Roxfort RPG

Amióta megkezdtem a működésem az Akadémián, egy plusz órarenden kívüli programot is sikerült kieszközölnöm, ami ráadásul nem csak a diákoknak szólt. Mindig is szerettem volna egy vívóiskolát beindítani akár a muglik között is, de amíg auror voltam, addig erre abszolút nem volt időm és energiám. Most viszont ez az akadály elhárult, így meg is küzdöttem a lehetőségért, hogy megvalósítsam ezt az álmom. Ezeknek a dolgoknak hála éreztem úgy, hogy azért még tartogat az élet egyet s mást számomra és talán nem akkor hiba, hogy a két alkalommal, amikor a halál torkába kerültem, végül megmenekültem.
A párbajtermet sikerült megszereznem heti két foglalkozásra, amiből az egyik nyílt óra volt minden mágus vagy boszorka számára s ezt az Abszol úton plakáton hirdettem is, a másik csak a diákok számára volt elérhető. Hittem és hiszem, hogy a mágusok is tudnak profitálni ebből a mozgásformából, mert mentálisan is edz és gyorsaságot, reflexeket fejleszt, stratégiai gondolkodásra tanít. Csupa olyan kvalitást kíván és fejleszt, aminek egy pálcával és varázslatokkal vívott harc közben is hasznát láthatja bárki, erről pedig az Akadémia vezetését is sikerült meggyőznöm. Láttam már mágusok küzdelme közben is az állóképességnek, fizikai kitérésnek, elhajlásnak hasznát nem egyszer, akkor miért fosztanánk meg magunkat más hasonló előnyökre való trenírozástól? Most is, mint minden alkalommal hamarabb mentem le a terembe, hogy pár pálcaintéssel megcsináljam a kellő teret a mozgáshoz s miután a rend kialakult: padok a falak mentén, középen nagy üres tér a mozgáshoz, a szükséges felszereléseket tartalmazó tértágított koffert is belebegtettem, hogy nekiálljak kipakolni. Szép, pedáns sorban lepakolom az edzéshez használt fegyvereket:  szablyák  (https://vignette4.wikia.nocookie.net/battlefield/images/a/a2/Cavalry_Sword_IRL.jpg/revision/latest?cb=20161026002635) és  tőrkardok  (https://regenyei.com/wp-content/uploads/2020/04/RA_RAPIER_05_img03-500x375.jpg) kerülnek sorban a padokhoz döntve egymás mellé, kellő számban, hogy jusson mindenkinek. A fegyverek után a védőfelszerelést pakolom ki, amik esetünkben csak  vívókabátok  (https://www.thehemashop.com/media/catalog/product/cache/3/image/650x/20737efe5af96e140e6c181cee6f11d7/6/7/676_1_2.jpg) igaz, ezek mágikus darabok. Egyrészt a viselők testalkatára idomulnak felvételkor, másrészt a teljes testet egy mágikus védőmezővel borítják be, a fejet is, így nem kell a muglik által használt rácsos vívósisakot alkalmaznunk. A trükk része mondjuk az is, hogy bár sérülést nem szenved az ember, azt a fájdalmat viszont pontosan megérzi, amit a találat jelentett volna. Lehet kissé morbid, de legalább ad tétet a dolognak: senki nem akarja, hogy átélje egy csuklóból lemetszett kéz fájdalmát például, ha csak időlegesen is. Az én kabátom persze már rajtam van, ami csak annyiban különbözik, hogy vörös csíkokkal ellátott  kabát (https://www.thehemashop.com/media/catalog/product/cache/3/image/650x/20737efe5af96e140e6c181cee6f11d7/t/p/tp-offj2-xs-bl-1.jpg), hogy az edzői minőségben mégis megkülönböztethető legyek, de ezt szolgálja az egyezően vörös tréning nadrág is természetesen. Kicsit bemelegítek pár körzéssel, hogy átmozgassam a végtagjaim, ízületeim, és egy kis nyújtás is belefér, hogy a könnyed, robbanékony mozgás majd jobban menjen.
Miután elkészülök, megnyitom a terem ajtaját s vállszéles terpeszben állva állok középen, kezemben az egyik szablyával, amit magam előtt fogok keresztben s így várom a befelé szállingózó edzeni vágyókat egy könnyed mosollyal. Ilyenkor a teliholdtól függő nyúzottságom és esetenként rossz állapotom is könnyedén félre tudom tenni, egy olyan boldog helyen lehetek, ahol nincs semmi más, amire fókuszálnom kéne. Kellenek ezek a pillanatok, nagyon is.

Lassacskán érkeznek az emberek s eddig inkább a megszokott arcokat láttam, a belépőkkel sorra kezet is fogok, ha hölgy érkezik akkor is, mert itt egyenrangúság van teljesen ilyen tekintetben is, ez egy sport gesztus jelenleg és nem a klasszikus illemről szól. Érzésem szerint lassan közeledünk a kezdéshez s a mágikus órára rá is pillantok a bejárat fölött, megállapítva, hogy pár perc még van.
A rutinos visszajárók már mennek is a padokhoz, magukra venni a plasztronokat és neki is állnak bemelegíteni kedvük szerint, mert ezt mindenkire magára szoktam bízni, nem tartok csoportos testnevelés órát. Legyen annyira felnőtt itt mindenki, hogy meg tudja oldani ezt a feladatot.
Persze a jelek szerint így is volt, aki az érkezők között elsunnyogott oldalt, nem ismerve a szokásokat, mert egy igen határozott trágárság üti meg a fülem s önkéntelenül fordulok arra. A hang még ismerősnek nem tűnt, de ahogy a hozzá tartozó arcot lokalizálom, úgy már kezd összeállni a kép. Teljes testből elfordulok hát, még az óra felé pillantva, idő van. Az illetővel viszont még nem foglalkozhatom elsőre.
- Üdv ismét itt mindenkinek! - harsan fel hangom a teremben egy taps után, amivel jelezni szoktam, hogy kezdünk. - Látom szép számmal vagyunk most is és a többség már bemelegített. Válasszatok fegyvert, alkossatok párokat és kezdjétek átvenni a lépésgyakorlatokat, egymást léptetve, szabad ritmusban. Először a fal felőli sor kezd majd! - igazítom el a társaságot, hogy utána ruganyosabb léptekkel Elliothoz menjek, merthogy eszembe jutott már a neve is.
- Üdv itt, Elliot! Nem hittem volna, hogy itt futunk újra össze. - nyújtom felé a kezem. A lychantropia miatt én se nyújtom mindig a legjobb formám ránézésre, de az nekem is feltűnik, hogy rajta van valami elgyötörtség, valami nyúzottság. - Reginald vagyok. - teszem még hozzá, mert látom a tekintetén, hogy bár valamennyire rám ismer, a kép teljesen nincsen meg. Igazából ez természetes is, hiszen én is leginkább Esmé miatt tudom, hogy ő kicsoda és egyszer a Gringotts-nál találkoztunk, amikor még szolgáltam. Aztán egy évvel később London utcáin, amikor egy kislányt ragadtak el tőle és segítettem neki. Jó ideje volt már mindez, nekem pedig az emlékezet a munkahelyi ártalom része. - Tehetek valamit érted? Vagy csak szeretnél valami újat kipróbálni... - intek itt a kardok felé, mert nem tudhatom pontosan miért jött. Közben elégedetten hallom, hogy a résztvevők lábai miként mozognak s a padló miként dönnög alattuk néha egy-egy erősebb lépésnél. Hátra is fordulok egy pillanatra a fejemmel.
- Hé, érzéssel, nem elefántképző! Ha ennyire hangsúlyosakat léptek, a másik hamar kitalálja a szándékotok!

A mai foglalkozásra is kellően szép számmal gyűltünk össze, így minden bizonnyal érdekes perceknek nézünk elébe. Persze nem mindenki egyforma régen jár, így eltérnek kicsit a tudásszintek is és az ügyességben is adódik differencia természetesen. De az adottságokon változtatni nem lehet. A teljesítményen viszont lehet javítani kellő szorgalommal és idő befektetéssel. Igaz ez abszolút csak egy hobbi, pláne a varázslóknak, akik közül sokaknak inkább valamiféle egzotikumról van szó, míg a mugli származású mágusoknak vagy boszorkányoknak meg inkább a gyermekkori filmes-tévés élmények megélése felé nyit egy kaput. Akár így, akár úgy, de mégiscsak az öröm forrása tud lenni.
Örömről viszont nem nagyon beszélnék, ahogy Elliot-on végignézek. Nem azért, mert feketébe öltözött, hanem egyszerűen az arcáról, a tekintetéből süt az elkeseredettség, valami komor hangulat. Láttam már ilyet. Kelletlen kézfogása sem lep meg s arra való tekintettel, hogy mit érzékelek rajta, még udvariatlanságnak sem veszem a dolgot.
- Gyakorló eszközök és a ruhák mágikusan védenek, szóval maximum a berendezésben tudnál valós kárt tenni. - legyintek. Az mindenképp pozitív, hogy felelősen gondolkodik a másoknak való károkozás kapcsán. Egy jele annak, hogy megérdemli a bizalmat ebben a vonatkozásban. A viszonyokat arra alkalmassá tettem, hogy az ilyesmi ne jelentsen gondot, hiszen ez tényleg csak egy szórakozás. Ami persze fegyelmet követel. Éppen ezért figyelek is a társaságra és instruálok kicsit, mert van még min javítani. De figyelmem most Elliot jobban leköti. Nem mondanám, hogy jóban lennénk, vagy akárcsak közeli ismerősök, mégis az alapvető emberi segítségnyújtás és empátia arra vezet, hogy a magam módján próbáljak meg pozitívan viszonyulni hozzá és ha benne feszültség tombol, akkor talán az segíthet, ha levezeti.
- Legális, igen. - biccentek. - A varázsvilágon kívül kicsit más felszereléssel, de sportként űzik. - teszem még hozzá. Nem nagyon akarok a muglik dolgaiba belemenni, mert ez most nem igazán tartozik ide és a varázslók között nem is feltétlenül érdemes. Azt tapasztaltam, hogy sokan eléggé idegenkedve viszonyulnak az ilyesmihez. Mármint nem pont a víváshoz, inkább a muglikhoz és az ő világukhoz. Érthető, hiszen kisebb, zártabb a mágikus világ és az önvédelem jegyében ez egy teljesen természetes reakció.
- Még nem régen tanulják, egyelőre darabosabbak a mozdulatok... de a lehetőség adott: mutasd meg, hogy miként csinálnád. - halovány mosoly ül ki az arcomra. Pontosan fel tudtam mérni az eddigiekben, hogy Elliot nem az az ember, akinek leckét lehetne adni, aki a formalitásokkal nagyon foglalkozni akarna. Maximum annyit kell megmutatni, hogy fogja meg helyesen az eszközt. Oldalra fordulva elveszek a padról egy szablyát, majd felé nyújtom, természetesen a markolattal irányába.
- Szabad lehetőség, hogy megpróbálj elverni! - kacsintok rá, mert esélyesen ez meghozza a kedvét és igazság szerint nekem is kedvem támadt egy kis kihíváshoz. Ha elfogadja , akkor én is megragadok egyet s mellé lépve mutatom a kezemben.
- Nem kell erősen marokra fogni, nem egy terelő ütő. Lazán, érzéssel fogd, a mutató- és a kisujj fogása szorosabb, erősebb, valamint a hüvelyk támaszt jobban a tenyérpárna mellett. - középső- és gyűrűs ujjaim kissé elemelve mutatom is, hogy mennyire laza, de mégis szilárd a helyes tartás. Hogy mennyire fogja betartani, az az ő dolga persze. S ha elfogadta a szablyát és ez is megvolt, a vívókabátok felé biccentek.
- Egy olyat is húzz fel kérlek. Mágikusan rád idomul és védeni fogja a teljes tested, tetőtől-talpig. Semmi bajod nem fog esni, de minden találat úgy fáj, mint az igazi, szóval egy kis tét van!

Láttam, hogy valami indulat dolgozik Eliot-ban. Ahogy az állkapcsa öntudatlan meg-megfeszült, az ujjait is láthattam megszorulni, ahogy a tekintete járt: tökéletesen árulkodott. Az ismeretek, a kiképzés nem tűnik el nyom nélkül és annak része volt az ilyen jelek figyelemmel kísérése is. És magamról is jól ismertem ezt a jeleket. Ugyanakkor az volt a tapasztalatom, hogy valamilyen levezetés segíthet és összességében ehhez egyáltalán nem volt rossz helyen. Sokféleképp lehetett feszültséget oldani. Gyógyszerek, alkohol, mások inzultálása... széles skála volt és a fizikai erőszak is a lista nem túl kellemes elemét képezte, de szerencsére voltak helyek, ahol az is megengedhető volt.
- Teljesen komolyan gondolom, nem vagyok cukorból. - vonom meg a vállam kicsit, mert bár látom benne az indulatot, volt "szerencsém" a megvadult Grayback-el szembenézni és majdnem elpatkolni. És igazság szerint az én harci tevékenységem sem volt ártatlan, a háború alatt tényleg messze volt a dolog a békében megszokott rendfenntartói munkától. Ott katonaként viselkedtem a gerillahadviselés szabályai szerint. Nem volt kegyelem.
- Nem mondom, hogy erre nem gondoltam. A te döntésed, én csak annyit tudok, hogy ha koncentrálsz és próbálod egy pici fegyelmezettségbe csatornázni az energiáid, az akár segíteni is tud bizonyos indulatok kezelésében. - nem erőltetem rá a dolgot, de mégiscsak az jobb, ha megmutatom neki a dolgot. A többi alapot viszont egyszerűen hanyagolom. Ebben a szándékomban az iménti mondata is megerősített. Jó lábmunkát, helyes mozdulatokat nem lenne érdemes tanítani annak, akit nem érdekel. Van, akinek fel kell fedeznie a hatékonyságot a maga útján.
- Ennyi tét kell és a többséget ez motiválja, hogy el akarja kerülni a másik találatait. - biccentek. A mubliknak ilyen technika nem áll a rendelkezésére, de nekünk igen, miért ne használjuk ki? Mindent lehet fejleszteni, javítani, ha a két világot kicsit összemossuk. Sok dologban a muglik innovációja javíthatott a varázsvilágon és ugyan így több tekintetben a hagyománytisztelet a mágikus világból nevelhette volna  muglikat.
- Várj egy picit. - mondom egyszerűen a kérdésére, mert a mágiával kezelt vívókabát hamarosan beáll Elliot alkatára, kellően illeszkedve, nem szorítva sehol, ahol a mozgékonyság megőrzése fontos.
Kicsit odébb lépdeltem, ahogy elkészült, hogy kellő mennyiségű tér álljon rendelkezésünkre és a padok se zavarjanak, meg mi se másokat. Aztán szembefordultam Elliot-al, egyenesen megállva negyvenöt fokos szögben nyitott lábfejekkel. A szablyát élével balra, a lapjával arcom felé emeltem úgy, hogy a markolat a nyakam magasságában volt, majd haránt csípőig leengedtem s vissza egy feszes mozdulattal. Mindez nagyban hasonlított egy mágikus párbaj üdvözléséhez, bár ott meghajlás szerepel az etikett-ben. Minden bizonnyal a gesztust Elliot is megértette, de az nem okoz bennem feszültséget, ha nem viszonozza.
A gyors tisztelgés után egyszerűen csak kilépek jobb lábbal előre, hogy enyhén hajlítsam térdeim, lábaim között két lábfejnyi a távolság, a súly egyaránt jobb- és bal lábon oszlik el. A jobb lábfej előre néz, míg a bal oldalvást  (https://i.pinimg.com/236x/a5/28/79/a52879fe40a64314e0eb7c2f3a5e02b6--fencing-martial-arts.jpg). Kezemben a szablya éllel felfelé, rézsútosan mutat előre és lefelé az ő combjára mutató heggyel,  second állást (https://lh3.googleusercontent.com/proxy/aKXQcwmWV60jMtMdrSmltLRo9SxfUjMQytCaug0ZoxMdUS7TbvHvONsc_cdaa2pcZg6L8Uf_qdGsRufMV0_Mdaoz9uZgylDxsLDcMgsoXRR48I5UAtghfquY-A) véve fel, ami kedvelt nyitó helyzetem volt.
- Mehet a menet! - jelzem szóban is azért, s nincs nagy kétségem felőle, hogy Elliot nyitni fog és nagyon vehemensen. Tekintetem nem is szakad el arcától éppen ezért. Ambivalens fogalompár, de laza feszültséggel állok a pozíciómban készen a megfelelő reakcióra. A vívás szépsége volt, hogy az ilyen ellentéteket is meg lehetett élni.

Hosszú-hosszú évek óta a vívóterem volt az a hely, ahol talán a legjobban otthon éreztem magam. Ez egy olyan hobbi volt, ami gyermekkorom óta végigkísért, ami mindig ott volt és bármilyen változás is állt be eddig, meg is maradt. Persze amikor valamiért lábadoznom kellett, az jelentett kényszerszüneteket, de ettől eltekintve ez a tevékenység fontos volt számomra s ezért sem meglepő, hogy szerettem volna kicsit a mágusok világába is becsempészni. Aki ismerte a muglik világát, annak nem volt ismeretlen, de hagyományossága folytán a mágusok között sem teljesen. Persze voltak, akiknek teljes talány volt a dolog és alapvetően úgy mértem fel, hogy Elliot is ezek sorát gyarapíthatja.
Az, hogy bökdösésnek hívja, hogy idegenkedve néz a dolgokra, egyértelműen bizonyítják ezt. Mondjuk a modorából és a viselkedéséből az is lejön, hogy nehéz napjai vannak és valami nyomja a lelkét. Hogy indulat és agresszió feszül benne. Ennek a levezetésében pedig tudok segíteni. Azt látom, hogy ilyetén áldozatkészségem azért kivált belőle némi elismerést és még kellő türelmet is gyakorol az elején, akkor is, ha a szertartásosságot azért szavaival epésen kezeli. De egy varázslópárbaj sem más ugye... nem is veszem fel a dolgot különösebben és nem csinálok a dologból ügyet. Egy csörte pontosan tökéletes terep arra, hogy az ilyesmiért is elégtételt vegyen az ember. Az pedig egyértelmű, hogy én sem fogom őt kímélni, ez küzdelem lesz!
Tisztelgés után gyorsan fel is veszem az alaphelyzetem és tapogatózó jelleggel választok egy kardtartást a hatból, amit bevetten használni szoktam. Nem a legprovokatívabb éppenséggel, de nem is a leggyakrabban megszokott. Bár ez itt sokat nem jelent, elvéve Elliot-nak ez az első.
- Fel, nyugodt lehetsz efelől. - biccentek és nem is kell sokat várnom. Hevessége nem cáfol rá arra a következtetésre, amire korábban jutottam, így pedig a választott állás helyessége is igazolódik. Vad, nagy ívű suhintással igyekszik lecsapni rám s a second állás pengéje csak erre vár: míg egy lépést teszek hátra, a penge hegye felfelé fordul villámgyors íven az ő suhintós vágását a testem vonalából elhárítva. Lendülete nagy volt, nekem pedig egy kisebb csuklómozdulat elég éppen ezért, hogy eltérítsem.
Ösztönösen jól mozdul a fegyverrel alulról kerülve az én szablyám kosarát egy szúrásra törzsön, így kénytelen vagyok ezúttal hátrafelé szökkenéssel korrigálni, míg a penge visszafordul second-ba heggyel lefelé, újfent kiütve a vonalból a fegyverét, csakhogy most nem hagyom a fegyvereket elszakadni: kötésben tartom a pengéjét az enyémhez szorítva, , hogy aztán egyet előre szökkenve csavarjak a pengén a tengelye körül s a kissé ívelt fegyver fokélével vágjam végig csuklójának belső oldalát, míg az én kosaram kizárja az ő pengéjét pont elegendő időre, hogy aztán hátrafelé kiléphessek a kötésből.
A fájdalom ebben segíthetett, ami végigszántott Elliot fegyvert tartó kezén. A szablyát visszahúzom a törzsem bal oldala felé, most heggyel felfelé néz, így a jobb oldalam nyitott marad felé. De jönnek az újabb fürge szúrások és irányváltások, körbetáncol kissé, én pedig forgok a támadások iránya szerint, egymás után hárítva a szúrásokat, mert ehhez választom a kardtartásokat is, érzékelvén, hogy nagyon erre állt rá.
- Ügyes, jók a váltások és jó a tempó! - dicsérem is, mert az első szúrás óta nem tudtam rajta rendesen tempót fogni, hogy biztonsággal adjak elővágást. A hevessége lehetővé tenné, de a fürgesége nem, amit jól kihasznál.
- De próbálj meg többet vágni, ez első sorban vágó fegyver! Persze a szúrás is működhet! - teszem hozzá, gondosan figyelve közben a légzésemre. Amíg beszéltem megnyújtottam kettőnk között a távolságot. Elvégre mégis oktató lennék és talán csak okulni is fog. Meglátjuk.
- Tovább! - tettem még hozzá, majd most én lendültem támadásba: közelebb lépve pengém hegyét kissé balra buktatva indítottam a fegyvert lefelé, figyelve, hogy a pengére fog mozdulni, vagy a nyílást kihasználva a fejemre mozdul rá egy vágás erejéig. Akármit is választ, az én pengém biztosan az övének ütközik szinte teljesen vízszintesen, egy pillanatra kereszt alakját zárva be, az ő fegyverét ezúttal komoly erővel ütve el az irányból, hogy aztán a hegy jobbra fordulva egy átlós áthúzó vágást indítson, ami a jobb vállától a csípőjéig szaladhat, ha az ő pengéje nem ér vissza időben egy hárításra. Kérdés, hogy milyen gyors lesz, mert erővel ütöttem el a pengéjét, de nem akkorával, hogy ne tudja visszahúzni, azért a lendülettel spóroltam. Így kellő agilitással talán tud hárítani. Akárhogy is, ha találok, ha nem, már lépek is hátra, nem "nyaralok" a kényelmesben, inkább megtartom a távolságot.
Légzésem egyenletes maradt, az erőm jól osztottam be, ő viszont nem tudom hol tart a lendületben, mert ez egy másik tényező: ha fárad, egyre sebezhetőbb lesz, egyre nagyobb eséllyel fog hibázni. Az oldalazós szurkálós kóstolgatás ügyes volt, ha engem is visz az indulat és űzni kezdem, ki is fáraszthatott volna. Lehet elsőre vív, de azért érzéke van hozzá a jelek szerint, ha a mozdulatai, lábmunkája egy kalap minden ízű drazsét sem ér egyébként.

Bár nem leckét adok ezzel a párbajjal végső soron, azért oktatói mivoltomról nem tudok teljesen megfeledkezni. Főleg úgy, hogy az ellenfél abszolút új ebben az egészben. Szóval a tapasztalataimat-tanácsaimat azért menet közben megosztom Elliot-al, még akkor is, ha erre csak egy gúnyos válasz érkezik. Indulatosan és nagy magabiztossággal lendült neki ennek az egésznek, így mást nem is vártam.
Higgadt magabiztossággal mozogtam és nem a fölényeskedés volt a célom, nem az egyenlőtlen viszonyokkal való visszaélés, ezért is adtam menet közben tanácsokat. Ehhez távolságot tartottam, hiszen közvetlen közelről ez vagdalkozás közben nem ment volna olyan jól és az első összecsapás után úgy is láttam jónak, ha kap egy pici időt rendezni a gondolatait, a tapasztalatait. Már, ha akarta persze. Azonban én hamarosan támadásba lendülök, kicsit kimozgatva is őt a biztos helyzetből, hiszen láttam, hogy mennyire támadni akar. Megkapta a csalóka rést, ami tudatos döntés volt s rá is húztam a nyitott fej zónára a pengéjét, ami előnyös volt, hiszen támadása közben kaphattam el a pengét s ütöttem úgy félre, hogy a magam kíméletlen vágását elhelyezzem végül. Ez már nagyobb kóstoló volt abból, hogy mit is tudok kihozni a helyzetből...
Afelől nincs kétségem, hogy ez egy fájdalmas élmény volt, de azt látom, hogy ennek jelét nem nagyon akarja Elliot adni. Én alapvetően nem bántam, mindenki máshogy kezeli a fájdalmat s végső soron a célom nem az volt, hogy a másikat szenvedni lássam, így nem is zavart meg különösebben a látszólagosan mutatott érzéketlenség. Gyorsan áll vissza olyan helyzetbe és kerül távolabb, hogy újabb vágást ne tudjak elhelyezni, én pedig ezt nem is kísérlem meg, csak újra felveszem a terc alap tartást a fegyveremmel, ami a féloldalas állással kombinálva jól fedezte a jobb oldalam, miután ebben a helyzetben a penge előre és kissé jobbra, a fegyver hegye pedig enyhébb szögben, de a mennyezet felé nézett.
Sokáig nem kell várnom s újra támadnom sem, mert Elliot már újra nekilendül, táncosan könnyed lépésekkel. Szélesebb mozdulatot indít, ami kiszámítható vágást sugall, így a fegyverem kissé bal felé mozdulva követi, ahogy hátrafelé is lépek egyet. Ez utóbbi különösen hasznosnak bizonyul, mert Elliot jól ráérzett az enyhén ívelt penge könnyen fordítható voltára, így egy előnyére s a vágás végül jobb oldalra érkezik, amit az ellépéssel együtt visszafelé mozduló karomnak hála csak a szablya keskeny acélcsíkból kiképzett kosarával tudok megállítani. Nem volt szép és szerencsés is volt, de nem nyughatok, mert már szúr is a mellkasomra, igaz hátrafelé szökkenve közben. Tercből a jobb oldalról balra lendül át a szablya a kezemben kvart-ba, a szúrást eltérítve s itt kell gyorsan dönteni!
Hátra szökkent, így kissé kint helyezkedik el a hatókörömön, ugyanakkor a szökkenés-szúrás helyzet eléggé destabilizálta, hiszen előre kellett hozzá nyújtóznia, nem túl helyes lábmunkával.
A döntés gyors: pengéjét kötésben tartva nem hagyom, hogy az acél elváljon az acéltól, jobb lábam előre lendülve lököm magam kitörésbe, hogy a bal lábam hátul nyújtva legyen. Egyenes a törzs, a térd nem megy a lábfej elé, ahogy ennek lenni kell. A kötésben lévő penge pedig mozog az övén, kiszorítja jobbra és nem hagyja mozdulni, míg a szablya hegye a mellkasát találja, ha nem ugrik ismét hátra, bár azzal már komolyan veszélyeztetné az egyensúlyát, míg én teljesen stabil vagyok. Ha benne marad, akkor találatot kap, de lehet esélye a szúrás után a pengéjét leválasztani és rajtam találatot elhelyezni, mert nem biztos, hogy a szúrásomból időben visszaérek úgy, hogy a kitörésből hátrafelé kéne felállnom... hogy mi lesz, az az Ő reakcióján múlik...
Akárhogy is, az ő válaszakciója után megállok, tisztelgésre emelve a fegyvert.
- Szusszanjunk, ez jó volt első körnek. Egy pár korty víz nem árt. - jegyzem meg egy halovány mosollyal, ahogy békésen átteszem bal kezembe a fegyvert, a markolat felett fogva a pengét, ami most hátra és lefelé néz. Már, ha beleegyezik persze a partnerem.

Első óra minden egyetemistának

Kellően korán érkeztem a párbajterembe, hogy az órát előkészítsem. A bájitalos szekrényben elhelyeztem egy kis pakkot, majd azt bezártam, utána jöhetett az átrendezés. Kezdetnek a bútorok jelentős részét távolítottam el a terem falához rendezve őket egy-egy pálcaintéssel, csak egy üres asztalka maradt középen, egy másik pedig a bejáratnál. A bejáratnál láthatón helyeztem el a katalógusos pergament, tintát és pennákat. Aki belép, az láthatja is, hogy alá kell írnia. Még egy valami került a terembe: a fal mellé rendezett padokra összetekert hálózsákok. A minimalista berendezés egyértelműen sugallja, hogy valóban gyakorlat orientált órának néznek elébe a diákok. Jómagam pedig miután minden kész volt, kissé megigazítottam magamon a bézs zakót kicsit, illetve a fehér ing gallérjait, amik pulóverem alól lógtak ki. Igazán hűvös, esős angol napunk volt ma, ez tény és a kastély stílusú termeket nem lehet amúgy sem túl melegnek mondani. Mágiával fel lehetne fűteni, de ez aurorokat képző terem, nem pedig kényelmes hivatalnokokat. Ide keménység kell. Szerencsére nem tűntem most túl nyúzottnak, legfeljebb kissé fáradtnak, mivel a telihold még messze volt.
Végül laza, vállszéles terpeszben álltam meg, hátam mögött összefűzött kezekkel, legalábbis úgy látszott, ugyanis a zakóujjba varrt rejtett tokból kioldottam és kicsúsztattam pálcámat finoman eközben. Így vártam, hogy elkezdjenek szállingózni a diákok, majd miután úgy ítéltem meg, hogy mindenki megérkezett, kicsit megköszörültem a torkom, majd megszólaltam.
- Üdvözlök mindenkit, aki megjelent az órán! Amennyiben a katalógust még nem írták alá, úgy kérem, legyenek szívesek ezt távozáskor megtenni! Kötelességem leadni az intézményeik felé, hogy ki volt jelen. Egyúttal kérem, hogy a bevezetőhöz készüljenek jegyzetelésre. De ez opcionális, már nem a Roxfortban vagyunk. - kezdem meg az órát, míg tekintetem elkezdem végigvezetni a megjelenteken lassan, hogy aztán már kevésbé adminisztratív dolgokkal folytassam.
- Mint tudják, ez a Defenzív Mágia I. nevet viselő kurzus, amit a Minisztérium kérésére minden egyetemista számára kötelezővé tettek. Shacklebot Miniszter Úr kifejezetten szeretné elkerülni azt, hogy a varázsló társadalmat felkészületlenül érje bármiféle kihívás, szemben a pár évvel ezelőtti időszakkal. Épp ezért különös gondot fordítunk arra, hogy az ifjúság képes legyen maga- és társai megvédésére. a hangsúly tehát a védekezésen van első sorban! Viszont ez nem jelenti azt, hogy a megelőző csapás ne tartozna az önvédelem folyamatához, így nem csupán defenzívával fogunk itt foglalkozni. - kis szünetet tartok, hogy legyen idejük az információt feldolgozni, bár eddig sok jegyzetelni való nem akadt, mert ha ez gyakorlat is, azért az óra anyagának megörökítése talán nem lenne hátrányos senkinek.
- Az első alapelv: ismerjük magunkat. A második: ismerjük az ellenséget. Aki ismeri magát és az ellenséget, az nyugodtan nézhet szembe száz csatával. Aki csak magát, az minden győzelem mellé egy vereséget is elszenved... és aki sem magát, sem az ellenséget, az mindig alul marad. - folytatom a mondókám Szun-ce szavaival.
- Első sorban a képességeinket, határainkat kell felmérni mind morálisan, mind a varázslás terén és fizikálisan is nem utolsó sorban. ezt a három kategóriát kell az ellenfélben is vizsgálni és megérteni: mit és miért tesz, meddig mehet el, milyen eszközei vannak. Ez vezet el a harmadik alapelvhez: az arányossághoz! - itt már egy picit hosszabb szünetet tartok, hogy ha szeretnék, leírhassák az eddig taglalt alapelveket. Persze vázlatosan.
- Az arányosság azt jelenti, hogy nem vetünk be fölöslegesen erős varázslatokat egy szituációban, mindig a helyzethez mérjük azt. Például egy kábító átok ellenében elegendő egy egyszerű pajzsbűbáj. És a kábításra a válaszcsapás sem haladja meg a kábítás szintjét, vagyis Stupor, vagy Petrificus Totalus mértékű semlegesítést választunk. Azonban a jogos önvédelemnek is vannak határai: ha a főbenjáró Gyilkos Átokkal támadnak önökre, akkor nem érvényes az arányosság: lehetőség szerint ebben az esetben se próbálják megölni az ellent! Higgyék el, nem csak azért nem kellemes, mert netán tárgyalás elé néznének... óva inteném bármelyiküket is attól, hogy gyilkossá váljon! - csendül határozottan és igen keményen a hangom, pontosan azzal a színnel, amiben ott van a tapasztalat. És talán sejthetik, hogy nekem tapad vér a kezemhez... netán a Godrikosok közül tudnak is rólam dolgokat, tudják, hogy az előző háború veteránja vagyok... akárhogy is, hangom és tekintetem elárulja, hogy én itt nem csak riogatni szeretném őket, vagy pusztán prédikálok... ehhez pedig a kissé "koravénes" enyhe nyúzottságom még hozzá is tesz, hitelesebbé teszi a sokat látottság érzetét, ha úgy tetszik.
- Van egyébként egy nulladik alapelvünk s, ez pedig a lankadatlan éberség! - ezt már nem tudom kimondani kis karcosság nélkül, mert akaratlanul is a vén harcos, a jó öreg Mordon ugrik be. Hogy féltünk tőle, és mégis mennyire becsültük zöldfülű növendék korunkban az Akadémián, ha meghívták vendé előadónak!
- A papírt most már elrakhatják, pálcák készenlétbe! Rátérünk a védekező varázslatokra. Van először is a protego-bűbáj család. Protego az alapfok,- Totalum,- Maximia és- Horribilis követik nehézségi sorban. Tegye fel a kezét, akinek megy rendesen az alap Protego, de csak őszintén, ha kérhetem! - egy kis szünetet várok és figyelem a jelentkezőket, jégkék szemeim mindegyik hallgató íriszén végigszalad. - A Totalum? - itt is várom a jelentkezőket, de amint fellendülnek a kezek, hátam mögül előkerül az én hűséges 11 hüvelykes tölgy pálcám, hogy egymás után két könnyeden ruganyos és gyors csuklómozdulattal egy-egy nonverbális Opprimo-t küldjek a Totalum-ra jelentkezők közül két "szerencsésre". Itt derül ki, hogy mennyire figyeltek. Nulladik pont a lankadatlan éberség ugye. Ha őszinték voltak és éberek, akkor a pálcáikból előtörő áttetsző védősugár eltéríti az átkot a mennyezet felé, ahol az elenyészik ártalmatlanul a terem erejének hála. Ha nem... nos azt tapasztalhatják, hogy lassan, de biztosan szorul a torkuk és fuldokolni kezdenek s amennyiben így történt egyikükkel vagy másikukkal, akkor meg is szüntetem az átkot, miután mindenki látta, hogy itt már nem tréfa dologról van szó.
- Lássuk a Maxima-hoz ki ért? Netán a Horribilis-hez? - itt már biztos, hogy őszinte válaszok jönnek, egyszersmind nagyjából fel is mértem a társaság tudásszintjét.
- Mint tudják, a Salvio Hexia is védővarázs, hetedéven kellett anulniuk és azt is, hogy az remek egységnyi terület levédésére. A Protego Maxima és a Horribilis, ezek már túl mutatnak az egyszemélyi védelmen. A Totalum két egyén védelmére is alkalmas lehet persze... akinek a Horribilis már túl komplex lenne, inkább a Salvio-t ajánlanám! - adom meg a végső magyarázatot, majd ismét összefonom kezem a hátam mögött a pálcával ujjaim közt.
- Első feladat: kérem alkossanak párokat és gyakorolják végig a Totalum-ig a Protego család bűbájait! Ha megy, lehetőleg nonverbálisan! Ahol gond van, vagy nem megy, ott jelezzék és segítek! A támadó feladata az, hogy Sóbálvány Átkot küldjön a védekezőre, szintén nonverbálisan. A szerep felváltva váltakozzék! Jó munkát! - ezzel meg is indulok a teremben, hogy mindenkinek a produkcióját figyelemmel kísérjem tüzetesen és ahol kell, korrigáljak, tanácsot adjak, vagy segítsek, elvégre ez a dolgom. Gyakorlottabban és erősebben kell innen távozniuk, alapos védekezési rutint szerezni, ehhez pedig az alapoknál kezdtünk, de egyszersmind nem is könnyed léptekkel. A nonverbális varázslás hatodikban komoly kihívás szokott lenni, ellenben végtelenül hasznos. Egy jól időzített hangtalan sóbálvány átok is csodákra képes, így a támadó szerepkörből is lehet okulni. Ez pedig inkább egyfajta bemelegítés a főfogás előtt, de így ismerhetem meg a diákok képességeit, erősségeit és hiányosságait. És természetesen nekik is szembe kell nézni a magukéval.

Tudnivalók:
-a reagok határideje október 10. éjfél
- egy hozzászólás/fő
- megjelenés: +10 pont
-hiányzás: -10 pont
-késés: -5 pont
- az órára írt reagokkal 5-10 pont szerezhető a megoldások realitása-kreativitása tükrében
- a második tanári reag ideje előre láthatóan október 11. ez egy második feladatot is tartalmazni fog. Terv szerint a harmadik tanári reag lesz az értékelés, azonban, ha a játék indokolja, ez kitolódhat a negyedikre is!
Jó munkát kívánok!

Párbajóra
2002. szeptember 30.

Egyáltalán nem volt kedvem részt venni ezen a párbaj előadáson. Miért kell ránk erőltetni ilyen teljesen felesleges dolgokat? Egyrészt, az aurorok nem azért vannak itt, hogy megvédjenek minket? Másrészt pedig aki kicsit is aggódik, az már nekiállt gyakorolni, meg fejleszteni magát védő- és támadóvarázslatok terén.
Nem igazán volt kedvemre, hogy ismerősöket vagy ismeretleneket átkozzak meg remélve, hogy ki tudják védeni az ártásokat. És arra sem vágytam, hogy szabad prédává tegyem magam, és szabadon hagyjam magam mindenféle varázslatnak kitéve. Mondjuk elvileg pont azt tanultuk meg, hogy ne kerüljünk ilyen helyzetbe.
Mindenesetre nem akartam bajt, összeszedtem magam, és elindultam az órára. Mr. Cobham tartotta, akivel az első napomon kellemesen elcsevegtem, de nagyjából azóta nem hozott össze minket a sors. Mondjuk teljesen másfajta órákra jártam, mint amiket ő tanított, így kevés esélyem is volt rá.
A terembe érve már jónéhányan várták, hogy elkezdődjön az óra. Körbenéztem, láttam pár ismerős arcot, de olyat, akivel szorosabb kapcsolatunk lett volna egyelőre egyet sem, így egy félreeső helyen vártam meg, hogy elkezdődjön az óra. Ahogy a többieket néztem vegyes arckifejezéseket láttam: a legtöbb embernek ez csak egy felesleges nyűg volt. Aztán voltak, akik izgatottan várták, mi fog történni. És voltak azok, akik próbálták a menő diák képét mutatni, és úgy néztek ki, mint akik teljes mértékben leszarják, hogy mi fog itt történni, őket úgysem tudja senki kirobbantani a kis világukból.
Ilyen hangulatban vártuk, hogy megjelenjen a tanár úr, aki hamarosan bele is vágott okításunkba:
- Az első alapelv: ismerjük magunkat. - Pipa - gondoltam én, de persze azonnal elbizonytalanodtam. Nyilván ismerem magam, habár azt sem tudtam még mindig, így másodév elején, hogy mit keresek itt. Szóval ez érdekes lesz. - A második: ismerjük az ellenséget. - Ahha, na ezt biztosan nem tudjuk megtenni, mivel senki nem tud semmit erről a nyavalyás Rendről. Más ellenségem meg nem nagyon van. - Aki ismeri magát és az ellenséget, az nyugodtan nézhet szembe száz csatával. Aki csak magát, az minden győzelem mellé egy vereséget is elszenved... és aki sem magát, sem az ellenséget, az mindig alul marad.
Hát jó, majd kiderül, mi lesz ebből. Hamar kiderült, hogy ezen az órán a Protego varázslatot fogjuk venni. Alapvarázslat, valószínűleg mindenki tudta. Na, de hogy a magasabb fokozataival hogy állok. Arról inkább ne beszéljünk. Nem sokszor kellett még használnom, nem vagyok egy gyakorlott párbajozó.
Az alap Protegora felraktam a kezem, az kinek ne menne, de a Totalumnál már elbizonytalanodva raktam le a kezem. Milyen jól is tettem! Két ember is (majdnem) bekapott egy átkot. Nekem biztosan nem ment volna.
Nem túl lelkesen keresek magamnak egy párt, hogy gyakoroljunk. Egy lány vetődik mellém, akit az egyik órámról látásból ismerek. Legalább nem egy teljesen idegennel kell gyakorolnom. Gyorsan megegyezünk, hogy ő támad először, majd én jövök, és így gyakorlunk.
Az első támadását sikerül is egy nonverbális Protegóval kivédenem, ő már kevesebb sikerrel jár. Viszont a második körben éppen hogy csak időben idézem meg verbálisan a védőbűbájt, míg a lánynak simán megy. És ez így megy - hol neki sikerül, hol nekem. Eléggé elszórakozzuk az időt a sima Protegóval, már csak azt vesszük észre, hogy mellettünk mindenki a Protego totalumot gyakorolja.
Ekkor váltunk arra. Én nem is próbálkozok mással, csak verbálisan. Legyen meg először így, utána jöhet majd a nonverbális változata. Ebben a párom jobb, de kedves, próbál segíteni. Egészen addig, amíg Cobham le nem állít minket.

why am i here?

(https://i.pinimg.com/564x/dc/10/85/dc1085c35b336f2ddc2df6c8b2200a0d.jpg)

(https://i.ibb.co/CvJRbd5/cover2-1.png)

(https://i.ibb.co/cLRqB0X/cover2-2.png)

Első óra minden egyetemistának

Szép számmal gyűltek a diákok a terembe, bár ahogy látom a listát a katalógusról, maradtak üres helyek. Van olyan is persze, akinek igazolt távolléttel van kihúzva a neve, de az elenyésző. És így menet közben a belépők neveit is igyekszem valamennyire memorizálni. Szerencsére korábbi szakmámnak hála a pillanatnyi névmemóriám jól működik, a kikérdezésekben is fontos volt ez a fajta képesség, hogy az ember tudja követni a szálakat.
Kelletlenek. Ez a legjobb szó, amit az arcukra írva látok, mind, kivétel nélkül. Már ami a diákokat illeti, mert ahogy látom egy nem diák egyén is megjelent s erre csak kicsit felvonom a szemöldököm, de nem avatkozom bele. Ennyi belefér. Akárhogy is, ott van rajtuk a tanácstalanság, a rezignáció, így pedig akaratlanul is egy szép csoport hullajelöltet látok. Tényleg ilyen fiataloknak kellene helyt állni, ha netán megint beütne a krach? Az életéért persze mindenki küzdene, akár a sarokba szorított vad, de az kétségbeesettség és csak lazán áll köszönőviszonyban képességekkel, tudással. A Roxfortban a Sötét Varázslatok Kivédését igen váltakozó színvonalon tanították hosszú éveken keresztül, bár az ostrom óta legalább Willow egyfajta állandóságot képez és ő jó tanár is. Ennek hála legalább annyi szalmaszál van, hogy a többségük pár évet normálisan is tanulta ezt a tárgyat. A gond persze az, hogy hét év rendes képzést mondjuk négy kaotikus és három rendes nem tud eléggé pótolni például. Ráadásul szinte mindegyikük át kellet, hogy élje a Roxfortban a Carrow testvérek rémuralmát, amikor az SVK tárgyat végképp megcsúfolva diákokat kínoztak akár főbenjáró átokkal is, ennél fogva pedig jogos bennem a kérdés: mi viszi rá őket arra, hogy feleslegesnek tartsák, aminek a hiányát már a saját bőrükön is megérezték?
Azért jegyzetelnek is szépen és a pajzsbűbájok kapcsán nem is rossz a tudásszint, amit megütnek, elsőre talán kicsit rosszabbra is számítottam. Viszont elég vegyes is... Persze ez csak saját bevallás, de az jó jel, hogy mind a két szerencsés delikvens hárítja az átkot, amit feléjük küldtem. Erre elégedetten bólintok. Hárman is tudják elméletileg az összeset, ketten hármat, ketten pedig kettőt. Serena csak egyet, egy srác pedig egyáltalán nem is jelentkezett, mert olyan, mintha magánál sem lenne. Istenem, ha Godrikos lenne.... a gyakorlópályán döglene meg egy ilyen után az elkövetkezendő egy hónapban! A lényeg megvan: ismerem, hogy milyen szinten vannak és azt is tudom, hogy kikkel kell elméletileg jobban foglalkoznom. Ki is adom hát a feladatot, aztán jöhetnek a párok és a megvalósítás! Én pedig szépen nekiindulok és köztük járkálva figyelem a teljesítményt.

Elsőként az ő párosuknál állok meg, míg próbálom felidézni a katalóguslistát és az érkezési sorrendet, hogy így nevet társíthassak hozzájuk. De közben figyelem a tevékenységüket is. És azt is látom, hogy az utasítások követése itt nem erősség. Felsóhajtok. Az látszik, hogy nagyon vigyázni akarnak egymásra, van köztük valamiféle érdekes összhang, ez pedig egy mélyebb ismeretségre következtetést enged meg. Alsó hangon. Miután megvolt egy-egy varázslat váltás, csak akkor szólalok meg.
- Ms. Vanheim és Mr. Flynn, a nonverbális azt jelenti, hogy hang nélkül! Kérem, hogy tartsák is maguk ehhez! Egyébként sem lenne baj a reflexiekkel és a varázslataik stabilitásával. De ez nem társastánc tanfolyam és bármilyen nexusban is állnak a termen kívül, itt most az nem érvényes. Ha úgy tetszik, a termen kívül egymásnak csak akkor tudnak majd segíteni, ha itt komolyan veszik a feladatokat! Fegyelmezettebben mehet tovább!  - én pedig lépek is tovább a többiek felé.

Az ő munkájuknál nem is időzöm igazán el, könnyeden tudok tovább lépni, mert messzemenőkig elégedett vagyok azzal, amit tapasztalok náluk. - Csak így tovább! - jegyzem is meg biccentve, hogy aztán hagyjam is őket még gyakorolni kedvükre. Nem vitás, hogy Ms. Pye nem érdemtelenül nyújtotta a kezét a kérdéseknél. Elliot meg rutinos varázsló.
Miss Barlow és párja szintén becsületes munkát végez, a kék szemű leányzó öltözékének eleganciájához méltóan kezeli a pálcáját így egy-két elismerő szót ott is elejtek, csakhogy van ám valami, ami a figyelmem hirtelen magára vonja, így kénytelen vagyok odahagyni őket és tovább sietni.

Látom, hogy kezd meg-megbicsaklani a barna hajú leányzó, ekkor pedig már igen sebesen tartok felé, hogy amikor végképp összecsuklana, még elkapjam. Könnyű, filigrán alkat, mégis tehetetlen súllyal nehezedik karomra, mert a pálcás kezem szabadon hagyom, hogy cselekedni tudjak.
- Mindenki folytassa a munkát, zavartalanul! - szólítom fel a többieket a környezetéből, míg pálcám kezdem bevetni szükség szerint.
- Renervate! - térítem magához egy igézéssel a hölgyeményt, akit közben fizikai erőmet kihasználva a falhoz tolt padok egyikénél ültetem le óvatos gondossággal, figyelve, hogy ne üsse meg magát és egyúttal a reakcióit is, hogy miként tér magához. Nem mondom, hogy nem ijesztett rám az ájulás, de azt láttam, hogy nem valami varázslat kapta el. Túl feszült volt, vagy netán nem evett ma rendesen és ezért lett rosszul? Egyetemistáknál, akik egyik óráról a másikra rohannak és sokat készülnek egy-egy zárthelyire, megesik éppenséggel.
- Miss... Miss, jobban érzi magát? Mély levegő, nyugalom... minden rendben van, nem történt semmi baj. - igyekszem tekintetét keresni kék szemeimmel, hogy lássam, az ő szemei mennyire fókuszáltak, mennyire van újra köztünk, mert a varázslat magához téríti, de a tudatot nem adja vissza, ha netán más gond lenne. Intek a pálcámmal egy néma invito-t a teremben lévő szekrény mellé, aminek nyílik az ajtaja és egy csésze meleg tea, meg egy-két darab csokis keksz (a csészealljra rakva) kerül elő, hogy hozzánk levitáljon, míg az ajtó ismét bezárul.
- Igya meg a teát nyugodtan és egyen kicsit, jobb lesz. Addig ül itt, amíg szeretne, ha pedig kimarad valamiből, azt majd átvesszük később. - most egyáltalán nincs már semmi katonás a hangomban és gesztusaimban, mindaddig, amíg April-el foglalkozom. Neki most megértésre, türelemre és gyengéd bánásmódra van szüksége, minden bizonnyal megijedt a saját helyzetétől. Ha úgy látom, hogy már rendben lesz, megfordulok és visszatérek a többiekhez.

Ráadásul pont egy olyan pároshoz, akik a jelek szerint a hallás utáni szövegértés szintén problémát okoz valamelyest. Bár itt a nonverbális varázslással már nincs gond, de a visszatámadás már inkább valami színházi imitáció. Oldalról közelítve intek a pálcámmal, hogy egy támadó varázslatot küldjek a páros felé, tényleges védekezésre késztetve őket.
- Ventus! - ezúttal nem nonverbálisan támadok, mivel látószögön valamelyest kívülről érkeztem, így jobb az esélyük. De most kénytelenek tényleg védekezni, mert ellenkező esetben egy erős széllökés pompás hátsófelükre huppantja a méltóságos diák urakat. - Ha kérhetem vegyük komolyan a feladatot, mert ellenkező esetben azt fogom gondolni, hogy ez túl könnyű önöknek és komolyabb kihívás elé állnak. - jegyzem meg határozottan, majd haladok is tovább az utolsó páros felé.

Akik közül az egyik nem más, mint Serena. Vele még az első teljes állású tanítási napomon az évnyitón futottam össze, szó szerint. Kellemes csevegés lett belőle végül egy kávé mellett, de azóta csak a folyosón futottunk össze olykor. Nem meglepő módon, hiszen ő teljesen más területek iránt érdeklődött, én pedig nyilván a magam diákjaiból álló társasággal töltöttem némi időt a tanításon kívül, ha adódott valami program.
Fegyelmezetten és akkurátusan gyakorol a párjával, ez pedig rendben is van, viszont mivel csak az alap Protego-hoz jelentkezett, így picit jobban figyelek rá. El is kezdi azért felfelé dolgozni a képességeit, ami egy elismerő mosolyt és biccentést kivált belőlem.
- Jó, csak így tovább! Viszont ha megengedi Miss Fawley, kicsit lágyabban, rugalmasabban tegye meg az utolsó pálcamozdulatot, a mostani pajzs megingások annak köszönhetőek, hogy picit kapkod. De jó lesz. - jó teljesítményért jár a dicséret és a jobbító szavak is, hiszen azért vagyok itt, hogy fejlődjenek. Serena pedig remek példa arra, hogyan is kell jól hozzáállni az órai munkához. Miss Pye, Elliot és Miss Barlow-ék teljesítménye mellett az övével is meglehetősen elégedett vagyok, Miss Vanheim és Mr Flynn pedig szintén normálisan álltak a feladathoz, bár ott kellett egy kis helyre igazítás.

Miután elégedett vagyok a gyakorlással eltöltött idővel és az eredményeikkel is, egy pálcaintésre magam mellé bűvölök egy álló palatáblát, hogy aztán ismét megálljak a terem közepén váll szélességű terpeszben, a már megszokott pózban kezeimmel a hátam mögött egyelőre.
- Rendben, állj! Köszönöm az eddigi munkát, mind bemelegedtek és akár még fejlődtek is! Azonban itt még nem állunk meg. - kezdek újra beszélni, ahogy határozott, emelt hangon állítom meg őket, majd ha visszarendeződtek, folytatom is a mondókám.
- Ahogy láttam, eléggé talány az önök számára, hogy mit keresnek itt. Ezzel kapcsoltban azt tudom mondani: az elmúlt száz évben valamiféle magasztosnak mondott cél érdekében két sötét varázsló három háborúval dúlta fel a társadalmunk. A legutóbbi alatt már önök is éltek. Nincs rá garancia, hogy holnapután ez a Rend-nek nevezett közösség, ami eddig terrort hozott és gyilkolt, nem fordul hasonló irányba, mint az a másik két sötét varázsló tette volt. Felnőtt emberek mindannyian, nem leszek a szárazdajkájuk és önökön múlik, hogy miként is tanulnak, mennyire figyelnek. De... annyit tudok mondani, hogy amikor egy terror-rezsim kopogtat nem kérdezik, hogy önök festők, medimágusok, vagy hivatalnokok... ha valamiért nem illenek a világképükbe, könnyen úgy végezhetik, hogy fejjel lefelé lógva nézhetik végig miként gyűlik a saját vérük tócsába és lassanként az élet is elszivárog vele. - most már halkabban beszélek, hogy elült a csatazaj és a szavaim nem finomak, de ez a valóság. Átéltem, láttam. És most sem rózsás a helyzet. Eltűnések, gyilkosságok, rejtélyes mágia, ennek a fele sem tréfa.
- S ha már a Rend szóba került, miattuk vagyunk most itt! Eddig mérsékelt a tudásunk sajnos, de az biztos, hogy vérmágiával dolgoznak. Annak pedig az egyik sötét formája az inferus alkotása. Az elmúlt száz év sötét nagyurai is éltek ezzel az eszközzel: inferi seregeket igyekeztek állítani. Sötét Varázslatok Kivédésén kellett róluk hallaniuk és tudják: az inferus mindent kegyetlenül elpusztít, ami az útjába kerül. Nincs alku, nincs szánalom, csak hideg könyörtelenség. Viszont a gyengéjük a fény és a tűz. - összegzem az óra hátralevő részének tananyagát, legalábbis azt, amihez kapcsolódni fog. Ugyanis egy új varázslatot meg kell tanulniuk, majd ahhoz van még egy gyakorlati feladat. Az üres fekete palatáblára koppintok, amin megjelenik az új varázslat szöveges leírása, a varázsige és a pálcamozdulatok ábrái.
- Általában nem egy inferus-al találkoznak össze, így fontos, hogy egyszerre többel is el tudjanak bánni. Erre a leghatékonyabb varázslat a Partis Temporus. Védő tűzörvény, ami egy halandót nem öl meg, viszont egy ilyen élettelen-vértelen sötét vérmágia animálta testet el tud intézni. A táblán minden információ le van írva, onnan jegyzetelhetnek, de lássuk gyakorlatban, mutatom! - húzom elő pálcás kezem a hátam mögül, majd folytatom a beszédet. - A kör átmérője erejüktől és akaratuktól is függ, egész kicsiben is megidézhetik, mint most én is fogom biztonsági okokból. A pálcamozdulat felfelé irányul, laza csuklóval leírt spirális mozdulattal. - itt megmutatom a pontos mozdulatot lassan. - Az igét pedig emfatikus a-val ejtjük, vagyis érzelmi nyomatékkal, hangsúlyosan megnyomjuk a Partis elejét. Mintha csak egy asztal lábába rúgva káromkodnák el magukat! - folytatom egy könnyed mosollyal, majd jöhet a gyakorlati kivitelezés részemről. Megteszem a mutatott pálcamozdulatot, aztán jön is az ige, a megfelelő helyen megnyomott szótaggal.
- Partis Temporus! - a hatás sem marad el: körülöttem két méter magasságban csapnak fel a lángok szintén két méter sugarú körben. Morajlással örvénylő táncot írnak le a hőt sugárzó lángnyelvek, amiket egy pálcamozdulattal aztán eltüntetek.
- Nos, mindenki próbálja meg! Egymástól kellő távolságra nyitódva. Akinek háromszor egymás után sikerül megidézni az örvényt, az leülhet, és lelkiekben készüljön, hogy a friss tudását próbára is fogjuk tenni az utolsó feladattal! Jó munkát! - végzem be a következő blokkot, új feladat elé állítva a diákokat. Én pedig ismét elindulok, hogy figyeljem a teljesítményük és mindenkinek segítsek ahol kell, akár a pálca mozdulatban, akár a helyes kiejtésben. De ha más nehézség akad, persze azzal is megbirkózunk. Ez az utolsó feladathoz nagyon fontos lesz.

Második kör
Reag határidő: október 21.
Még egy játékos tanári reag kör várható, aztán egy záró értékelés

Párbajóra
2002. szeptember 30.

Először tényleg nem volt kedvem eljönni erre az órára, de aztán rájöttem, hogy ez tényleg hasznos lehet. Meglehetősen megcsappant a harci tudásom a Roxfort óta, szerencsére ritkán kell használnom ezeket a bűbájokat. Mondhatni soha...
De felidézni őket néhanapján nem árt. Arra pedig tökéletes volt ez az óra.
Meglepett, hogy Elliot megjelent a teremben, de hát hol nem jelenik meg ő, ha valami történik? Gondolatban mosolyogva nyugtáztam, hogy megint nem kellett benne csalódnom.
Ő mindenesetre most Leah-val és egy másik lánnyal szórakozik el, nem engem választott, de ez nem is baj. Én most remekül el vagyok a mostani párommal, akivel a gyakorlásban segítjük egymást.
- Jó, csak így tovább! Viszont ha megengedi Miss Fawley, kicsit lágyabban, rugalmasabban tegye meg az utolsó pálcamozdulatot, a mostani pajzs megingások annak köszönhetőek, hogy picit kapkod. De jó lesz. - próbál javítani Mr. Cobham és egyértelmű, hogy emlékszik még rám és a kis beszélgetésünkre az egyetem első napján. Igazán jófej, és rendes fickó, habár az aurorképzősöktől nem sok jót hallottam róla. De itt most nem aurorokat képez, hanem tényleg próbál segíteni nekünk.
-Köszönöm. - válaszolom halvány mosollyal, és próbálom úgy csinálni a Protegot, ahogy ő mondja. Rögtön erősebb pajzsot tudok varázsolni.
Végül Mr. Cobham hangja szakítja félbe gyakorlásunkat. Elkezd arról beszélni, miért is vagyunk itt. Persze senkinek nem kell igazán magyaráznia, mégis mindenki csendben hallgat.
-... ha valamiért nem illenek a világképükbe, könnyen úgy végezhetik, hogy fejjel lefelé lógva nézhetik végig miként gyűlik a saját vérük tócsába és lassanként az élet is elszivárog vele. - mondja, majd egy kis hatásszünetet tart. Kiráz a hideg az utolsó szavaktól. Nem akarok a saját vértócsám felett lebegni. Semmi rosszat nem tettem ennek a Rendnek. Azt sem tudom, milyen világképbe nem illek bele. Nem értem őket.
Vérmágia. A szó, annyira ismerős, de nem tudtam először, honnan. Aztán egyszer csak beugrott: Henricksen mondta, hogy a vérmágia az egyik legősibb mágia. Köze van ahhoz, amit kutatunk. MEg is jegyeztem magamban, hogy legközelebb, ha találkozunk, beszélnünk kell erről Freyjel.
Aztán jöttek az inferusok... Jajj, hát nem igazán akartam találkozni eggyel sem. Az egyik legfélelmetesebb mágikus lényeknek tartottam őket. Veszélyesek voltak. De most megtanulhatjuk, hogyan kell legyőzni őket.
Mr. Cobham megmutatta a varázslatot, amit a következőkben gyakorolnunk kellett.
-Akinek háromszor egymás után sikerül megidézni az örvényt, az leülhet, és lelkiekben készüljön, hogy a friss tudását próbára is fogjuk tenni az utolsó feladattal! - Jajj, ne. Az a legrosszabb, amikor mindenki szeme láttára kell varázslatot megidézni. Remélem nem reppent elő a professzor néhány inferust. Az illegális lenne, nem?
Mindenesetre nekikezdek a próbálkozásnak, de elsőre nem két, hanem négyméteres lángokat produkálok.
-Upsz... - kiáltok fel, és valószínűleg bele is pirulok. Azt hiszem, kicsit izgulik ettől az utolsó feladattól. Emellett ezt a varázslatot még soha nem idéztem meg - akkor talán elsőre nem rossz.
Ha Mr. Cobham odalép hozzánk, bocsánatkérően rámosolygok:
-Nekem ez egész új varázslat... - kezdek bele, mert másodszorra túl kicsik lettek a lángok. - Mit csinálok rosszul? - kérdezem, várom tőle a segítséget, és közben megpróbálom újra. Újra magas lángok törnek fel körülöttem, de most már legalább nem négyméteresek. Még csak az kellene, hogy büntetésből ki kell, hogy javítsam a mennyezetet... Remélem, a tanár úr fog tudni segíteni.

(https://i.ibb.co/CvJRbd5/cover2-1.png)

(https://i.ibb.co/cLRqB0X/cover2-2.png)

why am i here?

(https://i.pinimg.com/564x/dc/10/85/dc1085c35b336f2ddc2df6c8b2200a0d.jpg)

Első óra minden egyetemistának

Minden unott arc és vonakodás ellenére is igyekszem komolyan venni a dolgom és nem az amilyen az adj' isten, olyan a fogadj isten helyzetbe átbillenni. Ez leginkább azért megy, mert úgy érzem, hogy a rám bízott feladat miatt a megjelent diákok irányába tartozom ennyi felelősséggel. És ha ők nem is feltétlenül látják át, hogy miért lenne jól felfogott érdekük egy ilyen óra, attól még oktatóként meg kell próbálnom felhívni rá a figyelmük és ehhez mérten foglalkozni velük. Ledarálhatnám az anyagot lelketlenül, nyakukba varrhatnám a feladatot aztán kalap-kabát, de az nem én lennék. Én az vagyok, aki minden gyakorlót szépen végigjár és mindenkihez van szava, ahol kell segít, vagy igazít. Mert itt-ott erre is szükség van éppenséggel. Persze amikor beindul a gyakorlás, az látszik, hogy a helyzet nem veszett fejsze nyele, van itt tehetség és tudás.
- Méltányolom a szempontjait Mr... Flynn és éppen ezért nem is vitatom el az igazát. Azt viszont hozzátenném, hogy az itteni gyakorlás lényege az is, hogy az ilyen hiányosságokat kiköszörüljük. - biccentek a szavaira, mert én nem az az alkat voltam, aki gondolkodásképtelen ágyútöltelékeket képzett. A fegyelemnek és a sulykolásnak is megvolt a helye, de pont nem ezekkel a diákokkal. Belőlük nem kellett olyan aurort nevelni, aki harcban ösztönösen cselekedve állja meg a helyét és ha kell válság helyzetben katonás módon a társadalom érdekében a drasztikus döntést is fegyelmezetten hozza meg. Éppen ezért tekintettem el a mindenféle plusz fegyelmezéstől is, bár egy ilyen kérdést még aurorok esetében is így kezeltem volna. A rugalmas gondolkodás is erény. Viszont nem sokáig foglalkozhatom ezzel, mert Ms. Sheridan rosszulléte kívánja a személyes beavatkozásom. Kicsit megijesztett vele, de nem egy új helyzet ez, így szépen le is reagálom és próbálok az épségéről gondoskodni. Sok gondoskodásra mondjuk nem szorul és én hagyom is magától helyre billenni, nem tolakodom a maga kis terébe.
- Nem kell semmit ígérnie és a saját tempójában kell csak teljesítenie. Annál is inkább, mert azt látom, hogy valamiféle trauma adta ezt a reakciót és az azért nem tréfa dolog. Ezzel együtt persze a saját értékelésére és döntésére bízom a dolgot. - nem vagyok senkinek az apja (mindenki szerencséjére) így csak egy bizonyos pontig megyek, tanácsot adok és a közvetlen kárt elhárítom. Ezen túl azonban a diáké a döntés és a felelősség, így a kis incidens után haladok is tovább és korrigálok még, ahol kell. Vagy éppen dicséretet osztok, mert arra is van lehetőség.
Miután úgy érzem, hogy eleget gyakoroltak, léphetünk a következő lépcsőfokra és immár felsőfokú mágiával, egy újabb védővarázzsal ismertetem meg őket, mely sokkal inkább offenzív természetű mint egy pajzsbűbáj. Itt már az átok kategória helytállóbb, mint a sima igézés. Demonstrálok is visszafogottan a puszta magyarázaton túl. De persze a pálcamozdulatot külön is megmutattam, ahogy minden információ a táblára is felkerült. Eztán pedig az egyéni gyakorlásra adok ismét lehetőséget, hogy aztán most óvatosabban induljak meg a teremben és foglalkozzam ismét egyenként azokkal, akikkel szükséges.

Ms Fawley a következő, ő viszont elég kontrollálatlan varázslatot mutatott be az imént s utána meg alulméretezi, hogy aztán segítségért is forduljon hozzám. Én pedig állam kissé megdörgölve gondolom végig, hogy az iménti két alkalomnál mit is láttam tőle, hol lehet a hiba. Mondjuk a harmadik kísérletét pont akkor lövi el, amikor szerencsére az idézett kör sugarán belül vagyok. Azért pálcámmal intek és egy finite-t elmormolok.
- Ahogy látom Miss Fawley, kegyed mintha félne a varázslattól és ezért kicsit kapkod. Az ige hangsúlya teljesen jó, viszont a pálcamozdulat sokkal agresszívebb és görcsösebb, nem tudja kontrollálni, amit megidéz. Ha szabad... - fogom meg pálcás kezét egy pillanatra, majd meg is mutatom, hogy mire gondoltam, hogy lenne jó. Lazán vezetem végig a kezét a helyes íven, jó tempóval és kellő finomságot mutatva. - Így... csak lazán, magabiztosan. Menni fog ez. - teszem még hozzá, majd biccentek, hogy jöhet a mágia, most akkora kört kell idéznie, amiben ketten elférünk, akárcsak az előbb. Szerintem menni fog neki. S ha így van, már megyek is a következő gyakorlóhoz.

Miss Barlow kísérleteiből lehettem annak tanúja, amit épp nem tudott csak Finite-vel eltüntetni. Legyintettem szabadkozására, mert ez semmiség volt. A tökélete idézésekre pedig már elégedetten biccentettem.
- Ismét remek teljesítmény, szépen megtanulta! Ha elfogad egy tanácsot: a két méter magas lángok a leginkább ideálisak és éles helyzetben egy olyan sugarú kör, amin belül még van reakció ideje egy átlépő ellenfelet semlegesíteni. Inferus esetén erre kevéssé lesz szükség, más mágussal szemben viszont mindenképpen. - az általa megütött szinthez mért tanácsot is kapott, de egy elégedett mosolynál tovább már nem is időzöm a kék szemű hölgyeménynél, mert a többiek munkájára is figyelnem kell.

Itt sem olyan zökkenőmentes a helyzet, de a lassú kezdet után azért alakul a dolog. Alaposan figyeltem mindenre s a gesztus és a hangsúly is a helyén volt, a jelek szerint a koncentráció, a mágia uralása ütközött valamilyen akadályba, arra pedig elsőre nem feltétlenül akartam keresetlen tanácsot adni, azért is, mert az eredmény egyre javult. Aztán a siker is meglett.
- Jó, ez meg is van! - biccentéssel nyugtáztam, hogy a feladat sikeres, majd a hirtelen érkező kérdésre is megadtam a magam válaszát.
- Idejében megtudja, hogy mi lesz! Annyit azért megnyugtatásul mondhatok, hogy valós veszélyben nem lesz. - ó, nem fogom előre elárulni, hogy mi vár rájuk, már azért sem, mert van, aki még nem végzett és azokat óhatatlanul is megzavarná az újabb információ. Másrészt pedig a türelem is egy olyan erény, amit nem árt, ha gyakorolnak. A helyes defenzív stratégiához kell, annyi bizonyos.

Szemlátomást egész jól helyre billent April, aminek végső soron örülök, másrészt azért még tartok attól, hogy mi történhet a nagyobb terhelésre. A kontroll nem is adott elsőre, így a túlcsapó lángokat az én pálcamozdulatom is fékezi a többiek érdekében. Utána viszont egész jól helyrebillen a lelki egyensúlya, az arcán is látszik, ahogy vonásai kicsit kisimulnak. A végeredményre elégedetten bólinthatok rá itt is.
- Jó, pihenhet a következő feladatig! - mondom, majd már libbenek is tovább.

- Kérem Mr O'Mara, hogy azért bizonyos keretek között maradjunk, ha már... itt van. - sóhajtok arra, amit Elliot leművel. Már nem varázslás terén, mert azzal nincs igazán gond, ha csak azt nem számítom, hogy volt valami gyerekes indulat az idézésben. - És egyúttal az óra elejében említett arányosságra is felhívom a figyelmet... Ha bárkiben is kár esne egy ilyen erőfitogtatás miatt, azt nem köszönné meg. - megtűrtem eddig a teremben és nem küldtem el, de ennek azért vannak határai. Az egyik például az, hogy ne szabotálja a munkát, a másik pedig a fölösleges biztonsági kockázat. Akárhogy is, bízom benne, hogy megérti és nem kell drasztikusabban fellépnem. És mehetek tovább a többiekhez.

A soron következő srácnál már voltak gondok, ahogy a gyakorlás elején is itt volt a gyenge láncszem. Márpedig minden lánc csak annyira erős, amennyire a leggyengébb láncszeme az. Éppen ezért fontos, hogy azt is szintre hozzuk. Figyelem a kísérletet, vagy kísérleteket. Látok rajta valamiféle kétségbeesettséget.
- Nyugalom... elsőre ez nem könnyű. Azt is látom, hogy kicsit izgul. Szóval mély levegő, csukja be a szemét, figyeljen csak a légzésére. - kezdek bele abba, hogy valahogy helyre rakjuk a dolgot. - A mozdulat jó volt, elég laza és finom, azzal nincs gond. Ha elcsendesedtek kicsit a gondolatai, megvan a belső ritmus a légzésből, akkor kezdjen koncentrálni. Ne a varázslatot akarja görcsösen, hanem az legyen a középpontban, hogy valaki vagy valami fontosat akar megoltalmazni. Sikerülni fog! - biztatom is, majd a másik delikvensre pillantok, akinek jól ment a varázslat.
- Annak örülök, hogy ön sikerrel járt, de kérem ne feszélyezze jobban a másikat a feladatában! - valamiféle gyermekes csipkelődés feszült köztük, ami inkább elvonta a figyelmet, mint segítette azt, Végül aztán hagyom Armin-t nyugodtan varázsolni, s ha kell még, akkor maradok és foglalkozom vele, hogy helyre tegyük ezt a dolgot. Türelmesen, megértően próbáltam most viszonyulni hozzá és a hangom sem a korábbi fegyelmező tónusban csengett.

Újabb érdekes kísérlet szemtanúi lehettünk, de láttam már ilyet is. Szóval lehajolok és visszaadom a srácnak a pálcát.
- Nem baj, majd hamarosan megteheti, de most még kicsit ki kell bírnia. Koncentráljon, ne kapkodjon és akkor menni fog. - ismét igyekszem biztató lenni inkább, és persze most is elidőzök, hogy meggyőződjem a varázslat sikerességéről. Ha korrekció szükséges, akkor azt itt is megejtem. Legalább alap szinten menjen a dolog, az most a lényeg.

- Rendben, mindenki megállhat, megyünk tovább! - tapsolok egyet a terem közepén megállva, majd ismét a pálcám után nyúlok, majd intek vele, s a szekrény ajtaja ismét feltárul, egy tároló lebeg elő belőle az asztalra. Benne sorban fiolák egy ezüstös színű, picit gőzölgő bájitallal.
- Remek munkát végeztek eddig, nagyjából mindenki megfelelően végezte el a feladatát. A hátterük és tudásuk nem egyforma, így van, akinek jobban ment, van akinek még csiszolnia kell rajta, de ez csak a kezdet. A puding próbája pedig végső soron az evés! - jegyzem meg egy kedélyes mosollyal, míg egy másik pálca intésre matracok jelennek meg a padlón félkörben elrendezve, tőlem és az asztaltól nem messze, majd a pálcát félreteszem.
- Az utolsó feladathoz pedig, ha enni nem is kell, de inni igen. Mindenki kap egy fiola bájitalt, majd lehajtja és lefekszik egy matracra. Egy álomszerű állapotot fognak átélni, amiben tudatuknál lesznek, képesek lesznek irányítani, és ott kell megvédeniük magukat. Ennek az alapja mellesleg egy általam korábban átélt helyzet, de mindenkinek személyre szabott is lesz egy picit. Fizikailag veszélytelen, de mindent valóságosnak fognak érezni. Az ébredés után pedig meleg tea és süti vár mindenkit, ha akarja leülhet megbeszélni a tapasztalatokat, kérdezni, tanácsot kérni. Nem is húzom az időt, jöjjenek csak és vágjunk bele! - tapsolok egyet ismét. Lássuk hát, ki is kezdi a dolgot... a bájital szinte vízízű, egy gyengén lefőzött teára emlékeztet picit, és langyos is enyhén.

A bájital lehajtása és a lefekvés után pedig szépen be is üt az álomszerű állapot, mindenkinek megkezdődik az utazása. Egy álomhoz hasonlóan nem is nagyon tudják hogy s mint kerültek oda a diákok, de egy kora téli, kopár erdőben találják magukat, ahogy futva érnek el egy erdei tisztást, amit rothadó avar fed és tölt be a maga jellegzetes szagával. Alkonyon túl járhat már az idő, de van azért némi fény a holdnak hála s itt jön az a részlet, ami mindenkinek eltér: a tisztás közepén minden diák egy számára fontos szerettét láthatja maga előtt magatehetetlen állapotban, de szemlátomást azért épségben. Viszont sokáig nem foglalkozhatnak ezzel s az illető egyébként sem tér magához, az viszont jobban le kell kösse a figyelmüket, hogy az erdő vadjai hirtelen elhallgatnak. Kék átok-csóva húz végig a fák között szemből, elsőre ártalmatlanul csapódva egy korhadozó törzsnek, hogy aztán egy fekete taláros alak fel is tűnjön újabb varázslatra készen. Elsőként az ő támadását kell kiállniuk s az hamarosan érkezik is, bár lehet lesz, aki előtte már vissza is tudott támadni s nem kell olyan pajzs-bűbájhoz folyamodnia, ami két ember megvédésére is alkalmas. Ha pedig ez sikerült, akkor sem tér vissza a normális élet az erdőbe: ágak recsegése-ropogása, a felkavarodó avar hangja veszi át baljós módon a helyét.
Majd embertelen, mégis emberi sziluettek bontakoznak ki a fák téli nehéz, nedves levegőjétől homályos törzsek közül. Agresszívan, groteszk módon közelednek  a reanimált holttestek. Igen, ez már egy kisebb csapat inferus, szám szerint hét, ami vérszomjas lélektelenséggel tör előre a mugli zombifilmek minden nevetséges hangját vagy mozdulatát mellőzve: ez most nem tréfa. A sötét mágiától meggyalázott testek kis csoportja természetellenesen lendülnek támadásba s itt már a diákokon múlik ismét, hogy a hét inferus-al hogy birkózik meg. Használhatják az új varázslatot, de azt is tudhatják, hogy a tűz a gyengéjük, így más tűz alapú átkot is próbálhatnak, de azzal számolniuk kell: hét támadó mozog feléjük kíméletlenül és nincsenek egyedül, hiszen valakit még védeniük is kell...
Akárhogy is, a tűz hatására a testek mozdulatlanul porladnak már el ha jól védekeznek-támadnak a diákok s az utolsó inferus eleste után már a Párbajteremben ébrednek is fel. Aki netán túlságosan is leblokkolt, vagy rossz döntést hozott, az pedig abban a pillanatban tér magához, amikor az első inferus eléri s egy fájdalmas ébredése lesz, de azt már nem látja és éli át, hogy mit tennének vele...
Az asztalon pedig ott gőzölög a meleg tea és sorakoznak a csészék, valamint egy nagyobb tányér csokis süti, mellette kis tányérokkal. Mind megérdemlik, bármi is történt a fejükben.

(https://i.ibb.co/CvJRbd5/cover2-1.png)

(https://i.ibb.co/cLRqB0X/cover2-2.png)

Párbajóra
2002. szeptember 30.

Cobham professzor simán kiszúrja, hogy bénázom. Odajön, és kedvesen próbál segíteni. Megfogadom a tanácsát, megpróbálok nem félni a varázslattól. Habár nekem ezek a támadó ártások sosem mentek. Most viszont könnyedebben ejtem ki a varázsigét, amitől rögtön valami olyasmi örvény alakul ki, mint amit a tanár úrtól láttam.
Hálásan mosolyog rá, és kicsit magabiztosabban köszönöm meg neki a segítséget. Ahogy látja, hogy alakul a varázslatom, tovább indul, a többieknek segíteni, én viszont - jó diákhoz méltóan - még gyakorolok, nehogy túlságosan elbízzam magam. Amikor háromszor sikerül megidéznem a tűzörvényt, leülök, és várom a következő, szerencsére már utolsó feladatot.
-Rendben, mindenki megállhat, megyünk tovább! - szól végül Cobham, mire mindenki abbahagyja a varázslást, és felé pillantunk. Mindenkin érződik az izgatottság, már az utolsó feladat felvezetője is rejtélyes volt, hát még a fiolák, és a benne lötykölődő folyadék, amit ilyen messziről nem tudok beazonosítani. De hamarosan kiderül, mire is valók, amikor Reginald matracokat varázsol elő. Valószínűleg valami altató ital lehet benne...
Egy álomszerű állapotot fognak átélni, amiben tudatuknál lesznek, képesek lesznek irányítani, és ott kell megvédeniük magukat. Ennek az alapja mellesleg egy általam korábban átélt helyzet, de mindenkinek személyre szabott is lesz egy picit. Fizikailag veszélytelen, de mindent valóságosnak fognak érezni. - megborzongok. Na erre semmi szükségem nem volt. Nekem tökéletes az, hogy ilyen egyszerű, biztonságos körülmények között gyakorolom ezeket a varázslatokat. Nekem nincs szükségem valósághű álmokra. Nincs szükségem ténylegesen átélt helyzetekre.
Nyugtalanul fészkelődöm a fenekemen, és nagyon nincs kedvem odamenni, elvenni egy altató bájitalt, és belelépni Cobham emlékébe. Mivel nyilván nem az első randiját fogjuk kipróbálni, de még csak nem is egy kellemes családi vacsorát.
De mivel mindenki mozdul, és nem gondolnám, hogy tényleg meg fogok sérülni, megyek, és magamhoz veszek egy fiolát, majd egy üres matrachoz bandukolok. Néhányan már álmodnak, mások, mint én haboznak egy kicsit. Végül összeszedem minden bátorságomat, felhajtom az italt, eldőlök, és belesüppedek az álomba.

Hideg van, tél van, kopárak a fák. A Hold ott világít a fejem felett. Nem tudom, hol vagyok, de egy ismeretlen késztetést hajt előre. Kiérek egy tisztásra, egy pillanatra fel sem fogom hol vagyok, de aztán meglátok egy kis testet. Fekete talárban, egy kistermetű nő lehet? Nem, inkább egy gyerek. Összeszorul a szívem, miért van itt? Közelebb lépek, mégsem járja, hogy egy kisgyerek, a tél közepén egy tisztáson alszik. Aztán látom az ismerős fürtöket, és gyorsabban szedem a lában.
Mit keres itt Teddy? Mit műveltek vele? Körbenézek, a kezembe fogom a pálcámat, és keresem azt, aki bántotta az öcsémet. A vadak elhallgatnak, kísérteties csönd honol az erdőben, és elhúz két átok a fák között. Felpattanok, arrafelé nézek, amerről az átkok jöhettek, és folyamatosan úgy állok, hogy a testemmel védjem az öcsémet.
Aztán kilép egy alak, valahogy érzem, hogy ő Teddy támadója, és nem is kell sokat várnom, már küldi is felém a nekem szánt átkot.
-Protego! - kiáltom gondolkodás nélkül, és megidézek egy tökéletes pajzsbűbájt. Nemcsak engem fed le természetesen, hanem Teddyt is. Nem akarom, hogy bármi komolyabb baja legyen. A támadó nem erősködik nagyon, továbbáll, én pedig már hallom az újabb közeledő léptek zaját.
Többen vannak, de mégis, valahogy máshogy járnak. Amikor megjelennek kiráz a hideg, ezek inferusok. Gyűlölöm őket, habár még eggyel sem találkoztam élőben. De tudom, hogy a tűz jó ellenük.
Eszembe jut az az átok, amit az egyetemen tanultunk. Hogyan is volt?
Nem sok időm van kitalálni, mit is kell tennem, próbálkozok:
-Partis Temporus! - Elsőre nem járok sikerrel. Megint nem jól mondom a varázsigét. Szedd össze magad! - bíztatom magam, és másodszorra már jobban sikerül. Ki is ütök három inferust. Még párszor elismétlem a bűbájt, és hamarosan már csak ketten maradunk az öcsémmel.
Fáradtan dőlök rá, és a következő pillanatban, amikor kinyitom a szemem, újra az egyetemen vagyok. Eltart pár pillanatig, mire összeszedem magam, de végül felülök, körbenézek. Lassan mindenki túl van az álmom.
Nekem muszáj kicsit összeszednem magam. Rossz volt az öcsémet ilyen kiszolgáltatott helyzetben látni. Ha nem lenne a Roxfortban, most tuti hazamennék, és jól megölelgetném.
Végül csak rászánom magam, és megiszok egy teát, de nagyon nincs jó kedvem. Ez az utolsó feladat egyáltalán nem tetszett. Nem akarom, még gondolatban sem, hogy bántsák az öcsémet. Ez így nagyon nem volt jó.

Első óra minden egyetemistának

Miután mindenki elég jól ritmusba került már az órán, ideje, hogy a következő feladatra lépjünk. Tudatosan épült az eseménysor, elsőre a kötelező elmélettel, hogy aztán a ritmust kezdjék el felvenni a pajzsbűbájok gyakorlásával és a támadással is persze egyfajta reflexet fejlesztve. S ehhez járt még egy új varázslat is. Azonban mindezt érdemes volt teszt elé állítani. Egy egyszerű gyakorlópályánál életszerűbbet eszeltem ki, és végső soron fizikálisan veszélytelenebbet is. Lelkileg már más kérdés mindez, viszont az is a tárgy része, ha úgy tetszik: a kezdet kezdetén elmondtam, hogy az lehet sikeres, aki magát és az ellenségét is ismeri. A félelmekkel, a veszteséggel való szembenézés pedig fontos része az önismeretnek. A valóság váratlan és szélsőséges helyzeteket tud produkálni, ehhez pedig nem elég, hogy valaki jól tudja lengetni a pálcáját: lelki erényekre, acélos edzettségre van szükség. Szóval a defenzív mágia óra lényegében a mágia határain túlra is terjed, amennyiben én tartom azt, a bájital elfogyasztása után pedig a hallgatók is szembesülhetnek ezzel.
Helyet foglalva a matracon hamarosan mindenkinek megkezdődik a tortúra, ezt tudtam borítékolni. Azért, mert hasonlót éltem át én is és ők is abba csöppennek bele. Egy kemény késő őszi éjjel a háború idejéről, amikor észak felé próbáltunk menekülni és én komolyan vettem azt, hogy senkit nem hagyunk hátra. Akkor sem, ha egy csoportnyi inferus jelentette a fenyegetést, akiket a Nagyúr egyik csatlósa szabadított el. Minddel találkoznak ebben a rémálomban, csak a rendes álmokhoz képest most cselekvőképességük teljes birtokában és tudatosan léphetnek. Arcaik-tagjaik egy-egy rándulása, vagy az olykori nyögések, motyogás tanúskodik róla, hogy nem sétagalopp a dolog és bizony van, aki egész korán ébred is.
Ms. Barlow nyitja a sort, aki olyan zaklatottan ébred s úgy kel fel, mint akit dróton rántanak. Egyértelmű, hogy az első villanást érezhette meg a saját halálából. Az inferusok nem végeznek tiszta munkát, vad brutalitással tépik szét az áldozataikat és nem feltétlenül a leggyorsabb halálra törekedve. Nos, ettől a résztől most mindenki meg lett azért kímélve leginkább azért, mert azt én sem éltem át, így nincsen hová folytatni a dolgot. Akárhogy is, Ms. Barlow gyorsan pattan fel és kiviharzik a teremből lépteinek heves kopogásával, még mielőtt bármit szólhatnék. Megpróbáltam volna megnyugtatni, vagy átbeszélni vele a tapasztalatait, segíteni, hogy miben kéne másként cselekedni, de... meg tudom érteni ezt a reakciót is. Egy pillanatra sem vonom kétségbe, hogy a helyzet olyan lelki terhet rótt rá, ami után a magányra vágyik. Éppen ezért is hagyom szó nélkül a dolgot.
Mr Narek a második, aki elég gyorsan ébred, hasonló intenzitással, mint Ms. Barlow. Leah az órán jól szerepelt, így meglepett, hogy ott gyors volt az ébredés, de Armin-al az imént külön kellett még gyakorolni, így éppenséggel nem lep meg a dolog annyira.
- Vegyen, amennyi jól esik Mr. Narek, mindjárt jobban lesz! - bíztatom is egy kicsit, mert ő legalább él a kis lélekerősítő tea és csokis süti lehetőségével. - Elsőre sok lehet egy ilyen kihívás, de biztosra veszem, hogy most több tapasztalat birtokában már jobban menne, vagy máshogy állna hozzá. - jegyzem még meg, hogy aztán figyeljem, amint nagyjából egy időben, de mégis egy kis látenciával tér magához a többi résztvevő. A jelek szerint a többség sikeresen vette az akadályt, kellemes meglepetésként Ms Sheridan is, aki az óra első felében azért megijesztett. Nem a képességeinek szólt a kételkedésem, inkább annak, hogy akkor elkapta a pánikroham, ez pedig bőven nagyobb falat volt. De jelek szerint a valósnak érződő stressz tényleg koncentrálásra késztette és a jót hozta ki belőle. Ő mindenképp az óra egyik nyertese azzal, hogy mind önmagáról, mind az ellenségről tanult valamit. És esélyt kapott, hogy sikeresen nyerjen csatákat a jövőben. Ms. Pye és Elliot sikere elég evidensnek tűnt, ők minden feladatot tehetségesen oldottak meg eddig is. Mr. Caine szintén sikerrel járt, amiben azért bíztam is, mert rajta inkább hanyagságot láttam csupán korábban, nem képességek hiányát. Akárhogy is, lassan mindenki magához tért, a sütis-teás tálcákon pedig szabad a rablás.
- Nos, én köszönöm mindenkinek a részvételt az első órán! Mint tudják, tömbösítve lesz megtartva a többi is, szóval havonta egy alkalom. Most ehetnek-ihatnak ameddig jól esik és van mit, megbeszélhetjük a tapasztalataikat és a kérdésekre is válaszolok. De távozni is szabadon lehet, az órának formálisan vége. - jelentem be, ahogy végigtekintek a diákokon.
- Aki megy, annak a viszont látásra, aki még marad, az érezze kicsit otthon magát!