Oldal nyomtatása - Duncombe Aula

túl nagy a csend

(https://i.pinimg.com/564x/32/4e/9d/324e9dbfd38a7d2dd5f29521be60d648.jpg)

2002. február 26.
Bea

„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Hetek óta nem történt semmi. Talán csak az, hogy Sophie-val egyre többet beszélek és levelezek. Olyan volt, mintha megtaláltam volna a másik, összetört felemet. Furcsa érzés volt, bár a tény, hogy Cassennel szétmentünk még mindig ott lebegett a fejem felett… valójában már csak nem fájt. A gondolataim egészen más irányba billentek el. Az iskolára koncentráltam, a barátaimra és Sophie-re… akkor is éppen a vörös tincseken gondolkodtam, amikor kezemben a könyvtári könyvekkel kiléptem a folyosóra.
– Flynn! – hallottam meg a kiáltást a hátam mögül, éppen amikor már azt hittem, kisurranhatok a következő órám kezdése előtt az épületből. Semmi kedvem nem volt ma betegek felett ácsorogni és arról beszélni nekik, megjátszott nyugalommal, hogy minden rendben lesz. Nem. Ma semmi ilyesmihez nem volt hangulatom. Csak csendet akartam, a szobámat, az ágyamat.
Megpróbáltam tovább menni, mintha nem hallanám meg a tömegben a nevemet. De a fiú, aki utánam szólt, nem állt le ennyivel. Hallottam, ahogy rohanni kezd és mire már gyorsabbra vettem volna a lépteimet, megérintette a vállamat.
– Mit akarsz Pye? – sóhajtottam és megálltam. Morogva fordultam felé. – Nem vagyok jól, éppen le akartam lépni.
– Ugye nem a szivárványhimlőt kaptad el attól a kislánytól? – kérdezte, de közben már a táskáját húzta előre, úgy hogy bele tudjon túrni. – Azt hallottam, hogy felnőttekre sokkal veszélyesebb, mint gyerekekre. Na meg, a színes pöttyökkel elég röhejesen néznél ki. – Tette hozzá, majd előhúzott egy pergamentekercset és felém nyújtotta.
– Kösz, de nem kell aggódnod értem. – Válaszoltam, de átvettem a pergament, majd kérdően bámultam rá, aztán Pye-ra is. – Ez meg mi a fene?
– A jegyzet, amit ígértem. Holnapra hozd vissza! – Mondta, majd a karórájára pillantott. – A fene! Na… mindegy! Gyógyulj meg! Szia! – Hadarta el, majd hirtelen megfordult és elkezdett rohanni az épület belseje felé. Egy ideig a jegyzetet bámultam, majd összesodortam újra a pergament, hogy a táskámba dugjam, mielőtt tovább indultam volna. A könyvek ott voltak a hónom alatt, szorosan tartottam őket, miközben a kabátomat gomboltam össze.
Alig vártam, hogy odakint legyek, legalább a friss levegőn. Ez a nap furcsán nyomasztó volt, valahogy, mintha azt vártam volna, hogy akkor most történjen valami… ezért is akartam visszamenni a kollégiumba, sőt talán haza Plumbridge-be, hogy kicsit a szüleimmel legyek. Mostanság nem sokat mentem haza. Még a szabadnapok nagyrészét is kollégiumban töltöttem, mert a tanulás volt az egyetlen dolog, ami eléggé le tudta kötni a gondolataimat.
Ezekkel az ötletekkel a fejemben érkeztem el az aulába. Hallottam már távolról, ahogy a márvány visszaveri a lépéseket a hatalmas, fehér részén az akadémiának. Csak éppen arra nem számítottam, hogy ismerős arcot pillantok meg… Beát.
Nem. Nem. Nem. Nem akartam még véletlenül sem odamenni és köszönni, ezért egyszerűen csak elfordítottam a fejemet, mintha nem látnám… de valójában tudtam, hogy esélyem sem lesz elkerülni.

A sors útjai...

(https://i.pinimg.com/originals/1a/0a/0d/1a0a0d559f88af6947e54bed62e08085.jpg)

2002. február 26.
Jasper

outfit (https://i.pinimg.com/564x/17/23/d0/1723d0e98377e3e3a454c02f1af00d72.jpg)

Ott álltam Hertfordshire-ben, a Madragóra Intézet előtt, és azon gondolkodtam, ha szerencsés vagyok az életben, és nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy alakultak, akkor vajon én is itt kötöttem volna-e ki. Valójában nem is itt, de legalább a városban. Sosem akartam gyógyító lenni, az Jasper terve volt mindig is. Én inkább az Akadémiára vágytam, a kalandos életet kívántam - hát megkaptam, de valahogy teljesen máshogy, mint ahogy azt a Roxfortban, Jasper mellett merengve elképzeltem.
Valószínűleg a sors furcsa fintora volt az, hogy néhány héttel azután, hogy Jasper olyan szépen faképnél hagyott Londonban, újra egy olyan helyre kerültem, ahol komoly lehetőségem volt újra találkozni vele. Ráadásul a Szombati Boszorkány szerkesztőségében olyan információk birtokába juthattam, amikre egyáltalán nem gondoltam volna. Cassen és Flynn szakítottak. Sosem gondoltam volna, hogy ez a hír ennyire felpörget. Már éppen azon voltam, hogy tovább lépjek, hogy túl tegyem magam Jasperen, erre jött egy égi jel. Mert mi más lehetett volna az, hogy Tamara pont annak a Mardekáros lánynak az anyja, aki Cassen szobatársa, és így első kézből jutott el hozzám az információ. A nő még csak nem is sejtette, mekkora ajándékot adott a kezembe.
Így lelkesen, elsőként jelentkeztem, amikor Vitrol felvetette, hogy kellene egy cikket írni a plaszti-medimágia képzésről, ami egyre inkább felkapottá vált a Madragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály szakjai közül. Minden boszorkány vágya, hogy némi varázslattal a tökéleteset hozza ki magából. Persze a téma sem volt semmi, és meglepetésemre Vitrol tényleg nekem adta a feladatot, de a tény, hogy így közelebb kerülhetek Jasperhez, még jobban feldobott.
Úgyhogy itt álltam az épület előtt, ami elválasztott a fiútól, és Wilfred Murray professzortól. Néhány lépés választott már csak el az ajtótól, hogy beléphessek az aulába. Ahogy elindultam, azon kattogott az agyam, hogy van-e még időm kicsit Jasper után kérdeznem. Tuti ismeri itt valaki, elég feltűnő jelenség tud lenni, ha akar. Habár úgy láttam, mostanában nem akar feltűnő lenni, mindenesetre valaki csak ismerte egy gyakorlatról vagy előadásról.
A kezem a kilincsen volt, a másik kezemmel kitapogattam a varázspálcát, amit Jaspernek készítettem, és egy nagy levegővel beléptem a hófehér helyiségben. Gyönyörű volt, elámultam tőle. Talán a Roxfort étkezője nyűgözött le utoljára ennyire.
Néhány pillanatig a plafont, és a falakat néztem - baromi kitűnhettem a zöld kosztümömben -, és ahogy a pillantásom lejjebb eset... Megdobbant a szívem. Nem hittem a szememnek. Nem lehetett ez ennyire könnyű. Ott állt, ő is engem nézett egy pillanatig, aztán elkapta a fejét, de nem mozdult.
A testem megint előbb cselekedett, mint az agyam gondolkodott volna - általában ez így volt Jasper esetében. Odaléptem hozzá, próbáltam nem túl izgatottnak tűnni, és halványan rámosolyogtam.
-Szia. Úgy tűnik, mostanában folyamatosan egymás felé terel minket az élet.
Reménykedtem benne, hogy nem szalad el, hogy meghallgat. Meg kell hallgatnia! Meg kell értenie, mi történt. Esélyt kell adnia nekem!
Kérlek, Jasper, kérlek! Adj nekem még egy utolsó esélyt. - néztem rá könyörgő tekintettel.

túl nagy a csend

(https://i.pinimg.com/564x/32/4e/9d/324e9dbfd38a7d2dd5f29521be60d648.jpg)

2002. február 26.
Bea

„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Az aulán át kifelésétálva szinte éreztem, ahogy a halántékomban még is csa kel kezd lüktetni a fájdalom. Eddig csak tompa, nyomott érzés volt lényegi fájdalom nélkül. Csendesen igazgattam a könyveket a kezemben, hogy legalább azt ne ejtsem el és úgy sétáljak ki innen, hogy az kevésbé legyen ciki. Lógni persze elve az, de ma nem volt kedvem a gyakorlatokhoz, sem az előadásokhoz. Csendet akartam. Egy kis magányt, hogy megint rosszul érezzem magam Cassen miatt... vagy éppen Sophie-n agyaljak.
Már majdnem áthatoltam a folyosón, mikor megpillantottam azt a túlzottan is zöld foltot. Éreztem, hogy nem kellett volna odanéznem, csak hagynom, hogy a szemem sarkából kiszúrt pont legyen. Menekülnöm kellett volna, nem belegondolva, hogy mi lehet az... mégis odafordultam. Azonnal kiszúrtam a barna tincseket, az ismerős arcvonásokat. Annyira sokkolt Beatrix Flint puszta jelenléte, hogy megtorpantam. Tudtam, hogy követett vagy legalábbis szánt szándékkal jött ide. Undorral pillantottam hát rá, miközben ő halvány mosollyal lépett hozzám.
- Szia. Úgy tűnik, mostanában folyamatosan egymás felé terel minket az élet.
Csendesen bámultam rá. Kellett egy pillanat, hogy ne küldjem el a francba a lehető legcsúnyább szavakkal. Még is mit akart tőlem ennyire? Megmondtam neki már többször is, hogy ami közöttünk volt csak gyerekes érzések voltak és eltűnt. Eltűnt baszki. Nem akartam vele többet találkozni, nem akartam annak a szemébe nézni, aki köztem és a barátnőm... a voltbarátnőm közé akart lépni. Talán már nem vagyok Cassennel, de azért van annyi bennem, hogy nem fogok új dolgokba kezdeni.
- Mit akarsz már megint? - kérdeztem száraz, de még így is a lehető legkegyetlenebb hangon, amivel csak képes voltam viszonylag nyugalmi állapotban. Remegő kézzel simítottam végig a szőke tincseimen, hogy ne kússzanak a homlokomba. Cigi kellett, egy rohadt cigi, hogy ne érezzem magam ilyen mocskosul kellemetlenül vagy legalábbis meg tudjak birkózni a helyzet okozta stresszel.
- Most komolyan? Még az akadémiára is utánam jössz, Bea? Mikor lettél ennyire beteg?! - faggattam és persze, hogy kiszakadt belőlem a düh. Nem tudtam tovbább vissazfogni magamat. Ez a helyzet még tőle is rohadtul túlzás volt.

Megint ott voltunk, ott álltunk egymással szemben, sokadszorra, és semmit nem változott a helyzet. Jasper undorodva nézett rám, mintha nem is ugyanaz a fiú lett volna, akivel a Roxfortban olyan jól meg voltunk. Mint aki egy ismeretlenre néz, mint aki csak el akar kerülni egy kínos beszélgetést.
Annyiszor megfogadtam már, hogy ez vagy az lesz az utolsó alkalom, amikor próbálkozom, de egy láthatatlan erő folyamatosan felé húzott. Nem hittem el, hogy ő nem érzi ugyanezt.
Az elmúlt hetekben annyi lehetőségem lett volna tovább lépni, mégsem bírtam megtenni. Ő az életem része volt, akár akarta, akár nem. Az ő arca, tekintete, és hangja volt az, aki erőt adott a Szent Mungóban. Ki más lehetett volna? Senki más nem volt rajta kívül, aki akár egy kicsit is törődött volna velem. Mégis úgy tűnt, őt is elvesztettem.
Ez a felismerés - habár nem először költözött a szívembe -, újra és újra a padlóra vágott. Ha Jasper nem hallgat meg, ha nem bocsát meg nekem, akkor tényleg teljesen egyedül maradok. Csak magamra számíthatok. Mi lesz akkor velem?
Az összes gondolatom az arcomra lehetett írva. Az elmúlt években tökéletesre tudtam fejleszteni a pókerarcomat, de Jasper előtt minden törekvésem szertefoszlott. Előtte nem akartam megjátszani magam, csak önmagam akartam lenni.
-Mit akarsz már megint? Most komolyan? Még az akadémiára is utánam jössz, Bea? Mikor lettél ennyire beteg?! - a kérdései tőrként döftek a szívembe. Hiszen még ő is azt gondolja, hogy még mindig beteg vagyok. De én meggyógyultam, Roxane és az orvosok szerint teljesen ép az elmém. Meggyógyítottak. Dacosan néztema szemébe, engem még ő sem nevezhet betegnek.
-Nem vagyok beteg. Nem téged kerestelek, csak véletlenül összetalálkoztunk. - mondtam, hangomon hallatszott némi sértettség és büszkeség. - A Szombati Boszorkánynál dolgozom, és interjút kell készítenem Wilfred Murray professzorral. - Aztán megenyhültem, tényleg szerettem volna beszélni vele. Nyugodtan, veszekedés nélkül, csak ennyit kértem volna: hallgasson meg.
A zsebemben még mindig ott volt Jasper pálcája. Belenyúltam a zsebembe, megszorítottam, abból nyertem erőt.
-Kérlek, ne legyél dühös rám. Én nem követlek téged, még ha úgy is néz ki. De talán adhatnál egy esélyt, hogy elmondjam a én álláspontomat. - próbáltam nyugodtan beszélni, habár a szívem rendkívül hevesen vert. Miért ilyen elutasító velem? Miért haragszik rám ennyire? Miért gyűlöl? A kérdésem úgy cikáztak az agyamban, mint egy cikesz a kviddicspályán, és reméltem, hogy előbb-utóbb választ kapok rá.
Miért nem folytathatjuk onnan, ahol abbahagytuk? Milyen megbocsáthatatlan bűnt követtem el Jasper ellen, hogy ennyire haragszik rám? Egyáltalán tudja, mi történt velem? Érdekli egyáltalán, hogy én min mentem keresztül?
Ő tudja, hogy mennyire magányos voltam mindig. Mellette persze mindig volt valaki, aki támogatta. Neki mindig sokkal könnyebb volt. És most is a könnyebbik utat akarta választani.
-Én csak szeretném megérteni, hogy miért vagy ennyire mérges rám. Jasper, kérlek, mondd el nekem, hogy megértsem... - Sosem akartam könyörögni neki, de a hangom mégis kérlelően hangzott. Amíg nem értem, nem is tudom lezárni. Magamban azért fohászkodtam, hogy ne rohanjon el, mint már tette annyiszor. Osszon ki, mondja el, mit gondol, átkozzon meg. Csináljon valamit, csak ne fusson el!

túl nagy a csend

(https://i.pinimg.com/564x/32/4e/9d/324e9dbfd38a7d2dd5f29521be60d648.jpg)

2002. február 26.
Bea

„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Éreztem, ahogy elönt az ideg a barna fürtök látványától is. Nem tudom miért, hiszen pár perccel korábban még nyugalomra vágytam, visszamenekülni a kollégiumi szobába. A pillanatnyi fejfájás is elillanni látszott. Úgy kellett magamra erőltetni a szokásos hidegségemet, hogy ne kezdjek el üvöltözni vele. Eleinte rosszul voltam a látványától, mintha puszta kísértet volna. Aztán szép lassan ez átalakult dühvé.
- Nem vagyok beteg. Nem téged kerestelek, csak véletlenül összetalálkoztunk. - válaszolta. Tudhatná már, hogy nem nézhet ennyire hülyének. A kezdetektől fogva az volt a célja, hogy elválasszon Cassentől. Bár nem sikerült neki, mégis szakítottunk. - A Szombati Boszorkánynál dolgozom, és interjút kell készítenem Wilfred Murray professzorral.
A rögtönzésre gúnyos mosoly ült ki az arcomra. Na persze! Hihetetlen volt, hogy azt hitte, majd betethet ezzel. Jól emlékszem hogyan beszélt velem és tudtam, hogy még most is féltékeny, mert nem tudhatta, hogy szakítottunk.
- Hogyne. - Közöltem hidegen és még tettem is hátrafelé egy lépést tőle. Tényleg megbolondult, ez már teljesen biztos volt. A tekintetem az ajtó felé vándorolt, minél előbb szerettem volna eltűnni innen. Csak vissza akartam térni a kollégiumba, most már még jobban.
- Kérlek, ne legyél dühös rám. Én nem követlek téged, még ha úgy is néz ki. De talán adhatnál egy esélyt, hogy elmondjam a én álláspontomat. - Magyarázta. Nem, nem érdekelt az álláspontja, mégis miben lenne az fontos? Már bebizonyította mivé vált, hogy nem ugyanaz a lány, aki volt. Talán akkor is más volt, mint akinek hittem.
- Én csak szeretném megérteni, hogy miért vagy ennyire mérges rám. Jasper, kérlek, mondd el nekem, hogy megértsem...
Hogy mi van? Nagyjából ez a kérdés ült meg a tekintetemben, ahogy megint a szemeibe pillantottam. Nem hittem el, hogy ezt ak érdést komolyan meg kell magyaráznom. Odajött a faluba, ahol éltem, a barátnőmet becsmérelte és megpróbált közénk lépni. Vagy már talán ezt is elfelejtette? Még betegebb, mint hittem.
- Bea, bassza meg! - sóhajtottam gondterhelten, ahogy a szemöldökeimet összevonva méregettem. Hihetetlen volt, hogy ez számára még kérdéses. - Te ott voltál Pulmbridge-ben vagy csak a hasonmásod volt az?
Mellkason talált az érzés, hogy még időt pocsékolni rá. Teljesen elment az esze és még hülyének is próbált nézni. Mégsem mozdultak a lábaim, csak rápillantottam megint... és vártam, hogy mi tör ki belőlem a hatására. Sajnos közel állt ahhoz, hogy jelenet legyen belőle, azt pedig nem kellett volna éppen az akadémián.
- Komolyan azt hiszed, hogy majd egy csettintésgre megbocsátom, hogy a barátnőm és közém akartál lépni?

Rettenetes volt látni Japser elutasító, gyűlölködő tekintetét. Mi történt közöttünk? Hol csúszott ez félre? Hamar megkapom rá a választ: Plumbridge-ben. Egy pillanatra becsukom a szemem, megpróbálok visszaemlékezni az egészre, habár az emlékezetem inkább próbálja kitörölni azt a napot a fejemből. Annyira soha nem aláztam meg magam, mint ahogy ott tettem. Nem is tudom, mi ütött belém. De a tudat, hogy ott van ez a szőke férfi, és egy másik lány kezét fogja. Elöntötte az agyamat a vörös köd - és akkor még messze nem voltam ennyire az érzelmeim ura.
-Saj...sajnálom, ami ott történt. - motyogom zavartan. - Ott...még egy teljesen más tudatállapotban voltam. Fogalmam sem volt, hogyan vegyem fel a kapcsolatot veled, és végül kitaláltam, hogy utazzak Plumbridge-be. De ott nem azt kaptam, amit vártam, ezt pedig nem tudtam megfelelően feldolgozni. Hosszú évek után akkor voltam először a magam ura, de talán túl korán léptem. Talán írnom kellett volna neked... Nem tudom, mit kellett volna tennem. De hiányoztál nekem, most is hiányzol.
- Komolyan azt hiszed, hogy majd egy csettintésre megbocsátom, hogy a barátnőm és közém akartál lépni? - kérdezte lesújtóan.
-Nem akartam közétek állni! - csattanok fel. - Azt sem tudtam, hogy barátnőd van! Én csak veled akartam beszélni. Sajnálom, hogy ott volt az a lány... Avery, ugye? - néztem fel rá, mert kíváncsi voltam, hogy reagál a névre. A reakciójából tudtam, mennyire igazak a pletykák. Szerettem volna, ha nem érdekel a szakításuk, ha nem a lehetőséget látom benne, de egyszerűen nem tudtam elszakadni Jaspertől.
Hogy nem látja rajtam, hogy mennyire őrlődök? Egyszerre szerettem, és gyűlöltem. Szerettem, mert ő volt az egyetlen az életben, aki kedves volt velem, aki nem nézett rá, aki nem becsült alá. Viszont gyűlöltem, amiért ő is gyűlölt engem. Hogy nem tudott túllépni azon az egy, őrült napon. Amiért nem bírt egyetlen, utolsó esélyt adni nekem.
A kezem újra a pálcára tévedt, és ez erőt adott nekem.
-Az a nap egy ballépés volt, belátom. Rosszul tettem, hogy odamentem, azt pedig még rosszabbul, hogy le is szólítottalak. De azóta próbálok új életet kezdeni. Most Londonban lakom, dolgozom, és...
Ott fogtam a pálcát a kezemben, de nem mertem előhúzni. Oda szerettem volna adni neki, de egyszerűen nem bírtam volna elviselni, ha nem fogadja el. Pedig szívem-lelkem beleadtam az elkészítésébe. Ez a pálca több, mint egy éve rá várt. És csakis ő fogja megkapni, ha majd már tényleg, szívből elfogadja.
-Szóval... én tényleg csak egy interjú miatt vagyok itt, Jasper. - mondtam halkan, de határozottan. - De nem titkolom, amióta megtudtam, hogy ide kell jönnöm, reménykedtem, hogy összefutunk. - Jasper szemébe néztem. Kérlek, emlékezz rá, milyen jókat beszélgettünk. Hogy mennyire jól éreztük magunkat a Roxfortban. Adj nekem egy esélyt, Jasper Flynn!

túl nagy a csend

(https://i.pinimg.com/564x/32/4e/9d/324e9dbfd38a7d2dd5f29521be60d648.jpg)

2002. február 26.
Bea

„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Nem értettem ezt a lányt. Ez a Beatrix nem az volt, aki egykor... az a kislány, akivel összebújtam és akit szerettem is talán, eltűnt és felnőtt. Egy számító nőszemély lett belőle, akinek az egyetlen célja az, hogy elválasszon azzal, akivel éppen vagyok. Hát sikerült neki. Averyvel már nem voltunk együtt. Talán kicsit túl sok volt mindkettőknek ez az új helyzet, amiben Vincent és Bea is helyet kapott. De túl könnyen is álltam tovább abból a kapcsolatból... Sophie kezdett érdekelni a találkozásunk után is.
- Ott...még egy teljesen más tudatállapotban voltam. Fogalmam sem volt, hogyan vegyem fel a kapcsolatot veled, és végül kitaláltam, hogy utazzak Plumbridge-be. De ott nem azt kaptam, amit vártam, ezt pedig nem tudtam megfelelően feldolgozni. Hosszú évek után akkor voltam először a magam ura, de talán túl korán léptem. Talán írnom kellett volna neked... Nem tudom, mit kellett volna tennem. De hiányoztál nekem, most is hiányzol. - magyarázta.
Más tudatállapot... mintha valami drogos lett volna, aki nem tudja kimagyarázni magát mindabból, ami történt. Azt hitte, ha másképp viselkedik majd felülírja. Ha nem mászkáltak volna annyian körülöttünk, lehet, hogy jobban elküldtem volna a francba. Így azonban csak fojtott hangon közöltem vele a tényeket.
- Nekem viszont nem hiányoztál. - Jelentettem ki hidegen. Aztán jött a folytatás, hogy közénk akart állni, mert így volt.
- Nem akartam közétek állni! - Komolyan elkerekedett a szemem. Hát ott volt, ő beszélt, ő mondta ki azokat a szavakat. - Azt sem tudtam, hogy barátnőd van! Én csak veled akartam beszélni. Sajnálom, hogy ott volt az a lány... Avery, ugye? - kérdezte. A név hallatán megborzongtam.
- Neked tudathasadásod van? - kérdeztem vissza, most már olyan szinten idegesen, hogy képtelen voltam magamban tartani. Láthatta, hogy remegek. Tudta nagyon jól, hogy Avery a barátnőm volt, abban a percben, ahogyan meglátott minket. A szavai pedig mindazt támasztották alá, hogy közénk akart állni. Nem tudtam elhinni, hogy elfelejtette, mi történt. De nagyon is úgy festett a helyzet, hogy így van.
- Az a nap egy ballépés volt, belátom. Rosszul tettem, hogy odamentem, azt pedig még rosszabbul, hogy le is szólítottalak. De azóta próbálok új életet kezdeni. Most Londonban lakom, dolgozom, és...
Nyeltem egyet. Nem érdekelt mit csinált. Túlságosan elvaktított a dühöm. Megitn egy magyarázat volt, hogy ballépés volt, amit csinált. Az önellentmondása sem volt éppen szimpatikus. De nem reagált, csupán mordultam erre, majd a kifelé haladó diákok felé pillantottam, mert valaki a nevemet mondta és integetett. Csak mogorván biccentettem a lány felé.
- Szóval... én tényleg csak egy interjú miatt vagyok itt, Jasper. - Mondta el ismét, szerencsére elég halkan ahhoz, hogy ne vonja ránk senki figyelmét. - De nem titkolom, amióta megtudtam, hogy ide kell jönnöm, reménykedtem, hogy összefutunk. - Egyenesen a szemembe nézett, ami pár régi emléket felidézett. Elnyomtam őket magamban. Ingerülten simítottam végig a hajamon, egy cigarettára vágytam, hogy a füst megtöltse a tüdőmet, s megnyugtasson, ahogy kifújom azt.
- Mit akarsz tőlem? Mit vársz, Bea? - kérdeztem értetlenül.
Nyeltem még egyet, megpróbáltam összeszedni magam.
- Már nem az a Jasper vagyok, akit kedveltél a Roxfortban. - Emlékeztetni próbáltam rá, hogy én magam is sok mindenen átmenetem a külön töltött évek alatt. Egy másik ember lettem... szinte felnőtt, mégha ez nem is mondható el teljes bizonyosággal. - Nem leszek beléd többé szerelmes. Ezen kívül nem értem, mi kellhet neked tőlem.

Eltaszított magától, gyűlölt, látni sem akart, el akart felejteni. Ezeket mind kiolvastam a tekintetéből. Egyik pillanatban hagyni akartam a francba, nem ért ennyit ez a srác, de amint fordultam volna, és kereket oldtam volna, az én akaraterőm hagyott cserben. Tudtam én jól, hogy őrültség, amit csinálok, de valami vonzott efelé a fiú felé. A pillantása, az érintése, az emlékek. Ezek mind-mind odaláncoltak hozzá, és nem engedtek el. Vonzott Jasper egész lénye.
Ugyanakkor taszított a pillantása, a haraga, az egész kisugárzása. Azt mondta: Tűnj innen, Beatrix Flint! Miért gondolod, hogy számíthatsz rám?
Nem akartam gyengének tűnni a szemében, hiszen mindig is erősnek látott. De valami megtört bennem a roxforti csata napján, és az utána következő napokban. Na meg a hosszú hónapok alatt a Szent Mungóban. Össze voltam zárva bolondokkal! Talán egy ideig én is az voltam.
Hogyan mondhattam el Jaspernek, hogy csak ő tartotta meg a józan eszemet. Csak miatta gyógyultam meg? Ki másért érte volna meg?
Mit mondhattam volna, mit akarok tőle? Tulajdonképpen tudtam én, mit vártam ettől az egésztől? Nem voltam benne biztos. Ránéztem, belenéztem abba a gyűlölködő pillantásba, én is őt figyeltem, és azon gondolkodtam, mit mondhatnék. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, aztán úgy döntöttem, azt teszem, amit eddig mindig: őszinte voltam vele. Mert vele mindig őszinte voltam, akármit is gondolt.
-Én csak... - amint meghallottam a hangomat elbizonytalanodtam. - ... onnan szeretném folytatni, ahol abbahagytuk. Barátokként, mint a Roxfortban. - Ahogy egyre többet beszéltem, bemelegedtem, ez volt az utolsó lehetőségem. Jasper vagy elfogadja, amit mondok, vagy semmi értelme az egésznek. - A csata után... - elcsuklott a hangom, ahogy rágondoltam. - ... te voltál az egyetlen, akibe kapaszkodhattam. Nem voltál ott, de te öntöttél belém erőt. Mert ezt tetted a Roxfortban is. Te voltál az egyetlen barátom. Te voltál az egyetlen, aki valaha is többet látott bennem, mint egy ostoba kislányban. Te motiváltál engem. Nélküled nem lennék itt. Sem itt, sem sehol.
-Már nem az a Jasper vagyok, akit kedveltél a Roxfortban. - válaszolt, és összeszorult a szívem. Dehogynem, hiszen itt vagy, a medimágus képzőben. Te most is jót akarsz az embereknek.
Aztán felhozza, hogy nem lesz szerelmes belém. Szerelmes... Nem a szerelmed kell, te lüke - gondolom magamban.
-Én csak szeretném, hogy valaki... hogy te, végre újra büszke lehess rám. Mint a Roxfortban. Emlékszel, amikor megszereztem a K-t gyógynövénytanból? Együtt örültél velem, mert tudtad, hogy mennyire fontos ez nekem. Meghallgattál, mellettem voltál, amikor szükségem volt rád. De én is melletted voltam. - Kicsit elhallgattam, és Jasperre néztem. Tulajdonképpen ez előttem is most világosodott meg. Nekem nem Jasper szerelme kellett. Vagyis nem az a fajta szerelem. Inkább az a szeretet, amit egymás iránt éreztünk. A barátságára volt szükségem. Ezt el is mondtam neki: - Nekem rád, a legjobb barátomra van szükségem!
A zsebemben megint a pálcára került a kezem. Oda kellene adnom neki? Nem... Féltem a következményektől. Inkább Jasper válaszára vártam.

túl nagy a csend

(https://i.pinimg.com/564x/32/4e/9d/324e9dbfd38a7d2dd5f29521be60d648.jpg)

2002. február 26.
Bea

„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Tudtam, hogyha túl sokáig maradok az épületben, annak nem én, hanem Bea látja a kárát. Minden bizonnyal azért, mert már nem volt türelmem elviselni tovább őt... olyan volt, mintha a saját személyiségének egyes pontjaiba kavarodott volna bele. Már nem tudtam, mi a valóság és mi a színészkedés. Ahogyan velem... és Averyvel viselkedett tavaly a faluban egészen más volt, mint ez aki itt elő akarta adni, hogy még csak nem is követett.
Beletúrtam a hajamba. Egy pillanatra lehunytam a szememet, azonban a kitalált fejfájás, amivel korábban le akartam lépni, megjelent és egyre erősödött, mintha Bea szavai mérgek lennének, amik mind jobban csepegnek belém. Szabadulni akartam. Egyenesen menekülni.
- Egy olyan emlékbe kapaszkodtál, amit aztán te magad mérgeztél meg. Mit gondoltál, hogy éveket várok majd rád? Én tovább léptem Bea, mikor te még csak életjelet sem voltál hajlandó adni magadról. - Magyaráztam, ujjaim kisklottak a szőket tincsek közül. Elvontam a pillantásom róla és az ajtó felé néztem. - Ne haragudj de... nekem ez kicsit sok volt...
Tovább léptem volna, elhaladva mellette. Nem akartam ezt hallgatni, képtelen voltam több esélyt adni neki.
- -Én csak szeretném, hogy valaki... hogy te, végre újra büszke lehess rám. Mint a Roxfortban. Emlékszel, amikor megszereztem a K-t gyógynövénytanból? Együtt örültél velem, mert tudtad, hogy mennyire fontos ez nekem. Meghallgattál, mellettem voltál, amikor szükségem volt rád. De én is melletted voltam. - Mesélte. Ridegséget erőltettem az arcomra. Elintézte, hogy ne akarjam még csak meghallgatni sem. Kellően elrontotta már a kapcsolatunkat. - Nekem rád, a legjobb barátomra van szükségem!
Nyeltem egyet és megráztam a fejemet.
- Sajnálom. Akármit is akarsz tőlem, először tegyél rendet a fejedben. Hol így viselked, hol úgy, hol ezt mondod, hol azt... - Megigazítottam a kezemben szorongatott könyveket, csakhogy ne kelljen rá néznem. - Dolgom van. - tettem hozzá aztán és elindultam kifelé. Csak reméltem, hogy nem állít meg.

-Sajnálom. Akármit is akarsz tőlem, először tegyél rendet a fejedben. Hol így viselked, hol úgy, hol ezt mondod, hol azt... - mondta Jasper, én meg csak néztem. Való igaz, a fejemben totál nagy káosz van, de az, amit iránta érzek egyértelmű. Folyamatosan ő jár az eszemben, rá gondolok, és még a véletlen is úgy hozza, hogy összetalálkozunk. Lehet, hogy ő ezt nem hiszi el, de akkor is így van. Csak tudnám, hogy mivel tudom bizonyítani, hogy nem kajtatok utána, ezt a dolgot már elengedtem. Hogy fogom tudni bizonyítani neki, hogy rend van a fejemben?
Ezt nekem is végig kellett gondolnom, új tervre volt szükségem. Az egyértelműen nem jó, ha néha-néha egymásba botlunk, és mindketten meg vagyunk lőve, mit mondjuk a másiknak. Nekem is szükségem volt időre, mert ez az utálat, a gyűlölet, amit a Jasper szemében láttam, szíven ütött.
Meg sem várta, hogy bármit mondjak neki, megfordult, és elindult kifelé. Én pedig csak néztem utána. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy utánaszólok, de a eszem azt súgta, hogy semmi értelme, csak még jobban felszítanám a dühét. Néztem, ahogy kimegy az aulából, ahogy becsapódik utána az ajtó, a szívem pedig egyre jobban sajgott. Szükségem volt Jasperre, hiszen ő volt mindig a támaszom, de egyszerűen nem akart velem beszélni. Fogalmam nem volt, hogyan tudnám jóvá tenni azt, amit akkor Plumbridge-ben történt. Ezerszer megbántam már, hogy odamentem, és úgy tűnt, Jasper szívében ez volt a legnagyobb tüske. Vagy rosszul gondolom? Fogalmam sem volt, de valahogy ki kellett derítenem.
Kezdett egy terv megfogalmazódni bennem, most már csak ki kellett találnom, hogyan valósítsam meg. De erről Jaspernek nem kellett tudnia... még.
A beszélgetésünk után felrémlett, hogy tökre nem Jasper miatt jöttem ide. De alapvetően már nem érdekelt az interjú, meg az a faszi, aki valami különleges varázslatot talált ki. Most inkább az érdekelt, hogy Jaspernek vannak-e itt barátai, van-e valaki, aki elég jól ismeri őt. Úgyhogy, amikor már elég időt vártam, hogy biztosan ne fussak bele Jasperbe, elindultam én is kifelé, és kerestem egy helyet, ahol elég sok diák fordult meg.

Köszönöm a játékot! A helyszín szabad.

2004. augusztus
Wesley Fawcett

Ironikus, hogy most itt tartok, pedig mennyire nem voltam soha jó véleménnyel a brit oktatásról. A tanáraik többségét rühelltem, ami valószínűleg kölcsönös volt, különben nem kellett volna az RBF vizsgáim után távoznom. Alkímiát egyáltalán nem is tanítottak, semmilyen formában, így kénytelen voltam a saját szorgalmamra hagyatkozni, hogy szinten tudjam tartani tudásomat. A jóslástan és hasonló áltudományok pedig még büntető dolgozatok formájában is előkerültek – már akkor, 15 évesen is éreztem, hogy ez nincs teljesen rendben. Pedig akkor még semmit se tudtam a minket körülvevő világról, alig valamit a gyógyításról, hiába volt rögeszmém (vagy a valósággal való kooperációs technikám?), hogy enyém a világ. Talán már finomabban fogalmaznék, ha most kellene újra kétségbe vonnom az ilyen áltudományokat, de makacsul kitartok amellett, hogy a tartalmat nézve igazam volt.
Nem volt semmi, amit szerettem volna ebben az országban, talán csak azt a káoszt leszámítva, amit magammal hoztam. Ennek ellenére most ennyi év után újra itt vagyok, olyan szerepben, amiben nem tudtam volna elképzelni magam.
A helyi klímához még nem szokott vissza teljesen szervezetem az ázsiai, párás, meleg időjárás után. Az első itt töltött hetem alatt részlegesen tudtam csak intézni a dolgaimat, valamint mind a Szent Mungós, mind pedig az akadémiai interjúmat halasztanom kellett megfázás miatt. Nagyon fiatal voltam, amikor utoljára ilyen problémám volt, még bőven a Durmstrangos éveim előtt. A valóságban pár nap telhetett csak el, de nekem gyerekként ez egy örökkön tartó időszaknak tűnt.
Hertfordshire utcáit alaposan átmossa az eső. Már túl késő a vízlepergető bűbáj használatára. A Mandragóra közelébe történő hoppanálásomat követően két lépés elég hozzá, hogy a bakancsom beázzon. Pálcámat magam felé emelve mormolok el egy bűbájt, ami esernyőként vezeti el a felettem zuhogó esővizet, és sietve keresek menedéket az egyetem aulájában, jókora tócsákat magam után hagyva.
Tekintetemmel próbálom megkeresni Mr Fawcettet – nem tudok sokat róla, csak azt, hogy régebb óta oktat itt, és ő fog segíteni az orientációban. Elvállaltam, hogy olykor-olykor megtartanék egy-egy órát, hiszen nekem olyan szakterületem van, ami itt ritkaságnak számít. A valódi munkát természetesen a Szent Mungóban, valamint a kutatólaborokban végzem. De amióta nem beszélek az őseimmel, nem utasíthatok vissza semmit, ami pénzt hoz a házhoz. Kínában eléggé leadtam az igényeimből, és képes vagyok egy hónapon át nyers rizsen vegetálni, ha muszáj. De mégis jobb az, ha nem muszáj.
- Mr Fawcett? – kérdezem az egyetlen személytől, aki megközelít, és akire ráillhet a leírás. Az aulában persze lézengenek hallgatók is – némelyikük hasonlóan elázott, mint én. Teszek egy határozott lépést felé, immáron pálcámat leeresztve az esernyő üzemmódból – a bakancsom még cuppog is egyet hangosan.
- Romanov, Hagen. Én leszek vendégelőadójuk. – nyújtok neki kezet. A diákok többsége körülbelül velem lehet egyidős. Más, és számomra megfelelőbb volt az a tanítási rendszer, amiben én tanultam. Nem akarom, azt mondják, valami meg nem értett zseni vagyok, mint Quinton, mert erről szó sincs. Csak van türelmem leülni hat órát magolni egy anyagot egyhuzamban. Tulajdonképpen aki erre képes, az bátran léphet a medimágusi pályára, boldogulni fog.
- Volt-e esetleg rokon, aki tanított Rozsfortban, vagy csak gyakori a neve? – kérdezem enyhe, oroszos akcentussal. Több nyelven is beszélek, az angolom igazán a Roxfortban töltött egyetlen évem végére javult, de az akcentustól teljesen megszabadulni sohasem fogok. A kérdés pedig valóban foglalkoztat. Emlékszem Willowra, mint az egyik olyan tanárra, aki nyílt vagy rejtett unszimpátiát nyilvánított ki felém. Mi más magyarázná, hogy egy párbaj szakkörrön egy kiképzett aurorral állított szembe egy 15 évest? Ráadásul szabálytalan is volt. Szégyenkezni nincs okom, miután a plafonon függő sárkány csontvázat rárobbantottam.

Hagen Romanov

Valahol örülök, hogy ma be kellett jönnöm az Ispotályba. Néha szükségem van ilyen napokra, főként így a nyári időszakban, amikor csak a tanévet készítjük elő. Ezt is főként az Akadémián tesszük aurori képzésről lévén szó, még akkor is, ha fennáll egyfajta kollaboráció. Viszont mai vendégem előadásának, szakterületének témája sokkal inkább kötődik a medimágiához, mintsem a közügyekhez, ezért nem átalltam őt itt körbevezetni. Még szerencse, hogy ismerem a terepet itt is, ugyanis nem sok tanár ér rá annyira, mint én. Természetesen ehhez érdemes azt is hozzátenni, hogy a legtöbb tanárnak több órát és évfolyamot kell tartania, mint nekem, ráadásul mellette többen ugyanúgy foglalkoznak mással is, mint én a mediaurori pályámmal vagy a kezdő befektetési portfóliómmal. Bő két-három éve már, hogy tőzsdei számlát nyitottam, és abszolút nem bántam meg. Ugyan sok időt elvesz az árfolyamok tanulmányozása és a folyamatos adásvétel, ennyi idő alatt sikerült kiépítenem egy olyan rendszert, amely már csak a meglétével is képes termelni számomra némi mellékest. Főként az ingatlanok hozták eddig a legkézenfekvőbb hasznot, de mióta felhagytam az osztaléknyereség visszaforgatásával, abból is szemmel látható galleonokat kapok kézhez.
Miközben a jelenleg aktív befektetéseimről és a jövőbeli lehetőségeimről fantáziálok, be is érek a gyógykezelések illatában fürdő intézménybe, és elindulok az aula felé, ahol már messziről látom vendégelőadónkat. Talán ha szerencsénk van, hosszútávon visszatérő vendégünk lesz. Bízok abban, hogy a különböző területek és nemzetiségek jó irányba terelik az utóbbi időben elkorcsosulni látszó mágusvilágot, amelyben jelen volt a háború is. Persze ehhez nem elegendő néhány külföldi tanár jelenléte, és nem is csak ezzel a törekvéssel szeretném a jelenlétük jogosságát igazolni, azonban kezdetnek nem rossz.
- Mr. Fawcett? Romanov, Hagen. Én leszek vendégelőadójuk. - megrázom a felém lépő férfi kezét, miután teljesebb képet társítok mellé az esernyőként emelt pálcáján túl is. Komoly szakértelemről árulkodik a tekintete, a haja kétségtelenül vörös, az arca pedig pofátlanul fiatal. Mondom én, mint maga a nyugdíjkorhatár, természetesen nincs okom panaszkodni, mégis a fiatalság már távol áll tőlem.
- Igazán örülök, mr. Romanov! Már sokat hallottam önről és a szakterületéről, és be kell valljam, hogy lenyűgözőnek találom a munkáját. - ezzel együtt intek is neki, hogy induljunk el körbe a terembe. Majdnem mindenhová el lehet innen jutni, szerintem nem okoz majd neki nehézséget az egyetemen belüli közlekedés. Kezdetnek úgyis csak a teremig kell eljutnia, később pedig könnyedén beletanul.
- Volt-e esetleg rokon, aki tanított Rozsfortban, vagy csak gyakori a neve? - elmosolyodok. Több diák említette ár, hogy őt tanította egy bizonyos Willow Fawcett Sötét Varázslatok Kivédésére. Az esetek nagy részében ügyes diákok emlegették, szóval nincs vele problémám, de ahhoz nem jött meg a kedvem, hogy felkeressem.
- Bizonyára a család egy másik ágáról származik, de nem ismerem őt személyesen. Hallottam már róla többször, általában szerették őt a diákok. Önt is tanította esetleg? - úgy értesültem, hogy nagyjából egy időben lehettek a Roxfortban, így talán ismeri. Kíváncsi vagyok, hogy egy a diákjaimnál egyértelműen értelmesebb ember mint gondolhat róla - nem bántásból, de ez megkerülhetetlen igazság, a diákjaim egy része ráadásul csak protekcióval volt képes bejutni ide.
- Talán köze van hozzá, hogy most az intézményben köszönthetem? - egy pad felé siklik a tekintetem, amely az egyik beugróban van. Nyugodt, kevésbé a forgalom középpontjában elhelyezett ülőalkalmatosság, így afelé haladok.

2004. augusztus
Wesley Fawcett

Őszintén meglep, hogy fogadómnak nem a régmúltban viselt dolgaim miatt vagyok emlékezetes. Nem az izlandi szekta és a származásom, és nem is az onnan való kitagadásom, amit megemlít, hanem azt az öreg motorosok számára még apró, de számomra jelentős tudományos sikereket, melyek első lépéseim voltak a Bölccsé váló úton. Mindkét szakmunkámat kínai nyelven írtam az ottani oktatásnak megfelelően. Még ha alapjába véve nincs is pozitív élményem és véleményem a helyi oktatásról, az kétségtelen, hogy a könyvtáraik egyébként jól felszereltek, és szerte a világból rendelkeznek különböző publikációkkal. A sajátjaimat az ottani oktatásnak megfelelően kínai nyelven írtam, de nem elképzelhetetlen, hogy elérhető fordítás angolul valamelyik, vagy mindkettő szakdolgozatomról.
- Alkímiával foglalkozik? Nem tudtam, idáig eljutott a munkám. – kérdezek vissza a kézfogás után, majd pálcámmal elkezdem felszárítani a körülöttem lévő tócsákat, valamint a cipőmet is. Nem vagyok még hozzászokva, hogy nem valami hülye kölyökként kezelnek ebben az országban, vagy egy szektás mitugrászként. Azért még így is hihetetlen ez a sebesség. Ha a könyvtáraikban hasonló sebességgel találom meg a számomra releváns anyagokat, akkor nem lesz akkora gondom a Bölcsek Kövének kutatásával. Vagy legalábbis nem akkora. A tudomány jelenlegi álláspontja szerint Nicholas Flamelnek sikerült ez utoljára körülbelül 600 évvel ezelőtt. És ő se volt már fiatal, mire elkészítette azt. Vele ellentétben nekem azonban nincs időm, nem állnak rendelkezésre évtizedek a megvalósításhoz.
- Igen, tanított. – bólintok neki, és elteszem a pálcám, miután sikeresen eltüntettem az elázásom nyomait. Szokatlan még a brit klíma. Legközelebb nem felejtek el vízálló cipőt vásárolni, vagy legalább egy vízlepergető bűbájt használni. Követem Fawcettet, tekintetem azonban a tágas aulát szemléli. A portrékról némelyik gyógyítót felismerem, akik viszont mit sem foglalkozva velünk élik buborékba zárt életüket. Nyomorúságos létezésnek tűnik. Mindig is szánalommal vegyes sajnálattal tekintettem az izlandi birtokon lévő, családi portrén lévő önmagamra. Néha elgondolkozom rajta, milyen sorsa lehet jelenleg. Vajon csak elzárták egy alagsorba, hogy ne érje se fény, se tekintet, vagy egyenesen megsemmisítették, mint egy szégyenfoltot?
- Elképzelhető, azok között lehetett, akikre sikerült erős benyomást keltenem. Nem állítom, pozitívat, de erőset. Erről tanúskodik, hogy a szakképzett auror barátja szabálytalanul támadt rám egy párbajszakkör alatt. – tizenöt voltam, de annyira nem hülye, hogy ne lássam, előre megtervezett volt ez kettejük között. Ha én vagyok egy csoport élén, és most mindegy, hogy a saját tanítványaim vagy a velem együtt büntetőmunkán lévő diáktársaim azok, akkor én teljes felelősséget vállalok a csoport minden tagjáért. Az oda nem illő tagokat pedig mihamarabb eltávolítom. Erős a véleményem az ott történtekről, és bár végül sikerült kihúznom magam a bajból, és technikailag győztesen kerültem ki a párbajból, tartom magam ahhoz, hogy ott Fawcett feladata lett volna a barátja felelősségre vonása. Bár lehet, a ráhulló sárkány csontváz eltörte egy-két sajátját is, és sor kerülhetett így erre a gyengélkedőn.
- Nem kedveltem kifejezetten, mint professzort. Szerintem nem való diákok közé. De végül is megmentett valakit, akit kedvelek, amiért hálás vagyok. – máskülönben ha közvetetten is, de az én kezemhez is tapadna Minerva vére. Nem tudom, hol tartanék az életben, ha tényleg felelős lennék valaki haláláért. Akkor és ott ismertem fel, és értettem meg, hogy én nem ezt akarom. Nincs gondom azzal, ha olykor erőszakosabb fellépésre van szükség, nem lehet mindig asszertívnak lenni. De minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy bárki halálát előidézzem szándékosan. Halt már meg betegem is, nem lehetett rajta segíteni. Azt se volt egyszerű kiheverni.

Hagen Romanov

Őszintén szólva, érdekes volt látni Hagen első reakcióit a környezetre és az eső áztatta brit valóságra. Az elázott cipő és az aprólékos pálcahasználat mind egy olyan emberre utalt, aki megszokta, hogy rendet tart maga körül – még akkor is, ha a környezet kaotikus. Ezt már az első kézfogás alkalmával megállapítottam: határozott, de nem hivalkodó gesztus volt, amit szívélyes bólintással viszonoztam.
- Alkímiával foglalkozik? Nem tudtam, idáig eljutott a munkám. - jegyezte meg, miközben magához igazította a környezetét. Nem tudom, mennyire voltak őszinték a szavai, de abban biztos voltam, hogy a szakértelme olyan, amivel érdemes számolni. Ez a fajta szerénység talán az ázsiai kultúrából fakadt, ahol láthatóan mély nyomot hagytak az ott töltött évek.
- Nem az én szakterületem, de kétségtelen, hogy mindig lenyűgöztek az önhöz hasonló, elszánt kutatók. Az akadémián nagyra értékeljük az egyedi perspektívát, amit az ön tudása hoz, én pedig csak lelkes követője vagyok az érdekes témáknak, még ha laikusként is olvastam a sorait.- Nem túlzás azt mondani, hogy tényleg így éreztem. Az alkímia talán már sokak számára egy letűnt kor tudománya volt, de én mindig hittem benne, hogy minden tudásnak megvan a helye és az ideje.
- Igen, tanított. Elképzelhető, azok között lehetett, akikre sikerült erős benyomást keltenem. Nem állítom, pozitívat, de erőset. Erről tanúskodik, hogy a szakképzett auror barátja szabálytalanul támadt rám egy párbajszakkör alatt. - Egy pillanatra elgondolkodtam, miközben Hagen reakcióit figyeltem. Érdekelt, hogy az ő véleménye mennyire lesz árnyaltabb. - Nem kedveltem kifejezetten, mint professzort. Szerintem nem való diákok közé. De végül is megmentett valakit, akit kedvelek, amiért hálás vagyok.- Talán túl sokat olvastam az arckifejezésébe, de volt valami abban a finom szemöldökemelésben, ami mintha egyszerre sugallta volna a tiszteletet és az enyhe kétkedést. Nem tudtam eldönteni, hogy rokonom oktatási módszerei vagy a személyisége hagyott benne mélyebb nyomot, de az egyértelmű volt, hogy a neve nem hagyta érintetlenül.
Miközben a folyosók felé kísértem, próbáltam kitapogatni, mennyire nyitott a beszélgetésre. Úgy tűnt, hogy komoly szándékai vannak itt, és talán egy olyan küldetésben vesz részt, amit nem biztos, hogy mindenki megért.
- Az Akadémia és a Szent Mungó környezete eléggé eltér attól, amit eddig tapasztalhatott, de biztos vagyok benne, hogy ön képes lesz valami igazán különlegeset hozzáadni az intézmények szellemiségéhez. Kíváncsi vagyok, mit gondol, mennyire fogja megváltoztatni a nézeteit ez az új közeg? - kérdeztem tőle végül. Leültem az egyik padra, és helyet mutattam neki is. Úgy éreztem, az előttünk álló időszak mindkettőnk számára tanulságos lesz.
A Szent Mungóban tanuló diákok egy különleges közösséget alkotnak, amelyet az elhivatottság, a kíváncsiság és a sokszínűség egyaránt jellemez. A gyógyítóképzés nem csupán szakma, hanem hivatás, amit itt minden diák már a kezdetektől érez. Mindannyian más-más háttérből érkeznek – akad köztük olyan, aki máguscsalád többgenerációs hagyományait viszi tovább, és olyan is, aki mugli származásúként fedezte fel különleges képességeit. Ez a sokféleség nemcsak gazdagítja a közösséget, hanem gyakran új perspektívákat is hoz az oktatásba.
- Mit gondol, a diákok mennyire lesznek nyitottak az ön által képviselt szemléletmódra és szakmára? Idehaza sokkal kevésbé elterjedt a szakterülete. - eszembe jutott a feleségem. Ő mindig is rajongott az ismeretlen tudományok iránt, talán ezért is vált olyan mélyen a szívem részévé az a nyitottság, amit az új iránt tanúsított. Gyakran emlegette, hogy minden nagy áttörés egy olyan pillanatból születik, amikor valaki hajlandó megkérdőjelezni a megszokottat. Mindig keresni kell azokat, akik képesek új fényt vetni a világra, legyen az bármilyen apró is.

2004. augusztus
Wesley Fawcett

Koránt sem vagyok olyan felkészült vendégfogadómban, mint ahogyan ő vizsgázott le belőlem. Ez felvet bennem pár kérdést, mégpedig hogy minden leendő oktatóról ilyen informált-e, még ha csak vendégként is szerepel a neve egy-egy speciális kurzus kapcsán, vagy csak én kaptam valamiért ekkora kitüntetett figyelmet. Ahhoz hozzá vagyok szokva, hogy speciális figyelem kísér. Izlandon a családom politikai befolyása miatt, a Durmstrangban családnevem miatt, a Roxfortban az idegenekkel szembeni bizalmatlanság szülte a kísérő tekinteteket, Kínában pedig az európaiságom és az ottani átlagtól jelentősen eltérő hajszínem garantálta, hogy lépten-nyomon kiszúrjanak. Nem volt tehát ez ritka – de egyik sem az eredményeimre, illetve laikusok számára rémesen unalmasnak tűnő kutatási munkáimra összpontosulnak. Nem tudom még hova tenni az ezzel kapcsolatos érzéseimet; csak füleim vörösödnek el az ismételt dicséretek után. Nem szoktam még meg, hogy egyenlő partnerként, felnőttnek kezelnek. Még Oakley professzor felé is van egyfajta alá-felé rendeltségem, hiszen ő is egyike volt azon mestereknek, akiktől tanulhattam.
- A kínaiak változatos és kiszámíthatatlan évet jósoltak. Nem tudhatom, mire számíthatok. – helyet foglalok Fawcett mellett a padon, a jobb lábamat pedig keresztbe vetem a bal térdemen, hogy kényelmesebb legyen. Egészen megszoktam, hogy a kínaiak holdnaptára alapján veszem az új akadályokat. Valószínűleg nincs mögötte más, csak simán belemagyarázom, de kényelmes kapaszkodót nyújt a dilemmák és válaszutak közepén. Így volt ez akkor is, amikor úgy döntöttem, hogy megkockáztatom a visszatérést ide. Az országból hivatalosan kitiltva nem voltam, de nem volt épp békés a búcsú az angoloktól, és a gyatra iskolájuktól, ahol még csak alkímiát se tanulhattam.
- Azt csak remélni merem, hogy úgy lesz, ahogy mondja. Különben hiába jöttem ide. Szükségem van az új nézetekre, máshogy a kutatási munkám egy soha véget nem érő ciklus. Egy álom hatványozódva még több álomban, amiből az ébredés lehetetlen. – az ouroboros, a saját farkába harapó kígyó nem más, mint az állandó megújulás. De ha nincs miből táplálkozni, akkor nincs miből megújulni. Nem ismerem Fawcettet, semmit se tudok a szakterületéről. Nem tudom, hogy mennyire lehetek vele nyitott a kutatásom iránt. Hiába nem tiltja semmilyen törvény, mégis olyan érzés, mintha ingoványos, érzékeny talajra lépnék. Megannyi kérdést vet fel, ha valakiről kiderül, hogy egyenesen a Bölcsek Köve után kutat.
- Nézze, én a tanárokat a Roxfortban nem kedveltem. A felük legalább alkalmatlan a pályára. Nem tudnak tanítani. Tiszteletet és fegyelmet követelnek, de nem tudják, az nem jár automatikusan. Én nem várok csodát, és nem követelem, vakon és kérdések nélkül higgyék, amit mondok. – két kezem összekulcsolom, és az ölembe rakom. A testbeszédem bár laza, tartásomból megvannak még a jelei az arisztokrata nevelésnek. Még akkor is, ha az elmúlt években mindent, de tényleg mindent megtettem azért, hogy elfojtsam a láthatóságát.
- Diákjaik azonban szemfülesek és tehetségesek. És önállóak, mert magukra hagyták őket. Meg fog találni az, akinek az a tudás kell, amit én szedtem magamra. – legalábbis bízom benne.

Hagen Romanov

- A kínaiak változatos és kiszámíthatatlan évet jósoltak. Nem tudhatom, mire számíthatok. - Bevallom, nem vagyok jártas a kínai kultúrában és hiedelmekben, így nehezen tudok állást foglalni az ilyen jóslatok hitelességéről. Számomra ezek a bölcsességek, bármennyire is érdekesek, inkább távoli és misztikus képet festenek, mintsem kézzelfogható útmutatást nyújtanak. Úgy érzem, a holdnaptár és az ahhoz kapcsolódó előrejelzések egy olyan kulturális réteg részét képezik, amely bár érdekes, az avatatlan szem könnyedén eltéved az útvesztőiben. Talán éppen ez a távolság az, ami miatt inkább óvatos szkepticizmussal, semmint bizalommal tekintek ezekre az állításokra. Ugyanakkor megértem, hogy egy ilyen szimbolikus rendszer, amely hagyományokkal és jelentéssel átszőtt, kapaszkodót nyújthat, amikor a jövő bizonytalanságaival nézünk szembe.
Közben egy pillanatra oldalra fordítottam a fejem, hogy a távolabb elsétáló diákokat figyeljem. Az egyikük kezében egy köteg pergamen volt, amit olyan szorosan markolt, mintha attól félne, hogy egy pillanat alatt kiszakadnak a jegyzetei a szélbe. Ez mindig megmosolyogtatott – a diákok lelkesedése, még ha néha ügyetlen is volt, emlékeztetett rá, hogy miért is választottam ezt a pályát. Vagy hogy miért is szerettem diák lenni.
- Azt csak remélni merem, hogy úgy lesz, ahogy mondja. Különben hiába jöttem ide. Szükségem van az új nézetekre, máshogy a kutatási munkám egy soha véget nem érő ciklus. Egy álom hatványozódva még több álomban, amiből az ébredés lehetetlen. - Az új nézetek keresése valóban elengedhetetlen, különösen, ha az ember úgy érzi, a munkája egyre csak önmagát ismétli. Ezt teljesen megértem. Néha a legnagyobb áttörések nem abból születnek, hogy valamit tovább csiszolunk, hanem abból, hogy valaki más szemével látjuk újra. Az álom hatványozódása, ahogy mondja, lehet egyszerre inspiráló és nyomasztó – de talán épp az álom rétegei között található meg az a váratlan elem, ami tovább lendít.
- Az, hogy visszajött az országba, és vállalta ennek a helynek a különös energiáit, valamint az önt övező fürkész esetleg rosszalló tekinteteket, már önmagában is bátorságra vall. - Hiszek benne, hogy mind a helyszín, mind az emberek, akikkel találkozni fog, hozzáadnak majd valamit, amit talán még nem is sejt. Az ébredés néha ott kezdődik, ahol legkevésbé számítunk rá.
Egy szélroham söpört végig a folyosón, felkapva néhány lehullott levelet, amelyeket a bejárati csarnokból fújt be a huzat. Egy diák sietett el mellettünk, látszólag a könyvtár felé tartott, mert kezében egy zsúfolásig megtöltött táska himbálózott. Egy pillanatra rám nézett, zavartan biccentett, aztán folytatta az útját.
- Nézze, én a tanárokat a Roxfortban nem kedveltem. A felük legalább alkalmatlan a pályára. Nem tudnak tanítani. Tiszteletet és fegyelmet követelnek, de nem tudják, az nem jár automatikusan. Én nem várok csodát, és nem követelem, vakon és kérdések nélkül higgyék, amit mondok. Diákjaik azonban szemfülesek és tehetségesek. És önállóak, mert magukra hagyták őket. Meg fog találni az, akinek az a tudás kell, amit én szedtem magamra.
- A tisztelet valóban nem követelés kérdése, ahogy a hit sem abban, amit tanítunk. – folytattam, közben a pad karfájára könyököltem. Az ujjaim lassan doboltak a fa felületén, mintha a mondandómat ritmizálnám, bár ez inkább megszokás volt, semmint tudatos gesztus. – Egyik sem adják maguktól, de ha jól bánik az ember velük, képesek gyökeret verni. Legalábbis ez az én tapasztalatom az évek során. - A szavakat ízlelgetve figyeltem Hagen arckifejezését. Végül kissé előredőltem, hogy jobban bevonjam a beszélgetésbe, a hangom halkabb lett, mint az előbb, mintha bizalmasan akarnék valamit elárulni.
- A magukra hagyottság itt nem cél, hanem néha egyszerűen a környezet velejárója. Mindenkinek megvan a maga útja, amit végig kell járnia, és a mi dolgunk, hogy biztosítsuk a megfelelő ösvényt, de ne sétáljunk végig helyettük rajta. Az ön jelenléte pedig egy ilyen ösvény lehet néhányuk számára. - a fiú harcára pillantok, de nem szakítom meg a mondanivalómat. Talán teljesen feleselgesen szónokolok neki, hiszen értelmes embernek tűnik, már ez a néhány perc is bizonyítja ezt, mégis fontosnak tartom, hogy némi útmutatással szolgáljak számára ebben az új világban, amit a brit mágusfelsőoktatásnak hívunk. - És ha valóban lesz olyan, aki önhöz fordul, akkor remélem, hogy ön is felismeri, hogy ez nem csupán a diákok tehetségéről szól, hanem az ön képességéről is, hogy meg tudja osztani velük azt, amiért önmaga annyit dolgozott. - egy szolid mosollyal dőltem vissza a pad támlájának. Egy arra járó púposhátú portré éppen ekkor állt meg mögöttünk, és kíváncsian hallgatózott, bár úgy tett, mintha csak pihenne egy kicsit a folyosó sarkában.

2004. augusztus
Wesley Fawcett

Az én utam egészen eltér mindattól, ami a briteknél átlagosnak számít. Három varázslóiskolában tettem tiszteletemet a RAVASZ vizsgáim letételéig, és végül a bolygó másik felén sikerült bármi érdemi eredményt elérnem, amire már joggal lehetek büszke. Ebben igaza lehet Fawcettnek. Lehetek példa annak, aki hasonló módon a szokványostól eltérő utat kell járjon. Viszont az én helyzetem úgy gondolom, egyedi, amit a kényszer, a kapcsolatok és a lehetőségek szültek.
- A legnagyobb tisztelettel, Mr. Fawcett, de az átlag hallgató nem fog tudni velem azonosulni. Még ha egy korosztály is vagyunk. – hangszínemben nem érződik arrogancia, és az, hogy jobbnak gondolnám magam másoknál. Egyszerű ténymegállapítás. Megtanultam olyan maszkot magamra ölteni, ami hatékonyan előrevisz a karrierem során, ami szimpatikus az embereknek, akár az egyik betegemről, vagy az aktuális partneremről van szó, de ha tetszik, ha nem, ez csak egy álarc azért, hogy kooperálni tudjak a világgal. Ez van, ha egy belterjes szekta nevelt. Ezt az indiai csoporttársam, Rajan se volt képes megérteni, pedig a királyi gyökerekből neki is kijutott bőven.
- A legjobb, amit tudok nyújtani, hogy autentikus leszek önmagamhoz, és az odakint elsajátított tanokhoz. – bár ami az autentikusságot illeti, a roxforti példából kiindulva talán nem mindig ez a legcélravezetőbb. Megértem, ha minden tanár önmegvalósítani kíván, de ezt ne az oktatás színvonalának kárán, ahogyan azt egyesek tették. Persze ott is volt kivételes, pozitív példa.
- Mióta tanít? Mit tudna tanácsolni, mire ügyeljek, hogy jó oktatójuk lehessek? – kérem ki a tanácsát, mialatt tekintetem egy pillanatra elvándorol a púpos hátú boszorkányra, aki egy közeli festménybe lépett be. Szinte komikus, ahogyan megpróbál úgy tenni, mintha csak aludna. Annak idején a cári palotában elég sok festményt megsemmisítettek, mert jól tudták, hogy kémkedésre használhatják őket. Végülis bevált, hiszen nagyanyám azóta sem került olyan hatalomba.

Hagen Romanov

Ahogy Hagen szavait hallgatom, látom benne azt az elszántságot és bizonyos fokú távolságtartást, amelyet magam is jól ismerek. Az élet különös módon alakítja az embereket, különösen azokat, akiket a körülmények szorítása kényszerít más utakra, mint amit a többség jár.
- A legnagyobb tisztelettel, Mr. Fawcett, de az átlag hallgató nem fog tudni velem azonosulni. Még ha egy korosztály is vagyunk. - Időnként halvány bólintással jelzem, hogy értem és értékelem a gondolatait, és csak egy rövid csend után válaszolok.
- Nem az a tanár lesz jó oktató, aki minden diákhoz egyformán akar közelíteni, hanem az, aki elismeri, hogy mindannyian más háttérrel, más történetekkel érkezünk. Ha már csak egyvalakit inspirálhat a maga példája, már nem volt hiába, hogy itt van. - Egy pillanatra elgondolkodom, miközben a szavaim súlyát mérlegelem. Nem tudom, mennyire érzi Hagen, hogy a múltja – bármennyire egyedi is – éppen olyan eszköz lehet, mint amekkora teher. De van valami a jelenlétében, ami arra késztet, hogy folytassam. - - Ha valamire figyelnie kell, hát az az, hogy ne hagyja, hogy a múltja határozza meg a jövőjét – se az övékét, se az önét. - Ezen még nekem is dolgoznom kell ennyi idő elteltével is. Az embernek élethosszig tartó dolga, hogy munkálkodjon a testén, lelkén és elméjén.
- A legjobb, amit tudok nyújtani, hogy autentikus leszek önmagamhoz, és az odakint elsajátított tanokhoz. - Ez a mondat többet árul el róla, mint amit talán szándékában állt megosztani. Valahogy érzem, hogy ezek mögött a szavak mögött ott lapul a múltjának minden árnyéka, minden harca. Az a fajta önazonosság, amit ő emleget, nem egyszerű dolog. Sokszor fájdalmasan nehéz, mert minden pillanatban emlékeztet arra, hogy honnan jöttél, és miken mentél keresztül.
De vajon meddig tartható ez fent? Egy ideig én is megpróbáltam ragaszkodni ahhoz, aki voltam, mielőtt a háború mindent elvett volna tőlem. Aztán rájöttem, hogy az ember önmagában sosem lehet elég, ha nem tudja, hogy mire használja ezt az önazonosságot. Az autentikusság... Szép elv, de önmagában kevés, ha közben nem találjuk meg a módját, hogy másokhoz is kapcsolódjunk.
- Mióta tanít? Mit tudna tanácsolni, mire ügyeljek, hogy jó oktatójuk lehessek? - A tekintetem egy pillanatra elidőzik a festményen, mielőtt újra Hagenre néznék. Elgondolkodom, ahogy visszatekintek saját tanári pályámra, és a második varázslóháború utáni évek kihívásaira.
- Ez volt az ötödik évem az Akadémián. Sokféle diákot láttam, és egy dolgot tanultam meg igazán: az őszinteség és a következetesség többet ér, mint bármilyen pedagógiai módszertan. Nem mindig a legokosabb diák az, aki később helytáll, hanem az, aki elhiszi, hogy képes rá. A tanár dolga az, hogy ezt az önbizalmat megteremtse – még akkor is, ha néha keményebb eszközökhöz kell folyamodnia. - Szavaim után hagyom, hogy a csend kitöltse a teret, majd hozzáteszem: - És ha úgy érzi, hogy a világ túl nagy terhet rakott a vállára, emlékezzen arra, hogy az egyetemen vagy akár a Roxfortban több szövetségest találhat, mint gondolná. - Fiatalabb koromban azt hittem, mindent egyedül kell megoldanom – hogy az erő abból fakad, ha nem támaszkodom senkire. De a háború, az elvesztett szeretteim és a veszteségek, amelyek után évekig csak a munkámba temetkeztem, megtanítottak arra, hogy az igazi bátorság nem a magányban rejlik. Mégis sokszor tudatosan elnyomom ezt a tapasztalatot, hiszen mindenkinek megvannak a maga titkos céljai, amelyeket más nem láthat.
- Azt hiszem, önnek megvan az esélye arra, hogy igazán kivételes oktató legyen, azonban ha úgy érzi, hogy a segítségére lehetek, a levelével bármikor megtalál a Roxfortban.

2004. augusztus
Wesley Fawcett

Egy valamit megtanultam életem során. Általában érdemes meghallgatni a tanítást átadót, de az információkkal utána mindenki kezdjen azt, amit akar. Merni kell kritikusnak lenni, és olykor ki kell válogatni a hasznosítható adatokat az információhalmazból. Végülis QCross tanórájából is megtaláltam azt, ami hasznos nekem, másként aligha tudtam volna annyi alkoholt csempészni a Szellemszállásra tizenöt évesen, pedig ami az óráit illeti… Máig vita tárgya, hogy Prescott vagy az ő órája volt rosszabb. Az egyikük ignorálja a hallgatóság felé intézett kérdéseit, mintha nem egyazon nyelven beszélnénk (és erre nem lehet kifogás az akkori, gyenge angolom), a másikuk pedig jóslástant, asztrológiát szeretne tanítani asztronómia helyett. A nagyfokú önállóságom nélkül egészen biztos, hogy nem tehettem volna sikeres RBF vizsgát egyik tárgyból sem, melyeket magasabb szintre emelhettem utána Ázsiában, speciális tankeretek között.
Fawcett válaszai informálisak, őszinték és jószándékúak – mindenképp megéri gondolkoznom rajta egy kicsit, még ha nem is veszem minden jótanácsát pontos használati útmutatónak. Önmagam sosem képzeltem el ebben a szerepben ezelőtt, hiszen a viszony mindig fordított volt minden mentorommal és tanítómmal. Nem is tervezem, hogy hosszú ideig csinálom. Csak teljesítem a megállapodást a brit oktatásüggyel – átnyújtok valamennyit abból a nagyon speciális tudásanyagból, amit elsajátítottam, cserébe megengedik, hogy használhassam a könyvtárukat, és könnyebben kialakíthatom a szükséges kapcsolati tőkét.
- Azért nem egy játszótéri homokózóban vagyunk, mint a Roskfortban. Akik eljutottak idáig, mind kiérdemelték a helyet. – nem tudom nem gúnyosan a számra venni az iskolájuk nevét. Bármennyire is ellenálltam, végül a diáktársak közül meglettek azok a kapcsolatok, amikre évek múltán is örömmel gondolok vissza. De a tanáraik jó része ostoba, következetlen és még gonosz is. Ezt már nem lehet menteni, kár ragozni. Ez azonban már felsőbb szintű oktatás, ahova csak a megfelelő RAVASZ eredményekkel lehet bejutni. Nem tetszik, hogy Fawcett kettébontja a tanulókat egy olyan skálán, melynek két pontja nem is ellensúlyos egymással.
- Aki itt tanul, tudja, mit vállalt. – és nekem nem dolgom az, hogy én adjak nekik önbizalmat. Más lenne a helyzet, ha gyerekeket kellene oktatnom. De szerencsére aki az én előadásomra ül be a keleti medimágusi módszerekről, vagy épp a magas szintű alkímiai ismeretekről, nagykorú, cselekvőképes, felnőtt boszorkány vagy varázsló lesz. Nem pedig az önbizalomhiányos, Hugrabugos másodéves, aki nem mer kikéredzkedni a mosdóba.
- A Roskfortban? – összevonom a szemöldökeim, és próbálom az arcát fürkészni. – - Azt hittem, itt tanít. – bárha öt éve tanítana ott, már biztosan elkerültük volna egymást. Persze ez nem változtat személyes véleményemen, hogy az iskolájuk dicső fénye már csak nosztalgia. Utólag visszagondolva már nyomorúságosnak látom a Durmstrangban töltött, négy évemet, de legalább tanultam is valamit.
- Reméltem, megmutatja, hogy a könyvtáruk merre található. El tudna vezetni? Lenne kérdésem is a könyvtári rendszert illetően. – ahol valószínűleg elég sok időt fogok tölteni mindaddig, amíg találok ott olyat, ami számomra érdekes. Semmi sem elég drága ahhoz, hogy megfizessem azokat az információkat, amik közelebb visznek a Bölcsek Kövéhez.

Hagen Romanov

Évekkel ezelőtt én is ugyanezeket az épületeket jártam, de most már nem mint kíváncsi ifjú varázsló, hanem mint tapasztalt oktató. A második varázslóháború emléke, a feleségem és a lányom elvesztése, mind-mind ott kísértett, mintha a hátam mögött lenne, de a tanítás iránti elhivatottság most valahogy világosabbnak tűnt, mint valaha. Az élet egy új fejezetet kínált nekem: az iskola folyosóin tett lépéseim már nem a tanulás, hanem a tudás átadása felé vezettek.
- Aki itt tanul, tudja, mit vállalt.
- Valóban, akik ide eljutottak, kiérdemelték a helyüket – ismerem el, bár Hagen szavai mögött ott van az a fanyar él, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni. – De ne feledje, hogy a legélesebb penge is elkophat, ha nincs megfelelően karbantartva. Nem vitatom, hogy a hallgatók önállósága elengedhetetlen, de ha azt hiszi, hogy mindenki magától el tud navigálni a felsőoktatási követelmények között, akkor talán kissé túlbecsüli az emberi természetet. - Az órák, a tapasztalatok, a mélyebb jelentések – mindezek kavarogtak a fejemben, miközben a jövő felé tekintettem.
- A Roskfortban? - Hagen éles eszű, ezt kár lenne vitatni. De az a gúnyos megjegyzés a Roxfortról… Bizonyos, hogy túl sok rossz tapasztalat formálta a véleményét, és nem látja meg az értékeket azokban a rendszerekben, amelyeket elutasít.
- A Roxfort nem tökéletes, ezt magam is tudom. És igen, az oktatás színvonala talán nem volt mindig egyenletes. De ha az ember hátralép, és összességében nézi, mit adott, talán több, mint elsőre látszik. - Az, hogy megérted, mi az, amit az oktatás adhat, már önmagában különleges dolog. Az, hogy ne csak a tudást, hanem a módszereket is figyelembe veszed, hogy azokat a saját utadra formáld, ez egy fontos előny, amit kevesen látnak meg. De az önbizalom nem csak arról szól, hogy megmutatjuk, amit tudunk. Hanem hogy hiszünk abban, hogy amit mondunk, annak valódi értéke van. Még akkor is, ha ezt nem mindenki látja így.
- Reméltem, megmutatja, hogy a könyvtáruk merre található. El tudna vezetni? Lenne kérdésem is a könyvtári rendszert illetően. - Hagen utolsó szavaira csak egy halvány mosollyal reagálok. Fel is állok, készen arra, hogy megmutassam az őt érdeklő helyet. Lehet, hogy hosszú ideje untatom őt a nem kért intelmeimmel.
- Természetesen, és szívesen válaszolok a kérdéseire. - mondom, miközben elindulok a könyvtár felé, és finoman intem, hogy kövessen. A könyvtár nem csupán a tudás szentélye, hanem egy biztonságos menedék is, ahol az ember – még ha nem is találja mindig meg, amit keres – mindig valami újra bukkanhat. Ahogy haladok előre, egy pillanatra elgondolkodom: mit hozhat ez a nap?
- Itt van, ahol az igazi kincs rejlik. - Ahogy belépek, az ismerős illat csapja meg az orrom: régi könyvek, bőrkötés, és egy csipetnyi füstölt tölgy. Minden könyvnek megvan a maga titka, mindegyik valamilyen fontos történetet őriz, de nem mindegyik érdekli azt, aki belép. Az egyik polc mellett, mintha az évek során elszivárgott volna egy kis varázslat is a könyvek közé. A levegőben ott vibrál a tudás, de egyben a történelem is, mindegyik kötet sajátos aurát áraszt. Az egyes polcok között szűk folyosók vezetnek, melyek végén gyakran látszanak elhagyatott olvasósarkok, ahol egy-egy kopott fotel vagy íróasztal hívogatja az egyedüllétre vágyó olvasót.

2004. augusztus
Wesley Fawcett

Érthető, hogy szükséges néha a „felnőtt útmutatás” a kusza ügyletekben való eligazodásban és ügyintézésben. Emlékszem, hogy amikor megérkeztem Kínába, távol a családtól, és távol attól, aki a legtöbbet jelenti nekem e világon, mennyire el voltam veszve – főleg nyelvismeret nélkül. Hatalmas szerencsém volt, hogy megtaláltam azokat a személyeket, akik tudtak segíteni mindazokban a dolgokban, amikkel nem boldogultam. A hiányzó alkímia RBF vizsgámat (amit a Roxfortban nem volt lehetőségem letenni) letehettem orosz nyelven, és egyetlen év alatt fel tudtam készülni a következő szintre, mindezt egy számomra addig teljesen idegen nyelv tanulása mellett.
Mire végeztem, már ajánlólevéllel és meghívással folytathattam a tanulmányaimat a medimágusi képzésen, amit egy intenzív, fizetett nyelvtanfolyam előzött meg. Soha nem éreztem olyan erős szociális hálót, mint akkor. Izlandon csak egy tenyésztett és kiképzett fegyver voltam, nem több. A Roxfortban pedig a kellemetlen viszketés a fej tetején, amit könnyebb volt megoldani azzal, hogy elválasztották azt a testtől. Nem számít, hogy már nem egész. Nem számít, hogy már nem tud funkcionálni. Csak így kényelmesebb.
Én azonban csak vendégelőadó leszek, ki még saját maga is rengeteget kell tanuljon. Ha valaki feltétlenül hozzám akar fordulni, tanúsítom a kellő alázatot, amit a helyzet megkövetel. De nem én fogom megváltani a világukat. Biztos találnak erre más, alkalmasabb professzort.
Nehéz megállapítani, mi lehet az arckifejezésem arra, amit mond. Szempillantás alatt suhan át rajta megannyi kusza, zavarodott, negatív érzelem. Már sokkal jobban uralom a dühömet, mint régebben, mégis, egy szempillantásra a tekintetemben ott a… harag? Megvetés? Gyűlölet? Félelem? Talán kicsit mindegyik, talán kicsit egyik sem. Valami, amire egyik általam ismert nyelvvel se lehet megfelelő kifejezést használni.
- Chhhh... – szalad ki számon a gúnyos hang, és veszélyes villanás fut át tekintetemen. A Roxfort elvett tőlünk valamit, amit soha nem adhat vissza. Ellopta az időnket. Soha semmi sem fogja pótolni azokat az éveket, amikor távol tőle, űzött vadként, üldözöttként vergődtem, több ezer kilométerre attól, akivel szívünk közösen ver, és minden lélegzetünk közös. Az igaz, hogy végül mindketten profitáltunk belőle, de ez nem a Roxfort érdeme vagy célja volt, hanem a mi alkalmazkodóképességünk eredménye. Nem megoldani akartak egy problémát. Bűnbakot akartak, retorziót és büntetést – büntettek engem és Liliyát, amiért kényszerűségből elválasztottak egymástól. Bosszút álltak, és bizonyára csak nevettek, amikor látták Liliyát a magányban, az agóniában és a fájdalomban, mert tudták, hogy együtt szenvedünk. Egyikünk gyötrelme a másikunké is.
Keresem a tökéletességet. Kutatom, hogy formálhatom lelkem alkímiai elixírré. De vannak dolgok, melyek megbocsájthatatlanok.
Összeszorítom jobb öklömet a hátam mögött. Nagyon nehezen bírom ki, hogy ne szálljak vitába a professzorral. Ezek után az sem különösebben érdekel, hogy mit tanít, vagy hogy melyik házat képviselte – a házak és a velük járó megosztottságot mindig is az iskolájuk egyik legnegatívabb pontjának tartottam. Érzem, hogy nem szabad belebocsátkoznom tovább a vitába, ami azonban nem a meglátásaim gyengesége miatt, hanem a professzor társam iránti, alapvetően elvárt tisztelet jele. Vendég vagyok itt, és mint vendég, nem engedhetem meg magamnak, hogy az első alkalommal ellenséges legyek.
- Köszönöm az útmutatást. Csak angolul van irodalmuk, vagy elérhető más nyelven is anyaguk? – kérdezem, amikor megérkezünk. Elég tágas, elég csendesnek tűnik – és biztosan felszereltebb, mint az a pár könyv, ami az én birtokomban van. Hosszú kutatás áll még előttem, a Bölcsek Köve nem egy éjszaka alatt készül el. Nem árt, ha kihasználok minden lehetőséget arra, hogy közelebb érjek a végső célomhoz. Az útmutatást követően a kíséretet megköszönöm, hogy ki is válasszam a következő szakirodalmat, amivel foglalkozhatok a következő héten.

//köszönöm a játékot <3

Благими намерениями вымощена дорога в ад (https://www.youtube.com/watch?v=TIW3ATxlSG0)
(https://i.pinimg.com/originals/f8/e1/84/f8e184479112ada4ec2a0f6323991f32.gif)
Giada K. Dargan

Közel sem ismeretlen számomra az, ha egy közeg nem szeretne befogadó lenni. Az idegen lét kálváriáját végigjártam már mindenféle végkimenetellel. Voltam gyermek rontások célpontjaként, és voltam az is, aki a fájdalmat még több fájdalommal torolta meg. Én voltam a külföldi, akiben csak a legbátrabbak mertek bízni. És végül az is, aki vette a fáradtságot, hogy megtalálja a közös pontot. Pontosan tudom tehát, mit jelent az, ha idegen vagy, akár otthonodban, akár más országban, és a legáltalánosabb dolgok összes variációján keresztülmentem már.
Most is csak egy vendég vagyok az angol falak között, bár ezek kevésbé hidegek és elutasítóak, mint a Roxfort vaskos építőkövei, ahol nem tudtam nyugalomra lelni. Sok víz lefolyt azóta a Jangcén és a Temzén, de van, ami sosem változik: az idegen mindig idegen marad. Mindig szembesülnie kell a prekoncepciókkal, félelemmel, és az olyan akadályokkal, melyeket talán szándékosan az ő kedvéért gurítottak elé.
Ilyen akadályok azok a megalapozott vagy alaptalan pletykák, amik Irina barátnőjéről, Giadáról keringenek. Koromból, és egész egyszerű öltözetemből adódóan a hallgatók általában engem is diáknak néznek itt, és nem fogták vissza magukat, amikor Gia viselt, állítólagos dolgairól beszéltek az ebédlőben. Hidegen hagynak a másik személy magánéletével kapcsolatos pletykák, de mindaz, amit sikerült véletlenül kihallgatnom, kellően aggasztott ahhoz, hogy komolyan vegyem az egészet.
Más körülmények között az információt lepasszolnám valakinek, aki teljes állásban dolgozik itt. Az ügy kellően súlyos ahhoz, hogy muszáj legyen foglalkozni vele. Ebben az esetben azonban engedek jobbik felemnek, és szívességet teszek. Tiszteletben tartom azt, hogy Irina barátnője, és azt is, hogy csak segíteni szeretett volna többek között a családom tagjain – és még ki tudja, kiken rajtuk kívül.
- Jó reggelt, Gia. Gyere, beszéljünk. – határozottan lépek mellé, amikor látom, hogy kifelé tart valamelyik reggeli órájáról. Délután én tartok vendégelőadást a qi-gyógyászatról, ahogyan abban megegyeztem az egyetemmel, így talán nem lehet akkora meglepetés számára, hogy itt vagyok. Mindketten hasonló hivatást választottunk, és a Mardekár klubhelyiségén is osztoztunk egy évet. Ennek ellenére nem állítanám, hogy valaha is beszéltünk egymáshoz néhány szónál többet. Nem is tudom, hogy az ő nevén vagy Freyáén lepődtem meg jobban, amikor megláttam őket a vendéglistán Irina, illetve Amos plusz főiként.
Az egyik üres kutatószobába kísérem, ahol nyugodtan tudunk beszélni azokról a dolgokról, amiket aggasztónak tartok. Pálcám intésével bezárom az ajtót úgy, hogy kívülről ne lehessen bejönni, de persze bentről mi bármikor ki tudnánk menni. A terem már eleve silencio bűbájjal van kezelve, ezért attól nem kell tartanunk, hogy meghallhatják, amit mondunk. Én magam felülök az egyik asztalra, és intek Giadának, hogy foglaljon helyet valamelyik széken, ha gondolja.
- Szóval. – összekulcsolom a kezem magam előtt úgy, hogy a hüvelyk és mutatóujjaimmal egy rombuszt formálok. Valószínűtlen, hogy tudja, miért is kértem, hogy kövessen, és mit szeretnék tőle.
- Van ötleted, hogy miért mondják azt, hogy a fél családom a te titkos gyógykezeléseidre jár? – és még ki tudja, hogy mennyien rajtuk kívül. Értékelem és értem azt, hogy csak segíteni akart. De a Pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.

Buried in the basement floor, didn't know what I had planted (https://www.youtube.com/watch?v=iwzfR7-33Wc)

(https://44.media.tumblr.com/1aa25695037b96d59c540b7e44eb0c6e/c206229130aa0c06-ab/s500x750_f1/a99e8411df9e4ed4d77c737aeabc9a1d804f3bf4.gif)

Indíthatjuk onnan ezt az egészet, hogy tegnap megsérült a vállam. Nem nagyon, de nem is kicsit, éppen annyira, hogy ne tudjam magam tökéletesen meggyógyítani egy éjszaka leforgása alatt, szóval, ha most vállmagasságba kellett emelnem a karom, konkrétan a halál vize vert a fájdalomtól. Alaposan meghúzhattam egy izmot, amire már elkészítettem a megfelelő kenőcsöt, de annak még legalább tizenkét órát érnie kell, hogy hasznom legyen belőle kár helyett.
Be sem kellett volna jönnöm ilyen állapotban, de ha nem teszem, gondolom felkarolt volna valamelyik a szomorú-vidám japán kompánia tagjai közül és mehettem volna vízitormát reszelni vagy éppen hallgathattam volna apám nőjogi szónoklatait, meg hogy ő sorsközösséget vállal mindenféle országjabéli lélekkel, akit nem éppen simogatott a sors keze. Eközben meg nyilván csak azzal a nőüggyel nem tud foglalkozni, amivel jó volna, a nővéremével, bár kétlem, hogy a tekintélye sokat érne a fehérek szemében azt leszámítva, hogy katonás a tartása és hanglejtéséből ritkán lehet megállapítani, hogy most lebaszva szeret vagy szeretne lebaszni.
A tervem az, hogy átvészelem mindkét órámat valahogy, aztán ránézek anyámra, hogy él-e még, ahhoz nem kell a vállam, attól az agyam fog fájni. Az egyetlen mázlim ebben a kurva életben, hogy át tudtam költözni apámhoz, aki néha ijesztően sokat törődik velem és datálja a hobbijaimat, még a kis magánakcióimat is. Ezekről nem tud sokat, csupán azt, hogy hangos zene mellett dolgozgatok az egyik félreeső szobában és addig sem vagyok olyan helyeken, ahol nem kellene lennem. Esetében ez egy olyan tevékenység, ami illik egy rendezett életű fiatal japán hölgyhöz, akit Ishida Kohakunak hívnak. Csak azt felejti el mindig, hogy én Giada Kohaku Dargan vagyok.
Éppen ezen elmélkedem, mikor megjelenik mellettem Hagen Romanov. Tulajdonképpen nem az halálosan döbbenetes, hogy itt van, hanem az, hogy éppen hozzám szól és beszélgetésre invitál. Egy kezemen meg tudnám mondani hány mondatot is váltottam vele életem során, szóval úgy könyvelem el, hogy ez nem jó jel, de biccentek és vele megyek, nem mintha lenne más választásom. A rossz érzés csak erősödik bennem, ahogy ránk zárja az ajtót, de leülök. A saját félelmem illatát érzem, de nem tudnám megfogalmazni, hogy mitől tartok és akkor nekifog.
-Oh…-sóhajtok a mondandójára majdhogynem megkönnyebbülve, mert nem tudom…lehetett volna rosszabb is. Hogy mi? Azt ne kérdezze tőlem senki, nem vagyok látnok. Amúgy meg honnan tudhatja? Liliya és Irina megbízhatóak, bár a karácsonyi vacsorájuk alkalmával Irina talán egy kicsit túl neurotipikus volt a szokásoshoz képest. Azt mondja „gyógykezelés”, ez már majdnem jól esik, pedig pontosan tudom, hogy ebben a beszélgetésben én megint a fasz rossz oldalára kerültem.
-Vannak kreálmányaim -ismerem be, úgysem lenne érdemes tagadni semmit – ők pedig szerették volna kipróbálni. Tudom, hogy nem a leglegálisabb dolog, de ezek a keverékek nem ártalmasak, többek között magamon is tesztelem őket.
Csak akkor nincsenek bennem, mikor kellenének, talán akkor most is kicsit simulékonyabb tudnék lenni, ahelyett, hogy azzal védekezem, hogy én is beszedem azt, amivel mókolok. Ha le is basznak, ki csak nem…

Veheti bóknak, hogy gyógykezelésként hivatkoztam arra, amit csinált. Veheti viccnek. Csak az a baj, hogy itt sajnos szabályok vannak. Vannak értelmetlen szabályok, amiket pár éve még bármikor felrúgtam, nem törődve a következményeikkel, mert fontosabb volt a magam igaza és a meg nem hajlás. És vannak azok, amik jó okkal léteznek a világunkban, hogy ne sérüljenek tőle mások. Az asztalon ülve szinte nem is pislogok, ahogyan Giada gyenge magyarázatát hallgatom. Miért gondolja, hogy enyhítő körülményt jelent az, hogy önmagán is kísérletezik velük?
- Értem. – ízlelgetem magamban a kreálmányok szót, és a többi dolgot, amint mond. Egy hivatalos, fegyelmi eljárás során csak súlyosbító tényező lenne az, hogy pontosan tudja a dolgok illegalitását, bár ez minimum elvárható attól, aki ebben az intézményben tanul. Mindeddig rövid ismeretségünk alatt arra sem volt alkalmam, hogy megtudjam, mennyi van még hátra neki a képzésből, és mikor veheti át a fehér köpenyt, bár nyilvánvalóan nem elsőéves már. Nem volt Giadával eddig semmilyen konfliktusom, és most sem célom ez, sőt. Irinára való tekintettel szándékomban áll segíteni is neki, mielőtt még tényleg fegyelmi eljárás történne ebből a pletykából. Abból pedig, ahogyan a kantinban beszéltek róla, nyilvánvaló, hogy van elég küzdelme az intézményen belül, de szövetségese egy sem.
- A medimágusi szabályozások nem akadályok, hanem védőhálók. Mindaddig, amíg ezek a kezelések nincsenek az előírásoknak megfelelően tesztelve, addig maguk is tesztek. Tanultok gyógyítói etikát a Mandragórán, ugye? – felvonom az egyik szemöldököm, és elgondolkozom ezen, a Roxfort rendkívül alacsony oktatási színvonala után nem lepne meg, ha egy ilyen kritikusan fontos dolgot kihagytak volna a magasabb szintű képzésekből. Másrészt viszont Giada maga is mondta, hogy tudja, hogy illegális, amit csinál.
- Nem szeretnék fegyelmi eljárást indítani. Úgyhogy most addig itt maradunk, amíg ki nem találjuk, hogy oldjuk meg ezt a problémát, még mielőtt más kedvet kap rá. – szinte még mindig alig pislogok. Természetesen az ajtó belülről nincs zárva. Giada nem a foglyom, nincs rabságban, valójában bármikor elmehet. De remélem, érzi az ügy súlyosságát, és hogy ez egy vissza nem térő alkalom arra, hogy valamit kitaláljunk erre. Az alapján, amit a csoporttársai mondtak, csak idő kérdése, hogy ne eszkalálódjon a dolog.
- Először is, kérlek, sorold fel a gyógymódok szabadalmaztatásának folyamatát. – ha tanultak gyógyítói etikát, akkor ezt is tudnia kell. Akárcsak egy kísérleti bűbáj vagy találmány esetén, a kezdeti formulát egy gyógynövénykeverék vagy bájital esetén vizsgálják, hogy mennyire stabil, nem válik-e idővel toxikussá, milyen mellékhatásai vannak. Ezt követően a Kísérleti Bűbájok Bizottságánál lehet kérvényt beadni, aminek az intézésében a Mandragóra segít. A gyógynövénykeveréket bájitalmesterekből álló bizottság vizsgálja, és amennyiben jóváhagyják, akkor először korlátozott, siker esetén pedig egyre szélesebb számú önkéntesen történhetnek az éles tesztelések. Általában több éves folyamat, mire egy bájitalt vagy egy ilyen keveréket engedélyeznek. Majd a bájitalmesterek és a vizsgálatok fogják megmondani, hogy mennyire ártalmatlanok ezek, nem pedig egy gyakornok. Az el nem fogadott szerek engedély nélküli terjesztése szigorúan tilos. Nem csak a Mandragórából csaphatják ki miatta, de örökké búcsút inthet a medimágusi karriernek, mert kizárhatják.
- Második kérdés. Mit adtál a rokonaimnak. Harmadik. Van más is rajtuk kívül, akiket kezelsz? – hűvös, de célratörő mondatok, amik erősen szembenállnak azzal a féktelen haraggal rendelkező, vodkán és cigarettán élő tinédzserrel, akit még a Roxfortban megismerhetett. És azzal is, aki hópelyhes mamuszban, rénszarvasos kötényben készítette a lazacot a karácsonyi vacsorára.

Buried in the basement floor, didn't know what I had planted (https://www.youtube.com/watch?v=iwzfR7-33Wc)

(https://44.media.tumblr.com/1aa25695037b96d59c540b7e44eb0c6e/c206229130aa0c06-ab/s500x750_f1/a99e8411df9e4ed4d77c737aeabc9a1d804f3bf4.gif)

Alapvetően kényelmetlen az egész helyzet, holott nem gondolom, hogy Hagenben épp irányomba kellene rosszindulatot sejtenem, mégha éppen kíntat is ezzel az egésszel. Ami igazán érdekelne, az az, hogy vajon kitől tudhatja? Az utóbbi pár hónapban nem foglalkozom idegenekkel, akkor sem készítek nekik semmit, ha kérik, nincs rájuk felesleges energiám, mert úgyis mond ugyanazt akarják. Színes álmokat, szórakoztató hallucinációkat, átélni a részegség állapotát a mocsok másnap förtelme nélkül. Mindez egy idő után unalmas, egysíkú és fárasztó, biztosan lenne még mit felfedeznem a témában, de képtelen vagyok rászorítani magam arra, hogy érdekeljen. Talán pont ez volt az a baj, ezért köphetett valaki a levesembe? Csak azért lenne jó tudni, hogy melyik nyomorult görcs volt, hogy egy jól irányzott mozdulattal rúghassam ki alóla a lábait, ha legközelebb látom. Talán ezen a ponton mindegy is.
Pontosan tudom, hogy a kis beszédem nem segített, de nem is igazán magyarázkodni akartam. A titok kitudódott, innentől kezdve csak a részletei ismeretlenek a velem szembenülő számára.
-Persze, kénytelenek vagyunk.-válaszolok a kérdésére és küzdök azzal, hogy ne tűnjek flegmának vagy hányavetinek, de tény, hogy nem kívánok a továbbiakban az utca mágusával foglalkozni, nem érdekel a gyógyítás ebben az értelemben. Azért vagyok itt, mert ez állt a legközelebb ahhoz, amiben tehetséges vagyok és, mert Rokuro is is ezt ítélte testhezállónak, mert szerinte ez is közelebb hoz minket egymáshoz. Mindig mindennel ez volt életem során, vagy egyáltalán nem tudott megfogni vagy elkapott a gépszíj, most is ezzel álltam szemben. Azt mindenesetre világosan látom, hogy Hagen megoldani akarja a szituációt, ha kicsit erőszakosan is. A viselkedése némileg hasonlít Rokuróéra, mintha vizsgáztatna és ettől végtelenül kicsinek és kibaszott szerencsétlen csődtömegnek érzem magam. Az ilyen pillanatokban sokkal közelebbinek tűnik egymáshoz az a két fogalom, amit egyébként ritkán eresztek össze, a „nem tudom” , és a „nem érdekel”.
-Tudok róluk – mondom és közben a padlót nézem- hosszútávú, rövidtávú és mellékhatások vizsgálata, majd kérvény és végtelen mennyiségű újratesztelés, mire eljutnak addig, hogy működőképes-e a keverék az adott formában vagy kiszanálják. De, ami azt illeti, nem kifejezetten terjesztek semmi említésre méltót.
Jól van, baszdmeg, ettől az utolsó mondattól most biztos én lettem a legártatlanabb lélek széltében-hosszában az egész kontinensen, de már kimondtam és akkor sem bírom visszaszívni, ha minden erőmmel azon vagyok. A védekező mechanizmusom aktív, az agyam máris pumpálja végig a testemen az ismerős szavakat: „nem számít”, pedig számítania kellene. Rokuro előtt esélyem sem volt semmire, a segítsége és támogatása nélkül talán el sem jutottam volna arra a tudásszintre, amin most vagyok. Ritka növények, japán receptek, elvonulási lehetőség felesleges kérdések nélkül és a belém vetett hit, mindössze ezzel szórakozom.
-Liliya esetében főként teoretikus szinten beszéltünk valamiről- amiről, amúgy nem nagyon illene mélységeiben nyilatkoznom, gondolom magamban, így igyekszem arról vallani, ami érdemleges lehet-egyszerű vérzéscsillapító tinktúrát adtam neki, aminek a legfőbb összetevői a palástfű, a pásztortáska és az apróbojtorján.
Nem tudom milyen információ segítene a helyzetemen és milyen nem, azt meg még annyira sem tudom, hogy mit tud Hagen a Romanovok további ékköveinek problémáiról, de annyi fogalmam van a parasztbecsületről (nem az operáról, arról csak annyi létezik), hogy ne adjam ki azokat az információkat, amiket mások rámbíztak.
-Irina valami olyat szeretett volna, amitől jobban működik a szociális kapcsolatokat illetően-ezt bizonyára Hagen is megérti annyira, amennyire én is képes voltam rá, mégha nem is rajongok a társaságért túlzottan – egy stimulánst készítettem neki szíriai rutafű használatával és minden alkalommal igyekeztem jobban és jobban testreszabni. Ezt eleinte magamnak kezdtem készíteni, így sokat dolgoztam rajta. Ilyen módon senki mással nem foglalkozom, korábban enyhe hatású narkotikumokat kértek tőlem, ezeket elkészítettem ugyan, de csak olyan összetevőket használtam, amiket bárki beszerezhet, nem volt bennük semmi különös.

Tudom, hogy jelenleg biztosan nem hat kellemesnek a társaságom, de ezt egy szükséges rossznak érzem. Gia nem ostoba, kellően jól teljesített a Roxfortban ahhoz, hogy felvegyék ide, ráadásul valahol a tanulmányai végén járhat, bár nem tudok róla eleget ahhoz, hogy tudjam, pontosan hol. Nincs személyes kapcsolatom az itt tanulókkal, az elsődleges elköteleződésem még mindig a Szent Mungoban van. Csak időszakosan tartok itt előadásokat keleti gyógyászat, illetve alkímia témakörökben. Ha Sötét Varázslatok Kivédését kell tanítani, akkor minden bokorban találnak itt valami szerencsétlent, aki az aktuális palimadaruk lehet a Roxfortba. De ha speciálisabb tudásról van szó, akkor azért más a helyzet. Bár végül is nem bántam meg, hogy elvállaltam. Kicsi az ár ahhoz képest, hogy én mit nyerhetek vele.
Türelmesen hallgatom végig válaszait anélkül, hogy közbeszólnék. Az asztalon ülve helyeslően biccentek az engedélyeztetéssel kapcsolatos kérdésemre való reakcióját. Tisztában vagyok vele, hogy a háta közepére se kívánja az egészet, de meg kell értenie, hogy ezek a szabályok mind a saját, és mind pedig a betegei védelme érdekében van. Az sosem lehet kifogás, hogy a készítő szerint a készítmény ártalmatlan, hiszen bármikor beigazolódhat a cáfolata egy nem kívánt hatás vagy reakció miatt. Nem vagyok szent. Annak idején, még a Durmstrangban és a Roxfortban én is adtam titokban készítményeket Movrede-nek a látomások okozta fejfájások és csillapíthatatlanság nyugtatására, igaz, a bájitalt ismert recept alapján állítottam össze. Miután ötödév elején Oakley professzortól megtanultam azt is, hogy egyébként milyen információkat kötelező megadni a forgalomba hozott bájitaloknál, elkezdtem ezeket is alkalmazni. Pontosan tudom, hogy milyen az, amikor nagyon segíteni akarsz, nem véletlen ülünk ugyanazon intézményben. De csak addig segítsünk, amíg nekünk ebből kárunk nem származik.
- Liliyát Quennel Oakley professzor kezeli. Mi szüksége arra, hogy tőled is segítséget kérjen? – teszem fel a kérdést. Szándékosan nem kezelem a saját családtagjaimat (persze a Kő kutatása kivétel, de azt nem nevezném hagyományos módon kezelésnek), bár nyilván tisztában vagyok Liliya állapotával. Hiszen épp ez adja meg számomra a legnagyobb lökést, a végső motivációt, hogy minden nap újra és újra a tökéletességre törekedjek. Liliya jó kezekben van Oakley professzornál, teljes mértékű bizalmam élvezi. Nem tudok elképzelni semmit, amivel ne fordulhatna hozzá. A palástfű ugyan vezethetne valamilyen relevációra, de ennyire konkrétan nem jut eszembe a gyógynövények egyéb tulajdonsága a vérzéscsillapító képességeiken túl.
- Tisztában vagyok azzal, hogy Irina olyan, amilyen. Tudom, hogy nem könnyű neki. De ezekkel a dolgokkal önállóan kell megküzdenie. – valamennyit lazul a testtartásom, ahogy családtagjaimról van szó, még ha a viszony közöttük távol is áll a családiastól, amit karácsonykor remekül prezentáltunk Giada számára. Bár talán nem Irina pizzája volt a legvérfagyasztóbb dolog, ami azon a vacsorán történt.
- Tudom, hogy vannak könnyítést ígérő utak. De akkor sosem fogja megtanulni, hogyan funkcionáljon a társadalomban. Az már jó, ha segítségért fordul legalább hozzád, ha már hozzám nem mer. De ezek a szerek csak ideiglenesen nyújtják a felszabadultság illúzióját. – Giada velem járt a Roxfortba, még ha csak egy évet is vendégeskedtem náluk. Az iskola legnagyobb tiltott házibuliját hoztam össze, és egyébként is szívesen ittuk ezeket az italokat Liliyával, csak úgy, hangulatoldóként. Utólag már látom, hogy mennyire szét voltam esve tőle, és milyen negatívan befolyásolta a pszichémet. Hosszas küzdelem volt megszabadulni ezektől a káros szenvedélyektől. Persze nem a függőség az egyetlen dolog, amitől tartok. Nem ismerem a készítményeket, amiket Giada adott neki. Nem tudni, hogy mi lesz a szerek hosszú távú befolyása rá.
- A képzésed elvégzéséig kérlek, mellőzd a privát tanácsadásokat, és egyiküknek se adj semmit. Ha panaszuk van, a Szent Mungoban fogadjuk és legjobb tudásunk szerint ellátjuk őket. – bár a kérés szót használom, az ügyben nem fogadok el más választ. Értem én a jó szándékot, de Giada még csak tanuló, gyakornok. Egyedül senkit sem kezelhet. Körülöttem is rendszeresen sündörögtek a képzett medimágusok a gyakorlati időm alatt, hogy ne rontsak el semmit.
- A Zsebpiszok-közi, kókányolós füvesembert a profi bájitalmesterektől ezek a szabályozások különböztetik meg, amik biztosítják az előállított bájitalok és egyéb tinktúrák minőségét. Én erősen javaslom, hogy fontold meg azt, hogy indítsuk el a készítményeid engedélyeztetéseinek folyamatát. Azt azonban tudnod kell, hogy kitudódott már a dolog a magánrendeléseidről. Az étkezőben kaptam el, hogy erről beszélnek. – nem látom értelmét annak, hogy eltitkoljam, hogyan jutott el hozzám. Ha valamiről ilyen nyílt a pletyka, akkor azt érdemes komolyan venni. Egyelőre még csak pletyka, de nagyon hamar eljuthat olyan fülekig, akiknek a hozzáállása a dologhoz finoman szólva is ellenségesebb lehet.

Roxfort RPG

2004/2005-ös tanév => Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 12. - 14:46:15