A falakon a padlótól a mennyezetig ketrecek és kalitkák sorakoznak, s nemcsak a bűz, a zaj is szinte elviselhetetlen: a ketrecek lakói egymást túlharsogva vijjognak, rikoltoznak, cincognak és sziszegnek. Minden betévedő ízlését kiszolgáló a választék; vannak itt kígyók, békák, patkányok, mindenféle színű és fajtájú macska, cilinderré változó nyuszi és drágakövekkel kirakott páncélú teknős… hollók, baglyok. Ha azonban kiskedvenced beteg, itt még gyógyszert és különféle csemegéket, játékokat is tudsz neki vásárolni.
Valahogy az enyém még Az az emlékkép, ami összetart Ez így az egész, ugyanúgy mint rég
Nem is tudom miért kedztem el úgy érezni, hogy nekem kell egy kisállat. valahogy nem is tudom, igényem lett egy kis szeretgetésre, meg persze kissé irigykedtem is azért, mert Aidennel ott volt Cleo, és láttam rajta, hogy minden pókerarca ellenére imádta a kutyát. Sosem voltam az a nygon kutyás fajta, igazából eddig midnig az olyan fura állatok felé vonzódtam még régebben is, amik ijesztőek voltak, és gusztustalanok, és amikkel az őrületbe tudtam kergetni anyáékat. Mindig a kertben vagy a közeli erdőben szedtem össze valami lényt, hogy beállítsak velük, azzal a számdékkal, hogy mondjuk megtartsam őket. Persze anya miatt egy sem tartott sokáig, azt hiszem az a fura óriásgík volt az utolsó csepp a pohárban, ami mindenfelé nyálkádzott. Igazából most is volt bennem valami kényszer hogy egy kissé extrásabb állatot keressek megemnek, de valahogy a golymókok nem iagzán hatottak meg. Lehet mégis csak egy macska mellett fogok dönteni, valahogy Aiden túlságosan kopizásnak vélné, ha én is hazaállítanék egy kutyával. Persze anya sem örülne, hogy ha egy rottwailer szaladgálna a kertben, épp elég volt neki az a sárkányfióka, akit megszökött a lényparkból én meg hazaálítottam vele is. Zsebre dugott kézzel sétáltam végig az Abszol úton, ami kicsit nyugisabb volt úgy, hogy nem taposták egymást sem a diákok, sem a szülők. Igazából annyira nem hiányzott a Roxfort, most, hogy Rayla miatt sem kellett visszalógnom. Mident megtettem, hogy életben tartsam csak egy hangyányit is a kapcoslatunkat, de én sem futhattam örökké senki után sem. Azért anyni tartás volt bennem. még ha össze is zavarodtam az utolsó évben Estehr miatt. Eljött az idő, hogy elkdezjek tovább lépni, és ha ehhez egy macska kell, hát akor egy macska kell. Beléptem az állatboltba, az érkezésemet meg egy mellettem gubbasztó fekete színű papagály tette közhírré valami nagyon fals és hamis csengőhangot utánozva. összevont szemöldökkel bámultam a papagáylra, majd eleresztettem egy vigyort az eladó lány egyikének, akik kikerekedett szemekkel pislogott rám, és elkdeztem járkálni a ketrecek meg kalitkák meg mindenféle jószágtartók meg dobozokk között. Igen extrém volt a felhozatal, macskákon meg madarakon kívült volta itt nyuszik, meg mindeféle más állatok és varázslányek is. Ahogy elnézegettem őket, egyiknél sem dobbant meg úgy a szívem, hogy na ez kell, megyek és viszem. A gondolataimba mélyedve kószáltam, mire sikeresen belebotlottam egy lányba aki egy láda előtt matatott. - Bocsi - dünnyögtem neki halkan, nehogy felkeltsem az állatokat akik a dobozban voltak. Igazából egy nagy fekete kupac volt, de az egyik macskénak mintha nagyobb lett volna a füle. - Az a nyuszi cicának hiszi magát? - kérdeztem, miközben körbenéztem és a láda mellett megakadt a szemem egy nagyon bundás nagyon lusta ragamuffin macskán, aki éppen a szunyálásból ébredt és ahogy nyújtózkodott furán megváltozott a bundájának a színe.
Valahogy az enyém még Az az emlékkép, ami összetart Ez így az egész, ugyanúgy mint rég
Furcsa hangulata volt a helynek, tele mindenféle állattal. Régen nem járkáltam olyan helyeken, ahol az ember szociális kapcsolatokat is létesíthetett. Valahogy nehezen tudtam magam túltenni azok után, amik történtek. Főle, hogy még Mungóban is voltunk anyámmal. És valahogy ezt az egy titkomat meg akartam őrizni úgy, hogy AIden nem tudott róla. Így is épp elég seb mérgezte már őt. Nem akartam még egy lapát sárkénytrágyát rádobni. A bolt barátságos volt és olyan tipikusan állat szagú. Ahogy lépkedtem a sorok között egyre jobban hiányzott egy kis állat az életemből. Talán még anyának is jól jött volna a rosszabb napjain. Bár most, hogy volt az akis ajándékboltunk kicsit már ő is más felé tudta elterelni a gondolatait. Reménykedtem benne, hogy képesek vagyunk tényleg meggyúgyúlni, és a hegek többé nem genneződtek be, nem tépődtek fel olyan gyakran, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. Lassan nem godnoltam már annyit Raylára se. Azt hiszem azzal nyugtattam magam, hogy túl éretlen volt még ahhoz, hogy komolyabb kapcsolatunk legyen. És őszintén reméltem, hogy ha végez, hogy ha felnőtt lesz, talál magának valakit aki tényleg boldoggá teszi. Én pedig újra össze voltam zavarodva, bár a kviddics találkouzó óta nem nagyon volt esélyem összefutni Nirával. Azért furcsa volt és különösen megmagyarázhatatlan. Persze valamiért még örültem volna ha összefutok vele. Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy belementem valakibe. Egy lányba. Mert Benjamin Fraser valamilyen elbazsott módon vonzotta őket. Nem mintha bajom lett volna ezzel. Nagyon is becsültem a lányokat, és a régi Benjamin már biztos valami perverzet modnott volna már, egy laza mosoly kíséretében. Azt hiszem talán nem is baj, hogy egy kicsit elhagytam a nagyszájúságomat. De még így is hiányzott. Egy nagyon kicsit. - Nem... nem hiszem, hogy identitászavara lenne. Ami azt illeti, ez csakis az én művem. A polcról leesett elém egy cilinder, ami aztán átváltozott nyuszivá, és... én meg nem tudtam, hova tegyem, ezért ide dugtam el. Remélem nem árulsz el - erre szélesen elvigyorodtam azért. - Nem láttam semmit - mondtam és kacsintottam is egyet rá. - Ami azt illeti lehet egészen feldobódott a társaságtól. egészen jól kijönnek, ahogy látom. - nézek a nyúlra és a fekete macskára. Aztán mellettünk nyújtózkodni és purrogni kezdett az a furcsa nagyon bundás macska, akinek a nagy nyújtózkodása közepette a bundája hullámozni kezdett és hol beleolvadt a környezetbe, hol macskaszínűvé vált ismét. Felvont szemöldökkel bámultam az állatot, aki egy halk nyávogás után laposan pislogott ránk, mintha nem értette volna, hogy miért bámuljuk. - Nahát... még sosem láttam ilyen macskát. Nagyon különleges! - Egyetértően bólogatni kezdtem. - Lehet belesett valami bájitalba, vagy a fene se tudja - dünnyögtem elgondolkodva, majd tekintetemmel visszafordultam lány felé. Ismerős volt. Bár a Roxforba járt körülbelül mindenki szóval ez nem kellett volna, hogy meglepjen. Általában nem nagyon jegyeztem meg úgy az arcokat, mint Aiden. - Különben Artemis vagyok, szia... - nyújtotta felém a kezét, mire én megráztam, bár erős volt bennem a kísértés, hogy csak úgy heccből megcsókoljam a kezét, úgy téve, minta ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, de aztán letettem erről. Túl sok minden veszett el belőlem ahhoz, hogy ez olyan természtes mozdulat legyen. - Hát helló. Ben vagyok - mutatkoztam be én is. Sosem szerettem az olyan formális dolgokat, mint Aiden. Ő aztán midnig adott magára akkor is. Aiden James Fraser. Üdvözletem. Vagy ennek a faszságai. Aiden mindig is unalmasan hivatalos volt. - Találkoztunk már esetleg valahol? Olyan ismerősnek tűnsz...nem a Mandragórára jársz? - megráztam a fejemet, miközben a macska helyére pillantottam de nem volt ott. Végül nagyon úgy tűnt, hogy nem igazán találok magamnak itt semmit. - Nem, én kviddics játékos vagyok. Vitrol előszeretettel kever össze engem az újságában a bátyámmal. Egyébként ismerősnek tűnsz nekem is. Nem voltunk évfolyamtársak vagy ilyesmi? - kérzeztem. Közben valaki belépett megint a boltban, és kíváncsian odapillantottam. Aztán ahogy az ajtó csukódni kezdett egy libbanő, ajtó színű farkincát vettem észre kisurrani rajta.