Roxfort RPG

          Sajnálom, hogy szerelmem nem lehet itt. Óriási megtiszteltetés ez a fényképezés, és igazából azt is jelenti, hogy immár végérvényesen felnőttem, kiléphetek a felnőtt korba. Nem vagyok biztos benne, hogy egyedül meg fogok tudni birkózni vele, de abban nem kételkedem, hogy Ginevra mellett majd könnyen megugrom az elénk gördített kemény helyzetekkel. Ahogy eddig is, hiszen nagyon sok mindenen mentünk keresztül, és már nagyon is hálás lehetek azért, amit kaptam tőle.
          Mivel megpróbálom a lehető legjobb oldalamat mutatni majd a képen, pont ezért úgy döntök, hogy kipróbálok valami újat. Egy olyan rúzst, amit eddig nem használtam, de az eladó azt ígérte, ha ezzel sminkelem ki magam, akkor tökéletes eredményt fogok kapni majd végül. Még a későbbiekben is jól jöhet ez, például az esküvőnkön, ami lényegében már csak formalitás lesz a család miatt. Előveszem a tükrömet és a rúzst, majd gyorsan kiszinezem az ajkaim. A tervem azonban nem úgy alakul, ahogy én azt eltervezném. A rúzs megvadul és a következő pillanatban már a teljes arcom olyan.
          Remegő kézzel nézek bele a kis tükrömbe, majd mikor meglátom az eredményt, akkor legszívesebben elbőgném magam. Pont most? Miért pont most kellett nekem ezzel kísérletezni? Mi van a biztonságos kutatómunkával? Miért pont most nincs itt szerelmem, ő biztos tudná, hogy mit kell tennem. Elfordulok a többiek elől, majd gyorsan előveszek egy zsebkendőt, és megpróbálom eltüntetni, de ettől nem jobb, hanem inkább rosszabb lesz a helyzet. Most már nem csak a rúzzsal kell szembe szállnom, hanem a dörzsölés nyomán fellépő pirossággal is.
          Bocsánatot kérek a többiektől, és elrohanok a mosdó felé. Igyekszem úgy fordulni, hogy ha jönnének velem szembe, akkor még véletlenül se lássák meg az arcom. Közben keresek valamit a táskámban, ami talán még hatásos lehet annak érdekében, hogy eltüntessem, de ilyenkor bezzeg semmi sincs nálam. Nem mintha máskor tele lenne a táskám smink szerekkel.
          Befordulok a mosdó ajtó felé, majd nyúlok is az ajtó kilincse felé, de akkor csak a levegőt kapom, és sikerül valakit összekennem a rúzzsal. Teljesen pánikba esek még úgy is, ha őt csak a karján érem el.
          - Nagyon sajnálom.
          A hangom olyan vékony lett a kétségbeeséstől, hogy nem tudom magam se eldönteni, mindjárt sírok vagy csak kétségbe vagyok esve.
          - Nagyon sajnálom – nézek fel végre a nőre, majd odarohanok egy tükör elé, hogy most már teljes egészében lássam az összképet.
          Bár ne tenném. Jót akartam magamnak, és most ahelyett, hogy a legjobbat hoznám ki ebből a napból, a legrosszabbá teszem. Ráadásul magammal rántok egy nőt is.
          - A rúzs, magától életre kelt, és nem tudom leszedni.
          A zavarom miatt kicsit hadarni kezdek, de aztán igyekszem megnyugodni. A legrosszabb esetben majd azt mondom, hogy megbetegedtem, és haza kellett mennem. Végül is kisebb gond, ha nem leszek rajta a képen, mintha így lennék rajta. Elrakom a rúzst, mielőtt még több kárt okozna.
          - Köszönöm – elfogadom a kendőt és lemosót, majd elkezdem dörzsölni.
          Eleinte úgy tűnik, hogy sikerülni fog az eltüntetése, de aztán mintha csak saját életre kelne, újra előtűnik. Mégis miből van ez a rúzs? Visszaadom a kendőt és a lemosót. Jobb lesz tényleg hazamennem.
          - Sajnálom, nem akartam kellemetlenséget okozni. Amint rájövök, hogyan lehet eltüntetni, megüzenem.

          Teljesen el vagyok veszve. Nem értem, hogyan lehetek ennyire szerencsétlen, hogy pont az év végi fényképezés napján fogom ki a legrakoncátlanabb rúzst, ami van a világon. De végül is nem akkora nagy baj, legfeljebb nem szerepelek a végzősök fotóján. A vizsga sokkal fontosabb.
          Nem is tudom kit akarok becsapni ezzel a gondolattal igazán. Mást nem is tudok annyira, csak saját magam. Miért gondolom azt örökké, hogy ha egyedül vagyok, akkor nem igazán vagyok képes semmire? Régen nem voltam ilyen, de nagyon sok dolog történt az elmúlt néhány évben, ami gyökeresen megváltoztatott. Nem kellett volna hagyni magam, és akkor most pont olyan belevaló csaj lennék, mint a Roxfortból kikerülve. Nem ez a kis művészlélek, akit még a széltől is óvni kell.
          De addig is, amíg visszatalálok a saját utamra, jobbnak látom, ha a jelen pillanatban felmerülő problémára koncentrálok. Szóval gyorsan a mosdóba rohanok, talán sikerül eltüntetnem az arcomról a rúzst. Valahogy biztos meg lehet oldani, csak rá kell jönnöm, hogy hogyan. Előbb azonban sikerül egy kis galibát csinálnom, mikor is nekimegyek egy nőnek a mosdóban, és sikerül őt is összekennem.
          Csak remélni tudom, hogy nem okozok nagyobb kárt neki, és abból ítélve, hogy nem ordítja le azonnal a fejem a helyéről, úgy gondolom, hogy vagy sokkal jobban kezeli a helyzetet, mint én vagy tényleg nem okoz különösebben nagy gondot neki a bénázásom.
          - De sokkal könnyebb…
          Próbálok vitába szállni azzal az érvvel, hogy nem lehet meneküléssel megoldani a dolgokat, de még én is érzem, hogy mennyire gyenge lábakon áll az érvelésem. Sőt, pont az ellentétére próbálom rávenni a nőt, mint amit nekem is kéne tennem. Végre nem azt várni, hogy más megoldja helyettem a gondjaimat, hanem saját magamnak megoldani őket.
          - Hát, öhm… - Váratlanul ér a kérdés, és mivel nem szoktam abban az üzletben vásárolni, nem nagyon jegyeztem meg a nevét. – Az Abszol útról van egy kozmetikai boltból. Sajnos nem jut eszembe a neve.
          Basszus, mennyire egyszerű az egész. Kellett volna egy lemosót is vennem, és akkor most csak hazahoppanálnék érte, és meg lenne oldva a gond.  Persze, ez akkor nem jutott eszembe, ahogy most a bolt neve sem, és az Abszol úton több üzlet is van, de én így nem akarok kimenni az emberek közé, azt pedig mégsem kérhetem ettől a hölgytől, hogy járja végig őket.
          - Óh… - Fülig vörösödök a modortalanságom miatt. – Esmé Fawcett. Üdvözlöm – nyújtom én is a kezem, hogy megrázzam az övét.
          Már csak egy dolgot tudok elképzelni. Valamilyen mágia segítségével sikerül legalább pár percre eltűntetni a rúzs nyomait az arcomról. Csak annyi időre, amíg a kép elkészül.
          - Ön esetleg nem ért az elrejtő bűbájokhoz?
          Félek, ezen semmilyen alapozó nem segítene, szóval egy újabb adag sminkkel nem is próbálkoznék. Ami pedig a festést illeti, szerintem nem kéne még jobban összekennem magam.
          - Vagy nem ismerős magának a márka?  – kiveszem a táskámból a rúzst, ügyelek rá, hogy ne érjen hozzá Dianához, és úgy mutatom a márkajelzést neki. Nekem ugyan nincs lemosóm, de neki még lehet.

          Ahhoz képest, hogy felnőtt nő vagyok, teljesen el vagyok veszve. Nem értem, hogy miért történik ez a szerencsétlenség velem, és azt sem értem, hogy miért nincs most itt velem valaki, aki segítene megoldani ezt a problémát. Vagy valaki, aki közel áll hozzám, és segít bármilyen módon, még ha az a segítség csak annyiból áll, hogy a pánik rohamomat próbálja meg kezelni valahogyan. Persze, ezek után nem tudom mégis mihez fogok majd kezdeni, ha egyszer úgy alakul, hogy párom egyedül hagy valami miatt.
          Félreértés ne essék, nem vagyok ennyire szerencsétlen és életképtelen, de az igaz, hogy mostanában eléggé elengedtem magam. Nem én voltam az, aki erős volt, nem nekem kellett egyedül megoldani a problémáimat, és ennek következtében nagyon elhagytam magam. Belesüllyedtem valamibe, amit kényelemnek hívnak.
          Szerencsémre hamarosan egy kisasszonnyal találkozom a mosdóban, de az ő szerencsétlenségére mindjárt sikerül is összekennem. Láthatólag sokkal könnyebben veszi ezt az esetet, pedig még közel sem vagyok biztos benne, hogy el lehet majd tüntetni valaha. Jobbnak látom, ha inkább elbujdokolok, amíg ki nem találom, hogy mi legyen a megoldás.
          - Maga festő, igaz?
          - Igen…
          Meglep a kérdése, nem gondoltam volna, hogy lesz olyan, aki ismeri a nevemet festőként vagy bármilyen más módon. Remélem, később is találkozok majd ilyen személyekkel, mert ez most nagyon jó érzés. Amellett persze, hogy most még jobban szégyenlem magam, amiért összekentem.
          - Köszönöm, ez igazán… nagyon köszönöm.
          Kicsit elgondolkodok a legkedvesebb stílusomon. Valahogy soha nem gondolkodtam ezen, mert mindig szeretek új dolgokat kipróbálni, és elsősorban azt használom, ami a képhez a legmegfelelőbb.
          - Azt hiszem, a hagyományos módszert szeretem a legjobban. Ecset, festék és a vászon, semmi extra, talán a festékben egy kevés. Szeretek tájképeket festeni, de nem zárkózok el semmi olyantól, ami az ízlés határain belül van. Amúgy pedig mindig a kép mondja meg, hogy éppen milyen stílust kell használnom. Most kísérletezek azzal, hogyan tudom megvalósítani a valós tárgyakat a festményben. Például az erdőben a hulló levelek, hogy valóban hulljanak, vagy egy vízesésnél a víz mozgását.
          Régóta kísérletezek már ezzel, de még nem jutottam semmire. Semmi olyanra, ami tartós lenne. A képeim jó része néhány hét vagy hónap múlva széthullottak. Még meg kell találnom a megfelelő bűbájt vagy keresnem valakit, aki tudna nekem alkotni egyet.
          Közben visszaterelődik a téma a rúzsfoltra, ami nem kis feladat, hiszen még mindig ott van az arcomon, és még mindig várnak rám a fényképészek. Lehunyom a szemem, hogy ne lássam azonnal a hatást.
          - Nem akarok örök életemben bujkálni, annyira azért nem bánom, ha ezt a fotózást kihagyom. 
          Igazából ezzel csak saját magam akarom átverni, mert nagyon is számít, hogy rajta legyek azon a képen. Eddig még nem tudok olyanról, aki önszántából hagyta volna ki ezt a fotózást. Szerencsére Dianának sikerül valamennyit javítania a helyzeten, még akkor is, ha nem elsőre. Végül ugyanazt a bűbájt többször is használva sikerült legalább annyira eltüntetni a rúzs foltokat, hogy a képen jól mutassak.
          - Nagyon köszönöm. Igazán hálás vagyok.
          Nem is húzom az időt, futólag megölelem őt, majd kirohanok a wc-ből, hogy minél előbb legyünk túl ezen a napon, hogy ma vagy holnap mehessek a boltba a lemosóért. Csak később jut eszembe, hogy meghívjam egy újabb kiállításomra vagy a műtermembe hálából. Majd küldök neki egy baglyot, hogy szeretnék vele találkozni, mert ezt mindenképpen személyesen szeretném megbeszélni vele.