Roxfort RPG

Egy átlagos péntek este várt Rám, még reggel. A szokásos terveim voltak, alkohollal, hangos zenével, és ennyi. Nem szeretem a terveket. Kiszámíthatóak, lekövethetők… És úgyis mindig félresiklik valami.
Ha Melanie Hopkirk személyesen Betty és a lénygondozós csajok után kérdezősködik, az legalábbis gyanús. Nem igazán hiszem, hogy jóban vannak, vagy jóban akarna velük lenni. A múltkori kis nézeteltérésünk fényében nem is kicsit különös tehát, és ha hozzászámítom azt a tüzet, ami ebben a nőben állandóan forrong, és ami még egy sárkányt is megégetne, akkor már egyenesen aggasztónak mondható. Nem mintha szokásom lenne aggódni bármin. Pontosan ezért mikor kiderítette, mi a csajok ma esti programja, azt én is megjegyeztem magamnak. Remek szórakozás lesz, akár csak a szokásosan bulizunk, akár verekedő csajokat kell szétválasztani. Főleg az utóbbi.
Éppen ezért Bettyt sem figyelmeztettem. Nem volt őhozzá kedvem valahogy, azóta az incidens óta, és mondhatnánk, hogy azért, mert megharagudtam rá az aljas kis húzása meg a terjesztett pletykák miatt, de nem. Remek békülős-kufirc alap lett volna ez az egész helyzet. Úgyhogy magam sem értem, miért hagytam ki, de gondolom… Meguntam. Vagy ki tudja.
Minden esetre a melós fehér inget partis feketére cseréltem, a sima öltönynadrágot pedig farmerre és cowboyos bőrövre, stílusosan nagy ezüst csattal, majd nekivágtam az éjszakának, egy kicsit több kíváncsisággal, mint mikor csak csajt cserkészni indulok. Hopkirk társasága egyébként is mindig többet ígér annál, és mint eddig mindig, most sem kellett csalódnom.
A Punch&Judy barátságosan varázstalan légköre orrbavág, amint belépek az ajtón. Megpillantom a kamuaranyban csillogó Bettyt meg a többi ribit, nem is nehéz kiszúrni őket, mert elég alkoholosan hangosak és derűsek. Begyűjtöttek már a társaságba két - gondolom mugli - srácot, és a jelek szerint az asztalon készültek táncot lejteni nekik, mert Betty, meg egy barátnője épp akkor kapaszkodott fel a sörtől meg koktéloktól ragacsos asztalra. Ez is megfoghatta volna éppen a tekintetemet, de nem feltétlenül a legfeltűnőbb a legértékesebb látnivaló.
Melanie a falnak támaszkodik, egy félreeső résznél, a fogasok mellett. A sötétben huncut tekintete legalább annyira parázslik, mint a vörös ruhája. Az imént olyan vészjóslóan kárörvendő arccal nézett Bettyék felé, hogy kedvem lenne azonnal bilincsbe verni… Aztán persze meg lesmárolni.  Csakhogy ő is észrevesz. Ártatlan bájvigyorral, mondhatni csajosan integetek felé, és bár nem hallom, de jól leolvasható az arcáról a bosszús ijedelem. Ez még egy okkal több, hogy jégtörő hajóként irányba vegyem őt a tömegen, asztalokon és cigifüstön át. De még félúton érdekes élménybe lesz részem.
Valaki akaratosan a nadrégomba akar mászni. Méghozzá elöl. Ez egy diszkóban nem is lenne olyan meglepő, még csak nem is volna szokatlan számomra a helyzet, csakhogy ember annyira nem akad a közelemben. Megtorpanok, és odakapván az ostromolt területre, egy roppantul elszánt menyétet markolok meg. Hiába húzom, vonom, fényes övcsatomhoz tapadt húsz körömmel, és nem ereszti sehogyan se, egy ügyes mozdulattal elfészkeli magát az ingem alatt, és próbálja elrágni a bőrövet, mintha próbálná megszerezni a csillogó kiegészítőt.
- Ahha - bukik ki belőlem félig bosszúsan, félig röhögve, és fapofával megyek tovább, tűrve, hogy a kis lény minden lépésnél moccanjon egyet bizonyos érzékeny területek felett.
- Mmm... ellnézést kisasszony - tenyerelek a falra Melanie felett, és mézes-mázos képpel leplezem, hogy mi történik odalenn. Igazából el is tereli a figyelmemet Melanie szép dekoltázsa, így sikerül még tartanom a pókerarcot egy darabig.
- Azt hiszem, ficánkol valami a nadrágomban, ami az Öné - jelentem ki, és már csak nyomokban tudom hozni a lazán derűst, mivel a kis mocsok (ami amúgy biztos vagyok benne már, hogy igazából nem menyét) a nadrágomat tartó bőrövvel együtt egy kicsit a saját bőrömet is kirágta. A szíj minden esetre elpattan, a jószág megragadja a csatot, én meg őt, és előrántom kábé a nadrágomból, Melanie orra elé mutatva.
- Miben sátnikálsz, Hopkirk? - érdeklődöm, míg a szőrös négylábú élvezettel ölelgeti a csillogó kiegészítőt. A kérdésbe a terem különböző pontjain felhanzó sikkantások és kiáltások vegyülnek, nem hangosabban, mint az amúgy szóló zene és az emberek zsibongása, de aggasztóbban. Betty barátnője nagy puffanással leesik valami miatt az asztalról, de én csak szemem sarkából pillantok oda, inkább Hopkirken tartom a tekintetem, és semmiképp sem hagyom meglépni, bár az a gyanúm, valami ilyesmit tervez.

- Ha az enyém lenne arról tudnék, és arról te is jól tudnál, mert nem lenne senkinek szabad bejárása. Én ugyanis nem szeretek osztozkodni.
A helyzet említésére még akkor is felfelé görbül a szám, ha tudom, hogy ez csak spekuláció. Kellemes a gondolat, bár a monogámia nem az én asztalom. Nem én lennék, ha belemennék, de azért vigyorgok rá olyan “megpróbálhatod” arccal.
- Én aztán semmiben. Most látom először a … menyéted.
- Te kis ártatlan - sóhajtom, aztén elterelődik a figyelmem, és éles fájdalom hasít az ujjamba. A kis aljas állatka meglép az övcsatommal, meg az órámmal, de hiába nem ficánkol már a gatyámban, a kellemetlen érzést mégis itthagyta. Viszketőpor… Hát persze. Van némi önfegyelmem, ez arra elég, hogy ne kezdjek vakarózni, és bosszús fintorral tűrjek, megacélozva magam azzal, hogy inkább a menyét útját követem. Bettynek sem lehet éppen kellemes érzés, ahogy érzékeny területeken simul a kis fickó.
Nagy a kísértés, hogy odamenjek, leverjem a két kis felém ugató nyikhajt, és elkapjam a menyétet, de egyrészt aki lénygondozó szakot végzett, az csak rájön, mivel van igazából dolga, másrészt itt már mágia nélkül nem lehet rendet csinálni, kezd láthatóvá válni. Máshol a teremben valaki azt sikítja: “egér”, és van egy gyanúm, hogy valami egész más lényt néz annak. Úgyhogy a furkászt Bettyre meg a barátnőire hagyom, el is kapják szépen, amennyi műanyag arany van rajtuk, meg cickócsillám, simán lépre csalják a kis fickót. Az egyik megkínálja az ehető aranyporral gazdagított pezsgős üveggel is, és ezzel csóri furkász ki is áll a játékból.
Közben én könnyedén eredek Melanie után, hiszen nagyobb sikerrel bírom félrelökni az embereket az utamból, mint ő. A kijárat közelében, néptelenebb helyen érem utol, elkapom hátulról a kabátja grabancát, és lerántom róla, mielőtt összegombolná, aztán másik kezemmel a csuklója után kapok.
- Hova-hova, most kezdődik csak a buli - dünnyögöm, és elgondolkodom kicsit, hogy melyik kezem tartalmával kezdjek előbb velemit. De végül a kabát jár rosszabbul, rendesen megrázom, mire egy roppantul érdekes ketrecke pottyan ki belőle, és még ki tudja mi, számítok viszketőporos dobozra is. A rácsokon elvéthetetlenül varázslények foga és karma nyomai díszlenek, furkászé biztos, de van ott még más, jellegzetes egyéb is.
- Na lám csak, lám, ki fogja megőrizni az állását azzal, hogy segít nekem rendet rakni… - rántom közelebb most Melanie-t magamhoz édesen gügyögve, kicsit tangóra hajazó mozdulattal. És igen, ez nyájas köntösbe burkoltan egyszerre fenyegetés és parancs is. Nekem sincs ínyemre, mert nem kedvelem a magánéletemben beavatkozni hagyni az aurort, de ez a helyzet lassan inkább hasonlít minisztériumi akcióhoz, semmint péntek esti “ereszdelahajamat”-hoz. Úgyhogy enyhítésül a fülébe súgom:
- A lábam köze viszket, és tudom, hogy miattad. Úgyhogy ha jót akarsz, ha nem, most segítesz.
A kabátot a földre dobom, azzal a lendülettel elkapom az odakészített pici kalapácsot, és beverem a falon mellettünk a tűzjelző üvegét. A zene megáll, fülsértően hangos csörgés és a bulizók visongása zeng fel helyette, közben a plafonba szerelt tűzoltó berendezésekből zuhogni kezd a víz. Elég hamar a távozás mezejére lépnek az emberek, szalad kifelé mindenki a víz és a vijjogás elől, odébb húzom Melanie-t, így minket nem kap el a rohamuk. Nem így a nagyhasú csapost, aki rémülten ugrik ki a pult mögül, gondolom a tűzjelző bekapcsolásának okát keresve, de a kifelé igyekvő tömeg elsodorja magával kifelé. Míg kiürül a helyiség, én elgyönyörködöm Melanie pillanatok alatt elázó, és vizesen tapadó ruhájában, de mily fájó, csak rövid ideig tehetem ezt. Fontosabb dolgom is van, tett róla sajnos. Mágia nélkül kell rendet tennünk, ha nem akarjuk felhívni a Minisztérium figyelmét. A furkászt a csajok nagyjából leszerelték, de maradt még más is.
Hamarosan csak a három lénygondozós csaj maradt itt, meg az a két szerencsétlen varázstalan, aki nem tudott kimenekülni, mivel feltartották. Az egyik vendég a földön fekszik, lába közé fogva az egyik asztal lábát, és a füleihez kapkod, mert láthatóan valamik emelgetni próbálják azoknál, meg a hajánál fogva. Egy másik vendég össze-vissza rohangál a helyiségben, két fehér villanás üldözi, nem törődve a lassan gyűlő víztócsákkal.
- Ha nem akarsz holnap szerepelni a prófétában, szépen leszeded a tagról a tündérmanókat. Én meg elintézem azokat - teszem hozzá a laboregerek felé bökve. Persze, nem kötelező segítenie, de ezen a ponton nem ártana. A lénygondozós csajokat is be tudnám éppen vonni az akcióba persze.
Úgyhogy innentől rábízom, kelletlenül, de elengedem, egy laza mozdulattal kisimítom a szemembe lógó vizes tincseket, és bármily logikátlan, először nem a futkosó pasast irányzom meg, hanem a pulthoz lépek, áthajolok rajta, és elkapok három citromszeleteléshez használt kést. A pengék repülnek, az egyik egeret elsőre eltalálom, a másik dobás mellé megy, a harmadik majdnem a szerencsétlen tag bokájába megy.
- Picsába... - morgom, de hátrahajolva elkapok még egy kést, és azt is áthajítom a termen, így végre leteríti a másik egeret, mielőtt az beleharapna a mugli szőrös lábába.
- Dobhatsz egy kis aprót, haver. Na futás - dünnyögöm az értetlenül pislogó fószerre, aki sietve kereket is old, majdnem átesik a széken menekülés közben. Lehet, hogy van egy sejtése arról, hogy nem egyszerű fehéregerek üldözték, de igazán sose fog rájönni, hogy nem azok voltak. Így késsel az oldalukban se tűnnek nagyon másnak. Aztán a másik pórul járt illető felé fordulok, hogy ezalatt a rövid idő alatt vajon ott mi történt...

- Hogyne… mert én aztán mindig olyan szófogadó vagyok… főleg neked.
Mi lenne kihívás, ha nem ez? Kiábrándító lenne valóban, ha tenné, amit mondok, nem is rejtem véka alá, hogy az ellenkezésével talán még inkább a kedvemre tesz. Na ettől még lehet, hogy beárulom, csak hogy visszaadjam a múltkori kölcsönt, és hát a muglik veszélyeztetése egy ketrecnyi mágikus bestia elengedésével nem éppen egy Wizengamot-taghoz illő húzás; ismereteim szerint azok inkább dementorok kiküldözgetésével élnek vissza, legalábbis erre már volt példa.
Az érintése alatt megbizsereg a bőröm, először kellemesen, de aztán egy másikfajta tűz húz arra égő nyomot.
- Picsába… - nyögöm fintorogva. Nem vagyok fából, hiába asztalom keménykedni, a lezúduló víz enyhíti valamennyire a helyzetet, de csak ideiglenesen. Morcosan állom a tekintetét még egy darabig, kínomban gyönyörködöm a gonosz képén, tökéletesen sminkelt vonásain és a rajta végigszántó, csillogó vízcseppeken. Kiálltam én már miatta nagyobb csábításokat is, mint hogy nyilvánosan vakarjam meg a szebbik felemet, na nem mintha a menekülők közül bárki is törődne velünk, de Hopkirknek se adom meg az örömet, hogy szenvedni lásson. Inkább kitöltöm a frusztráltságom a laboregereken.
Aztán látom, nagyon megerőlteti magát, hogy a tollnak álcázott pálcával elintéz - egy, azaz egy - poloska-tündérmanót a háromból. A másik kettőt is nekem kell, komolyan? A viszketőpor így, hogy juszt se vakaródzom, feltüzeli a dühömet. Odalépek a szerencsétlen muglihoz, amelyiket jól megcibálta a maradék két kis mocsok. Szerencsétlen a földön fekszik, lábai között szorítva az asztalt, kezével vaktában hadonászik. A poloskák közül az egyik a fülét, a másik egy nagy hajtincset cibál. Megszívták, mert hogy ne vakaródzzak, gyilkos kedvemben vagyok. Az egyiket beletaposom a földbe, a másik erre megpróbál elmenekülni, azt meg tenyérrel lapítom rá úgy az asztalra, hogy ember fel nem ismeri, poloska volt-e, tündérmanó vagy molylepke.
- Csajok... - vakkantok a lénygondozósok felé, ketten a részeg furkászt babusgatják, Betty meg egy haverinája gondozásba veszik az ipsét, szerintem hasonlóan jól leitatják, fenére se fog emlékezni. Nem is törődöm velük tovább, rohadt morcosan caplatok vissza a lassan centi magas vízben a pultig, és ledobom magam a székre Melanie mellett. Próbálok csak egy aprót ficeregni, legalább egy keveset enyhítsen a viszketésen. Aztán szó nélkül leveszem az úgyis használhatatlanná ázott ingemet, kikapom a nő kezéből a vodkáspoharat, magamra borítom, hátha az lemossa a viszketőport. Nem tudom, hatékony-e, de merő passzióból most a vodkásüveget magát is nyakon ragadom, és miután jól meghúzom, magamra borítom azt is.
- Rohadtul szerencséje van a  Minisztériumnak, hogy a mi oldalunkon állsz, és nem a sötétebben - jegyzem meg karcosan, aztán lekoppantom elé a kiürült vodkás üveget, és közelebb hajolok.
- Remek ellenség volnál - teszem hozzá, magam se tudom, hogy szemrehányásból, vagy rajongással, de egy kicsit leginkább mindkettő. Közben a víz zuhogása végre alábbhagy, a plafonból már csak cseppek hullnak alá. Nagy locsogással siet oda hozzánk a dagi csapos pasas.
- Mi a fenét műveltek?!
- Csak én, egyedül. Elnézést, néha előfordul, hogy nedves lesz tőlem mindenki - magyarázom színpadias sajnálkozással, olyan hamis bűnbánattal, hogy szinte várom, mikor szakad rám az elázott plafon. Nem is lenne az akkora baj, megszűnne a viszketés, most már ökölbe szorítom a kezeimet, hogy ne kezdjek vakaródzni.
- Véletlenül bevertem a kapcsolót - tettem hozzá, mint egy utolsó, szemtelen koktélcseresznyét a szarkupac tetejére.
- Véletlenül?! Hogyan tudta véletlenül levenni a kalapácsot, és betörni a biztonsági üveget vele? Van fogalma róla, micsoda kárt okozott?! Minden elázott! A tűzoltók is kijönnek, a hamis hívás egy vagyon lesz - tajtékzott az öreg, de egyre szimpatikusabb lett nekem, főleg, mikor próbált nem megragadni a tekintetével Melanie víztől csillogó dekoltázsán. Inkább rá se nézett a csajra.
- Tessék, itt van két vagyon, elég a kocsmára, a tűzoltókra, és erre az üveg vodkára - mondom, és átnyújtok neki egy olyan csekket, hogy rögtön elhallgat, és tátogva-habogva, lesápadt képpel elvonul vele a raktárhelyiség irányába.
- Őket nem lesz olyan egyszerű meggyőzni, hogy ne nyomjanak fel Téged, ugye tudod. Nem kell aurornak lenni, hogy rájöjjenek, te voltál - bökök a libák felé, akik nem zavartatják magukat, dédelgetik az elázott görényt is, meg a fószert is.
- Elrendezem velük, miután leszeded a viszketőport - mondom, és kicsit úgy hangzik, mint egy zsarolás, mert reflexből így mondom, de a furcsa az, hogy ha nem szedné le, is elsimítanám a dolgokat talán. Nem is szánom igazán annak, és hogy ez nyilvánvaló legyen, kiszalad a számon egy szó, amit kevesebbet mondok, mint bármelyik káromkodást:
- Kérlek.

- Nos, ha ennyire rossz…bizonyos kényes területeken … talán kisegítelek, de csak mert ilyen szépen kérted.
Halkan, csukott szájjal morranok, nehogy elrontsam ezt a helyzetet. Persze, benyöghetném például, hogy ne szokjon hozzá nagyon ehhez a stílushoz, de hazudnék, ha azt mondanám, nem tetszik a gúnyos, mohó vigyora, és hogy mennyire felvillanyozta a... fogalmazzuk udvariasságnak, mert más szóval megaláznak hangzana. Bár irányulhatna valaki más felé a káröröme, de valahol az is szórakoztató, hogy egy szóval képes voltam így feldobni a napját. Majdnem feledteti a viszketést, de csak majdnem.
- De Vörös Tanga hagy szenvedjen csak a hétvégén. Ebből nem engedek. Na menj! Kint megvárlak…
Bólintok, összepréselem a szám. Most az egyszer nem bosszantom, hiába vannak acélból még a golyóim is, ez a kurva viszketés lesz a halálom, főleg ahogy az alkohol meg még csíp is. Rohadt egyenes háttal, ökölbe szorított kezekkel caplatok oda Betty kompániájához, , aki egyből nekem esik mindenféle gyanúsítgatásokkal, meg szemrehányásokkal, de leszerelem egy félmeztelen félmosollyal és egy tippel, hogy hívja fel a WVV-t, hivatkozzon rám, és derítse ki a viszketőpor hatástalanításának menetét. Ha valaki, a Weasley srác biztosan tudni fogja a megoldást, én pedig gyakori vásárló vagyok nála, így biztos segít. Majd. Arról viszont nem szólok, hogy nekem most azonnal dolgom van, Hopkirk vár rám és őt aztán nem szándékozom megváratni.
A kocsmából kilépve olyan érzés fog el, mintha itt még nem kapcsolt volna ki a tűzoltó berendezés. Nem is feltűnő, hogy eláztunk, és a kocsmából kimenekült részegebb alakok között igazából az sem annyira kirívó, hogy felsőruházat nélkül vagyok. Igaz, hogy tél dereka van, de végülis eső esik. Tehát még csak nem is fagy. Meg se érzem, sőt, a viszketést legalább kellőképp elérzésteleníti a borzongató szél és a hideg cseppek.
Melanie se zavartatja magát, úgy mustrálja a nyüzsgő utcát, mintha legalábbis prédára lesne. Nem szoktam meg ezt a szerepet, de kivételesen, neki mégis felveszem.
- Csak nem szomjas vagy? -kérdezem és karba tett kézzel mellé dőlök. A hátamat jó erősen a falnak préselem, direkt tetszik a téglák és a vakolat éles kiszögellései. Tán azt se bánnám, ha odafagynék, de talán van más megoldás is, hogy megszabaduljak a bosszantó szenvedéstől, még mielőtt még elfogy az önuralmam, és kukacmászásban dörzsölném magam végig a betonon.
- Na mesélj, hogy fogom túlélni ezt a kis bizsergést, amit okoztál? - kérdezem, és baromira figyelek, hogy az arcom ne rángatózzon, miközben próbálok nyugodtnak és fegyelmezettnek hangzani.

Kihívó pillantással jutalmazom a bámuló civileket. Vicces, hogy ha valaki nem szégyellős, azzal mennyire zavarba tud hozni másokat, akik pedig azok.
- Vagy csak ünneplem a sikeremet.
Rezignáltan bólintok. Neki nyilvánvalóan sikernek számít egy teljes kocsma tömegének oszlatása, egy ketrecnyi varázslény szabadon engedése, és egy furkász részegre itatása, a minisztériumi kollégák elfoglalásáról nem is beszélve. Sikeres káosz. Szinte látom tombolni a szemében azokat a pokoli, pusztító lángokat, amiket nincs tűzoltó berendezés és nincs annyi víz a világon, ami eloltani lenne képes.
– Valld be, élvezed, hogy bizsereg tőlem mindened.
- Mikor titkoltam én ezt? - kérdezem ártatlanul, de a hozzá mellékelt félmosoly kicsit remegős, jó, hogy nem kezd rángatózni a képem.
- Alig bírok magammal, mint tudod - teszem hozzá és így is van, keresztbe szorítom magam előtt a kezeimet, és úgy a hideg, esőáztatta falnak dörzsölődöm, hogy szerintem holnap is látszani fog a kötésben rakott téglák lenyomata.
- Három nap múlva elmúlik magától, és a lángnyelv bár átmenetileg talán enyhíti a tüneteket csak fokozza később a hevességét. Szar ügy mi? A tuti megoldás amúgy az ellenbűbáj ami otthon van nálam és egy  forró fürdő adja, ami leoldja a maradék port. Itt nem varázsolhatok, szóval mondd csak, melyiket szeretnéd hamarabb?
Nem hittem volna, hogy van, ami feledtetheti a viszketést, de amit mond, az olyan szinten megdöbbent, hogy a pókerarcommal együtt a gondolataim is megfagynak, és egy pillanatra úgy tűnhet, mintha be se mentek volna a fejembe a szavak. Pedig csak leterhelték a rendszert.
- Gyorsan dönts, nem érek rá egész este. Mennyivel jobb lett volna ha nem ártod bele magad más dolgába…
Ellököm magam a faltól, hogy utána lépjek. Nem lángnyelv van nála ugyan, de azért whisky, ezért megragadom finoman, de határozottan az üveg nyakát, Melanie kezével együtt, és úgyhúzom közelebb, majd borítom magamra, mintegy csapatmunkára késztetve a lányt is.
- Nem is kell döntenem, mindet szeretném - dörmögöm egy hajszálnyi lelkesedéssel, ami persze csak a jéghegy csúcsa. Voltam már abban a fürdőkádban, és meg is fogadtam, hogy visszatérek még. Lángnyelv, forró fürdő… Magában is remek kombináció, de Hopkirkkel megfűszerezve több, mint utolérhetetlen.
Követem hát (vagy inkább én sodrom magammal őt?) a megfelelő félreeső zugba, hogy aztán nála kössünk ki, a sötét kapualjba hoppanálva. El is döntöm, hogy viselkedek, nem csapok zajt a folyosón, és nem teszek megjegyzést a szomszéd nyanya elszáradt, kinyúvadt balkonnövényeire sem, az ajtaja mellett.
- Ne aggódj, jó kisfiú leszek - suttogok a fülébe, míg a zárral babrál, és valóban, teszek néhány olyan fogadalmat, mint például hogy nem dörgölődzöm végig a lábtörlővel magamat, és a macskát sem fogom törülközőnek használni, hiába érzem most csábítónak most a húsz, tűhegyes karmocskát. De van itt még ígéretesebb, tökéletesre lakkozott, kerek köröm, aminek az érintésében még jobban reménykedem.