Roxfort RPG

Évezredeknek tűnik az az idő, ami azóta eltelt, mióta utoljára évnyitón vettem részt az akadémián. Vagy inkább egy másik világnak, egy másik életnek. 1984... kimondani is rossz, így a kétezredik éven túl. De nem csak erről van szó. Egy háborún is túl vagyunk azóta ami sokkal nagyobb cezúra volt nekem, mint egy naptári évezred váltás, na meg az az ominózus "vadászat", aminek hála leszereltek... idő volt, mire talpra álltam, mire újra kialakult egy elfogadható énképem addigi életem romjain. Olyan voltam, mint valami 19. századi vidéki unatkozó uraság leginkább és nem is ok nélkül. A birtokon kidolgoztam magamnak egy munkaterápiát, ami működött, ezt már biztonsággal ki tudom jelenteni.
A másik ami segített, hogy Kingsley miniszter úr tudott annyi időt szakítani régi harcostársára, hogy beajánlott óraadónak a Godrikra egy-egy vendégelőadás erejéig. Ennek hála pedig végső soron erre az évre már stabil állást is ajánlottak.
Így kerültem hát újra egy évnyitóra, ami pontosan olyan méltóságteljes, vontatott és végtelenül unalmas, mint volt. Mintha itt megállt volna az idő. De azért igyekszem jó képet vágni a dologhoz és inkább semleges, méltóságteljesen szigorú arcot vágni az unott helyett, a többi tanár között ücsörögve. Még ha a betegségemnek hála azért valamelyest nyúzottnak is tűnök. Hideg tekintetem a diákokat pásztázza a végeérhetetlen ceremónia alatt, akik között az újak szépen kiöltözve feszengenek, a felsőbb évesek meg unott fásultsággal tűrik a procedúrát. Ők már tudják, hogy mi vár rájuk... nagyjából. Az újoncok pedig az első gyakorlaton meg fogják tapasztalni, hogy mit jelent vért izzedni, azt hiszem. A RAVASZ keménynek gondolt napjait is vissza fogják sírni esélyesen. De az auror létnek ára van. A legkeményebbek kiképzése csak kemény úton lehetséges. Egy részük például már találkozott is velem, persze aki aurornak tanul egy-egy vendég előadáson. De ennek ellenére se kerülhető el, hogy az új tanárok között bemutasson az intézmény igazgatója, amit felállva könnyed és kimért meghajlással nyugtázok, először az igazgató, majd a diákság felé, majd foglalom el ismét a helyem, eligazítva a ceremoniális talár gyűrődéseit ismét egy elegáns-pedáns rendbe. Pedig percekkel később, amikor az egész hercehurcának vége, megkönnyebbülten dobom azt le, hogy aztán a Csarnok előtti folyosóra már  szürke öltönyömben  (https://i.pinimg.com/originals/55/5e/85/555e85c10f7ef4ffdd836e79e8acb5df.jpg) érkezzem meg, ami a talár alatt lapult eddig. Hiányzik a friss levegő, fojtogat a zárt tér most kicsit, a sok impulzus, az a rengeteg ember... kiélesedett és megváltozott érzékeim be-bekapcsolnak és ilyen helyzetben inkább átkot jelentenek, ha még egyébként volt már, hogy minimális áldást is adott az a pici állatiasság, ami azóta a késő ősz, kora tél óta immár véglegesen a részem lett. Amivel meg kellett barátkoznom s ami minden Teliholdkor a legnagyobb tehertétellé válik. Sietős, határozott és lendületes léptekkel haladok az emberek között, kissé kavargó fejjel az engem érő impulzusoktól és így eshet meg, hogy egy hölgyeményt leveszek a lábáról. Szó szerint, mert véletlenül neki ütközöm és az erőszakos foglalkozásomra specializálódott alkatomnak hála bizony sikerül őt felborítanom.
- Oh, borzalmasan sajnálom kisasszony, kérem bocsásson meg! - fékezek le és már hajolok is előre ösztönösen, hogy kezet nyújtva neki, felsegíthessem a csarnok előtti folyosó kemény kövéről. - Remélem nem esett semmi baja! - teszem még hozzá udvarias és tényleg érdeklődő hangnemben, ami az eddigi alapvetően keményebb, hűs stílusommal (amit az évnyitón prezentáltam) eléggé ellentétben áll. De ez természetes is, hiszen ha valaki nem szolgált rá, annak nem akarok ártani és a sajnálatos baleset tényleg az én hibám volt. Miért lennék hát rideg? Szép, kerek kék szemeibe tekintek mélyen, s ha elfogadja a segítő kezet, akkor könnyedén húzom talpra, mintha tollpihe lenne csupán a hölgyike. A lábadozás után, amit a Mungóban töltöttem, azonnal nekiláttam formába hozni magam amint ezt lehetett s a kerti munka még segített is ebben, na meg mindaz, amit a birtok körül végeztem el mugli módra. Szóval pár hónap után ismét erőm birtokában voltam, mostanra pedig már ez a dolog tökéletesedett is. Csak épp a régi szolgálat hiányzik... és nem tudom a tanítás hogy fogja azt pótolni.

Eljött ez a nap is. Én is elkezdtem a Griffendél Godrik Akadémiát. Vegyes érzéseim vannak. Egyrészt örülök, hogy felvettek, és itt lehetek, hogy tovább folytathatom a tanulmányaimat, és még mélyebbre süllyedhetek a varázstudományok végtelen útvesztőjében. Másrészt viszont attól tartok, hogy az egész elvesztegetett idő. Én sokkal inkább a tapasztalati tanulásban hiszek, mint az elméletben. Talán éppen ezért választottam a csillagászatnak is azt az ágát, ahol a gyakorlati ismeretek sokkal fontosabbak.

A lényeg, hogy végre - a szüleim nagy megnyugvására is - itt ülök az évnyitón, és ahogy körülnézek csak egy csomó ismeretlen arcot látok. Igaz, csak az utolsó pillanatban, tegnap érkeztem, így sok embert még nem is tudtam megismerni. Még a szobatársammal sem találkoztam, így egyedül lépdelek az elsőéveseknek fenntartott helyek felé. Közben figyelem az embereket, hátha látok néhány ismerős arcot a Roxfortból, de mivel én két évvel a roxforti végzésem után kezdem az Akadémiát, erre nagy esélyem nincs. Talán a felsőbb évesek között találok majd ismerősöket, de jobb lenne az évfolyamtársaimat megismerni.

Végül egy világosbarna hajú srác mellett találok egy helyet.
-Leülhetek? - mutatok a mellette álló üres székre. Ő csak megvonja a vállát, így jelzi, hogy neki teljesen mindegy. Én még nem adom fel a reményt. Lehuppanok mellé, és a kezemet nyújtom.
-Serena Fawley vagyok.
Ő válaszul odadörmögi a nevét, de nem igazán értem. Megpróbálok ezen továbblépni.
-Hova fogsz járni?
-Aurorképzőbe. - válaszolja nem túl kedvesen, és karba tett kézzel, magát kihúzva fordul a pulpitus felé. Úgy tűnik, ezzel ő lezártnak tekinti a beszélgetésünket.
Sóhajtva fordulok én is el tőle, és nézegetem tovább az embereket, de szerencsére nem kell sokáig várnom, lassan kezdődik az évnyitó.

Sok jóra nem számítottam, de ennél unalmasabb ünnepséget régen láttam már. Az igazgató tartott egy beszédet, mondott néhány szót a bátorságról, a kitartásról és az elhivatottságról, majd eljött az évnyitó legérdekesebb része: bemutatták az új tanárokat. Elég sokan voltak, többségük fiatal, látszott, hogy ők is izgulnak egy kicsit. Biztos nagy szó lehet, hogy ilyen illusztris helyen taníthatnak.

Az ünnepség végén gyorsan felpattantam a helyemről, nem akartam még pár felesleges szót váltani a mellettem ülő sráccal, és elindultam kifelé, közben szorgosan nézelődve ismerős arcok után. Talán pont ezért nem vettem észre, az utamat keresztező alakot, aki nagy lendülettel érkezett és sodort el. El kellett telnie pár másodpercnek, amíg rájöttem, hogy a földön ülök, és körülöttem a társaim lábai izegnek-mozognak. Úgy tűnt, senkit nem zavar, hogy a földön ülök, amíg egy kéz nem jelent meg előttem sűrű bocsánatkérések közepette.
-Remélem nem esett semmi baja. - hallom, ahogy felhúz a földről. Akkor tudtam csak jobban szemügyre venni. Az egyik új tanár volt, akit bemutattak az évnyitón.
-Semmi baj. - söpörtem végig a taláromon. Gondolatban gyorsan leellenőriztem, hogy semmi bajom nincs, úgyhogy felnéztem a férfira. Már nem talárban, hanem öltönyben állt előttem - meg is állapítottam magamban, hogy a férfiaknak mennyire jól áll egy rájuk szabott öltöny -, és látszott, hogy ő is kínosan érzi magát. - Jól vagyok. - tettem még hozzá gyorsan. - Én méláztam el. Remélem Önnek sem esett semmi baja? - kérdezem gyorsan, mert igazán kedves fickónak tűnt.

Régen megszereztem a rutint ahhoz, hogy protokolláris eseményeket méltóságteljes unalommal tudjak végigszenvedni anélkül, hogy kifelé mutatnám. Még mindig jobb egy díszőrségnél mondjuk... de nem tagadom, hogy legjobban a terepen szerettem kint lenni. A háború pedig egyenesen el is vadított még ehhez képest. Szóval utána visszaszokni a formális létbe nehéz volt és ez a legutóbbi balszerencsés vállalkozásom után is igaz volt a maga módján. Többnyire kerültem, hogy ennyi ember között legyek. Azt is idő volt megemészteni, hogy mennyire vagyok, vagy nem vagyok veszélyes a társadalomra. Hogy megjöjjön az önbizalmam ahhoz, hogy varázslók közé menjek ismét.
Ehhez képest nagy haladás, hogy elvállaltam ezt a pozíciót s most részt veszek ezen az eseményen is. Az elmúlt időszakban vállaltam alkalmi munkákat, főleg vagyonvédelmi feladatkörben, mert végül is én ezekhez a dolgokhoz értek hivatásszerűen... ha az ember az állami erőszak-monopólium kiszolgálójának készül fel fiatal korától és csak azt cisnálja, mit is lehet várni? Poszt-traumás stressz, paranoia, sérülések, mind-mind olyan dolgok, amik a munkáját jól végző auror életét megnehezíthetik. És nem járulnak hozzá, hogy leszerelés után végső soron teljes értékű életet élhessen. Ott volt ugye a nagy öreg, Mordon, akire annyira felnéztünk... öregségére ő is a perifériára jutott. Amellett, hogy az utolsó percig egy hős volt.
Akárhogy is, mire vége az ünnepségnek, nekem pont elég ennyi idő az emberek sokasága között, így sietve hagyom el a helyet. Olyan sietve, hogy nem túl illendően bele is ütközök valakibe és fel is lököm. Aztán nem győzöm mentegetőzni. Persze csak miután felsegítettem a padlóról egy határozott, de nem durva mozdulattal, ami után kellemesen meleg, törékeny kacsóját persze elengedtem.
- Ugyan kérem, jobban is figyelhettem volna, akkor nem löktem volna fel. - legyintek. - Annak pedig örülök kisasszony, hogy épségben megúszta a dolgot. Miattam ne aggódjon, ért már engem komolyabb baj is, minthogy nekiütköztem egy szép kék szemekkel büszkélkedő fiatal hölgynek. - nem tudom megállni, hogy ne így tálaljam a dolgot a bent mutatott arckifejezésemmel ellentétesen kedves módon. És tényleg, azokra a nagy, csillogó kék szemekre nem lehet nem felfigyelni. Megköszörülöm a torkom és egy képzeletbeli porszemet leseprek zakóm alkarjáról. - Az önt rt sérelmet szeretném valahogy jóvá tenni... netán meghívhatom valamire kárpótlásként? - vetem fel az ötletet, ami a leggyorsabban, mint kézenfekvő alternatíva jut eszembe. Diák, ezt a talár elárulja. De attól még ennyit bőven megtehetek. És őszintén első ránézésre nem tűnik úgy, hogy az aurorpalánták között fogom majd a hölgyeményt viszontlátni. Lehet tévedek? Lehet, hogy ez nem egy szép értékítélet elsőre? Nem gondolnám, mert nem "áraztam be előre" csak láttam már annyi szakmámbelit és azt is tudom, hogy mi milyenek voltunk, a leányzó meg egyáltalán nem illik ebbe a képbe számomra valahogy. Egyszerűen érzek rajta valamiféle kis elvarázsoltságot, békésséget... könnyen meglehet, hogy teljesen tévesek az intuícióim persze. Na meg a Godriknak elég sok szaka van... akárhogy is, egyelőre nem gondolkozom ezen többet. - Mellesleg Reginald Cobham vagyok, szolgálatára! - biccentek egyet finoman a bemutatkozás mellé, még ha bent hallhatta is a nevemet. Akkor is így illik.

A férfi annyira lendületesen és erőteljesen, hogy egy pillanatra meglepődök, de végül megpróbálom összeszedni magam. Összességében össze kellene szednem magam, az utóbbi időben túl sokszor merengek el, és ütközöm bele vadidegen emberekben, akiktől aztán nem győzök bocsánatot kérni.

De most az egyszer talán nem csak én voltam a ludas. A magas férfi talán észre sem vette engem. Gyakran észrevettem már, hogy a túl magas emberek csak úgy átnéznek a fejem felett. Mondjuk nem is vagyok egy nagyon feltűnő látvány - maximum a fenekem mérete... -, de azért mégis csak észrevehetnének.

A férfi rendkívül udvariasan válaszol. Azt vártam volna, hogy tanár létére majd fellengzősen, lenézően szólít meg, sőt talán gorombán le is szúr, hogy miért nem figyelek, de kellemesen kell csalódnom. Talán mégsem lesz ez a hely annyira rossz?

Sőt, nemcsak udvarias, de még bókol is. Lehet, hogy általában nem vesznek észre, de a gyönyörű kék szememet mindenki megdicséri. A külsőmből erre vagyok a legbüszkébb. Magamban örömtáncot lejtek, ujjongok, hogy itt egy újabb hapsi, akit lenyűgöz a szép kék szemem. És igen, büszkélkedek vele, kedves uram!

Azt hittem, az udvariasságot már nem lehet fokozni, de ezek után még meg is hívott egy körre a férfi. Egyszerűen nem tudtam hova tenni a helyzetet, de egy belső hang azt mondta, nem lehet ebből baj, így mosolyogva bólintottam:
-Nem biztos, hogy ez illendő, mivel Ön tanár, én pedig diák leszek itt, de ha nem zavarja, elfogadom a meghívást. Nem igazán ismerek még itt senkit, nem is terveztem semmit délutánra. Gondoltam sétálok egyet az Akadémia területén, megismerem a környéket. De ha ilyen kedves társaságom akadt, akkor nem mondhatok nemet. - válaszoltam. Közben pedig azon gondolkodtam, hogy barátságosnak vagy szánalmasnak tűnök. Próbáltam jó formámat hozni, de ugyanakkor valahol igazán kínos, hogy itt állok huszonévesen, az új iskolaév kellős küszöbén, és még nem ismerek senkit az évfolyamomból, vagy akár az iskolából. Igazán lehettem volna kicsit nyitottabb. De mikor? Hol? Kivel? Bíztam benne, hogy az évnyitó és az első nap mindenkiben megtöri a jeget, de miután befőttem az évnyitón az auror-jelölt sráccal, nem sok kedvem volt teljesen ismeretlen emberekkel találkozni. Most pedig Reginald - még kedvesen be is mutatkozott - felajánlja, hogy vele tarthatok egy italra.

-Én Serena Fawley vagyok. - bólintok én is olyan bemutatkozós üdvözlés gyanánt. - Egyébként általános magi-tudományokat fogok hallgatni az Akadémián. A szüleim csillagászok, az ő pályájukat kívánom követni. - Vagy legalább is olyasmit kívánok csinálni... - tettem hozzá magamban. - Ön mit tanít? - kérdezem érdeklődően, hogy gyorsan leszögezzük, később is össze fogunk-e futni, mint tanár és diák vagy maximum a helyi vendéglátó egységekben fogunk összefutni. Mindenesetre Reginald szimpatikus alak, és nem árt jóban lenni a tanárokkal - és ebben semmi hátsó szándék nincs, tényleg!

Közben elindulunk, követem Reginaldot, ő biztos jobban ismeri a helyeket, mint én. Ha az Akadémián fog tanítani, biztosan ide is járt, és biztosan ismeri a környék legjobb helyeit.
-Egyébként hova megyünk? Mit gondol, mi a legjobb hely az összeütközős-kiengesztelős kávézásokhoz? - kérdezem, hogy a jövőben én is bevethessem ezt a trükköt.

Nem egy tanár a méltóságán alulinak érezné, amit most csinálok, csakhogy én nem vagyok a többség. És pont az indokolatlan keménykedés rangon aluli. Az indokolt persze más tészta... mondjuk lehet ezzel egy kissé téves képet rajzolok fel erről a helyről szegény fellökött lánykának, de majd az élet úgy is helyre teszi ebben az esetben.
- Ez valóban igaz, viszont még az oktatás nem kezdődött meg és semmilyen előnye, avagy hátránya nem származna ebből. Egyébként sem tilos a tanárok és diákok közötti időtöltés, arról nem is beszélve, hogy jómagam nem fogok alkoholt fogyasztani. Az mondjuk hízelgő, hogy kedvesnek tart. Félek, ha elkezdődik az oktatás, ezt a véleményét nem sokan fogják osztani.- jelentem ki egyszerűen. Tény, hogy egy bocsánatkérő gesztusról van szó ebben az esetben és annyira a tanév elején vagyunk, hogy még egy perc sem telt el órákkal, szóval kedvezés, vagy kivételezés így szóba se jöhet. És az se biztos, hogy tanítani fogom csillagszemű hölgyikét.
- Ez esetben örvendek Fawley kisasszony! - lehet kicsit szertartásos ez így, de esetemben mondjuk ebben nincs sok meglepő. Ha nem diáklány lenne, a kézcsók is járna. De az ebben az esetben nem sok jóra vezetne, úgy gondolom. Mondjuk az kiderül, hogy nagyjából soha sem fogom őt tanítani, mivel a tanulmányai kifejezetten távol állnak attól a területtől, amiért én felelek ettől a félévtől. Ez végül is csak megkönnyíti a dolgokat, mert tényleg semmilyen nyomás nem lesz rajtunk azzal kapcsolatban, hogy más diákok látnának minket együtt itt, majd az órán is. Kedvezés, részrehajlás, kivételezés teljesen kizárva.
-Ebben az esetben tényleg felesleges minden aggály. Ugyanis, ha már kérdezte, én az aurorok kiképzésében fogok szerepet vállalni. - a pontos kurzuslistát, hogy milyen tárgyak tartoznak hozzám, talán most felesleges lenne ismertetni. Közben persze megindulunk egy általam meghatározott irányba. Itt diákoskodtam, szóval a lábaim ösztönösen visznek. Majdnem reflex-szerűen kínáltam fel Serena-nak a karom, de végül kapcsoltam, hogy ez nem jó ötlet. De egyszerűen olyan kedves, közvetlen volt a leányzó, amitől elszoktam és valahol ezt váltotta ki belőlem. Vagy a kék szemek? Netán mind a kettő.
- Az Akadémia büféje remélem megfelel. Viszont ha külső helyszínt szeretne, akkor Hertfordshire-benis leülhetünk valahol. Ha netán tart a pletykáktól...Talán azzal mind a ketten jobban járhatunk. - gondolkodom el egy picit.

Mr. Cobham udvariasságára határozottan nem lehet panasz. Úriemberként viselkedik velem, éppen ezért nem értem, miért mondja, hogy ha megkezdődik a tanítás, más véleményem lesz róla. Érthető, hogy a tanári tekintélyt fenn kell tartani, a szigorúság pedig fegyelmet hoz az órákra, de vajon tényleg teljesen más tanárként, mint átlagemberként, aki véletlenül fellök egy szépszemű lánykát?

-Miért? Rossz a véleménye a tanítványainak Önről? - kérdezem kíváncsina, mert őszintén érdekel, hogy mennyire lehet más a viselkedése, amikor a katedrán áll. Hamarosan megtudom, hogy az aurorok képzésében vesz részt. Na igen, ahhoz nekem nem sok közöm lesz. Én maradok a csillagaimnál és a bájitalok kotyvasztásánál.

Miután Reginald felajánlja, hogy menjünk a büfébe, én csak bólintok, és elindulok mellette, követem, ő egyértelműen ismeri a helyet. Közben pedig fenntartom a beszélgetés fonalát:
-Önt új tanárként mutatták be, de ezek szerint tartott már itt órákat? Mióta tart előadásokat az Akadémián? - érdeklődöm oktatói karrierje után, amíg meg nem érkezünk a büféhez.

A pulthoz lépve várjuk, hogy a büfés boszorkány ránk figyeljen, aztán leadjuk a rendelésünket - én egy narancslevet kértem, és egy csokis sütit -, és leülünk egy a pulttól távolabb elhelyezkedő asztalhoz. Amíg várjuk, hogy a rendelésünk elkészüljön az Akadémiáról beszélgetünk.

A pultos boszorkány pedig egy egyszerű lebegtető bűbájjal küldi ki hozzánk a rendelésünket, de úgy tűnik, nem sikerült megjegyeznie, melyikünk melyik italt kérte, mert fordítja pottyan le elénk a tálca. Szó szerint pottyan, és mindkettőnk itala kifröcskölődik.

-Hát... ha már első nap ennyire lelkesen dolgozik, biztosan rendkívül jó hangulata lesz a félév végén. - törölgetem magamról nevetve az italt és figyelem Mr. Cobhamet, ő hogyan reagál a kis malőrre. - Mindenesetre, úgy tűnik ez nem az én napom. - nézek mosolyogva a férfira. A kis incidensen hamar túl lépve folytatom az érdeklődést, de próbálom szigorúan udvarias keretek között tartani a beszélgetést.

-Ha aurorokat fog képezni, akkor feltételezem Ön is dolgozott aurorként... - tételezem fel, és várom a férfi reakcióját.

- Új tanárként ezt még nem lehet megállapítani, de... miután aurorokat fogok képezni, ez közel sem lehetetlen. - mondom egy könnyed mosoly kíséretében. - A kiképzés nem gyerekmegőrző és furkászsimogató, annyi szent. Az ember pedig sosem kedveli azt, aki keményen meghajtja. - milyen szép eufemizmus arra, hogy félholtra fogom őket nyüstölni! Csak a legjobbak és legerősebbek maradhatnak, mert azoknak lesz esélye kint a terepen aztán akklimatizálódni és valóban felvenni a fonalat a valós történéseket illetően. Mert a valóságra az akadémia igazából csak azzal tud felkészíteni, hogy nem hagy levegőhöz jutni. Csak kompetencia fejlesztésre jó igazán.
- Az elmúlt év folyamán vendégelőadóként egy pár alkalommal megfordultam már itt. - adom meg a feleletem a kérdésére, miközben a kantin felé haladunk. - Viszont ha jól értettem Miss Fawley, kegyedet leginkább az asztronómia és asztrológia világa érdekli. Szép is, ha az ember a szülei nyomdokában halad, valahol át is tudom érezni. - marad a könnyed mosoly, ahogy ezt mondom annak ellenére, hogy ebben a vonatkozásban a magam viszonylatában mik futnak át ismét a fejemen. De az apámmal való ilyetén viszonyomat azért nagyjából már megemésztettem.
- Nem mintha az én felmenőim aurorok lettek volna, de... a muglik világában hasonló elszánt kötelességtudat és pályaképek jellemzőek a családomban. - árulok el kicsit többet magamról, hiszen már én is tudok valamit az ő szüleiről és a beszélgetés fonalát azért csak érdemes tovább görgetni. Egészen addig, amíg a kantinos boszorka csodás kiszolgálását meg nem tapasztalom. Az öltönyöm szerencsére nem kap az italból, mert idejében kicsit odébb húzódtam, a vonásaim meg is keményednek, a könnyed mosoly leolvad.
- Teljesen igaza van Miss Fawley. - biccentek. - Ha megbocsát egy pillanatra... - biccentek felé, majd felállok az asztaltól és a boszorkához cammogok, hogy halk, de kellően fenyegető és hideg, kimért hangon teremtsem le, amitől jól láthatóan megy össze centiről centire. Fügellemsértésnek érzem valahol a dolgot, hogy egy tanárt is így szolgáljon ki, mert az azért esetemben elég egyértelműen látszik, hogy bőven kinőttem már a diák kort. Amikor végeztem, otthagyom a remegő kezű boszorkát, hogy visszatérjek beszélgetőpartneremhez.
- Egy-két baleset még nem a világ vége. De valamit csak tehetünk az ügy érdekében, hogy jobban érezze magát. - a mosoly immár visszatér az arcomra. - Azt hiszem eztán normálisan fogják itt kiszolgálni. - teszem még hozzá, amíg visszaülök, majd most már belekortyolok italom maradványaiba.
- Ezt eltalálta! Tizenhárom év szolgálat, ami egy szerencsétlen baleset miatt ért véget korengedményes nyugdíjjal. De azt hiszem nem vagyok még olyan öreg, hogy csak otthon üljek! - kuncogok kicsit a szép kék szemeket fixírozva.

Hallgatom Mr. Cobhamet, és azon gondolkodom, hogy mennyire jól tettem, hogy nem aurornak jelentkeztem. Semmi kedvem nem lett volna azért szenvedni jó néhány évet, hogy aztán őrült varázslókat és boszorkányokat hajkurásszak. Reginaldnak viszont elég jól állt a magabiztos, tapasztalt ex-auror szerep. Biztosan jó lehetett a szakmájában, ha meghívták tanítani az Akadémiára. Ahogy beszélgetünk azt is megtudom, hogy az ő családjában mindig is fontos erény volt a kötelességtudat. Ebben megegyezünk, pedig az ő felmenői nem varázstudó emberek voltak.

-Az én családomat is teljes mértékben átjárja a kötelességtudat. – sóhajtok fel. – De ők teljesen máshogy értelmezik, mint Ön. A szüleim – habár nagyon jófejek, és semmi gondjuk nincs a varázstalan emberekkel – elvárják, hogy megfelelően házasodjak, hogy fenntartsam a „megfelelő vérvonalat”. Azt hiszem, az lenne a legjobb számukra, ha egy aranyvérű asztronómushoz mennék hozzá feleségül. – fintorgok és közben mutatom a macskakörmöt. Kicsit szégyellem is magam, pedig én egyáltalán nem értek egyet ezzel a hozzáállással. Nem is tudom, miért mondtam ezt el. De Reginald pont olyan meggyőző, barátságos tekintettel néz rám, hogy úgy érzem, nagyjából bármit elmondhatok neki, nem fogja továbbadni. Persze lehet, hogy tévedek, de nincs titkom senki előtt, így annyira nem is zavar.

Aztán a pultos boszorkány bénázását Reginald nem tudja nyugodtan végignézni. Miután mindketten rendbe szedtük magunkat egy-egy pálcaintéssel, a férfi feláll, és a pincérnő felé indul. Nem tudom, mit mondhatott neki, de a nő teljesen kiakad, én meg tök kényelmetlenül érzem magam, mert úgy érzem, ez részben az én hibám is. Nem kellett volna kommentelnem a pincérnő munkáját, lehet, hogy én sem csináltam volna jobban. Mondjuk én nem bénáztam volna a pálcámmal, akkor inkább kihozom magam.

-Igazán nem kellett volna… - motyogom, de inkább hagyom annyiban a dolgot. Az auror munkájára terelem a szót, ami már sokkal izgalmasabbnak hangzik, és sokkal jobban is érdekel.

-Mi történt Önnel? – kérdezem. – Persze, csak akkor válaszoljon, ha nem volt túl indiszkrét a kérdésem. Remélem már jól van. – teszem hozzá, mivel úgy látom, nincs semmi komoly fizikai baja. Tényleg remélem, hogy bármi is történt vele, most már kiheverte. Várom válaszát, és közben belekortyolok a narancslevembe.

- Na igen, mindenki mást érez a kötelességének. Én a varázslótársadalom védelmét éreztem annak és fel is tettem rá az életem. - bólintok, majd figyelmesen hallgatom tovább. - Nem tudom manapság hány aranyvérű asztronómus jár-kel szerte a mágus társadalomban, de valami azt súgja, hogy igen szűk a válogatási paletta. - ül ki az arcomra egy megértő mosoly. - Alapvetően megértem a helyzetét, az én szüleim, főleg az apám is valami hasonlóban gondolkozott... legyek mugli katonatiszt, vegyek el egy rangombeli hölgyet... - legyintek. - Lehet nem a legjobb, ha egy tanár szólít fel lázadásra, pláne egy ilyen Akadémián, de én csak azt tudom tanácsolni, hogy ne engedjen a konvencióknak, járja a saját útját és élvezze az életét! - a mosoly immár kicsit bátorító, ahogy a hangnem is. Tudom pontosan, hogy nem feltétlenül egyszerű kérdés ez, a szülői akarattal szembemenni sosem könnyű, pláne érzelmi függés esetén. A mi viszonyunk mondjuk más volt, nem volt annyira közeli, a nagyapámmal sokkal közelebb álltunk egymáshoz, mint apámmal.
Amit a büfés boszorka művel, az viszont a békés, barátságos hangulatomból kicsit kizökkent. Méltóságomon esett személyes sérelemként tudom megélni, hogy professzor létemre így szolgáljon ki! És a fiatal hölgyről már nem is beszélek... akárhogy is, odamegyek és rendet teszek, de szigorúan csak a magam nevében, hogy aztán térjek vissza Serena-hoz.
- Nem, ennyivel tartoztam kegyednek is és a rajtam esett sérelemnek is. Azért mégsem járja, hogy tanárokat így kezeljenek... - sóhajtok. - De megnyugodhat, kizárólag a magam személyére hívtam fel a figyelmet és a magam nevében kértem ki. Önt Miss Fawley, nem említettem és azt hiszem nagyon észre sem vette, szóval nem fog erre így emlékezni! - jegyzem még meg, mert látom a zavart bájos pofiján és érzékelem, hogy miről is lehet szó. A bajtársiasságot, a kollegialitást alaposan ismerem s azt is, hogy miként zárnak össze az emberek, ha egyet közülük sérelem ér.
- Hmmm fogalmazzunk úgy, hogy egy csapdám rosszul sült el és végül én húztam a rövidebbet, súlyos sérülésekkel, lényegében élet- és halál között. - árulok el annyit, amennyit jónak érzek, vagy talán többet is? A szépen csillogó kék szemek, amiket rám szegez, abba az irányba hatnak, hogy talán kicsit nyíltabb legyek irányába. - De, mint látja, valóban felépültem egészen jól. - jegyzem még meg. Azért azt mégse nyögném be, hogy vérfarkas lettem, hiszen nem tudom, hogy miként is kezelné? Eleve olyan dolog ez, amit nem szívesen híresztel az ember.

-Nem tudom manapság hány aranyvérű asztronómus jár-kel szerte a mágus társadalomban, de valami azt súgja, hogy igen szűk a válogatási paletta. - mondja Mr. Cobham, én pedig felnevetek. Megvárom, amíg befejezi, amit szeretne még közölni velem, aztán válaszolok neki. Hasonló gondolatok járnak az én fejemben is: nem feltétlenül szükséges egy aranyvérű párt találnom. Asztronómust meg főleg nem. Annyi más lehetőség van még.
-A szüleim hajlamosak elfelejteni, hogy nekik mennyire szerencséjük volt, hogy megtalálták egymást még a Roxfortban. Ritka az, amikor egy évfolyamon belül, két ennyire hasonló érdeklődési körű fiatalt összehoz a sors. Nagyon remélem, ha egyszer hazaállítok a nagy Ő-vel, akkor majd engedékenyebbek lesznek. A család jó hírnevének fenntartására pedig ott van az öcsém. - mosolygok. - Képzelje, ő most kezdi a Roxfortot. Természetesen Hugrabugos lett. - forgatom a szemem. Nem is vártunk mást. Theo csak Hugrabugos lehetett. Szerintem apa még azt is megmondta neki, hogy ha nem oda akarja osztani a Süveg, akkor is könyörögje ki magának.
A pincérnő esetén hamar túl lépek. Tényleg megérdemelte, amit kapott. Ha nem mennek neki ezek a bűbájok, akkor inkább ne használja őket. Vegyen példát rólam.
Reginald sebesülése már jobban érdekel. Szóval belefutott a saját csapdájába. Vagy belehajszolták. Úgy tűnik, nem akar sokkal többet mesélni róla.
-Örülök, hogy rendben van. Önök, aurorok az életüket teszik fel azért, hogy békét és nyugalmat hozzanak a varázslótársadalomba. Igazán hálásak lehetünk Önöknek. Emlékszem, mennyi dolguk volt a varázslóháború idején, és utána is. Azt hiszem, a Roxforti csata után, mindenkinek, aki ott harcolt, átfutott az agyában, hogy milyen lenne aurorként dolgozni. Ön is ott volt? - érdeklődöm. Még mindig libabőrös leszek, amikor eszembe jut a csata. Jó pár ismerősöm odaveszett, még több megsebesült, akár örök életre szóló sebeket is szerzett. Én a szerencsések közé tartoztam, akik egy karcolás nélkül megúszták az egész ütközetet. Mégis, néha még most is visszatér álmomban a sok kiabálás és sikítozás, a tompa puffanások, ahogy az emberek a földre kerültek. Életem egy legrosszabb élménye volt. Azóta sok dolog történt velem, jó is, rossz is, de mégis a roxforti csata egy meghatározó esemény lesz az életemben.

-Mindenesetre a nagy Ő-re még azt hiszem, várni kell. - kuncogok, amikor arra gondolok, hogy hazaviszek valami jött-ment embert, mint nagy Ő-t. A szüleim ábrázatát azért megnézném akkor. De úgysem fogom ezt megtenni velük, és egyébként sem merném. Fontosabb nekem annál a család, azt viszont tudom, hogy ha egyszer tényleg megtalálom az igazit, akkor foggal-körömmel ragaszkodni fogok hozzá. De egyelőre ettől nem kell félni. A szüleim pedig nyugodtan kutakodhatnak jó partik után, ha ehhez van kedvük, én mindig nyitott szívvel, barátságosan közeledek a választott udvarlók felé. Aztán hamar közlöm velük, hogy nem fog menni.
-Higgye el, a hölgyeknek sem egyszerűbb. Édesapám Fawley, édesanyám Smith, két tősgyökeres hugrabugos család leszármazottja vagyok. Akármennyire is híres a Hugrabug a barátságosságról, az elfogadásról, azért nálunk is vannak elvárások. Nem könnyű olyan párt találni, ami a szülőknek is megfelel.
Valószínűleg azzal, hogy elmondtam, én melyik házba jártam a Roxfortban, Cobham is kedvet kapott arra, hogy előhozakodjon vele. Ki kellett találnom, melyik ház tagja volt anno, és akkor kívánhattam tőle valamit. Egy kicsit elhallgattam, végiggondolva, hogy érdemes-e próbálkoznom, vagy egyáltalán ki tudom-e találni, melyik ház tagja lehetett. Az utóbbi volt a könnyebb. Aurorok jórészt egy ház tagjai voltak, habár tudjuk, hogy kerültek ki minden házból, de mégis egy olyan roxforti ház létezik, ahol az aurorok számára fontos erények kerültek előtérbe. Reginald pedig birtokoltak ezeket a tulajdonságokat. Viszont mit kérhetnék ettől az úriembertől? Egyáltalán mire gondolhat? Most pillanatnyilag nincs semmire sem szükségem, de egyszer, valamikor lehet, hogy szükségem lesz a segítségére. Végül is, remélem eltehetem ezt az ígéretet későbbre is.
-Szerintem ön Griffendéles volt. - nézek rá kihívóan, és reménykedem benne, hogy igazam van. Amennyiben igazam van, azt mondom Reginaldnak:
-Viszont az a kívánságom, hogy ezt a lehetőséget hadd tegyem félre későbbre. Ez túl jó dolog ahhoz, hogy már a tanév első napján kihasználjam - vigyorgok rá. - Most mindenem meg van, amire szükségem van, de biztos vagyok benne, hogy a tanév folyamán szükségem lehet a segítségére.
Szerencsére a roxforti csatáról csak említést teszünk, nem megyünk bele a részletekbe. Túl sok rossz emlék köt mindkettőnket hozzá. Elvesztett barátok, romos épület. Inkább kérdezgetem még a férfit a munkájáról:
-És a varázslóháború után is akadt bőven dolguk. Amennyire tudom, a legtöbb halálfalót elkapták. Nem lehetett könnyű dolguk. Most pedig itt van ez a Mágikus Szeszély... - Én csak néhány hete szereztem tudomást róla, de egyre gyakrabban futok bele a Szeszély okozta anomáliákba. - Jó lenne többet tudni róla... - sóhajtok fel, és reménykedem, Reginald mond valami információt.

- Várni és próbálkozni kitartóan. - biccentek a szavaira, mert talán az mégsem járja, ha csak vár az ember valamire, de nem tesz az érdekében. Bár őszintén Serena első ránézésre kevésbé tűnik kezdeményező alkatnak. És ez nem feltétlenül egy első lépés megtételére enged következtetni, inkább érzek rajta valamiféle kis elrugaszkodottságot, de könnyen lehet, hogy nincs igazam és csak egy tanár társaságában viselkedik így, vagy kelt ilyen benyomást.
- A szülők elvárásai mindig magasok, mert a legjobbat akarják a gyermekeik számára, csakhogy ez a legjobb a saját elképzeléseikben gyökerezik. - teszem hozzá, mert végül is pont erről van szó, erről beszélgetünk. S ez az, amit mind a ketten megtapasztaltunk, vagy ő még megtapasztal éppenséggel, ha eltérő háttérről is van szó. Bár igazából csak a világ különbözik a kettőnk szülei körül, a mechanizmusok maguk tulajdonképpen egyáltalán nem.
Egy javaslattal élek, hátha sikerül némi plusz vidámságot csempészni a helyzetbe, a nyomasztóan unalmas évnyitó után talán ez nem is ártalmas. Én is nosztalgiázom legalább egy kört azokra a diákévekre, amikor még minden felhőtlennek és reménytelinek tűnt. Amikor az embert még nem gyűrte meg és nem taposta meg az élet, legfeljebb a kiképzés csipkedte meg.
- Talált, süllyedt. - biccentek egy könnyed mosollyal, ahogy kihívó tekintettel közli velem gondolkodása eredményét. - Nos, kegyed tudja, de akkor legyen így, egy kívánságot félrerakunk. Már amennyiben nem azt fogja kérni, hogy tegyem el láb alól valamelyik kollégámat, akivel meggyűlik a baja! - nevetem el magam, mert az Akadémia falai között azért történtek már érdekes dolgok, a stressztől túlhajtott diákoknak pedig olykor támadnak fura ötletei.
- Nem volt könnyű, valóban... - ebbe nem megyek bele jobban, mert egy igen kellemetlen epizódot is felidéz, amiről végül is tudok én beszélni, csak Serena-val nem vagyok olyan nexusban, hogy ezt jónak lássam.
- Nos, felállított rá a Minisztérium egy kutatócsoportot, akik remélhetőleg ki fognak valamit sütni. Én csak azt tapasztaltam, hogy módfelett harcias tud lenni a jelenség. - diplomatikus a válasz, mert kormányzati információkat amúgy sem adnék ki. Lehajtom italom utolsó kortyát is, majd az öltönyöm belső zsebeinek egyikéből előhúzom zsebórám s a fedelét felpattintva állapítom meg, hogy bizony eléggé kezd elszaladni az idő s nekem még be kéne ugranom az Abszol Útra is zárás előtt pár bájital hozzávalóért.
- Most viszont mennem kell, ha megbocsát Miss Fawley! Örvendek, hogy megismerhettem! - jegyzem meg finom mosollyal, majd kézcsókot nyomok kacsójára, ha engedi s ezt követően távozóra is fogom, hogy további dolgaim is elintézhessem.

"Várni és próbálkozni kitartóan", gondolja Cobham, de azért próbálkozni, főleg nőként nem olyan könnyű. Sok férfi nem szereti, ha a nől túl nyomulósak, nyitottak vagy ha olyan szabadnak szeretik érezni magukat, mint én. Nekem sokszor túl szigorúak a keretek, szeretem elengedni magam, az aranyvérű társaságok azonban főleg a merevségükről híresek. Én mégis azért bízom benne, ha egyszer tényleg szerelmesen állítok haza - akárki legyen is az illető - a szüleim szeretettel fogják fogadni. Meg lesz a maguk véleménye, igen, talán még el is mondják nekem, de el fogják talán fogadni, akit választottam. Onnantól kezdve viszont az öcsémen lesz a teher súlya - és szeretném, hogy így legyen. Neki eddig boldog, gondtalan gyerekkora volt, és szeretném, ha a Roxfortos évei is így telhetnének el.
Reginald könnyen veszi, hogy eltaláltam a roxforti házát, és nem kérek most semmit. Még viccelődik is egy sort, én pedig szörnyülködök, amikor egyáltalán felmerül benne, hogy megöletném egy tanáromat.
-Távol áll tőlem az, hogy bárkit is bántsak. Kétlem, hogy lesz itt bármilyen tanár, akivel annyira mély nézeteltérésem lenne, hogy a halálát kívánnám. Sőt, soha senkinek nem kívántam még a halálát. Igen, tudom, hogy az Akadémián nem könnyű az élet - teszem fel a kezem gyorsan, amikor látom, hogy a férfi közbeszólna -, de annyit semmi sem ér, hogy egyáltalán a gyilkosság gondolata is felmerüljön az emberben.
-Én egyelőre csak összeragadtam egy úriemberrel, amiből azt hiszem elég jól jöttünk ki. - mosolyodok el, amikor a színházlátogatós estére gondolok. - Szerencsére pont egy medimágussal hozott össze a Szeszély, így az összekapcsolódásunk rövid úton megoldódott. De mindenesetre elég kényelmetlen szituációkat szül ez a mágikus anomália.
Végül Mr. Cobham jelzi, hogy elszaladt az idő. Felpattan, megcsókolja a kezem, elbúcsúzik és már rohan is a dolgára. Én halvány mosollyal nézek utána. Biztosan nem rossz dolog első nap egy ilyen ismerőst összeszedni. Reméltem, hogy később is összefutunk majd, és kíváncsi voltam, mikor lesz szükségem majd arra, hogy behajtsam a kívánságomat rajta.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

Nyílt nap meg ilyenek
20040705

(https://i.pinimg.com/564x/12/f1/ff/12f1ff11ee5da1c9cfe084a99a3f08a1.jpg)

Leander
m o o d (https://i.pinimg.com/564x/ac/55/d5/ac55d5a51188c43ff61d03c1a3b5f1b9.jpg)

Nyílt nap meg ilyenek
20040705

(https://i.pinimg.com/564x/12/f1/ff/12f1ff11ee5da1c9cfe084a99a3f08a1.jpg)

Leander
m o o d (https://i.pinimg.com/564x/ac/55/d5/ac55d5a51188c43ff61d03c1a3b5f1b9.jpg)

Nyílt nap meg ilyenek
20040705

(https://i.pinimg.com/564x/12/f1/ff/12f1ff11ee5da1c9cfe084a99a3f08a1.jpg)

Leander
m o o d (https://i.pinimg.com/564x/ac/55/d5/ac55d5a51188c43ff61d03c1a3b5f1b9.jpg)