Oldal nyomtatása - Piccadilly Circus

Shopping list

(https://i.pinimg.com/564x/f4/42/25/f44225c41c44f907828159a4fd6de707.jpg)
outfit (https://i.pinimg.com/564x/34/ec/90/34ec90c8362fec9ca2a6759bcfab4a90.jpg)

2002. május 03.

To: Elliot O'Mara

Hónapok óta nem hallottam Elliotról, erre néhány napja jött tőle egy bagoly, hogy van-e kedvem vásárolni menni vele. Mintha mi sem történt volna az elmúlt három hónapban, amióta felszívódott. Jó, az, hogy felszívódott nem volt teljesen igaz, néha írtunk egymásnak semmitmondó leveleket, de nagyjából ennyi volt közöttünk a kapcsolat.
Őszintén szólva, kicsit bántam is, mert azalatt a néhány találkozás alatt megkedveltem ezt a fickót, a furcsa, kiismerhetetlen személyiségét, az egész lényét.
Én sem voltam túl jó barát. Az elmúlt hónapokban a rózsaszín köd vett körül, minden gondolatom Cherub körül forgott, szóval kicsit meg is feledkeztem mindenki másról. De annyi minden történt körülöttünk, zajlott az élet, ráadásul most még a vizsgaidőszak előtt még jobban felgyorsultak az események.
Egyre több időt töltöttem Cherub otthonában, nagyjából, félig-meddig már ott laktam, igyekeztünk minden szabad percünket együtt tölteni.
Most viszont jól esett egy kicsit másabb program. Cherub dolgozott, az órák véget értek, a vizsgák pedig még nem kezdődtek el, úgyhogy volt egy kis szabadidőm vásárolgatni.
Elliot azt írta, hogy a Picaddily Circusön találkozzunk, így a nyüzsgő téren várakoztam, amíg meg nem jelent. Egyelőre még a nyomát sem láttam, ezért volt időm a nyüzsgő mugli Londont figyelni. Minden percben piros emeletes buszok húztak el előttem. A mugli üzletemberek nyüzsögtek, siettek. Néhány anyuka a gyerekét húzta maga után, a bevásárlásuk közepén tarthattak.
Furcsa volt látni, hogy ebben egyáltalán nem különbözünk. Az Abszol út is ugyanígy néz ki egy ilyentájt: mindenki siet a dolgára, kevesen vannak, akik ráérősen nézelődnek.
Egyszer csak egy turistacsoport áll meg előttem, össze-vissza mutogatnak, és fényképeznek. Elfintorodom, amikor az egyikük pont felém fordul, és elkattintja a fényképezőgépét. Na erre igazán nem volt szükségem, és valószínűleg szegény turistának sem. Ott lesz egy unott képű lány a fényképén. Amennyire tudom, még csak mozogni sem fog a rólam készült fénykép. A muglik unalmasak.
Nem is értettem, miért ezt a helyet választotta Elliot. Igazán mehettünk volna egy igazi varázsló üzletbe. Biztos találtunk volna olyat is, ahol nem csak talárokat készítenek.
Amikor végre eltűnnek előlem a turisták, a szememet összehúzva tekintgetek jobbra-balra, hátha megpillantom Elliotot. Végül csak feltűnik, és én odaintek neki, kicsit türelmetlenül. Kezdtem besokallni a nyüzsgéstől. Amikor odaér rámosolygok.
-Szia! De jó újra látni!

shopping list
(https://i.pinimg.com/originals/2d/fe/60/2dfe6077f2fde39980fc03abf3bfd6d1.gif)

Serena
2002. május 3.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7b/81/03/7b8103e0105f2eadcb88835211ef8f6f.jpg)

A nyakamon lévő vágás után maradt heget piszkáltam, ahogy ide-oda kerülgettem az embereket a találkozóhely felé haladva. Erre van valami mugli bolt, ahol meglehet vásárolni ezt-azt ehhez a szafaritúrához. Ericától kaptuk ezt az utat… bár nem igazán értettem miért. Sem én, sem Aiden nem szerettük túlzottan a meleget, ott meg állítólag nap közben meglehet pusztulni olyan forróság van. Egy részem remélte persze, hogy én ájulok el előbb. Engem ugyanis könnyebb mozgatni, mint Aident. Egyszerű praktikus kis gondolatmenet volt ez, de éppen elég ahhoz, hogy beindítson bennem egy csomó egyéb ötletelést arról, miféle szörnyűség történhet velünk meg… igen. Nem kellett volna elmondanom Gabrielnek, mert máris a fülembe ültette a bogarat. Amúgy is ki mondja el az exének, hogy összejött az előtte lévő exével… vagy valami olyasmi… és most elmennek Afrikába nyaralni? Teljesen kikészültem ettől a szerelmi háromszögtől és már azt sem tudtam, hol áll a fejem.
Eleve késésben voltam persze, de ez csak tovább lassított. A lépteim olyan lassúak és nehézkesek lettek, mintha egész egyszerűen elveszítettem volna az erőmet… nem volt tőlem túl tisztességes elhívni Serenát. Az elmúlt időszakban kicsit megfeledkeztem róla, most meg kellett valaki, aki nem az ismerősi köröm szerves része és nem próbál meg Aiden vagy Gabriel irányába terelni. Semmi köze senkinek ahhoz, hogy kivel bújok ágyba. Ahhoz már inkább, ha valamelyikre rábökök, hogy mostantól komoly kapcsolatban vagyok vele vagy vele… de ezt a döntést nem tudtam meghozni. Illetve meghoztam, csak nem tudtam kimondani. Nem ment… nem akartam még egyszer átélni, amit az elmúlt másfél hónapban kellett. Képtelen lettem volna rá.
Aztán nagy nehezen elértem a megbeszélt helyre, ahol már ott ácsingózott Serena. Hát alaposan megvárakoztattam szerencsétlent… legalább negyedórát késtem. Azért az utolsó fél méteren úgy tettem, mintha próbáltam volna igyekezni. Kicsit még a levegőt is kapkodni kezdtem, meg a szívem is zakatolni kezdett a hirtelen felgyorsulástól. Hát már te sem leszel fiatalabb O’Mara…
– Szia! De jó újra látni!
– Szia… bocsi… – ziháltam és beletúrtam a hajamba. – Egy kicsit elbambultam az időt… – Tettem hozzá, majd mutattam, hogy merre menjünk. Így hát meg is indultam a megfelelő irányba, ahol a bolt volt. Nem, mintha jártam volna itt, csak egy női magazinban olvastam, amit Aiden anyja felejtett a konyhában pár napja.
– Elutazom hamarosan és kell vennem ezt-azt. Még szerencse, hogy van egy csaj ismerősöm is. – Vigyorogtam rá. A magam közege elé maszkulin, legfeljebb Erica jöhetett volna szóba egy ilyen vásárláshoz, de akkor végig Aidenről kellett volna beszélgetnünk… amit imádnék, de nem lenne túl célravezető, ha egyszer vásárolni tervezünk. Mármint végig a nyálam csorgatnám, ahelyett, hogy koncentrálnék erre-arra.
– Afrikába megyünk. Valamiért a pas… nem… az Aidenem anyja úgy gondolta jót tenne nekünk egy tíz napos kiruccanás. – Magyaráztam és ahogy megérkeztünk a túrabolthoz, be is löktem az ajtót, hogy Serena előre tudjon menni, aztán követtem. Hát itt minden nagyon khaki színű volt… meg barna.
– Hm… érdekes paletta.

Amikor Elliot szó szerint befutott, egyértelműen látszik, hogy sietett, hogy időben ideérjen. Ezt be is vallotta, állítása szerint elbambulta az időt. Ezen nem lepődtem meg, és igazából számomra is meglepő, de tényleg nagyon örülök, hogy látom. Külsőre nem sokat változott, továbbra is rettenetesen vékony, nagyjából minden ruha lóg rajta. Ugyanakkor a hangulata, mintha ezerszer jobb lett volna, mint amikor legutoljára találkoztunk.
Miközben elindultunk a bolt felé, ahova menni szeretett volna, ő tartott szóval engem. Nem is tudtam, hogy beszélt-e ennyit egyfolytában, amióta ismerem. Pozitív változás volt ez az új Elliot, és őszintén örültem, ha megtalálta a helyét. Egészen eddig egy keresgélő Elliotot ismerhettem meg, aki nem tudta, miért is van ezen a világon. De most boldognak tűnt, reméltem, ez tovább kitart, mint a többi, előző boldogsága.
Megtudtam, hogy Elliot és az új barátja, Aiden Afrikába készültek, ahhoz kellettek új göncök. Így hát követtem Elliotot egy boltba a Picadillyn, és meglepetten néztem körbe a sok khaki és barna színű ruha között.
-Öhm, furcsa egy hely... A muglik boltjai szín szerinti tematikájúak? - kérdeztem Elliottól súgva. - Itt minden barna...
Nem voltam benne biztos, hogy Elliot ide akart jönni, de aztán, amikor elég otthonosan mozgott az állványok és polcok között, sejtettem, hogy mégis csak jó boltban jártunk.
-Milyen ruhára van szükséged? - kérdeztem, és akkor megpillantottam egy egész jól kinéző kalapot, amit felkaptam és Elliot fejére tettem.
-Kalapra mindenképpen szükséged lesz, Afrikában sokat süt a nap és meleg van. - vigyorogtam, ahogy a kalapos Elliotot figyeltem.
Közben én is körbenéztem az üzletben. Arra gondoltam, én is bevásárolok pár csinos darabot, hogy ha színházba vagy vacsorázni megyünk Cherubbal, legyen mit felvennem, de ezek határozottan nem az én színeim voltak. Én jobban kedveltem a színesebb darabokat, terepszínű ruhákra nem volt szükségem. Most viszont elsősorban Elliott miatt voltunk itt, úgyhogy próbáltam rá figyelni.
Talán ha itt végzünk, akkor majd neki is lesz kedve velem eljönni valamit vásárolni... - gondoltam magamban.
Amíg gondolataimba merülve nézegettem a kihelyezett ruhákat, egy fiatal, mugli eladó lány lépett oda hozzánk.
-Segíthetek valamiben? - kérdezte nyávogós, unott hangon. Látszott rajta, hogy mindent szívesebben csinálna, mint hogy itt legyen, és ebben a boltba kelljen dolgoznia. Én először Elliotra néztem, hogy szüksége van-e valami segítségre, de aztán végül én válaszoltam a lánynak.
-Köszönjük, de egyelőre csak nézelődünk. Ha szükségünk lesz valamire, szólunk.
A lány csak bólintott, és visszatér a pultja mögé, ahol egy divatmagazint lapozgatott.
-Szóval, mit is keresünk? - kérdeztem Elliottól.

shopping list
(https://i.pinimg.com/originals/2d/fe/60/2dfe6077f2fde39980fc03abf3bfd6d1.gif)

Serena
2002. május 3.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7b/81/03/7b8103e0105f2eadcb88835211ef8f6f.jpg)

Nem meséltem túl sokat Aidenről Serenának. Igazából lényegében semmit, a rá való hivatkozás akár meg is kavarhatta volna... kérdéseket vártam, hiszen utoljára Gabriellel látott. Nem álltam készen arra, hogy bármit is meséljek. Még magamban is túl sokat örlődtem a dolgokon. Nem tudtam, milyen kapcsolat ez, hogy már együtt vagyunk-e vagy igazából csak élvezzük egymás társaságát. Mostanában minden egy talány volt, de nem is sürgettem az elköteleződést. A manós eset óta persze megváltoztak a dolgok. Nehéz volt csak szexként gondolni kettőnkre és egy hang mindig azt súgta bennem: Te ennél többet akarsz... A hangnak pedig egész egyszerűen igaza volt. Csakhogy már megtanultam magamban elnyomni a felesleges álomképeket.
- Öhm, furcsa egy hely... A muglik boltjai szín szerinti tematikájúak? Itt minden barna... - A suttogásra elvigyorodtam. Sejtettem, hogy Serenának valójában fogalma sincs arról, mennyire furcsák tudnak lenni a muglik. Nem csak, hogy színeket kötnek egy-egy porgramhoz, de mindenre van külön masinájuk.
- Az anyós jelöltemmel is voltam egy ilyen helyen. Megvett nekem egy csomó cuccot, de úgy voltam vele, hogy inkább magamban is nézelődnék. - Magyaráztam, bár úgy éreztem egyébként, hogy Ericával még nem futottuk le teljesen azokat a köröket.
A fejemre érkező kalapra elvigyorodtam. Belenéztem a falra erősített tükörbe. Hát nem rossz... de sosem voltam oda a kalapokért. A legtöbb esetben eléggé hátráltatnak, ráadásul a szélességtől függően, furán meg is törték a hangokat. Ez pedig nem volt túl szerencsés, amikor az ember éppen kincsek után kutatott.
- Kalapra mindenképpen szükséged lesz, Afrikában sokat süt a nap és meleg van - magyarázta.
- Hát... nem vagyok az a kalapos típus... - vontam vállat, majd egész egyszerűen levettem a fejemről. Vissza nem raktam, arra jó lesz, hogy elvigyem magammal. Aztán áttértem a szafari ingekre és kabátokra. Ezek az anyagok meglehetősen vékonyak voltak, pedig ránézésre vastagabbnak tűnt. Hümmögve kivettem két inget, meg egy halvány zöldes árnyalatú kabátot. Valamire csak jók lesznek. Ha más nem, legalább arra, hogy elrejtőzzek benne a tájban... mivel ott amúgy is minden barna. Miközben végig válogattam még egyszer az akasztót, Serena lerázott egy mugli eladót.
Régen, mikor Nattal voltam hagytam, hogy a méregdrága boltokban körbeugráljanak, adjanak rám ruhát. Még pezsgőt is felszolgáltak... és szerettem. Szerettem tetszeni a férjemnek, ahogy belecsomagoltathat olyan ruhákba, amik neki tetszenek. Csakhogy azok az idők szép lassan semmivé foszlottak. Most már egészen más volt a prioritás.
- Szóval, mit is keresünk?
- Kéne pár nadrág még.. - mondtam és megemeltem felé, amiket eddig találtam. - Gondolom egy pár bakancs sem ártana... - Tettem hozzá. Valójában nem tudtam mi kell, de végülis barna cuccokkal nem lőhettünk annyira mellé. Szóval kicsit a nadrágok irányába húzódtam. Ha Serena követett, úgy átadtam neki azt a három vállfát, ami már a kezemben volt. Megnézhette az ingeket, meg a vékonyka kabátot, ez utóbb az esti órákra kifejezetten hasznosnak tűnt.
- Miért nincs semmiből a legkisebb méret... - magyaráztam, ahogy a nadrágok címkéit kutattam. Igen. Nagyon vékony voltam, ráadásul még viszonylag alacsony is, ami eléggé rontott a helyzetemen.

Aidenem...Anyósom... Valami komoly dolog történhetett Elliottal az elmúlt hónapokban. Persze tudom, hogy egy bolt nem a legjobb hely egy ilyen dolog megvitatására, mégis kicsúszik a számon:
-Azta, sok minden változott. - Főleg te. - Ezt már nem teszem hozzá, nem akarom megbántani, de egyszerűen nem tudom elengedni ezt a megváltozott, laza, boldog Elliotot. Örültem neki, ugyanakkor kíváncsi voltam a változás okára.
De most próbáltam a vásárlásra koncentrálni, habár úgy tűnt Elliot inkább csak társaságnak hozott el, mint tényleges segítőnek. Nem bántam, és tetszett, hogy megnevettettem a kalappal. Habár elsőre nem tetszett neki, azért mégis elrakta magával. Szerintem tök jól állt neki a kalap, akár tetszett neki, akár nem.
Közben adogatta nekem a cuccokat, amiket próbálni szeretett volna. Ingek, felsőt, de a nadrágoknál elakadtunk. Elliot egyszerűen nem talált magára való méretet. Ezen nem csodálkoztam.
-Hát, nem próbálkoztál még a gyerekosztályon? Annyira vékony vagy, hogy szerintem simán találnál ott is magadra valót. - hecceltem, de sajnáltam is egy kicsit, hogy nem talál magának rendes ruhákat. - Megkérdezzem az eladót, hogy nincs-e nekik kisebb méretben?
Egy pillanatra a csaj felé néztem, aki csak fordított egyet az újságjában, nem úgy tűnt, hogy lenne kedve újra a segítségünkre sietni.
-De egyébként tényleg nagyon vékony vagy. - ráztam a fejem hitetlenkedve. - Ezt már az első alkalommal is megállapítottuk, amikor találkoztunk. Egy lánynak igazán kínos, ha a mellette álló férfi kevesebb súlyt nyom.
Szerencsére ezzel nem volt gondunk Cherubbal. Ő volt mellettem a tökéletes férfi, magasságra, testalkatra is illettünk egymáshoz. Na meg minden egyéb más tekintetben is.
Elpirultam, ahogy eszembe jutott, hogy mostanában milyen jó estéket töltünk el együtt. Sőt néha úgy alakul, hogy a reggeleink indulnak jól. Hogy Elliot ne vegye észre, mennyire zavarba jöttem, inkább belemászok a állványba, hátha találok egy kisebb méretű nadrágot. És szerencsém van, elő is jön egy XS-es méretű.
-Nézd, mit találtam! - vettem ki a sor legmélyéről. - Mondjuk nem túl szép - fintorogtam a terepmintára -, de méretre jónak kell lennie. Őszintén szólva, ez nem az én stílusom. - mondtam végül sóhajtva.
Közben elindultunk a próbafülke felé, és amíg Elliot próbálgatott én szóval tartottam.
-Merrefelé mentek Afrikán belül? És mit terveztek ott csinálni? Én csak Egyiptomban voltam, de azt nagyon élveztem.
Hát persze, csillagászati szempontból Egyiptom maga a paradicsom. Minden jól tájékozott asztronómus tudta, hogy a piramisok mennyire fontos alappontok a mágikus csillagászatban.
Egy kis puffon ülve vártam Elliot válaszát, és azt, hogy befejezze a próbálást. Kíváncsi voltam, melyik ruhákat fogja választani.

shopping list
(https://i.pinimg.com/originals/2d/fe/60/2dfe6077f2fde39980fc03abf3bfd6d1.gif)

Serena
2002. május 3.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7b/81/03/7b8103e0105f2eadcb88835211ef8f6f.jpg)

Az Ericával való vásárlás egész más volt. Már csak azért is, mert ő fizetett, mintha valami kölyök lennék. Ráadásul egy varázslóboltban voltunk, ahol állandóan adogatta be a cuccokat az öltözőbe, a vége pedig az lett, hogy egy csomó nem annyira tetsző ruhadarabot is megvettem. Bár ki tudja… pótruhának jó lesz az is, de azért mégis csak inkább tetszeni akarok Aidennek.
– Azta, sok minden változott.
– Hát… néha történnek dolgok, amik megváltoztatják az embert. – Például meghal a párjuk, majd feltámad, mint Gabriel Milton. Ennek köszönhetően persze ott a félelem, hogy megint elveszítek valakit. Serenát nem avattam be ebbe, nem kell mindent tudnia rólam… nem akartam, hogy sajnáljon. Már elnyomtam magamban a dolgot. Jobbnak láttam a ruhákkal törődni. Az ing és a vékony anyagú kabát könnyen megvolt. A nadrág viszont gond volt. Egy felsőnél még elmegy, ha eláll, de a nadrágokból a feszesebbeket kedveltem… na meg azokat, amik nem csúsznak le.
– Hát, nem próbálkoztál még a gyerekosztályon? Annyira vékony vagy, hogy szerintem simán találnál ott is magadra valót. – Jegyezte meg Serena. Hát igaza volt. Talán ott több lehetőségem lenne magamra való cuccot találni, de az igazság az, hogy a kölykök évről évre kövérebbek voltak és sokan magasabbak is nálam. – Megkérdezzem az eladót, hogy nincs-e nekik kisebb méretben?
– Hagyd csak! A végén még tényleg a kölyökcuccoknál kötünk ki. – Nevettem fel. Valahogy kényelmesebb lett volna stratégiát váltani, mint a mugli eladó segítségével megküzdeni. Nem akartam, hogy esetleg megpróbáljon leméregetni vagy valami hasonló.
– De egyébként tényleg nagyon vékony vagy. Ezt már az első alkalommal is megállapítottuk, amikor találkoztunk. Egy lánynak igazán kínos, ha a mellette álló férfi kevesebb súlyt nyom.
Elmosolyodtam.
– Ha így is van, csinos vagy. Egy nő legyen formás. – Elvettem egy sötétebb színű nadrágot, meg olyat, ami egészen passzolni látszott a kiválasztott kabáttal. Tetszett volna egy rendes szett. – Egyébként én sem akarok ilyen vékony lenni… csak nincs igazán étvágyam. Vannak jobb időszakok, de a legtöbb ugyanolyan. Ha nem kényszeríteném magam egy bögre kávéval ellennék egész napra. – Sóhajtottam és ellenőriztem a két nadrág címkéjét. Természetesen nagyok voltak. – Tudom, elég férfiatlan dolog ez… de már kezdem elfogadni, hogy kistermetű vagyok. Pár éve még nagyon zavart… főleg, mert minden páron elég magas.
Ilyenkor hiányzott Nat. Ő mindent megoldott, könnyedén találta meg a méretemet bármelyik boltban és az ízlése is egészen közel állt hozzám. Volt annak a házasságban jó is, sok-sok jó, amik hiányoznak és amikre próbálok emlékezni. Ezzel lényegében el is nyomtam a rossz emlékeket.
– Nézd, mit találtam! – mutatott fel a kisebbnek tűnő nadrágot Serena. A terepmintától megborzongtam. Gyűlöltem. Nem volt túl elegáns és kétlem, hogy ebben csábítanám el Aident egy romantikus szafariszexre. – Mondjuk nem túl szép, de méretre jónak kell lennie. Őszintén szólva, ez nem az én stílusom.
– Hát… kihagyom. Nem az én ízlésem. – Inkább a két nagyobb gatyával indultam meg a próbafülke felé. Nem húztam be a függönyt, végül is férfi felsőtestet csak látott már. A nadrágokat nem próbáltam úgysem, csak varázslattal lekicsinyítem őket majd otthon.
Lerángattam magamról a barna pulóvert, ledobtam a székre. Serena csak oldalról láthatta a kilógó bordákat, meg a hasamon lévő heget. Ha jobban figyelt, a jobb vállamon is megpillanthatta a fekete foltot, ami egy seb nyomán maradt a testemen. Elkezdett összehúzódni, de elég lassan. Talán a végén még teljesen el is tűnik.
– Merrefelé mentek Afrikán belül? És mit terveztek ott csinálni? Én csak Egyiptomban voltam, de azt nagyon élveztem.
– Tanzániába megyünk. – Válaszoltam és a halványzöld inghez nyúltam, hogy azzal rejtsem el néhány perc erejéig a felsőtestemet. Ez is nagy volt, bár közel sem olyan vészesen, hogy ne lehessen korrigálni. – Nem sápaszt egy kicsit? – kérdeztem és körbe fordultam tükör előtt, majd megállva vele szembe, Serena tükörképére pillantottam. – Na jó, egész szexi ez a vékony anyag. – Tettem hozzá és kihúztam magam nagy büszkén.
– A fővárosba megyünk és onnan egy lovastúrával megyünk kicsit déli irányba, ahol az elefántokat megnézhetjük. De az anyós szerint állítólag zebrák meg oroszlánok meg minden ilyesmi van arra. Egyszóval a semmi közepén leszünk. – Kezdtem el gombolni az inget.

Amíg Elliot étkezési szokásairól, és testméretéről beszélgetünk, azon jár az eszem, hogy nem is tudom elképzelni a napomat egy jó reggeli nélkül. Emellett mindig odafigyeltem arra is, hogy a napi étkezések megfelelőek legyenek, és ne éhezzek. Persze más, amikor nincs étvágya az embernek, de velem ez annyira ritkán fordult elő, hogy nem igazán van benne tapasztalatom. Amióta pedig együtt élünk Cherubbal, és legtöbbször egymásra főzünk, még inkább kulcsfontosságúvá váltak az együtt étkezések, mert akkor tudtuk némi időt eltölteni egmyással. Egyébként mindig szaladtunk valahova.
A rendszeres étkezések kiskoromban is meg voltak, de ott mindig más asztaltársasággal kellett ennem. Sokkal jobban tetszett a mostani felállás, amikor volt egy biztos pont az asztalnál. Lehet, hogy Elliot is csak egy biztos pontra vár. Reméltem, hogy ez az Aiden lesz az...
-Hát, úgy nehéz jókat enni, ha nincs étvágya az embernek. - sóhajtok fel. - Pedig fontos rendszeresen és megfelelően táplálkozz! Bármikor visszaüthet a nem megfelelő étkezés. - próbálom nem kioktató stílusban mondani ezt, mert semmi esetre sem megbántani szeretném. - Egyszer főzhetnék neked én valamit. Akkor tuti megjönne az étvágyad. - mosolygok.
A terep színű nadrág nem jött be Elliotnak, mentünk is tovább, és végül sikerült kiválasztani magának néhány ruhadrabot, amivel be tudott menni a próbafülkébe. Meglepetésemre nem húzta be a függönyt, én pedig akaratlanul is megbámultam a felsőtestét. Bordák, sebhelyek, sebek... Nem tudtam, mennyire szeretne beszélni róla - ismerve őt semennyire -, így nem firtattam a dolgot. Inkább türelmesen vártam, hogyan állnak majd rajta a felsők, amiket kiválasztott.
A halványzöld ing nagyon jól állt neki. Ezt láthatta az arcomon is, amikor a tükörben rám pillantott. Én csak felemeltem a hüvelykujjamat jelezve neki, hogy szerintem ezzel megtalálta, amit keresett.
-Tanzánia. Szóval a nagy semmi közepén állatokat fogtok nézni. Hát... jól van, remélem jól fogjátok magatokat érezni. - Mondom nem túl lelkesen, mert nekem valahogy ezek a dolgok nem jönnek be. Nem véletlenül hagytam ki Afrika nagy részét a körutamból. Mindenesetre tényleg reméltem, hogy Elliot és Aiden jól fogják magukat érezni, és nem fogják megbánni, hogy Afrikába mennek.
-Mennyi ideig lesztek távol? Egyáltalán hogy jött az anyósodnak ez az ötlet? - kérdeztem, és elképzeltem, hogy milyen lenne, ha Cherub és én egy ilyen utat kapnánk. Nem tudtam magunkat elképzelni egy afrikai szafarin. Mi inkább a nagyvárosi életet szerettük. Párizs, Róma, New York... bárhova szívesebben mentem volna, mint Afrikába. Annyi izgalmas hely van még a világon.
De próbáltam lelkesnek tűnni, és kíváncsinak, hogy Elliot mesélhessen még az előtte álló kalandról.

shopping list
(https://i.pinimg.com/originals/2d/fe/60/2dfe6077f2fde39980fc03abf3bfd6d1.gif)

Serena
2002. május 3.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7b/81/03/7b8103e0105f2eadcb88835211ef8f6f.jpg)

Evés. Mi a franc van mindenkivel? Miért akarnak megtömni, mint valami cseszett libát? Igen, vékony vagyok, igen, alig eszek valamit és igen, bele fogok halni. Csakhogy én ezekkel mind tisztában vagyok és nem tudok mégsem változtatni a dolgokon. Mindegy. Serena ajánlata édes volt, de az egyetlen étel, amit megeszek az leves, bár abból sem mindent. Azt is csak akkor ettem szívesen, ha valaki türelmesen ült mellettem és kivárta, míg kikanalazom, amennyi kell, közben pedig beszélt hozzám... valami egészen másról, mint az evés.
Az öltözőben kicsit körbe fordultam, megnézve magamat a halványzöld felsőben. Nem különösebben érdekelt, hogy Serena látta a hegeimet és a sebeket, amik elborították a testemet. Az élet nyomot hagy az emberen... főleg, ha valaki olyan életet él, mint én. A bűn is nyomot hagy az emberen, akárcsak a harcok és a háborúk. Ezeket el kellett fogadni, magunkon viselni. Ezért nem mentem el medimágushoz a heggel, ami a tetoválás után maradt az ujjamon... Aiden ugyan annak idején kiakadt rá, de én mégis helyén valónak éreztem megtartani.
Elmosolyodtam Serena reakcióján az ingre, aztán elkezdtem kigombolni. Volt még jó pár ruhadarab, amit fel akartam próbálni... szívem szerint a nadrágokkal is így tettem volna, főleg azzal, amelyikre ráírták: fenék kiemelő hatás. Csakhogy nem tudtam itt átalakítani a mugli üzletben, ki kellett várni, míg hazaérünk.
- Tanzánia. Szóval a nagy semmi közepén állatokat fogtok nézni. Hát... jól van, remélem jól fogjátok magatokat érezni.
Elhúztam egy vigyorra a számat. Hát milyen édesen naiv ez a lány... engem nem nagyon érdekeltek az állatok. A legtöbbtől marhára féltem, de a sátrakat és sárkunyhókat, amikben élni fogunk, na azok annál inkább érdekeltek. Aident ismerve, aligha úszom meg némi szex - úgy napi 4-5 menet - nélkül.
- Ó... és még azok a sátrak a semmi közepén, mikre nem lesznek jók... - kacsintottam rá.
Végül a bézs színű ingért nyúltam, hogy abba bújjak bele. Ez sem állt egyébként rosszul a fekete hajamhoz és a majdnem fekete szemeimhez. Egészen szépen kiemelte a vonásaimat. Nem tűnhttem túl idősnek, mégis csak Aidennel megyek basszus, aki még húsz éves sincs.
- Mennyi ideig lesztek távol? Egyáltalán hogy jött az anyósodnak ez az ötlet? - kérdezte, én meg csak vállat vontam első körben. Erre nem tudtam a választ. Talán Erica azt akarta, hogy tényleg kössük össze az életünket... valahogy a korkülönbség ellenére úgy tűnt, hogy nagyon is együtt akar tudni minket. Én rettegtem. Rettegtem attól, hogy elhiggyem ezt az egészet valóságnak, ami közöttünk van.
- Tíz nap lesz. - Sóhajtottam egyet. Csodás tíz nap kettesben. Jó, lesznek kísérőink, de ők igazából hagyni fogják, hogy egyedül legyünk. Ezt az inget is megmutattam Serenának, aztán szépen lassan megindultam a megfelelő irányba. - Azt hiszem, azt akarja az anyós, hogy maradjunk együtt... sokáig vagy örökre. - Megint megvontam a vállam, majd visszahúztam a ruháimat. Aztán megfogtma a kiválasztott daraokat és megindultam vele kifelé.
- Azt hiszem, a szerelem nem nekem való... vagy én nem vagyok való a szerelemhez... - vigyorodtam el, ahogy a pénztár felé sétáltunk.

Habár én tényleg csak egy kellemes afrikai szafarira gondoltam, esetleg némi csillagáskodásra a sivatagban...vagy a szavannán... de amikor Elliot kedves felvilágosít, hogy ők tulajdonképpen miért is mennek - nem tehetek róla, de - elpirulok. Ó, szóval ők nem városnézésre mennek, inkább egymás karjaiban lelnék meg a gyönyöröket. Mondjuk szerintem ezért nem kell Tanzániáig elmenni, nekem bőven elég az a kis erdő széli ház, ahova hazamehetek a szerelmemhez. De ha Elliotnak és Aidennek erre van szüksége, hát áldásom rájuk.
-Ó.óóó... - válaszoltam, amikor leesik hova is mennek "nyaralni", de aztán gyorsan összeszedtem magam, és visszaválaszoltam: - Mondjuk akkor tök felesleges ennyi energiát ölnöd a ruhákba. Aiden gondolom nem a baromi jól álló, de teljesen felesleges inget akarja rajta látni. - mutattam rá, ahogy éppen előttem pózolt egy ingben, ami tényleg nagyon jól állt rajta.
Amíg Eliott fel-le öltözött-vetkőzött, addig is beszélt az anyósáról, Tanzániáról, és akkor, hogy sokáig és örökké lehetnének együtt a mostani párjával. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt ő mondja vagy csak a jómodor, Elliotnál sosem lehetett tudni, mikor gondolja meg magát. Mindenesetre, én bizakodtam, hogy ez a kapcsolata most tovább fog tartani, mint az előzőek. Szüksége volt a boldogságra.
- Azt hiszem, a szerelem nem nekem való... vagy én nem vagyok való a szerelemhez... - mondta aztán, amikor elindultunk a pénztár felé.
-Elliot, ne mondj ilyet! Egyszer mindenki megtalálja az igazi párját. Ki hosszabb, ki rövidebb idő alatt. Ez ellen nem tehetsz semmit.
Közben odamentünk az unott eladó lányhoz, aki unott képpel nézett ránk, és unott képpel ütötte be a ruhák árát, majd felnézett Elliotra a pénzt várva. Miután fizettünk, és kiléptünk a boltból, felsóhajtottam:
-Azta, hát ennek a lánynak nem ez az álommunkája... Mondjuk én sem örülnék, ha egy ilyen mugli ruhaboltban kellene dolgoznom... Az abszol úti boltok olyan mások. Azokat sokkal jobban szeretem. Ezek unalmasak.
Rettentően sznob boszorkánynak hangozhattam, de ez volt az igazság. Ha lehetett messze elkerültem a mugli boltokat, habár Elliottal túl gyakran keveredtünk ilyen helyekre.
Szerencsére azokat a ruhákat, amik a mugli világba való elvegyüléshez kellettek, meg lehetett kapni a varázslóvilágban is, nem kellett ilyen uncsi boltokban vásárolgatni. De úgy tűnt, Elliot ezt élvezte.
Miután kiléptünk a boltból vártam, hogy hogyan tovább. Van-e még bármi terve a férfinak? Kérdőn néztem rá.

◂ shopping list▸

2002. május 3.
(https://i.pinimg.com/originals/2d/fe/60/2dfe6077f2fde39980fc03abf3bfd6d1.gif)

◃s e r e n a▹

It is better to be hated for what you are than to be loved for what you are not.

style: simple outfit (https://i.pinimg.com/564x/7b/81/03/7b8103e0105f2eadcb88835211ef8f6f.jpg) ║ zene: happy together (https://www.youtube.com/watch?v=JHfUncFeeK4)

Nem bántam, hogy szép lassan minden ruha fel- és lekerült rólam. Régen egészen szerettem vásárolni, mikor még Foresttel közös programo volt. Élveztem, ahogy beindítja a puszta tény, hogy bársonyba és selyembe öltöztethet. Volt abban az egészben valami megmagyarázhatatlanul kielégítő. Aidennel mondjuk ezt nem tapasztaltam. A ruháim levétele jobban érdekelte, mint az, hogy mi van rajtam… vagy legalábbis eddig nem tűnt fel, hogy másképp lenne.
– Mondjuk akkor tök felesleges ennyi energiát ölnöd a ruhákba. Aiden gondolom nem a baromi jól álló, de teljesen felesleges inget akarja rajta látni. – Magyarázta Serena, miközben visszabújtam az eredeti ruhámba. A puha, tejeskávé színű pulcsi kellemesen simult vissza a bőrömre. Ahogy belenéztem a tükörbe megint ellenállhatatlanul bájosnak tartottam magamat. Már egészen megszoktam a gyerekes fejet, a kissé álmatagon csillogó sötét, szinte fekete szemeket. Szerettem a külsőmet összességében, még ha valaki ezt kicsit túl soknak is titulálta volna. Nem tehettem róla, hogy egy kicsit lányos voltam… ilyennek születtem. Anyám vonásai olyan tökéletesen költöztek át az én arcomra is, mintha más hely tényleg nem felelt volna meg nekik… például az öcsémen. Pedig aztán egy lágy vonású, vöröshajú fiú igazán kelendő lett volna. De hát Daniel így járt. Én sem bántam, hogy nem Phillipre ütöttem, ami a külsőt illeti.
– Ugyan már, Serena, az előjátékhoz egy jó ruha néha nem jön rosszul. – Kacsintottam rá, ahogy a karomban a ruhákkal megindultam a pénztár felé.
Rajtunk kívül nem volt nagyjából senki az üzletben. Ezért hát szinte azonnal sorra is kerültünk, leszámítva, hogy némi dráma is volt. Talán nem kellett volna kiböknöm a gondolataimat… Serena nem ismeri a múltamat, s a jelenemet sem igazán. Pontosan ezért is az ő társasága kellett nekem. Nem voltak ítéletei, nem kellett magyarázkodnom és nem kellett arról mesélnem, hogy „hogyan viselem.” Nem rohadt mindegy amúgy is, hogyan viselem? Éppen elég sokkoló volt az elmúlt félév.
– A bibi csak az, hogy én már megtaláltam az igazit, aztán szépen el is engedtem, mert nem voltam elég jó hozzá. Az élet kiszámíthatatlan sokszor és aki az igazi, nem is biztos, hogy boldog mellettünk rendesen. Ez sokkal bonyolultabb ennél. – Sóhajtottam fel keserűen, ahogy a pénztáros lány elé dobtam a cuccokat.
A zsebemből előkotortam közben a pénztárcát, amiben az Aidentől kapott pénz lapult. Csak gyorsan fizetni akartam és lelépni. Nem akartam tovább lelkizni, ráadásul az órámra nézve láttam, hogy már bőven letelt az egy-két óra, amit erre szántam, mielőtt Mucival összefutok egy kávézásra.
A pénztáros lány unottan adott vissza a mugli készpénzből, majd átadta a papírzacskóba hajtogatott ruhákat. Még jó sok munka lesz velük otthon, de garantáltan örömmel fogja leszedni rólam őket Aiden. Így léptem ki az utcára, ahol az időponthoz mérten már meglepően sok mugli mászkált.
– Azta, hát ennek a lánynak nem ez az álommunkája... Mondjuk én sem örülnék, ha egy ilyen mugli ruhaboltban kellene dolgoznom... Az abszol úti boltok olyan mások. Azokat sokkal jobban szeretem. Ezek unalmasak.
– Nekem a varázslódivat egy kicsit… öreges… – Sóhajtottam és megint az órámra néztem. – Köszi, hogy eljöttél velem. Afrika után összefuthatnánk megint. Esetleg az apotékába is eljöhetnél most már… nem mintha sokat lógnék arra, de a kedvedért szívesen bemegyek, ha érdekelnek a bájitalok. – Tettem hozzá és kihúztam magamat. Elég régen főztem bármilyen bájitalt is, csak éltem bele a vakvilágba igazából. – Na de! Sietek, Aiden már vár. Legyél rossz kislány! – Kacsintottam rá, futólag megöleltem, majd elindultam visszafelé, ahonnan jöttem, hogy aztán a Soho felé lekanyarodva megkeressem az eldugott kis művészkávézót.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

eltévedtünk
20030713

(https://i.pinimg.com/236x/68/e8/19/68e819cfec34872af7c63e68ac5df887.jpg)

Zander
m o o d (https://i.pinimg.com/564x/3d/ca/3d/3dca3d9ea06d152f02d911af8d1b1740.jpg)

Nem igazán voltam az a városba mászkálós típus, semmi kedvem nen volt a környéken portyázó szüleimbe belebotlani, vagy akárki másba is. Főleg nem Rose-ba, habár ő messze innen lakott, itt voltak a kedvenc írószer boltjai. Hát igazán abbahagyhattam volna ezt. Kezdtem úgy érezni magam, hogy Rose után teljesen bekattantam. Pedig mostanában egyre kevesebbet gondoltam rá, úgy hiszem lassan letelhetett ez a tipikus "gyász" időszak, egy év elteltével, hogy végre én is tovább tudjak lépni. És ennek semmi köze nem volt Florian nővéréhez, mert... Mert csak. Nem voltam kretén, hogy a tesójába zúgjak bele. Minden esetre, most úgy éreztem egy kicsit ki kellene mozdulnom, mielőtt még teljesen megőrültem volna, hogy két nő között őrlődtem.
Fogalmam sem volt, hogy merre mehettem volna, mert anynira nem mentem be a városba egy ideje. Régen is csak a fényképész cuccok miatt ugrottam be, hogy vegyek egy tekercs filmet, vagy papírt az analóg gépembe, de amióta Rose elhagyott nem tudok egy képet sem csinálni. A felszerelésem is kidobtam. Jó, beledobtam a tűzbe az összes fotóval együtt, amit valaha is csináltam. Belegondolva ez egy eléggé rituális temetése volt egy elfuserált kapcsolatnak.
Örültem, hogy Flor cska azért is kiragadott a házam sötét, homályos árnyai közzül, hogy egy kicsit egy normális családi életbe kerüljek, és ha már egy egész évet majdnem Flr nélkül töltöttem, a szüleimtől való félelem miatt, mégis örültem, hogy oda nem jött utánam se az anyám se az apám. Így is tönkre tették az életemet a sötét ügyleteik miatt. Most is néha éreztem, mintha anyám szemmel tartott volna, de abban reménykedtem hátha lefoglaéja őket a gyilkolászás addig, amíg egy rövid időre kiszellőztetem a fejemet.
Londont nem ismertem annyira, mint kellett volna. NAgyrészt egyedül ültem otthon eddig, minden nyáron. Aztán egyszer elmentem Rose városába, és úgy ennyiről szólt az életem nyáron. Meg néha próbáltam kihallgatni a szüleimet, ahogy titkos dolgokról furcsa emberekkel beszélgettek otthon, de mindig varázslattal ezt szinte lehetetlenné tették nekem.
Összevissza kóvályogtam a városban, és észre sem vettem, hogy a mugli negyedben keringek. Mindenhol mugli emberek voltak az érthetetlen mugli dolgaikkal. Aranyvérű voltam, Floron és Rose-on kívül egy közeli mugli származűsú ismerősöm sem volt és velük se beszélgettem ilyenekről. Ijedten libbentem inkább arrébb a járdáról, hogy a mugli pöfögők ne koszoljanak össze, és amikor tülköltek is azt hittem velem van bajuk. Amint hátráltam észre sem vettem, hogy állhat is mögöttem valaki, így teljesen beletolattam, hogy aztán valami sikátorba kössünk ki.
- Jaj. Bocs - mormogtam az orrom alá, de ahogy kicsit összeszedtem maga, láttam, hogy az egyik évfolyamtársam volt az, bár nem nagyon rémlett a neve. Mindenkivel távolságtartó voltam, hiszen a szüleim bárkit megtalálhattak ami nem volt aranyvérű, és amiért hozzám mertek szólni akkor az nekik nagyon ajaj volt.
-Rémes ez a hely - sóhajtottam és kilestem a nyüzsgő, pörgő pöfögőútra.

ÚTVESZTŐK

03/07/13

Jayce

(https://i.pinimg.com/originals/87/53/c8/8753c8e57a93694fb783feac8a6ddf9f.jpg)

♪

There's No Home for You Here (https://www.youtube.com/watch?v=8ahICj_vEZ4&list=PLqDGvd-6tzUtRKJ8QFFTCURHXPz8RJkcH&index=3)

♫

Javában tartott a nyári szünet, én meg cirka három hét után már le is tudtam a kötelező köröket a nagyanyámnál, a szomszédoknál és annál a néhány mugli barátomnál, akikkel tartottam még a kapcsolatot. Ők úgy tudták, hogy egy flancos vendéglátóipari sulit csinálok Skóciában, amit az apám intézett el nekem, amiért nem volt mellettünk gyerekkoromban. Ezzel szemben Mama és a szomszédok is abban a hitben éltek, hogy a foci miatt élek egy szigettel arrébb, mert az írek akkora reménységnek tartanak, hogy már most az utánpótlás csapatukba nevelnek. Azért van szükség a kétféle sztorira, mert a baráti szálak többsége a focisuliból maradt meg, és kínos lenne, ha nem látnák rajtam a fejlődést, amikor játsszunk egy meccset, a nagyanyám meg biztos nem kajálná meg, hogy az apám fizeti a tandíjamat. Szóval maradtunk a különböző szerepek minél unalmasabb történeteinek kreálásánál, amibe ennyi idő alatt már bőven bele tudok fáradni. Gondoltam megengedek magamnak egy hazugságmentes napot, és elugrok Londonba, hogy beszerezzek néhány chelseas relikviát, ami legalább még kapóra is jöhet.
A vonatút kevesebb mint egy óra, kényelmes is, úgyhogy a pályaudvar felé vettem az irányt. Felüdülés volt ennyire hétköznapian viselkedni a rengeteg ferdítés után. Nem hittem volna, hogy egy vonatjegy megvásárlása, vagy egy üveg kóla ennyi örömet tud okozni, de istenien éreztem magam tőlük. A vonaton elolvastam néhány cikket egy ülésen maradt magazinból, közben meghallgattam az új The White Stripes albumot, és már be is gurultunk a londoni pályaudvarra. Megfordult a fejemben, hogy elugrok az Abszol útra is, de olyan nosztalgikus hangulatba kerültem, hogy elengedtem a varázsvilágot inkább még egy napra.
Úgy kóvályogtam jobbra-balra, mint egy kisgyerek a játékboltban. Mindegy volt, hogy lemezeket, könyveket, ruhákat, önvédelmi eszközöket vagy design kelléket árusított egy bolt, minden kirakatot látni akartam. A nyüzsgés, amit a forgalom zaja és a hömpölygő tömeg keltett, szinte zene volt a füleimnek, és jól is esett Bedford csendessége után. Annyira elragadhatott ez a felhőtlen szabadságérzet, hogy egy idő után csak hagytam, hogy a tömeg magával sodorjon.
Túlzás lett volna azt állítani, hogy fejből ismerem London térképét, de éppen elégszer jártam már ott ahhoz, hogy magabiztosan eljussak a szurkolói boltig. Tanulmányutak és osztálykirándulások miatt, vagy pusztán a közelségéből is adódóan többször jártam már a városban, így egy percig sem aggódtam azon, hogy eltévedhetek.
Ahogy zombi módjára követtem az áramlatot, mint derült égből a villámcsapás, úgy csapódott nekem valaki a semmiből. Mintha egy bodychecket kaptam volna a pályán, kezdtem elveszíteni az egyensúlyomat, és oldalra dőlni. Hogy ne legyen hatalmas zakó, reflexből elkaptam a támadóm karját, így sikerült őt is magával rántanom egy random félreeső sikátorba.
- Jaj. Bocs.
Még fel sem ocsúdtam a váratlan ütközésből, a kissé zavarodottnak tűnt srác felém fordult, és döbbenten konstatáltam, hogy Jayce Hansel az, akivel együtt járok Bűbájtanra. Elég mufurc az órákon, de valójában csak annyit tudok csak róla, hogy aranyvérű, és emiatt eléggé fennhordja az orrát. Teljesen abszurd volt a szituáció, ahogy ott állt velem szemben London mugli negyedében. Egy biztos volt: ezennel lőttek a varázsvilágmentes délutánomnak.
- Te meg mit keresel itt? - bukott ki belőlem a nem túl kedves, de annál őszintébb kérdés, miközben levettem a fülesemet. A zene közben tovább duruzsolt, mert még leállítani is megfeledkeztem, annyira nem tudtam hová tenni ezt az egészet. Vagy nyomós ok miatt, vagy tévedésből kerülhetett erre, mindenesetre nem szerepelt volna a toplistámon, akikkel el tudtam képzelni itt egy hasonló találkozót.
- Amúgy helló, és bocs a bunkó letámadásért, csak nem számítottam rá, hogy itt fogunk egyszer összefutni. - szabadkoztam, amiért olyan hülyén bukott ki belőlem a kérdés.
- Rémes ez a hely.
- Nem annyira vészes, mint amilyennek tűnik. Meg lehet szokni, de persze messze nem ugyanaz, mint az Abszol út vagy a Mágus tér - fejtegettem, hogy oldjam egy kicsit a feszültséget, amit úgy éreztem ott lebeg közöttünk.

eltévedtünk
20030713

(https://i.pinimg.com/236x/68/e8/19/68e819cfec34872af7c63e68ac5df887.jpg)

Zander
m o o d (https://i.pinimg.com/564x/3d/ca/3d/3dca3d9ea06d152f02d911af8d1b1740.jpg)

Nem voltam az a sportos alkat, ha nem számítjuk, hogy kviddicseztem. Igazából az is teljesen értelmetlen és nagfyon furcsa ötlet volt anno a részemről, de csak kellett egy hely, ahol mondjuk levezethettem a felesleges feszültséget, ami felgyűlt bennem az ostromban történtek miatt, Sierra majd Rose után. Valami kellett püfölni, na. Ezen kívül nem sok mozgást végeztem, főleg nyáron nem, így minden év elején éreztem is, hogy nehezebben jövök formába, viszont most a séta egy kicsit átmozgatott, még ha olyan céltalan is volt. Séta közben is átalában agyaltam, mostanában folyton azt csináltam, és nem tudtam, hogy értelmes-e egyáltalán. Jelenleg amúgy is úgy éreztem két nő között rekedtem, és még csak az okát sem tudtam, mégis a tény is kissé frusztrált. Főleg, hogy Florával amúgy sem akartam elvileg semmit, és még a fagyizóba se mentem be, nehogy aztán tényleg beleessek. Rose meg csak... hagytam, hogy szépen lassan elhalványodjon belőlem.
Minden esetre a ténfergésemnek az lett az ára, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Körbevettek a muglik, és rámtukmálták magukat a 2000-res évek muglidolgaival. Elborzasztó volt a kis négy kereű cucc az úttesten, meg a kétkerekű a járdán, meg a hangosabban berregő hatalmas piros emeletes izék, amik vetekedtek egy óriás méreteivel, azt hiszem. Már meg is bántam, hogy erre jöttem, igazán mehettem volna az Abszol út felé, ahol esetleg összesodort volna az élet valakivel, akit nem akartam látni. itt azért mégis csak kevesebb volt ennek az esélye. Persze, csak azt hittem, hogy kevesebb, mert valakibe beleüttköztem és az a valaki egy ismerős volt az órákról.
- Te meg mit keresel itt? - szegezte nekem a kérdést máris HArrison, mire én csak morcosan visszabámultam rá.
- Nem láttam kiírva sehol, hogy varázslóknak tilos a belépés - vágtam vissza, majd bizalmatlanul méregetni kezdtem azt a zörömbölő valamit ami abból a fura valamiből áradt. A mugli dolgok ijesztőek voltak.
- Amúgy helló, és bocs a bunkó letámadásért, csak nem számítottam rá, hogy itt fogunk egyszer összefutni. - magyarázta, én meg csak sóhajtottam és megvontam a vállamat. Ma sem leszek bőbeszédűbb, az már biztos. Én sem számítottam rá, hogy őszinte legyek, igazából, de még mindig jobb, ha mondjuk Rose jött volna belém. El nem tudtam képzelni annál lehetetlenebb szituációt. Jó, de, de az anyám és az apám nem fog itt kóvályogni, szívni a sok muglival a közös levegőt. Ők ehhez túl... sznobok és betegek.
- Nem annyira vészes, mint amilyennek tűnik. Meg lehet szokni, de persze messze nem ugyanaz, mint az Abszol út vagy a Mágus tér - magyarázta, mire hümmögve bólogattam megint, aztán úgy megugrottam valami random dudálásra, majd egy bűdületesen hangos csattanásra, mintha éppen a fal indult volna meg felénk, hogy betemessen minket. Persze ezzel meg szinte ki is vertem a kezéből azt az izét, amiből szólt valami muglis zene.
- Igazad van, teljesen békés, nem is értem mi bajom lehet - dünnyögtem az orrom alá inkább egy kis iróniával, de persze nem sok agresszívitás volt benne. Végül is nem ő tehet arról, hogy a mugli helyek veszélyesek.
- Inkább menjünk innen, mondjuk... erre - magyaráztam és megindultam befelé a sikátorba, ami egy kisebb utcába vezetett... fogalmam sem volt, hogy hova.
- Az a valami... fura. Magától szól - - mormogtam.

03/07/13 - ÚTVESZTŐK - Jayce

Valószínűleg a korral alakulhatott ki a nosztalgia iránti szeretetem, de az is lehet, hogy csak simán szentimentálissá váltam az évek alatt. Mindenesetre jó érzés volt elvegyülni a tömegben, és kicsit kívülről megfigyelni a várost. Volt az egészben valami felszabadító gondtalanság, nagyjából az a feeling, mint amikor nyaral az ember. Picit mindenek fölé kerül olyankor, könnyűvé és lassúvá válik a környezetéhez képest, így lehetősége nyílhat arra, hogy szemügyre vegye a legapróbb részleteket is. London rohamtempóban változik évről évre, így bőven akadt látnivaló, amin elidőzhetett a tekintetem.
A reklámfelületek egy pillanatra sem hagyták, hogy lankadjon a figyelmem, de a hangyaboly módjára menetelő tömeg is látványosság számba ment. A metró feltartóztathatatlanul okádta ki magából az újabb és újabb csoportokat, nehogy akár egy pillanatra is kiürüljön a tér. Turisták, óvodáscsoportok, munkába tartó vagy már éppen dolgozó emberek hada, és még ki tudja miféle céloktól vezérelt alakok szelték át ezt a csomópontot, ügyet sem vetve a tér közepén álló íjász szobrára, aki egymaga tartotta szemmel az utca népét.
Nem csoda hát, hogy Jayce nem tudta tartani velük a lépést, azért jóval nagyobb volt itt a forgalom, mint mondjuk az Abszol úton, sőt valószínűleg még a Mágus téri forgatag sem közelítette meg. Furdalt a kíváncsiság, hogy mi dolga lehetett éppen arra, de meg sem lepődtem azon, hogy nem érkezett egyenes válasz.
- Nem láttam kiírva sehol, hogy varázslóknak tilos a belépés.
Nem akartam tovább erőszakoskodni, lehet jobb is, hogy nem tudok róla. Persze ez most olyan, mintha valami rosszat feltételeznék, pedig lehet csak szimplán eltévedt. Ha így van sem valószínű, hogy kérne a segítségemből. Nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek ezzel az egész helyzettel, ezért kínos zagyválásba kezdtem, ami látszólag nem érte el a hatását.
- Igazad van, teljesen békés, nem is értem mi bajom lehet.
Némi irónia érződött abból, ahogy ezt mondta, de mivel nem voltam benne száz százalékig biztos, ezért nem tudtam mit mondani. Egyre inkább kezdett erősödni az a megérzésem, hogy Jayce véletlenül tévedt erre, és segítenem kell neki visszajutni egy ismerősebb közegbe.
- Inkább menjünk innen, mondjuk... erre.
Úgy tűnt, hogy a gyanúm beigazolódni látszik. Leszámítva azt a tényt, hogy biztosan eltudott volna képzelni jobb társaságot is magának hasonló szituációban, ha egyedül akart volna maradni, akkor tuti nem hív magával. Valójában így megkérnie sem kellett semmire, még csak az önérzetén sem eshetett akkora csorba. Szelíd erőszakkal a helyes irányba terelhetem, addig meg talán hátha megtudunk egymásról ezt-azt. Ezzel a tervvel vetettem magam utána.
- Akár erre is mehetünk - mondtam, amikor megpillantottam a sikátor túlsó végéből nyíló kis utcát. Sosem jártam még arra, de gyorsan felvázoltam egy útvonalat fejben, amivel nagyjából fél óra alatt a Mágus térhez érhettünk. Nem tűnt kerülőnek, de nem tudtam, hogy pontosan hová lyukadunk majd ki.
- Az a valami... fura. Magától szól.
- Ja, hogy ez!? Ez egy discman, a muglik ilyeneken hallgatnak zenét, ha úton vannak. - kezdtem bele a mugliismereti kiselőadásba. - Nem teljesen szól magától, ha az elem lemerül benne, akkor nem működik. Kipróbálod? - nyújtottam Jayce felé a lejátszót. Ha úgy tűnt, hogy inkább kihagyná, akkor kikapcsoltam és a táskámba tettem.
- Az utolsó évünk következik, el sem hiszem! Neked mik a terveid az iskola után? - indítottam egy igazán mélyre szántó kérdéssel a beszélgetésünket. Ugyanakkor tényleg érdekelt, hogy egy olyan kaliberű srác mint Jayce, mihez akar majd kezdeni az életével.

eltévedtünk
20030713

(https://i.pinimg.com/236x/68/e8/19/68e819cfec34872af7c63e68ac5df887.jpg)

Zander
m o o d (https://i.pinimg.com/564x/3d/ca/3d/3dca3d9ea06d152f02d911af8d1b1740.jpg)

Nem szerettem muglik között lenni. Nem azért, amiért mondjuk más normálisabb aranyvérű is utálta, mert fúj muglik meg fúj anti varázs világ, hanem mert az a világ amiben ők éltek rémisztő volt a maga varázstalanságával. Mindent máshogy oldottak meg, és azok a furcsa mindennapos hazsnálati tárgyaik, amit az én világomba nem fértek bele... Hát ijesztőek voltak. Még szerencse, hogy a Roxfort falain belül nem leghetett olyan zenélő cuccokat használni ami rendkívül bizarak voltak. A közelekedésük is furcsa volt, a föld alól hullámzott fel az óriási tömeg, mintha valami groteszk hangyaboly lett volna, és fogalmam sem volt, mik azok a rémisztő zúgó, dübörgő hangok odalentről. A mugli pöfögőkről csak ne is beszéljünk. Hangosak voltak és büdösek, rosszabb volt a zsupsz kulcsnál is már csak a puszta látványuk is, és bennük ülve tuti tengeri beteg lettem volna. Éreztem, hogy talán London legforgalmasabb részén lyukadtam ki, pedig pont az ellenkezőjét szerettem volna elérni. Egy csendes nyugodt utcát nagyjából semmi emberrel. És még természetesen szó szerint belerohantam egy srácba is, aki az évfolyamomba járt.
Mind a ketten hülyén érezhettük magunkat, mintha egy nem kívánt ismerőssel találkoztunk volna, de igazából nekem az emberi kapcsolataim a minimális szint alatt voltak, és tökéletesen megvoltam azzal, hogy Flor a barátom, ha már a legtöbb diák a suliban úgy tekintett rám Rose után - meg előtte is -, mintha valami troll lennék... nem is nagyon igényeltem mások társaságát a közelemben. Szóval nem igazán tudtam mit is mondhatnék. Ahhoz pedig mégis csak túl büszke voltam, hogy bevalljam: kibaszottul eltévedtem.
Végül aztán csak belevetettem magam a szűk utcarész közzé, hogy aztán úgy terelgessen Zander a helyes irányba, mintha valami birkapásztor lett volna, én pedig csak szörnyülködő tekintettel lestem arra a zenedoboz szerűségre ami lapos is volt talán kerek és valami ricsaj szűrődött ki belőle, valami muglieggyüttestől talán. Mintha Flor is panaszkodott volna arról, hogy amikor Smith-nél volt Bájitaltan korrepetáláson - szerencsétlent nagyon utálhatták most a szülei -, nála hagyta és a professzor meg állítása szerint eltört amikor ráült. Mondjuk nem is csodálom, lehet elege lett a látványából is.
Ja, hogy ez!? Ez egy discman, a muglik ilyeneken hallgatnak zenét, ha úton vannak. Nem teljesen szól magától, ha az elem lemerül benne, akkor nem működik. Kipróbálod? - magyarázta Zander, és felém nyújtotta a lejátszót amit sóhajtva elvettem tőle és a fülemhez szorítottam. Valami madzag is lógott róla, bizarr izével a végén. Nem nagyon figyeltem Flor hogyan használta.
- Furcsán tompán szól, és csak zümmög... - dünnyögtem elgondolkodva és próbáltam kitalálni, hogy ez miért jó a mugliknak. Persze biztos voltam benne, hogy amúgy sem használtam jól, de olyan furcsán harmadik típusú találkozásnak tűnik ez nekem.
Fogalmam sem volt, hogy merre tarthattunk egyébként, az utcák szűkek voltak, és kihaltak, persze talán abban bízhattam, hogy Zander tenyerében ott van egész London térképe. Én a magam részéről annak is örültem, hogy fennakadás nélkül elkeveredtem az állomásra meg onnan haza.
- Az utolsó évünk következik, el sem hiszem! Neked mik a terveid az iskola után? - Zanderre lestem a séta közben és úgy tűnt ő kifejhezetten izgatott volt. Utolsó év. Nem voltam ezzel olyan szentimentális, mint kellett volna. A Roxfortban túl sok rossz élményem volt, hogy visszasírjam. A szüleim majdnem megölték Sierrát az ostrom alatt, a barátaimat betemették a törmelékek, amikor éppen menekülni akartunk, láttam a piromániás anyám gyújtogatni... Aztán Rose... aztán minden más. Menedéket ugyan nyújtott nekem a szüleim befolyása elől, de kételkedtem benne, hogy ez így fog maradni, hogy ha mondjuk kollégiumba megyek. De ezen kívül tényleg nem fog hiányozni, maximum Flor, aki maga se tudta mit fog magával kezdeni.
- Sose hittem volna, hogy egyszer végzősök leszünk - mormogtam azért, mert tényleg olyan távolinak tűnt még idén is. - Én a Godrikra megyek aurornak - hogy elfogjam és/vagy megöljem a szüleim akik nem csak az én életemet tették tönkre, hanem másokét is. - Na és te? - kérdeztem vissza, aztán közben egyik kis szűk utca követte a másikat, mintha sose lehetne ebből a labirintusból kitalálni. Furcsa árusok szatyrokkal kipakolva rikácsoltak felénk.
- Használ bugyikat, alsónadrágokat tessék! Wécécsészét tessék! Halotti leplet tessék! Csak egyszer volt használatban! - hangzottak a kiabálások, és én még csak nézelődni se mertem.
- Ez olyan, mint egy Zsebpiszok-köz utánzat - sóhajtottam. A következő pillanatban elénk ugrott egy foghíjas alak, bűzöd volt és koszos bőrű.
- Micsoda szép hajkoronák! 20 fontot adok értük! - kiáltotta ránk és elővett valami berregő akármit, ami berregett és recés fogazata volt.

03/07/13 - ÚTVESZTŐK - Jayce

Igyekeztem nem túldimenzionálni a dolgokat, de az ennyire lehetetlen helyzeteknél, mint például a Jaycel való találkozás, mindig felmerül bennem, hogy ez nem a véletlen műve. Kell legyen valami oka annak, hogy összesodort bennünket egy felsőbb erő. Jó, a felsőbb erő már túlságosan is misztifikálja az egészet, mindenesetre statisztikailag nagyon kicsi lehet az esélye, hogy pont abban a pillanatban legyünk ugyanazon a helyen, és emiatt van szükségem valamilyen racionális magyarázatra. Jó érzéssel töltött el, ha segíthettem másoknak, ezért szívesen vállaltam magamra a kísérő szerepét, és ha mindeközben lehetőségünk nyílik egy kicsit megismernünk egymást, akkor duplán megéri.
- Furcsán tompán szól, és csak zümmög...
Jayce le sem tagadhatta volna, hogy varázslócsaládban született. Mindig jót nevettem, amikor bemutattam néhány teljesen hétköznapi mugli tárgyat a barátaimnak, annyira szürreális volt a kép, ahogy használni próbálták őket. Valószínűleg én is egy nettó analfabétának tűnhettem, amikor rácsodálkoztam mágikus tárgyakra, mégis nagyon mókás volt, ahogy London kellős közepén Jayce a fülesemet próbálja használni. Persze nem akartam kinevetni, a hirtelen jött ismeretségünket és bizalmat nem akartam máris próbára tenni.
- Ööö... lehet könnyebb, ha bedugod a füledbe - mutogattam a zsinór végén lógó kis szerkezetre, ami néhány centire lógott Jayce fülétől a levegőben. - Hasonló a telefülhöz, ha azt ismered.
Nem akartam túlságosan nagy kihívások elé állítani Jaycet, ráadásul a zenei ízlésével sem voltam képben, úgyhogy inkább elraktam a lejátszót a táskámba. Örültem, hogy tett egy kísérletet vele, ebből is látszott, hogy legalább nem teljesen bizalmatlan velem szemben. Kényelmesebb választásnak tűnt a kisutcákon haladni, mert egyrészt nem kellett a tömegben szlalomoznunk, másrészt eggyel nyugodtabb körülmények között tudtunk beszélgetni.
- Sose hittem volna, hogy egyszer végzősök leszünk. Én a Godrikra megyek aurornak. Na és te?
Jayce nem kifejezetten tűnt annak a csacsogós típusnak, elég szűkszavúan, de annál lényegre törőbben fogalmazott. Az látszott, hogy számára is hihetetlennek tűnik, hogy hamarosan véget ér egy korszak az életünkben. A Godrikkal és az aurori pályával nagyon meglepett, egyáltalán nem gondoltam volna. Ebből is látszik, hogy nem minden mardekáros egy baromarcú. Pozitívan csalódni emberekben mindig egy jó dolog.
- Az komoly, nem gondoltam volna, hogy az aurori pálya érdekel- feleltem őszintén. Ennek ellenére el tudtam képzelni, végülis nem ejtették a feje tetejére, és az ambíciója is megvan ahhoz a szakmához. - Én a lénygondozói szakot próbálom meg a Mandragórán, de majd meglátjuk. Egyelőre épphogy megvannak a felvételhez szükséges eredményeim - sóhajtottam. Nagyon szerettem volna, ha sikerül, mást nem is nagyon tudtam elképzelni magamnak, de voltak félelmeim azért. Bíztam benne, hogy a félsz majd összekap azért a végére, és minden rendben lesz.
Kissé elmerültem a gondolataimban, néhány percig csak némán baktattunk egymás mellett. Az elágazások végül egy szűk utcában értek össze, ahonnan már csak egy irányba vezetett az út. Egyenesen haladtunk előre, felerősödött újra a forgalom zaja, és egy árus kínálta a portékáit valahol nem messze. Oda sem figyeltem rá, csak vitt a lábam előre, Jayce megjegyzésére ocsúdtam fel újra.
- Ez olyan, mint egy Zsebpiszok-köz utánzat.
Körbenéztem. Egy rögtönzött piacnak tűnt a kisebbecske tér, ahová érkeztünk. Olyannak, ahol illegális vagy veszélyes cuccokat árulnak. Nehéz és bűzös volt a levegő, rosszarcú emberek és mocsok mindenhol. Nem lepődtem volna meg, ha már attól vérhast kap az ember, hogy átsprintel a téren.
- Micsoda szép hajkoronák! 20 fontot adok értük!
A semmiből termett előttünk egy alkoholtól bűzlő, fogatlan, gusztustalan alak, aki egy működő hajnyíróval a kezében jelezte, hogy már készen is áll a kopasztásra. Annyira váratlanul bukkant fel, ráadásul a géppel való hadonászása is megijesztett, ezért hátrálni kezdtem, de nem vettem észre a földre helyezett ócskaságokat. Megtántorodtam, és hogy ne vágódjak hanyatt, megpróbáltam Jaycben megkapaszkodni. Természetesen nem sikerült: csörömpölés, a fogatlan óbégatása és a szitkozódásom hallatszott.

eltévedtünk
20030713

(https://i.pinimg.com/236x/68/e8/19/68e819cfec34872af7c63e68ac5df887.jpg)

Zander
m o o d (https://i.pinimg.com/564x/3d/ca/3d/3dca3d9ea06d152f02d911af8d1b1740.jpg)

Fura volt ez a mugli kacat, amiből még mindig szólt a fura mugli zene. Nem is tudom annyira nem is ismertem sok együttest, fpleg nem muglit maximum azokat a dekadens klasszikus darabokat tőlük, abból az időből, amikor még az emberek tudtak nagyjából zenét komponálni. Nem mintha a mostaniakkal bajom lenne, nem is ítélhetem el őket, hiszen amúgy se ismerem őket. Bár biztos furcsák. Mint a legtöbb mugli cucc, és ez a zenedoboz valami a kezemben. Bizonyára Zander láthatta, hogy nem voltam a helyzet magaslatán vele kapcsolatban így igyekezett a segítségemre sietni. Biztosan úgy festhettem, mint valami debil, aki mondjuk alsógatyát akar a fejére húzni sapka gyanánt.
Furcsa is volt, hiszen Flor is, Rose is olyan családból származtak, ahol a mágia mellett megfértek a hétköznapi mugli dolgok is. Saját maguk mosogattak el, meg csináltak meg olyan dolgokat, ami csak két pálcaintés lett volna.
- Ööö... lehet könnyebb, ha bedugod a füledbe - magyarézta, én meg cseppet sem bizalmasan néztem a két fityegő izét, amiből kijöttek a hangok. - Hasonló a telefülhöz, ha azt ismered.
- Aha - dünnyögtem és beledugtam a fülembe az izét, ami rendszerint kiesett onnan, ezt is biztos tanítják, hogy lehet kiesés nélkül beletenni az ember fülébe. Vagy az én fülem volt túl kicsi hozzá. Így nem sok értelme volt tovább kínlódnom, hogy még jobban beégessem magam a gyerek előtt, így inkább vissza is nyomtam a kezébe.
- Ez csodás élmény volt, azt hiszem - dünnyögtem. A zenéból se sok mindent hallottam, éppen a végére ért vagy valami ilyesmi, úgyhogy továbbra sem értettem, hogy Flor meg Zaner mit szerethetett egy ilyen izén. Mert ez egy izé volt, egy zeneizé. - A ti világotok furcsa - közöltem aztán végszóként, miközben megindultunk valamerre kifelé, vagy valahová befelé, fogalmam sem volt, de valami irányba elindultunk. Nem voltam az az eltévedős fajta, de most az elveszettség érzése kissé kezdett hatalmába keríteni. Reméltem, hogy Zander mondjuk tényleg tájékozottabb, mint én, és valami értelmes helyen kilyukadhatok vele.
- Az komoly, nem gondoltam volna, hogy az aurori pálya érdekel- válaszolta őszintén, én meg csak hümmögtem egyet.
- Igazából én se. Fotózni akartam, de az most már nem játszik. - Végül is tavalyig én se hittem volna, azt hittem majd szépen elmegyek az MMMM-re és fényképészetet fogok tanulni, de... Úgy felesleges lenne odamenni, hogy egy gépre se bírok ránézni. Kösz Rose, tényleg. Még egy utolsót is rúgtál belém ezzel.
- Én a lénygondozói szakot próbálom meg a Mandragórán, de majd meglátjuk. Egyelőre épphogy megvannak a felvételhez szükséges eredményeim - magyarázta tovább Zander, mire rápillantottam. Nem volt ő sem egy hülyegyerek, de nem nagyon tudtam mik az eredményei.
- Még szeptembertől összeszedheted magad - mondtam biztatóan, de közben egy olyan helyre lyukadtunk ki, ami olyan volt, mintha valami sárkányhimlő sulytott övezetbe került volna, megfűszerezve némi Zsebpiszok-köz hangulattal.
A bizarr alak előttünk lóbált már megint valami recés muglis fost, és ettől nem csak én, hanem Zander is alaposan megrémült. Én a magam részéről sosem voltam vakmerő, nem kockáztattam feleslegesen a bőrömet, mint a legtöbb griffendéles. Lehet, Flor már szembe is köpte volna. A következő pillanatban Zander hátraugrott, meg valahogy el is esett, egyenesen rá a fura muglis kacatokra, meg üvegcsékre, amikben természetesen haj volt. Nem sok kellett hozzá, hogy a gyomrom ne forduljon fel teljesen.
- Az áááruuuuum! - visította a fogatlan és támadásba lendült azzal a vinnyogó hangú valamivel. Nem sok kellett, a lehető leggyorsabban lehajoltam Zanderhez, hogy felrángassam onnan, és elszaladjunk megint csak valami ismeretlen irányba. Valami furcsa ki szellőt éreztem ugyan ami megcsap, de nem foglalkoztam vele. Ahogy megmenekültünk, ránéztem a srácra, akinek a feje oldalán egy csíkban le volt szedve a haja.
- Ööö. Fura a fejed - tapintottam rá a lényegre és én is taperolni kezdtem magam, hogy hol tűnhetett el a hajam. - Hogy bírtok ilyen veszélyes világban élni? Azzal ölni is lehetne - mormogtam csendes méltatlankodással.

03/07/13 - ÚTVESZTŐK - Jayce

- Ez csodás élmény volt, azt hiszem.
Minden bizonnyal Jayce is olyan kitűnően hazudhat mint én. A világért sem akartam kínos helyzetbe hozni, bár szórakoztató volt nézni, ahogy a fülessel bajlódik. Nem tudtam milyen zenét hallgat, de valószínűleg Jack és Meg White nem győzték meg arról, hogy jó zenét csinálnak. Kikapcsoltam, majd a táskámba tettem a lejátszót. Közben mindenféle cseppet sem érdekfeszítő kérdéssel bombáztam Jaycet, aki a maga módján, de látszólag mégsem kényszerből válaszolt. Szimpatikus, de zárkózott srác benyomását keltette, arra gondoltam, hogy sok mindenben hasonlítunk egymásra, és nem csak a fotózás iránti szenvedélyünk miatt. Nem hittem volna, hogy pont végzősökként lesz alkalmunk néhány szót váltanunk egymással.
A fényképészet témakörben kissé el is vesztünk, és fel sem tűnt, hogy jó ideje már csak a lábam vezet előre. Amíg Jayce nem hívta fel rá a figyelmemet, nem is foglalkoztam a környezetünkkel, ami a Piccadilly Circus szöges ellentétje volt. Itt csak néhány ember lézengett, a cseppet sem bizalomgerjesztő fajtából, akiknek ráadásul határozottan jól állt a távolság. Hogy a hajnyírós ürge honnan került elő, fogalmam sem volt, de sokkal közelebb került hozzánk, mint szerettem volna. Túlságosan gyorsan történt minden ahhoz, hogy ne kapjak szívbajt, így amikor a fickó ócskaságaira zuhantam, valahol mélyen már tudtam, hogy ebből még nagy baj lesz.
- Az áááruuuuum!
Több se kellett az ipsének, dühtől eltorzult arccal támadásba lendült. Dulakodni kezdtünk, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy jól irányzott ütéssel sikerült helyre tennem. Gusztustalan és förtelmes büdös volt, ahogy fölém hajolva igyekezte elérni a fejemet a hajnyíróval. Kétségbeesetten szorítottam a csuklóját és próbáltam magamtól eltartani, de a földön fetrengve akkora port verhettünk, hogy tüsszentenie kellett. Mondanom sem kell, hogy az egész dzsuvát az arcomba kaptam volna, ha nem fordítom el a fejem. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy nem tudtam tovább tartani, és a fejemhez kapott azzal a nyamvadt géppel. Hallani lehetett, ahogy a beakadó pengék utat vágnak maguknak, de a sok hajamnak hála koponyalékelésig legalább nem jutottunk. Aztán az elmeroggyant a zsákmányától megrészegülve lefordult rólam, hogy összeseperje a hajcsomókat. Jayce felcibált a földről, és maga után húzva rohanni kezdtünk. Utáltam futni, de nem kellett kétszer mondani, hogy szedjem a lábamat.
Úgy két percnyi sprint után lefékeztünk egy szintén kihalt, de lényegesen rendezettebb környéken. Veszettül szúrt az oldalam, alig kaptam levegőt, próbáltam nem elájulni.
- Ööö. Fura a fejed.
- Ne, ne, neee... UGYE NEM!? A legrosszabbra számítva kaptam a fejemhez, ahogy megláttam, amint Jayce is a sajátját tapogatja. Azt hittem frászt kapok, amikor megérintettem a szinte kopasz fejtetőmet. Egy közeli kirakathoz sétáltam, hogy csekkoljam magam. A hajam kellős közepe hiányzott, úgy festettem mint egy egy fordított világból érkezett punk, vagy egy elcseszett bohóc a cirkusziskolában. - Nem ér nevetni! - fordultam nagy komolyan Jayce felé.
- Hogy bírtok ilyen veszélyes világban élni? Azzal ölni is lehetne.
- Maradjunk annyiban, hogy azért ez egy elég extrém helyzet volt, de valószínűleg sikerült megtalálunk London leghígagyúbb mugliját. Legszívesebben visszamennék, hogy kiátkozzam a gatyájából - puffogtam. Persze egy épkézláb átok sem jutott eszembe, nemhogy a tettek emberévé váljak. - Apropó... mondd, hogy tudsz ezzel kezdeni valamit - kérdeztem Jaycet, miközben a fejem tetején lévő pazar kis ösvényre mutogattam.

eltévedtünk
20030713

(https://i.pinimg.com/236x/68/e8/19/68e819cfec34872af7c63e68ac5df887.jpg)

Zander
m o o d (https://i.pinimg.com/564x/3d/ca/3d/3dca3d9ea06d152f02d911af8d1b1740.jpg)

Nem volt rossz Zanderrel csevegni, igazából még egészen kellemes társaság is volt, annak ellenére, hogy tele volt látszólag a bizarr muglivilág hülyeségeivel. Ezek valahogy mindig sokkoltak, pedig még csak olyan ellenséges se voltam azzal a világgal, mint a szüleim, akik személyes küldetésüknek tekintették, hogy megkeserítsék a muglik és a sárvérűek életét. Persze kétlem, hogy a furcsa muglizene miatt tették volna, habár egészen biztos vagyok benne, hogy Zander egész jó zenéket hallgat, csak nekem van mondjuk botból a fülem, vagy ilyesmi.
Nem nagyon barátkoztam másokkal, igazából Flor sem volt tervezve, de valahogy a szektás sulis meg leváhott lábujjas kalandunk után nem is bántam, hogy a legjobb barátom lett, és ő volt az egyetlen, akire számíthattam. Nem volt sokszor a helyzet magaslatán Griffendéles is volt, de ő volt az egyetlen, aki mellettem maradt, annak ellenére, hogy nem akartam senkit magam mellé, főleg nem Rose után. De talán itt lett vona az ideje annak, hogy ne csak a jégfalak mögül bámuljak a világra a szüleim szabadon voltak, de már tudtam varázsolni iskolán kívül is, és erősebbé kellett válnom náluk, hogy egy nap majd... egy nap majd szembenézzek velük és tegyek arról, hogy ne bántsanak többé senkit.
A beszélgetésünk annyira jól sikerült AZnderrel, hogy egy elképesztően lepra helyre kerültünk és még egy őrült is megtámadt minket. Szerencsétlen gyereket még le is teperték, és esküszöm úgy nézett ki, mintha meg akarták volna erőszakolni, a helyzet meg még hülyébben nézett ki azzal a bigyóval a hapsi kezében. Szerencsére időben feleszméltem, mielőtt még döhében lenyeste volta a földön dulakodó Zander fejét, hogy aztán magunk mögött hagyjuk az izzadt, büdsö csatornaszagú, koszos falakkal tarkított helyet, ami talán pont egy elcseszett hajléktalan szállás lehetett, a rosszabbik fajtából.
Ahogy megmenekültünk csak nagyokat pislogva néztem Zander fejét, és próbáltan nem az arcába nevetni, de elég nehéz volt ezt megállnom. Gyanítottam, hogy az én fejemen is volt valami üres folt.
- Ne, ne, neee... UGYE NEM!? Nem ér nevetni! - akadt ki, én meg ebben a pillanatban egy kis horkantással csak elröhögtem magam. Nem hittem el, hogy ilyen szerencsétlenek lettünk, akiket megkopasztanak, mint mások a birkákat.
- Hát, legalább kvittek vagyunk - dünnyögtem magamat nézve az üvegben, mert én sem úsztam meg a csodálatos borélyt.
- Maradjunk annyiban, hogy azért ez egy elég extrém helyzet volt, de valószínűleg sikerült megtalálunk London leghígagyúbb mugliját. Legszívesebben visszamennék, hogy kiátkozzam a gatyájából.
Erre helyeslően bólintottam, de ahhoz vissza kellett volna menni, nekem meg semmi kedvem nem volt még egyszer a berregőjével összefutni. Amúgy sem voltam harcias, inkább csak elengedtem a dolgot.
- Apropó... mondd, hogy tudsz ezzel kezdeni valamit - kérdezte Zander, aki valószínüleg egy kissé túl feldúlt volt ahhoz, hogy bármit is varázsoljon. A farzsebemből elővettem a pálcámat és koncentrálva eldünnyögtem egy haj visszanövesztő bűbájt az ő meg az én fejemre is. Megnyugodtam, hogy nem nőtt tőle az arcunkra szőrzet, és örültem is, hogy végre a saját kedvemre varázsolhattam. Közben leesett, hogy ahol álltunk a kis utcák egyik vége lehetett, odakintről megint jöttek a forgalmas mugli zajok, de most inkább voltam ott, mint ebben a sikátorokkal tűzdelt falak és utcák között, így amikor elégedetten visszatettem a pálcám a helyére ki is léptem a szabadabb járdára.
- Sose hittem vona, hogy így fogok örülni a mugliknak - sóhajtottam.

03/07/13 - ÚTVESZTŐK - Jayce

Hogy a francban van az, hogy ezek az elmeroggyantak mindig betalálnak? Talán a homlokomra van írva, hogy AGYBAJOSOK CÉLPONTJA? Egyáltalán mi a szart kezd azokkal a tincsekkel? Lefűzi egy mappába vagy szagolgatni fogja őket? Ha a Zsebpiszok közben történne mindez, akkor még érteném is a dolgot, de ezt a hajnyíróval powerkodó muglit nem igazán tudom hová tenni... hol élünk, de komolyan!?
Nem tudtam eldönteni, hogy mi zavar jobban valójában: az, hogy úgy szúr az oldalam, mintha a pasas még meg is késelt volna, vagy az, hogy letúrt egy sávot a hajamból. Idiótának éreztem magam, nem csak a frizurámat, de az önuralmamat is szerettem volna visszanyerni, de a cirka kétszázas pulzusom mellett nem tűnt egy könnyen megugorható feladatnak. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy halvány lila gőzöm nem volt, hogy milyen bűbájjal tudnám visszanöveszteni a hajszálaimat annak kockázata nélkül, hogy a maradékot esetleg leégetem. Jobbnak láttam Jayce segítségét kérni, mert úgy tűnt, hogy sikerült kimaxolnom a napi bevállalósági limitemet. Ciki vagy nem, inkább rábíztam a dolgot, ettől kínosabb aligha lehet már a szituáció.
- Hát, legalább kvittek vagyunk.
Hirtelen abbahagytam a fejem tapogatását, és Jaycere pillantottam. Irigyeltem a hidegvérét, ahogy csak állt a kirakat előtt, és felmérte magán a károkat. Lehet, hogy olyannyira eltudott képzelni bármit a muglikról, hogy meg sem lepődött azon, ami velünk történt, mindenesetre olyan higgadtnak tűnt, mintha teljesen normális és mindennapos lenne a hajszál híján skalpolásba fulladó tincslopás. Egy laza mozdulattal hajat fakasztott mindkettőnknek, én pedig elégedetten nyugtáztam, hogy a tükörképem újra normálisan fest.
- Kösz Jayce, máris jobban érzem magam.
A komfortérzetem valóban egy optimális állapotba ugrott, és a dühöm is kezdett elpárologni. Lefogadtam volna, hogy néhány óra múlva már jókat fogok tudni nevetni az egészen, de szükségem volt még egy kis időre, hogy teljesen kisimuljanak az idegeim. Nehéz lett volna megmondanom, hogy hová keveredtünk pontosan, ezért megindultam az utca felé, hogy belőjem a tartózkodási helyünket.
- Sose hittem vona, hogy így fogok örülni a mugliknak.
- Lehet érdemes lenne a következő Mugliismeretet ezen a környéken tartani... - feleltem ironizálva. - Amúgy már közel járunk a Mágus térhez, ha itt átvágunk, akkor pár perc múlva ott is leszünk - mutattam a szökőkút irányába, ami az aprócska teret kettéosztotta.
Az út hátralévő részében még folytattuk a beszélgetést, amit a hajvágó őrült félbeszakított. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kellemes elfoglaltság lesz Jaycet idegenvezetni, mindenesetre nagyon örültem, hogy így alakult. Tényleg nagyon szeretek pozitívan csalódni, és rádöbbeni, hogy nem minden mardekáros ugyanolyan.
- Hát, itt is volnánk - mondtam, miután a Mágus tér bejáratához értünk. Nem akartam sok lenni, és azért az kiderült, hogy Jayce nem az a fajta, akit hosszútávon felügyelni kellene. - Köszi még egyszer... - mutogattam a fejem tetejére. - Ja, és remélem tudod, hogy nem minden mugli ilyen seggfej. Akadnak köztük azért kevésbé para, sőt egészen normális arcok is - mondtam egy mosoly kíséretében.
Egy pillanatra hezitáltam az elköszönést illetően, mivel nem nagyon szerettem kezet rázni, inkább az ölelkezős típus voltam mindig is, de nem akartam Jaycet ezzel zavarba hozni. Intettem, majd előhalásztam a táskámból a discmanemet, és megindultam a foci bolt irányába, miközben felcsendült a I Want To Be The Boy To Warm Your Mother's Heart (https://www.youtube.com/watch?v=2BUFgPajbe0). Micsoda nap, és még hol a vége!?

Köszönöm a játékot! ♥

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => London mugli része => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 11. - 19:26:18