? Mit vártál? Hiszen legutóbb sem volt túl kellemes a találkozásod apánkkal...
Megforgattam a szemeimet. Nem gondoltam, hogy komolyan magyarázatot vár a tetteimre… mégis mi a fenéért fontos neki, hogy én miért voltam ott? Nem rángattam magammal vagy kértem, hogy folyjon bele. Végül belekortyoltam a teába, hogy kicsit élvezzem az ízét.
– És... – folytatta aztán. A mozdulatból, amivel a hasára simított, tudtam, hogy a baba miatt kérdezi. Az otthoniak bizonyára nem tudtak róla, mert ha tudnának… akkor azt csinálták volna, amit velem is tettek. A gyerek nem tehetett persze erről… miért is tehetett volna? Ő még ártatlan és nem mocskolta be ez a gusztustalan világ, a gusztustalan családunkkal együtt. – ... én szóba kerültem?
– Nyugi. Túlságosan lefoglalta az, hogy egy fickóval kefélek, ahhoz hogy egyáltalán megkérdezze jól vagy-e. – Közöltem dühösen és végig túrtam a hajamat, miután letettem a bögrét az asztalra. Nem akartam Yoana szemébe nézni, csak a bögrét figyeltem egy nagy sóhaj kíséretében.
– Oda kellett mennem, hogy szembe nézzek a múltammal…  – vontam vállat csendesen. Csak ezután pillantottam fel Yoanára. Nem tartoztam neki magyarázattal, de tudta, mennyire mély nyomokat hagyott bennem mindaz, amiért el kellett menekülnöm otthonról tizenévesen. – Le akartam zárni, hogy boldog lehessek végre Sokolovval… ehelyett most attól kell félnem, hogy meg akarja majd ölni őt.– Folytattam és nyeltem egyet.
A saját testi épségem sosem érdekelt. Apám állandóan fenyegetett, de láttam, ahogy megpróbál kezet emelni Edre és ezért ölni is képes lettem volna. Ölni. Én, aki még párbajozni sem tudott… de Sokolov volt az életem egyetlen értelme. Lehettem akármilyen gőgös és tökéletes, sebezhető voltam általa. Túlságosan szerettem és meg akartam óvni, mert csak miatt akartam mindennap felkelni. A tánc már nem tett boldoggá, a hírnév teher volt. Kizárólag Sokolov tudott érzéseket kiváltani belőlem.
– Mindegy. Eljöttem. Többé nem megyek vissza. – Közöltem. – Mikor fogsz szülni? – Váltottam témát inkább.

– Azért remélem nem... keféltetek ott a házban. – A motyogást képtelen voltam elengedni a fülem mellett. Őszintén felháborított, hogy ilyen alpárinak tart. Na persze, majd pont abban a koszfészekben fekszem le valakivel, akit a saját életemnél is többnek tartok. Sosem aláznám meg ilyennel Sokolovot, nemhogy saját magamat. – És végül sikerült lezárnod a mominoi múltad?
A második kérdést elengedtem a fülem mellett. Túlságosan bosszantott az előbbi, mintha valaki viszkető ártást küldött volna rám, amit addig kellett vakarnom, míg meg nem szabadulok tőle. Csakhogy belőlem most legszívesebben az üvöltés szakadt volna ki. „Babát vár, legyél vele kedves.” Sokolov szavai visszhangoztak bennem, aztán szép lassan helyre billentek a dolgok.
– Tudom, hogy számodra hihetetlen, de nem egy mocsoktanya közepén akarok dugni, egy szobában az apánkkal. – Morogtam rá és még bólogattam is hozzá: – Persze! Miért is ne! Pont ilyen undorító ember vagyok. – Elvettem a teámat és nem érdekelt, milyen forró, csak belekortyoltam egyet. Kellett valami, ami lenyugtat, de az a füves ízű vacak nem tartozott azok közé. Tudtam, hogy nem kellett volna így felcsattannom, miközben Ed minden alkalommal azt kérte tőlem, ne tegyek semmi meggondolatlan. Kedvesnek kellett volna lennem Yoanával, mert terhes… és még a végén ideszüli nekem a gyereket. A kisbabákat pedig nem lehet lekenyerezni valami csillogóval, mint egy furkászt.
– Nem hiszem, hogy apa valaha is gyilkosságra adná a fejét. És valószínűleg az összes pénzét elköltötte múltkor az útra Londonba. Szóval nem kell aggódnotok miatta.
Erre csak megforgattam a szememet. Yoana naiv volt. Tudta nagyon jól, hogy az apánk mindenre képes, ha éppen olyan kedve van és azt hiszi, én mentem majd meg az egész családunkat a vagyonommal.
– Ahhoz képest rá támadt Sokolovra… meg rám is.  – Közöltem aztán. – Mindegy, Yoana, talán egyszer majd te is megtapasztalod a bőrödön, bár a gyerekednek nem kívánom ezt. – Tettem hozzá és hosszan fújtam ki a levegőt. Le kellett volna nyugodnom, de persze megint elkezdett zavarni, hogy mindenki bámul minket. Beszélhettünk, mi bolgárul, a hangos szavak felénk vonzották a tekintetet.
Ideje volt témát váltani. Végig túrtam a festett, fekete tincseket, aztán rákérdeztem inkább a szülésére. Képtelen voltam ennél figyelmesebb lenni vele, de megpróbáltam. Talán ez elég lesz ahhoz, hogy ne áruljon be a főnöknél, hogy milyen voltam vele.
– Néhány hét múlva. Kevesebb, mint egy hónap. Már várom. – Végre elmosolyodott, úgyhogy legalább ezt a témát szerette. Valahogy amúgy sem volt kedvem az elbaszott családunkról beszélgetni, amin már nem javít semmit.
– Hát azt nem csodálom…  – Néztem végig rajta és azon gondolkodtam, vajon meddig lesz kövér azután, hogy kinyomta magából a gyereket. Talán csak pár napig… talán örökre.
– Meghallgatod a neveket, amiket kinéztem?  – Tudtam, hogy most aztán belelkesedett és olyan lesz, mint egy cukormázba csomagolt gejl valami… szóval ki kellett bírnom. Bárcsak varázslással lehet valahogy átvenni mások hangulatát. Egyelőre engem nem izgatott fel a babatéma, annál tovább, hogy biztosan bájos lesz és ennyi… nekem sosem lesz gyerekem. Ezért elzárkóztam a dologtól.
– Bertov lesz a vezetékneve. Semmiképp sem akarom, hogy Grigori nevét kapja. Egyáltalán nem akarom, hogy köze legyen hozzá. – Magyarázta, én pedig csak bólintottam. – Milena, Eliza, Radina vagy Alina.
Remek. Egyikre sem tudtam volna mit mondani, szóval inkább ittam a bioízű bioteából, hátha az arcbőröm legalább elkezd csillogni és majd barátságosabbnak tűnök tőle. Közel sem tudtam volna értelmes választ mondani. Nekem mindegyik ugyanúgy hangzott.
– Neked melyik tetszik a legjobban? – kérdeztem vissza inkább. Meglepően diplomatikus tudtam lenni, ha akartam. De nem akartam igazából, csak veszekedni sem volt kedvem. – Gondolom az Alina nem rossz. – Dünnyögtem az egyetlent, amit meg tudtam jegyezni. Aztán még egy nagyobbat kortyoltam a teából. Szerencsére ezzel a végére is értem, anélkül, hogy fintorognom kellett volna.
– Ha megszülsz… nekem ott kell lennem? – kérdeztem aztán bizonytalanul, remélve, hogy túlléptünk a gyerek nevén és hamarosan leléphetek innen.

Még bosszős voltam, amiért Yoana azt feltételezte, hogy összefeküdtem Sokolovval a szülői házban. Nem. Sosem tettem volna ilyet. Az a ház lényegében egyetlen légtérből állt, amiben a hálószobát egyetlen függöny választotta le a nappali-ebédlő egységéről. Talán jobb is volt, hogy a babáról kezdtünk beszélni… az volt az egyetlen téma, ami nem bosszantott, bár sokat nem tudtam hozzászólni.
Nem értettem a nevekhez különösebben. A Mikhail szép volt, de az az enyém és mivel a baba lány, amúgy sem illett volna hozzá. A felsorolt nevek közül is nagyjából csak az Alinát fogtam fel s úgy tűnt, Yoana is azt kedveli a legjobban. Ez tipikusan olyan helyzet volt, ahol egyszerűen csak bólogatnom kellett a húgom szavaira. Meg amúgy, nem is a név volt az, ami érdekelt, hanem hogy mi lesz, ha megszül. Mármint nincs férje… szóval félő volt, hogy némi kötelezettség előbb-utóbb rám fog hárulni.
- Nem kell ott lenned. Viszont… - A válasznak örültem, de éreztem, hogy ez csak valaminek a felvezetője. Nem tetszett az a “viszont.” - Miután megszületett a pici, jó lenne, ha pár naponta... hát csak... Csak be kellene vásárolni, meg néha rám nézni, hogy élek-e még.  
Ketőtt pislogtam. Nem értettem mit akar tőlem. A családi dolgokra olyan szinten voltam érzéketlen, mint a szüleim. Kötelékek voltak, kötelező kötelékek, amikből hasznot lehet húzni. A szeretet, vagy az érintés mindig másoktól jött, lényegében idegenektől. Ezért ösztönösen húztam a családon kívüli emberek felé.
- Persze, ha csak nem túl nagy kérés... Ha az, akkor majd megoldom valahogy.
Még mindig nem értettem. Aztán persze hirtelen észbe kaptam. Mármint ott lent jön ki a baba, nyilván fájni fog neki, meg majd nem tud mozogni sem… és bizonyára nem tudja rendben tartani a lakást, amiben lakik.
- Jaj persze! Átküldöm a takarítónőmet. Nagyon jól tud bevásárolni is… tudja, hogy hol vannak a bioboltok.  - Bólogattam. Nem igazán volt beszédes a nő, de jól takarított és kellően diszkrét volt, ha valakit talált a hálószobámban. Egész egyszerűen nem lehetett lefizetni, mert tudta, tőlem mindent megkap, ha tartja a száját.
- De majd Ed is biztos látni akarja a babát. Ő olyan gyengéd ember…  - Magyaráztam, csakhogy ne higyje azt, hogy nem fogjuk látni a gyerekét. Gondolom ez szokás. - Azt hiszem, kedveli a gyerekeket is, bár eddig nem sokszor láttam a közelükben. De a macskáját bájosan dajkálja. - Lelassult a beszédem, ahogy az karórámra pillantottam. Mikor beszélgettünk el másfél órát? Te jó ég. A kínos beszélgetés így véget ért és talán nyertem egy kis időt átgondolni, mit is kéne most tennem…
 - A fenébe… ne haragudj, a Szombati Boszorkány fotózásán kéne lennem… úgy tíz perccel ezelőtt.  - Felkaptam a kabátomat, a táskámat, majd az arcomba nyomtam a napszemüveget és egy integetés után, hoppanálva távoztam az üzletből.