Oldal nyomtatása - Belvárosi utcák

a bálvány
(https://i.pinimg.com/564x/93/d9/e3/93d9e371f7348fc7c88a9e238ec56855.jpg)

Fernando
2001. október 11.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/90/af/36/90af36c3df3598c0782dcad2a6d966e2.jpg)

Az esőcseppek mély pocsolyákat hagytak maguk után a földön, amikbe belelépve a hideg víz könnyedén áztatta át a zoknimat. Nem zavart, mert nem érdekelt, ahogy megálltam a mellékutcában, ami egyenesen a belvárosi forgatagba vezetett. Csak az számított, hogy Noah éppen békésen aludt a babakocsiba… és itt volt velem. Érezhettem azt a tiszta illatát, amit nem mocskolt be még semmi. Tökéletes volt, ahogy a hosszú sötét pillák a bőrét súrolták, ahogy a finom puha kis ajkai közül kiesett a cumi. Belőlem volt. Még mindig hihetetlen gyönyörűnek láttam.
Az apai ösztönök persze szinte azonnal elnyomták bennem ezt a csodálatot. Óvni akartam… de mégis elhoztam ma, mert el kellett hoznom egy rövid sétára, hogy láthassam. Nem engedhettem meg magamnak ennél többet a hiányából… vagy éppen az én hiányomból. Sosem voltam felelősségteljes, sem pedig mintaszülő, ez már világosan kiderült Ada nevelésénél is. Azt viszont tudtam biztosan, hogy nem akartam, hogy ne emlékezzen rám… hogy a szemében ne legyek más, mint egy idegen, akinek nem köszönhet többet a létezésénél. Ennél többet akartam neki adni és most már voltam annyira erős, hogy ebben a Nat iránt érzett viszonzatlan dolgok se akadályozzanak. Azt egészen kezdtem eltemetni magamban. Nem sírtam már annyit, a könnyek egyre inkább elapadtak, csak egy aprócska szorító érzés maradt a torkomban, ha megpillantottam a képét a Reggeli Prófétában vagy ki kellett mondanom a nevét. Ő volt az én Nagy Őm, nem várhattam, hogy egyik percről a másikra elmúljon… de büszke voltam magamra, amiért már jól kezeltem. Ez persze nem csak rajtam múlott, a környezet gyökeres megváltozása és az a kis gyengédség is, amihez mostanában hozzá jutottam megkoronázta ezt az egészet.
Lesz még jobb is, O’Mara… – bíztatott a hang, ahogy lehajoltam, hogy megigazítsam az apró testen meggyűrődött, meleg takarót. Örültem, hogy már nem esik úgy igazán az eső szem és a szél sem fújdogál olyan erőteljesen. Így egy kicsit én is komfortosabban ácsorogtam esernyő nélkül a szabad ég alatt. Benyúltam a zsebembe, hogy kitapintsam az aprócska aranyszobrot, amit még a dzsungelből szereztünk meg Fernandoval… igen, azt. A megállapodásnak nem tettem eleget, nem adtam oda a szobrot a megrendelőnek, inkább megtartottam, hogy a magam javára fordítva a dolgot, megtudjam annak minden titkát… ehhez pedig szükségem volt a mi Pedronkra is. Egyelőre csak egy ajánlatott akartam tenni és ha már nálam volt Noah, amúgy is jobb volt elvegyülni a belvárosi tömegben, ahol nem találnak rám olyan könnyen apám emberei. Az viszont tény, hogy nem volt túl okos visszatérni Londonba.
Nagyjából negyedórát ácsorogtam a hűvösben, mire előkerült Fernando. Természetesen elsőként a bajszát szúrtam ki, amire ösztönösen is elvigyorodtam… hát nem mondom, imádtam a puszta látványát is. Az arcszőrzetet mindig rendkívül férfiasnak találtam, de rajta valahogy egészen új módon tapasztaltam meg annak a lehengerlő hatását.
– Szia. – Közöltem még mindig vigyorogva és balarkoltam a karjába. – Sétálunk egyet, ha nem bánod – Mondtam, majd a fejemmel a babakocsi felé böktem. Csak jelezni akartam, hogy ez a kiscsomag is hozzánk tartozik. Mivel a kis takaróba bele volt hímezve szép, kékes fonállal, hogy „Noah,” nem közöltem, miképpen kell szólítania a kisfiamat.
– Te tolod a kocsit – tettem hozzá. Ez így mégis csak biztonságosabb volt. Nézzék csak az ő gyerekének… addig nem akarja senki sem elvenni és olyan dolgokra nevelni, amire én sosem engedném.

Amanecer de los ídolos

(https://i.pinimg.com/originals/6c/c3/ef/6cc3efede959b8c446a8418318398ccf.gif)

2001.10.11.

Elliot

Az egyik legjobban a rengeteg esőt utáltam Londonban és az ezzel járó nyomott, depressziós, szürke időt. Ilyenkor mindig igyekztem a színes Dél-Amerikára gondolni, ami lehet, hogy nem volt szintén mindig rózsás, de ennél jobb volt. Az eső ott is esett nyilván, de az is más volt, mint itt. Nem hiszem, hogy valaha meg fogom szokni Angliát, pedig már elég öreg vagyok. Azt hiszem ebbe a szegény apámra hasonlítok.
Azonban arra nem számítottam, hogy a nem éppen zökkenőmentes kis kiruccanásunk után az esőerdőben Elliot még keresni fog a közeljövőben. Nem mondom, elég jó kaland volt, de Elliot azért majdnem otthagyta a fogát. Vagyis gondoltam, hogy azért talán nem a kígyómarásba fog belehalni, de okozott pár kellemetlen pillanatot. Ha nem is halt volna meg féltem volna, hogy agykárosodást szenved, mint Santiago. Na de erre nem is akartam most gondolni, a bátyám állapota napról napra rosszabb volt, remélni sem mertem, hogy a helyzete valaha megint jobb lehet.
- Szia. Sétálunk egyet, ha nem bánod. – mondta Elliot. Na igen, arra nem számítottam, hogy gyerek is lesz nála. Nem tudom a családi hátterét, de ez a baba nagyon pici volt. Aludt a kocsiban mint a bunda, de ettől még nem tudtam nem észre venni, hogy mennyire apró. Érdekes, hogy engem sosem foglakoztatott különösebben a család gondolata, nem tudom, hogy miért. Nem hiszem, hogy valaha lesz például egy ilyen apró gyerekem, mint Noah – ha hinni lehet a takaróba gondosan belehímzett névnek.
- Dehogy bánom, nagyon szép gyerek – válaszoltam, bár az időjárás nem volt a legjobb, de ennél rosszabbat is éltünk már át Elliottal együtt.
- Te tolod a kocsit – jelentette be aztán Elliot, így nem volt más lehetőségem mint engedelmeskedni és tolni a babakocsit. Furcsa volt, sosem csináltam ezelőtt ilyet, a családban évek óta nincsen kicsit gyerek és az ikreket sem toltam soha babakocsiban. Na nem mintha ezt nagyon el lehetne rontani.
- Térjünk a tárgyra, miért is kellett ma összeakadnunk? – kérdeztem, mert sejtettem, hogy nem véletlenül keresett fel. Elég kevesen keresnek meg véletlenül, az csak egy dolog, hogy Elliot éppenséggel részt vett velem egy kincskeresésen. Mivel ezt általában egyedül intézem és nincsen társam a mi helyzetünk bizonyos szempontból különleges volt. Elliot első ránézésre nem tűnik nagy kalandornak, de azért mégis érzéke van ahhoz, hogy megtaláljon ereklyéket. Ezt onnan tudom, hogy mi történt az esőerdőben és az azért nem volt semmi. Én ehhez képest csak egy szórakozott pasasnak tűnök, aki szeret a koszban kotorászni konkrétan. Szóval kíváncsian vártam, hogy mi is volt a célja ennek a találkozónak.

a bálvány
(https://i.pinimg.com/564x/93/d9/e3/93d9e371f7348fc7c88a9e238ec56855.jpg)

Fernando
2001. október 11.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/90/af/36/90af36c3df3598c0782dcad2a6d966e2.jpg)

Furcsán kellemes érzés volt újra Fernando és a bajsza közelében lenni. Nem tudom miért, talán mert az esőerdőben akármennyire is irritáltuk egymást, mellette megvolt az a biztonságérzés, ami kellett. Látott nagyon a padlón, mégis kitartott. Nem hitte azt, hogy csak egy kamukalandor vagyok, akivel nem fog egyről a kettőre jutni… és hát lássuk be, egészen jól meg is oldottuk.
– Dehogy bánom, nagyon szép gyerek – mondta, ahogy a babakocsira pillantott. A benne alvó apróság meg sem moccant mostanra, így egy egészen kicsit megigazítottam rajta a takarót, hogy még jobban fedje és meg ne fázzon ebben az időben. Valóban nagyon szép volt, cseppet sem hasonlított rám, talán csak a negyedrészben ázsiai vére volt az, ami bájosabbá tette, mint az átlagos kisbabákat. Édes kis arca volt, mikor nevetett, a szemei pedig úgy csillogtak, hogy az ember azt gondolta, nála boldogabb lényt még nem is látott ezen a világon. Ez az érzés pedig mindig megmelengette a lelkemet. Hogy lehettem képes éppen én valami ilyesmit létrehozni? Többet voltam szomorú ebben az életben, mint boldog… mégis itt volt ő… belőlem származott, mégis egészen más volt.
– A legszebb ezen a világon – értettem egyet és büszkeséggel töltött el, hogy megdicsértek az én kis apróságomat. Ki is húztam magamat, ahogy Pedro szép lassan tolni kezdte a babakocsit. A kezeim közben a zsebemben maradtak, a jobbommal éreztem a bálvány, a benne lüktető kegyetlenséget. Most is képes lett volna magába szívni, azt a képet mutatni, ami a legjobban fájna… akármennyire is magam mögött hagytam Nathaniel Forestet azon az augusztusi napon. Még mindig ő volt az igazim. Ha tetszett, ha nem, tudtam, hogy még egy olyan már nem lesz. Imádtam Aident, de más volt. Ő nem tartozott annyira hozzám, nem tudtam rá hatást gyakorolni, ha ő nem akarta. Ezért ez egy egészen más fajta szerelem volt… talán nem szólt örökre, de most vele voltam boldog.
– Térjünk a tárgyra, miért is kellett ma összeakadnunk? – kérdezte aztán Fernando. Igazából egészen jól mutatott nála a babakocsi. Biztosan jó apa lenne, bár ki tudja… lehet, hogy az is. Nem nagyon csevegtünk a magánéletéről… hát itt volt az alkalom. Hát persze, O’Mara! Húzd kicsit az agyát… A hang bíztatott, én pedig engedtem neki. Én is ezt akartam, terelni. Valahol a szívem mélyén tudtam, hogy ki fog akadni, amint megtudja mit műveltem. Mármint megkapta a pénzét a küldetésért, de azt nem a megbízónk, hanem én küldtem el neki álnéven. Azt akartam, hogy senki se tudja meg, mit tettem… nem kellett volna megtartanom egy ilyen szörnyű tárgyat.
– Fernando… vagy Pedro… erre majd visszatérünk később. Most beszélgessünk egyet – kezdtem és magamra erőltettem egy mosolyt. – Neked van gyereked? – Erősebben karoltam belé, mert egy kicsit fáztam, hiába öltöztem fel viszonylag normálisan… mármint amire magamtól képes vagyok. Nem voltam soha jó az ilyesmiben, régen egy kabátom volt, meg egy pár cipőm, a többiből is éppen csak egy váltásnyi adag, amiket addig hordtam, míg jóformán le nem szakadtak rólam.
– Jó hideg van. – Állapítottam meg és ahogy a vállára hajtottam a fejemet, a szemem sarkából körbe néztem, hogy van-e erre bármiféle gyanús alak. Nem láttam semmi ilyesmit, így kiléphettünk a főutcára, ahol rengeteg ember volt. A tömegben egy kicsit könnyebb volt azért elveszni.

Amanecer de los ídolos
(https://i.pinimg.com/originals/6c/c3/ef/6cc3efede959b8c446a8418318398ccf.gif)

2001.10.11.

Elliot

Ahogy az utcán sétáltunk a sok tudatlan mugli között valahogy az a gondolat férkőzött az agyamba, hogy Elliot megváltozott. A babára pillantottam, aki nyugodtan szuszogott a babakocsiba és úgy éreztem, hogy neki ehhez elég komoly köze lehet. Nem tudom milyen érzés lehet ha az embernek saját gyereke van, de nyilván az ember ilyenkor akaratlanul is megváltozik. Ez a kis élet még annyira ártatlan, semmit sem sejt azokból a borzalmakból, ami amúgy a világban várhat rá. Biztos voltam benne, hogy Elliot egyébként mindentől megvédené ezt a picit, ha úgy adódna és ez teljesen természetes.
De ettől függetlenül tudtam, hogy Elliot nem hülye és akar valamit, máskülönben nem keresett volna fel. Úgy értem, hogy persze volt egy kalandunk, ami elég veszélyes volt, de valahogy túléltük. Ettől függetlenül nem állítanám, hogy világra szóló barátok lettünk volna. Én a természetemnél fogva azért kötődni szoktam az emberekhez, ha valami fontos eseményen vettek részt az életemben, de ettől még nincsen sok barátom. Ahhoz kell egy fajta bizalom, amit nehéz kiépíteni, főleg ha az emberen látszik, hogy nem angol.
- Fernando… vagy Pedro… erre majd visszatérünk később. Most beszélgessünk egyet – magyarázta Elliot, miközben tovább sétáltunk. Azon, hogy még mindig nem tudja eldönteni hogyan szólítson csak mosolyogtam a bajszom alatt. Fernando-nak hív általában mindenki, apám José-nak hívott amikor még élt, az, hogy Elliot valamiért a Pedro-t találta ki egy kicsit sem zavart. Ha az embernek négy neve van már semmin sem akad fenn azt hiszem. - Neked van gyereked? –kérdezte aztán, ezen pedig már egyenesen nevetnem kellett.
- Olyan alkatnak tűnök, akihez passzol egy gyerek? – kérdeztem, de igyekeztem nem nagy hangzavart kelteni, nehogy felverjem a babát. - Nincsen, ilyen életstílus mellett álmodni sem mernék családról –tettem hozzá.
Hát tény és való, hogy nálunk a nagy család volt a megszokott kép. Négyen voltunk testvérek, őszintén amúgy azt gondoltam, hogy Santiagonak eddigre már lesz is legalább felesége, de sosem próbált ő sem családot alapítani. Most meg már… a körülmények miatt azt hiszem, hogy jobb is, hogy így alakult.
- Nagy családom van, de nem tudom elképzelni, hogy nekem is lenne valaha mondjuk négy gyerekem –folytattam. - Nem hiszem, hogy bárki el tudná viselni, hogy mindig úton vagyok. A kalandozást pedig nem tudnám csak úgy feladni, én erre születtem, nem arra, hogy apa és férj legyek – megvontam a vállamat. Azt nem tudhattam mit hoz a jövő, de azt igen, hogy a kényelmes családi életet nem nekem találták ki. Nem gondoltam, hogy Elliotnak ez fura lenne vagy elriasztaná, sőt, inkább azt gondoltam, hogy megértheti. Ha minden igaz az életünk eléggé hasonló, de mégis, ő meg merte lépni, hogy emellé bevállaljon egy családot is.
- Jó hideg van. – állapította meg és a vállamra hajtotta a fejét. Nem tudtam amúgy nem észre venni, hogy egy egészen picit feszült. Nem akartam tolakodó lenni és rákérdezni, hogy mi a baja, elvégre mint már megállapítottam, ennyire nem vagyunk nagy barátok.
- Az biztos, nem fog így megfázni a fiad? Meghívlak egy kávéra, van itt rengeteg mugli kávézó vagy ilyesmi –ajánlottam fel, de úgy éreztem, hogy el fog utasítani. Pont emiatt a feszültség miatt, talán attól tartott, hogy valaki követ minket? Nem mondom, hogy nem lennék benne még egy kalandba, de mivel Elliot gyereke is itt van azért ezt most így inkább kihagynám

a bálvány
(https://i.pinimg.com/564x/93/d9/e3/93d9e371f7348fc7c88a9e238ec56855.jpg)

Fernando
2001. október 11.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/90/af/36/90af36c3df3598c0782dcad2a6d966e2.jpg)

Ismételten beleléptem egy pocsolyába, hagytam hogy a víz átáztassa a zoknimat. Nem zavart. A hidegben éreztem, ahogy a testem él. Rég nem élt már annyira ugyanis, mint mostanában. Először is ott volt Aiden, aki megmutatta, hogy lehetek még boldog, érezhetek még örömöt olyan dolgoktól, amiket Nattal együtt elengedtem. Aztán a fájdalom… ami megint intenzív tudott lenni, megint erőt adott, megint adrenalint pumpált végig minden porcikámban. Egészen olyan volt, mintha egy túl régóta tartó álomból tértem volna magamhoz, amiben az érzések tompák és gyengék voltak. Az egyetlen dolog, ami hiányzott, azok a közös, gyengéd pillanataink voltak. Az ugyanis nem volt meg ebben az új kapcsolatban, Aiden túl félénk volt hozzájuk, bár ő ezt nagyrészt ridegséggel próbálta palástolni. Más volt, én pedig ezt nem bántam annak ellenére sem, hogy néha-néha eszembe jutott, ahogy reggelente Nattal együtt készítettük a reggelit és a kávét.
– Olyan alkatnak tűnök, akihez passzol egy gyerek? – kérdezte Pedro. Ahogy belekaroltam a karjába lepillantottam a babakocsiban szuszogó Noah-ra. Határozottan illett volna Fernandohoz egy gyerek. El tudtam volna képzelni, hogy apaként viselkedjen… ő is erős volt, képes lehetett megvédeni akárkit. Az apák dolga pedig pontosan ez. – Nincsen, ilyen életstílus mellett álmodni sem mernék családról – tette hozzá aztán, én pedig rá pillantottam.
– Szerintem tökéletesen illene hozzád. – Magyaráztam és a vállamat visszahajtottam a fejemet rá. Valamiért megnyugtatott a tény, hogy együtt vagyunk most… ha Aidenről rá terelődne apám gyanúja, minden könnyebb lenne. Fernando kemény ember volt, le tudta volna győzni a támadókat. Persze Aidenben sem kételkedtem mióta kihozott a diliházból… olyan oldalát mutatta meg, amiről addig csak sejtettem, hogy létezik. Az is olyan lenyűgöző volt.
– Nagy családom van, de nem tudom elképzelni, hogy nekem is lenne valaha mondjuk négy gyerekem – magyarázta tovább. Örültem, hogy kicsit erre terelődött a szó. Éreztem, hogy ki fog akadni, ha elmondom neki a bálvány dolgot. Talán nem volt a legjobb ötlet megtartanom, mégis csak olyan látomást bocsátott elém, amivel nem tudtam azonosulni és gyanítom Fernando is kellően megszívta akkor ott… csak nem kérdeztem rá. – Nem hiszem, hogy bárki el tudná viselni, hogy mindig úton vagyok. A kalandozást pedig nem tudnám csak úgy feladni, én erre születtem, nem arra, hogy apa és férj legyek.
Nyeltem egyet, mert azonnal megéreztem a gombócot a torkomban. Én is ezt mondtam. Pontosan ugyanezt, mikor Nattal először beszéltünk komolyan abban az erdőben. Emlékszem, hogy majdnem rosszul lett a gondolattól is, hogy akár hónapokra eltűnhetek… olyan furcsa volt erre gondolni… olyan furcsa volt elhinni, hogy ugyanaz az ember volt, aki a fejemhez vágta azokat a dolgokat, aki mindent megtett, hogy ellökjön. Talán sosem szeretett igazán csak birtokolni akart, mint egy szép tárgyat. Aztán megunt.
– Tudod, igazad van… – mondtam kicsit rekedten. Nem folytattam, de tudtam, hogy amit mond az rám is igaz. Nem arra születettem, hogy apa és férj legyek. Talán ezt érezte meg Nat s ezért nem szeretett már… ezért mondott olyan gusztustalan dolgokat. Inkább a hidegre tereltem a témát.
– Az biztos, nem fog így megfázni a fiad? Meghívlak egy kávéra, van itt rengeteg mugli kávézó vagy ilyesmi – magyarázta. Sóhajtottam egyet. Talán ebben is igaza volt, én viszont még is biztonságosabbnak éreztem a zsúfolt utcát, ahol az emberek között nem keltettünk feltűnést. Ennek ellenére még is csak Noah volt az első. A hidegtől is meg kellett védenem, nem csak az apáméktól.
– Oké, az a következő pont jó lesz – böktem a kávébögrével jelzett csoda felé, ahová éppen egy tömeg mugli nyomult be. Az remélhetőleg elég zsúfolt le ahhoz, hogy ne keltsünk feltűnést, meg a gonosz kis szobrocska sem, ami ott lapult a zsebemben s ujjaim újra-újra kitapintották.
Ahogy odaértünk belöktem az ajtót és levágtam magam az egyik asztal mellé. Azonnal belebújtam az étlapba, amin nem csak kávék, teát és forrócsokik sorakoztak, hanem rengeteg sütemény is.
– Ó, van ír kávéjuk. Imádom a whiskyt benne. – sóhajtottam fel és elvigyorodtam, majd a tekintetem a babakocsiban sunnyadó Noah-ra vándorolt. Kicsit megigazítottam rajta a takarót, de még az itteni zajra sem mozdult meg. Csak ezután nyúltam a zsebembe, hogy a gonosz kis aranybálványt közénk tegyem az asztalra. Érezhető volt, ahogy rátapad a helyre a jelenléte, mintha a világítás is kicsit veszített volna az erejéből.

Amanecer de los ídolos
(https://i.pinimg.com/originals/6c/c3/ef/6cc3efede959b8c446a8418318398ccf.gif)

2001.10.11.

Elliot

Nem sok kedvem volt családról meg ilyenekről beszélni. Elliot nem sokat tud az életemről azon kívül, amit talán elmondtam neki a közös kalandunk alatt. Bár nem emlékszem, hogy túl sokat mondtam volna neki, egyszerűen a család – a létező és a nem létező is – olyan téma volt, ami nekem nem volt szívmelengető. Nem akartam mindig anyám dühös tekintetére gondolni vagy Santiago üres tekintetére. Azt meg még annyira sem szerettem volna, hogy sajnáljanak a történtek miatt. Minden családnak megvannak a maga fekete foltjai vagy nehéz pillanatai, amikről lássuk be senki sem beszélt szívesen.
Én sem ismerem Elliot családi hátterét, de enyhén szólva is meglepő, hogy itt van egy gyerekkel. Azért ő sem az a típus akit ilyen családosnak képzelnék el. De lehet, hogy csak én vagyok az, aki így gondolja. Mindegy, nem akarok én turkálni az életében, a gyereke azért aranyos.
Szerencsére belement, hogy beüljünk egy kávézóba. Jól bírom a hideget, de még egy esőzést nem akartam az utcán átvészelni. Angliában pontosan az esőzések voltak azok, amiket nagyon nem szerettem és bármit megtettem volna, hogyha néha valami kellemesebb, melegebb helyen élhettem volna az életemet. Angliát nem éppen az én személyiségemnek találták ki.
- Ó, van ír kávéjuk. Imádom a whiskyt benne. – állapította meg Elliot, majd megint a gyereke felé fordult. Noah nagyon nyugodt gyereknek tűnt, egyetlen zajra sem moccant meg, de az is lehet, hogy csak elfáradt délelőtt és most próbálta bepótolni az egész napos alvást. Nem értek a gyerekekhez, de azt hiszem nekik sokkal több alvásra van szükségük.
- Rendben, akkor igyunk azt – mondtam és intettem a pincérnek, majd megrendeltem az italt mindkettőnknek. A whisky majd biztosan mindkettőnket kicsit felmelegít, közben megint elkezdett esni odakint az eső, szóval éppen a legjobbkor húzódtunk be ide azt hiszem.
- Tényleg nem akarod elmondani, hogy miért is futottunk éppen ma össze? – kérdeztem, miközben vártuk, hogy a pincér kihozza a kávét. Kellemes volt idebent, miközben odakint szakadt az eső. - Van még egy kaland a láthatáron vagy ilyesmi? – kérdeztem, talán túlságosan is reménykedve abban, hogy emiatt keresett fel Elliot.
A fél karomat odaadtam volna, ha kiszabadulhatok a füstös és szürke Angliából. Nem arról van szó, hogy folyamatosan Dél-Amerikába vágytam, hanem egyszerűen zavart, hogy nem vagyok úgy mozgásban, mint régen. Az országon belül is adódtak persze munkák, de az nekem kevés volt. Én menni akartam, világot látni és újabb kalandokba keveredni.
- Ne haragudj, biztosan a fiad miatt most nem éppen a kincsvadászat áll az első helyen – mondtam, miután rájöttem, hogy mekkora hülyeséget mondtam. Hát igen, amíg mások megállapodnak és elkötelezik magukat, addig engem jobban érdekelnek a felfedezetlen fehér foltok a térképeken. Soha nem fogom ezt kinőni azt hiszem.

a bálvány
(https://i.pinimg.com/564x/93/d9/e3/93d9e371f7348fc7c88a9e238ec56855.jpg)

Fernando
2001. október 11.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/90/af/36/90af36c3df3598c0782dcad2a6d966e2.jpg)

A kávézó zajában kicsit megnyugodtam. Nem azért, mert szerettem volna a tömeget, vagy mert a muglik között otthonosan mozogtam volna. Egyszerűen csak itt nehezebb volt kiszúrni engem. Tudom, hogy feltűnő vagyok, ami egy tolvajnak nem éppen előny, én mégis tökéletesen alkalmaztam ezt a tulajdonságomat is azokban az időkben, amikor még aktívabban dolgoztam. Most már minden egészen más lett… talán tényleg megváltoztam ebben a két évben, hiszen egyre többször rohantam fejjel a falnak a szószoros értelemben. Ráadásul ezért az édes kölyökért még többre is képes lettem volna. Ezzel a gondolattal pillantottam még egyszer a babakocsi felé, mielőtt kifejeztem volna mennyire boldog is vagyok az ír kávé puszta gondolatától.
Amíg Pedro megrendelte, még egyszer átpörgettem az étlapot. Egyetlen értelmes sütit sem láttam persze, pedig lehet, nem ártott volna ennem… lassan már elfogyok, most ugyanis még kisebb voltam, mint Nat mellett, ez pedig még engem is megijesztett. Mondjuk nem bántam, hogy nem jók rám a ruhák, amiket még ő vett nekem. Elégedett voltam most azokkal, amiket magamnak szereztem. Végül is Aident szerintem nem nagyon érdekelte, hogy miben vagyok… nekem meg jók voltak az olcsóbb ruhák is. Elég volt az a két év egy másik Elliot bőrében.
– Tényleg nem akarod elmondani, hogy miért is futottunk éppen ma össze? – kérdezte Pedro. A tekintetem az arcára vándorolt, ahogy az étlapot visszatettem az asztalra. Éppen csak a vállai mellett vettem észre, hogy odakint még jobban rákezdett az eső. Nem is bántam, hogy bejöttünk. Noah biztos megijedt volna az egyre hangosodó dörgésektől. – Van még egy kaland a láthatáron vagy ilyesmi? – Faggatott, de én csak megráztam a fejemet. Igazság szerint nem sok izgalom van mostanában. Egy-egy kisebb munka, amit Aidennel közösen csinálunk meg, ha úgy adódik. Ha nem akkor ő egyedül, nélkülem mozgott… én ugyanis apám miatt jobb volt meghúzni magamat.
– Ne haragudj, biztosan a fiad miatt most nem éppen a kincsvadászat áll az első helyen.
– Ő nem velem él – válaszoltam halkan. Mindenkinek jobb volt úgy, hogy Nattal van. Ő nyugis életet él és remélhetőleg összeszed neki egy új apukát is, mire lecseng bennem ez a nagy apai ösztön. Ismertem magam, tudtam, hogy nem fogom vele tartani a kapcsolatot. Ez nem nekem való… nem vagyok jó hétvégi apuka és nem is akartam az lenni. Megérdemelte, hogy Nat új párja, aki remélhetőleg még normális is lesz vagy már az, foglalkozzon vele úgy, ahogyan megérdemli.
– Szóval nem igazán akadályoz abban, hogy bármilyen kalandban is részt vegyek… – a zsebembe túrva elővettem a kis bálványt és beállítottam Pedroval szemben az asztallap közepére. Adtam neki pár percet, hogy felismerje a gonoszképű kis teremtményt. Most is lüktetett belőle a kegyetlenség és kicsit mintha meg is töltötte volna a kávézót, hiszen olyan komor lassúság költözött be a falak közé. – Elloptam. – Tettem hozzá, hogy értse a helyzetet.
Persze jó kérdés, hogy ez mennyire számít lopásnak, elvégre alapból nem adtam oda a megrendelőnek, Fernandot meg én fizettem ki a magam pénzéből, hogy ne tudjon semmit a dologról. Nem kellett volna, hogy még ő is rám szálljon.
– Jobban mondva megtartottam… mert tetszik – vontam vállat, ahogy kiegészítettem a mondandómat. Olyan büszke voltam magamra, amiért ezt megléptem, hogy még ki is húztam magamat. Szerettem én irányítani és ebben a helyzetben határozottan így történt most.
– Tudni akarom milyen titkokat rejt… hogy mire jó… azt hiszem fegyvernek akarták használni – folytattam, majd el is hallgattam, mert megérkeztek a kellemesen likőrillatú kávék is. Noah moccant egyet a babakocsiban közben, majd ugyanúgy szuszogott tovább.

Amanecer de los ídolos
(https://i.pinimg.com/originals/6c/c3/ef/6cc3efede959b8c446a8418318398ccf.gif)

2001.10.11.

Elliot

A találkozásunk elején is sejtettem már, hogy nem azért hívott ide ma Elliot, hogy megismerjem a gyerekét és igyak vele egy finom ír kávét. Ha jobban belegondolok, nem is kifejezetten vagyunk abban a fázisában a barátságunknak, hogy együtt kávézgassunk. Még abban sem vagyok biztos, hogy nevezhetjük egymást barátnak. Ugyan Elliot nem mondott ki mindent, valahogy úgy éreztem, hogy így is akaratlanul túl sok információt oszt meg a családi életéről velem. Nem zavar, csak én ezekkel nem tudok mit kezdeni, nem érzem át a helyzetét és nem tudok segíteni neki, mert nekem nincsen családom.
Szóval úgy tűnt, hogy a találkozásunk lényege a bálvány volt, ami miatt megjártuk az őserdőt Dél-Amerikában. A bálvány most ott feküdt kettőnk között az asztalon és egyáltalán nem voltak jó energiái. Ugyanezt éreztem a romos templomban is, amikor ráakadtunk erre az apró, de nagyon is gonosz tárgyra.
- Elloptam – mondta Elliot, aztán ránéztem.
- Azt látom –válaszoltam, inkább nem kérdeztem rá, hogy mit szólt ehhez a megbízója. Lehet azért viselkedik ennyire furcsán? Mert valaki most is vadászik rá, hogy megkaparinthassa ezt a kis izét. Mi a fenére lehet jó ez egyáltalán? Azon kívül, hogy konkrétan a világ legrosszabb emlékeivel kínozza az embert.
- Jobban mondva megtartottam… mert tetszik –pontosított Elliot, de inkább nem akartam tudni a részleteket.- Tudni akarom milyen titkokat rejt… hogy mire jó… azt hiszem fegyvernek akarták használni – tette hozzá.
- Hát akármilyen titkokat is rejteget, az egyértelmű, hogy ez itt egy nagyon gonosz dolog – válaszoltam és a fejemmel a bálvány felé böktem. - Te is érzed az energiát körülötte? Semmi jóra nem utal, csak szörnyű dolgokra tudok gondolni, ha ránézek – tettem hozzá. Nem akartam beleszólni Elliot életébe, de szerintem nagyon felelőtlen volt, hogy megtartott egy ilyen gonosz erőkkel bíró tárgyat csak azért, mert „tetszett neki”. Ki a fene gondolkodik így egyébként is? Mármint Ellioton kívül mégis ki?
- Nem hiszem, hogy jó ötlet volt megtartanod. Az pedig végképp nem jó ötlet, hogy magaddal hordod mindenhova – mondtam végül őszintén. Nem kell rám hallgatnia, de ha már sok kalandban vett részt, akkor azt is tudja, hogy az ilyen tárgyak nem véletlenül szoktak „elveszni”. Ha fegyvernek akarták használni, akkor is talán akinek ez volt a célja nem volt elég erős ahhoz, hogy tényleg használni tudja a bálványt. A nagy varázserőjű tárgyak bárkit képesek megtéveszteni és semmi jóra nem lehet használni őket. Nem hiszem, hogy Elliot ezt ne gondolta volna át, ráadásul itt hozta ezt a cuccot a zsebében, miközben vele van a fia is. Kezdtem úgy érezni, hogy Elliot tényleg nem fél semmitől vagy egyszerűen őrült.

a bálvány
(https://i.pinimg.com/564x/93/d9/e3/93d9e371f7348fc7c88a9e238ec56855.jpg)

Fernando
2001. október 11.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/90/af/36/90af36c3df3598c0782dcad2a6d966e2.jpg)

Furcsa kis sötétség ült meg a kávézóban. Kegyetlenül hatolt belém a szobrocska ereje s a komorság egyértelműen elkapott mindenkit, szép lassan, mint valami ragály. Az egyetlen, aki békés volt Noah maradt. A babakocsi nyugalmában szuszogva adta a tudtomra, hogy rá nem hat ez a valami. Talán az én elmém elnyelte a rájutó részt, mert pontosan ez colt a dolgom: megvédeni őt. Mert apa vagyok már. Szánalmas apa – kegyetlenkedett a hang, pontosan úgy, ahogyan megszoktam. Nem borzongtam már bele. Tudtam, mit érdemlek, hiszen én döntöttem úgy, hogy nem harcolok többé a családnak nevezett valamiért... hanem tovább lépek. Megtettem, boldog lettem a magam módján újra, mégha ennek az ára a saját gyerekem részleges elvesztése is volt. Phillip nyomdokaiba léptem, de így legalább mindenki boldog.
– Hát akármilyen titkokat is rejteget, az egyértelmű, hogy ez itt egy nagyon gonosz dolog – Fernando nem volt kíváncsi, mint én. Nem úgy tekintett a varázstárgyakra sem, ahogyan én... ezért hát természetes módon tartott a bálványtól. Valahol megértettem... s tudom, felelőtlen vagyok. Ezt már megkaptam jó párszor, de engem mindig is a kíváncsiság hajtott. A veszély pedig csak még inkább felcsigázott. – Te is érzed az energiát körülötte? Semmi jóra nem utal, csak szörnyű dolgokra tudok gondolni, ha ránézek.
Bólintottam válaszként. Én is pontosan így éreztem magam, de valahogy ez nem számított. Mi lehetne szarabb annál, amit nyáron kellett átélnem? Kétlem, hogy sok szörnyűséget tudna még nekem mutatni ez a valami. Egy halott rokon? Újabb magány? Utálnak a gyerekek? Megkaptam már mindent és nem különösebben tud már megrázni.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet volt megtartanod. Az pedig végképp nem jó ötlet, hogy magaddal hordod mindenhova – mondta Fernando. Nem tudom, hogy szigorú próbált e lenni, én minden esetre annak éreztem. Még talán kicsit meg is borzongtam. Nem volt olyan kemény hangja, mint Natnak, de éreztem benne azt az erőt. Egyszer elmondta, hogy felelőtlen vagyok és nem való nekem a családi lét... Talán igaza volt. Pedro szavai is ezt tükrözték. Sosem tudtam jó döntést hozni.
Az asztalra tettem a kezem, majd egy könnyed mozdulattal elkaptam az aranyszobrocskát és a belsőzsebembe tettem, még meg is paskoltam felette a kabát anyagát, mintha csak azt próbáltam volna jelezni, hogy most már meg lehet nyugodni végre. Engem aztán nem zavart, hogy rám továbbra is hatással van. El tudtam nyomni valamennyire.
– Hát annál tuti jobb ötlet, minthogy valami gyökér bűnöző kezébe kerüljön, aki aztán másokat kínoz vele – válaszoltam.
Mielőtt még folytathattam volna a beszédemet, megjelent a pincér. A tálcáról hamar lekerült a két magas pohárba adagolt ír kávé. Azonnal megéreztem a whiskey isteni illatát, egy pillanatra odahaza éreztem magam Deannél. Amikor rossz kedvem volt, mindig elővette a lapos üveget, egy korty whiskeyt öntött a kellemes feketébe. „Ez meggyógyítja a szívfájdalmat.” Hittem a szavainak. Tudtam, ha valaki ismeri az igazi kínt, az ő.
A pincér távozott, én meg egy kanállal tejszínhabot vettem magamhoz. Utáltam a tejes édességet, most mégis jól esett. Forest nélkül még inkább megromlott az étvágyam. Nem nagyon nyúltam az ételhez... Nagyrészt csak kávéztam. Maximum Aiden kajájába kontárkodtam bele, mert vele még az is egészen kellemes volt.
– Ki kell derítenem, miből nyeri az erejét. Aztán elpusztítom. – Folytattam aztán, újabb adag tejszínhabot kanalazva. – Persze nem itt és most... – Nyaltam le a tejszínhabot a kanálról kissé gyerekesen, majd mocorogni kezdtem. Nem is tudom miért, de kicsit nehezemre esett Pedroval közölni, hogy kell a segítsége nekem.
– Gondoltam, szívesen részt vennél benne... – tettem aztán hozzá kicsit bénán.

Amanecer de los ídolos
(https://i.pinimg.com/originals/6c/c3/ef/6cc3efede959b8c446a8418318398ccf.gif)

2001.10.11.

Elliot

Nem akartam megmondani Elliotnak, hogy mit csináljon, talán egy kicsit túl erélyesen közöltem vele, hogy szerintem nem volt jó ötlet, hogy ezzel a bálvánnyal mászkál ide-oda. Őszintén az ilyen gonosz dolgokat megsemmisíteni kellene, nem pedig őrizgetni. De Elliot egy gyerek kíváncsiságával tekintett minden varázserővel bíró tárgyra és ezért foglalkoztatta a hülye bálvány is. Jó, hogy ennyire elhivatott ezekkel a tárgyakkal kapcsolatban, de szerintem néha fel sem fogja, hogy egy-két nagy varázserővel bíró tárgy igenis komoly károkat okozhat benne. A fiára sandítottam egy pillanatra, akire egyáltalán nem volt hatással a bálvány jelenléte, ugyanolyan békésen szuszogott a babakocsiban, mint mikor beléptünk a kávézóba.
- Hát annál tuti jobb ötlet, minthogy valami gyökér bűnöző kezébe kerüljön, aki aztán másokat kínoz vele – mondta Elliot, miután a bálvány ismét eltűnt a kabátja egyik belső zsebében. Nem mondom, hogy nem idegesített, hogy tudtam, hol van a bálvány, de jobb helyen volt ott, mint kint az asztalon.
Időközben visszatért a pincért és amint távozott bele is kortyoltam a kávéba, reménykedve abba, hogy az alkoholos íz egy kicsit jobb kedvre derít majd. Lehet, hogy a bálvány már nem volt az asztal közepén, de attól még tudtam, hogy mire képes és milyen dolgokra gondolok, ha csak ránézek.
- Igazad van, nem akartalak megbántani. Felnőtt ember vagy, nyilván tudod, hogy mi a helyes döntés és mi nem az –válaszoltam nyugodt hangon, nem állt szándékomban felzaklatni Elliotot. A bálvány az ő dolga végül is, én csak jókor voltam jó helyen és segítettem neki megtalálni.
- Ki kell derítenem, miből nyeri az erejét. Aztán elpusztítom. Persze nem itt és most... – mondta és megmondom őszintén az megnyugtatott, hogy el akarja pusztítani a bálványt, ha végre megtudja, amit tudni akart. - Gondoltam, szívesen részt vennél benne... – tette hozzá és egy pillanatig az arcát tanulmányoztam, aztán felnevettem. Olyan béna volt, ahogy ezt mondta, egyáltalán nem a megszokott Elliotnak tűnt, aki pontosan tudja mindig, hogy mit akar és hogy hogyan szerezheti meg azt.
- Szóval a segítségem kell? Miért nem ezzel kezdted? –kérdeztem vigyorogva és belekortyoltam megint a kávémba. - Az elpusztításban tudok segíteni. De hogy mire képes az a kis izé… fogalmazzunk úgy, hogy nem tartom biztonságosnak, hogy jobban beleássuk magunkat a témába – tettem hozzá. Nem akartam elutasítani Elliot kérését, láthatóan így is nehezére esett, hogy segítséget kérjen tőlem. Meg tudtam érteni, én is mindent egyedül intézek, amit csak lehet és próbálok nem hagyatkozni másra. De a bálvány nyomára együtt bukkantunk rá, ezért nem értem miért érezte úgy, hogy ne fordulhatnak hozzám a témában.
- Jól van. Szóval mikor kezdjük a bulit? –kérdeztem és próbáltam úgy nézni rá, hogy megértse, itt vagyok és segítek. Nem szívesen babrálok azzal a cuccal, de segítek neki, főleg azért, mert utána elpusztítjuk majd és remélhetőleg nem fog más idióta kezébe kerülni, aki még rosszabb dolgokra használhatja.

a bálvány
(https://i.pinimg.com/564x/93/d9/e3/93d9e371f7348fc7c88a9e238ec56855.jpg)

Fernando
2001. október 11.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/90/af/36/90af36c3df3598c0782dcad2a6d966e2.jpg)

Egy pillantással Noah-t ellenőriztem, aki láthatóan semmiféle kárt nem szenvedett el a bálványtól. Esélye sem volt, az én testem ugyanis olyan hevesen reagált a varázstárgyakra, hogy magamba szívtam minden energiáját. Kínozzon engem, mit számít a dolog?
– Igazad van, nem akartalak megbántani. Felnőtt ember vagy, nyilván tudod, hogy mi a helyes döntés és mi nem az – válaszolta Pedro. Egy pillanatra meghökkentem, ahogy a hangja elért hozzám. Ő volt talán az első, aki felnőtt embernek titulált és azt mondta, hogy tudom, mi a helyes. Még Nat sem mondta soha ezt… sőt… igazából eléggé durva dolgokat vágott a fejemhez, ahhoz képest, hogy közben állandóan azt hangoztatta, hogy mennyire szeret. Valószínűleg nem is szeretett már addigra. De kit érdekel… most a bálvány volt fontos, annak a legyőzése, annak az elpusztítása.
– Szóval a segítségem kell? Miért nem ezzel kezdted?
Na igen, éppen erre a vigyorra vártam, ahogy megjelent az arcán… hát tudtam, hogy máris érdekli a dolog. Talán kettőnk közül én vagyok a varázstárgyszakértő, de akármi is történt odabent a templomromban, Fernando elég szívós volt, hogy kibírja. Ahogy beleivott a kávéba, a bajszán megült egy kis tejszínhab, amitől meglepően bájosan nézett ki.
– Az elpusztításban tudok segíteni. De hogy mire képes az a kis izé… fogalmazzunk úgy, hogy nem tartom biztonságosnak, hogy jobban beleássuk magunkat a témába.
Megfogtam a szalvétámat s azt felemelve óvatosan végig simítottam a bajszán. Nem tudom, miért de gyengédség fogott el egy pillanatra, ahogy az jutott eszembe, amint Nat szakálla habos lett a forrócsokitól. Voltak szép perceink… múltidőben. Hiányoztak azok a percek, de nem annyira, hogy sírva rohanjak vissza hozzá. Azok az idők már elmúltak.
– Így ni… szép vagy – mondtam mosolyogva, majd visszahúzódtam és a saját kávémmel foglalkozva, én is szürcsöltem egy kortynyit. – Örülök, hogy lelkes vagy. Legutóbb egészen jó csapatot alkottunk. – Még egyet kortyoltam a kávéba, ahogy a barna szemek felé pillantottam. Éppen csak az vonta el a figyelmemet, hogy Noah kicsit nyűglődni kezdett a kocsiban, így magam felé fordítottam annyira, hogy ki tudjam emelni és magamhoz öleljem kicsit. Ez láthatóan elég volt ahhoz, hogy ne kezdjen el bömbölni. Csak megmarkolta a ruhám anyagét és dünnyögve vissza is aludt.
– Jól van. Szóval mikor kezdjük a bulit?
– Tetszik a hozzáállásod, Fernando – közöltem és rá is kacsintottam, miközben óvatosan Noah-t ringattam. – Mostanában kicsit nehéz az életem… de november felé már szerintem egészen rá fogok érni egy kis kutakodásra a bálványról. – Magyaráztam és lepillantottam a gyerekre. Sejtettem, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó találkozásunk… talán örökre. Nekem ez nem ment így, nem ment így az apa dolog. Én nem voltam Nat… nem voltam olyan tökéletes, hogy hétvégi apuka szerepet a magamévá tegyem. Családot akartam, amit az ő viselkedése elvett tőlem. Ennek így nincs értelme, csak fájdalmat okoz… Noah-nak is, nem csak nekem. Egy rendes család kell neki, valaki aki meg tudja tartani az apját.
– Mit szólnál, ha november 20-án, este hatkor találkoznánk a Vakegérben? – kérdeztem és mivel Noah visszaaludt egészen, a figyelmem ismét teljesen az övé volt. A Vakegér persze csak kiindulópont volt, kellett egy nagyobb terület, ahol tudunk kísérletezni a szoborral. A kocsmában meg esetleg elcsíphetünk egy szakértőt, aki valami el tud kotyogni erről a kis aranyosságról nekünk.
– Aztán gyanítom majd keresünk egy helyet, ahol kettesben elszórakozhatunk a bálvánnyal.

Amanecer de los ídolos
(https://i.pinimg.com/originals/6c/c3/ef/6cc3efede959b8c446a8418318398ccf.gif)

2001.10.11.

Elliot

Nem tudhattam, hogy Elliot mennyire gondolta tényleg át ezt az egész bálvány dolgot, de természetesen így is segíteni akartam neki. Mármint, engem is az hajtott, hogy megszabaduljunk ettől a gonosz tárgytól, nem szabadott, hogy sokáig húzzuk a dolgot, elvégre mindketten éreztük, hogy milyen hatással van az egyszerű emberekre. Elliot és én eléggé jól ismertük az ilyen tárgyakat szerintem, úgyhogy nem volt kérdéses, hogy a bálvány jó kezekbe került. Nem tudom, hogy az eredeti megbízó egyébként hogyan reagált arra, hogy nem kapta meg, amit akart, de hát ez nem is az én problémám. Nem hiszem, hogy valaha ki fog derülni, hogy mi történt Dél-Amerikában. Ha meg mégis, akkor úgyis mindketten bajban vagyunk, hiszen én is ott voltam és eszembe sem jutott, hogy elvegyem Elliot-tól a bálványt vagy ilyesmi. Akkor mondjuk még nem is gondoltam, hogy Elliot elteszi magának, de nem hiszem, hogy megakadályoztam volna, én csak a kaland kedvéért vettem ebben a dologban részt. De igaza van Elliotnak, elég jól tudunk együtt dolgozni, ami fura, hiszen csak egyetlen alkalommal vettünk részt egy közös kincsvadászaton. Igaz, akkor történt vagy százezer hülyeség és szörnyűség, de hát ettől volt az egész annyira izgalmas.
Elliot azt ígérte, hogy novemberben kicsit kutakodik majd a bálványról és ezt rá is hagytam. Én sosem tudtam túl sokáig ülni egy könyv felett, inkább mozogni szerettem, szóval kettőnk közül Elliot tűnt alkalmasabbnak erre. Meg igazából ő volt az, aki többet akart róla tudni, engem nem érdekelt, én el akartam pusztítani. Leginkább azért, mert úgy éreztem, hogy mindenkinek az lenne a legjobb, hogyha a bálvány eltűnne a világból. Az ilyen mágikus erővel bíró tárgyak amúgy is mindig csak káoszt okoztak.
– Mit szólnál, ha november 20-án, este hatkor találkoznánk a Vakegérben? – kérdezte aztán Elliot, igazából örültem, hogy viszonylag gyorsan meg tudtuk beszélni, hogy hogyan tovább.
– Rendben, ott leszek– bólintottam és megint beleittam a kávéba, de rögtön meg is töröltem az arcomat. Elég béna lett volna ha másodjára is tiszta hab lett volna a bajszom.
– Aztán gyanítom majd keresünk egy helyet, ahol kettesben elszórakozhatunk a bálvánnyal. – mondta Elliot és bólintottam.
– Ha nem haragszol, nem sokat szeretnék szórakozni vele. De ha valami érdekeset találsz róla a kutatásod során, akkor nyugodtan küldj egy baglyot – válaszoltam. Engem nem igazán érdekelt még most sem, hogy mire képes az a bálvány, mivel csak rosszra tudtam gondolni, ha eszembe jutott. – Aztán minél előbb próbáljuk meg elpusztítani, ki tudja, hogy mire képes pontosan. –tettem hozz, de nem akartam okoskodni, hogy szerintem jobban tenné, hogyha nem tartaná a zsebében vagy a gyereke közelében. Mint már mondtam Elliot felnőtt ember, nyilván tudja, hogy mit csinál és nem az én tanácsomra van szüksége ebben.

a bálvány
(https://i.pinimg.com/564x/93/d9/e3/93d9e371f7348fc7c88a9e238ec56855.jpg)

Fernando
2001. október 11.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/90/af/36/90af36c3df3598c0782dcad2a6d966e2.jpg)

Talán tényleg nem volt a legjobb ötlet idehoznom Noah-t ezzel a gonosz tárggyal együtt. Talán Nat megint a fejemhez vághatná, hogy mennyire felelőtlen vagyok, ám szerencsére ez már aligha történhetett meg. Semmi köze nem volt a döntéseimhez és ezért lényegében már hálás voltam a sorsnak. Nem hiányzott az a sok stressz a mindannapjaimból, amit rám pakolt, elég volt a saját hülyeségeimmel megbirkózni. Ha sírtam is egy kicsit Aiden miatt, nála nem éreztem azt, hogy erőltetne dolgokat vagy megpróbálna megváltoztatni.
Mindegy. Elhessegettem a gondolatot, ahogy magamhoz öleltem Noah-t. Az apró ujjak könnyen megtalálták a ruhám anyagát és megkapaszkodtak benne. Imádtam, hogy ennyire szeret s ragaszkodik hozzám, annak ellenére is, hogy nem vagyok éppen mintaszülő. Alig foglalkoztam vele, de ő érezte, mennyire összetartozunk. Tökéletes vagy… – gondoltam, ahogy lepillantottam a csukott szemekre, a hosszú, sötét pillákra.
– Rendben, ott leszek – egyezett bele végül Fernando a Vakegérben való találkozásba. Kellett egy kis idő, hogy kellően szabaddá tegyem magam a nagy kutakodásunkhoz, ráadásul utána is akartam nézni kicsit előtte a szobornak. Voltak kapcsolataim. Egy-két nálam jóval tapasztaltabb varázstárgyszakértő megfordult az STB környékén vagy éppen a Vakegérben, ők pedig jó pénzért inkább nekem nyilatkoztak volna, semmitn az eredeti megbízónak.
– Ha nem haragszol, nem sokat szeretnék szórakozni vele. De ha valami érdekeset találsz róla a kutatásod során, akkor nyugodtan küldj egy baglyot.
Sóhajtottam egyet, mikor Fernando megint elővette ezt az öreges hozzáállását. Kiveszett belőle a spanyol szenvedély vagy mi van? Megforgattam a szemeimet, jelezve, hogy ezt most inkább meg sem hallottam. Ha velem akar játszadozni, akkor rendesen fog, ha máskor nem is, hát november 20-án a Vakegérben.
– Aztán minél előbb próbáljuk meg elpusztítani, ki tudja, hogy mire képes pontosan.
Megittam a kávém aljátt, remélve, hogy igazi alkohol van benne és majd beüt… de minden bizonnyal csak valamiféle aroma volt, mert ugyanúgy nem tetszett Fernando kapkodási kényszere. Mi baja van? Talán beütött a varázstárgy-pánik nála? Eddig abban a hitben voltam, hogy kalandor, márpedig egy kalandor mindig kíváncsi és minél többet akar megtudni a világ dolgairól… vagy csak Gustaf volt ilyen? Jó, az a viking félisten nagyjából mindenben elég tökéletes volt, s így utólag, nem is tudom miért hagytam futni azt a lehetőséget.
– Pedro, Merlin szerelmére, hol van belőled a szenvedély? – kérdeztem színpadiasan, ahogy megszabadultam a pohártól és a tenyerem visszavándorolt Noah kis testére. – Ez egy veszélyes varázstárgy, aminek a közelébe kerültél. Először ki kell elégíteni a kíváncsiságot… bár láthatóan csak az enyémet. Ha ezzel megvagyunk, után beszélhetünk bármiféle elpusztításról. Ne kapokodjunk, cicavirág!
Felkeltem az asztalunktól, hogy Noah-t szépen befektessem a babakocsiba és újra alaposan betakarjam. Mostanra kicsit mocorgott, jobbnak láttam, minél gyorsabban távozni, mielőtt még az üvöltésével elűzné Pedrot. Odaléptem mellé, hogy finom puszit adja az enyhén borostás arcára köszönés képpen.
– Pörögj fel egy kicsit november végére – kacsintottam rá, aztán a babakocsit magam előtt tolva elindultam az utca irányába. Akárhogy is állt most ehhez az egészhez, tudtam, hogy határozottan izgalmasabb lesz kettesben nyomozgatni a bálvány után.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

s z o m j a s v o l t a m
20011227
(https://i.pinimg.com/564x/39/8a/ea/398aea9821fd97d7735c3486a838df43.jpg)
to: Milton

16+

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/0d/13/ca/0d13ca1505c713c0fe3305c5ebce4f04.jpg)

Remegtek a térdeim, ahogy végig bukdácsoltam az egyik belvárosi utcán, bele-belekapaszkodva a házak téglafalába. Ujjaim bemélyedtek a téglák közé és megfeszült a testem, ahogy lehunytam a szememet. Nem sok minden maradt meg az estéből, pedig csak húsz perce lógtam meg a buliról, amire elküldött az akadémia. Túl sokat ittam, mert az a vén fazon Lord Akárki sorra nyomta a kezembe a pezsgős poharakat… én meg szomjas voltam. Őrültem nyeltem a kortyokat, remélve, hogy a lábszáramba nyilalló fájdalom majd lassan enyhülni kezd. Nem enyhült… aztán éreztem, hogy az italban más is volt… lihegés és hányingerkeltő, tömény parfümszag költözött az orromba, amitől öklendezni kezdtem. Hamarosan pedig nem maradt más, csak a sötét szoba, a ruháim gyűrötten… a mellkasomra dobott egy erszény galleont is, de azt azonnal lesöpörtem magamról a földre. Remegő kézzel rángattam magamra a nadrágomat, majd azt kiabálva bolgárul dülöngéltem kifelé: – Ezt nem ússza meg, Lord… blee– Végül pedig pont a küszöbnél adta meg magát a gyomrom. A vén pasasok, akik összegyűltek, csak röhögtek rajtam, de gond nélkül hagyták, hogy kilépjek az utcára. Talán nem hitték, hogy eljövök tényleg.
– Dai mi, Bozhe, kriltsa sokolovi, Da si forknam otvuhd beli Dunav, Da si forknam otvuhd beli Dunav, Da si naida momche spored mene – énekeltem motyogva, ahogy az ujjaim a hideg falba fúródtak. Éreztem, ahogy némi kosz kerül a körmöm alá… undorító kosz, amit később ki kell vakarnom alóluk. Nem akartam egy ócska parasztfiúnak tűnni.
Kinyitottam a szememet, tovább sétáltam a ház mellett, végig húzva a tenyeremet a mocskos felületen. Csak akkor borongtam fel, mikor a piszkosság tényét felfogva, elpillantottam a sötét utca végébe. Nem azért, mert a tenyeremen megült a mocsok, hanem mert megpillantottam a kisfiút. Szakadt, koszos ruhájában ott állt a legutolsó ház mellett, valamit magyarázott, ahogy a tekintete rám vetült. A szemei pont úgy ragyogtak, mint bármikor máskor… apró, ijesztő kis fénypöttyökként meredtek rám a sötétben.
Tettem hátra egy lépést, beleütközve egy kültéri szemetesbe.
– Dolna kuchka– Morogtam magam elé, ahogy beletenyereltem valamibe, majd elkezdtem a tenyeremet az egyik villanypóznába törölgetni, remélve, hogy a ragacs távozik. Közben persze megint öklendezni kezdtem, éreztem magamon megint azt az undorító parfümszagot is, ami töményen hatolt be az orromba… a saját ruháimból áradt.
Ellöktem magam a póznától, menekülni akartam a világítószemű gyerek, a szag… a mocsok elől. De az nem engedett, minden együtt úgy tapadt rá a testemre, mint valami gusztustalan ölelés… miért nem volt ott Holden, hogy megmentsen? Azt mondta szeret, mégis elment, hagyta, hogy megtegyék velem ugyanazt, amit korábban. Azt ígérte, nem engedi, hogy hozzám érjenek többé… mindegy. El kellett engednem… mert ő úgy döntött, hogy nem akar többé engem. Elfogadtam, csak éreztem, hogy nem tudom megvédeni magam. Egyre többször kerültem olyan helyzetbe, mint a mai, pedig én nem akartam. A főnököm akarta, ha pedig ellenkeztem magából kikelve üvöltött, hogy el tud venni mindent, amit valaha elértem.
Nem. Nem akartam egy ócska, mocskos parasztfiú lenni Bulgária legnyomorúságosabb falvából. Ez a gondolat, meg a lendület vitt előre, ide-oda kacsázva az úton… nem néztem már előre, csak a cipőm orrát bámultam, az ujjaim között szorongattam a szilfapálcát, hogy megvédjem magam a vén perverztől, ha utánam jön… nem, mintha egy hajfixáló bűbájnál több lenne a tarsolyomban.
Neki ütköztem valaminek… valakinek, aki nem a büdös öregember illatát érezte, mégis el fogott a rettegés, hogy ez is leteper. Azonban ellépni nem tudtam, mert nem találtam az egyensúlyom, meg kellett kapaszkodnom a kabátja gallérjában.
– Nem… nem… nem… – böktem oda bolgárul. A pálcámat ügyetlenül emeltem meg, majd ki is esett a kezemből.

Mr. Bertov
2001. december 27.

Ez a nap valahogy túl hosszúra nyúlik. Érezte már hajnalok-hajnalán, amikor berendelték a Szeszélyügyre megbeszélésre. Miért? Bár nem egyszer találkozik vele a munkája során és kénytelen tudomást venni róla, mint minden magára valamit is adó varázsló, egyáltalán nem profilja a téma, mi több. Hidegen hagyja egészen addig, amíg nem lát valami kézzelfoghatót ő maga, vagy bármely legalább minimálisan megbízható forrása. Az egyetlen dolog, ami érdekli, az a következő háború egy újabb elbaszott csuklyás brigáddal szemben. Hogy ez a brigád régi, vagy új, a hozzáállásán aligha változtat, mert nem sokat nyom latba a rutin, ha valaki, vagy valami módszeresen írja át a mágiafizikai alapszabályokat, miközben egészen más tömegpszichológiai elveken működik, mint eddig bármi más, amit tapasztaltak. A Szeszély, mint olyan ledöntötte a megszokott határokat, törvényességeket, pontról-pontra bizalmatlanságot injektál a legegyszerűbb konyhamalacnyi varázslatba is, eluralja a médiát, a Minisztérium ellen hangolja a varázsnépet és szép lassan beszivárog az emberek életébe, míg mindez... normálisnak tűnik. Mi ez, ha nem totális megszállás?
A megbeszélés felénél szó nélkül felállt és kiment. Hogy nem kedvelik odabent a stílusát, annak oka van. Ahogy annak is, miért nem óhajtja ilyen emberekkel megkedveltetni magát. Hagyja, had játszanak a gyerekek azzal, amivel egy idősek és pánikoljanak ha nem tudják szűrővel kimerni a vizet a süllyedő hajóból.
Dél környékén lekapcsolt egy piti kis tolvajt egy belvárosi mugli múzeumban. Szánalmas alak. Nem ő az, akit keresett, de ha már a hálójába akadt, bevitte az akadémiai gyakornokoknak, had próbálgassák a vallatási technikát rémunalmas perceikben. Meglehet meg is maradt volna végignézni az eseményeket felmérve a leendő generáció hm... reménységeit, ám elhívták egy újabb esethez. És az ezúttal súlyosnak bizonyult.
A cigaretta halkan sercen fel a sötétben mindenféle pálcaintés híján. Az évek és a rutin a magafajtába beleverik a hasonló bűvésztrükköket és ezen a ponton egyszerűen csak nincs szüksége rá, hogy hívóminta-komplexitást nélkülöző varázslatokhoz pálcát rántson. Egyesek azt gondolják, már kiöregedett a szakmából, de az igazság az, hogy a vérében lüktető mágia évről-évre erősebb.
Rögtön tüdőre szívja a dohányt, hűvös zöld pillantása felrebben, ahogy nem is túl messziről hangfoszlányok szakadozott káosza szivárog a fülébe. Futólag megnézi magának a szerencsétlenül ténfergő alakot, aztán gördíti is tovább a gondolatmenetet. Nem az ő problémája.
Ma meghalt néhány mugli. Nem érez semmit az ügy miatt, bár az apró, vérbe fagyott kislány látványa felett a szükségesnél sokkal hosszabban időzött el. Ha mutat is pszichopatikus jegyeket, valójában nincs kőből és nagyon is képes érezni. Mi több. Tökéletesen tisztában van a saját pszichológiájával, a miértekkel és engedi végigpörögni a fájdalmas képeket ott, ahol muszáj. A kín semmi ahhoz képest, amit annakidején átélt és túlságosan realista ahhoz, hogy azt aktiválni legyen képes önmagában. Nem eltemet. Egyszerűen csak tudomásul vesz. Tanul belőle.
Valójában feleslegesen ment ki. Kirendelték, mert az eset rendkívül gyanús volt, a kislányt ugyanis születése óta számon tartják a nyomkövetés miatt. Mugli családból származó kis boszorkány, aki nem élte meg a hároméves kort. Eltöltötte ott a fél délutánt és megállapította, hogy egyszerű varázstalan gyilkosságról van szó. Van ilyen. Muglik és varázslók éppúgy ölik egymást, mintha muszáj volna. A konfliktus a vérükben van.
Újabb slukk, újabb szavak. Ezt már kristálytisztán hallja és felfogja az idegen nyelvezetet, amely csak az első reményben orosz. Érdekes. Miért reménykedik ilyesmiben? Talán meg kellene látogatnia fogadott nagybátyját. Meglehet hiányérzete van. Több értelme lenne, mint visszatérni a gyilkosság helyszínére, hogy biztosra menjen munkaidőn túl.
Felesleges. Tudja, hogy alapos volt.
Lepöcköli a hamut, aztán a cigit a szájában hagyja, kezeit zsebre dugva készül rá, hogy kikerülje a dülöngélő fazont.
Pillantása végigfut rajta lentről felfelé. Nincs jelentősége, mégis engedi, hogy magába igya róla az apró, ordító jelzéseket. Valami nincs rendben.
Az árnyékában járó kutya halkan szusszan, de feleslegesen. Ő is érzi, hogy valami hibádzik az összképpel és nem a kivont pálca, vagy az, hogy valamiért ismerős a férfi arca. Fogalma sincs honnan. Túl sok arccal találkozik egy nap, túl sokat kell magában elraktároznia és idő, amíg a koponyájába rejtett végtelen számú akták közül kiborul az az egy jelentéktelen kis fecni, ami a helyzetben segítségére lehet.
Nincs kedve megvárni.
A fickó nem beleütközik, ő maga konkrétan belesétál. Hogy nincs hozzá semmi köze? Nincs. De sosem sétál el valami mellett, ami adott esetben felkelti a figyelmét, ha csak öt percre is.
A dohány serceg, a lámpafénytől arcára vetülő árnyékot egy pillanatra narancsosan világítja meg a szál fénye, kiismerhetetlen figyelme némán figyeli a mozdulatokat. Túl lassú a reakcióideje. Alkohol ésvagy drogok.
Hagyja megkapaszkodni a kabátjában és arra sem veszi a fáradtságot, hogy pálcát rántson. Ebben az állapotban egyszerűen csak... nem jelent kihívást. Úgy nagyjából senkinek sem.
Talán nem tud bolgárul, de az igen/nem témakör a legtöbb nyelven azért bárkinek megy nagyjából.
- Nyugalom. - Mély, érdes hangja hűvösen józan a férfi rettegésével szemben. - Nem foglak bántani. - Precíz mozdulattal marja el a lehulló pálcát még zuhanás közben és azzal a lendülettel zsebre is dugja. Beszámíthatatlan állapotban senki ne hadonásszon varázseszközökkel, ugye.
Szavaival ellentétben pálcája a férfi álla alá nyúl és a hegyével felfelé tolja azt, rövid pillantást vetve a nyakára, a fehér felsőre. Bármi jelét keresve annak, hogy a fickó támadás áldozata lett, mert a reakciók alapján ennek is megvan az esélye. Ahogy annak is, hogy szimplán csak agresszív részeg.
A Stimula közvetlenül áll alá érkezik. Ahhoz nem elég, hogy kitisztítsa a vérét, de elég löketet ad ahhoz fejben, hogy pár percre, vagy pillanatra legalább elűzze a ködöt a túl tág pupillák mögött.
- Koncentrálj. Mit vettél be?

Minden erőm cserben hagyott. Szorítottam volna a pálcámat, de az ujjbegyeim furán zsibbadtak voltak és a szilfa olyan könnyen siklott ki közülük, mintha nem is próbálkoztam volna. Szimplán gyengén belekapaszkodtam a fickó kabátjának, ahogy egészen a testének dőltem. Ujjaim még erősebben martak az anyagba, pontosan úgy, ahogy korábban a pálcámat kellett volna szorongatnom.
Egy pillanat alatt voltam megint. Homályos fények vettek körbe, meg némi sötétség. A lihegés a fülemben, az érzés a testemben, a fájdalmas lüktetés, és ahogy a fejemet belenyomják a párnába. Fulladás, tehetetlenség, remegés. Egyetlen pillanat alatt éltem át ugyanazt a rettegést, amit ott éreztem a Lord Akárki házába. Talán egy ijedt kis hang is kiszökött a számon… hiába éreztem más illatot.
– Nyugalom. – Angolul beszélt. Hideg, komoly hanghordozással, mintha csak Holden lenne. Ő használta ezt a szót talán, amikor megvédett. Nyelnem kellett az emlékek súlyától, miközben még mindig szorongattam a ruha anyagát. Nem szerettem, ha mások hozzám érnek, így én is kerültem, hogy bárkit is érintsek. Egész egyszerűen hányingerem volt tőle… ez alól csak is Holdan volt kivétel… és most ez a fickó. Nem éreztem azt, hogy menten rosszul leszek, csak attól féltem, hogy ő is rám mászik. – Nem foglak bántani.
Éreztem a pálca érintését az állam alatt. Nyeltem egyet, ahol megemelte annyira, hogy lássa az arcomat és a zöld szemeim találkozzanak az övével. Ő nem csak a fejemben létezett, mint a világítószemű kisgyerek. Igazi, emberi szeme volt, csupán az éjszaka fényei csillogtak benne.
– Figyelmeztetelek, egy rossz mozdulat és a protektoraim leperelik rólad a nadrágot… – motyogtam, talán nem is volt egészen érthető, amit mondtam. Lehet, hogy egy-egy szót éppen bolgárul találtam el, de akkor is Mikhail Belot-ot… vagyis Bertovot nem tapizhatja mindenki. Dolna kuchka! Sosem fogom megszokni, hogy most már az igazi nevem van használatban. Mintha eközben a gondolataim némileg tisztulni kezdtek volna. – És az neked különösen drága mulatság lenne – Tettem hozzá a mihez tartás végett. Szerettem volna rá ijeszteni, mielőtt még meg talál erőszakolni ez is. Az összes ugyanolyan mocskos kéjenc, csak azért, mert erősebbek és nagyobbak nálam.
– Koncentrálj. Mit vettél be?
Nem értettem a kérdést. Túlságosan részeg voltam hozzá, hogy felfogjam az angolt. Megpróbáltam szabadulni ugyan, de még ahhoz is túl kevés erőm volt, hogy egyáltalán a mellkasára fektessem a tenyereimet és úgy toljam távolabb magamtól. Ehelyett egy nyomorult simogatásnak tűnt az egész.
– Bocs… túl sok pezsgőt ittam… – magyaráztam szerencsétlenkedve, ahogy ujjaim betévedtek a kabát anyaga alá. Talán nem is annyira véletlenül… ellenőrizni akartam, hogy nem Holden bújik-e megvalami álca mögött, mert utoljára őt érdekelte, hogy mit műveltek velem. Mióta eltűnt, pontosan ugyanannyian tepernek le, mint korábban.
A ruhák alatt izmos felsőtest bújt meg. Nem is kellett olyan erősen simítani végig rajta, hogy valamit érezzek. Nem volt olyan, mint az a löttyedt vénember, nem volt undorító… de közben tudtam, hogy ő még erősebben szorítana le.
– Na jól van, te perverz, én léptem – közöltem bolgárul és megpróbáltam megállni a talpamon, hogy ellépjek. Egy lépés sem kellett, hogy érezzem, megborul velem a világ… meg kellett kapaszkodnom valamiben és az persze őnagysága öve volt… vagy lejjebb?

Mr. Bertov
2001. december 27.
16+

Nem kellene hagynia, hogy a fickó ennyire testközelbe férkőzzön. Érzi rajta a tömény alkoholszagot, ám az hogy ittas állapotban van még nem jelenti, hogy nem lehet önmagában veszélyes. Sokat látott már hosszú élete során és általános igazság, hogy a támadás legtöbbször olyan helyről érkezik, ahol az ember a legkevésbé sem számít rá.
Az egyetlen ok, amiért nem löki el magától az a pillanat, amelyben a zavart elméjű varázsló visszaemlékezik. Mondhatnánk, hogy nem gondolatolvasó, de valójában az. A legilimencia kimondottan erőssége, ám ez esetben nem kell a férfi koponyájának mélyébe másznia ahhoz, hogy értse, amit értenie kell. A másik jelen állapotában egyszerűen csak semmilyen szinten sem uralkodik magán és elég közel van ahhoz is, hogy test a testre kommunikáljon. A félelmének jóformán bűze van, ami szimpla asszociáció a részéről, elvégre nincs animágusi alakjában, hogy valóban ki is szagolja rajta. Szükségtelen. Felfogja a félelmet. És abból a menthetetlen kapaszkodásból felfogja azt is, hogy valójában nem rá irányul akkor sem, ha pálcát ránt.
Túl régen kiölték belőle az empátiát ahhoz, hogy képes legyen sajnálni egyáltalán. Nincsenek pazarolható érzései semmiből előbukkant részeg szerencsétlenek irányában, de annyit megtehet, hogy megelőzi a további bajokat. Az elkobzott pálca példának okáért ezt a kategóriát képviseli.
A férfi szövegelése konkrét katyvasz, bár a "protektor" és "per" szavak a motyogás mögött húzódó szükséges hangsúllyal azért kristálytisztán eljutnak a tudatáig. Komolyan? Felvonja szemöldökeit, a fejét oldalra fordítja és megemeli, ahogy beleszív a dohányba a férfi feje felett, szisszenve ereszti a füstöt a tüdejéből, amíg a másik folytatja a fenyegetőzést. Kibaszott elkényeztetett kis selyemfiú.
Kiköpi oldalra a cigit, az pedig íves narancsfényt húz a levegőben, mielőtt szomorúan tovagurulna a járdán.
- Megértettem. - Közli hűvösen, érdes hangon, a pálca távozik a férfi álla alól esélyesen biztosítva annak elégedettségét. Megfenyegette és komolyan vették, ugye? Kérdéses, ebből mi jut el az alkohol uralta tudat repedéseibe, mert bár a szavak nyilvánvalóan hatástalanok, szó és tett két nagyon különböző kommunikációs forma.
Ugye.
- Komolyan? Fel se tűnt. - Közli felvont szemöldökkel. A mellkasára fekvő mozdulat, egy dolog. Megérti belőle a távolságra törekvő vágyat és mégis... mennyire kell ittasnak lennie ahhoz, hogy ez pontosan az ellenkezőjébe torzuljon? Pillantása lehullik a simogatásra, a kabát alá furakvó, fekete ingen csúszó ujjakra.
Mint valami neveletlen szuka, ami vicsorog bár a hímjére, a seggét magasra tartja, hogy egy óvatlan pillanatban megbasszák szárazon.
Hm. Talán ezért olyan ismerősek azok a vonások. Bár az esetek többségében egyszerűen nincs igénye társaságra, elszórtan előfordul, hogy enged egy-egy névtelen, érzelmektől mentes, nyers próbálkozásnak. Szenvtelen arccal képzeli el a combjai között térdepelve a farkával a szájában... nem. Elég biztos benne, hogy nem innen rémlik, még ha az a tapizás el is vonja a figyelmét annyira, hogy ne kapjon rá a csuklójára leállítva a próbálkozást.
A bolgár továbbra sem tartozik egyébként viszonylag széles repertoárjába, de ami azt illeti, remek nyelvérzékkel áldotta meg a sors. És a "perverz" szó történetesen bolgárul sem hangzik sokkal különbül, sikerül nagyjából értenie a lényeget. Nem keres logikát az alkoholmámorban, egyszerűen csak hagyja elmozdulni a férfit.
3...2...1... borul is, mint a kuglibábu és valószínűleg Milton élete sokkal egyszerűbb lenne a következő percekben, ha úgyamúgy hordana övet. Mentségére szóljon, nem gondolta volna, hogy egyszer problémát okoz a tény, hogy az a fekete nadrág úgy simul a csípőjére, mint valami ragaszkodó szerető, ami eltökélte, hogy más nem érintheti rajta kívül. Kurvanagyot tévedett.
Felmordul, ahogy ezúttal előbb mar a férfi csuklójára, minthogy igazán "A"-ból "B"-be érne néhány magvas gondolat. A bőrkesztyű anyaga halkan csikordul, ahogy ujjai keményen satuba szorítják a végtagot. Figyelmeztető mordulása irritált bár, kifejezetten emberi ellentétben a kutyával, ami ezen a ponton vészes közelségben megjelenik a betérdelt fickó háta mögött. Az állat fejét mélyen tartva, feszült, ugrásra kész pózban morog átvéve a szerepet gazdájától, aki nemes egyszerűséggel felrántja a férfi csuklóját az ágyékáról. Nem sikerül ugyan úgy ráfognia, hogy azzal lényegi fájdalmat okozzon, de épp eléggé felgyűrte az anyagot hozzá, hogy megérezze.
- Minden alkalommal ribancra piálod magad, hm? - A kérdés talán ingerültebb a kelleténél, egy rántással húzza fel a földről a fickót, amíg ezúttal az ő machinációnak hála ütközik a testének. Az Immobilus pontosan abban a pillanatban találja el Bertov oldalát, amikor felkenődik a férfi testén. Rövid füttyentés jelzi a kutyának, hogy mi a dolga és a következő pillanatban már hoppanálnak is.
Lehetetlen védekezni ellene. Még józanul, pálcával a kézben is minimális esély lenne rá a megfelelő előképzettség nélkül, így azonban szimplán csak ki van szolgáltatva neki. Az alig talpalatnyi mugli lakás méltán adhat okot aggodalomra, ha felfogja egyáltalán. Valahol villany kapcsolódik, Aprócska, világos nappali egybenyíló amerikai konyhával és három ajtóval, amelyből egy közvetlenül a bejárati.
Megtehetné, hogy biztosítja arról, mennyire átkozottul nem lesz semmi baja. Hogy nem fog hozzáérni. Vagy nyugodjon meg. Nagyjából bármit megtehetne és nem lenne különösebb jelentősége esélyesen annak fényében, hogy érkezés után gyakorlatilag azonnal megemeli a mozdulatlanná dermesztett testet és feldobja a vállára. Amaz így hátrafele lógva maximum annyit érzékelhet az eseményekből, hogy a nappali gyors tempóban távolodik, a derekát egy erős kéz tartja fogságban, közvetlenül mögötte ajtó nyitódik és végignyalja a sötétség.
A félhomályban nincs elég fogódzó, a gravitációnak hála mégis egyértelmű, ahogy megfordul a világ, ő pedig bezuhan egy kétszemély ágyba hűvös, tiszta illatú párnák és ágynemű közé.
- Na most. - Az ágy benyomódik a csípője mellett a ránehezedő súlytól és ahogy a fejrész melletti asztalkán álló éjjelilámpa a pálca intésétől felvillan, Mikhail szembetalálja magát azzal a hűvös, zöld szempárral.
- Itt maradsz és kialszod magad. Ne stresszelj, senki nem fog hozzád érni. - Szögezi le, bár erősen gyanús, hogy a szavak többsége egyszerűen csak nem jut el az anyanyelvébe kavarodott tudatig.
- Ha beszámítható vagy, visszakapod a pálcád. - Baljával jelzésértékűen felmutatja a lefoglalt szilfát, aztán visszacsúsztatja a zsebébe.
- Most megszűntetem rajta a varázslatot. Ha nem tudsz együttműködni, megkötözve alszol. - Hidegen, tagoltan és lassan beszél, hátha sikerül átjutnia a lényegnek. Valahol reméli, hogy az előbbi elvárható félelem okozta adrenalinroham átmosta annyira a férfi agyát, hogy képes legyen egy minimális befogadásra.
Kivár kicsit, mielőtt megszűntetné a varázslatot a testén.

Ez az embertelen hely emberi szörnyetegeket szül. Ez a világ csupa veszélyes alakot teremt erre a világra, olyanokat, akik elveszik, amit csak akarnak. S ehhez mi kellett némi pénz és egy jó név? Még engem, Mikhail Belot-ot… vagyis Bertovot, a híres táncost is úgy vásárolták meg, mint valami olcsó lotyót… elég volt pénzzel kopogtatni be a Szófiai Mágikus Táncművészeti Akadémia portáján. Ezt tette ez a Lord Akárki is, s talán erre készült az ismeretlen férfi is a sötét utcán. Fenyegettem, de minek… semmi értelme nem volt. Minek perelni, ha már megalázták az embert? Ő lenne az első, aligha. Holden óta csak még többen, még többet akartak lehúzni rólam, mintha nem, is élőlény lennék, hanem valami tárgy, amit kikölcsönözhetnek.
– Megértettem. – válaszolta aztán. A pálca visszavonulót fújt az állam alól, én azonban nem léptem el azonnal. Próbáltam megtalálni az egyensúlyomat, ami már valahol a bedrogozott pezsgők egyikénél elveszett. Nem számított. Ujjaim még egy hosszú pillanatig marták a kabát anyagát, mintha azt akarnám, ne lépjen el tőlem. Nem féltem tőle, nem volt meg a természetes tartás azok után sem, hogy megerőszakoltak. Talán már túl sokszor történt meg ahhoz, hogy egyáltalán felvegyem a dolgot… vagy csupán a testem szokta meg annyira a fájdalmat, hogy már bele sem remegtem.
– Komolyan? Fel se tűnt.
Nem akartam tovább csevegni, el akartam menni. Haza. A hálószobámba. Jó távol ettől az utcától, a pasastól, akinek olyan különös friss illata volt, s mintha a dohány kesernyés aromája is megcirógatta volna az orromat. Még ennyitől is összetört a szívem, mert arra emlékeztetett, amikor pár hónapig elhittem, hogy rendben van az életem.
Menekülnöm kellett, de a lábam nem bírta. Alig egy lépés kellett, hogy kiforduljon a bokám és egyensúlyomat veszítve egész egyszerűen csak boruljak, rászorítva a fickó nadrágjára, remélve, hogy legalább nem esek a mocskos földre és koszolom be a kelleténél jobban a ruhámat. Még is megrogytak a térdeim és ezen a pózon az sem segített, hogy a lábamban a szokásos, kínzó fájdalom futott végig. Nem mutathattam ki, nem volt szabad, pont úgy, ahogyan a színpadon is tettem mindig… összeszorítottam a fogaimat.
A fickó rászorított a csuklómra és olyan könnyen, olyan erőteljesen tudta elhúzni magától, ahogy csak akarta. Éreztem, ahogy a szorítása fájdalmassá válik, de nem sok esélyem volt elhúzni a szorításából a kezemet.
– Minden alkalommal ribancra piálod magad, hm? – kérdezte, majd felrántott a földről. Sokkal erősebb volt nálam, de ez ahelyett, hogy megijesztett volna, felháborított. Nem csak a ráncigálás, maga a sértő szó használata is, amivel hozzám szólt.
– Hogy merészelsz ribancnak nevezni, te… perverz! – Emeltem fel a hangom, de ahogy a testem neki ütközött és pofán akartam volna vágni, a tagjaim egész egyszerűen nem engedelmeskedtek. – Mi a francot művelsz? – A hangom beleveszett a hoppanálás furcsa érzésébe. Nem volt olyan remegős, forgós, mint máskor.
Valami lakásba érkeztünk, de nem néztem különösebben körbe. Koszosnak, rendetlennek tűnt az én mindig makulátlanra fertőtlenített otthonom mellett. Utáltam mások cuccaihoz érni, nemhogy másokhoz… a legtöbben nem tisztálkodtak elég alaposan és féltem, hogyha bemocskolnak, olyan lesz, amilyennek születtem. Nem akartam többé az a piszkos kölyök lenni, akinek még cipője sem volt.
– Ne, ne, ne! Ezt nem teheted! – próbáltam ellenkezni, ahogy a vállára dobott, de nem mozdult egyetlen porcikám sem. – Egy többszörösen elismert táncművész vagyok… ezt megbánod! – Magyaráztam, de átvitt egy másik helyre… egy sötét helyre.
Valami puhára kerültem, amiről nagyjából azonnal megértettem, hogy az egy ágy. Ő pedig valahogy túl közel volt még mindig. Éreztem az illatát, ahogy mocorog.
– Na most. – A hangját követően szinte azonnal felkapcsolódott az éjjeliszekrényen pihenő lámpa. Nyeltem egyet, ahogy megpillantottam a hidegen csillogó szemeket. Zöldek voltak, de egészen másképp, mint az enyémek.
– Itt maradsz és kialszod magad. Ne stresszelj, senki nem fog hozzád érni.
Persze. Azért nem voltam annyira naiv, hogy bevegyem ezt. Hülye lett volna nem kihasználni a helyzetét… mint a legtöbb hozzáhasonló. Bár más esetben szottyadt, gazdag öregemberek voltak, alig valami izommal, rajta meg éreztem azért, hogy van minden. Nem szóltam semmit, csak összevontam a szemöldökeimet egy pillanatra… majd gúnyosan elhúztam a számat.
– Ha beszámítható vagy, visszakapod a pálcád. – Folytatta… nem, mintha sokra mennék azzal a vacakkal. Csak arcmaszkot aplikálok vele meg a hajamat azzal formázom meg. Semmi másra nem használtam még rendesen. Párbajozni sem párbajoztam az iskolai évek óta. Talán egy-két sötétebb varázslat még menne, de sosem preferáltam az ilyen fajta erőszakot. – Most megszűntetem rajta a varázslatot. Ha nem tudsz együttműködni, megkötözve alszol.
– Da, da, seggfej. – morogtam, immáron félig-meddig eltalálva a megfelelő szót angolul… viszont akármennyire haragudtam, a tekintetem valahogy nem tudtam elszakítani tőle. Perverz létére egész jóképű volt… és biztos voltam benne, hogy a testemben még dolgoznak azok a drogok és gyengévé tettek. Ahogy a varázslat megszűnt, szinte éreztem, ahogy valami furcsa zsibbadtsággal felszabadulnak a tagjaim.
– Miért hoztál ide, ha nem akarsz rám mászni? Nem szorulok pesztrálásra… – morogtam tovább, de a tekintetem az ajkaira vándoroltak. Nem tudtam tisztán gondolkodni. Ahogy méregettem, mintha valahol a válla felett azok a világító szemek villantak volna újra… talán a kisfiú, talán valamelyik másik… nem akartam felfogni vagy megérteni. Inkább visszanéztem a fickó szemeibe és az ujjaimat a tincsei közé fúrtam, hogy közelebb vonjam magamhoz. Ha akarta, ha nem volt annyi lelki erőm, hogy odahúzzam magamhoz egy csókra, kicsit megtépve a haját is hozzá. Csak ne lássam... csak ne lássam a szemeket... Próbáltam koncentrálni, nem odanézni, de a szemem sarkából láttam, ahogyan világítanak.

Mr. Bertov
2001. december 27.
16+

Nemes egyszerűséggel csak nem méltatja válaszra. Eddig sem lehetett különösebben azzal vádolni, hogy az a pillantás az empátia kétes esszenciától fénylene, de jelenleg a sötét árnyékokkal vegyítve egyenesen embertelennek hat.
Az a hoppanálás még abban sem segít, hogy szétszakítsa igazán a képet, a környezet csavarodik meg körülöttük, nem pedig ők tekerednek bele, mintha a világ tudná azt, amit az emberek többsége is képes felfogni általában és nemes egyszerűséggel csak... kitér előle.
Meglehet nem kellene ennyire ingerültnek lennie egy kis tapizás miatt. Felületesen ismerve saját magát, jellegzetes reakcióit, valószínűleg szimplán csak túl rég volt bárkivel is és ez felcsavarta benne a szexuális frusztrációt. Valószínű. Máskülönben szimplán csak hátrahagyja, hogy tegyen vele az élet azt, amit akar, ha már sikerült ilyen helyzetbe hoznia magát. Nos. Neki minden bizonnyal egyszerűbb lenne.
Hogy mit tehet, vagy nem tehet meg, ebben a világban színtisztán erőalapú. Ha valaki, hát Mikhail ezt megtanulta már faltól-falig és ágyról-ágyra. Mégis, úgy fest a mai napig tehetsége, hogy egyszerűen csak tárgyiasíttassa magát. Persze nem egyszer megesik, hogy jó emberekkel szar dolgok történnek, de amikor valaki megállás nélkül egyetlen zárt körben mozog farokról farokra, akkor előbb, vagy utóbb kénytelen ráébredni, hogy az életét egyetlen lefelé tartó spirálra fűzte fel. Ha Milton ismerné a sztorit, sem viseltetne felé nagyobb empátiával, vagy kímélné meg attól a zsáknyi tárgyszereptől, amellyel feldobja a vállára. Mert kevés kivételt leszámítva ebben a világban mindenki pontosan azt kapja, amit kiharcolt magának.
Bertov. Mikhail. Azonnal beugrik a táncművészi státusz említésére az a cikk, ami az O'Mara körül folyó nyomozás közben kerül a kezébe. Az egyetlen ok, amiért megmaradt az az a tény, hogy orosz hangzású neve van és az valahogy mindig zene a füleinek. Talán mert fogadott nagybátyjára emlékezteti, aki még a mai napig apja helyett apjaként viselkedik. Ironikus módon a francia hangzást ezzel szemben már nem jegyezte meg.
Továbbra is tüntető hallgatással jutalmazza a hisztizést, ami egyébként nem mutat túl az elvárhatón, így különösebben nem is éri el az ingerküszöbét.
Nincs benne semmi finomság, ahogy ledobja az ágyra. Mi több. Az éjjelilámpa fényében felvillanó pillantásban sincs semmi, ami ne igazolná a szavait, egyszerűen csak távoliak azok a szemek. Nemhogy férfinak, embernek sem tekintik különösebben jelenleg. Érdektelen. Valószínűleg ez az, ami a legtöbb embert megakasztja annyira, hogy ne tudják igazán levenni róla a pillantásukat. Ősi ösztön a prédáé, amely csak addig van életben, míg a ragadozóval szemez.
Holmi pofavágásra nem reagál, ellenben a seggfejnél már fáradtan sóhajt. A mágia szó nélkül oldja fel a mozdulatlanság béklyójából és láss csodát, még csak meg se pofozzák. Haladás.
- De. Pontosan arra szorulsz. - Tájékoztat ellentmondást nem tűrő hangon és ha kérdeznék, sem biztos hogy meg tudná magyarázni miért engedi egyáltalán, hogy hozzáérjen. Pont ugyanaz történik, mint amikor feltapadt a mellkasára. Bármi is az oka, amiért nem állítja meg a mozdulatot, ezúttal is túl késő gondolkodni rajta.
A csók első szívdobbanásába önkéntelenül belemozdul önmagát is meglepve a viszonzással. Épphogy egy légvételnyi azonban a gesztus, mielőtt felülírná azt egy sokkal tudatosabb igény a passzivitásra.
Ujjai megszorulnak a férfi torkán, ahogy vissza-/mélyebbre nyomja a párnák közé. Nem okoz fájdalmat, sem hagy nyomot rajta, szimplán csak olyan határozottsággal teszi, aminek hirtelensége az erőszak határait súrolja.
- Most jól figyelj arra, amit mondok. - Annyira mozdul el tőle, hogy egy az egyben a szemeibe nézhessen - Nem. Kellesz. Nekem. - A hang lassú, karakteres mélysége megkísérli belesulykolni a szavakat a kábult koponyába. A szoba sarkában a kutya feltolja magát fekvésből, érdeklődve oldalra biccenti a fejét nagy, láthatatlan kérdőjellelel a feje mellett. Gazdája ugyanis ritkán kommunikál egymással ellentétes jelzéseket.
Ereszti a férfi torkát és lefejti az ujjakat a tincseiről. A következő mozdulattal már áll is fel az ágyról, mire az állat is lelkesen felpattan.
- Aludj. - Figyelmezteti immár másodszorra, mielőtt elindulna kifelé a szobából. Sürgősen le kell róla szoknia, hogy minden jöttmentet összeszed az utcán.

Rohadtul nem akartam nyugton feküdni holmi idegen ágyakban. Ki tudja, milyen embereket dugott a párnák közé – akármilyen értelemben is. Bár, amilyen merev és érzéketlen volt, majdnem biztos voltam benne, hogy nem mostanában hempergőzött meg. Nem csoda, hogy a csókot azonnal viszonozta, bár ezt csak jóval később fogtam fel igazán. Az elmémet lefoglalta a fickó mögött bujkáló árny, ami nem akart nyugtot hagyni az éjszakára nekem… a nyelvem átszökött az ajkai közé, de a szemem tágra nyílva figyelt minden rezdülést mögötte. S hirtelen, szinte a semmiből vált láthatóvá a kegyetlen gyermeki arc, a világító szemek… én pedig egész egyszerűen összerezzentem, még bele is nyögtem a csókba.
Azonnal lehunytam a szemeimet is, de a seggfej ujjai éppen akkor szorultak a nyakamra. Elsőre azt gondoltam, hogy durván szereti… nem lepett volna meg különösebben az alapján, amit látott. Ráadásul már hozzá szoktam, hogy úgy szorongatnak, ahogy csak akarnak. A mozdulatban ugyan nem volt fájdalom, de kellő erőszakosság, hogy visszanyomjon a párnákra annyira, hogy szinte úgy éreztem közéjük süppedek.
– Most jól figyelj arra, amit mondok – kezdte. Zöld szemei az én zöldjeimbe néztek egyenesen. Csak annyit láttam, hogy furcsa fény ül bennük, de közben a szemem sarkából újra megláttam a gyermeki arcot, talán a kacagása is ott csengett a fülemben. Nem tudtam rendesen koncentrálni, mert a másik zöld szempár tulajdonosának rideg ellenállása valamiféle felháborodás hullámot indított el megint bennem. – Nem. Kellesz. Nekem.
Lassan, tagoltan beszélt, mintha valami idióta lennék. Meglehet észre sem vette, hogy már-már vicsorgok a sértettségtől. Mégis mi a francot gondol magáról? Hogy engem csak úgy lehet nemakarni? Ez aligha volt opció és biztos voltam benne, hogy hazudik. Arra persze nem találtam magyarázatot, hogy mégis miért nem.
Még jobban a hajába martam, így ha el is próbálta húzni a kezemet magától, hát számos apró hajszál maradt az ujjaim között. Ingerülten ültem fel, ahogy felkelt az ágyról. Bosszút akartam állni, amiért azt merészelte mondani, hogy nem kellek. Olyan volt ez, mint a világ legkomolyabb sértése.
– Aludj. – Ezzel indult el kifelé. Na persze! Majd éppen ő dönti el mit csinálok? A francokat, ha valaki megmondja mi lesz, az én vagyok. Az egy dolog, hogy az akaratom ellenére befektetett egy ágyba és eleve elrabolt, de hogy még sértegessen és parancsolgasson, azt biztosan nem fogom eltűrni.
Az éjjeliszekrény felé mozdultam, hogy az ott pihenő közepesen vastag, ám keménykötésű könyvért nyúljak. Alig hogy ujjaim végig simítottak a felületen megszületett a tervem is. Talán sejtette, hogy így lesz, hiszen sosem titkoltam el az érzéseimet mások elől.
– Töketlen hülye… – morogtam a sértést, hátha az elég lesz, de ha nem, hát utána hajítottam a könyvet, ami minden bizonnyal a tarkójának csapódott, ha pedig belefordult, akkor az állának vagy az arca oldalának. Nem érdekelt mekkorát csattant, a lényeg az volt, hogy lássa, nem szórakozhat Mikhail Bertovval.
– Majd alszom, ha olyan kedvem lesz – válaszoltam határozottan. És csak azért is odaböktem neki még egy sértést, mert éppen a gyötrése esett jól: – De te nyugodtan menekülj el, azért mert nem működik a farkad.

Mr. Bertov
2001. december 27.
16+

Nem a szája, még csak nem is a nyelve az, amely elég figyelmeztető ingert jelent az elszakadáshoz, nem. A nyögés teszi és annak a ténye, hogy a férfi csókba oltja egyenesen, szájból-szájba úgy mászva bele a testébe, ahogy azt ő személy szerint nem engedélyezte. Ez az apróság elég ahhoz, hogy belefeszüljön az ágyéka, ám a pillanatnyi ihlet ahhoz már messze nem, hogy valóban kézzelfogható reakciót adjon rá. Már leszámítva a torkon megszoruló ujjakat.
A fickó nyitott könyv. Látja felhorgadni a felháborodás dühödt tengerét, de nem izgatja különösebben, belésulykolja a szavakat pontról-pontra, hátha akkor sikerül felfogni a lényeget. Az ember nem mindig kapja azt, amit akar. Milton nem tart ott, hogy utcáról felszedett részeg táncosfiúkba tegye a farkát, amikor azok két értelmes szót nem tudnak épp kinyögni angolul, annyira nincsenek maguknál. De bagzani azt persze akar. Hát persze.
Ó felfogja azt a vicsorgást. Nagyszerű. Ezek szerint sikerült megértetni a lényeget, hm?
Ujjai durván rászorítanak a csukló csontjaira, eléggé összepréselve ahhoz, hogy fájdalmat okozzon és az kényszerítse rá az eresztésre tépés helyett. Hirtelen mennyi erő lett benne, hogy eléggé felhúzta magát? Már majdnem szórakoztató.
Látja rajta az érzelmi vihart, vak lenne nagyjából nem észrevenni jelenleg. Túl beszédes minden arcizma, pláne úgy, hogy még a pórusaiból is alkohol párolog, viszonylag lehetetlen összeszedettnek maradni.
A sértésre csak int egyet a válla felett búcsúzóul, meglepő módon nem töri össze az ártatlan gyermeki lelkivilágát, az utánahajított könyv viszont telibe találja a tarkóját. Megtorpan.
A kutya a lábánál vicsorogva, fenyegető morgással fordul szembe Bertovval, de egy elharapott oroszul szisszenő "marad" és az állat elnémul.
- Figyelmeztettelek, Bertov. - A névnek különös fűszere van a szájában, lassan fordul meg, de ezúttal már számít bárminemű támadásra. A tarkója még sajog ott, ahol a könyv eltalálta és amihez pofátlan módon még csak oda sem nyúlt jelezve, hogy bármi kárt okozhatott volna neki.
Fel sem tűnik, ahogy a pálcából előszökik a varázslat, csak az nyilvánvaló, ahogy elkezd komótosan alulról felkúszni Mikhail testére. A bűbájnak megvan a maga egyedi érzésvilága, ahogy pontról-pontra elnehezíti a testet, csillapítja a légzések zaját, elnyugtatja a szívet és eléri a koponya háborgó érzelmeit. Ígéretével szemben nem kötözi meg, egész egyszerűen csak mélyalvásba küldi a tudatát, megrabolva az egyetlen dologtól, ami még megmaradt; a parancsmegtagadástól.

Pillantása némán fürkészi az immár valóban magatehetetlen alakot. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha a férfi hajlandó magától behemperegni álomföldére, ahogy egyébként ilyen állapotban illene, ám... törvényszerű, hogy soha nem találkozik egyszerű esetekkel.
Egy pálcaintéssel ráparancsolja a takarót és lekapcsolja a villanyt, de nem távozik a szobából. Fogalma sincs, mi minden dolgozik a férfi szervezetében és nem feltétlen utólag akar rájönni, ha bármi komplikáció lép fel az éjszaka folyamán.
Ráparancsol a kutyára, hogy őrködjön, ő maga pedig az ajtó mellett,ó sarokba állított fotelba ül le. Sokáig ébren van, némán hallgatva a férfi szuszogását, támlára hajtott fejjel figyelve a háló ablakán túli csillagtalan, felhős égboltot. Épp elég hosszú volt ez a nap ahhoz, hogy egy idő után őt is menthetetlenül elnyomja az álom.

Őszinte felháborodással bámultam rá, ahogy tarkón vágta a könyv. A gyerekkori kőhajigálások legalább annyit értek, hogy célozni még részegen, betépve is elég jól tudtam. A kutya morgására fel sem figyeltem, míg túl ismerősen csengő szóval rá nem szólt a tulajdonosa.
Azt sem tudtam ki franc ez, és nem bíztam benne, hogy jót akar nekem. A legtöbb ember nem akar jót, főleg akkor nem, ha így rángat. Mit akarhatott? Talán pénzt, talán csak el akart szórakozni egy híres emberrel, mert éppen nem volt jobb dolga erre az éjszakára… én azonban már túlzottan is beleuntam abba, hogy játékszer legyek. Ezért a menetért még csak nem is fizettek meg eléggé. Dühösen bámultam rá, nem rémített meg a mellette feszítő, izmos állat… és amúgy ő sem, hiába nőtt olyan fene nagyra és pumpálta tele magát fehérjével. Erre bárki képes, aki egy jól táplált gorillára akar hasonlítani.
– Figyelmeztettelek, Bertov. – Ahogy kimondta a nevemet, mintha abban semmi angolság nem lenne. Egészen olyan volt, mintha egy bolgár ember szólított volna meg, még bele is borzongtam, nem figyelve a pálcára a kezében. Nem… valamiért az arcát fürkésztem, választ várva arra, ki ez. Azt hittem, lesz esélyem magamtól leolvasni az arcáról, de valójában teljesen átlagos angol férfinek tűnt. A mogorvaság, a hidegség, mintha ennek a nemzetnek saját jellemzője lenne.
– Nem figyelmeztess, hanem mondd meg… mondd meg, ki vagy és mit akarsz!– Ahogy felemeltem a hangomat, éreztem a fáradtságot végig futni a testemen. Lassú, óvatos érzéssel nehezültek el a tagjaim, de az elmém már jóval előbb elhomályosult, mintha valamiféle köd borult volna rá. Nem is fogtam fel, hogy hogyan borultam az oldalamra… csak azt, hogy az egyik kezemmel a fejem alatt ölelek egy párnát, majd jött az a tompa sötétség, amit aztán álmok sokasága vett át.

* * *

Futottam, futottam és futottam. Csak néha pislogtam hátra az engem üldöző, világító szemű árnyékalakok felé. A nevemet kiáltozták, hozzám akartak érni, s minél jobban léptem volna ki az útjukból, annál inkább kaptak értem. Az egyik a bokámra szorított, én pedig egész egyszerűen elhasaltam a mocskos talajon, amitől piszkos lett a ruhám és bőröm.
Aztán jött a teljesen sötétség.
Mélyebben aludtam, mint az elmúlt években bármikor… és amikor felkeltem, csak a sápadt fény volt az, ami magamhoz térített, meg valami furcsa kavargás a gyomromban. Ezt hamarosan őrült öklendezés követte. Épp csak annyi lelki energiám volt, hogy előre húzódjak és ne az ágyra, hanem éppen mellé hányjak ki mindent, ami a fájdalmat okozta. Savas-habos, gusztustalan dolog volt, lényegében pezsgő és a szerek keveréke.
– Bassza meg… – Töröltem végig az ajkaimon.
Ekkor esett le, hogy nem otthon vagyok, hanem egy idegen házban… az idegen faszi házában. Idegesen kászálódtam ki az ágyból. Éreztem, hogy minden ruhadarab meg van gyűrődve a testemen.
Remegő tagokkal, lüktető halántékkal indultam meg kifelé. A kutyára vetettem egy pillantást, meg a pasasra, aki minden bizonnyal még aludt, bár nem néztem meg magamnak annyira. A zsebemben kutattam ugyanis a napszemüvegem után, hogy kitaszítsam a látókörömből azt az irritáló fehér fényt.
– Ide a pálcámmal – közöltem és felcsaptam a szemüveget, mielőtt összekulcsoltam volna magam előtt a karjaimat.

Mr. Bertov
2001. december 27.
16+

Az a felháborodás számára semmit sem jelent. Úgy pattan le a hideg zöld szemekről, az egyenes tartásról, mintha minimum védőpajzs venné körbe, hűvös pillantásán nincs az égvilágon semmi, ami kapaszkodót jelentene. Még csak ki sem lehet hozni a sodrából...
A követelőzéssel szinkronban kúszik elő a mágia, kiismerhetetlen pillantással figyeli, ahogy az lassan maga alá gyűri a férfit megállíthatatlanul és módszeresen.
- Gabriel Milton. Auror. Tőled pedig az égvilágon semmit sem. - Hogy mit hallott, vagy fog fel egyáltalán mindebből a gyorsan tompuló elme, kérdéses. Valószínűleg pontosan annyit, amennyit az auror kíván jelenleg tőle. Álmok ide, vagy oda, fizikailag Bertov valóban biztonságban van tőle az éjszaka folyamán. Egyetlen ujjal sem ér hozzá pontosan úgy, ahogy azt megígérte.

Milton nem álmodik. Erre persze sokan hördülnének, hogy márpedig mindenki megteszi, ám ez messze nem igaz. Azóta nem teszi, hogy hosszú évekkel ezelőtt bezárták egy álomcsapdába és kénytelen volt megtanulni irányítani az irányíthatatlant saját szabadulásának kedvéért. Uralma alá hajtotta azt a mágiából szőtt undok parazitát, ami mai napig a bőrébe vésve tekereg örök nyughatatlanságban és mindig. Mindig, amikor alszik őt eteti mindazzal, amit a tudatalattija felismerhetetlen káoszban összehordani képes.
Talán ezért van, hogy a mai napig felszínesen alszik, de meglehet pusztán az életmódja teszi. A kutya a lábánál most néma tudata kiterjesztése, helyette és nélküle is reagál a mozgásra, felemeli a fejét a földről, mikor a férfi mozdul az ágyban, felcsapott, démonszarvnyi füleit hegyezi az öklendezés hangjára. Nyilván elég jólnevelt ahhoz, hogy ne pattanjon fel és rohanjon felnyalni a gusztustalan, savas kotyvalékot, a káromkodásra kérdőn oldalra biccenti a fejét.
Milton vele szemben... megmarad abban a pózban, amiben elaludt, karjai a karfán, lábai a földön terpeszben, a feje a támla élén, hunyt szemekkel. Ha ébren is van, lehetetlen megmondani az egyenletes légzésről még egy alaposabb pillantásra sem, hát ha még az a figyelem felületes is.
A zöld szemek csak akkor villannak fel a a beszökő napfényben - mert mikor máskor sütne ki a téli nap, ha nem egy izmosabb másnaposság idején - pillantása felrebben az irritált alak elutasító tartására, az arcára.
Nem szól semmit, ellenben meglepő módon engedelmeskedik a követelésnek, mert a zsebébe nyúl és előhúzza a szilfát. Van benne annyi, hogy nem rászegezi, a hegyénél fogja meg mutató- és középsőujj közé csippentve, majd felé nyújtja a legminimálisabban sem akadékoskodva ha kirántja a kezei közül. Részéről maradéktalanul betartotta, amit ígért.
- További jó szórakozást, Mr. Bertov. - Közli végül visszafektetve kezét a karfára. A férfi túlságosan is higgadt, pláne Mikhail kontrasztjában, de ez még nem jelenti, hogy ne lenne képes azonnal reagálni bármiféle támadásra. Vagy épp nem pontosan ezt várná tőle.

Nem emlékeztem a pasas nevére. Valamit magyarázott, de már csak mormogásnak tűnt az álom sötét örvénylése mögött… akkor ragadott magával. Így amikor reggel lepillantottam az arcára, a zöld szemekbe és a világos barna hajra, nem tudtam hozzá egyetlen nevet sem társítani. Nem, mintha érdekelt volna. El akartam tűnni a pálcámmal a zsebemben egész egyszerűen. Másnapos voltam, fáj mindenem, a fejem, a sérült lábam, a gyomrom pedig kavargott tovább, szinte váratva magára, hogy újabb adag savas trutyit hányjak a világba. Ehhez viszont nem volt szükségem társaságra.
Nem néztem sem a kutyákra, sem a lakás egyéb részére. Csak a fotel érdekelt és a benne ülő ember. Nagy volt, kellően izmos és meglehetősen jóképű. Ez persze nem jelentette azt, hogy az ízlésemnek megfelelt. Én ugyanis azokat szerettem, akik tudják, hol van a helyük és ez az alak látszólag cseppet sem volt tisztában a dologgal.
Csak odanyúltam és elvettem, majd egy lesajnáló pillantással mértem végig. Csak halovány emlékeim voltak arról, hogy végig simítottam a mellkasát és éppen odalent fogtam rá. Igen, tényleg jó teste volt, de túlzás volt azért annyira bomolni. Egy óvatlan pillanat volt mindössze, amit a drog és az alkohol keveréke okozott.
– További jó szórakozást, Mr. Bertov.
Tudta a nevem. Nem lepett volna meg, ha felismer. Konkrétan állandóan tele voltak velem az újságok, Rita Vitrol kicsit túlzottan is rám cuppant az elmúlt időszakban, hol a ruhatáramat, hol a – vélt – randiparnereimet kritizálta, de ha ez nem volt elég, hát a titokzatos, magas, skótakcentusos pasas téma jött elő. Nem tudta megérteni, hogy annak vége és a kilétéről aztán végképp semmit sem fog megtudni.
– Örülnék, ha diszkréten kezelnéd az este történteket – közöltem, pontosan ugyanabban a laza stílusban, mint este. Nem volt kedvem előkaparni az angol modorosságot valahonnan a másnapos testem mélyéről. Éppen elég küzdelem volt az is, hogy a fényt és az ébrenlétet elviseljem… ráadásul Lord Akárki illatát még mindig éreztem magamon.
– Mert, ha nem, akkor kénytelen leszek bizony ellened fordulni… – biccentettem már-már ártatlanul oldalra a fejemet. Ekkor kezdett derengeni, hogy aurornak nevezte magát este, meg a neve… Milton… valamilyen Milton. Biztos voltam benne, hogy a protektoraim megtalálnák, ha szükséges. – Gondolom nem örülnének a parancsnokságon, hogyha szexuális zaklatással vádolnának… – Tettem hozzá, olyan nyugodt hangon, mintha csak azt mondanám, de szépen süt a nap.
Közben tettem egy lépést hátra. A varázspálcát tartó kezemet a kabátom zsebébe dugtam. Készen álltam a hoppanálásra, bár sejtettem, hogy a gyomrom csak addig a pillanatig bírja, míg
földet nem érek a nappalim kellős közepén.
– Szép napot, Mr. Milton – mondtam, aztán gondolkodás nélkül hoppanáltam. Engedtem, hogy megszédítsen, hogy térdre rogyva landolja, tényleg tele hányva a lakást, a szőnyeget, a kanapét, mindent, amit csak értem, míg el nem jutottam a mosdóig, hogy ott aztán haldokolva adjam meg magam ennek a napnak.

k ö s z ö n ö m !

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap 11 óra

(http://)

*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

Ha szeretnéd visszakapni az órád, tölts velem egy kis időt! Várlak a Minisztérium bejáratánál, a munkaidő végén (és direkt nem a pontos időt mondom, azt sajnos lehet, nem tudnád…) E.N.

Nem hinném, hogy sokat kell támasztanom a Minisztérium falát a távozási oldalon lévő kandallók mellett. Tudom, hogy Hopkirk milyen stréber típus, ami azt illeti, nekem sem ismeretlen a túlóra fogalma, még egy ilyen napsütéses, tavaszi vasárnapon sem. Bár én az extra munkát nem e falak között töltöm általában, de érte most visszatértem egy rettentő unalmas és hosszúra nyúlt helyszínelést követően.
Kong a hely az ürességtől, a recepción az ügyeletes keresztrejtvényt fejt, amit egyébként én hoztam neki, hálából, hogy adott egy fülest.
A kezemben van az utálatos kis szerkezet, a míves kaszni alatt ütemesen ver az acélkerekekből összeillesztett, hideg fémszív. Úgy fogom, mint egy apró kis túszt, rázárom erős markom, épp csak a körmömet nem vájom bele. Szép darab, meg kell hagyni. Fene a jó ízlését ennek a Mirolnak…
Nagyot sóhajtok, kis híja, hogy nem reped meg az óraüveg a hirtelen szorítástól. Több elsuttogott pletyka kering körülöttem láthatatlanul, mint amennyi minisztériumi üzenet-papírrepülő egy forgalmas munkanapon tenné. Nem is tudom, higgyek-e nekik. De ha van annak a pasasnak ízlése - márpedig sajnos a jelek szerint választani azt jól tud - akkor nyilván élt a lehetőséggel, ha az adódott.
Hát most én is élek vele. Sőt, meg is teremtem. Nem használ más, sem a munka, sem a szokásos lazítás, de még az új házam, a Suttogó körüli kisebb felújítások, munkálatok sem tudták elterelni a figyelmem.
Meghallom kopogni a szokásos határozott, kecsesen lendületes lépteket, és még azelőtt elmosolyodom, hogy felnéznék, mert már tudom, ki közeledik, és látom is szép és izgalmas arcát magam előtt.
- Nahát, tudod, mennyit vártam rád? - csóválom meg a fejemet szemtelen vigyorral, és felmutatom Melanie felé a fél kézzel kipattintott órát, amin láthatja, hogy még délelőtt vagyunk. Biztos valami futó ügye volt ma, alapozásnak megteszi.
- Azt gondoltam, elkísérhetnél ruhát venni. Kezdetnek - lengetem meg előtte az órát, és ha beleegyezik, elhoppanálok vele a belvárosba.

(https://i.pinimg.com/474x/36/ee/02/36ee02d4fc8b607b7b3b8941f3276b9f.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/32/66/ab/3266abff86316189850284a0eabcb8ae.jpg)
edward
március 10
+16
toss a coin to your witcher (https://www.youtube.com/watch?v=waMkFIzvDpE)
outfit (https://i.pinimg.com/564x/26/f7/0f/26f70f06fc94303b79c8904335fc46ef.jpg)

Utálok hétvégére munkát hagyni, de annyira zsúfolt volt a hét hogy kénytelen voltam még szombaton is bent lenni. És bár egész késő estig kotlottam a papírokon mint egy vemhes sárkány a tojása felett érdemi eredményt nem hozott mert rosszkedvűen vettem tudomásul, még vasárnapra is marad némi munka. Így annak ellenére hogy sokáig aludtam volna Lucifer doromboló társaságában, szégyen szemre hajnalok hajnalán beevett ide a fene hogy legalább a délutánom szabad legyen.
Alapvetően is rosszkedvű hangulatomon a két kávé se segített volna, hát még a kedves kis üzenet…
Ha szeretnéd visszakapni az órád, tölts velem egy kis időt! Várlak a Minisztérium bejáratánál, a munkaidő végén (és direkt nem a pontos időt mondom, azt sajnos lehet, nem tudnád…) E.N.
Ha nem írta volna alá is tudnám kitől jött és csak némán szitkozódva veszem tudomásul hogy lőttek a szabad délutánomnak. Ó de még mennyire, mivel az órát egyszerűen kénytelen vagyok kisajtolni a férfiból. Utálom ha sarokba szorítanak, ha bekerítenek, ha nem hagynak választást. Így hát a dolgok végeztével nem rohanok a kijárat irányába, elpiszmogok még a papírokkal, lepirítok két asszisztenst hogy holnap be se kell jönniük ha ennyire alkalmatlanok a munkakörükre, de igazából talán kicsit túlzok az egésszel. Ez is Edward hibája.
Egy idő után viszont érzem, nem húzhatom tovább az időt, így mély levegővel nézek szembe sorsommal, aki az auror képében várakozik a zöld kandallósor mellett.
- Nahát, tudod, mennyit vártam rád?
- Rohadtul nem eleget.
Közlöm szárazon, és megint elmarad a szia, helló, mizu bármi kérdésköre mint nálunk már szinte mindig. Ez se lep meg. Lefékezek mellette és sötét pillantást vetek jóképű vigyortól díszelgő arcára, pajkosan csillogó szemére a kezében fityegő órám látványa után.
Még van képe…
- Azt gondoltam, elkísérhetnél ruhát venni. Kezdetnek…
- HOGYMI?
Szalad ki a számon önkéntelenül is meglepetten és értetlenül bámulok rá, mint egy hibbant elmekórosra aki a Mungó zárt osztályáról szabadult.
- Miért talán lyukas az összes zoknid? Ellopták a házimanóid? Nem lepne meg...
Vonom fel cinikusan a szemöldököm, aztán összefűzöm a karom magam előtt és sóhajtva dobbantok.
- Ah, mit bánom én, csak ígérd meg, hogy visszaadod utána…
Csak a fejemmel bökök a tulajdonom felé, meg se kísérlem elvenni a kezéből. Úgyse adná, meg nem a tízcentis tűsarkúba billegek hogy kiegyenlítsem a magasságkülönbségünket, mert franc se gondolta volna hogy vasárnap nekem épp vele kell majd a városba bóklásznom valami remek, minden formát kiadó, alsógatyáért vagy társaiért.

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap 11 óra

(http://)

*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

- HOGYMI?
Nem ismétlem el az ötletet, csak somolygok kitartóan, és biccentek egy aprót, hog tudja, jól hallotta, amin csodálkozik.
- Miért talán lyukas az összes zoknid? Ellopták a házimanóid? Nem lepne meg…
- Nincs házimanóm. És ha lenne is… Azok nem lopnak ruhát. Legfeljebb kapnak. Akkor indulhatunk? Kevés a… tudod… az időnk - lengetem meg még egyszer utoljára az órát előtte, aztán szépen zsebre teszem. Látom, hogy a kezével nem kap utána, de a szép szeme azért követi a mozgást.
- Ah, mit bánom én, csak ígérd meg, hogy visszaadod utána…
- Szavamat adom - bököm ki jelentőségteljesen, majd elegánsan felé nyújtom a kezem, aztán az egyik kandallóhoz kísérem.

Hamarosan a belvárosi utcák forgatagában találjuk magunkat. Hemzseg a hely az emberektől, kávé és sütemény illat terjeng a szuveníres bódék között, a boltok között nagy bevásárló zacskókkal cikáznak a turisták és a helyiek egyaránt. Egyszóval zajlik az élet. Elégedetten indulok meg arrafelé, amerre a legtöbb ruhaüzletet vélem látni. Szembeakad egy kávés bódé, csillagászati áron mérik a különlegesebbnél különlegesebb fajta fekete italt, de azért megállok, és kíváncsian a nőre pillantok.
- Szeretnél egy kávét? Alapozásnak, ha már ilyen korán keltél… - teszem hozzá, és a válaszától függően egy vagy két poharat kérek elvitelre. Bele is kóstolok a magaméba, és megállapítom, hogy a hirdetésnek eleget tevően jó minőség. Kézzel válogatott, ökogazdálkodásból, Brazil lányok combján pörkölt és a többi. De főleg, finom.
- Szóval, melyik üzlet a legjobb szerinted? Burberry, Chanel, Jimy Choo, Wang… Rád bízom a döntést, ilyen ügyekben te vagy a szakértő - biccentek felé, mikor már benne vagyunk a boltok sűrűjében. HA a mugli részen akarunk maradni, a lehetőségek tárháza igen széles, és ha ez nem felel meg neki, még mindig kereshetünk mágikusabb helyeket. Én is szeretem a jó minőségű anyagokat, és az exkluzivitást, de amellett most nem véletlenül olyan kirakatokra mutogatok, ahol leginkább női ruhák láthatók. Hadd találgasson, vajon miért...

- Nincs házimanóm. És ha lenne is… Azok nem lopnak ruhát. Legfeljebb kapnak. Akkor indulhatunk? Kevés a… tudod… az időnk
Idegesen toporgok, testsúlyom egyik lábamról a másikra helyezem. Jó tudom hogy nem lopnak, de Nott egy közel se színjózan állapotába simán képes odadobálni nekik az összes gatyáját ha úgy tartja kedve. Valahol felháborít hogy aztán velem veteti meg, az órával való zsarolás reményében. Az a baj, hogy működik. Kurvára működik. És még a szívdöglesztő mosolya is rábeszél arra, menjek bele az ostoba játékába. Így hát azért dacos határozottsággal, de mégis megadóan karolok belé a felém nyújtott kézre és indulok el vele. Nem tudom egész pontosan mi a cél, de sejtem milyen közel sem várt fordulatokban lesz részem.
Így meglepően kellemes csalódással figyelem az utca forgalmát ahogy a belvárosba tekergek az oldalán a kandallós utazásunk után. Ő a nagy én a kicsi, de nem aggódom hogy a tömegben ha elveszne ne találnám meg.
- Szeretnél egy kávét? Alapozásnak, ha már ilyen korán keltél…
- Ahh igen! Légysziii!!
Bár nem akarom hogy nyeregbe érezze magát, a felajánlásra és a figyelemre ösztönös lelkesedéssel csapom rá a választ. Így mikor lefékez a kiszemelt tákolmány mellett ahonnan a koffein aromája szűrődik ki máris félig jobbnak érzem a szituációt mint eddig bármikor. Elnézem, ahogy fizet, és kedves de érdektelen mosolyával teljesen elbűvöli a környezetét. Ujjaim közé kapom a poharat, ahogy felkínálja és már rákérdeznék mégis miért ide jöttünk, de beelőz a kérdésével.
- Szóval, melyik üzlet a legjobb szerinted? Burberry, Chanel, Jimy Choo, Wang… Rád bízom a döntést, ilyen ügyekben te vagy a szakértő.
- Hát neked inkább Armani. Nem tudtam hogy ennyire jól fizetnek az auroroknak. Bevallom arra számítottam a kínai negyedbe rángatsz el vagy Camden Town piacnegyedére…
Piszkálgatom egy sort aztán lefékezek az egyik üzlet kirakata előtt. Van egyfajta balsejtelmem milyen hátsó szándékai lehetnek, de inkább hagyom, hagy vezessen rá vagy cáfolja meg ha úgy tetszik neki.
- De ez a mályva kabát nagyon kiemelné a szemed. Kár hogy nem a te széles vállaidra tervezték.
Kuncogok és megpaskolom a karját, majd tovább megyek mintha mi se történt volna. Ugyan csak pár lépéssel marad le mögöttem de azért játékos mosollyal visszapillantva még odaszúrok:
- Na mi van? Nem jössz? Még két sarok Hugo Boss.

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap 11 óra

(http://)

*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

Én se tudom, mit is érzek, mikr belém karol. Ez olyan gavallérosan ódivatú dolog, amilyet én nem szoktam, de hazudnék, ha azt mondanám, kényelmetlenséget kelt bennem. Nem, sőt! Kihúzom magam, és úgy mosolygok, mintha valami különösen jó viccet hallottam volna - ami egy kicsit igaz is volt. És igen, hiába színészkedem el a jó szórakozást, egy kicsit tényleg komoly is.
- Ahh igen! Légysziii!!
- Akkor szeretnénk kérni kettőt a hölgy életének legjobb kávéjából - adom le a rendelést az utcai árusnál egy határozott mosollyal.
Hiába van körülöttünk egy tömegnyi csinos, gazdag shopping-liba, hiába van minden ruhabolt kirakata lengén és extrán öltöztetett próbababákkal meg fényképekkel, én még a női fehérnemű bolt modellképeire is csak egy gyors pillantást vetek. Azt is csak azért, mert az üvegen Melanie tükröződik vissza, ahogy kávézik, és hiába üveg a háttér, nem látok át a falatnyi csipkekölteményekig. Bár, nem állna neki rosszul azok közül némelyik, de azt hiszem, jobb, ha ezt az ötletemet inkább nem osztom meg vele.
- Hát neked inkább Armani. Nem tudtam hogy ennyire jól fizetnek az auroroknak. Bevallom arra számítottam a kínai negyedbe rángatsz el vagy Camden Town piacnegyedére…
- A jó auroroknak jól fizet - vigyorodom el szélesen, és inkább nem megyek bele, honnan van a pénzem. Nem mintha nagy bűn volna sarcot venni azokon, akik a rémtetteikért nálam még durvább büntetést is kaphattak volna az élettől, de azért inkább megtartom magamnak. És ha már vettem potyára egy házat, ne ott hagyjam abba a pénzszórást.
- De ez a mályva kabát nagyon kiemelné a szemed. Kár hogy nem a te széles vállaidra tervezték - csipkelődik, és elmerengve akadok le rajta, egyrészt ahogy megbénít, mikr kedvesen megütögeti a felkarom, másrészt hogy neki milyen jól állna az a mályva szín, az a slankított, nőies derékszabás, és a pont combközépig érő hossz, hogy minden lépésnél kicsit kivillanjon a lába többi, fensőbb része is.
- Na mi van? Nem jössz? Még két sarok Hugo Boss.
- Ezt inkább a te karcsú vonalaidra szabták. Ha tetszik, akár be is mehetnénk - intek szélesen és csibészesen a bolt felé.
- Tudod, van a számlámon néhány tönkretett ruha, gondoltam, törleszthetnék - pontosítok, és hacsak nem tiltakozik egyértelműen, lelkesen elkapom a kezét, és bevonom a boltba magammal.

Nem tudom megállni hogy ne ciccegjek egyet a saját egofényezésre. Még mindig jobb mintha kevésbé nőiesen horkantanék, azt inkább visszafogom. Nem tudom ez, vagy valami más tereli-e el Nott figyelmét, de mikor lemarad még a hívásomra se igen reagál, csak a kirakatot bámulja mint egy ötéves kisgyerek a fenyőfa alatt rejtőző csomagolt ajándékokat, vágyakozással telve.
- Ezt inkább a te karcsú vonalaidra szabták. Ha tetszik, akár be is mehetnénk
- Hogy mi?
Vonom össze meglepetten a szemöldököm és indulok vissza pár, tétova lépést. Valamiért rossz előérzetem támad, de a kíváncsiság hívogatóan csal felé közelebb és közelebb, míg nem az üzlet bejárati ajtajának távolsága van csak kettőnk közt. Ő az egyik oldalon, ravaszkás mosolyát felém villantva, én meg a másikon. Ledöbbent fejjel.
- Tudod, van a számlámon néhány tönkretett ruha, gondoltam, törleszthetnék
- Tessék?
Hüledezek egy sort, és kell egy perc mire leesik, mit is akar egészen pontosan.
- Ugyan hagyd, már nem ke…
Nincs lehetőségem befejezni a tiltakozást, mert Edward már ott is terem villámgyorsan és lelkesen kapja el a kezem hogy maga után húzva az üzletben kössünk ki. Ez meg a lendület pedig épp elég hogy az ellenkezést befagyassza a levegőbe és magunk mögött tudjuk azt. Tény hogy a Chanel szétgyalázása miatt pikkelek rá, de ettől még nem kell nagyvonalúskodnia.
Fél percig toporgok idegesen, egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyt mire jön is az egyik kikent kifent műmosollyal ellátott eladó hölgyike és persze engem észre sem véve Notthoz kezd mézesmázos stílusban beszélni.
- Üdvözlöm uram! Szeretettel köszöntjük üzletünkben! Violet vagyok, amennyiben segítségre lenne szüksége..- rám pillantva javít egy biccentéssel az elkövetett hibáért. -…ük forduljon bátran hozzám. Frissítőt esetleg? Kávé? Tea? Pezsgő?
Nem hibáztatom, végül is a széles vállak mellett én apró vagyok, de azért bosszant hogy egyetlen kósza irigy pillantásra méltatott csak azóta se semmire. Úgyhogy a lázongó hiúságom rögtön működésbe lendül és saját életet élve előre rohan a vesztébe.
- Igazán kedves, de azt hiszem nem ez a megfelelő bolt. Itt csak női ruhák vannak…
Hangsúlyozom ki azt az egy bűvös szót, ami a lényeg.
- Mi pedig Neked keresünk. Mivel fogytán az időnk…
A végét szinte már sziszegem és hogy magamra vonjam a figyelmét bele is karolok a másikba, amit persze a szőke colos garantáltan félreért. De leszarom. Szigorúan nézek fel Edward kék szemeibe, sugallva neki hogy ne merje... ne merje...
- Ó csak nem valami alkalom?
- Nem!
Vágom rá élből túl keményen, túl határozottan, túl… nem kedvesen, remélve félig hogy bár udvariatlan vagyok letűnik a színről amit üzletpolitikailag nem fog és végre kettesbe maradva ellenkezhetek egy sort Edward gonosz kis ötletének kivitelezésére.

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap 11 óra

*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

- Hogy mi? Tessék? Ugyan hagyd, már nem ke…
Gondoltam, hogy ez se lesz egyszerű… Még ajándékot adni neki is kihívás, pedig ez technikailag nem is ajándék, inkább jóvátétel, ami tőlem valljuk be, ritkaság. Ha minden ruha helyett, amit elszaggattam, leöntöttem vagy khm… egyéb módon tönkretettem, újat vennék, már felvásároltam volna egy egész ruhaüzletet. De vele ebben is épp ezért kivételt teszek, és egyébként is jó programnak tűnik.
- Nem erőszak, ha mégse tetszik, de azért szórakozni akkor is lehet. Adj neki egy esélyt… - dorombolom a fülébe, egyrészt mert tudom, hogy szereti a macskákat, másrészt meg mert én szeretek lenni az emberek vállán a kisördög.
Megjelenik az eladó csaj, és ledarálja a szokásos köszönőszöveget.
- Üdvözlöm uram! Szeretettel köszöntjük üzletünkben! Violet vagyok, amennyiben segítségre lenne szüksége...ük forduljon bátran hozzám. Frissítőt esetleg? Kávé? Tea? Pezsgő?
- Helló, Violet - karolok hirtelen és kedélyesen rá a lány vállára, majd szelíden a kirakat felé fordítom, nem törődve annak zavarával.
- Igazán kedves, de azt hiszem nem ez a megfelelő bolt. Itt csak női ruhák vannak… Mi pedig Neked keresünk. Mivel fogytán az időnk…
Próbálkozik Melanie, de én már túszul ejtettem az eladólányt, és nem eresztem egykönnyen.
- Ne is törődj vele, csak szerénykedik - vigyorgok a szőke mellől Hopkirkre, mintha jó vicc volna, hogy szokása szerénykedni. Azért nem kínzom túlzottan soká a hónom alatt feszengő csajszit, csak egy kicsit, amíg vicces. Odahajolva hozzá jelentőségteljesen mutatok a mályvaszínű kabát hátára, és mentségemre szóljon, magam is abba az irányba nézek, észre se veszem, hogy amúgy modellesen csinoska.
- Azt a lila hacukát szeretnénk felpróbálni. Hozzon egyet a méretemben… - kezdem, mire akkora szemeket mereszt, mint egy házimanó, akit épp folytogatnak. - … illetve az övében - pontosítok, mielőtt szegény lány megfullad, és inkább el is engedem, felszabadítva a nyomás alól. Melanie meg belém karol, talán hogy megpróbáljon fegyelmezni, vagy terelgetni, de engem aztán hiába próbál megmozdítani, csak kedélyesen megpaskolom a kezét, és továbbra is hajthatatlan (és mozdíthatatlan) maradok.
- Ó csak nem valami alkalom?
- Nem!
- Igen! - vágom rá egyszerre vele, és a szép kánon még inkább felvillanyoz, de hogy nyerésben maradjak, még hozzáteszem:
- Szülinap, tudod… Kerek tizenhetedik, arra illik valami nagyot - kacsintok a szöszire, aki nagy szorgalmasan bólogat, és még szorgalmasabban hátrál, talán attól tartva, hogy egyszercsak megint elkapom. Pedig nem. Inkább Mel kezét szorítom magamhoz, amivel belémkarolt, lássa csak, hogyan fordítom maga ellen (de inkább a javára) a saját csapdáját.
- Érthető, természetesen - bólogat, és egy percig sem kételkedik a szavaimban, főleg mert én meg komoly képpel somolygok felé. Aztán elporzik a ruhákért, én meg Melaniet kezdeném fixírozni, és közben eszembe jut még valami, úgyhogy átkiabálok a bolton, aminek szerencsére nem akkora a forgalma, hogy ez sokakat zavarjon.
- És két pezsgőt is kérünk!
Aztán halkabban a shopping-társat biztatom:
- Ugyan már, jó móka lesz… - És egyre inkább annak ígérkezik, mert az eladó visszatér, és nem hiszem el, de két kabátot hoz, egy Melanie-méretűt, meg egyet, ami jóval nagyobb. Most vagy humorérzéke, vagy eladói vénája van a csajnak, vagy szimplán csak nem ő a leghosszabb pálca a fiókban.
- Látod, drágám, mondtam Neked, hogy én elég férfi vagyok ahhoz, hogy rózsaszínt viseljek! - teszek rá egy lapáttal még a heccre, és nyúlok is a nagyobbik kabátért, hogy fölpróbáljam, a szöszi meg odakínálja a másikat Hopkirknek, s közben így dünnyög:
- Igen, mostanában egész nagy divatja van a férfiak körében...

- Nem erőszak, ha mégse tetszik, de azért szórakozni akkor is lehet. Adj neki egy esélyt…
Adj neki egy esélyt… adj neki egy esélyt… adj neki egy esélyt…
Mint egy rossz mantra, ami végérvényesen az agyamba ivódott úgy hatnak rám a férfi szavai. Így aztán már végképp könnyű dolga van a másiknak, már ami az üzletbe való beinvitálásomat illeti. Valahol ez az utolsó kis odabúgott kérés nemcsak a ruhapróbának szól hanem talán neki is. De akarok én esélyt adni? Vagy inkább a pontosabb kérdés… merek-e?
Már hajlanék az igen felé, mikor Edward úgy tesz mintha ott s elennék, vagy csak egy kis kosz a szépen vixolt cipőjén, figyelmét a szőke liba köti le, ráadásul oly annyira hogy rögvest átkarolja. Én meg duzzogva vonulok háttérbe és fonom össze a kezem magam előtt.
Míg ő az eladó fruska vérét szívja, aki láthatóan zavarban van a tapizástól addig én idegesen váltogatom újra a testsúlyom. Akartam én esélyt adni? De tényleg? Picsába is…
Ha az órám nem lenne nála és emiatt nem kellene magyarázkodnom Henry előtt nyomban sarkon fordulnék és eltűnnék mint a kámfor mire a lapátkezű trampli meg az auror felocsúdnának vagy lehámozhatnák a kirakati báburól a szaros kabátot. De a doxy rágja meg, erre nincs lehetőségem.
Hát kénytelen vagyok a figyelmét fizikális behatással magamra vonni, bár nem szívlelem a dolgot. Amúgy is hasztalan mert csak megpaskolja a kezem és még a korommal is viccelődik mielőtt a kiszolgálás eltűnik a raktár irányába.
- Ugyan már, jó móka lesz…
- Jó móka?
Sziszegem idegesen és megpróbálom elhúzni a kezem. Engem aztán ne fogdosson ha talál magának mást minden adandó alkalommal.
- Hogy tinédzsernek degradálsz le? Roppant szellemes, no meg hízelgő. Aggódnék a helyedben, lehet azt hiszi az apám vagy…
Piszmogom oda morcosan mert sajnos villámsebességre kapcsolt Miss Szőke Ciklon (gyűrű ugyanis nincs hosszú csontos ujjain) és már porzik is vissza hozzánk kezében ténylegesen két darab ruhával.
Elhúzom a szám miközben felénk nyújtja és csak vonakodva veszem át sötét pillantást eregetve felé.
- Látod, drágám, mondtam Neked, hogy én elég férfi vagyok ahhoz, hogy rózsaszínt viseljek!
Szemforgatva otthagyom Nottot meg az elégedett monológját és a próbafülke irányába indulok. Van egy olyan sejtésem hogy hamar be fog érni már ha akar, de nem igazán szeretnék vele leállni cseverészni. Inkább csak vadul kihúzom az egyik függönyt belépek és megfordulok.
- Keress magadnak egy másikat! Ebbe nem jössz be!
Közlöm ellentmondást nem tűrően és berántom az anyagot, aminek következtében a sínen a futó láncszemek hangosan megcsörrennek. Vadul remegő szívvel állok neki levetkőzni, mert folyamatosan az jár a fejemben hogy azt hittem van ennek értelme, és megint csak magam áltattam. A nagy mélázásba, melyben többször is elhordom magam a hét pokol bugyrába eltelik jó öt perc mire a ruhához érek de annak furfangos kis cipzárja a hátam közepén megakad.
- Franc…
Nyögök kétségbeesve de csak nem akar se előre se hátra menni. A tükörbe való bénázásom sem hoz várt sikert így egyetlen dolog marad. Félszeg, szelíden megremegő hanggal szólok hát ki.
- Edward… tu… hm..khm..tudnál kicsit segíteni? Beragadt ez a szar…
A végét már csak dörmögöm és igyekszem a megalázott érzésen felülkerekedni, eddig nem sok sikerrel.

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap 11 óra

(http://)

*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

- Jó móka?
Értetlenül állok a huzakodása előtt, hiszen az előbb, mikor még kinn az utcán győzködtem, úgy tűnt, egészen belement a játékba. És most pedig… Nem. Nagyot szusszanok, és természetesen elengedem a kezét, ha kelletlenül is. Majd később visszaszerzem, nehogy kereket oldjon a boltból. Közben összerakom a képet, talán a szöszi colos a gond, pedig még csak nem is iletlen helyeken ragadtam meg, becsületemre legyen mondva, nem volt tapizás. Mégis úgy féltékenykedik rá.
Féltékeny. Ahogy ez leesik, az értetlenség csibészes “mindent értek” kifejezésnek adja át helyét az arcomon.
- Hogy tinédzsernek degradálsz le? Roppant szellemes, no meg hízelgő. Aggódnék a helyedben, lehet azt hiszi az apám vagy…
- Te tudod a legjobban, milyen jól adom a gyerekest. Nem fog az apádnak gondolni, és téged sem tinédzsernek - sóhajtom, és megvárom, hogy az eladó visszatérjen a két kabáttal. Az állványon nézelődök, ami mellettünk van, rajta gyönyörű koktélruhák. Elkapom a pillantását, Melanie is azokat mustrálja, hát elkapom azt, amire feltételezésem szerint néz.
- Ebben pláne nem fogsz tinédzseresnek tűnni, és jól megy a kabáthoz - jegzem meg, majd a kezébe nyomom. Szerintem eltaláltam a méretét, legalább azzal hátha nem lépek mellé. Mert férfi létemre miért is ne sétálnék be a két legizgalmasabb női háborús övezetbe, a méretek és évek számainak aknamezőire…
Visszatér a szöszi, és én már venném is fel a részemre kiadott, kicsit férfiasabb szabású mályvaszínű kabátot ott a bolt közepén, mikor Melanie határozottan megindul a vörös bársonyos próbafülkék felé.
- Ja, hogy nem itt vesszük fel… - döbbenek rá hangosan és derűsen, aztán követem Hopkirket, aki igencsak paprikás hangulatban van már.
- Keress magadnak egy másikat! Ebbe nem jössz be!
- Mindig ilyen harciasan vadászol magadnak ruhát? - bukik ki belőlem a kuncogás, és lendületesen megkerülöm őt, hogy továbbmenjek a mellette lévő fülkéig, de persze végig fogva tartom a tekintetét, míg csak be nem rántja a függönyt.
- Aztán nem leskelődni - dörmögöm még ki, mielőtt én is behúzom a függönyt, bár teljesen feleslegesen, mert egy kabát felpróbálásához minek is vetkőznék neki olyan nagyon… Tényleg, miért is?
Míg én a tükörben méregetem magam a rendkívül szokatlan színű felsőruházatban, a szomszéd fülkéből egyre hangosabb csatazajokat hallok. Dühös szuszogás, furakattogás, végül egy szitokszó.
- Franc…
Felkapom a fejem, és mivel tükör is van itt, két Nott vigyordik el meglepetten és csintalanul.
- Edward… tu… hm..khm..tudnál kicsit segíteni? Beragadt ez a szar…
- Tessék? Hogy én? - bukkanok ki lelkesen és eltúlzott ártatlansággal a próbafülke függönye mögül, mint egy kaját szimatoló szurikáta, aztán csibészesen somolygok az orrom alatt.
- Persze, szívesen.... Csak hát nem tudom, hogy segíthetnék, sajnos abba a fülkébe nem mehetek be - sajnálkozom úgy, hogy majd’ leszakad a plafon is. Aztán persze megenyhülök.
- De érted a saját szabályaidat is simán megszegem - teszem hozzá, és óvatosan elhúzom az ő függönyét, először csak résnyire, ha esetleg az arcomba akarná vágni a cipőjét vagy az öklét; nála sosem lehet tudni.
- Na hadd lássam, mi van ezzel a gonosz cipzárral - dünnyögöm, és ha odafordul, akkor megpróbálom óvatosan tovább húzni a vacak cipzárkocsit. Legalábbis próbálom. De hát minőségi anyagok ide, drága ruhamárka, az a kurva cipzár csak letörik, pedig próbáltam nagyon finoman húzni.
- Picsába - kuncogom, és a szemem elé emelem a kezemben maradt húzót. - Na most mi a jó fenét csináljunk?

A mentegetőzés fabatkát sem ér, inkább csak viszem a nekem kiszúrt ruhát meg a szép szabású kabátot, hogy túlessek a dolog nehezén. Már nem a próbáláson, az önmagába nem lenne túl megerőltető, sokkalta inkább az auror szórakoztatása kimerítő. Nem szeretem ha vásári furkásznak néznek, de mit tehetnék?
- Mindig ilyen harciasan vadászol magadnak ruhát?
Ártatlan kis kérdés és talán még szemtelenség sincs benne csak féligazság, amit főleg a függöny érez meg, de tőle még ez is bántónak hat. Vagy csak én gondolok mindenbe többet, ami hozzá vagy vele kapcsolatos. S bár remélem a magány kissé lehiggaszt, megnyugtat, csak még idegesebb leszek főleg mikor a ruha háta félig nyitottan villantja a bőröm és sehogy se sikerül magamra applikálnom. Kénytelen vagyok hát segítséget kérni, mert más opciót nem nagyon látok.
- Tessék? Hogy én?
Kiérzem a hangjából a meglepettséget, így hogy ösztökéljem visszaválaszolok.
- Ki más mégis?
Rázom meg a fejem a plafont bámulva és egy dühös szusszantással fűszerezve. Míg ő elpiszmog meg szellemeskedik a függöny előtt addig én félrevonom az útból a hajam hogy ha ő esetleg sikerrel jár, ne csípje oda egyetlen tincsemet vagy hajszálamat se.
Ezer évnek tűnik mire óvatosan belép, ami elismerésre méltó figyelmesség, már csak azért is, mert jócskán látszódik a csipke melltartóm, amit azért vadidegeneknek nem szívesen villogtatnék. Mondjuk neki se de ez már más kérdés.
- Na hadd lássam, mi van ezzel a gonosz cipzárral
Lehunyom a szemem várva hogy kiügyeskedjen valamit, és igyekszem levegőt se véve mozdulatlan maradni, de hát ez nehéz megérezve a kezét és ujjait a bőrömön. Szinte várom, akarom hogy végigszántson gerincem mellé felfele, de valahogy ez csak nem akar összejönni, aminek alátámasztásaként egy cifra káromkodás a biztosíték.
- Picsába…
Eddig vadul zakatoló szívem most még jobban meglódul. Érzem ahogy a fellépő gond miatt kiszárad a szám és persze eddig szelíden libabőrös karom most aztán teljesen merevvé válik. Szemeim kipattannak és kétségbeesve pillantok hátra, kitekeredve, már amennyire lehet meg tudok.
- Mi van?
Sipítom magasabb hangfrekcencián de ugyanakkor halkan, s mikor a férfi kezében fityegő darabkát látom a rémület hulláma csap le a fejemre elemi erővel.
- Picsába! … most mi a francot csináljak?
Megismétlem őt reflex szerűen mert hát ez a totál szívás, ugyebár se fel se le. Igazából lehet egy reparo-val működne a dolog de a pálcám a táskám legmélyén hever valamerre jóval odébb. Közbe meg kint a nő már felszolgálja a próbafülke előtt a frissítőt, legalábbis erre enged következtetni a pohár és tányér porceláncsörömpölésének jellegzetes hangorkánja.
- Meg tudod javítani?
Szinte tátogva suttogok Nott felé fordulva és felbámulva rá és a rajta feszülő mályvaszín kabáton elsomolyognék ha nem lennék ekkora nagy pácban.

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap 11 óra

(http://)

*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

- Mi van? - hangzik el a félig talán költői kérdés. Emekednek a vállak, mozdul a mellkas, és vele együtt az egyéb ruhák. Neház koncentrálni ilyen körülmények között, mi tagadás, de megpróbálok ellenállni az önkéntelen csábításnak. Ha ő lesz az első nő, akit öltöztetni próbálok, és nem vetkőztetni, az végülis nekem is egy új, érdekes élmény.
- Picsába! … most mi a francot csináljak?
- Megoldom - dörmögöm megnyugtatóan a nyakába, ha nem hangoskodik, nem tűnik fel a csajnak, aki a csatazajokból kiindulva talán épp a pezsgőnket töltögeti.
- Meg tudod javítani?
- Több lehetség van, és az egyik igen, az hogy megjavítom - bólogatok suttogva, és meglapogatom a pálcát tartó részt a nadrágomnál. A varázspálcás tartózsebet persze, nem a másikat. Bár ahogy hátranéz…
- De ahhoz elő kell vennem a pálcám - teszem ezért hozzá a mondandómhoz halkan kuncogva.
- Vagy kimegyünk, és jelenetet rendezel, amiért ennyi pénzért ilyen silány anyagból készítik ezt a ruhát - ajánlom, és eljátszom a gondolattal, milyen lenne, ha valóban inkább hagynám elszabadulni azt a tűzvihart, aminek két szikrájával nézek épp farkasszemet. Szegény lány odakin, nem állna meg a lábán. Talán jobb, ha mégis én oldom meg a dolgot.
- De inkább az előbbi… Nézzük csak… - Szinte lehellem a szavakat, közben előhúzom a pálcám, és a célterületre fogom a szűk helyen. Odatartom a cipzárkocsi mellé a húzót, és nonverbálisan ráeresztek egy reparo-t. Az aprócska szerkezet szépen összeáll újra, aztán engedelmesen felsiklik, keresztül a melltartó fekete csipkepántján, át a fehér, bársonyos bőrterület felett, elérve a lapockák közé. Bár ne a kis fémdarabot fognám eközben az utazás közben, és bár ne csak a ruha selymét érinteném, de így is jó végülis. Azért amikor kész, mintegy véletlenül végigsimítok a karján, ahogy leengedem a kezem, de ez magyarázható figyelmetlenséggel is, hisz közben a másikkal elpakolom épp a pálcám.
A válla fölött látom a tükörben magunkat, a színben passzoló öltözékben, és mi tagadás, elégedett mosolyt csal az arcomra.
- Jól áll. Már úgy értem, neked - teszem hozzá, nehogy azt higgye, malackodom megint. Nem, ezúttal inkább csak egyszerűen gyönyörködöm. Hogy tegyek valamit mégis, megigazgatom a kabátot magamon, a gallérjánál fogva. Jó-jó egyébként, tetszik, hogy passzol a nőéhez, de be kell vallanom, azért nem az én stílusom. Nem illik a borostás képemhez.
- Gyere, igyunk meg a nagy ijedelemre egy pezsgőt - javaslom, bár részemről nem volt akkra a kétségeesés, hiszen kiképeztek rá, hogy akár varázstalan területen is alkalmazzak mágiát, ha az nem feltűnő, és hát ez nem volt az, főleg nem a próbafülke rejtekében.
Egy libbenéssel elhagyom a kis helységet, és odaballagok az eladóhoz, majd szó nélkül elkapok egy karcsú kristálynyakat. Látja a lány, hogy onnan jövök ki, ahonnét Melanie is, de én nem fűzök hozzá semmit. Csak nem gondolja, hogy fél perc alatt a pálcámmal ügyeskedtem volna… Nem is akar gondolni semmit, csendesen álldogál a pult mellett.
- Tényleg jól áll - dünnyögöm, amikor Hopkirk utánam jön. Felé nyújtok egy pezsgőspoharat.
- Pótolja a chanelt? - érdeklődöm kedvesen, és felé kínálom a saját poharam, ha van kedve koccintani. Aztán csendben kortyolok.

- Megoldom
Megnyugtató válasz ez, de azért mégse vagyok olyan lélekállapotban. A szívem a torkomba dobog, várva miként is akarja a másik a problémát orvosolni.
- De ahhoz elő kell vennem a pálcám
- Csináld…
Sziszegem neki és hátraarcot vágok de aggódón pillogok vissza a vállam felett. Kezeim csípőre vágom, próbálva ezzel is a szobormerevséget adni, ami azért nem megy száz százalékosan.
- Vagy kimegyünk, és jelenetet rendezel, amiért ennyi pénzért ilyen silány anyagból készítik ezt a ruhát
Valahol igaza van és már helyeselnék, de inkább az előbbi opció mellett dönt. Elő is kerül a nadrágzsebből a pálca és egy hosszú, lélekölő percig semmi nem történik aztán… érzem ahogy megindul felfelé szépen összezárva a ruha két lógó oldalát Edward keze.
Mikor kész és elengedi megkönnyebbülten szalad ki belőlem az eddig benn tartott levegő. Azt hittem nem állja meg hogy ne tapizzon le, de meglepően túlzottan is udvariasan viselkedik önmagához képest. Az a szelíd kis karsimítás tőle olyan kis semmiség mintha egy Ukrán vashasút kérne az ember hogy üvöltés helyett inkább áriázzon.
- Köszi
Hangomba meleg őszinteség költözik és mellé még egy mosolyt is megeresztek.
- Jól áll. Már úgy értem, neked
- Úgy gondolod?
Fordulok a tükör felé én is, ahol kettősünk virít, majd nem bírom megállni hogy ne húzzam az agyát, szelíden végigsimítok a ruha anyagán le majd a végét kissé feljebb húzom hogy a combom jobban elővillanjon.
- Azt hittem túl hosszúnak ítéled…
Közlöm ravaszkásan, de nem akarok én se visszaélni a magára erőltetett normális viselkedéssel így elengedem az ökölbe szorult kezemből a selymet, ami lágyan omlik vissza és kilépek Nott után a próbafülkék előterébe. Ott már a fotelek és kanapék mellett felállított kis asztalkán minden ott van, ami egy teadélutánhoz szükséges, hiába lassan inkább ebédidő van. Persze elmaradhatatlan kellékként ott a Szöszi is, aki egyikünkre se néz csak begyakorolt műmosolyával bámul el a fejünk felett.
- Pótolja a chanelt?
Felvont szemöldökkel lépek mellé és nyúlok a felém kínált pohárért benne a gyöngyöző aranyszín pezsgővel.
- Egy Chanelt bármi pótolhat?
Hát nem, de nem akarom se lelombozni se kedvét venni. Ha ebbe a ruhába kialkudok akkor talán az órám is gyorsan visszakapom, így mielőtt elfancsalodna a kedve, pontosítok.
- Nekem tetszik. És ha neked is jó akkor…
Kinyújtom a bal karom, várva hogy visszakapjam vagy visszacsatolja rá a tulajdonomat. A lányka meg csak bámul ránk értetlenül, mit is csinálunk. Megfordul a fejembe, hogy még egy kör lesz a levétele is ennek a darabnak, ahol igényelhetem Nott jelenlétét és a privát szférát, ami veszélyesen ingoványos terep újfent, vaaagy… le se veszem. Lehet azzal járok a legjobban, bár ilyet sose csináltam még, de egyszer végül is mindent el kell kezdeni.

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap 11 óra

(http://)

*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

- Csináld…
Ha ezt az egy szót más helyzetben mondaná… Még így is meggyengültem egy kissé, de nem vagyok fegyelmezetlen kisfiú, hogy ne tudnék egy egyszerű cipzárfelhúzást véghez vinni. Az ilyen esetekre tartogatom az önuralmam, ezért is nem szoktam túlzotan igénybe venni az életem más részeinél. És egyre inkább úgy érzem, hogy megérte.
- Köszi.
- Szívesen - vágom rá, megengedek magamnak egy egészen apró, csibészes vigyort. És meglepő, Melanie viselkedése is egész más irányt vesz.
- Úgy gondolod?
Szemezek vele a tükörben, és tudm, hogy ő is azt nézi, amit én, és talán lát is valami hasonlót. Én azt látom, hogy összeillik az a páros, és nem a ruhadarabok miatt. A huncut szemek csillogása, a dacos arcok, az én melák termetemhez az ő kontrasztosan kecses és légies alakja… Egyszerűen csak így tökéletes. Keresztbe fonom a karjaim, és nem is titkolom, megnézem a mozdulatait alaposan, ahogy elsimítja a ruhát, ezen a szűkös helyen. Nincs annyi helye lehajolni, hogy ismét elérhetetlen távolságban legyen tőlem.
- Azt hittem túl hosszúnak ítéled…
- Ha nem tetszik, szívesen segítek levenni is - vágom rá, de csak mert felbátorít a khívással felérő arckifejezésével. Inkább az alkoholt választom, mert ez a tekintet jobban megrészegítene, és egy ilyen kicsi térbe összezárva vele eddig tartott az önuralmam.
Azért nem múlasztok el finoman a kezéhez érni, és bár drága kristályüveget tartok a kezemben, az ő bőre érintése még sokkal finomabb érzésekkel tölt el.
- Egy Chanelt bármi pótolhat?
- Talán két Chanel? - kérdezek vissza játékosan, de nem komolytalanul. Azt se tudom, itt az utcá között vajon van-e valamerre Chanel üzlet, de érdekes és kellemesen elnyújtott túra volna felfedezni.
- Nekem tetszik. És ha neked is jó akkor…
Pókermosollyal pillantok le a felém nyújtott kacsóra, aztán vissza a két izzó, dióbarna íriszbe. Még egy pár pillanatig méregetem így, mire rájövök, hogy levegőt kéne venni, és válaszolni valamit. Megadóan sóhajtok hát fel, egyik kezemmel a zsebembe túrva, az óra után matatva mintegy mellesleg, de ez csak elterelés. A másik kezem gyengéden megfogja az övét, és azzal a lendülettel megemelem kissé, majd futó kézcsókot lehelek rá. Fogom még egy kicsit. Csak úgy, minden nélkül, amíg alkalmasnak érzem a pillanatokat, aztán mielőtt elrántaná vagy orrbaverne vele, rákapcsolom az utálatos kis ékszert. Furcsa ez az ellentét, mert pont azzal, hogy felerősítem a szíjat, pont ezzel engedem szabadjára a részemről. Ne az én rabom legyen.
- Nekem akkor jó, ha Neked jó. Talán hozzácsaphatunk még egy chanel táskát… És egy ebédet. Lassan délre jár az idő - javaslom, huncutul még utoljára pillantva az óra felé, aztán már csak vele nézek farkasszemet. Már tudom, hogy nem köti semmi, így izgalmasabb a válasz is. Mindenre felkészülök, de azért kitartó vagyok. Ácsorgok elegáns, és sziklaszilárd mosollyal, türelmesen várakozva a válaszra, hogy hogyan tovább.

Bár csábító a gondolat hogy le is vetetem vele a nehezen magamra applikált ruhát, inkább nem élek a felkínált opcióval. Helyette marad a pezsgő szénsavas édes íze, a szöszke irritáló jelenléte meg Nott meglepett arckifejezése mikor látja, hajlandóságot mutatok a kiegyezésre vele. Olyan nehéz fegyverszüneti békekötés pillanata ez, mint az 1570es kobold-varázsló béketestamentum. Sok vérontás és áldozatok egész sora után némineműleg fátyol kerül a múltra. Vagy kerülne ha megtalálná a zsebében az órám, de inkább csak lelkesen elpiszmog, gondolom az időt húzva.
Azért végül, mielőtt már épp a tűrés végső határát feszegetné, megjelenik kezében a szikrázó kis szerkezet és bár először inkább csak kézcsókkal illet -amire a szöszke nyel egyet látványosan- megfordítva rákattintja valaki más bilincsét.
A torkomba gombóc szorul, hiába ez csak egy ékszer, amit bármikor levehetek, tudom hogy szimbolikája van. És ő is tudja ennek a jelentőségét. Nem mintha Mirollal együtt lennék vagy lehetnék… neki is megmondtam hogy ez nem opció… de mégis valahol belül mardos emiatt, minden miatt a lelkiismeret.
- Nekem akkor jó, ha Neked jó. Talán hozzácsaphatunk még egy chanel táskát…
Csak én érzem ki a hangsúlyt a neked jelzőn? Vagy valóban megnyomja a mély hangján önszántából?
- Oh igazán nem…
szükséges… fejezném be de belém fojtja a szót.
-…És egy ebédet. Lassan délre jár az idő
Talán látja hogy feszült vagyok, vagy csak sejti és ezért próbál úgy tenni mintha nem lenne több ez, mint holmi tárgy. Még lelkesen rá is pillant, felhívva engem keringőre én meg… mivel nem engedem el a kezét és nem is rántom ki az övéből megadóan biccentek.
- Hát jó. És merre?
Pillantok fel kíváncsian várakozón. Feltételezem erre is van már egy bevett forgatókönyve.
- Nem öltöznék át, ha nem muszáj. Gondolom megoldja hogy kifizessük és összeszedje a holmim…
Vetem oda az eladónak, mire Violet készségesen bólogatva teszi is a dolgát. Eltávolodik jó messzire szatyorért meg egyebekért.
- Nem úgy volt hogy neked vásárolunk?
Szegezem Edwardnak a kérdést és lehajtom utána a maradék pezsgőm. Kíváncsi vagyok mit talál még ki. Vele mindig minden csupa meglepetés.

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap 11 óra

(http://)

*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

- Hát jó.
A pezső színe csillogóbb arany lesz, az íze édesebb, bár nem is látok és érzek senki mást igazán, csak Melanie-t egy pillanatig. Persze, nem vigyorgok úgy, mint egy kisgyerek karácsonykor - én egyébként sem élveztem soha azt az ünnepet, főleg nem védtelen gyerekként a családi intrikák és hatalomméregetések kereszttüzében - de a tekintetem lehet, hogy elárul. Derűsebb még a felhőtlen, déli kék égnél is.
- És merre? - kérdezi, én pedig kicsit visszazökkenek, nem túlságosan, csak a praktikus kedélyesség szintjére.
- Hogy állsz a fine dininggal? - érdeklődöm lelkesen. Ha már eszünk valahol, az se egy szimpla ebéd legyen most, hanem valami élmény. Látványkonyha, új ízek, és jó alkohol mellé, mardjon csak ez a nap fényes és derűs.
- Nem öltöznék át, ha nem muszáj. Gondolom megoldja hogy kifizessük és összeszedje a holmim…
Violet elsiet intézkedni, én pedig szintén kiürítem a poharamat, szinkronban Melanie-val.
- Nem úgy volt hogy neked vásárolunk?
- Mikor mondtam én ilyet? - bújok elő az üvegpohár mögül csibészes képpel. Végül is, egy pillanatig nem állítottam, hogy nekem bármire is szükségem volna. Legalábbis tárgyakra, öltözékekre nem igazán…
- De ha már itt vagyunk, nézhetek én is. Mondjuk egy új övet, vagy egy szép sálat esetleg - teszem hozzá elgondolkodva, nem is csak a hiány pótlása miatt, mint inkább azért, hogy legyen erről a napról valami szuvenírem.
Bárhogy is dönt, egy jó ebéd az jó ebéd, főleg két vadászat között. Van valami ősi, ösztönös dolog az együtt evésben-ivásban, meg a vásárlásban, ami erősíti a csapatszellemet. Talán onnan ered ez nálunk embereknél, mint az állatoknál, mikor összegyűlnek az itatóhelynél. Megfelezni a falatot, mint a farkasok között a prédát… Együtt figyelni, becserkészni az alkalmas prédát, és aztán megosztani, legalább a becserkészés élményét.

- Hogy állsz a fine dininggal?
Hogy is állok? Fogós kérdés. Igazából szeretem, ahogy a gasztroutazásokat is de Nottal együtt azért még ez is veszélyes terep. Ám abból indulok ki hogy a vásárlás is rizikósnak tűnt és mégsem sült el annyira rosszul. Biccentek tehát beleegyezésképpen, de szavakkal nem toldom meg, nehogy elbízza magát. Nem hiányzik a thesztrál alá.
Míg a Szöszi a cuccaimért rohangászik ártatlan de mégis számonkérő kérdésnek ható kérdésem látványosan azért célba ér, mert rögtön visszakérdez.
- Mikor mondtam én ilyet?
- Inkább csak utaltál..
Jegyzem meg, mert bár ténylegesen nem állította, én ezt hámoztam ki a jól becsomagolt szövegből.
- De ha már itt vagyunk, nézhetek én is. Mondjuk egy új övet, vagy egy szép sálat esetleg
- Hmm, ne itt. Majd máshol. Van egy ötletem.
Mosolyodom el ravaszkásan, aztán elegánsan teszem le az immár üres poharat. Csak a pezsgőcseppek jelzik hogy egykor volt is tartalom benne bőven.
- Előbb együnk.
Kacsintok és elindulok Violet felé aki már vadul írja a jótállási jegyet meg az egyéb adminisztrációs dolgokat, de ugyanakkor már ott virít mellette a szatyor a ruhamárka logójával és benne a saját ruháimmal. Bűbájos de őszintétlen mosollyal köszönöm meg a segítségét és mikor kiérünk fellélegzek. Kicsit hűvös van a ruhában, de csak pár sarok innen az étterem, ahova Edward menni akar. Én pedig nem ellenkezem, sőt kifejezetten élvezem a puccos éttermek hónapról hónapra való tesztelését.
Asztalért ugyan várni kell pár percet de végül csak az ölembe teríthetem a hófehér, monogrammon bársonyszalvétát hogy aztán az itallap hosszú listáját böngésszem.
- Én azt hiszem bort innék…
Mosolygok fel a velem szemben ülő aurorra, majd bezárom és leteszem a finom papírlapokat.
- Rád bízom az évjáratot és a fajtát.
Nem az anyagi vonzata miatt inkább az ízlése végett. Én egyarát szeretem a száraz vöröset mint a fehéret.
- És mondd csak mennyi felesleges pénzed van mára? Mert Armaninál kisebb vagyont tud az ember elkölteni.
Közben a pincérnek bökök a kinézett főételre az étlapon, mely könnyed salátaágyon felszolgált pikáns jércemellet ígér. Pont megfelelő hogy ne fulladjak meg ha valami olyan témára kerül a sor, mely talán a torkomon akadna.

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap 11 óra

(https://i.pinimg.com/564x/f1/bb/8b/f1bb8bf8b440fd7379fbe3fc6071aaf5.jpg)(https://galvinrestaurants.com/wp-content/uploads/2019/07/48.1_Galvin_LaChapelle_Interior_JC_014-1024x584.jpg)(https://galvinrestaurants.com/wp-content/uploads/2020/05/galvin-green-man-261119-13936-684x1024.jpg)

*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

Bőven elég az a biccentés. Én máris lyan képet vágok, mintha előttem lenne egy szép, designos tányéron egy csábító falat. Pedig a gyomrom nem korog igazból.
- Inkább csak utaltál…
- Aljas rágalom - ellenkezem átlátszóan, de egykellőképp lehengerlő mosollyal.
- Hmm, ne itt. Majd máshol. Van egy ötletem. Előbb együnk.
Ha van nő, akinek szót fogadok, az legfeljebb ő lehet. Vagy férfi. A szüleimnek se engedelmeskedek, sőt éppen nekik nem, na de mi van akkor Hopkirkben, ami még erre is rávesz?
A szőkét csak azért veszem észre, mert oda kell neki adnom a ruha árát. Az utolsó pillanatban kanyarodik az ujjam a tárcám mugli pénzeket rejtő rekesze felé, kis híja, hogy ne varázslópénzt nyomjak a nőcske kezébe. Azt inkább észreveszem, Melanie mennyire pikkel rá, és ahogy a fejemben összerakom a képet, még szélesebben somolygok. De nem szólok semmit.
A Galvin la CHapelle egy közeli, jó hírű hely, de még én sem voltam sosem. Legalább új tapasztalatot szerzünk, Előre engedem a hölgyet az ajtóban, majd követve őt, megállapítom, hogy ez a háttér is csodásan áll neki. A plafont helyettesítő üvekupolán átszüremlő fény, a hófehér abrosszal, csilogó kristállyal és ezüstösen fénylő étkészletekkel, az elegánsan öltözött emberekkel, a csábító illatokkal… Jól kiemelik mind azt a különleges valamit, ami benne ott van.
Ez nem az a hely, ahová csak úgy beesnek az emberek, de Hopkirk ruházata igazán ideillő, az én szokásos fehér ing-fekete nadrág munkaruházatom pedig szintén nem üt el az íratlan dress kódtól. De persze ügyet se vetnének ránk, csak hgy én várok éppen eleget, egy flancos asztalra nem fogok. Míg Melanie nem figyel, a pulnál várakozó pasashoz lépek, és egy bőkezű kézfogással érdeklődöm, nincs-e egy félreesőbb, két személyes asztal a galérián, ami pont most szabadulna fel. Az ipse profi pókerarccal számolja meg a csúsztatott bankjegyek összértékét, majd olyan mézesmázas mosollyal intézkedik, hogy az beillene egy fogásnak is. Seperc alatt felkalauzolnak minket a lépcsőn, hogy a többi vendég felett ücsörögjünk a galéria egy csendes, jó kilátású részén. Elégedetten dőlök hátra, a tarkómra téve kezeimet.
- Én azt hiszem bort innék… Rád bízom az évjáratot és a fajtát - mosolyogja, én pedig bólintok.
- Maradjunk a fehérnél, ha már pezsgőztünk - javaslom, és elveszem a kezéből az itallapot, noha nyilván nekem is készítettek egyet, de nem múlasztok el egy lehetőséget sem, hogy közelebb kerüljek. Érkezik a piás pingvin, én pedig mutatom a választást.
- Egy üveg Domaine de Montille-t szeretnénk - mondom, mire lelkesen bólint. Gondolom régóta várakozik már ez az ital a pincéjükben.
Amíg hozza az innivalót, átböngésszük az étlapot is. Illetve, Melanie nyilván átnézi, nekem nem sokat mond se a csicsás francia név, se az utána következő részletek, amik közt olyan zöldségek meg husok is szerepelnek, amikről nem is hallottam. Inkább a távolabbi asztalokon landoló fogásokat lesem, és azt az egyet hamar megállapítom, hogy nem itt fogunk jól lakni. Hacsak nem olyan színházi kellék cukortányérokon szolgálják fel az ételt, amit utána elfogyaszthatunk szintén.
- És mondd csak mennyi felesleges pénzed van mára? Mert Armaninál kisebb vagyont tud az ember elkölteni.
- Nem felesleges, ha hasznos, amire fordítom - jelentem ki határozottan. - Majd vállalok túlórát - teszem hozzá gúnyosan, no nem mintha panaszkodhatnék a fizetésemre, de azért egy aurori díjnak nyilván megvannak a határai, ha már közpénzből fizetik. Azt nem részletezem, hogy ez a túlóra nem a minisztériumban zajlana, és nem ártatlan adófizetők galleonjait zsebelném be, hanem minden bizonnyal bekopogtatnék valamelyik rokonomhoz, hogy lökjön oda egy kis érmét, némi aprópénzt abból, ami egyébként is jogos jussom lenne.
A pincér visszatér, és elegáns mozdulatokkal kitölti a borunkat, majd a félig maradt üveget az asztalon hagyja. Melanie választ előbb, s én még most is inkább őt nézem. Minek is kérjek bármit? A rejtett étlap sokkal izgalmasabb, és akkor rájövök végre, mit szeretnék.
- Nekem hozzon valamit a sorok közül. Izgalmas előétel és főétel is, kétfélét egyelőre mindkettőből. A desszertről még beszélünk - ígérem neki kedélyesen, és ki se nyitom a saját étlapomat. Szerintem tudja már, merre hány óra, mert profi műmosollyal biccent, és elsiet.
- Veszélyesen élünk, mi? - kérdezem a velem szemben ülőt, mikor kettesben maradunk
- A mellen én is gondolkodtam - teszem hozzá huncutul, aztán kezembe veszem az italomat, és felé billentem finoman, hogy koccintásra invitáljam.
- Egyébként felesleges vagyonok elverésében jó vagyok. Képzeld, vettem egy házat véletlenül… - kezdek bele. - Innét oda megyek majd, megnézni, megvan-e még - teszem hozzá mélázva. Mivel jó környéken van, talán nem piszkálta senki, és Frank zajongása is távol tartja a betolakodókat, de sose lehet tudni.
- Na és te mit terveztél későbbre? Esetleg egy újabb randevú Henryvel? Mint hallom, volt, ami elég hűvösre sikeredett - teszem hozzá. Bizony, a minisztériumban a falnak is telefüle van, mindenki tud mindent IS. Hozzám is eljutottak bizonyos pletykák. Hidegről… És melegről is.
- Félre ne értsd a kérdést, nem akarok a magánéletedben vájkálni persze… Csak féltékeny vagyok. De nagyon - jelentem ki vidáman, mert semmi értelme nem is volna titkot csinálni belőle. Inkább somolygok derűsen, és a drága borba merülök.

Bár a galéria fényárjában is ücsörög két páros rajtunk kívül mégis jóval csendesebb és elszeparáltabb mint a lenti rész. Ha nem ismerném Edwardot talán azt hinném randit akar kisajtolni belőlem, de hát ez egy zsarolásnak indult túszejtésbe torkolló találka, ami minden csak nem romantikus. Vagy nem abban a klasszikus értelemben, de meglehet csak azért gondolom így mert közel se készültem rá.
- Maradjunk a fehérnél, ha már pezsgőztünk. Egy üveg Domaine de Montille-t szeretnénk…
Nem vetek ellent de azért kikerekednek a szemeim. Érthető hát ha viccesen szórakozva rákérdezek ingje gatyája is rá akar menni egy ebédre vagy tényleg belefér-e ez a költségvetésébe? Nem kellene ennyit költenie… pláne rám. Valahol enyhe zavart érzek, ugyanakkor élvezem is. Jogos, már ha a tönkretett ruháim számát nézzük, ahogyan felemlegette, de elvárható-e? Nem gondolom.
- Nem felesleges, ha hasznos, amire fordítom
Akaratlanul is összeszűkül a tekintetem, és méregetem őt egy sort. Milyen burkolt célzásokkal akar levenni a lábamról? Mert ezt érthetném úgy hogy a belém fektetett energiáját látja megtérülni meg úgy is, hogy… áh… hagyjuk.
- Majd vállalok túlórát
Vállat vonok mint akinek mindegy és bámészkodom egy sort a dekoráción. Tetszik az összhang, a színek harmonizálása de minden nap itt enni unalmas lenne. És elnézve az adagok mennyiségét, hát Nottnak ez biztosan kevés lesz hiába eszi végig az egész menüsort a séf ajánlásával.
Legalább a bor kiszellőzik szépen míg dönt, és csak egy udvarias biccentéssel köszönöm meg a közreműködést, miután méltóságteljesen távozik a rendelésünkkel.
- Veszélyesen élünk mi? A mellen én is gondolkodtam
A piszkálódásra csak egy kedvesnek burkolt fanyar mosolyt villantok felé, de értékelem hogy legalább nem szánt az arcomtól lejjebb az az átható égkék pillantása.
- Azt rögtön sejtettem….
Miután nem mond tósztot hát könnyeden emelem meg a poharam. Szinte várná az ember lánya, de Nott az Nott, vele minden más, soha semmi nem a megszokott, nem úgy mint Henryvel mondjuk. Így nem is erőltetem bele olyanba, ami nem az ő terepe vagy tőle idegen. Inkább csak élvezem a fehér nedűt míg ő folytatja a megkezdett társalgást.
- Egyébként felesleges vagyonok elverésében jó vagyok. Képzeld, vettem egy házat véletlenül…
Olyan hirtelen jött információ ez hogy még a szám is tátva marad a meglepettségtől. Aztán persze rájövök mennyire ostoba képet vághatok így gyorsan rendezem arcom vonásait lágy, szelíd érdeklődéssé nem pedig hüledezéssé, amit valójában érzek.
- Véletlenül?
Csodálkozom nyíltan.
- Innét oda megyek majd, megnézni, megvan-e még
- Miért? Talán olyan kacsalábon forgó palota, hogy megszökik? Tudtommal van már egy… minek másik?
Nem értem, de meglehet jobb is. Mellesleg igazán érdekes, hogy hogyan lehet egy házat véletlenül venni… Ez nem olyasmi, mint egy ostoba pipereholmi…
- Na és te mit terveztél későbbre?
- Semmit…
Vágom rá, miközben a pincér meghozza a felszervírozott tálakat. Már ránézésre is gusztusos, az illata mennyei ízorgiákat ígér de alig jutok az első pár falaton túl mikor jön a hideg zuhany.
- Esetleg egy újabb randevú Henryvel? Mint hallom, volt, ami elég hűvösre sikeredett
A torkomon akadna a saláta, de szerencsére lecsusszan pont időben. Inkább egy retekdarabot szúrok fel a hosszú szárú villámra.
- Honnan… - de ki se kell mondanom a kérdést, már sejtem is a választ. Nem hiszem hogy pont Mirol hencegett volna el bármivel, pláne hogy külön kértem. Van tippem ki. A kérdés az honnan a jóretkespicsából tudta mégis meg. Azt hittem kellően diszkrétek voltunk…
- Félre ne értsd a kérdést, nem akarok a magánéletedben vájkálni persze…
- Már megtetted…
Morcoskodom és a retket úgy lendítem hogy a férfi homlokát találja telibe majd pottyanjon a tányérjára. Kuncogok egy sort, és a poharam mögé bújok gyorsan körbelesve, bárki észrevette-e de szerencsére nem.
- … Csak féltékeny vagyok. De nagyon.
Kár beleinnom a borba, mert most aztán tényleg majdnem félreköpöm az egészet. Ez már maga alapvetően is abszurdum, így meg ebben a közegben és körítésben még inkább. Elhűlve nézek a másikra, mérlegelve viccel-e vagy komolyan mondja, de nem jutok dűlőre azon a barátias mosolyon. Csak a szeme utal némiképp hogy igaz lehet, mert ha nem is a klasszik szomorú pillantás azért van benne egyfajta… vágy, hogy megcáfoljam a tényeket. Felkacagok halkan, de el is hal ez hamar mert nincs benne semmi de semmi vicces, pláne hogy igaz. Nagyon is igaz. Feszengeni kezdek és a nyakamhoz érek de tudom, ha valami hát ez aztán elárul. Igazából kár szavakba önteni, de mégis megteszem. Nem Edward miatt vagy a vallomásának köszönhetően hanem saját magamért.
- Egyszeri alkalom volt. Te is jól tudod miért.
Szinte csak suttogom az egészet, mintha ezzel meg nem történtté tehetném, bár igazából nem akarom. Miért is akarnám? Az eljegyzésem nem bomlott fel, a szerződés tovább él és akár tetszik akár nem, ebbe bele kell törődnöm. De mégis úgy érzem magam mint egy kamasz, akit rajtakaptak hogy dézsmálja a bájitaltanszertár tartalmát. És nem merek a velem szemben ülő vallatóra nézni.

Csak hallgatom csendben a kristály és a drága bor csengését, miután egymáshoz érintettük a poharaink. Hiába csörögnek körülöttünk az evőeszközök, és duruzsol a többi vendég, ez a hang átvisszhangzik mindenen, legalábbis számomra még a halk zenét is elnyomja. Ott csilingel a fülemben még sokáig, mikor már beszélgetünk is.
- Véletlenül?
- Elképzelhető, hogy enyhén alkohol befolyásoltsága alatt álltam - célozgatok, és tudom, hogy ebből rögtön rájön, nagyjából mi történhetett. Tehát pont annyit tud immár a dologról, mint én, hiszen jószerint egy villanásra sem emlékszem abból az éjszakából. De sok idő eltelt Valentinnap óta, és úgy tűnik, a hölgyek társasága által hagyott űrt én színültig alkohollal töltöttem. Mégis csak most érzem azt, hogy nem vagyok már olyan szomjas. Pedig a borból most csak óvatosan kortyolok. Ez nem olyan lőre, mint a mindennapi.
- Miért? Talán olyan kacsalábon forgó palota, hogy megszökik? Tudtommal van már egy… minek másik?
- Ez nem palota - legyintek, aztán elgondolkodva hozzáteszem:
- De nagyon stílusos. Viktoriánus vagy milyen. Nem is hiszem, hogy nagyon hozzányúlnék, legfeljebb egy tisztasági festést kap. Aztán talán kiadom apartmanként, izgalmakra vágyó turistáknak. Van egy padlásszellem - pontosítok vigyorogva azon, amit mondtam, mert kivételesen most csak utólag hallottam ki belőle a huncutságot. Frankre gondoltam, természetesen, izgalmak címszó alatt.
Aztán rátérünk a veszélyesebb vizekre, de nem bánom a hullámokat. Raftingolni sem ok nélkül szeret az ember, talán az életveszélyt megéri megkockáztatni az élményért.
- Semmit… Honnan… Már megtetted… - szúrkálja közbe, én pedig ártatlanul teszem fel a kezeim, egyikben a poharat is tartva elegánsan.
- Csak ha hagyod - jegyzem meg, hiszen ha nem válaszol, nincs vájkálás. De végülis válaszol. Majdnem nem is veszem észre a közénk helyezett tálakat, csak onnan tűnik fel, hogy menet közben valamikor étel érkezett, hogy homlokon vág egy retek. Nem mintha ellenemre volna egy kajacsata, ami tudjuk, felnőtt férfi és nő között mibe torkollhat, de egyrészt nem itt az étteremben, másrészt belőle nem néztem volna ki. A kis gyökér halkan koppan a tányéromon, én meg meglepetten dörgölöm meg a homlokomat ott, ahol érintett.
- Ne lőj, bevallok mindent - kedélyeskedem. És úgy is lesz. Ő kis híján belefullad a borba, de ha ezt tudom, a vörösből kértem volna, ott még sokkal szélesebb volt az árszabás.
- Csak óvatosan… Meg ne ártson - dünnyögöm, és nyugodt mosollyal állom kutató tekintetét. Sőt, nyíltan farkasszemet nézek vele, és hogy közelebb kerüljek, szépen az asztalra fölé előrébb hajolok, alkarjaimra támaszkodva. Hadd olvasson csak. Addig én elgyönyörködöm azokban az okosan és szúrósan csillogó szemekben. Kíméletlen vagyok, mert hiába keresi a hazugság jeleit, nem találja.
A zavart kacaj, meg ahogy a keze a nyaka elé téved, mind-mind árulkodó jel.
- Zavarba hoztalak? Nem volt szándékomban - jelentem ki bocsánatkérőn, de inkább kicsit meglepetten. Mindig tud valami olyan érzelmi reakciót mutatni, ami más, mint amire számítanék. Azt gondolnám, máskor is szembesítették már ilyesmivel.
- Egyszeri alkalom volt. Te is jól tudod miért.
Nagyot sóhajtok, és nem engedem el a pillantásomból azért sem, hiába menekül.
- Nem. Nem tudom - kötözködök, de nem undok módra, ahogy mással tenném. Inkább csak piszkálom, de jóakarón.
- Nem tudom, miért nem választod inkább a boldogságot. És most nem csak magamra, vagy akár Mirolra gondolok, vagy akit csak akarsz, mindegy… Van választásod. Miért nem engeded meg magadnak, hogy szabad legyél? Olyan fontos a vagyon? Vagy a jó hírnév? Mennyibe kerül, hogy azt az életutat járd, amit akarsz? - susogom, de csak alibiből. Tudom, hogy ezek a szavak igazából rendesen verik az aranykalitkát, rázzák azokat a kényelmes rácsokat, amiket ő választ. Ritka eset, de most úgy érzem, végtére is itt elég, és visszafogom magam. Elengedem a rohamot, hátradőlök, és keresztbe fonom a kezeimet.
- Persze te tudod. Ha neked fontos, hogy szót fogadj, és betartsd az ígéretet becsületből, az más. De ha rám hallgatsz… Önmagában a pénz és a jó hírnév túlértékelt dolog. Nem temetik őket veled. Csak az élményeket - teszem hozzá, aztán szemügyre veszem, mit is hoztak nekem. Valami egzotikus, rózsaszín, napsárga gyümölcsdarabkák, halványbarna felvágottserűségen, égő piros szószban. Csak úgy kézzel kapok el egyet, és a számba dobom. Furcsa kombináció, de igazi ízélmény. És jó csípős. Szórakozottan odakínálom a tányérral Melanie-nak, aztán ő eldönti, hogy megkóstolja, vagy megdobál vele.

Meg sem lep, hogy az alkoholra fogja a házvásárlási indítékát. Csak meglepetten csóválom a fejem, mert kezdem érteni milyen jellegű vétel is volt ez. Ennyi erővel akár a mugli pókeren is nyerhette volna vagy a bájitaltantődzsén egy jópofa fogadás keretein belül.
- Ez nem palota. De nagyon stílusos. Viktoriánus vagy milyen. Nem is hiszem, hogy nagyon hozzányúlnék, legfeljebb egy tisztasági festést kap.
A felhorkanása a jelzőre tőle idegen, így nagyot pislogok csak megszeppenve. Nem akartam megszólni, nem szokásom pláne nem látatlanba. Talán ezért is csak annyival intézem el a dolgot, hogy az orrom alatt motyogom el:
- A viktoriánus szép. A padlássszellem problematikus.
És ezzel inkább kiszállok a házfelújítási terveiből, mert közöm amúgy se sok van hozzá, meg hát olybá fest elég kényes téma ez neki.
Talán ezért fordul a pálca csúcsa és szegezi rám képzeletben, górcső alá véve a magánéletem. Ha nem ismerém azt hinném kicsinyes bosszú ez az előbbiért, de valójában sejtem, elkerülhetetlen lett volna normál esetben is. Készülhettem volna erre, de hát naivan ostoba vagyok néha mellette és elfeledkezem a felvett szokásokról, így félig szelíden fulldokolva hallgatom ahogy szellemeskedik. Legalább ő jól elszórakoztatja önmagát, ha már más nem…
- Zavarba hoztalak? Nem volt szándékomban
- Nem?
Kérdezek vissza élesen és kissé bosszúsan. Még a bamba, meglepett arckifejezése a retek miatti incidenssel se tudja feledtetni hogy majdnem a pohárba végeztem.
- Szerintem meg nagyon is ez volt a szándékod.
Kár tagadnia, imádja a necces, kényelmetlen szituációkat. Nemcsak mást belekeverni saját magát is a képletes dobozon kívül helyezni. Ez egyszerre érdekes, lehengerlő, vicces is alkalomadtán, új, inspiráló és ijesztő. Hogy melyik leginkább az nagyon jó kérdés.
- Nem tudom, miért nem választod inkább a boldogságot. És most nem csak magamra, vagy akár Mirolra gondolok, vagy akit csak akarsz, mindegy… Van választásod. Miért nem engeded meg magadnak, hogy szabad legyél? Olyan fontos a vagyon? Vagy a jó hírnév? Mennyibe kerül, hogy azt az életutat járd, amit akarsz?
Dühösen fújtatok, mert nem akarok ebbe újra belemenni vele. Ő azt hiszi megoldhatok mindent de valójában azért ettől sokkal árnyaltabb a kép.
- Persze te tudod. Ha neked fontos, hogy szót fogadj, és betartsd az ígéretet becsületből, az más. De ha rám hallgatsz… Önmagában a pénz és a jó hírnév túlértékelt dolog. Nem temetik őket veled. Csak az élményeket
Nem kerüli el a figyelmem ahogy a neked szó kissé nagyobb hangsúlyt kap, mint minden más. Somolygok ezen egy sort de igyekszem leplezni, több-kevesebb sikerrel.
- Hmm ez alapján akkor Mirol az ideális választás. Mert te nem akarsz se házasságot, se gyereket, se semmit. Csak gondolom Vörös Tangákat női mosdókban…
Szándékosan nyomom meg ugyanúgy, a jelzőt mint ő és előre dőlök. Féltékeny? Nem hiszem. Csak mondvacsinált indok ez, de mégis nagyon érdekel az ellenkezője, már ha tényleg igaz. Igaz lenne? Elbizonytalanodom. Annyi alkalom volt, annyi lehetőség, annyi elhagyott kvaffhelyzet…. Ki akarom deríteni, így bátor módon a poharamért nyúlok, a szép kecses üvegpohár száráért, úgy hogy kézfejemmel szinte véletlenül az övét súrolom.

- Szerintem meg nagyon is ez volt a szándékod.
- Nem gondoltam, hogy zavarba jössz ettől - tárom szét a kezeimet finoman, kicsit bűnbánóan, kicsit meg huncutul. Nem gondolok én már semmit, mindig képes meglepni, felesleges is előre találgatnom. Kiszámíthatatlan, mint egy mennydörgő, irányíthatatlan, mint az elharapódzó lángok. Még szerencse, hogy én szeretek a tűzzel játszani.
- Hmm ez alapján akkor Mirol az ideális választás. Mert te nem akarsz se házasságot, se gyereket, se semmit. Csak gondolom Vörös Tangákat női mosdókban…
Mivel ő nem vesz a felé kínált tálról, hát én elkapok még egy darabot.
- Vörös Tanga régen lekopott már - kezdem az ellenrohamot mintegy mellesleg, két falat között ezzel a kis felütéssel. Igen, nagyon régen. A többivel együtt. És furcsa, ennyi elvonás után már kezdem nem a hiányt érezni, hanem valami újabbfajta szabadságot. Mert én momentán nem tudom, nekem mi kell. Illetve ez talán így nem igaz, de most többfelé vezet az út, és amíg nem döntök, addig az összes egy jó lehetőségnek tűnik.
- Neked ez kell? Kirakat-esküvő a rokonságnak és az irígyeknek hetedíziglen, örökösgyártás az elvárásoknak megfelelően? Pelenkákat varázsolni tisztára, és meleg vacsorát, ha az urad hazaérkezik? Esküdj meg, hogy ez kell… - mondom, és a pezsgőbe is belekortyolok, várva a választ kíváncsian.
- Egyébként nem döntök arról, mit akarok. Úgy sokkal izgalmasabb. Talán nem akarok esküvőt, talán egy újabb részeg éjszaka után arra ébredek, hogy Las Vegasban elvettem valakit. Vagy egyszer lesz egy titkos, megszöktetős esküvőm a Bahamákon. Vagy igen, talán sohasem házasodom meg, mégsem - rántom meg a vállam, és elgondolkodva leteszem a poharam. Az övé mellé. És valahogy ő pont akkor nyúl a sajátjáért.
Nagy a késztetés, hogy odanézzek. Hogy lássam összeérni a bőrünket, a nagy lapátkéz melett a vékony, kecses ujjakat. De tudom, hogy ez olyan kicsit, mint a bűvészmúsorban a színpadi füst és a sok csillám - csak figyelemelterelés. Úgyhogy én most a szemébe nézek kutatón, huncut mosollyal.
És talán csak belelátom a saját tekintetem csillogását, nem tudom. Talán csak képzelem, hogy bizony nem csak erről az oldalról merül fel a féltékenység, s véletlenül kötünk ki már megint a mosdós incidensnél. De azt sejtem, szándékos, ahogy bemerészkedik a kimondatlan területemre. Hogy direkt sarkall tettre.
- Nahát, mit találtam - fordítom rá az ujjaimat egy gyors, és elegáns mozdulattal a vékony csuklójára valahogy úgy, ahogy ő próbálta a borospohár kristálynyakát elkapni.
- Mennyien áhitoznak ez után a kéz után… És közben ez milyen kalandos, csak nem elszökik? - kérdezem, és finoman, érzéssel fogom Melanie-t, de ha elrántaná a kezét, azért végigsimítok rajta, mielőtt elengedem.

- Nem gondoltam, hogy zavarba jössz ettől
Talán a bűnbánó arc az, ami megbocsátásra késztet, vagy egyszerűen csak a puszta nyílt igazság ami a szemeiből süt. Bárhogy is, a felém kínált tányér guszta falatkáit inkább meghagyom neki, pláne mert a saját ostoba csapdámba esek. Őt akarom bántani, de saját magamtól veszem el a kedvet Betty emlegetésével. Még a férfi cáfoló válasza se derít jobb kedvre.
- Vörös Tanga régen lekopott már
Hümmögök egy sort nagy bölcsen, amolyan hiszem ha látom jeligés tartalommal. Lehet itt szépíteni a dolgokat de ha ő igen hát más majd átveszi a helyét. Nott legalább olyan sűrűn cseréli a nőit mint más az alsóneműjét és ebben biztosan vetekedhetnek Mirollal. Valamiért azonban a megérzésem azt súgja a mérleg képzeletbeli serpenyője nem a titkár felé billenne.
- Neked ez kell? Kirakat-esküvő a rokonságnak és az irígyeknek hetedíziglen, örökösgyártás az elvárásoknak megfelelően? Pelenkákat varázsolni tisztára, és meleg vacsorát, ha az urad hazaérkezik? Esküdj meg, hogy ez kell…
Vállat vonok pláne a számonkérő hangnemre a végén.
- Valójában nem, nagyon nem, de…. ki tudja? Lehet egyszer mégis… megőrülök.
Az aranyvérű családoknál ez a hajlam meg a fura szokások sosem voltak életidegenek. Egy gyerek puszta gondolatai is meg én két külön mátrixot képezünk, de lehet egyszer csak összefonódik ha az élet viharai úgy hozzák. Pláne ha kényszerből Monstro mellett kötök ki, ahogy apám azt eltervezte egykor.
- Egyébként nem döntök arról, mit akarok. Úgy sokkal izgalmasabb. Talán nem akarok esküvőt, talán egy újabb részeg éjszaka után arra ébredek, hogy Las Vegasban elvettem valakit. Vagy egyszer lesz egy titkos, megszöktetős esküvőm a Bahamákon. Vagy igen, talán sohasem házasodom meg, mégsem.
- Na látod, ez biztosan igaz.
Bólogatok és igyekszem kedvesen illedelmes mosolyba burkolni mennyire felkeltette az érdeklődésem Las Vegas. Nem, nem kifejezetten az esküvő gyors és vad lefolyása miatt hanem a kaszinó és a szórakozás végett.
- Tőled nem is várna el kevesebbet az ember.
Igazából bármennyire is szarkasztikus a hanghordozásom, ez voltaképp egy bók akart lenni. Nem tudom unott pingvinként bájvigyorogva elképzelni London bármelyik kápolnájában egy rakás ember előtt. Már önszántából, csakis belekényszerített helyzetben.
Nem tudom ez bíztatja-e vagy alapvetően se hagyta volna ki a felkínálkozó lehetőséget, de hiába csak súrolja az én kezem az övét, kertelés nélkül veszi sajátjába. Szerencsére a jobbot nem pedig a balt, így nem kell aggódnom hogy esetleg újabb zálogként túszul ejti újra az órám.
- Nahát, mit találtam
Van valami a mély, enyhén morgós hanghordozásában, amitől meglendül a szívem mint a menekülő vadé. Talán csak az izgalom, hogy nem tudom mit is várjak tőle vagy csak az érintése, ahogy a csuklóm köré fonódnak erős, meleg ujjai.
- Mennyien áhitoznak ez után a kéz után… És közben ez milyen kalandos, csak nem elszökik?
Ebből már tudom, benne van ő a játékban. Mondjuk sosem kellett kétszer kérni ilyesmikre. Pláne ahogy előre hajol le sem véve a tekintetét rólam én ellenben elszakítom a kékjeiről a tekintetem és inkább a túszul ejtett kacsómat szemlélem. Nem húzom el, sőt. Úgy forgatom hogy még jobban hozzá érjen. Befészkelje magát kezem teljesen az övébe.
- Szeretnéd hogy elszökjön?
Hajolok előrébb kissé megvillanó tekintettel és már csak szinte a két borospohárnyi távolság ékelődik közénk.
- Tudom, hogy mindened a kaland és a vadászat…
Nem kellett sok idő hogy átlássam, mennyire imádja a másik a veszély különböző fajtáit. Olybá tűnik, számára ez a gyengeség. Talán ezért is vett meg egy padlásszellemmel összeboronált házat. Ujjaim hozzá és hozzáérnek az övéhez, a tenyeréhez, amit épp érinteni tudok. Kívülről egy romantikusan enyelgő párocskának tűnhetünk, de valójában mik is vagyunk? Magam sem tudom biztosan...
- Bevallom, még sose találkoztam padlásszellemmel…
Nem azért suttogok, mert szégyellem ezt bevallani. Valójában nem is teljesen igaz, mert hallani hallottam már de felmenni nem mertem a skóciai kúriában Archeronékét megnézni. Inkább csak azért halkítom le a hangom, mert van ennek a hiányosságomnak egyfajta varázsa, amire szinte biztos vagyok hogy Edwardot megbabonázza. Kimondatlan felkérés egy újabb keringőre.

- Valójában nem, nagyon nem, de…. ki tudja? Lehet egyszer mégis… megőrülök.
Halkan kuncogok ezen, az ötlet abszurditásán fejcsóválva, de egy kicsit szomorúan. Tudnék mit mesélni a családi őrületről sajnos, de ez van, ha a vér tisztasága fontosabb, mint az épsége. Derült már ki a történelem folyamán sok helyütt és sokféle vérrel kapcsolatban, hogy jobb, ha rokonok nem szűrik össze szorosan a levet. Még kialakul valamiféle szerencsejáték, ami “fej vagy írás?” helyett “normális vagy őrült?” címet kaphatna. Bár velem kapcsolatban már nem volna olyan izgalmas fogadni, elég egyértelmű az utóbbi időben.
- Na látod, ez biztosan igaz. Tőled nem is várna el kevesebbet az ember.
Csibészes félmosollyal nyugtázom a véleményét, és nem mulasztom el észrevenni azt az apró, halvány kis szikrát. Mintha vágyakozás lenne? Hát igen, Vegas még egy óceánnyi távolságból is vonzó hely, főleg annak, akinek semmi egyebe nincs, csak veszteni való vagyona, és végtelen kedve a mulatásra.
Oda kéne menni. Egyszer talán. És vissza sem jönni. Megszökni minden ismerős elől, ott legfeljebb anyám távoli pereputtya zaklatna, de Amerika elég nagy ahhoz, hogy őket elkerülhessem, és soha ne kelljen velük találkoznom. Nem véletlenül a szabadság földje. És ha már tiltott szabadság...
- Szeretnéd hogy elszökjön? - kérdezi úgy, hogy az felér egy kihívással. - Tudom, hogy mindened a kaland és a vadászat…
- Ejjnye, de kiismertél - sóhajtom játékos bosszankodással, de a tekintetem rajong, és közelebb húz hozzá a maradék távolságon, hogy egymás tükörképeiként az asztal fölé hajlolva majdnem összeérjünk.
- Szurkolok neki, hogy a szabadságot válassza - teszem hozzá, és most már beszélhetek akár suttogva is, ilyen távolságból azt is hallhatja.
- Bevallom, még sose találkoztam padlásszellemmel…
- Sajnálattal hallom - duruzsolom eltúlzott döbbenettel, aztán finoman megszorítom a kezet a kezemben.
- Addig pedig nem is éltél igazán. Ezt be kell pótolnod. Most azonnal - pattanok fel, és húzom őt is magammal. Megtorpanunk az asztal mellett, eszembe jut, hogy talán nem kéne lelécelni, míg be nem fejeztünk itt valamit… De ő már lényegében befejezte az ebédjét, én pedig elcsipegettem azt a néhány falatnyi fogást, amit hoztak. A bort nyakon ragadom, a nőt pedig derékon.
- Mehetünk? - kérdezem huncutul.

Valami oknál fogva olyan bensőségesen bizalmassá válik közöttünk a légkör, ami eddig talán még sosem volt. És meglepő módon ez cseppet sem frusztrál, sőt… kifejezetten élvezem.
- Ejjnye, de kiismertél
Elmosolyodom szélesen, mert egy újabb nyílt dicséret tőle már igazán nem volt a napom betervezett része. Valójában egyetlen szegmense se de pont ezért élvezetes. Még hogy a spontaneitás ne lenne izgalmas…
- Szurkolok neki, hogy a szabadságot válassza
Igazából nem tudom itt a kezem szabadságáról van-e már szó ténylegesen vagy valami egész másról. Mondjuk esetleg rólam, meg a felvázolt lehetőségekről, melyek kecsegtetőek de kivitelezhetetlennek tűnnek. Az ujjaim az ő keze fogjai, főleg mert még közelebb húzza magához még inkább csökketve a távolságot. Mint eddig mindig, a közelsége úgy hat rám mint ostoba furkászra a fénylő arany, a gondolatok szelíden átsiklanak agyamon, egyet se tudok megragadni vagy értelmezni… vagyis egyet mégis. Az pedig a padlásszellem.
Magam sem tudom minek hozakodok elő vele. Ostobaság, de mégse annyira, mert Nott felnevet úgy, hogy attól még az én szívem is megolvad és nyoma sem marad bennem ellenkezésnek.
- Sajnálattal hallom. Addig pedig nem is éltél igazán. Ezt be kell pótolnod. Most azonnal!
A meghittség varázsát, mely mintegy láthatatlan puha takaró ölel körbe minket ő töri meg azzal, ahogy a kezem szelíden megszorítva felpattan és felhúz magával. Hirtelen zökkenek ki mindenből és meglepett pislogásra futja majd egy nevetésre. Letekintek a tányérjára, az övén több van mint az enyémen, és úgy intek felé..
- Nem akarnád befejezi a…
De láthatóan nem akarja, mert inkább a borosüveg nyakát ragadja meg lelkesen csillogó szemekkel. Olyanokkal, amikbe belepillantva könnyeden elengedem az étkezés témáját. Ehhez a ponthoz pedig az is közelebb sodor ahogy derékon ragadva nem tolakodóan de bizalmasan érdeklődőn kérdezi:
- Mehetünk?
Még ha egy nem is lenne a válasz akkor is igent mondanék. Mellette nem kell tartanom semmitől, se padlásszellemtől se mástól de azért hogy ne bízza el magát csak odaszúrom.
- Hmm, hát ha elég felkészültnek tartasz…. akkor igen.
Hagyom hogy kikalauzoljon az étteremből, kezembe a szatyrokkal majd az utca forgatagába belevegyülve egy csöndesebb helyre bevonjon. Muglik ostoba szeme csak egy párocskának vél, mindössze a halk pukkanás mely egy pezsgődugó kihúzására hasonlít jelzi, hogy mi már egy Viktoriánus ház birtokának a szélén állunk, messze London forgalmas bevásárlóutcájának zajától.

A helyszín szabad!

◊ Hopp, hova mész?◊
2002.07.18.
(https://i.pinimg.com/originals/98/9d/33/989d33d4fee13dfc33ed3cd440bf662c.gif)
◊ Hugo ◊
kopogtatás nélkül bejöhetsz...

zene ◊ Sea of Love (https://www.youtube.com/watch?v=KEfNo-rHjyQ&ab_channel=CatPower-Topic) outfit ◊ simple (https://i.pinimg.com/564x/94/20/c6/9420c681d17c13f75bcfdee9e89fe515.jpg)

Úgy tűnik, annyi időt töltöttem a suliban, hogy már nem is tudom pontosan, mi merre van. El akartam menni a 2 éve nyílt kis könyvtárba, ahol olyan finom száraz sütiket lehet kapni, erre eltévedtem. Már több órája eljöttem otthonról, mondtam anyunak, hogy szerintem két óra és itt vagyok. Már több mint három órája eljöttem, de még csak meg sem találtam a könyvtárat. Mondjuk az én hülyeségem is, mert nem mertem senkit se leszólítani, hogy hékás, elnézést, meg tudná mondani hogy...szóval némán róttam az utcákat, és most..most szomorúan veszem tudomásul, hogy már igazán éhes is vagyok, és nem csak a sütire. Délelőtt egész nap anyának segítettem takarítani. Mindent, de mindet kisuvickoltunk, és így délutánra egészen el is kókadtam. Pedig tényleg úgy rémlett hogy a wasabis után le kell fordulnom a Philphoot Lanen, egészen a Joe and Juiceig, de itt, itt nincs semmi. Vagy az a Gracechurch streeten volt? Jaj, szent szalamandraláb, a héten másodszor tévedek el. Kissé kiizzadtan fordulok le az A 15ös busz vonalára, hogy lebaktassak a Starbucks felé. Utálok itt menni, mindenhol autók, buszok, sok ember. Ha ezt tudom, akkor nem szállok le a buszról a Lime streeten... Nyomkodom a mugli mobilomról az smst anyának, hogy ne aggódjon, csak a lánya megint eltévedt, mintha nem itt élne amúgy. Annyira elszoktam már London mugli utcáitól, hogy folyton rossz felé fordulok. Ha egyszer elvégzem a fősulit is, nem tudom, vissza költöznék e ide. Heartfordsire biztonságosabbnak tűnik, ott kéne valami albérletet keresnem. A tömeg éppen elsodorni készül, mikor én sodrok el egy fiút. Már éppen szabadkozni kezdenék, mikor felismerem az arcot, és egy nagyobbacskát sikkantok a meglepődöttségtől. Előttem áll Hugo, de nem csak Hugo, hanem ...hanem a bőröndjei is kísérik.
- Hugo!-
Az emberek jönnek mennek körülöttünk, csak mi állunk ott a forgalmas utca közepén. Rossz érzés fog el, nem tudom, miét van nála ez a sok cucc. Remélem, hogy éppen kiréndulni megy, és lemaradt a családjától, vagy valami, etvedt, mint én. De Hugonak több esze van, mint nekem, a bamba lánynak, és biztos előre megnézné a térképet, ha azt érzi, hogy ismeretlen helyre megy. Gyanúm csak fokozódik bennem, de fel kell tennem a kérdést.
- Kirándulni mentek? Lehagytak a szüleid?-
Kedvesen, de félve kérdezem meg, és közben reménykedek, hogy azt fogja válaszolni, hogy fején találtad a szöget, és nem azért mert füllent, hanem mert valóban fején találtam a szapírtyót. A szívem a torkomban dobog, villog egy kis piros izé is itt a fejemben, és ettől aztán teljesen összezavarodom. A torkom kiszárad, és hirtelen megszűnik a körülöttünk lévő zaj. MÍg Hugo meg nem szólal, olyan, mintha megsüketültem volna. Észreveszem, hogy magasabb lett nálam, és ahogy felnézek rá, arcom ismét kicsit kipirul. Aztán újra a bőröndöket nézem, aztán megint őt, és megint a bőröndöt.

α ︱ e l i z a b e t h ︱ α

(https://data.whicdn.com/images/348362468/superthumb.jpg?t=1599238638)

β︱Livin' the dream, watchin' the leaves︱β

Ω time 20020718 beat: take me somewhere nice (http://hhttps://www.youtube.com/watch?v=CK1zCi0z_Hk) Ω

Húzom magammal a bőröndöm, és néha muszáj megállnom, hogy megigazgassam a válltáskámat is, amibe belegyömöszölve cipelem a szerencsétlen macskámat. Igazából egészen jól viseli, valószínüleg ő se nagyon szeretett otthon lenni. nem is tudom, hány napja keltem útra. Egy részem remélte, hogy keresni fogják. De a szüleimnek valószínüleg nem tűnt fel, hogy leléptem. Egyszer majd csak eszükbe jutok. De az is lehet,l hogy nem. Túlságosan bezsőtte magát Amy a testükbe, a gondolataikba, hogy totálisan bekattantak.
Megálltam az egyik kis bolt előtt, hogy a londoni tömeg ne sodorjon ki valamerre. Így is sokszor belegabalyodtam valaikbe, akiktől csak mogorva pillantást kaptam viszonzásul. Igazából nem nagyon szálltam meg sehol, bár egyszer kétszer az a hülye varázsbusz is felkapott, főleg ha éjszakáig nem tudtam szállást szerezni.
Az üvegajtó visszatükrözött, látszott az egyszerű, szürke pólóm, és a drappos nadrágom. Nem vittem sosem túlzásba az öltözködést, de azért látszik a nadrág szárán, hogy olyan hülyén rövid. Általában a Roxfortban növesztettem meg a cuccaim, anyák sose vettek nekem normálisan ruhákat, nekem meg pénzt se adtak. Párat elloptam ugyan Amy-től, de azt hiszem inkább most már neki adnám mindenemet, hogy megint velem legyen. Szóval, egészen megnyurgultam, talán még Beth-szt is sikerült tuklnőnöm ezalatt a pár hét alatt. Azért remélem még növök egy kicsit, legalább ennyivel kevesebb okuk lenne engem piszkálni a suliban és akár Beth-szt is megvédhetem, ha bajba keveredik. Vagyis ha egyáltalán van kedve velem még szóvba állni. Kissé beteges önbizalom hiányban szenvedek azt hiszem, de senki sose dícsért meg és Amy szavának nem hittem, mert nem volt súlya. Akiktől vártam ezt sose adták meg a dícséretet, csak rontottak a helyzetben. Talán ezért is vagyok olyan nyomorultul béna minden szociális kapcsolatomban... De mindegy is, talán enyni az életem, hogy senkinek sem kellek. Még a macska se azért van velem, mert velem akart jönni, hanem mert egyszerűen betuszkoltam szegényt a sport táskámba. Inkább csak vágok egy grimaszt, és tovább indulok, nem is tudom hova. talán tényleg le kéne mennem a világ pereméről. De persze ez fizikailag is képtelenség. Pedig az anyni mindent megoldana.
Ahogy evickélek valamerre, egyre nagyobb a tömeg, össze-vissza lök, hogy aztán valaki miatt teljesen előre lendülve elsodorjak valakit. Igazából egy pillanatra megbillen velem a világ, Meadow panaszosan nyávogva dugja ki a fejét a táskából, ami a vállamon lóg, miközben próbálom megtartani az egyensúlyomat, és nem elengedni a bőröndömet. Abba van mindenem, és azt hiszem egy sima ember nem igazán tudné hova tenni a megbűvölt bőröndömet hogy minden benne van... Egy fél könyvtár, egy csomó rejtvény... és igazából ennyi. ENnyi az életem.
A kis sikkanás viszont ismerős volt, és ahogy lepillantottam a lányra párat pislogtam, mintha csak valami nagoyn fura látomás lenne. A nagy számok törvénye alapján még nem is lenne olyan furcsa, de most valahogy az volt, hogy másodjára is csak úgy... belebotlok.
- Elisabeth Hepburn - mondom, és a hengomban egy kis meglepetés is bújkál. Ahogy elnézem ő is meglepődik, hiszen a tekintetével végigszalad rajtam és a bőröndjeimen.
- Kirándulni mentek? Lehagytak a szüleid? - kérdezi, és nyilván nem is haragudhatok rá. pedig már a gondolat is meglehetősen bizar. ha mentünk is valahova anyáékkal, akkor az Amy miatt volt, és csak Amy bezsélte őket rá, hogy én is menjek velük. De a sor végén kullogtam mindig párszor el is hagytak, fel sem tűnve képesek lettek volna hazavezetni, hogy ha Amy nem keres meg. Mindig megkeresett, aznap is megeresett. pedig anyniszor mondtam neki azt, hogy ne tegye. Szóval nem haragudok a lányra a kérdés miatt, inkább csak elbámulok a feje felett egy rövid időre, aztán csak megfogom a karját és kiljebb húzom a londoni nyári forgatagból, ami tele van túristákkal meg mindekivel.
- Én csak eljöttem - mosolygok rá fanyarul, majd inkább lebámulok az esőtől még egy kicsit nedvesen csillogó járdára. betölti a kettőnk közti kis csendet az autók tülkölése, az emberek duruzsolása, és a levegőben kúszik London nem túl kellemes belvárosi szaga, ami szinte olyan, mint Agyar lehelete. - Gondoltam megnézem eljuthatok-e a széléig - húzom kis mosolyra a számat, hiszen előző találkozásunkkor is ezt szerettem volna.

Valahol pontosan tudom, hogy nem kirándulni mennek, de nem akarom elhinni. Nem akarom, hogy a piros villogó izének a fejemben igaza legyen. Azt szeretném, hogy téves riasztás legyen. Nézem a csomagjait, a kikandikáló macskát...érzem, hogy most valami nagyon nem jó.
- Elisabeth Hepburn -
Hiába a nagy riadalom, ahogy kimondja a nevem, mintha a nagy hidegben begyújtanák a kályhát.
- Hugo Theron.-
Felelem mosolyogva, majd újból aggodó pillantás veszek a cuccaira. A táskája a vállán, a bőrönd, elég ziláltan fest, de neki még ez is jól áll. A zajos utcából semmi mást nem érzékelek, csak őt, pedig egy ember majdnem fel is lök hátlról, de én csak ott állok, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Eltalálta egy átok.
- Én csak eljöttem -
Valahol már akkor sejtettem, mikor megláttam. Sok minden érzés kavarog most bennem. Egyrészt borasztó jó őt látni, mert..mert többször is eszembe jutott, és le is rajzoltam őt. Azt hittem, a nyáron már nem is látom többet, és ettől különös köd ült a szívemre. Aztán itt van a féltés is, igen, azt hiszem ezt érzem. Féltem őt, hiszen így, egyedül a nagyvilágban a cókmókkal..nem kéne így lennie, egyáltalán nem. Mi lehet otthon náluk, amitől Hugo ennyire nem akar otthon lenni? Valami komolynak kell lennie. Na és aztán itt van ez a..nem tudom pontosan mi is ez. Met hát én mondtam, hogy jöhet hozzánk bármikor és..és..nem írt, nem szólt. Biztos nem is bír annyira, csak udvariasságból mondt, hogy jófej vagyok, meg kedves. Persze, hát, megértem..nincs is semmi gond. Nem sértődhetek meg, de azért fáj egy kicsit. Olyan nehezen megy nekem az emberek megismerése. Butának és bénának érzem magam, de persze annak a gondolata, hogy továbbra is egyedül császkáljon, egyáltalán nem tetszik.
-Gondoltam megnézem eljuthatok-e a széléig-
Szélesre húzza a száját, de én most egyáltalán nem tudok vele vigyorogni. Haragszom rá, mert nem szólt semmit, pedig kellett volna...vagyis, dehogy is, nem kellett volna persze, cak..jaj, tisztára össze vagyok zavarodva. Nehezn jön ki hang a torkomon, úgy ki van száradva.
- És..eljutottál?-
Tényleg, Beth, vegyél magadnak egy társalgás alapjait, mert ez kritikán aluli.
-Te elszöktél.- Egy kis csend. Nem tudom, mit reagáljak. Azt, hogy szólhattál volna? Valamiért kiabálnék vele, de nem teszem. Nem lehetek önző. Hugonak nagyobb baja van, mint az én beazonosíthatatlan tini hisztim.
- Nem kéne egyedül lenned. Van hol...van hova menned? -
Vigyázz, Hugo, mert ez a pisze boszorkány orr hamar kiszagolja, ha most hazudsz, és ha nem kedvelsz, ha haragudni fogsz rám, akkor is el foglak rángatni hozzánk, ha nincs hova menned. Ez már eldöntött dolog. Akkor is, ha idegesítelek. Igen, akkor is. Nem hagyhatlak magadra. Makacs vagyok.

α ︱ e l i z a b e t h ︱ α

(https://data.whicdn.com/images/348362468/superthumb.jpg?t=1599238638)

β︱Livin' the dream, watchin' the leaves︱β

Ω time 20020718 beat: take me somewhere nice (http://hhttps://www.youtube.com/watch?v=CK1zCi0z_Hk) Ω

- Hugo Theron.
Furcsa arccal méregetem, ahogy ő is azén tekintetemet keresi. Kicist megváltoztam, kicsit nőttem, kicsit fakóbb lett talán a bőröm, mindenem, a ruhám se feltétlenül passzol rám rendesen, de azt hiszem, ahogy a nevem kimodja, hogy felismer, és valiért ez olyan jó érzéssel tölt el engem. Hogy van még valaki ezen a világon, aki képes felismerni, aki az én nevemet mondja. Érzem magamon, hogy nem normélis, ami otthon megy, nem tudom magam értékelni, nincsen semmiben sem önmbizalmam, se hitem, mert nem erősítették meg bennem ezeket. Néha most is meggérdőjeleződik bennem, hogy én tényleg lehetek-e bárki más is, annál a valéakinél több, akit nem vett észre senki.
Kívácnsi vagyok, hogy mi jár most a fejében, amiért annyira kutakodva fürkész engem. De szerencsére nem vagyok legilimentor, hogy kitaláljam, biztosan azon töpreng, hogy minek van rajtam, velem ennyi cucc. Meadow közben álmosan kikukucskál a vllamon lógó sporttákából, apró kis orrával szaglászni kezd london bűzös tömény levegőjét, és nyávog egyet Beth felé nyújtogatva a fejét, hogy kikunyeráljon egy kis simogatást.
- És..eljutottál?- kérdezi Beth, én pedig megvonom a vállamat.
- Nem igazán - húzom keserű, bánatos mosolyra a számat, mikközben igyekszem vele kioldalazni a tömegből, hogy ne bökön és nyársaljon fel minket semmiféle erre járó, munkába rohanó brit alak, vagy elvetemült orosz turista. - Túl messze van - teszem még hozzá.
-Te elszöktél - mondja, én meg csak felsóhajtom. Lehet mondanom kellett volna neki, hogy nincs hova mennem, nem igaz? Hiszen a lény parkban is felajánlotta, hogy mehetek hozzájuk. De túl hangosan karistolnak a fejemben a gondok, nem akartam, hogy az ottani belső zajom bárhogy is megsértse, vagy bántsa., Iagzából csak féltem belemenni ebbe. Úgy értem egy másik család, ami teljesen méshogy működik, mint az ahol felnőttem. Hogyan is viselném. Félek, hogy bántanám őt is, mint a nővéremet. De válaszul bólogatok, és lehunyom a szemem egy pillanatra.
- Nem kéne egyedül lenned. Van hol...van hova menned? - kérdezi, mire kinyitom a szememet, és rápislogok. Iagzából hazudhatnék is, de Beth se olyan ostoba, mint a legtöbb ember, megérezné, hogy hazudok. Amúgy se megy az nekem olyan jól. Inkább csak megvonom a vállamat, majd a lábam elé bámulok, miközben a macskám kihámozza magát a táskámból, és Beth ölébe veti purrogva magát. Ő legalább mindig is azt cisnálta amit akart, és nem érdekelte semmi más.
- Nem... nem igazán van. Pedig azt terveztem, hogy elmegyek a peremig, és onnan hajót bontva elutazok a holdra - vetek felé egy nevettséges, gyerekes vigyort. AZtán persze el is komorodom, hogy elnézem ahogy a macska kúszik-mászik Beth karjaiban. - De ha neked is van egy csónakod, szívesen beleülök - mondom, még én magam is meglepődve ezen.
Egy kicsit féltem, hogy mi lesz velem, nincs nálam annyi pénz, hogy a Roxfortig akár a Foltozott Üstben tengődjek. És valahogy nem akartam diákmunkába se fogni, ahol persze hogy értesíti a szüleimet is arról, hogy mit csinálok, elvégre még messze vagyok a nagykorúságtól. Várakozóan Beth felé pislogok. Remélem, hogy nem haragszik annyira, hogy elküldjön a bús fenébe. Bízok benne, nem az a baj. magamtól félek és magamban nem bízom.

Furcsa így összefutni vele. Hugoval. Hugo Theron. Mikor kimondom a teljes nevét, akkor igazán elfog az érzés, miszerint egy különleges fú ő. De az, hogy ilyen furcsa, különös helyzetben találom szembe magam vele, mégsem csak örömmel tölt el. Hiszen egy egész szobát cipel magával! Na jó, nyiván nem, de majdnem. A cica nyávogni kezd. Nagyon szeretem a cicákat, és egy halk , vagyis néma rajongással nézek a cicus felé, aztán megrázom, magam, koncentráljunk a lényegre. Kérdésemre, hogy ugyan eljutott e a széléig, kissé tétova választ kapok.
- Nem igazán. Túl messze van.
Hülyeség is volt részemről még a kérdést feltenni is, de nem tudtam, mit kérdezzek, vagy válaszoljak. Tekintetem ismét a macskára téved, ahogy nyújtogatja kis nyakacskáját, majd újból Hugora. Egyértelműen állapítom meg, hogy elszökött. Sosem árult el sok mindent a családjáról, és a nővérével sem voltam szorosabb viszonyban, így tényleg nem látok bele. Nem láttam bele. Vagy bele kellett volna? Látnom kellett volna, vagyis valamit láttam, de nem kérdeztem. Vagyis... nem elég konkrétan. De nem akartam tolakodni se.... És most...hogy talán tényleg nem is kedvel annyira, bár ugyan barátok vagyunk, de nem úgy, mint gondoltam, és semmi egyéb. Hogy talán csak haverok vagyunk, ennyiben is kéne hagynom, nem kérdezősködni. De nekem ez nem fog menni. Ciki, vagy nem ciki, én kedvelem Huugot, most már sejtem, hogy jobban, mint ő engem, de sebaj. Akkor sem hagyom magára. Soha. Arra, hogy van e hova mennie, megvonja a vállát. Kiváncsi vagyok, mit válaszol, és már azon jár az agyam, hogyan is vonszolhatom el akarata ellenére hozzánk, de a macska hirtelem az ölembe ugrik, Reflex szerűen kapom el, mintha egy váratlan püassz jött volnaé Megvakargatom a fejét, de nem szólalok még meg.
- Nem... nem igazán van. Pedig azt terveztem, hogy elmegyek a peremig, és onnan hajót bontva elutazok a holdra -
Ez végtelenül magányosnak hangzik, már már kezd depressziósnak csengeni, ami egyáltalán nem tetszik. Zavartam pesztrálom a macskát, keresem a stavakat, amik ide illenek.
-De ha neked is van egy csónakod, szívesen beleülök.
Az utolsó mondatára kissé fellélegzek. Talán mégsem fogja most elutasítani a segítségem. Megpróbálom minden sértettségem elnyomni., és egy halvány mosolyt küldök Hugonak. Bólintok.
- Persze hogy van. Adj valamit a kezembe, ne cipeld egyedül. Buszoznunk kell majd, de jó lesz, ígérem.-
Nyújtom a kezem, hogy ráakasszon valamit. Kicsit félek is a haza vezető úttól. Mit kérdezzek, mikor kérdezzem. Lehet, hogy egyszerűen csak némán kísérem el hazáig. Anyának majd írok egy üzenetet, mire hazaérünk biztos csinál egy forró teát. Azt sem tudom, milyen teát szeret Hugo.
- Mondd csak...Hallottál már Marry Poppinsról?-
Hogy kevésbé feszengjünk, bedobok egy jégtörőt. Elmesélem neki, hogy Marry poppinsban a Banks család lakott ott, ahol én. Cherry Tree Lane 17 szám alatt. Imádom.

/A játék máshol folytatódik, a helyszín szabad!/

◊ s e a n ◊
don’t be afraid to walk alone;
don’t be afraid to like it.

(https://i.pinimg.com/564x/fc/63/4a/fc634aab3a5737f0d4c62b75dc680f1c.jpg)

2003. február 11.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/a8/47/38/a84738649f48d9f6418856af3e26492f.jpg)

Még mindig minden percben csak rá gondoltam. Hiába került el és tett úgy, mintha nem lett volna semmi karácsonykor… együtt voltunk a fa alatt, evett a vacsorából, amit gyorsan dobtam össze. Sean ilyen volt. Ha kedve volt, besétált és elvette, amit akart, aztán kegyetlenül sétált kifelé. Mindig csak attól féltem, hogy megint a hátát pillantom meg, ahogy gyors lépésekkel távolodik és az alakja egyre apróbb lesz, míg el nem veszik a tájban.
Nem akartam ezt újra átélni. Erős nő akartam lenni, ahogy előtte is voltam… de nem ment. Ha csak megláttam egy szerelmespárt, irigyelni kezdtem őket, amiért kettesben lehetnek. Irigyeltem, hogy viszonozzák egymás érzéseit. Ma reggel nem erre akartam koncentrálni, csak arra, hogy bemenjek a munkába, előtte meg szerezzek egy finom kávét abból a híres mugli kávézóláncból, ahol olyan isteni lattét készítettek… méghozzá cukor nélkül. És még szerettem volna egy finom szendvicset is, hogy bepótoljam a reggelimet, ami bizony elmaradt, mert inkább kocogni mentem el reggel. Többet kellett törődnöm magammal, hogy ne Seannal kínozzam magam. Ő nem szeretett engem.
Lassan sétáltam végig az utcán. Be-benéztem egy-egy kirakatba, mint régen és reméltem, hogy megpillantok valamit, amibe elképzelhetem magam… ehelyett azonban a kirakat visszatükröződésében ismerős mozdulatsort pillantottam meg. Hirtelen fordultam meg, azonnal megpillantottam a magas alakot, barna hajjal, zöld szemmel, amint egy csinos szőke nő beszél hozzá. Miért bámulta meg így? Mi köze van hozzá? Dühösen indultam meg felé, mintha nem is lettem volna nyugodt egy pillanattal korábban.
Ez annyira nem te vagy Safiya! Állj meg most! Pórbáltam magamra hatni, de nem ment. A gyűlölet úgy robbant ki belőlem a nő iránt, mintha egy vadmacska lennék, akinek a territoriumára tévedt volna. Mégis csak egy megvető pillantást vetettem rá, aztán Sean felé fordultam.
– Mi a fenét művelsz? – Emeletem meg a hangomat, majd megszorongattam a táskámat és olyan erővel ütöttem képen, hogy az még nekem is fájt, a bőr csattanását hallva. Megérdemelte, hogy rossz legyen neki, mégha képtelen is voltam úgy bántani, ahogy ő gázolt át rajtam.
– Egy ribanccal mászkálsz az utcán, miközben engem eldobsz? – üvöltöztem tovább, most már olyan hangosan, hogy egy csomóan megbámultak minket. – Ez komoly, Sean? Megcsaltad velem?! – Még mindig hangosan beszéltem.
– Már elnézést! – szólalt meg a nő, de csak felemeltem a kezem, hogy fogja be. Láthatóan nem akart ő is az arcába kapni egy ütést a fehér bőrtáskámmal. Elég volt az Seannak, akinek máris vörös volt az arca tőle.
– Nem érdemelsz meg engem! – Folytattam Sean arcába ordítozva, de legszívesebben megint felpofoztam volna. Nem tudom miért haragudtam ennyire, semmi értelme nem volt. Már párszor bebizonyította, hogy nem jelentek számára semmit. Most még is fájt látnom, hogy mással milyen jól elvan.

☾ I'm no shooting star, just a burning heart ☽

S a f i y a C a r s o n

2-0-0-3-f-e-b-r-u-á-r-1-1

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/564x/55/30/58/5530581ecc1111ea9085ce252f65ef4c.jpg)

(https://i.pinimg.com/236x/61/a9/40/61a94051f2c8011b8b8361427d9c4448.jpg)

A kimenőmet élvezve bóklásztam az utcán, és még mindig megvolt az a szokásom, hogy ha kuka mellett haladtam el beleszimatoltam, mintha csak onnan lett volna kinyerhető minden élelmem. Már nem éheztem, Aiden elég jól fizetett nekem, de valahogy el vagyok még így is anyátlanodva. Hirtelen lett pénzem és nem tudtam mit kezdeni vele, szóval csak bepakoltam a nagyját a széfembe a Gringottsban. és valahogy ugyan úgy éltem... Nagyjából, azért Safiya miatt kezdtem egy kicsit jobban odafigyelni, meg úgy voltam vele, talán mégsem kéne kitennem az örökös aggódásnak se őt, se Leah-t, se pedig mondjuk Aidneéket. Furcsán szétcsúszva vagyok ebben a pár hónapban, és valahogy mindig úgy érzem magam, mintha valaki bábuként rángatna engem ide oda. Szenvedtem, mert egyszerűen égetett Safi hiánya, a kellemes illata, az érintése a hangja, a csillogó barna szempárja, ami olyan őszintén nézett rám, mint még talán sneki más. Nem mintha jogos lenne bármit is viszonyíthatnom az életem 12 éve homályba fullad, és szinte kezdek lemondani róla, hogy valaha vissza is kapom őket. Még csak el se mertem menni Elliottal a szülőfalumba. Talán tavasszal...
A gondolataimba merülve bóklászom a belvárosi utcák között, miközben a bennem ébredező vérfarkas már kész szinte kiszemelni, hogy kire fog vadászni. Mondjuk nem mintha akartam vonla bárkit is a fogai... a fogaim között találni, és éreztem, hogy a vörös fertő a hold dagadásával egyre erőteljesebben borítja be a tagjaimat és már megint olyan beteglégynek érzem magam, pedig még van egy hetem. Egy hetem, hogy aztán ismét a pokol kilépjen belőlem. Gyűlöltem ,még mindig ezt, és nem is értem, hogyan képes valaki megbarátkozni a benne dúló fenevaddal, úgy, hogy még... még csak nem is szelíd. Anna maga hazsnálta fel a vérszomját, de én nem voltam erre képes. Mondhatni tűzben edzette bennem a fenevadat Thomas, és úgy alakult bennem a farkas, ahogy azt ő magának kitalálta. Csak lett volna elég ereje neki, hogy a burjázó lény egyszer... jóval az azkabanba kerülésem előtt feltépte volna a torkát.
mélyen sóhajtok, hogy begyűljon az oromba a tél és a város perzselő illata. Mintha kiszimatolnám Safit, vagy ilyemsi. De nyilván nincs itt. Sőt, ha meglátna is remélem, hogy nem jön hozzám, mert akkor minden kezdődne előröl. Gyűlöltem a bennem lévő betegséget, hogy még boldognak se enged lenni. Bárcsak normélis ember lehetnék, bárcsak lehetne normáélis életem, bárcsak ne kellene minden nap hatcolnom a bennem lévő szörnyel. Bárcsak...
Bárcsak ne rettegnék attól, hogy egy éjjel után a reggel magával hozza Safiya feltépett, és tönkretett testét.
SZinte végigszánkáz erre ezer tű a hátamon, a gerincem mentén, és Kate képe sem halványul, csak egyre erősödik, és erősödik a vérének íze a számban, és érzem a görcsöt a gyomromban. DE ahogy ez ránt le egyre mélyebbre, és már a város zaja is tompul, az illatokkal együtt, egy szőke nőszemély tömködi be magát az arcomba. Olyan tipikus nő szaga van, akik vagy prostituáltak, vagy pedig csak egy ecort csaj. Inkább utóbbi.
- Drágám! Jaj, drágám! - szólít meg affektálva, mintha valami ismerőse lennék, én meg csak kifejezéstelenül bámulok rá, olyan hagyj már tovább szenvedni sóhajjal. - A buszmegállót keresem, ami a reptérre visz. Senki se áll velem szóba, mintha én már rögtön rájuk okádnám az AIDS-et, Komolyan mondom - magyaráz sápítozva, én meg csak felsóhajtok. Miért midnig engem találnak meg. Éppen eldünnyögném neki, hogy csak erre, meg arra kell mennie, egyébként itt van öt percre, de akkor ismerős léptek zaja csapja meg a fülemet, és mielőtt még megörülnék Safiyának, már csattan is egy pofon az arcomon, mire én meg is tántorodom, és csak kerek szemekkel bámulok rá.
– Mi a fenét művelsz? Egy ribanccal mászkálsz az utcán, miközben engem eldobsz? Ez komoly, Sean? Megcsaltad velem?!
- Már elnézést! - emeli fel a hangját a szőke párducmintás kabátban sziporkázó nő, de Safiya most teljesen be van pörögve, és még a fejem is sajog. Nem elég, hogy kezd égetni a telihold, még fel is pofoznak. Úgy érzem magam, mintha kivert kutya lennék, akit senki se szeret és még a hold is rúgdos, miközben belül marja a veszedelem. Safi persze leinti a szerencsétlen nőt, ami egyszerre ijesztő és olyan rohadtul szexi tőle. Még most is érzem, hogy egyenesen megőrülök tőle, mikközben a kezemet az arcomra simítom, ami durván kezd felduzzadni és még most is csípősen lüktet, de biztos vagyok benne, hogy ez neki is ugyan úgy fáj.
– Nem érdemelsz meg engem! ordít a fejemre, én meg egyre idegesebb leszek, mert feszült vagyok, közeledik a telihold, és az utcán vagyunk és így is már elégszer kiabált velem. Nem mondom, hogy sosem bántottam, de... valahogy nem esik jól, hogy most még egy helyzetet is totál félre ért.
- Basszus, most komolyan... Nem tudtál volna várni míg elmegy? Ennyire szerenéd látni, hogy midneki megbámul minket? Miért állítasz be úgy, mintha valami utolsó szemét lennék? - morgom vissza neki, és csak duzzogva bámulok rá, miközben a kezem az arcomra tapad, és mindeki megbámul minket.
- Az egész nem lenne, ha nem mentettél volna meg abban a hülye raktárban! - teszem hozzá. Nem kellett volna, én is tudtam, hagynom kellett volna, hogy elkapjon az az idióta O'Brian, és bevittek volna megint a cellámba, hogy ott dögöljek meg.

Annyira, annyira gyűlöltem, hogy Sean bármilyen hatással is van rám. Nem érdemelte meg, hiszen folyton csak eldobott… és tudtam, ha anyám élne, megpróbálna lebeszélni róla. Azelőtt mindenben rá hallgattam, olyan volt, mint egy erős támasz. Most viszont csak a húgom volt, akinek meg én voltam a támasza. Nem kérhettem tőle szerelmi tanácsot. Volt elég baja, anya nélkül felnőni, elkezdeni az életét.
– Basszus, most komolyan... Nem tudtál volna várni míg elmegy? Ennyire szerenéd látni, hogy midneki megbámul minket? Miért állítasz be úgy, mintha valami utolsó szemét lennék? – kérdezte Sean, mintha joga lett volna megszólalni. Ezúttal a táskámat lendítettem magasba és ütöttem meg vele. Megérdemelte, hogy fájjon neki. Úgyis elmúlik fél perc alatt és már tovább áll a következő szoknya alá.
– Igen muszáj! Fogd be! – veszekedtem vele. Teljesen kikeltem magamból. Még soha senki sem váltott ki belőlem ilyet, de ez a srác úgy játszott velem, mintha csak egy baba lennék. Ha rám nézett, képes voltam úgy táncolni, ahogy ő fütyül.
– Az egész nem lenne, ha nem mentettél volna meg abban a hülye raktárban!
Erre már komolyan kezdtem felkapni a vizet. Én mentettem meg az életét. Sérült volt, éhes, fáradt, tőlem pedig mindent megkapott. Ő használt ki és még neki állt feljebb. Komolyan kedvem lett volna harmadjára is felképelni, de nem emeltem magasba a kezemet. Elég volt annyi szívtörés, amennyit kaptam tőle. A férjem sem szeretett, megcsalt egy fiatalabb nővel, aki biztosan szórakoztatóbb társaság volt, mint én. Seantól sem várhattam többet. Bár nem is lett volna igazán megcsalás, ha ezt teszi. Nem voltunk együtt, nem tartoztunk egymásnak senkivel… egyszerűen csak tovább kellett volna lépnem és nekem is másokkal találkozgatnom. Carl is annyiszor hívott el ebédelni a héten. Csak engednem kellett volna neki és talán már boldogabb lennék.
– Ha nem mentem volna be abba a hülye raktárba, akkor nem járkálnál és csajoznál ilyen lazán. – Közöltem sértetten és összefontam magam előtt a karjaimat. Már nem néztem rá, nem volt kedvem tovább üvöltözni. Fájt a torkom és tényleg mindenki minket bámult. Inkább elnéztem oldalra, hogy a mocskos betont fixírozzam, hátha meglátok rajta valamit, amin elidőzhetek. Sean zöld szemei túl veszélyesek voltak. – Nem érdemled meg, hogy kedveljelek. – Tettem hozzá kicsit halkabban.
Sóhajtottam egyet és megráztam a fejemet.
– Jobb lesz, ha megyek… – Folytattam és már fordultam is el, hogy lépjek oldalra. Be akartam szószerint menekülni az irodába, hogy egy jó nagy adag aktakupac mögé bújjak. Többé nem akartam Sean közelébe kerülni. Már tudja, hogy szeretem és ezért fájt annyira, hogy kihasznált. – Szia Sean.

☾ I'm no shooting star, just a burning heart ☽

S a f i y a C a r s o n

2-0-0-3-f-e-b-r-u-á-r-1-1

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/564x/55/30/58/5530581ecc1111ea9085ce252f65ef4c.jpg)

(https://i.pinimg.com/236x/61/a9/40/61a94051f2c8011b8b8361427d9c4448.jpg)

Annyira megdöbbentem attól, hogy Safiya ilyen brutális hatással van rám, hogy fel se fogtam, milyen fenyegetően közeledett. Még a bennem lévő farkas ösztönét is elnyomta ahogy megéreztem az illatát és nem is tudom, úgy álltam ott, mint akit megbűvölt egy friss kaja látványa, pedig még csak nem is úgy tekintettem rá, csak... Csak túlságosan megigézett. És aztán ahogy ott álltam, éppen felé fordulva már csattant is a tasli a képemre, amitől nem csak én hökkentem meg hanem az a szerencsétklen nő is,a ki amúgy csak eltévedt. Komoylan azért ennyire ne nézzen már szemétnek. Sose bújtam össze más nővel, ammióta velem van. Ó, hogy a nők miért értenek mindent félre!
Ideges farkaosm nehezen csillapítom, és inkább máshonnan eredő dühvel és kegyetlen gyilkolási vággyal etetem, hogy jól lakjon bennem, és ne törjön ki felháborodva belőlem, megmarva őt, azért, mert megütött. Gyűlöltem ezt a másik llényt bennem, gyűlöltem, hogy olyan erős volt, hogy még farkasölő szart se tdutam bevenni, és mindegyik teliholdam után az ébredés poklát kellett átélnem, azzal a tudattal, lehet valakit megint megöltem. De Szafiya miatt egy kicsit... egy kicsit szerettem volna normális lenni, csak féltem. Mert még ott volt Kate vérének íze a számban.
– Igen muszáj! Fogd be! – kiabál az arcomba, miközben a nő egy kicsit zavarban hátrébb lép, de már nem csak ő bámul minket, hanem a többi arra mászkáló ember is. Morcosan horkantok, és duzzogva akezemet a felsőm zsebébe süllyesztem úgy bámulok gyerekes morcossággal Safi csillogó tekintetébe, ami most szinte szikrákat szór felém.
- Nem, nem fogom be! Semmire se jó, ha nekem esel az utca kellős közepén, Safiya! - dörmögöm mégesen, majd felhozom a bizonyos raktárat is. Azt hiszem akkor lehet meg kellett volna inkább halnom. Vagy nem elmenni hozzá. De hosszú idő óta ő volt az aki... Ericán és a gyerekein kívül meleg étellel kínált. És... az illata is olyan jó volt. Utálom ezt. Utálom, hogy olyan könnyen kapok az ilyen alkalmakon aztán nem bírok elszakadni tőlük. Fraseréknél is ott csövezek. Nála is ott ragadtam. Otthontalanul keresem azt ahol meglelem a saját helyem. És minden jó emlékkel teli házhoz és emberhez ragazskodni kezdek. Egy kicsit szánalmasan szentimentalista ez, ahhoz képest, mennyire előadom magamnak a magányos farkast akinek nicns szüksége még falkára se.
- Ha nem mentem volna be abba a hülye raktárba, akkor nem járkálnál és csajoznál ilyen lazán. - teszi hozzá Safi, de én csak nyelni tudok, és elnézek a feje felett, belepsilogok a kissé csípőssé váló, hideg szélbe. Nem válaszolok rá. Iagzából ha nem jött volna, tudtuk volna, mi lenne nekem a vége. SZépen kivégzett volna O'Brian, ahelyett, hogy bevitt volna az Azkabanba. Biztos vagyok benne. Az a férfi most is vakon hiszi, hogy én ölétem meg azokat akiket Thomas kent rám, pedig ő volt. Nem vagyok ártatlan. talán meg is érdemelem a halált. – Nem érdemled meg, hogy kedveljelek - erre meg már szinte összeszorítom az ajkaimat és szinte felfortyanok, de továbbra se nézünk egymésra, csak... Csak engednem kéne, hogy elmenjen, nem? Akkor többet biztosan nem bánthatom. Akkor neki valakivel biztosan szebb élete lesz. Mondjuk azzal a fickóval aki próbálja csapni a szelet.
Érzem, hogy menni akar, hogy el akar tőlem lépni, és valahogy... valahogy én hiába győzködöm magam, nem akarom. Hiába súgja az eszem, hogy engedjem el, makacsul duzzog a bennem lévő, tovatűnt kölyök megmaradt darabkéja, hogy de nem.
– Szia Sean - suttogja Safiya, és de nem!
- Fenrir faszára, Safiya, én szeretlek, érted?! - tör ki belőlem, és megfogom a karját, hogy ne menjen el. Magam se tudom mit beszélek sose voltam az a romantikus fajta, valahogy... elképzelve is hülyén állna nekem, És tudom, hogy most is tiszta gáz vagyok. De Safiya miatt akéár ilyen szánalmasan gáz dolgot is képes vagyok művelni. - Az elejétől fogva, a kibazsott elejétől fogva! És ha befordul azon a sarkon, akkor a ház másik végénél van a buszmegálló! - rivallok a nőre, aki csak pislog, úgy mint ahogy a többi ember pislog, én pedig elvörösödöm, és úgy bámulom most én aföldet zavaromban, miközben Safi karját szorongatom.

Hová lesznek azok a mosolyok, amiket nem vesz észre senki? Ezt a kérdést tettem fel magamnak, ahogy Seanra néztem… hiszen mikor nálam volt, annyiszor időzött el rajta a tekintetem. Ha csak aludt, ha csak evett, én mosolyogva figyeltem s ő észre sem vette. Nekem fontos pillanatok voltak, de neki? Eldobott mindent, ami közöttünk volt… újra és újra… és újra. Akárhányszor neki adtam magam rideg lett.
– Nem, nem fogom be! Semmire se jó, ha nekem esel az utca kellős közepén, Safiya! – jelentette ki nagy határozottan, mintha ő azt olyan összeszedett srác lenne. Hát nem az, egy szemét, mert kihasznált, mert eldobott és most bólogathatnék, hogy ez nem megoldás valóban semmire, mégis annyira megérdemlte ezt, mintha ártással a szemei közé léptem volna oda hozzá.
– Pedig tökéletesen megérdemled. – Dühösen beszéltem és még erőteljesen is gesztikuláltam közben, hogy férhetett, mindjárt arcon is csapkodom. Nem volt több erőm erre persze. Szívesebben mentem volna el, meghúzva magam, mint egy bűnös furkász, hogy elbújjak a világ elől. Csak én kincsek elrejtése helyett, a könnyeimet kendőztem volna el előlük.
– Fenrir faszára, Safiya, én szeretlek, érted?! – szólalt meg, majd megragadta a karomat és kicsit visszahúzott, mielőtt tovább léptem volna. A szavai szíven találtak, éreztem, hogy az egész testem meg merevedik az sz-betűs szóra… abban sem voltam biztos, hogy jól hallok. Nem mozdultak a lábaim. Lassan fordultam felé, hogy a profilján időzzek el. – Az elejétől fogva, a kibazsott elejétől fogva! És ha befordul azon a sarkon, akkor a ház másik végénél van a buszmegálló! – Tette hozzá a nőnek, de az elejét a mondandójának nekem szánta.
Nyeltem egyet nagyot és megráztam kicsit a fejemet, mintha valamiféle varázslás nyoma talált volna tarkón, hogy nem tudom értelmezni a szavai. A füleim is csengtek, tovább bizonygatva, hogy ez az egész nem lehet igaz… mert nem lehet…
– Azt mondtad… hogy… szeretsz? – kérdeztem és hirtelen düh fogott el megint. Szeret. Kibaszottul szeret és eddig szórakozott velem, csak mert… szeret? Hirtelen nem fértek meg a Seannal kapcsolatos fogalmak a fejemben.
A nő elsétált mellettünk. Valamit mondott egy ribancról… gondolom rólam. De a tekintetem Sean felé nézett. Láthatta rajtam, hogy mennyire haragszom, mert az ajkaimat egy pillanatra összeszorítottam, jelezve, mennyire nem tetszik ez az egész.
– Szeretsz, mégis így kicsesztél velem? – A hangomban érződött a csalódottság. Kedveltem Seant, de az egész olyan magas volt… miért? Csak miértek sora csengett a fülemben és nem tudtam feltenni őket, mert képtelen voltam megfogalmazni. – Ennek mégis mi értelme van, Sean, mi? – Emeltem meg a hangom és könnyes lett a szemem. Hát nem látta mennyire szenvedek? Szörnyen rosszul esett, hogy mennyire komoly érzéseim voltak iránta, ő meg csak valami tartalékos szeretőként kezelt végig, miközben én nem azt kértem, hogy vegyen el. Azt kértem, hogy aludjon velem.
– Hogy tehetted ezt velem…

☾ I'm no shooting star, just a burning heart ☽

S a f i y a C a r s o n

2-0-0-3-f-e-b-r-u-á-r-1-1

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/564x/55/30/58/5530581ecc1111ea9085ce252f65ef4c.jpg)

(https://i.pinimg.com/236x/61/a9/40/61a94051f2c8011b8b8361427d9c4448.jpg)

A farkas bunda sok mindenre volt jó. Először is meleget adott a hidegben, az eső se zavart annyira, ha abban az alakban mászkáltam. Jobban kiélesedtek az érzékeim is. bár ha úgy vesszük azok amúgy is élesek. Mellesleg kényelmesebben lehetett úszni, hemperegni, és még a pocak vakargatásokat se vetettem meg. Most is, ahogy ott álltam az utcán, és kikiabáltam hogy szerettem, azt kívántam, bárcsak farkassá változhatnék és elszaladhatnék valahová. Éeztem, ahogy elvörösödtem, miközben a szívem is hevesebben dobogott, bár nem vártam azt, hogy majd ezek után Safi csak úgy a nyakamba borul. Iagzából így is úgy éreztem magam, mintha egy elcseszett, szirupos kilencvenes évekbeli tini romantikus filmben lettem volna. Mégis kik kiabálnak így az utcán? Komolyan Safiya teljesen elvette az eszemet... Olyan lassan fordult felém, mintha nem is hallota volna jól, öpedig az utcán ácsorgó emberek szinte drámaian egyszerre Óóó-ztak vagy ááá-ztak.
– Azt mondtad… hogy… szeretsz? - kérdezi, miközben a nő elvonul és még motyog valamit egy ribancról. MÉg szerencse, hogy olyan undorítóan egyedi a bűze, remélem legközelebb a farkasom őt vadássza le. Nem fordulok utána, inkább Safit nézem, ahogy végigmér, mintha egyenesen megsértettem volna az előbb. Bármi is legyen valahogy nincs bennem megbánás. Van, hogy csak... ki kell üvölteni a dolgokat magunkból, hogy hátha jobb lesz. Kate halála után sokat ordítottam. Aztán elvittekThomas emberei a Gödörbe, hogy megszűnjek embernek lennni. Safi mellett mégis úgy éeztem, hogy az vagyok. Egy részem... nem egészben de egy kicsi részem... emberi.
- Hallottad, nem? - mormogom csendesen magunk közzé, de még én is csak óvatosan lesek az arcára. Kerülgetjük egymás tekintetét, és most én se tudom mit csináljak. Merre lépjek, vagy mit mondjak.
- Szeretsz, mégis így kicsesztél velem? – A kérdésére csak beharapom az ajkam és nem szólok semmit. Valahogy nem is tduom mit mondjak. Hogy nem akarom feltépni a torkod, mint ahogy KAte-nél tettem? Ezt nehéz csak úgy elmondani. Ha elmondom a szavakkal valósággá válik. Így könnyeb elbújni előle, és a tetteim elől. - Ennek mégis mi értelme van, Sean, mi? - kérdezi, és látom, hogy könnyes a szeme. Nem iagzán gondolkodom, csak megérintem az arcát, és nem érdekel az se ha elüti a kezem magáától, vagy hogy megint megver a táskájával.
– Hogy tehetted ezt velem… - suttogja, én meg nem is tudom, csak odahajlok és megcsókolom. Már az óbégatók tömege se érdekel nagyon. Nem nagyon szólok semmit, csak kézen ragadom, és odébb húzom egy fgélre eső helyre, ahol mr nem mi vagyunk a helyi látványosság. Nekitámaszkodom a falnak, miközben őt nézem és nem is engedem el a kezét, amit azóta fogok, hogy végighúztam az előbb az utcán.
- Safi, én nem mentem snekihez, csak hozzád. Nem mertem közelebb menni, mert félek. Félek, hogy egyszer arra ébredek, hogy én bántottalak. Tudom, hogy nem akarsz megbocsájtani, de igaz amit mondtam az előbb. Ha kell felmászok a Big Bang tetejére is, hogy onnan kibáljam el, amit érzek irántad. suttogom aztán csak a homolokának döntöm az enyémet, hogy legalább még egy kicsit érezzem az illatát.
- Nem akarlak többet elhagyni. De ha nem kérsz belőlem eltűnök az életedből

Kimondta azt, amit hallani akartam… szeret. Szeret. De mégis annyira fájt, mert ha azt mondja gyűlöl, könnyebben viseltem volna el, amit velem tett. Ha valaki szeret, az nem bánt, főleg nem szándékosan.
Még fogta a kezemet, ahogy a hátát a falnak vetette, még is nehezemre esett a szemébe nézni. Nem húztam el tőle az ujjaimat, hagytam, hogy simítsa és érintse őket. Nem tudtam tőle ezt eltagadni, mert jól esett. Régóta vágytam a gyengédségére, a figyelmére, hogy azt ne csak a szex tegye ki.
- Safi, én nem mentem snekihez, csak hozzád. Nem mertem közelebb menni, mert félek. Félek, hogy egyszer arra ébredek, hogy én bántottalak. Tudom, hogy nem akarsz megbocsájtani, de igaz amit mondtam az előbb. Ha kell felmászok a Big Bang tetejére is, hogy onnan kibáljam el, amit érzek irántad. - suttogta. Odahúzott magához, a homlokát a homlokomhoz érintette. Éreztem a leheletét, ahogy végig simított az arcomon és lehunyva a szememet beleborzongtam.
- Nem akarlak többet elhagyni. De ha nem kérsz belőlem eltűnök az életedből.
Csak sóhajtottam egyet. Kellett egy pillanat így összebújva, hogy felfogjam, tényleg velem akar lenni. Szörnyen rosszul éreztem magam, amiért nem bíztam benne… de mégis ott volt bennem az a vágy, hogy újra felpofozzam. Nem azért, mert nem akartam, hogy velem legyen… hanem azért, mert ilyen hülyén viselkedett.
- Nem akarom, hogy eltűnj az életemből. Azt akarom, hogy mindennap mellettem ébredj… - suttogtam és megcsókoltam finoman. Csak egy pillanat volt, mielőtt újabb szavakat leheltem az ajkaira: - Sean… kérlek… - folytattam halkan. - Lakj nálam, ha nem is folyton, de legyen ott helyed. - tettem hozzá. Az ujjaim végig simítottak az arcán. Nem akartam ráerőltetni semmit, mert tudtam, hogy neki ez az életformája… mégis mikor bólintott, beleremegett megint a gyomrom.
- Akkor gyere… igyunk nálam egy kávét… - suttogtam. - Majd küldök a főnökömnek egy baglyot, hogy nem érzem jól magam. - Beljebb húztam Seant a szomszédos, szűk kis utcára és rászorítottam a kezére. Tudtam, hogy bízik majd bennem és hagyja, hogy elhoppanáljak. Gyűlöltem, hogy kicseszett velem, de a szavai tükrében sok minden értelmet nyert… így hajlandó voltam adni egy esélyt neki… nekünk.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

Kéne egy szmoking vagy ilyesmi
2004.07. 21.

(https://i.pinimg.com/736x/aa/af/fc/aaaffc3a04741ab1874b602b8697ea16.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/ee/ce/a0/eecea04ae7f431512383b11fb663c545.jpg)

to: Narek

London zajos volt. Kicsit talán túlzottan is, de én imádtam annak ellenére is, hogy még mindig lüktetett a halántékom a másnaposságtól. Túl sokat ittam a győzelmi bulimon ahhoz, hogy most sápadtság és rosszullét nélkül lépjek az utcára. De ruhát kellett vennem, mert Benjaminnal felváltva hánytuk le este a szmokingomat, ma meg csapatostul kellett megjelennünk egy jótékonysági gálán. Mennyivel inkább az én világom volt ez, mint a roxforti oktatás. Buli, pia, nők.
Cigivel a számban, napszemüvegben sétáltam az utcán. A hátam mögött a testőröm is ott volt. Tisztes távolságban elmaradt, hogy ne tegye még feltűnőbbé a helyzetet. Ez volt a szerencsém, mert még nem volt olyan nagy tömeg korán reggel, hogy kiszúrjanak a kamaszlányok. Ők ilyenkor még aludtak iskolaidőn kívül, ráadásul ez a város mugli része volt, ami további biztonságot jelentett.
Hátrapillantottam. A fejemmel intettem az egyik drágább üzlet mellett, hogy ide bemegyek. Tom a távolban intett egyet, én pedig már fordultam is be az ajtón. A szokásos, erőteljes, parfümös illat fogadott. Sokat jártam ide tavaly nyáron is. Elég drága volt, hogy kevesen forduljanak meg benne és gyorsan rám igazították a szmokingot, amit akkor vettem és most a hányás áldozata lett.
- Mr. Campbell! Jó újra látni! - Köszöntött az ajtóban az egyik eladó. - Szmokingot keres a ma esti gálára? - kérdezte. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy gondolatolvasókkal vagyok körbevéve, de Vitrol már bizonyára megírta az egyik szennylapban.
- Így van. Egy villámgyors igazításra is szükségem lesz, talán kicsit fogytam az elmúlt napokban. - Bólintottam.
- Fáradjon hátra a próbafülkéhez. Már is küldök egy ügyes, fiatal kollégát segíteni - mutatott hátra felé.
Csak bólintottam és hátra is sétáltam. Ledobtam magam a kanapéra és kiszolgáltam magam a hideg vízből, amit odakészítettek. Jól esett ebben a nyári melegben, habár innen délebbre jóval nagyobb volt a forróság. Nem egy meccsemen megtapasztalhattam, de legalább úszhattunk a tengerben. A srácokkal minden jó buli volt a szezon. Meccsek, bulik, szórakozás ismeretlen városokban.
Hátra dőltem a kanapén. Most még az sem zavart, hogy várnom kell. Eléggé letompított még a másnaposság. Csak túl akartam ezen esni, hátha addigra helyre jön az étvágyam is és tudok enni valahol egy kellemes, meleg ebédet. Ha Tom jó kutyamódjára viselkedik, még meg is hívom, hogy ne legyek szánalmasan magányos.

♥... vagy ilyesmi ♥

(I know you've got me wrapped around your finger)
(https://i.pinimg.com/564x/14/93/2d/14932d3b0db93c831a482a66589b9b54.jpg)
pretty : akkor is (https://i.pinimg.com/564x/4f/a5/f4/4fa5f4c77698f27a2dff1ffeb67b160a.jpg) ♥ vibe: playground love (https://www.youtube.com/watch?v=hFuu5wPFv1M)

2004. 07. 21.
p.s. Len

London mugli része még idegenebb volt, mint a varázsvilága. Így is nehezemre esett még most is sok minden, ami náluk teljesen megszokott volt. Én mégis csak máshol éltem majdnem tizenhét évig, főleg hogy teljesen ellentétes kultúra is volt, mint az enyém. Ha elveszett voltam az első hetekben az Abszol úton, akkor az semmi, ahhoz képest, ami a mugli negyedekben fogadott. Utáltam azokat a guruló valamiket, a zajt, és a sok furcsa dolgot, amit nem tudtam hova tenni. De voltam olyan makacs, hogy nem rohantam el, egyenesen hazáig. Apu hiába is remélte, hogy egyszer hazamegyek, nem fogok. Nem akartam, és... A bátyámékat látva nem is tettem volna meg akkor se, ha nem történnek volna meg azok a dolgok... Szükségük volt rám, hogy még akkor is, ha nem mondták ki. Én pedig úgy döntöttem nem veszem magamra, hogy nincsen több zsebpénz. Pedig hogy hiányzott, hogy bármit megvegyek, amit akarok! Olyan szép ruhák voltak a kirakatokban, meg a parfümök és a fürdődolgok! De nem akartam panaszkodni, Armin ezekről a dolgokról lemondott Caine miatt, én meg magamban nyafogtam inkább. Még szerencse, hogy sok ruhám volt, és nem néztem ki úgy, mint Barb vagy Alex. Na ezért is kellett nekem beszállnom a közös költségekbe. Kellett nagyon nekik a pénz, én meg dolgozni kezdtem... Én dolgozni. Ha Haifa vagy Amaal meghallaná, el se hinnék, hiszen én voltam a legelkényeztetettebb, de ettől csak még elégedettebb voltam magammal.
Legalább egy nagyon menő ruhaboltba kezdtem el dolgozni, a csodás vonzerőm miatt, persze. És itt még le se törtem a körmeimet. Már lassan egy hónapja voltam itt, és csak egyszer égettek ki azzal, hogy egy öreg bácsinak kellett selyem alsógatyákat válogatnom, miközben előadta a szexuális életét a feleségével. Azt hiszem nem akarok több selyemalsót látni... még ki kell hevernem ezt.
Éppen méregettem a szememmel az újonnan érkezett ruhákat, és azon gondolkodtam, hogy de jó lenne mindet hazavinni. Csak nem tudtam, de azért most álmodozni jól esett. Nekem mindig csak ez jutott, az álmodozás.
- Kedvesem, segíts kérlek az úrnak ruhát választani - dugta be a fejét az idősebb nő, mire én fájó búcsút veszek a ruháktól. - Bánj vele rendesen egy rendkívül fontos vendég jött - tette hozzá, mire csak megforgattam a szememet. Mégis kicsoda? Itt mindenkire ezt mondták, még a perverz vénemberre is. Azért észrevettem, hogy véginézett rajtam, de ez a ruha nem is volt olyan extrém. Legutóbb persze be akartak zárni a raktárba, mert túl kihívó volt állítólag amit felvettem, és csak megbámulni jöttek be a vásárlók. Legalább emeltem a statisztikát, a fantasztikus jellememmel.
Ahogy befordultam arra a részlegre, ahová mennem kellett, hirtelen azt hittem, hogy csak hallucináltam, mert nem valami papit láttam a férfirészen, hanem Lent. Nem mintha nem láttam volna távolról, mert megnéztem ha tudtam, amikor játszott, de... Ez így túl random volt... Amúgy most vajon alszik? Közelebb tipegtem hozzá, ahol üld és kicsit fölé hajoltam, pedig nem kellett volna így viselkednem, de mégis megtettem.
- Micsoda meglepetés, Mr. Canmpbell, minek köszönhetjük a látogatást? - kérdeztem roppant angolosan, mert vicces volt ez a túlzott udvariaskodás, de azért bujkált egy kis félmosoly az ajkamon.

Kivételes örömmel fogadtam, hogy hűtött Evian és nem pezsgő került a pihenőbe. Ahogy leültem a kanapéra már nyúltam is a talpaspohárért, hogy megtöltsem. Jól esett a folyadék, nem csak azért, mert meleg volt, hanem mert még mindig lüktetett a halántékom a tegnapi bulitól. Micsoda győzelmi ünnep volt... de most szalonképesnek kellett lennem, hogy a mai gálán legalább a fotósok tökéletesnek lássanak. A maszkom volt ez. Szükségem volt rá.
Nem fordultam meg, mikor női cipők sarkának kopogását hallottam. Nem érdekelt ki jön, csak az volt a dolga, hogy kiszolgáljon. Azonban az erős parfümfelhő túl közel került hozzám, szinte éreztem, ahogy valaki fölém emelkedik, mégsem nyitottam ki a szememet egyelőre. Pihentettem, mert pihentetnem kellett.
- Micsoda meglepetés, Mr. Canmpbell, minek köszönhetjük a látogatást? - szólalt meg aztán. Túl közel volt, összerezzentem a hangjára. Aztán kinyitottam a szememet és egy túl ismerős arcot láttam magam előtt. Még csak nem is finomkodtam, eltoltam magamtól.
- Te mindenhol ott vagy, Narek? - kérdeztem fennhangon. - Baszki, az ember nyugodtan nem is pihenhet. - Dünnyögtem magam elé. Persze megdugtam, mert hülye voltam. Hagytam neki, hogy kierőszakolja belőlem. De többet nem történhet meg ugye? Ugye?!
- Menj már haza vagy valami. Ez egy férfi ruhaüzlet. - Ráztam meg a fejemet, de akkor megláttam a névtábláját. Remek. Itt dolgozik. Szóval még el is kellett viselnem, hogy körülöttem legyeskedik. Ha ért a szmokingokhoz, akkor nem érdekel.
- Kell egy szmoking minden kiegészítővel együtt ma estére. A másikat lehánytam.- Tettem hozzá és belekortyoltam a vízbe. Erre a kijelentésre talán nem akar majd nyilvánoshelyen csókolózni. Merlinre! Hogy lehettem ennyire hülye?! Narek olyan, mint egy rossz kisgyerek, mindig az kell neki, amit nem kaphat meg, én meg a kezébe adtam a farkamat.
- A cipőméretem 43-as. A többiet találd ki.

♥... vagy ilyesmi ♥

2004. 07. 21.
p.s. Len

Nagyon is tisztában vagyok a helyzetemmel. Úgy értem neki biztosan nem jeletett semmit, ami történt közöttünk a bálon. De igazából ezt már egészen kezdtem megszokni, hogy sosem jelentek semmi fontosat másoknak. Mégis irracionális módon küzdők ellene, mert az a mi van ha mégis... és ez teljesen összezavar, és emiatt csináltam már annyira de annyira sok butaságot.
Nem voltam olyan, mint Jasmine, aki mindenben meglátta a szépet, és egyszerűen hitt benne, hogy ami rossz volt nekünk, igazából lehet jó is, csak optimistának kell lenni, és... És ezzel mire ment? Semmire, és már most nem is fogja soha se azt mondani, hogy keressük a borult időben is a szivárványt. Aysha pedig egyszerűen mindent csak gyűlölt, és nem hitt semmiben, hogy jobb lehet. Én pedig csak... egy kicsi jót akartam abban a szar életben, amit nekem kiosztottak. És ez olyan nagy kérés lenne, ugye? Túl sok volt a rovásomon, hogy valami sokáig is jó lehessen, de én mégsem akartam ezt elfogadni, mert olyan hülye voltam.
Ahogy megpillantottam Lent, megint nem gondolkodtam, csak odamentem hozzá, és közelhajoltam az arcához. Nem nagyon számítottam arra, hogy közelebbről is fogom látni a nyáron, csak elnézegettem a meccseken, ahogyan nagyon menőn elkapta a cikeszt, és csak távolról voltam boldog. Éreztem az illatát, ami ilyen kellemes volt és férfias, és persze egy kicsit füstös is, de jól állt neki. Ahogy megszólaltam, kinyitotta a szemét és egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, majd persze el is tolt magától, mire kicsit sértetten sóhajtottam egyet. Oké, talán tényleg aludt és megijesztettem.
- Te mindenhol ott vagy, Narek? - kérdezte hevesen, mire csak durcásan felhúztam az orromat, és nem hallottam mit dünnyögött, de biztos semmi jót, mert megint felbosszantottam.
- Még hogy én? De hát te vagy ott mindenhol, lehet követsz? - vágtam vissza, csak hogy kicsit piszkáljam is.
- Menj már haza vagy valami. Ez egy férfi ruhaüzlet - mondta aztán, mire csak megforgattam a szememet, és magamra mutattam színpadiasan, hogy amúgy én itt dolgozom. Nem sok kedvem volt hozzá, de végül is ruhákkal foglalkoztam meg a divattal, és ez egy körömkímélő munkahely volt. Inkább gyakoroltam volna most is a táncversenyemre, aminek a döntője holnap lesz. Barb csinálta hozzá a kosztümöm, és nagyon-nagyon menő.
- Szívesen hazamennék az tény, de segítenem kell neked - pislogtam rá, miközben idegesen ácsorgott előttem, és vártam, hogy kibökje miért jött ide. Gondolom nem aludni és vizet kortyolgatni talpas pohárból.
- Kell egy szmoking minden kiegészítővel együtt ma estére. A másikat lehánytam. - Szólalt meg végül, mire csak felvont szemöldökkel végignéztem rajta. Most is olyan jól nézett ki, mint mindig, bár láthatóan nem volt a legjobb színben, de a hányás és a meccs után össze tudtam rakni, miért nem. De azért mosolyra húztam a számat.
- Óh, akkor biztosan jól szórakoztál este... Láttalak aznap, szép fogás volt - kulcsoltam össze a hátam mögött a kezemet. Nem igazán tudtam még mit mondani. Biztos sokkal jobban elcsevegtek vele mások, én meg nem szoktam meg hogy beszélgessek azzal, aki tetszett. Sose jutottam el olyan távlatokig senkivel. Így is biztos csak valami hülye rajongónak gondol, majd pont ennek fog örülni, hogy ezt mondtam, de úgysem ijeszt el.
- A cipőméretem 43-as. A többiet találd ki. - mondta végül, én meg... nem is tudom megint nem tudtam befogni a számat, és sejtelmesebben elmosolyodtam, ahogyan ismét láthatóan és feltűnően végigértem.
- Azt nem lesz nehéz kitalálni - kacsintottam rá, majd inkább hátraarcot vágtam utána. Miért is flörtölgettem vele, az se tetszett neki, de azért hátra lestem felé. - A neked való szmokingok kicsit odébb vannak, de van mellettük is próbafülke - tettem hozzá.

Nora Narek. Mint egy baszott púp a hátam közepén, de komolyan. Úgy toltam el, mintha lepra kerülgetné, valójában egészen másról volt szó. Hülyeséget csináltam azon a bálon. Nem kellett volna hozzáérnem, mert így most azt visszaélhet vele. Még Vitrolnak is eladhatta volna a nagy sztorit, ha nem viszonzom az állítólagos szerelmét. Talán azt is tudta, hogy jártam már ebben az üzletben, azért kért itt munkát. Sok őrült rajongom volt, de Narek mindegyiken túltett.
Nem szerettem az illatát. Kibaszott édes volt, mintha folyamatosan kötelező lenne megfürdenie egy zsák vattacukorban. Kicsit el is húztam a számat, ahogy eltoltam magamtól, megszakítva a sziesztát. Biztosan nem tanították be rendesen, ha nem értette meg, hogy ilyen közel jönni a vevőhöz bunkóság.
- Óh, akkor biztosan jól szórakoztál este... Láttalak aznap, szép fogás volt.
Megköszörültem a torkomat. Nem érdekelt a bókja, az én fogásom mindig jó, mert Lennox Kibaszott Campbell vagyok, a világ legjobb játékosa. Jó, talán nem a legjobb, de határozottan azok sorát erősítem, akik kiemelkedően teljesítenek a kviddicsben. Nem véletlenül nyertem a Montrose-nak annyi meccset.
- Azt nem lesz nehéz kitalálni - Végre elment a dolgára, de azért volt képe vég visszanézni rám. Nem, nem a fenekét bámultam! Már a feltételezést is kikértem volna magamnak, de túlságosan fájt a fejem, hogy elkezdjek vele vitatkozni.
- A neked való szmokingok kicsit odébb vannak, de van mellettük is próbafülke.
- Máskor inkább hozd ide, ha jót akarsz. - morogtam rá. Aztán nagy nehezen felkeltem és elkezdtem követni az üzlet hátrébb található részei felé. Persze ott is voltak bársonyosan puha fotelek és kanapék, na meg pezsgő. Szóval itt rejtegették... pedig a jeges Evian jobban esett a kiszáradt torkomnak.
- Na gyerünk. Szolgálj ki. - Parancsoltam rá és ahogy lendítettem a kezem, véletlenül a fenekéhez értem. Remek. Most majd azt hiszi, akarok tőle valamit. Csakhogy én senkitől sem akarok semmit.

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => London mugli része => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 11. - 19:24:38