Oldal nyomtatása - Szárnyas Vadkan

mennydörgés és villámcsapások
(https://i.pinimg.com/564x/4d/a7/1a/4da71a7299112c29b03ddaec9a5d84b0.jpg)

Miss Tobervic
2001. október 7.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/a3/cc/47/a3cc47be976342f76b33b5581cff9291.jpg)

let’s cause a little trouble

Csendesen ücsörögtem az egyik asztal mellett éppen a kandalló mellett. Egészen átfagytam odakint, így egyelőre némi vacogáson kívül nem sokra futotta tőlem. Az sem érdekelt Félszemű Ian éppen egy szemközti asztalnál ült és a kését forgatva az ujjai között jelezte, hogy az érkezésemnek nem lesz jó vége. Na igen, nem sűrűn fordultam meg a Szárnyas Vadkanban tizennyolc éves korom óta, amikor a mi cseppet sem barátságos úriemberünk elveszítette a szemét… egy nem túl tisztességes párbajban. Nem állítom, hogy semmi közöm nem volt hozzá, mert igen is volt és erre rendkívül büszke is voltam. Még is melyik RBF-et nemvégzett tizennyolc éves mondhatja el magáról, hogy egy profi bűnözőt megfoszt a szeme világtól – legalábbis részlegesen? Így hát most is csak kihívó mosolyt eresztettem meg felé, mintha azt mondanám: Na, gyere csak!
Ian nem volt persze tisztában azzal, hogy már nem csak egy tizennyolc éves pititolvaj vagyok, hanem annál sokkal, de sokkal többé. Annyi vér száradt a kezemen, amit ő még csak elképzelni sem tudott. A már-már bájosan gyerekes arcom csupán a sors iróniája volt, egy maszk, ami mögé elbújt minden őrült és durvaság, ami bennem tombol és amit az elmúlt négy év csak tovább rontott. Azelőtt nem öltem embert, egyszerűen nem kellett megtennem, mert valahogy más ember voltam. Inkább elmenekültem, kijátszottam az ellenfeleimet… persze akkor másféle alakok voltak a nyomomban. Nem tört senki az életemre, vagy fenyegette a szeretteimet. Valahol sejtettem, hogy a Minisztérium újabb buzgólkodásai előbb-utóbb engem is elérnek, hiszen Reagant eltűnése még mindig lezáratlan ügy volt… mégis csak egy híres költő volt és most, hogy nem áll mögöttem egy olyan név, mint Nathaniel Forest, könnyebb ezért is elővenni. Igen, én öltem meg… és igen, azért öltem meg, mert Natot bántotta. Ez pedig csak az első bűn volt, amit emberi élet ellen követtem el.
Hirtelen megráztam a fejemet. Nem is értettem hogyan jutottam megint Nathaniel Foresthez, hiszen összetörte a szívemet, hiába én hagytam el őt… valójában ő kényszerítette ki tőlem az egészet. Már új életem volt, de nem tudtam tőle szabadulni. Állandóan belemászott a fejembe, ha másért nem, hát a közösen nevelt gyerekek miatt. Hangosan sóhajtottam és inkább lehúztam az előttem álló pohár tartalmát. A lángnyelv kellemesen átmelegítette a testemet ugyan, így az elmém is megtisztult. Végre Aiden, az ő dohányillata és szürke-barna szempár töltötte meg a gondolataimat… ez volt a helyes és a jó, mert ezt élveztem és szerettem most. Megnyugtatott, még ha nem is volt kifejezetten kedves velem általában. Nem vártam már rég babusgatást, azokat az időket magam mögött hagytam. Intettem a kocsmárosnak, hogy ugyan hozzon már még egy lángnyelvet, majd ismét kihívóan emeltem a tekintetem a félszemű fickó felé. A mosolyom ezúttal kiegészült egy apró mozdulattal: a kabátom zsebébe nyúlva díszített markolatú tört vettem elő és csak úgy kitettem az asztalra, hogy lássa, nekem is van mivel kaszabolni… és ha olvasta a Prófétát tudhatta, hogy nem ő lenne az első, aki bizony véres véget érne a kezeimtől. Igaz, hogy a csuklyás pasas nem halt meg, de azért rendesen belé csapódott az penge… azóta sem kaptam vissza a bicskámat az auroroktól. Ezért is kellett beszereznem ezt a csinos kis darabot az STB-ről, mikor a Zsebpiszok közben jártan legutóbb.
A markolata fogott meg, ami szépen ezüstösen csillogott és még egy-két drágakő is díszitette, szépen csillant meg a kocsma sápadt őszi hangulatában. Valahogy ez jobban érdekelt, mint a félszemű dilis a szemközti asztalnál.
Ahogy ezen gondolkodtam, éreztem, hogy nyílik az ajtó. A huzat kicsit behozta a kinti hűvös levegőt, meg a dörgés hangját. Megborzongtam egy pillanatra, inkább jó értelemben. Szerettem a viharokat, valahogy furcsán otthonos érzést adtak… mármint ha az ember odabentről nézte, a biztonságos környezetből.

Mennydörgés és villámcsapások
Elliot San
2001. október 7.

Prológus

More or less

Arelia éppen, hogy beért a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra és már nyitotta volna ki a megfelelő ajtót, amikor egy papírrepülő röppent hozzá. Elkapta a levelet és kihajtogatta, a pergamenen a következő kézzel írt sorok álltak:

Arelia Tobervic!

Azonnal hivatják az Aurorparancskokságra.

Ap.

Arelia indult is a lifthez, ahol végig azon gondolkozott, hogy miért kérethetik őt oda. Ahogy belépett a parancsnokságra, már egy auror fogadta egy aktával a kezében.
- Miss Tobervic! Be kéne hoznia egy tagot, mielőbb.
Arelia csak hallgatott és a dossziéra pillantott.
- Látja, róla lenne szó… – Kihajtott aktában az Elliot O'Mara név állt. Alatta a mozgó arcképe, melyen a kölyökképű férfiból durva őrület sugárzott egy kihívó vigyorral egybekötve.
- Pontosan miért kell előállítanom? – Nézett a kollegára, majd vissza, a sorokon végigfutó ujjakra.
- Nézze csak az aktáját, tetemes priusza van. Piti stiklikkel kezdet, egy tolvaj, de aztán több eltűnés és gyilkossági vád is érte, de a bennfentes alvilági és a fentebb körök béli kapcsolatai miatt sosem tudtunk rábizonyítani semmit.
- Nem ő volt, akiről írt a Próféta, hogy a Csillagleső Fesztiválon…’
- De igen, ő az, Elliot O'Mara. Arról itt van szó. – Lapoz oda a Fesztiválon dokumentáltakhoz. – De látja, ezt itt? – Tol felé a karton lap szélére egy képet Aphrodité kupájáról. Arelia, mint az arcképet, ezt is jobban megnézi.
- Mi köze ehhez a varázstárgyhoz?
- Nos, hát az, hogy a gyanú szerint ellopta, mint sok egyebet, de ez a tárgy még a feketepiacról sem került elő.
Arelia tovább olvas és megakad a szeme egy néven; Nathaniel Forest, ami többször is szerepel a jelentésekben.
- És ő, kicsoda?
- Kapcsolatban voltak. A felsőbb elitből egy személy, a protektorai védték az ügyét.
- Vele beszéltek már? Tud valamit a kupáról?
- Nem, de fogja az aktát és lásson hozzá!
- És később, Nathaniel kihallgatható?
- Esetleg. Előbb Elliotot hozza be! Most az a feladata. – Arelia bólintott és az átvett dossziét a hóna alá csapta.
- Viszont, legyen körültekintő és óvatos. Nem veszélytelen alak, kegyetlen varázsló. És a Szárnyas Vadkanban találja. Sok sikert Miss Tobervic! – Azzal az auror meghajlította magát és sarkon fordulva visszament az asztalához.
- Értem. – Bólintott Arelia is, bár nem igazán volt kedve elmenni Roxmortsba, főleg nem a Szárnyas Vadkanba, amit egy lepukkant, koszos csehónak tartott, de tisztában volt vele, hogy az auror szakma nem könnyű és nem kívánság műsor, szóval nem visszakozhatott a kiadott feladat ellen, de hát, ha kényelmesebb hivatásra akarta volna adni a fejét, akkor nyitott volna egy kalapszalont.

A levegő egy pillanatra megrezzen, majd feltűnik a hopponáló Arelia Zonko Csodabazárja előtt.
Esik. Morajlik az égbolt. Metszően hideg szél fúj.
Arelia megigazítja magán nerc-stóláját, összébb húzza a fekete, vastag posztóból készült úti-köpenyét, ami alatt kedvenc méregzöld selyem ruháját viseli, mely mellrészben szolid, fekete csipkével díszített, ami a ruha ujján és a szoknya szegélyében is megjelenik díszítő mintaként, ezeket leszámítva a ruha egyszerű, elegáns szabásvonalú, ezért meglehetősen kényelmes is. A szetthez, egy hozzáillő fekete kalapot visel, amit egy kalaptű rögzít, melyen zöld, fekete és egy lila toll is díszeleg.
Fogja és kinyitja lila esernyőjét, majd elindul az enyhén felázott utacskán a Szárnyas Vadkanba. Gondolatai Elliot O'Mara körül járnak, és amiket róla olvasott s hallott. Elhatározza, hogy körmönfontan fog bánni a kölyökképű férfiúval és kiszed belőle, mindent, amit lehet, mielőtt bevinné a Minisztériumba.
Vajon, egy ilyen alvilági sorozatgyilkost, miért vett a védelmében egy olyan neves író, mint Nathaniel Forest, főleg, ha köze van Elliotnak a híres költő Reagan eltűnéséhez is? Mit ehetett rajta vagy nem is tudott ezekről? Nem hiszem, hogy sok örömét lelhette egy ilyen alakban. És ha Elliotnál van a kehely, akkor miért nem adta el, vagy ha elrejtette, akkor hova?
Arelia ezeken a kérdéseken mereng, ahogy az esernyőn az esőcseppek kopogását hallgatja, egészen addig, amíg a Szárnyas Vadkanhoz nem érkezik. Megáll előtte s végigpillant a nem éppen hívogató épületen. Összecsukja az ernyőjét és párszor ki-be hajtva, lerázza a róla vizet. Majd behajtva, a résnyire nyitva maradt ajtót, amit az előtte belépő (aki nyilván barlangban születhetett) nem tett be maga után, és a szél is benyomhatta. Viszont ő becsukja az ajtót, ami a huzat miatt egy kicsit hangosabbra is sikeredik. Összeköti ernyőjén a szalagot, majd a szokásos módon a csuklójára akasztva, leveszi a kesztyűit, miközben körbepillant a kocsmában.
- Üdv uraim! – Szólal meg üdvözlően, kissé hallhatóan maníros hangon, mert magán kívül nem lát egy hölgyet sem a fogadóban, amin nem is csodálkozik a helyet tekintve.
Mindig elképed, hogy ennek a fogadónak a tulajdonosa az ifjabb Dumbledore fivér.
Úgy tesz, mintha nem különösebben keltette volna fel a figyelmét Elliot O'Mara. A csapszék felé fordul, ahol egy félszemű fickó vet rá egy hanyag pillantást, majd késével tovább piszkálja az ujjait, miközben feltűnően Elliotot mustrálgatja. Mikor Arelia a pulthoz lép, a pasas ránéz. Mivel, ő nem jártas erre, fogalmas sincs a félszemű nevét illetően.
- Kocsmáros uram, egy brandyt, legyen kedves! – Ahogy a félszemű az italt egy ehhez való pohárkába kitölti, Arelia fogja a brandyjét és leül egy asztalhoz, ami átellenben nincsen annyira távol Elliot asztalától, de mindenképpen hallótávolságon belül van és elég közel, hogy a táskájából kivett Hírverő újságot kellemes fényben olvashassa a kandalló megvilágításában. Az újságot maga előtt tartja, szinte abba temetkezve tesz úgy, mintha olvasná, és csak akkor hajtja félre vagy ereszti le, amikor a brandyjébe kortyol.

Még hosszú pillanatokon át bámultam a Félszeműt, ahogy a késével bohóckodik, s közben néha-néha végig cirógattam saját fegyverem díszes markolatán. Talán valamiféle nevet kéne neki adnom… talán a Bosszúálló vagy valami hasonló címet érdemelte volna, nekem azonban ezen csak felhorkantani sikerült. Nem rajongtam a túlzottan az ilyen fennköltségért… túl drámai volt a nyers ízlésvilágomnak és amúgy is. Miért neveztem volna el egy fegyvert? Nekem elég volt a tény, hogy könnyen vért lehet venni vele, ha éppen arra vágyom. Olyan lazán jött ez a gondolat, mintha nem is életekről lett volna szó… Reagan megölése és kétszeri eltűntetése óta valahogy mindez nem tűnt olyan nagykunsztnak. Talán csak azért, mert általában valaki védelmében öltem meg azokat az embereket, akik megérdemelték.
Éppen csak kiszúrtam, hogy valami nő érkezett a szemem sarkából. A tekintetem azonban nem vándorolt rá, csak figyeltem a félszeműt. Még mindig nagyra volt magával és bökőjével… de hiába, mert engem ugyan nem ijesztett meg. Nem ért annyit az életem, hogy féltsem egy kicsit is vagy megpróbáljam magam kezdeményezni a támadást, mielőtt még tőrbe csalna. Inkább lehúztam a következő adag lángnyelvemet, hogy kellemesen bizseregve induljon meg a gyomrom felé, felmelegítve az egész testemet.
Az elmúlt időszakban megint leadtam egy jó pár kilót, annyira, hogy új ruhákat is kellett vennem. A tükörben pedig láttam, ahogy a bordáim kirajzolódnak a bőröm alatt. Nat Forest gyűlölte volna, ha így kell látnia… de most nem állt mögöttem az étkezőasztalnál, követelve szinte, hogy pusztítsam el az aznapi ebédet vagy a vacsorát… ahogy ezen elmélkedtem olyan furcsa érzésem támadt és a korábban érkezett nő asztala felé pillantottam. Nem tudom mi lehetett ez, talán csak egy megérzés. Hírverő, brandy. Ez a nő aztán minden volt csak idevaló nem.
Felkeltem az asztalomtól. A balkezembe fogtam a tőrömet és azzal sétáltam át hozzá. Közben persze figyeltem a félszemű tekintetét, aki megrémült, mintha neki akarnék menni. Ahogy említettem nekem aztán nem ért annyit. Megigazgattam a kabátomat, mint egy igazi úriember, majd kérdezés nélkül leültem a nő asztala mellé. Egy ideig nem szólalta meg, csak benéztem az újság mögött megbúvó arcra.
– Hellóka – közötlem, végig nézve a számomra nagyon furcsa kinézetű nőn, aztán felkönyököltem az asztalára, csak úgy közénk helyezve a tőrt, hátha lenne kedve Félszemű Iannek mégis csak felkelni és idesétálnia, hogy alaposan rám ijesszen… legalábbis ő biztosan így tervezte volna. – A Hírverőt nem csak gyógyósok olvassák? – kérdeztem a lehető legőszintébb érdeklődéssel a hangomban. Na nem, mintha akkora szakértője lettem volna az aktuálisan divatosnak számító médiumoknak, hiszen leginkább csak azzal találtam szemben magamat, hogy a képem ott bámul vissza a hasábokról… Utáltam Vitrolt, meg minden pletykaéhes újságírót, mint például azt a Jadislandot, aki megpróbált a lakcímem kiadásával megzsarolni, csakhogy egy remek cikket hozhasson le rólam és Natról.
– Még egy lánynyelvet! – intettem aztán a kocsmáros felé.

Mennydörgés és villámcsapások
Elliot San
2001. október 7.

In medias res

More or less

Arelia lapoz egyet az újságban, ahogy összefogja a Hírverőt, látja, hogy Elliot O'Mara és a kocsmáros között továbbra is fennáll valamiféle mélyen gyökerező ellentét, mert Mr. O'Mara figyelmét teljesen leköti. Arelia fel nem foghatja az ellentétet közöttük, de az igazat megvallva nem is nagyon érdekli és nem is azért van itt, hogy egy gyanúsított és egy koszos csehó kocsmárosának a viszonyával foglalatoskodjon.
Arelia az újságba bámulva, hallja, ahogy Elliot hátra tolja a székét, és a lépteit a padlón, ahogy odasétál az asztalához. Addig nem mutat figyelmet Mr. O'Marának, amíg nem csikordul az egyik szék és helyet nem foglal az asztalánál. Félrehajtja a Hírverőt, először a férfiúra pillant, aki ráköszön.
- Már elnézést, de hogy gondolja, hogy csak ideül? – Szól Arelia, kissé felháborodott hangon, az alapvető udvariassági etikett mellőzése miatt. Ekkor helyezi az asztal közepére Mr. O'Mara a ékkövekkel kirakott díszes tőrét. Arelia rápillant a tőrre, de a szeme se rebben és a lehető legnyugodtabb hangján folytatja.
- Ezzel mit szándékozik tenni? Nagyon szép tárgy, de gondolom nem azért tette ide, hogy nekem adja? – Válaszolja a legcsekélyebb érdeklődést sem tulajdonítva a dolognak, bár a tőr kialakítását nézve, egyből felmerül benne a gondolat, hogy alighanem ez is valami eltulajdonított értékes darab lehet, akárcsak a kehely. Arelia nem mutat figyelmet a tárgy iránt, azért sem, nehogy Elliot egyből gyanakodni kezdjen, hogy utána és az eltűnt kupa után nyomoz. Nem riaszthatja el már az elején, mielőtt még szóra bírta volna. Elég óvatos és gyanakvó személynek tűnik, akinek meg van a magához való esze. Szóval, mintha csak egy ott fogyasztó vendég lenne, egy hölgy, aki méltatlankodik egy asztalához lépő idegen viselkedésén, ő is köszön.
- Egyébként, örvendek Mr.. Oh, nem is tudom, hogyan szólíthatnám, nyilván rövid az eszem és elfelejtettem a nevét.
A kölyökképű ekkor csak könyökölve az asztalon, egy kérdéssel áll elő.
- Az én nevem Arelia Tobervic. Mondanám, hogy kérem, üljön le, de már nem szükséges. Ami pedig az olvasmányomat illeti, nos, hát nézőpont kérdése, hogy ki a gyogyós, uram. – Megnyomja a mondat végi megszólítást, miközben összehajtja az újságot és leteszi a mellette lévő székre. Mr. O'Marára pillant, akinek a tekintetén látja, hogy követi a kézmozdulatait. Ekkor Aréliának remek ötlete támad, hogy a beszédtémára terelje a szót és lássa Elliot hogyan reagál.
- Gondolom, Ön inkább Reggeli Próféta olvasó. Nyilván olvasta a Csillagleső Fesztiválon történteket. – Ekkor rendel Elliot még egy italt magának. Arelia egy pillantásra sem méltatja a kocsmárost, tekintetét Mr. O'Marán tartja, majd csevegő hangon kérdezi a Reggeli Prófétában írtakról.
- Mondja kérem, mit szól maga mind ehhez? És persze, érdekelne, hogy miért tisztelte meg társaságával az asztalomat? – Aztán csak egy sejtelmes mosollyal hátradőlve néz Elliotra.

Ez a nap is egy unalmas szarnak tűnt, leszámítva, hogy Félszemű Ian éppen arra próbált rávenni, hogy új becenevet teremtsek neki. Bizony, mert mostantól Vak Ian akart lenni, legalábbis az alapján, ahogy újra meg újra megpiszkálta a kezében szorongatott kést. Ez is unalmas volt. Szimplán tudtam, hogy legyőzném és nem vonzott a tény, hogy gyorsan véget vessek a szenvedéseinek. Szóval ideje volt felpörgetni a hangulatot és valaki kellemesen felidegesíteni ahelyett, hogy őt bámulnám. Ezért a leggyanúsabb embert szúrva ki magamnak a kocsmában, szépen áttelepedtem egy másik asztalhoz.
Nem volt szokásom finomkodni, csak lehuppantam a félig kihúzva felejtett ülőalkalmatosságra és egy ideig érdeklődve bámultam be az újság mögé, hogy a túlzottan is bepozícionált hajkorona tulajdonosára bámuljak. Durva milyen arcok vannak mostanában, de ez legalább érdekes… legalább annyira, mint Mr. Flores bajsza.
– Már elnézést, de hogy gondolja, hogy csak ideül? – háborodott fel, miközben a rövid tőr is szépen helyet kapott az asztalon. Én pedig csak szépen hátra dőltem a székbe és keresztbe vetettem a lábaimat.
– Hát pont így. – Mosolyodtam el a tetszetős kiakadás félén. Megmondom őszintén, ezért éri meg élni. Ha éppen nem kincsek után rohangálok vagyok élem az életemet odahaza Muci oldalán, akkor mások bosszantása tud csak igazán boldoggá tenni. Ez valahogy olyan volt, mint másnak az olvasás… hobbi. Ez volt a legjobb szó rá.
– Ezzel mit szándékozik tenni? Nagyon szép tárgy, de gondolom nem azért tette ide, hogy nekem adja? – pillantott a szépen felcicomázott tőrre. Valóban gyönyörű volt, csak úgy vonzotta az ember tekintetét. Mivel a Sötét Tárgyak Bolhapiacán – népszerűbb nevén: az STB-n – vettem, biztos voltam benne, hogy egy-két halálos átok is ücsörgött rajta, várva, hogy valaki szépen megfogdossa. Rám nem hatott túl erősen az ilyesmi, ha pedig még is hát már annyit benyeltem belőlük, hogy kioltották egymást. Gond nélkül fogdostam össze mindent, amit csak lehetett. Legfeljebb kicsit rosszul éreztem magam.
– Ha gondolja megveheti tőlem, de törékeny alkatnak tűnik, szóval nem annyira ajánlom. Az ilyen tárgyak veszélyes dolgokat hordozhatnak magukon – rántottam vállat. Teljesen nyugodt voltam egyébként, leszámítva, hogy annyira élveztem a helyzetet, hogy a széles vigyort alig tudtam levakarni a képemről.
– Egyébként, örvendek Mr.. Oh, nem is tudom, hogyan szólíthatnám, nyilván rövid az eszem és elfelejtettem a nevét. – Nem reagáltam egyelőre, mert nem volt köze a nevemhez, csak könyökölve az asztalon bámultam tovább az asztaltársaságot, meg a Hírverőt. Ebben emlékeim szerint csak kétszer jelent meg az arcom, a többi alkalommal csak Nathaniel Forest kistáskájaként emlegettek. Végül is, talán ez volt a jobbik megoldás. – Az én nevem Arelia Tobervic. Mondanám, hogy kérem, üljön le, de már nem szükséges. Ami pedig az olvasmányomat illeti, nos, hát nézőpont kérdése, hogy ki a gyogyós, uram.
Felhorkantottam.
– Ebben egyetértünk. Szóval rajtam kívül mindenki gyogyós – bólogattam és alig vártam, hogy megérkezzen a következő adag lángnyelvem. Szívem szerint egyből lehúztam volna, de mivel ez már a harmadik volt, nem akartam elkapkodni. Azért három pohár után már kezdtem érezni azt a jótékony bizsergést, mióta megint kevesebbet ettem.
– Gondolom, Ön inkább Reggeli Próféta olvasó. Nyilván olvasta a Csillagleső Fesztiválon történteket. – Magyarázta, én pedig csak bólintottam. Nem akartam azt mondani, hogy nem éppen olvasom a Prófétának nevezett szennylapot, de miután az öcsém felhívta a figyelmemet, hogy a nevem szerepelt benne, kénytelen voltam kézbe venni. Mondjuk tény, legalább elismerték, hogy nélkülem szart sem ért az egész aurori kiszállás. – Mondja kérem, mit szól maga mind ehhez? És persze, érdekelne, hogy miért tisztelte meg társaságával az asztalomat?
Én is hátra dőltem, akár csak ő. Valami nem tetszett ebben a kérdésben, de egyelőre nem zavart. Szeretek veszélyesen élni, ez pedig izgalmasabbnak tűnt egyelőre, mint a szemtelen ember bámulása.
– Egész pontosan melyik részéhez? – kérdeztem vissza, ugyanis elég sokrétű hírről beszéltünk. Egyrészt kimentek az aurorok, miután meglepő módon megint történt valami, majd nem csináltak semmit, csak vallomásokat vettek fel, aztán én, Mr. Elliot O’Mara, ex-Forest, leszúrt egy fickót a legtökéletesebb késdobós mutatvánnyal, hogy végre legyen kihallgatható foglya a minisztériumnak. Valljuk be, nem éppen az aurorok érdemelnek kitüntetést, mert végre lőreléptek a nyomozásban, sokkal inkább én.
– Csak mert emlékeim szerint egy halom inkompetens aurort kiküldtek egy helyszínre, s végül nem is ők oldották meg az ügyet, hanem én. – Húztam el fintorogva a számat. – Valamelyik újságtól jött, mi? – Néztem végig rajta. Mostanában egy halom pletykarovatos barom rám szállt, hogy nyilatkozzak a szakításról vagy éppen a hülye fesztiválról. Igen, mert már tudtak hozzám vezetéknevet kapcsolni és ez újra felpörgette a dolgokat. Ezért sem mentem már Londonba nagyon. Itt Roxmortsban eddig a kutya sem keresett.

Mennydörgés és villámcsapások
Elliot San
2001. október 7.

In medias res

More or less

Ahogy Mr. O'Mara hányavetin leül a székre, hiába próbál magas lóról beszélni és viselkedni, mert Arelia átlát rajta. Leginkább csak egy mihaszna, elkallódott és meg nem értett suhanc benyomását kelti benne, aki így próbálja elrejteni bizonytalanságát és szorongásait. Egy vézna, nemtörődöm, háládatlan s önző fiút lát benne, aki ha nem kapja meg, amit akar, akkor erővel veszi el, eltiporva akárkit, vagy ha nem lehet valami az övé, akkor tör, zúz és pusztít, mint egy aljas kölyök, akitől el lett véve a játékvonata, ami az egyetlen szórakozását jelentette.
- Akkor remélem kényelmesen ül. – Válaszolja Arelia szárazon, elnézve Elliot flegma mosolyát, aki még mindig nem fogta fel, hogy milyen asztalhoz ült le.
Miss Tobervic nem jár a Sötét Tárgyak Bolhapiacára, mert nincs szüksége efféle csecsebecsékre, hacsak hivatali ügyek miatt nem kell kimennie, egy-egy sötét tárgy okozta átokmegtörésére és a helyszínelést elvégeznie. Tavaly például le kellett foglalnia a Boring & Burkestben egy Volt-Nincs szekrényt.
Ekkor Mr. O'Mara igen kiváló ajánlatot tesz, mert eladásra kínálja az asztalon heverő tőrét, bár nem mintha Arelia megakarná venni, eme sötét portékát, mert alighanem csak eltörné, de a gyanúsított lehetőséget adott ezzel, hogy feltűnés nélkül a kupát is szóba hozza.
- Valóban, eladná nekem? Szóval, Ön foglalkozik ilyen dolgokkal is, mint a kereskedés? – Kérdezi komoly hangon, ahogy érdeklődve Elliot vigyorgós arcát fürkészi. Aki, Arelia nevét illető finom fricskájára sem mutatkozik be, még akkor sem, mikor ő ezt megteszi, de nem kéri rajta számon még egyszer a dolgot, csak szemet huny felette, mint egy elhanyagolható tényezőn a jelen helyzetben. Viszont, az kiderül számára, hogy Mr. O'Mara nem tudja róla, hogy auror, mert a neve nem mondott neki semmit, így nyugodtan folytathatja.
- Ez a tőr nem érdekkel, de esetleg eladhatna vagy beszerezhetne nekem egy másik tárgyat, Aphrodité kupáját. – Elhallgat és felhajtja brandyjét, hogy a lehető legközömbösebbnek és szimpla érdeklődőnek tűnjön, s ne keltse egy nyomozó benyomását.
Elliotnak a Hírverőre és az enyhe riposztjára adott fennhéjázó válaszát, Arelia elengedi a füle mellett, de a horkantását megmosolyogja.
- Ha így gondolja. Nem irányíthatom a tekintetét. – Ekkor int a kocsmárosnak. – Töltsön nekem is még egy brandyt, kérem. – Igaz, nem lenne szabad szolgálatban innia, de a kötetlen társalgás látszatát fenn kell tartania.
A Csillagleső Fesztiválról feltett kérdésére Elliot először csak bólint, bár arcán lát némi fintort, de a férfiú nem szólal meg, csak mikor a lángnyelv whisky és a brandy is az asztalra kerül, akkor is először csak értetlenül és óvatos kitérő kérdést tesz fel. Hallgatva arról, hogy miért ült ide, akárcsak a nevéről is. Majd Arelia kérdezősködése nyilván gyanút ébresztett benne, mert arra gondol, hogy valamelyik sajtótól jött.
- Ugyan ne szerénykedjen, Mr. O'Mara. Felismertem az újságokból. – Arelia belekortyol a brandyjébe és némi hallgatólagos hatásszünetet tart.
- Csak nem voltam biztos benne. Mondja, milyen érzés volt elkapni azt a halálfalót? Ott volt annyi auror és mégis maga intézte el. Csodálatos. – Mondja neki legyezgetve az egoját, hogy elnyerje bizalmát és közlékenyebb legyen. Felveszi a székről és az asztalon tolja Elliot felé az újságot, mert a Hírverő is lehozta a cikket és az arcképe ott néz vissza rá a címlapon.
- Nem vagyok riporter Mr. O'Mara. Inkább, fogalmazzunk úgy, hogy egy műkedvelő, akit érdekkelnek a régi varázstárgyak. – Esze ágában sincs még a tudtára adni, hogy auror, nemcsak azért, mert akkor aligha álla vele szóba, de az előbbi megjegyzései után, nyilvánvaló ellenérzései vannak az aurorok iránt. Arelia, úgy gondolja, egyelőre célravezetőbb, ha Elliot csak egy jól szituált civilnek véli.

Nem stimmelt valami határozottan ezzel a nővel. Nem a cseppet sem érdeklődő testtartása árulta el. A kérdés, ahogyan feltette… kimért volt? Egy dolog. Egy csomó karót nyelt alak mászkál az utcán, vagyis nála sokkal rosszabbak. Azonban, ahogyan megfogalmazta a kérdést a tőrrel kapcsolatban, hirtelen az az érzésem támadt, hogy túl sokat akar tudni.
– Valóban, eladná nekem? Szóval, Ön foglalkozik ilyen dolgokkal is, mint a kereskedés?
Szinte ösztönösen furcsa, kissé talán gúnyos grimasz ület ki az arcomon. Egy potenciális vevő sosem így kérdezné meg ezt. Túl sokkal volt dolgom már ahhoz, hogy ezt tudjam, így biztosra vettem, hogy újságíróval vagy valami hasonlóval lehet dolgom. Nem reagáltam inkább, ő mégis folytatta.
– Ez a tőr nem érdekkel, de esetleg eladhatna vagy beszerezhetne nekem egy másik tárgyat, Aphrodité kupáját.
Az ismerős műtárgy nevének hallattán megköszörültem a torkomat. Nem akartam túl sokat elárulni róla, így inkább nem kötöttem az orrára, hogy egyszer még a birtokomban is volt ez a kupa, miután a kultistákra törtem egy barlangban… persze ők azt hitték az istenük jelenik meg valamiféle látomásként. Túl sok volt a drog és az alkohol, én pedig elloptam a kupát. Aztán szépen tovább adtam s tudtommal egy harmadik féltől visszavásárolta a tulajdonos végül. Hogy azóta mi volt a sorsa nem érdekelt, én megvizsgáltam és végül elcseréltem egy mérgezett porcelánalmára, ami valljuk be, sokkal érdekesebb, mint egy varázsragasztóval bevont kupa.
– Nem foglalkozom ilyesmivel. – Közöltem már-már hidegen a tényt. Nem akartam belemenni ebbe a játékba, de az máris fúrta az oldalamat, hogy egy újságíró még is honnan a búbánatból tud arról az esetről. Nat mindent megtett, hogy ne kerüljön nyilvánosságra a múltamból semmi. Lényegében a Csillagleső Fesztiválon végrehajtott tetteimig a vezetéknevemet sem tudta biztosan nagyközönség… de most már csak egy karnyújtásra voltam onnan, hogy Rowle-ként is elfogadjanak, azaz kiderüljön, hogy valójában – ja nem – aranyvérű vagyok. Nem akartam. Nem akartam, hogy rám szálljon a média és megpróbáljanak összeboronálni a végén mindenféle aranyvérű nőcskékkel. Már választottam egy életet és azt akartam tovább élni.
Nem örültem, hogy erre terelődött a téma. Innentől ugyanis biztos voltam benne, hogy ez a nő akar valamit… csőbe húzni. Nem baj… próbálkozzon eljátszadozhatunk itt egy kicsit, míg odakint enyhül a vihar. Aztán szépen hazasétálnék Aidenhez a Cukormáznak nevezett házunkba, ami leginkább a mesebeli mézeskalácsból épített kunyhókra hasonlít. Erre vágytam, meghittségre és pihenése.
– Ugyan ne szerénykedjen, Mr. O'Mara. Felismertem az újságokból.
– Na nem mondja… – Forgatta meg a szemeimet némi gúnyos éllel a hangomban. Eddigre már bőven leesett, hogy ismer és ennek nem örültem. Ha pedig Elliot O’Mara nem boldog, akkor az egész világ nem lesz az. – Mit akar Merlin szaros valagára? – szakadt ki belőlem a kérdés. Igenis újságíró volt, ha meg nem az, akkor egy béna magányomozó vagy auror… innentől kezdve a mogorvább arcommal találta szemben magát.
– Csak nem voltam biztos benne. Mondja, milyen érzés volt elkapni azt a halálfalót? Ott volt annyi auror és mégis maga intézte el. Csodálatos.
Megköszörültem a torkomat és egy veszélyes villanással a tekintetemben, közelebb hajoltam hozzá. Egyelőre nem nyúltam a lángnyelvért, csak hagytam, hogy az erős aroma rám találjon és egészen magával ragadjon. Tudod milyen volt, te nő? Szar. Rohadtul szar, mert nem döglött meg. Ezzel a gondolattal bámultam rá, de az ajkaim egészen más dolgot formáztak meg:
– Kérne egy autogramot vagy mi van? – érdeklődtem továbbra is ugyanazon a gúnyos hangon, mint eddig.
– Nem vagyok riporter Mr. O'Mara. Inkább, fogalmazzunk úgy, hogy egy műkedvelő, akit érdekkelnek a régi varázstárgyak.
Na erre már tényleg hátra dőltem és beleittam a lángnyelvbe. Két jó nagy kortyot vettem magamhoz, ami éppen elég volt hozzá, hogy még „jobb” hangulatba kerüljek. Nem tetszett a kérdezősködés, a túl sok tudás… mintha bemagolt volna egy Elliot O’Mara kézikönyvet. Mondjuk tény, hogy Nat írt rólam ezt-azt, mikor még azzal etettük egymást, hogy örökké szeretni fog. Aztán persze jött az arcra esés és a tény, hogy csak nekem volt ő az igazi.
– Én inkább úgy látom, hogy Elliot-kedvelőbe ment át. – Jegyeztem meg, cseppet jelezve, hogy túlzottan is érdeklődő. – Nem igazán értem mit akar tőlem – Válaszoltam kimértebben, mint általában. Szuper lenne, ha Nat még azt is a fejemhez vághatná, hogy szart kevertem és ezzel megint összefüggésbe kerül a nevünk… ráadásul felőltlen vagyok, és nem tudok normális apaként viselkedni. Pont elégszer megkaptam már, hogy pont az a baja velem, amit régen szeretett és imádott. Még találkozni akarok ebben az életben a fiammal és csak remélem, hogy Nat nem viszi magával Kínába örökre.
– Inkább mondja a konkrétumokat. A kupát pedig azóta nem láttam, hogy alaptalanul meggyanusítottak valamivel. De gondolom ezt tudja, miután ennyire konkrétan belemászott az életembe.

Mennydörgés és villámcsapások
Elliot San
2001. október 7.

Konfliktus

More or less

Arelia látja Elliot reakcióján és viselkedésén, hogy nem bízik meg benne. Ez az érzés kölcsönös, hiszen Miss Tobervic túl sokszor találkozott munkája során olyan sötét varázslókkal és boszorkányokkal, akik kérdés nélkül képen köpik, még az anyjukat, társaikat vagy a barátjukat is, ha érdekükben áll.
- Nem foglalkozom ilyesmivel. – Válaszolja Elliot, amiről Arelia persze tudja, hogy hazugság, hiszen Mr. O'Mara tolvaj és többszörös gyilkos, ahogy az aktájában is szerepelnek az esetek, amikben gyanúsítottként van nyilvántartva.
Arelia nem felel erre, csak egy hallgatással hagyja helyben. Egyelőre nem kérdezve többet Aphrodité kupájáról.
Aztán, amikor Miss Tobervic azt mondja neki, hogy felismerte a Hírverőből, hozzáállása, hangja és a fellépése is még ellenségesebbre vált, annál is jobban, ahogy ideült az asztalhoz.
- Na nem mondja… mit akar Merlin szaros valagára? – Arelia az ingerültebb és vulgárisabb megnyilvánulásra fészkelődni kezd ültében és felemelve egyik kezét szól:
- Ne ragadtassa el magát! – Tovább fűzve a szót, próbál puhatolózni a kölyök képűnél, de Mr. O'Mara tekintetének villanása jelzi számára, hogy legyen még óvatosabb és előrelátó vele, mert nincs értelme a további kérdéseknek; Elliot ha tudna se mondana semmi használható információt a kehelyről és a Csillagleső Fesztiválon elkapott halálfalóról.
Arelia leveszi Elliotról a tekintetét és nyugalmát megőrizve pillant a kocsma ablakai felé, melyeket majdnem benyom a szél, ahogy az eső veri az üveget. Odafordított fejmozdulatra a kalapján lévő tollak hevesen lengedeznek.
- Kérne egy autogramot vagy mi van? – Arelia a lekezelő és gőgös kérdésen nem lepődik meg, de mielőtt válaszolna, poharát emelve hajtja fel az itala felét. Ahogy a pohár koppan az asztalon, Miss Tobervic rápillant Elliotra. Arelia arcvonásai megkeményednek és olyan éles és hivatalos hangon szólal meg, amivel szinte vágni lehet.
- Mr. O'Mara. – Szólítja meg, mielőtt még Elliot tovább mondaná a magáét, amiből Arelia egy szónak sem tud hitelt adni és nem is látja értelmét, hogy ezt a beszélgetést folytassák. Ideje elvégeznie, amiért ráállították erre a varázslóra és ide küldték.
- Aligha az autogramjáért vagyok itt. A Mágiaügyi Minisztériumból jöttem, az ügyével megbízott auror vagyok és be kell Önt vigyem az aurorparancsnokságra, kihallgatásra. – Miss Tobervic hangja továbbra is fagyos és tényeket közlő. Az esőverte ablakra pillantva fogja meg esernyőjét és mintha csak indulásra készülne, keresztbe fekteti az ölében.
- Jelen esetben két lehetősége van Mr. O'Mara. Vagy jön a Minisztériumba önszántából és bekísérem vagy kényszerítenem kell. Persze, megpróbálhat elmenekülni vagy támadni, de nem ajánlanám. – Arelia nyugodt hangja mellett, a szemei ragyogóan izzanak, melyek Elliot arcát és mozdulatait fürkészik.
- Szorgalmazom, a békés együttműködést. – Persze Miss Tobervic sejti, hogy a kölyök képű, sötét mágusnak nincsenek az elhangzottak az ínyére. Ezért veszi elő pálcáját és szegezi rá az asztal alatt. Ami Arelia részéről szimpla elővigyázatosság s előregondolkodás, hogyha átkokat küldenének egymásra, akkor egy petrificus totalussal mielőbb leteríthesse.
- Szóval, Mr. O'Mara? – Kérdi Arelia, miközben fogja és megissza a brandyje maradékát, ezzel is jelezve, hogy ha nincs ellenvetése, akkor indulhatnak is. Rövidre zárva ezt a kis kocsmai intermezzot.

Ne ragadtassam el magamat? Hogy a viharba ne? Felháborított, hogy még egy rohadt lángnyelvet sem tudok anélkül meginni, hogy valami újságíró… bár jelenesetben auror ne járna a nyakamra. Nem voltam hülye. Pontosan tudtam, hogy akar valamit, attól a perctől kezdve, hogy kiszúrtam az asztala mellett ücsörögve.
– Aligha az autogramjáért vagyok itt. A Mágiaügyi Minisztériumból jöttem, az ügyével megbízott auror vagyok és be kell Önt vigyem az aurorparancsnokságra, kihallgatásra. – A hangját majdnem elnyomta a kinti szél és eső egyre durvábbnak tűnő egyvelege. Bele sem borzongtam abba, amit mondott. Lényegében pontosan tisztában voltam, miféle ember… bár nem éppen a legkomolyabb felhozatalnak tűnt. Ha nem működnék együtt, még csak bevinni sem tudna. Egyelőre azonban nem döntöttem el, hogy miképpen reagálom le. Csak a gúnyt és a hűvösséget kapta, amiben legalább annyira jó voltam, mint a másokkal való szórakozásban.
– Na nem mondja… – feleltetem ironikus szemforgatással. Majd ugyanazzal a nyugalommal, ahogy a szavaim hangzottak, megfogtam a lángnyelves pohárkát és lehúztam az italt. Na és most, mi lesz O’Mara? Már nincs Nathaniel Forest, hogy megvédje a seggedet…
Nem akartam bájcsevegni, de azért vártam, hogy mégis mi a francért kéne nekem bemennem az Aurorparancsnokságra. Az elmúlt napokban ugyanis éppenséggel semmit sem csináltam, amiről tudhatnának. A nevemet is csak azért ismerik, mert egész véletlenül lebuktam a Csillagleső fesztiválon, miközben helyettük dolgoztam. Erre mit kapok? Idejön egy nőcske, hogy elrángasson magával?
– Jelen esetben két lehetősége van Mr. O'Mara. Vagy jön a Minisztériumba önszántából és bekísérem vagy kényszerítenem kell. Persze, megpróbálhat elmenekülni vagy támadni, de nem ajánlanám. – Folytatta. A választ persze ennek ellenére sem sikerült megadnia, így továbbra is kérdőn pillantottam rá… majd egy pillanattal később sóhaj szakadt ki belőlem. Bizonyára nem ő volt a legélesebb kés a fiókban, de ezért nem okolhattam a Minisztériumot. Sok inkompetens aurorral találkoztam az elmúlt években, az egyik inkább flörtölgetett velem, minthogy elkapjon.
– Szorgalmazom, a békés együttműködést.
Na és? Szakadt volna ki belőlem a kérdés, ha nem türtőztetem magam. Majd azt én eldöntöm, hogy akarok-e együtt működni vele. Mindenesetre egyelőre a magyarázatot vártam, hogy mi a francot akar tőlem. Hülye lennék csak így elmenni vele, hiszen egyelőre semmi oka nem volt arra, hogy elrángasson innen. Ha pedig akaratom ellenére próbálkozik, még mindig védekezhetek azzal, hogy erőszakosan lépett fel velem szemben mindenféle indoklás nélkül. Nem mozdultam hát komolyabban, csak beletúrtam a hajamba, majd ugyanazon mozdulattal, vissza is simítottam a homlokomba a tincseket.
– Szóval, Mr. O'Mara? – kérdezte, de én csak azt figyeltem, ahogy a maradék alkoholhoz nyúl. Nem tűnt túl tapasztaltaltnak. Meglehet én voltam az első ember, akiért kiküldték, ez pedig éppenséggel a gyengepontja is lehetett.
– Kérek még egy lángnyelvet – közöltem meglehetősen akaratos hangnemben. Ellen viszont továbbra sem terveztem állni. Egyszerűen csak nem értettem mire fel ez az egész és ezt azért a nőcske is sejthette volna. – Meghívhat. – Tettem hozzá.
Az ablak felé pillantottam egy fél percre. Az eső most már, mintha jéggé vált volna, még hangosabban kopogott az öreg üvegen. Talán be is törte volna, ha ebben a faluban nem védett volna mindent mágia.
– Másrészt pedig nem vihet be csak úgy… először is mondja meg, hogy mégis miért. – Folytattam. – Aztán kérdezze meg, hogy akarok-e protektort magam mellé. – Próbáltam felvilágosítani arról, hogy ez általánosságban hogyan szokott zajlani. A legutóbbi kihallgatásom után a Mungóba kerültem, mert az auror, akivel összetűzésbe kerültem egy mérgezett melltűt szúrt a tenyerembe. De azért ő elmondta, hogy úgy mégis mivel vádolnak és még a protektort meg Natot is értesítette, mert azt akartam. Persze most nincs protektorom… maximum az apám. Azzal meg csak szarabbul járnék, mert jönne a fejmosás.

Mennydörgés és villámcsapások
Elliot San
2001. október 7.

Konfliktus

More or less

Arelia érzékeli, ahogy Elliot szinte megrökönyödik a higgadt fellépésén és a fagyos tárgyilagosságán, amikor felszólítja, hogy ne ragadtassa el magát. Mivel eddig is kifejezetten ellenséges és lekezelő volt vele, amikor Miss Tobervic közli a puszta tényeket, miszerint a Minisztériumból küldték, hát alighanem ráborítaná az asztalt, a vele szemben ülő ódivatúan csinos, pompásan a fejére illő tollas kalapjában itt ülő hölgyre, az egész aurori hivatalt képviselő mivoltára.
Látszik Mr. O'Mara arcának rezdülésein, ahogy a fogaskerekek járnak a fejében, hogy most mitévő is legyen. Nyilván nem volt betervezve, hogy egy ilyen idegesítő, unalmas, minden lében kanál nőszemélyt kelljen elviselnie és úgy ugrálnia, ahogy ő fütyül. Miközben Elliotnak minden-bizonnyal sürgetőbb és fontosabb dolgai is lennének. Persze, Miss Tobervicet a legcsekélyebb mértékben sem zavarja, hogy milyen kellemetlenséget jelent Mr. O'Marának a jelenléte. Az sem érdekli különösebben, hogy Elliot, mit gondol róla, az önelégült, ostobák szokása az ellenfelüket lebecsülni. Arelia azért van itt, hogy elvégezze a feladatát, amit a tudásához mérten igyekszik is megtenni.
Elliot persze, továbbra is lekezelően és fokhegyről beszél vele, azt a látszatot keltve, mintha háromszor a hátsójába tenné Miss Tobervicet, akit még annyira sem tartana érdemesnek, hogy odamenjen enni, ahova ő a bélsarát jár üríteni. Mind ezt egy igen frappáns szóbeli megnyilvánulással szándékozik alátámasztani:
- Na ne mondja… – Arelia csak egyet köhint erre, majd:
- Nem mondom. – Feleli a sziporkázó választ, kedvetlen hangján.
Még szerencse, hogy Miss Tobervic nem gondolatolvasó, és egyelőre nem szándékozik okklumenciát sem alkalmazni, mert alighanem valami elfajzott elmebetegnek tartaná a kölyökképűt, amit a származási vérvonalát tekintve, teljességgel meg is lehet érteni, hiszen a rossz vér nem válik vízé. A sötét varázsló csak önmagát minősíti és járatja le a felé mutatott viselkedésével.
Azonban, mivel Miss Tobervic lát némi felháborodott értetlenkedést s kérdőjelet a férfiú arcán, ami egyértelműen a tudtára adja, hogy a legkevésbé sem szándékozik vele együttműködni és a segítségére lenni a munkájában, ezért tájékoztatja még az okokról és a jogairól:
- Mr. O'Mara mielőtt még tettlegességbe fordulna eme helyzet. Tudnia kell, hogy nem azért vagyok itt, hogy bármi miatt letartoztassam és vádemeléssel az Azkabanba küldjem. – Ami éppenséggel teljesen igaz is, hiszen nem a bűn-lastroma miatt küldték Elliotra, hanem azért, hogy tanúként bekísérje a Minisztériumba, hogy tanúvallomást tegyen az eltűnt kehely ügyében, amiről méltán kérhet némi információt az Aurorparancsnokság, ha bizonyos mértékben szemet hunynak Mr. O'Mara gyanús ügyletein és a korábban elkövetett bűncselekményein.
- Ezért nincs szüksége protektorra sem. Vallomást kéne tennie, nem más témában, mint az eltűnt Aphrodité kupáéban. Egyszerű tanúként. – Arelia elhallgat és kérdőtekintettel figyeli Mr. O'Mara következő reakcióit, szavait, netán hallgatja kérdéseit, persze közben a varázspálcáját továbbra is rajta tartva, az asztal takarásában, ha tettlegesen kéne fellépnie vele szemben.
- Gondolom, nem okoz gondot magának egy ilyen egyszerű, kis hivatali formaság megtétele.
Ekkor Elliot egy sóhajt hallatva beletúr a hajába.
- Netán tévednék? – Arelia figyeli a mozdulatait, amik türelmetlen idegességről árulkodnak, amit beszédesnek vél, hiszen ha nincs Mr. O'Maránál a kehely, akkor mégis miért ideges, hacsak nem valami másik bűntény miatt.
- Kérek még egy lángnyelvet… meghívhat. – Szól a sötét varázsló, amire Arelia nem válaszol, mivel nem szándékozik bármiféle alkoholra meghívni Mr. O'Marát, ahogy megvárni sem, míg még egy lángnyelvet elfogyaszt.
- Sajnos attól tartok az úrnak nem áll módjában tovább inni. Én pedig kifizetem, amit fogyasztottam. – Mondja a kocsmárosnak, akinek oda is adja az összeget, amint az asztalukhoz cammog, majd egy tálcára felpakolva a poharakat visszamegy a pult mögé. Miss Tobervic aztán Mr. O'Marára néz, miközben ültében hátrébb tolja a székét, hogy távozzanak az asztaltól és a Szárnyas Vadkanból.

Már megint egy halál unalmas nap. Ezzel a gondolattal a fejemben tisztáztam le magamban, hogy akivel szemben ülök egy auror, méghozzá nem egy hozzáértő fajta. Hangosan sóhajtottam egyet, mikor szövegelésbe kezdett, de inkább csak magamnak… ugyanis nem volt kedvem menekülni, odakint tombolt a vihar, s nem örültem volna, ha elázik a hajam – elvégre pont azonap reggel mostam meg –, ráadásul a hoppanálás sem tűnt éppen nyomon követhetetlen dolognak. A Minisztréium megtalálja az embert, ha akarja.
– Mr. O'Mara mielőtt még tettlegességbe fordulna eme helyzet. Tudnia kell, hogy nem azért vagyok itt, hogy bármi miatt letartoztassam és vádemeléssel az Azkabanba küldjem. – Magyarázta, én viszont csak felvontam a szemöldökömet. Ahhoz képest, hogy nem akartak máris vádat emelni ellenem, máris kiküldtek valakit Roxmorts egyik leghírhedtebb kocsmájába, hogy megfigyeljen, majd miután kellően eljátszadozott bevigyen az Aurorparancsnokságra.
– Ezért nincs szüksége protektorra sem. Vallomást kéne tennie, nem más témában, mint az eltűnt Aphrodité kupáéban. Egyszerű tanúként.
Felhördültem. Mi a fasz? Mi a fasz? A kérdés hatalmas, hideg zuhatagként szántott át rajtam… eszembe jutott a kupa, hogy túladtam rajta, hogy elloptam annak ellenére, hogy Nat egyszer tisztára mosta a nevemet az eset után. De már nem volt nálam és sosem jöhettek rá, hogy esetlegesen tényleg közöm van hozzá. Ahhoz túlságosan vigyáztam a hírnevemre, hogy ilyen béna dologba keveredjek. Egy-két alkalommal persze én is hibáztam, de a második kísérletem a kupával sikeres volt.
– Gondolom, nem okoz gondot magának egy ilyen egyszerű, kis hivatali formaság megtétele. – A hangsúly. Valahogy éreztem, hogy több van ez mögött, mint egyszerű kihallgatás. A nő is sejthette, hogy nem ejtettek a fejemre, ráadásul volt már elég dolgom a hozzá hasonlókkal. – Netán tévednék?
Hosszan fújtam ki a levegőt.
– Hát azért tudja, kedves Miss Akárki – kezdtem és közelebb hajoltam hozzá. Éreztem, hogy a torkom kicsit száraz, talán a hangom is reszelősebbé vált… de legalább férfiasabbnak hatott, mint máskor. – , ha már ennyire csak vallomást kell tennem, be is hívhattak volna egy bagollyal. Nem kellett volna megfigyelni mellé. – Közöltem. Kellett nagyon még egy lángnyelv, hátha elég részeg lettem volna ahhoz, hogy fel se fogjam, ami történik.
– Egyébként meg nincs mit mondanom arról a kupáról. Évek óta nem láttam… – Vontam meg a vállam és a kocsmáros felé fordultam, hátha végre hoz nekem egy italt.
– Sajnos attól tartok az úrnak nem áll módjában tovább inni. Én pedig kifizetem, amit fogyasztottam. – Megforgattam a szemeimet, de nem különösebben érdekelt a szövegelése. Megpróbálhat erőszakos lenni, de én vagyok úgyis az erősebb, ha meg nem, hát megoldom, hogy ő jöjjön ki rosszul ebből is. Már túl szkeptikus voltam az élettel kapcsolatban ahhoz, hogy megpróbáljak bizakodni abban, hogy nem lesz összetűzés. Az emberek szinte mind barmok.
– Kérek még egy lángnyelvet – közöltem a kocsmárossal, aki éppen ellépet az asztalunktól az üres poharakkal, s figyelembe sem vettem, amit a nő mondd. Ha ki akar hallgatni, hát akkor igenis megvárja, amíg iszom valamit. – Gondolom kibír még öt percet a vallomás – Tettem hozzá és a nőre pillantottam, aki eddigre hátrébb tolta magát. – Egyáltalán mi van azzal a kupával, hogy ilyen fontos lett hirtelen? Nem ez az első eltűnése – Értetlenkedtem, előhalászva a zsebemből a laposüveget, hogy abból is kortyoljak egy kicsit. A hangom ezúttal őszintén csengett. A helyzet unalmas volt, ráadásul lerágott csont.

Mennydörgés és villámcsapások
Elliot San
2001. október 7.

Konfliktus

More or less

Arelia is kifejezetten unalmasnak, ellenszenvesnek tartja a vele szemben ülő férfiút. Mint ahogy már az aktáját olvasva is érezte, amire a viselkedése csak még inkább ráerősített, amióta az asztalához ült. Egyértelmű, hogy nem egy oldalon állnak. És Miss Tobervic is szívesebben lenne máshol és töltené valami eredményesebb, értékesebb tevékenységgel az idejét, de hát a munka már csak ilyen, nem három kívánság és aurorként bizonyos mértékben kénytelen elviselni az ilyen sötét mágusokat.
Miss Tobervic viszont érzékeli, hogy Elliot ellenvetései és bicskanyitogató stílusa ellenére is nem lép fel vele szemben támadólag és elmeneküléssel sem próbálkozik. Mintha fogalma sem lenne, hogy mihez kezdje vele és csak a határokat feszegetné nála, hogy mennyit tolerál még, mennyit enged még meg. Azzal is legalább húzhatja az időt, míg ravaszul kifundálja, hogyan toljon ki és vágja át, hogy legalább egy jót szórakozzon, ha már halálra untatja ez az auror némber, akit teljesen dilettánsnak néz.
Arelia legalábbis, ahogy eddig Elliot viselkedését és hozzáállását megfigyelte, erre a konzekvenciára jut, ami csak igazolja a korábbi megérzéseit.
Az általa elmondottakra Mr. O'Mara leginkább csak hallgat és inkább magában őrli a gondolatait, persze a nem tetszés látszik a képén, ami a felhördüléséből is levehető. Egy lélegzet után, csak reagál:
- Hát azért tudja, kedves Miss Akárki.
- Miss Tobervic. – Ismételi el a nevét.
- Ha már ennyire csak vallomást kell tennem, be is hívhattak volna egy bagollyal. Nem kellett volna megfigyelni mellé.
Arelia csak hallgatja Elliot válaszait, had mondjon, amit mondani akar, illetve amennyit tud. Ő már kellően felvázolta a helyzetet Mr. O'Marának.
- Egyébként meg nincs mit mondanom arról a kupáról. Évek óta nem láttam…
Ha nincs nála a kupa, akkor egy másik mocskos ügylet van a füle mögött. Gondolja magában Miss Tobervic, mivel nem hatják meg különösebben a sötét varázsló kifogásai.
- Kérek még egy lángnyelvet! Gondolom kibír még öt percet a vallomás.
Arelia erre az ismételt felszólításra, ami már a követelődzéssel határos, csak a csapszék mögött álló kocsmárosra pillant. Aki Miss Tobervic előbbi finoman burkolt utasítására és Elliot ismételt rendelésére, csak tétován áll egy poharat törölgetve. Arelia pedig ismét Elliotra néz.
- Tényleg Mr. O'Mara? Egy bagollyal érkezett levélre, önként befáradt volna a Minisztériumba? – Kérdi komoly hangon, persze nem gondolja komolyan a visszakérdezést. – Ellenben most, hogy velem kéne befáradnia az Aurorparancsnokságra ezt már valamiért nehezebb megtennie.
- Egyáltalán mi van azzal a kupával, hogy ilyen fontos lett hirtelen? Nem ez az első eltűnése.
- Nem adhatok önnek erre választ, mivel sose láttam a kérdéses varázstárgyat, csak fotográfián és a feladatom része, hogy előkerítsem. Viszont, nem tudom mit képzel magáról, de nem rendelkezhet az időmmel és a munkámmal. Szóval, be kell vinnem a Minisztériumba, hogy a vallomása jegyzőkönyvben rögzítésre kerüljön. Tudja, a szó elszáll, az írás megmarad.
Miss Tobervic elhallgat, még csak a pálcáját sem mozdítja kezében:
Petrificus totalus!
Ha az asztal alatt eltalálta a bűbáj Elliotot, akkor felkel az asztaltól és odasétál az elterült férfiúhoz, majd egy jellegzetes huss és pöccel int a teste felett:
Vingardium leviosa!
Ha Mr. O'Mara felemelkedik, akkor Arelia a kocsmároshoz intézi szavait:
- Írja csak a számlájához! Viszlát. – Majd Miss Tobervic, ha ezt elmondta, akkor maga előtt lebegtetve a sötét mágust, kisétál a Szárnyas Vadkanból. Ha a viharos roxmortsi utcácskában vannak, megfogva Mr. O'Mara karját, hopponál a Minisztériumhoz.

Miss Akárki… – erősítettem meg magamban a gondolatot, mikor közölte a nevét. Nem terveztem ugyanis azzal bajlódni, hogy megjegyezzem a nevét. Ha csak hozzám ér úgysem sokáig lesz munkája. Nem csak azért, mert én letépném a karját és úgy már minden bizonnyal nem sok hasznát vennék a Minisztériumnál, hanem mert ennél sokkal finomabb módszerekhez folyamodnék. De úgy voltam vele, hogy végül is próbálkozzon csak meg vele, ha nincs türelme… elvégre ő maga mondta, hogy: „Tudnia kell, hogy nem azért vagyok itt, hogy bármi miatt letartoztassam és vádemeléssel az Azkabanba küldjem.” Akkor mégis milyen elven rángathatna el? Hajlandó voltam elvégre beszélni a saját tempómnak megfelelően.
Gondolom Miss Akárki is egy olyan minden lében kanál auror lehetett, mint az, aki a legutóbb megpróbált leszerelni azzal a mérgezett dísztűvel. Mondanom sem kell, annak a végére sem én szívtam meg, hanem ő.
– Tényleg Mr. O'Mara? Egy bagollyal érkezett levélre, önként befáradt volna a Minisztériumba? – kérdezte, pontosan úgy, mintha ismerne. Nos ebből biztos is volt, hogy mennyire nem. Egyrészről nem vagyok totálisan hülye, hogy felhívjam magamra feleslegesen a figyelmet, hiszen ha nem mennék be és nem beszélnék, máris gyanúsított lennék. Persze ezt nehezen magyarázhatta el valaki olyan embernek, aki a lehető legfeltűnőbben sétált be egy bűnözőkkel teli kocsmába s ahol majdnem mindenki kiszúrta, hogy nem csak italozni jött be. – Ellenben most, hogy velem kéne befáradnia az Aurorparancsnokságra ezt már valamiért nehezebb megtennie.
Sóhajtottam egyet.
Ez a nő gyengeelméjű, O’Mara. A hang úgy suttogott bennem, mintha minimum újdonságot közölne. Már feltűnt, hogy nincs a helyzet magaslatán s pont az ilyenekkel lehet meg az ember félelme, hogy kárt tesznek a szépséges arcában. Én nem szerettem volna újabb sebhelyet, ráadásul összetűzni sem a minisztériummal teljes mértékig feleslegesen.
– Ha arra figyelne, amit mondok és nem arra, amit három perce megállás nélkül szajkózik, akkor esetleg feltűnne, hogy nem megy nehezen, csupán beóhajtom fejezni, amiért idejöttem. Aztán megyek magával… persze, ha nincs türelme kényszeríthet esetleg, de azt maga fogja bánni, hiszen ha rám támad vagy bármilyen jellegű erőszakot alkalmaz, rengeteg szemtanú van, aki látja, hogy nem menekültem el és a pálcámat megvizsgálva bárki láthatja, hogy a legutolsó varázslatot a hajam rendbe tételére alkalmaztam pontban reggel tízkor. – Válaszoltam átvéve a stílusát. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy vajon neki tetszik ez? Vajon ő mit szólna, ha nem kezelnék embernek csak azért, mert „gyanúsítják” valamivel. Még a gyanusítás is enyhe kifejezés, hiszen semmiféle bizonyítékuk nincs azokra a dolgokra, amikkel vádoltak. Reagan megölésében is legfeljebb egy „láncszem” lehettem, a legkézenfekvőbb, de a holttestét akkor sem találnák meg, ha egész Angliát felforgatnák, így aztán teljesen mindegy volt a dolog.
– Nem adhatok önnek erre választ, mivel sose láttam a kérdéses varázstárgyat, csak fotográfián és a feladatom része, hogy előkerítsem. Viszont, nem tudom mit képzel magáról, de nem rendelkezhet az időmmel és a munkámmal. Szóval, be kell vinnem a Minisztériumba, hogy a vallomása jegyzőkönyvben rögzítésre kerüljön. Tudja, a szó elszáll, az írás megmarad.
Unalmas, szánalmas szövegelés volt. Még a vak is látta, ahogy a keze mozdul az asztal alatt, így könnyen gurultam félre az asztaltól, mikor megpróbált volna valami ocsmányságot rám küldeni, hogy aztán megkötözzön. Túl régen játszottam már ezt a játékot, hogy bármilyen módon is az utamba állhasson. Ráadásul tisztában voltam vele, hogy a minisztérium semmit sem tud a tartózkodási helyemről és ez minden bizonnyal így is marad.
– Nos... köszönöm ezt a kiváló eszmecserét... már éredemes volt ma felkelnem - közöltem és ha megpróbált volna varázsolni, hát azzal a mozdulattal fegyvereztem le. Így hát, egyetlen pillanat volt az egész, míg elhoppanáltam az ajtóig, majd onnan kifordulva már meg is kerestem a megfelelő útvonalat hazáig, ami éppen elég rejtett volna ahhoz, hogy Miss Kapkodjunk ne tudjon a nyomomra bukkanni. Ez a baj az aurorokkal, egyik sem szereti a játékot, csak parancsolgat és adja az eszest. Pedig milyen jó lenne egyszer szórakozni is rajtuk vagy velük!

KÖSZÖNTEM!
A helyszín szabad.

★★ Aiden ★★
2001.12.19

Amolyan tipikus karácsony előtti nap a mai. Talán a diákok megszokott népvándorlása teszi, ahogy állomásról szivárgó zsivajuk feltölti Roxmorts fehérbe burkolt utcácskáit. A ki és milyen ajándékot vár a szüleitől téma mindig sláger ebben az időszakban és ez az izgalmas várakozás valamilyen meghitt cukormázat nyal az épületek falára, a karácsonyi díszbe öltözött ablakokra és megkocogtatja a járókelők vállát, ha éppenséggel túl komoran időznének a közelben. A Három Seprű, mintha csak erre az alkalomra öltözött volna pompába, még a szokásosnál is vidámabb helynek tűnik, odabentről kellemes mézeskalácsillat árad az aktuális vajsörkülönlegesség jegyében, a Főutcán már vidáman pattognak a karácsonyi fények, Zonkó Csodabazára pedig már a kirakatból is csábítóan hirdeti legújabb portékáit; a zenélő karácsonyi képeslapját, ami az ajándékozás után azonnal eltűnik a házban és random időközönként visító karácsonyi dalokat énekel komoly fejfájást okozva a szülőknek. Vagy épp Schrödinger ajándékdoboza, ami egy kupac gúnyosan dalolászó széndarabtól elkezdve a válogatott Zonkó különlegességekig bármit tartalmazhat.
Igen. Ez egy kellemes, meghitt, vidám nap.
Azt leszámítva, hogy nem kellemes. Nem meghitt. És cseppet sem vidám. De jah, nevezzük napnak.
Noah Nightingale képes értékelni az ünnepeket. Mi több, imádja egyenesen, odavan a meglepetésekért, az egész hangulatért, a felszabadultságért. Vagy volt. Amikor még kis padlócirkálóként nyaggatta az apját és hitt a Mikulásban, a családi szeretetben és hasonló tündérmesékben.
Ez a szar hangulat viszont még nála is extrém. Kivételesen még arra se vette a fáradtságot, hogy feltankoljon magának Zonkónál az elkövetkező nehéz hetekre, egyszerűen csak beette a fene a Vadkanba annak reményében, hogy az esti vonatig az égvilágon senki nem fogja megzavarni.
Vetettek rá pár sanda pillantást, amikor betévedt, pláne a mugli cuccoknak és nyilvánvaló kölyökképének hála. Ritka a magafajta errefelé, ám hazugság lenne azt állítani, hogy ez az első alkalom, amikor itt múlatja az időt.
Nincs nála semmi egyetlen táskán és télikabáton kívül. Nem visz ruhákat, ajándékokat, de úgy különösebben magán, a pálcáján és az iratain kívül semmit sem. Hangulathoz van öltözve; fekete, szűk nadrág, bakancs, egy fekete pulcsi, rajta karácsonyfa és a Kivagy Doki sorozatból ismert dalek, amint EXTERMINATE! felirattal épp sugaras pusztítást végez a fán. Óh, hát. Sehol egy értelmes mugli szokás szerint, hogy értékelje a humorát.
Nem a legjobb vevő kerek e világon, de legalább a csendes fajta. Valami bűnrossz kávét iszogat nagyjából egy órája az egyik sarokban, bal kezében a pálcája, a jobban egy penna és emberünk rajzolgat. Egy kisebb bőrkötéses könyvecske oldalait firkálgatja tele, de elég közel még senki nem került hozzá, hogy különösebben meg is nézze magának mit. Ez pedig neki így tökéletesen meg is felel.
Nagyjából pontosan addig, amíg az ajtó ki nem nyílik a betrappoló diákforma - óhogymerlinbasznámeg - mardekárosokkal. Azonnal felismeri őket abból az egyetlen átkozott felpillantásból, amit instant meg is bán. Sokan vannak a zöldek közül, akik egyszerűen csak nem foglalkoznak vele, netán egyenesen kerülik az Ostrom óta ilyen-olyan vétségek miatt. És vannak azok, akik a mai napig pontosan olyan férgek, mint annakidején. Ez a banda az utóbbi.
- ...egy kis szaros negyedikest, érted. - Az első, szőke, magas gyerek még nagyban magyaráz, a többiek mögötte röhögnek.
- Nebasszmár. Melyiket. - Négy srác nyomul be az épületbe, talárban, puccba vágva. Esélyesen a következő vonathoz.
- Bates asszem? - Megrándul egy izom az arcában, becsukja a könyveskét és hátra dől, bele az árnyékosabb területbe egyenesen, hogy legalább némileg takarásban legyen nekik.
- Az ki a faszom.
- Eeee... - Az a nyekergő hang az undorító képű csávótól hátul mindig is kibaszottul irritálta. - Az Őrző, nem?
- Jajaja...
Hát persze.
Fejébe húzza a kapucnit, a cuccait becsúsztatja a táskájába. Csak a pálca marad meg a kezében az asztal alatt, míg fél kézzel a kávéjába kortyol. Ha szerencséje van, távolabb ülnek le és egy észrevétlen pillanatban kislisszolhat.

hit it
until it breaks

(https://i.pinimg.com/564x/81/dc/d9/81dcd96ba69b5b23abc96ea1c1f21df7.jpg)
2001. december 19.
style (https://i.pinimg.com/236x/1d/38/3e/1d383e301949ea2170753542a058f5bf.jpg)

A Szárnyas Vadkan pontosan ugyanolyan, mint régen elég régen jártam itt utoljára.
Megérintem a zsebemben pihenő varázspálcámat, ahogy belépek, ugyanis egy ideje már mindenhol óvatosnak kell lenni. Nem attól félek, hogy esetleg megtalál az a különös Rend, akiknek a pár hónappal ezelőtt alkaromra égetett szimbólumának a hege még mindig kissé fehér és sajgó, az ugyanis nem ijeszt meg. Nem sok minden ijeszt meg, néhány bömbölő fickó sem, aki felismeri az arcot, aki lelopta a nyakából a drága medálját... az, ami egykor kicsit is a frászt hozta rám, már nincsen, ez a tudat pedig elég nyugtató ahhoz, hogy kihúzva magam, tekintélyesen lépjek be a leszakadt kocsmába.
Ez egy meglehetősen unalmas nap. Nem sok mindent csináltam, csak bejártam pár üzletet Londonban... ugyanis kellett egy nyaklánc. Ez most nem bír varázserővel, nincs is benne semmi kifejezetten különleges... egyszerűen csak Elliotnak tetszik. Én nem vagyok ékszeres fajta, eléggé távol állnak tőlem az ilyesmik, ő viszont ragyog mindenért, ami csillog, erre már rájöttem. Szóval ja... épp jófiú vagyok. Mármint persze, ez így nem éppen igaz, ugyanis ha az lennék, mindenbizonnyal ki is fizettem volna a zsebemben lapuló kis láncot.
A pulthoz lépek és biccentek is az amögött álló boszorkánynak, aki éppen jobban elmélyed valami ital kevergetésében. Inkább előre fordulok és a mögötte csillogó üvegeket figyelem néhány pillanatig, fél füllel pedig hallgatom a kocsma szokásos zaját. Roxmorts már most is teljes karácsonyi pompájában ragyog, de ebből persze idebent nem sokat érezni, néhány sor narancsosan pislákoló fényt leszámítva a bárpult mögött.
Előhúzok a zsebemből egy szál cigarettát, hogy rágyújtsak. Van valami ezekben az igénytelen kocsmákban, ami végtelenül megnyugat, magam sem tudom, hogy miért... túl sok emlékem van hasonló helyekkel és rámtörő ex-halálfalókkal, ami azért már kevésbé kellemes.
- Mit adhatok? - fordul végre felém unottan a boszorkány, közben pedig odalök elém egy kis üvegtálat hamutartónak. Hosszasan fújom ki oldalra a füstöt, közben a kínálatra pillantok újra.
- Egy lángnyelv lesz - felelem aztán, maradva a szokásosnál. Nem vagyok különösebben az az alkoholizáló fajta... Legalábbis nem voltam, régen ugyanis még aludni is rettegtem, nem hogy önszántamból nem beszámíthatóvá válni. - A drágábból.
Amíg a nő int párat az üvegek felé a pálcával, szívok még egy slukkot. Az ajtó felől ekkor csendül fel egy seregnyi diák hangja - félreismerhetetlen, mióta pedig Roxmortsban élünk, ez a hang szinte mindennapossá vált. Nem sokáig figyelek azonban a szavakra, a pultos ugyanis újra felém fordul, és kissé sanda tekintettel mér végig.
- Vagy te már tizenhét, kölyök? - löki oda, nekem meg magasba szökik a szemöldököm. Mióta érdekel bárkit is egy ilyen helyen, hogy ki hány éves? Leplezetlenül ellenséges pillantással válaszolok, aztán válasz nélkül csak előrántok pár galleont a zsebemből, hogy átlökjem neki a pulton, a megjegyzésemet pedig vissza is nyelem. Mi a tököm...
Elveszem a piámat, aztán inkább felállok a székről, hogy ellökje magam a pulttól. Ahogy viszont megfordulok, beleütközöm a pont mögöttem elhaladóba, aki pont egy kölyök... egy zöld uniformist viselő kölyök. Az éppen felbámul rám, aztán már látom is, hogy nyitja a száját valami nevetségesen magas hanglejtésű, aranyvérű nyavalygásra - pont olyasmire, mint amit én is kiadtam volna roxfortos koromban -, de én előbb mordulok felé.
- Takarodj már... - És egyszerűen csak kikerülöm, mert valahogy a pultos boszorkány után pláne nincs kedvem még egy kis szarossal sem leállni veszekedni, amiért nem figyel a lába elé. Egy üres asztalhoz lépek, hogy oda telepedjek le, abban a pillanatban viszont mégiscsak fecsendül egy diák hangja, valamivel messzebbről - ez már viszont nem nekem szól.
- Nightingale! Milyen fura, pont rólad beszélgettünk! - Ezt pedig követi a gúnyos nevetés a többiek részéről, nekem viszont megfagynak a mozdulataim. Hogy kicsoda? - Hogy van mostanában a kis dugópartnered, hm? Már megint megy a fajtalankodás a pirosaknál, mi?
Újabb röhögés tölti meg a helyet, én viszont a többi szóra már nem is figyelek, ujjaim kicsit megszorulnak a poharamon, majd lecsapom az asztalra. Ez az élet összeesküvése ellenem ma, ugye?

★★ Aiden ★★
2001.12.19

Van valami különleges íze annak, amikor az ember megpróbál kevesebbnek tűnni a világ szemében egy apró kis porszemnél, de közben a tudata olyan intenzíven fókuszál egyetlen problémahalmazra, hogy jóformán magára kívánja azt. A dolog nem tudatos, de ez senkit sem érdekel, a maga elbaszott módján csorog tova az élet és imitt-amott megkísérli lenyomni a fejét a víz alá.
Nem. Nem kéne figyelnie rájuk. Szimplán csak ignorálnia kéne a társaságot, hogy meg se szimatolják a jelenlétét, dehát van ami ellen az ember nem tud tenni kellő élettapasztalat híján. A legtöbben pedig még azzal sem.
A helyzet komikuma, hogy pont ennek hatására nem fogja fel a hangot, amit rövidsége ellenére is fel kellene ismerjen és valószínűleg bármikor máskor felgyújtaná odabent a megfelelő - avagy kevéssé megfelelő - idegpályákat, ám most...
- Le vagyok nyűgözve. - Hallatszik a középmély tónus, az irónia nem süt belőle már, a könnyed hangsúlyból valahogy mégis szinte magakelleti magát. Abból a szögből, ahol Fraser ül, nem látni rá Nightingalere, de furcsa módon átkozott könnyű elképzelni a felvillanó szemeket, a magasra szökő szemöldök húzzapicsába gondolati ívét. Ez a jelenet nem először történik meg és nyilván nem is utoljára, korba és különböző helyszínekbe illeszthető örökzöld.
Egyik keze megül az asztalon, ujjai lustán zongoráznak az öreg falapon egy durván kiégetett, elfeketedett, kerek csikknyom mellett, míg a nyomorultak abbahagyják az éktelen röhögést. Hogy szúrták ki egyáltalán? Eh. Nyilván levegőt mert venni.
- Hm? - Valahol egy pohár nagyot koppan, amivel szinkronban ujjai lefekszenek az asztallapra és kicsit hátradönti a fejét, hogy egészében is befogadhassa a csapat látványát. Úgy néznek ki mint valami elbaszott nyálas fiúbanda, akik kiadni készülnek a legújabb nagylemezt "Draw me like one of your french girls" címmel.
- Abszolút elégedetten, kössz a kérdést. A tieid viszont elég frusztráltnak tűnnek, Morrow. - Fél kézzel felkönyököl a széktámlára, oldalra biccenti a fejét, hogy rápillantson a másik háromra, akik vihogó falként állnak frontemberük mögött, mintha muszáj volna. Hirtelen elhal a röhögés, pillantása visszarebben a szőkére.
- Kell segítség, vagy elmentek megbaszni magatokat egyedül is? - Olyan angyali arccal kérdezi, hogy az már önmagában is felér egy arculcsapással, Morrow pedig nem a fene nagy nyugalmáról híres. Ha nem lenne ilyen kibaszott görény, akár helyesnek is mondaná, de ez a hirtelen vörösödő, eltorzuló arc kifejezetten nem mutatja előnyös megvilágításban.
Szöszi tenyere nagyot csattan az asztalon, pont annyira csápol át felette a szabaddal, hogy ujjai belemarjanak a kapucnis felső nyakába. Noah előrecsúszik a széken, ahogy amaz közelebb rántja magához, ami mozdulatnak nem áll ellen ugyan, de az ülő pózt valamilyen csoda folytán megtartja.
- HOGY MI A FASZT MONDTÁ-
Túl hangos. Túl hangosan ordít bele az arcába, Nightingale meg nemes egyszerűséggel... képennyalja. A döbbenet úgy zuhan le a kis csapatra, mintha fizikai súlya volna. Ezt a pillanatot használja ki, hogy az asztal takarásában megküldje a srácot egy néma lábbilincselő átokkal.
Nem is tudja, miért csinálja. Vagy hogyan. Képtelen némán varázsolni, a helyzetben mégis olyan természetesen jön a mozdulat a megfelelő igénnyel, hogy szinte észre sem veszi. Nincs vele egyedül.
- Ezért megdöglesz te undorító kis sárvérű! - Morrow kezében megjelenik a pálca, a többiek kis lemaradással követik és valahol ezen a ponton a boszorkány a pult mögött felkapja a fejét az éktelen csikorgásra. Nightingale hirtelen tolja előre az asztalt, ami valahol ágyékon találja a szöszit. Az sziszegve hátra lép és a bokáit húzó bilincsnek hála belevágódik a brigádba.
A griffendéles automatikusan menekülőutat keres, de kurva rosszul áll a szénája. A sarokhelyekkel ugyanis az a baj, hogy nos... az embert sarokba szorítják.
Mi fájdalom, ketten talpon is maradnak, kivont pálcájukat rá szegezve. Az érzés - és tett - kölcsönös, a feszült hangulatot a szöszi vinnyogása töri meg odalentről:
- Mi a faszra vártok?!

Csak pár nyugalmas percet akarok, egy kis alkoholt. Semmi mást, tényleg - kérhetnék extrém dolgokat, de ezekről már régen lemondtam, inkább csak hagyom, hogy sodródjak, és eközben megszerezzem, amit akarok. A dolgok már régóta így működnek, az élet amúgy is szeret keresztbetenni nekem, hozzászoktam már. Nem nagyon van pofám panaszkodni, persze. Akárhányszor csak az életemet szidnám, az jut eszembe, hogy van olyan, akinek már nincs. Ez a gondolat pedig egyszerre kibaszott dühítő és szomorú.
Látom a zöld egyenruhás kölyök szemében megvillanni az arrogáns dühöt, és kicsit felismerem magam benne. Talán ezek csak mi vagyunk, mardekárosok... a sok elkényeztetett, nagyképű, szánalmas kölyök, akiket aztán persze valami szerencsétlen útra sodor ez a veszett önteltség. Ismerős, nem? Már majdnem leülök egy üres asztalhoz, hogy lassacskán legurítva a lángnyelvemet várjam, hogy mikor rúg belém egyet újra az a szaros ott fent, de ez a rúgás hamarabb jön, mint sejteném. Még azelőtt, hogy letenném a seggemet.
A névre halkan mordulok egyet, de ezt könnyedén elnyelik a vihogó mardekárosok. Miért is Roxmortsban akartam betérni egy italra? Itt minden tele van diákokkal, állandóan... hogy is ne volna? Ugyan miért ne emlékeztetne valami minden sarkon a múltra, és azokra a kellemetlen szilánkokra, amelyek a bőröm alá ékelték magukat?
Te, te ott fent - gusztustalanul gyűlöllek.
Várok egy pillanatot, mielőtt helyet foglalnék. Igazából méregetem a lehetőségeimet. Csak üljek le, mint aki nem lát és nem is hall, és igyam meg a drága kis lángnyelvemet, amíg a sarokban kitör a polgárháború? Vagy... esetleg lépjek le, és az utcán hazafelé sétálva igyam meg az alkoholt? Ez a nyomorult boszorkány még utánam kiabálna, hogy hozzám vissza a poharat... Ekkor valamelyik kölyök akkorát hördül oldalt, hogy az beharsogja a kocsmát. Még az érdektelen nő is felkapja a fejét a pult mögött. Kurva élet... miért vagy mindig rossz helyen, Fraser?
Technikát váltok, egyszerűen csak nekivetem a csípőmet az asztalnak és újra felemelem a poharat, úgy érintem végre ajkamhoz, hogy igyak egy kortyot. Az alkohol kellemesen égetve szeli át az utat a gyomromig, egyik ujjaim megkopogtatja az üveg falát, ahogy a kis csapatot figyelem. Egyedül egy csapat kígyó ellen... vannak dolgok, amik sosem változnak, ugye?
Tökéletesen hidegen kéne hagynia. Tulajdonképpen hagy is. Nem az én életem, és ettől a sok szerencsétlen fasztól még komolyabb sérüléseket sem fog benyelni. Ezazz, mozdítsd az asztalt... ó, tökéletes! A kis hang ördögien röhög fel bennem, a galagonya pedig vibrálni kezd zakóm zsebében. Úgy szagolja ki a konfliktust és az erőszakot, mint egy kopó.
Már majdnem felnevetek a jeleneten a lángnyelv felett, de ekkor a helyzet újra valamivel élesebbre vált. Bár a tököktalált fájdalmasan görnyed valamivel hátrébb, a két talpnyalója hirtelen pálcát ránt Nightingale-re. Ismerős a helyzet... több szempontból is annyira ismerős. Egyszerre látom magam a griffendéles és a pálcát fogó fasz oldalán... miközben most épp a passzív kocsmai tömeg vagyok.
- Mi a faszra vártok?!
Talán csak az alkohol teszi, de valamiért nem tetszik a szerep.
Még egy nagyot kortyolok a piából, mielőtt újra az asztalra lökném, és ellököm magam a székek közt fúrt helyemről. A csikket közben csak lazán kiejtem ujjaim közül és megtaposom a léptek közt, hogy oldalt, a falhoz húzódva elővegyem az izgatottan rezgő varázspálcámat. Ez pedig a tökéletes pillanat arra, hogy az árnyékból épp Nightingale és a mardekárosok közé lépjek.
- Talán rám? - kérdezek vissza szórakozottan, és ráfogom a két nyomorultra a pálcámat. Látod? Én a szarságaidban is feltalálom magam. - Everten Static!
Megcélzom az egyiket, akit egyből elkap a varázslat és átbucskázik a kocsma asztalain. Mielőtt pedig a másik hátraléphetne, a galagonyával már őt szegezem meg. Itt pedig már ki se kell mondanom a varázslatot ahhoz, hogy a pálcámból kitörjön az, a srác pedig a földön zuhanva a másikba ütközzön, felborítva menet közben egy asztalt is.
A szőke ekkor tápászkodik fel, zihálva néz rám, markolja a pálcáját, de ahogy megcélzom, nem tudom nem megpillantani a szemében csillanó kis gyávaságot. Ismerem ezt... túlságosan is jól ismerem. De most mégsem sajnálom meg... bár magam sem tudom, mi hajt.
- Remélem te jobb vagy SVK-ból, mint a seggnyalóid... - Közelebb lépek. - Mert ha nem, az igen kellemetlen lesz.

★★ Aiden ★★
2001.12.19

Volt idő, amikor még nem érdekelte volna ez a jelenet és a magas lóról szimplán megvonta volna a vállát: ugyan, mit tehetnének vele.
Ezek már nem azok az idők. Hiába nem harcolt az Ostrom alatt, az azt megelőző év még meglátogatja szokásosnál fagyosabb éjszakákon, mikor szinte vibrál a készülő vihartól a sötétség és elhidegült ürességgé válik az ágy.
Nem, ma már nem ül magas lovon, annál sokkalta biztosabb pszichológiai alapokat választott magának és a tudás, hogy mit képesek megtenni valójában a leggyávább férgek is a megfelelő szituációban olyan alapkő, amit már senki nem ás ki az erődítmény közepéből.
Megoldhatta volna különösebb konfliktus nélkül is? Valószínűleg. Egy másik napon, amikor jobb kedve van, amikor nem nyomasztja az apja elvárható haragja éppúgy, mint az a bizonyos vihar azokon a bizonyos éjszakákon. Nem. Nem kérte, hogy kössenek bele, de ha már megtették, az legyen mocskosul kielégítő.
Száján feltépődik egy alattom fajta féloldalas mosoly, megemeli a fejét hagyva, hogy a nyaka fakó préda legyen a sötét öltözékben. A varázsló jellemzően nem torokra megy, de az emberi pszichológia a kirívó dolgok köré csavarodik. Ha tudja hova céloznak könnyebb kivédeni és ha még be is szól nekik...
Már nyitja a száját a következő replikára, mikor szemsarokból érzékeli az oldalról érkező mozgást és reflexből hátralép, hogy kitérjen előle. Hogy nem vette észre, hogy többen vannak?!
Túl előre szaladnak a gondolatok és kell egy kis idő, amíg realizálja a hangot, ami legalább három kerek másodperce az agyában üvölt.
Aztán hirtelen néma csend lesz körülötte. Mintha valami különös szappanbuborékba került volna, ami elválasztja a valósgától. Kiüresedett pillantása tükör a gondolatoknak, amik szélsebesen süvítenek keresztül a koponyáján. Hálás lehetne érte, hogy Fraser háta takarja mindenki elől a pillanatnyi gyengeséget, de a kettő feloldhatatlanul egymásból következik. A saját farkába harapó kígyó.
Mi a faszt keres itt?
Mintha lassított felvételként látná az eseményeket. Nem először történik meg. A négy mardekáros ellene semmiképp, mi több, voltak már ennél többen is egyszerre. Saját visszavágása sem újkeletű, sosem volt rá jellemző, hogy harc nélkül hagyta volna rugdalni magát, mint valami önjelölt áldozat. Fraser sem most először... mi?
Nagyon gyorsan mozdul. Bal kezét előre nyújtja váratlan szövetségese (???) oldalánál és anélkül, hogy egyetlen szó is elhagyná a száját a Protego Totalum védfalat emel Fraser elé gyakorlatilag egyidőben azzal, ahogy becsapódna az átok.
Az ostoba fejű gyerek, akit a Szöszi az asztalnak hála felborított, valahogy félrekúszott és takarásból próbálta meg indítani saját pálcamozdulatát. A káoszban azonban nem mérte fel igazán a látószögeket, merthát... a szörnyek nem léteznek, ha nem látjuk őket. Ugye.
- Adj rá okot. - Kilép védelmezője mögül, pálcáját a kis görényre szegezi, de pillantása a szőkére rebben, ahogy az szóra nyitja a száját. Aztán be is csukja. Először Fraserre néz, aztán rá, majd megint vissza, néhány szívdobbanásig tanulmányozza a jellegzetes felemás szemeket.
- Tök fölösleges az erőszak, srácok. - Vált hirtelen tenyérbemászó mosolyra a szöszi, valami megvillan a tekintetében elleplezve azt a pillanatnyi gyáva gyengeséget, ami az előbb a fájdalom hatására olyan gyorsan a képére ette magát.
- Mi csak beszélgetni akartunk, hm? Nem kell így felkapni a vizet. - Frasernek címzi a mondandóját, miközben felemelt mancsokkal felkászálódik a földről. Noah nem tesz ellene, bár a pálca követi a mozgást, ahogy a sutyerák haverjára is figyel. A háttérben egy tag épp a másik kettőt küldi el a kurvaanyjába, amiért pont az ő asztalába csapódtak bele, a pultos boszorkány meg érdeklődését vesztve visszatér a teendőihez. Mit van mit tenni, ez errefelé mindennapos látvány.
- Nyugi, Nightingale. - Villan rá a méregzöld pillantás - Legközelebb észben tartom, hogy mindenhol van egy vállról indítható dugópajtid, hogy megvédje a segged. Ha beszélgetni akarunk, persze. - Elhátrál a párostól, némileg több (sajgó) tökösség szorult belé, mint csatlósaiba, akik fülüket-farkukat behúzva menekülnek az épülettől. A csávó olyan pillantást vet rá, amitől égnek állnak a tarkóján a rövid hajszálak, de nem szól vissza. Félő, hogy véletlenül leátkozná a fejét.
Az ajtó csukódik mögöttük, a kintről beáradó hideg épphogy megérinti a fintorgó, tagbaszakadt alakot, aki visszarúgja helyére az asztalát és meglehetősen sötét pillantást vet a hátramaradt párosra. Hülye kölykök, már itt se lehet tőlük nyugta az embernek?!
- Miért? - Nightingale hangja csendes, a nagyon egyszerű kérdés anélkül érkezik, hogy felpillantana rá, kifejezéstelen tekintete az ajtón pihen. Most, hogy az adrenalin csillapszik a szervezetében, érzékeli csak igazán, hogy a gondolatai füstölgő romokban vannak és még nem biztos benne, hogyan verekedje alóluk ki magát.
Pálcája gondolkodás nélkül visszacsúszik a talár ujjába, elrejtve magával a pillanatnyilag lényegtelen kérdést: miért tud némán varázsolni éppen most?

Mi a francért csinálod ezt, Fraser?
Nem vagyok az az ösztönből, hirtelen felindulásból cselekvő fajta. Minden lépésemet átgondolom és megtervezem előre - ez mindig is így ment. Már kölyökkoromban is, amikor Feryll átkarolta a vállamat azokat a deres, sötétségtől ázó kezekkel és azt mondta: gyere, James, ma szórakozni fogunk egy kicsit! Az emlék is elegendő ahhoz, hogy elősodorjon egy adag émelygéssel vegyített hányingert, ami kelletlenül suhan végig bensőmben. Gyűlöltem, hogy sosem tudtam neki ellent állni - épp csak akkor tudtam kijátszani a szabályait, ha nem volt a közelben. De ő valahogy tudta... akkor is tudta, és a végére tudtam, hogy nincs ellenkezés. Nem lehet... mert túl önző vagyok, ha választani kell a saját és valaki más bőre között. Ez mindig is így volt.
Persze ez a helyzet más, ha ezt vesszük alapul, az önzőségem Három szaros diáktól nem félek, és nem is fogok soha. Pláne, hogy pontosan tudom, milyen egy gyáva férgek is a mardekárosok.
Csak szemem sarkából érzékelem a becsapódni készülő átkot - emelem a pálcámat, de addigra már az eddig mögöttem lévő griffendéles előre mozdul és kivédi helyettem. Nem pillantok Nightingale arcára, a többit figyelem, és a galagonyát sem engedem le, az pedig ugráskészen hegyezi magát egy újabb támadásra.
- Tök fölösleges az erőszak, srácok. - A szőke meg is futamodik, úgy tápászkodik fel lassan. Pontosan ismerem ezt a pillanatot, a menekülést, de nem kommentálom, csak figyelem, ahogy lassú, óvatos mozdulatokkal talpra küzdi magát. Közben azért a pálcám hegyét lesi, mintha attól félne, hogy mindjárt kicsattan belőle egy újabb átok. Nagyon jól teszi. - Mi csak beszélgetni akartunk, hm? Nem kell így felkapni a vizet.
Ahogy felém fordul, csak kihívóan felvonom az egyik szemöldökömet, hogy pontosan lássa, ha kapni is fog tőlem még pár szót az nem bocsánatkérés lesz - hanem egy újabb átok.
- Nyugi, Nightingale. Legközelebb észben tartom, hogy mindenhol van egy vállról indítható dugópajtid, hogy megvédje a segged. Ha beszélgetni akarunk, persze.
Követem pillantásommal, ahogy egyre távolodnak, aztán egyszercsak kegyetlen, hamiskás félmosoly csusszan szám jobb sarkára. Némán megcélzom a pálcámmal a szőkét, a galagonya pedig leplezetlen örömmel hajtja végre a szótlan támadást - a gyerek talpa alatt a padló hirtelen éles korcsolyamezővé válik, ezzel pedig olyan erővel csapódik bele a kifelé vezető ajtóba, hogy a csattanásra még a legérdektelenebbek is felkapják a fejüket hátul, a Szárnyas Vadkanon pedig gúnyos morajlás suhan át. A szőkeség vissza se pillant, csak botladozik tovább kifelé, ahogy a másik kettő felszedi őt a földről, de a cipője valószínűleg még egy ideig csúszós marad. Merlinre! Mennyire ki akartam próbálni ezt a bűbájt, mióta olvastam róla...
Elégedetten sóhajtok egyet, aztán zsebredugom a pálcámat, úgy lépnék oldalra rezzenéstelenül, mintha semmi se történt volna, de ekkor Nightingale végre megszólít. Persze, tudtam, hogy eljön ez a pillanat... épp csak reménykedtem benne valahol, hogy megússzuk.
- Miért? - A griffendéles hangja meglepően csendes és nyugodt, pedig minimum egy kirohanásra számítok. Vagy egy nagyzoló "kösz, de meg tudtam volna magam védeni nélküled is" szövegre, amilyeneket Benjamin is előszeretettel nyomat.
És valóban, Fraser, miért?
Rántok egyet a vállamon, de nem pillantok rá, csak lelesek az Elliottól kapott, fekete karórámra. Úgy teszek, mintha az idő érdekelne, mintha bármi rohadt fontos dolgom lenne, közben meg csak nyerek egy pillanatot, mielőtt válaszolnék.
- Szívesen - lököm végül oda felé, és a zsebembe nyúlok, hogy előhalásszak egy szál cigit, az előző hatását ugyanis már egyáltalán nem is érzem. - Ezek a griffendélesek, folyton csak kergetik a bajt... - A számba dugom a szálat és meggyújtom apám ősrégi, mugli öngyújtójával, és már terelem is a témát. - Mellesleg hanyadika van, tizenkilenc? Lassan nem kéne hazatolnotok a seggeteket ebből a szarfészekből? - biccentek fejemmel a Roxfort feltételezhető alakja felé, úgy szívok jó mélyet a cigiből, hogy a dohány kellemes aromája teljesen körbeöleljen.

★★ Aiden ★★
2001.12.19

Kihűlt pillantása némán figyeli a távozó alakot, csak hogy átsuhanjon valami a nagy olvashatatlanság zárkózott tükrein, ahogy Fraser megküldi a szőkét azzal az átokkal.
Most kezdhetne azon gondolkodni, hogy hátba támadni valakit milyen szinten gerinces dolog, de mivel egyébként is egy gerinctelen brigádról beszélünk, a puszta elgondolás is értelmetlen. Az Ostromot megelőző évben meg személy szerint megtanulta, hogy kurvára leszarja mindenki mi helyes és mi nem az, az marad életben, aki időben ránt pálcát és teljesen mindegy, hogy az ellenfele ezt látja-e, avagy sem. Nála sokkal jobb griffendélesnek kell lenni ahhoz, hogy ilyen borotvaéles morális sziklákon verje véresre magát... szimplán csak értékeli.
Ki tudja, talán épp ezért nem kirohanás, vagy seggfej-sablon griffis leoltás érkezik a részéről. Meglehet azonban, hogy egyszerűen csak olyan fajta, aki nem veti meg a segítséget, bárhonnan is érkezzen.
Őszintén szólva megtehetné. Kérdés ide, vagy oda, kinézi belőle, hogy se szó, se beszéd tovább áll és valahol... pontosan ezt is várja tőle. A kérdés ott lebeg a fejük felett, a pillanat elnyújtózik, a vállrándítás pedig nem válasz az égvilágon semmire, de valahogy ez az egyetlen, amit jelenleg elfogadni is képes.
- Kössz. - Válaszol a szívesenre hasonló hanglejtéssel, kurvára fordítva működik ma a világ és valamilyen furcsa okból kifolyólag emiatt jelenleg még csak nem is háborog. Még akkor sem, ha a koponyájában kavarognak a gondolatok azzal fenyegetve, hogy egy óvatlan pillanatban kihányja mindet.
Felhorkan a megjegyzésre és visszaseggel a székébe, balja kitámaszt a karfán, jobbja kinyúl az asztal lapján, ujjai folytatják a lusta zongorázást.
- Tévedés. A griffendéles maga a baj, a mardekár meg képtelen ellenállni neki. Még akkor sem, ha a kettő halmaza többnyire elég nagy szopás. Vagy épp azért nem. - Ezúttal ő von vállat és másolja a korábbi jelenetet, mert a füst átható szaga csak akkor elviselhető, ha ő is szinkronban mérgezi magát. Bepattintja a szájába a cigit, megemeli az állát.
- Hé. - Szól az egyezményes "ne hagyj lógva" jelzés és nem kell Sherlocknak lenni ahhoz, hogy kitalálja; a maga kevéssé túlmisztifikált módján tüzet kér.
Kap vagy sem, a következő kérdésre nekitámasztja a lábát a másik széknek és ha már úgyis bepréselődött az asztal alá az előbbi jelenetnek hála, hát most kitolja azt a talpával közvetlenül a srác útjába. Igen, ez egy meghívás volt. Vagy parancs. Felfogás kérdése. Óh, hogy nem vette észre azt az óranézegetést?
Hát persze.
- Jah, annyi. Folyamatban van az ügy. - Ezen a ponton így vagy úgy, de ég az a cigi és ő bele is szív mélyre tüdőzve a szennyet, hagyva hogy kicsit ködösítse a gondolatait valami elviselhető szintre.
- Nem sietek különösebben, jobban bejön az éjszakai járat. - Vagy csak kurvára nincs kedve hazamenni, ám ezt hangosan már nem közli. Valamiért egy kétes értékű szappanbuborékon egyensúlyozva próbálnak bájcsevejt folytatni egy kurvára bűzlő láp felett és igyekeznek nem kipukkasztani azt. Bármikor máskor jót nevetne a helyzeten. De bármikor máskor ki sem alakulhatna egyáltalán.
- Neked nem kéne lelkesen ajándékokat csomagolnod valahol, vagy ilyesmi? - Valahonnan oldalról belebeg a képbe egy hamutál a boszorkány jóvoltából és nagyot koppan az asztalon. A jelenet annyira nyomorultul hétköznapi idill, hogy ettől a kis "közbeavatkozástól" széthullik a maszk és Noah valóban elneveti magát. Nem hangos, mégis valamiképpen kibéleli a kis sarokhelyet a saját jelenlétével, ami kivételesen még csak nem is ellenséges.
- Hát ez kibaszott szürreális. - Szól végül megingatva a fejét - Ilyen diplomatikusan szerintem még soha nem szólt oda-vissza a "mi a faszt keresel itt" kérdés. - Lepöcköli a hamut az üvegtálkába, mielőtt újra szívna a tekert dohányból. Hátraveti a fejét néhány pillanatra, a füstöt a mennyezet felé fújja, kiismerhetetlen pillantása a szürke felleg útján pihen. A mozdulattól a kapucni végre hátracsúszik, ő meg cigit tartó kezével hátrasimítja a haját.
- Mi legyen, Fraser? - Előre biccen az álla, pillantása megtalálja a felemás szemeket és bár a mosoly rég tovatűnt, hiányzik az az ellenségesség is, amit ketrecbe zárva tanúsított vele szemben. Pillanatnyilag minden létező szempontból kordában tartja magát, még ha valahol mélyen legszívesebben menekülne is a helyzetből. - Itt maradhatsz velem a vonatig és folytathatjuk a megkezdett beszélgetést. Vagy jelzésértékűen ránézhetsz az órádra megint én meg ezúttal tapintatosan úgy teszek, mintha elhinném, hogy kurvasürgős dolgod akadt.

Élvezet íze gyűl a nyelvemre, ahogy figyelem a kis csapatot távozni. Az a szőke ott középen... veszélyesen emlékeztet Matthew Gosdwellre, arra a szánalmas kölyökre, akivel összetapadva jártuk a folyosókat. A két nagyképű aranyvérű... meg persze akik utánunk futottak. Együtt szórakoztunk a griffendéleseken, együtt szivattuk meg őket, ha kellett... De megkínozni valamelyiket az egyik sötét folyosószakaszon? Akkor egészen biztosan megrettentem volna a gondolattól... aztán jött persze Feryll, és nem hagyott maga után választási lehetőségeket.
Nem gondolom, hogy jóvá tehetném. Akármelyik bukkanna fel Feryll egykori talpnyalói közül és kérne tőlem bocsánatot, valószínűleg csak felnevetve addig átkoznám, amíg több darabban nincs. Ezt teszi az emberrel a düh és a gyűlölet, az a visszafordíthatatlan harag, amit belédvernek... És Nightingale talán tényleg nem hiszi, hogy tudom, mit érez. Hogy pontosan megértem azt, miért akar gyűlölni... Vajon miért nem esett nekem a Könyvtárban és adta vissza azt, amit érdemeltem? Én talán azt tettem volna a helyében. Persze... én köztudottan kissé sem vagyok normális.
- Kössz. - Felé pillantok a szemem sarkából, és követem a mozdulatsort, amivel leül. Mindenbizonnyal le kéne lépnem - elmém még normálisan működő fele legalábbis erre sarkall, én mégiscsak állok ott, és előhúzok egy szál cigarettát.
- Tévedés. A griffendéles maga a baj, a mardekár meg képtelen ellenállni neki. Még akkor sem, ha a kettő halmaza többnyire elég nagy szopás. Vagy épp azért nem. - Kissé hümmögök a szavaira, ahogy a cigaretta jólesően meggyullad ajkam közt, a füst pedig hamar feltölt belülről. Kissé még meg is borzongok, ahogy pedig jelez, kissé megemelt szemöldökkel közelebb biccentem felé a galagonya hegyét. Különös pillanat ez... ahogy együtt cigizünk a Szárnyas Vadkan közepén, bár nem mondom, arra már rájöttem párszor, hogy az élet fintora igen kibaszott gúnyos.
Aztán persze melyik az a helyzet, amit nem lehet méginkább fokozni? Nightingale pontosan úgy löki elém az üres széket lábával, hogy az elzárja utamat, erre pedig kissé felszalad a szemöldököm. Felé pillantok, de az üzenet elég világos; hát jó, ezekszerint maradok. A számba veszem a szálat és úgy ülök le a székre, hogy aztán igazítsak egyet fekete zakómon.
- Jah, annyi. Folyamatban van az ügy. - Érdeklődve pillantok rá és fújom ki oldalra a levegőt, nem mintha számítana, ahogy sűrűn körbeölel amúgy is mindkettőnket a szürkés felhő. - Nem sietek különösebben, jobban bejön az éjszakai járat.
- Lefogadom, hogy csendesebb. - Ismét csak különös a helyzet, már-már nevetséges... én azonban fesztelen maradok, jól kigyakorolt szokásom szerint, és csak kissé gunyoros félmosolyra - nem igazán - hasonlító valamit vetek felé.
- Neked nem kéne lelkesen ajándékokat csomagolnod valahol, vagy ilyesmi? - Aprót horkanok, miközben ujjaim akaratlanul is zsebembe kúsznak, és finoman rányugszanak a kis nyakékre, ami ott lapul, biztonságban és érintetlenül. Apró, finom megmunkálású kis darab, igazából egészen illik Elliothoz. Bár hozzá minden, ami csillog... ez tény.
- Ugyan, már rég becsomaltam őket. Igazi karácsonyrajongó vagyok - felelem egyértelmű szarkazmussal, ahogy a hamutál köztünk koppan az asztalon. - Egy kis italt igazán megérdemeltem már... aztán persze kellően megzavartak.
Ahogy Nightingale felnevet, úgy nekem is egy kicsit feljebb gördül a szám sarka. Bizonyos ideje egészen biztos, hogy ez a legszürreálisabb pillanat az életemben... pedig általában tömve vagyok azokkal, mintha csak rám volna írva, hogy milyen kurvára élvezem a lehetetlen helyzeteket.
- Hát ez kibaszott szürreális. Ilyen diplomatikusan szerintem még soha nem szólt oda-vissza a "mi a faszt keresel itt" kérdés.
A szék háttámlájába helyezkedem, és egy újabb slukk után én is finoman leütögetem a hamut az egyre rövidülő cigaretta végéről.
- Tán a sötétben birkózás jobban bejött? - villantom felé a tekintetem, ám az ezúttal nem valami éllel átszőtt, egyszerűen csak az általános gunyorosságommal csevegek... ez pedig valahol tényleg kibaszott szürreális.
- Mi legyen, Fraser? - Visszanézek felé a közöttünk csavargó szürke kis füstcsíkokon át. - Itt maradhatsz velem a vonatig és folytathatjuk a megkezdett beszélgetést. Vagy jelzésértékűen ránézhetsz az órádra megint én meg ezúttal tapintatosan úgy teszek, mintha elhinném, hogy kurvasürgős dolgod akadt.
Keserű félmosolyra húzom a számat és visszapillantok a pult felé, ahogy egy utolsó szippantás után végül elnyomom a csikket, de ujjaimat még egy ideig azon pihentetem. Egyszeren csak fel kéne állnom, és elmennem, vissza se pillantva... hátha a Sors, vagy nevezzük bármilyen baromságnak vagy akárkinek, de megkönyörül rajtam, és többet nem tolja az utamba Nightingale-t. Erre valahogy az esélyt persze fájóan kevésnek látom. Ismerve a statisztikáimat.
Visszahúzom a kezemet és kényelmesen a háttámlára tetején pihentetem, ahogy visszapillantok rá, miközben nem mozdulok - nem tudom, komolyan gondolta-e a vonatos dolgot, és azt sem tudom, megtenném-e. Elég egy szó, hogy inkább kitoljam innen a seggemet... de most valamiért mégsem állok fel.
- Miért? - kérdezem rá hirtelen, ujjaim pedig pálcámért nyúlnak, hogy az egyik asztalon maradt poharam felé bökve visszalebegtessem azt magam elé. Még az alján lötyög egy kis mardosó lángnyelv, ahogy pedig kinyitom a számat, a hangomban ezúttal sem keveredik más a kíváncsiságon és egy kis keserűségen kívül. - Miért akarnak még mindig kibaszni veled?

★★ Aiden ★★
2001.12.19

Van egyfajta... különös közösségérzete a magukfajtának. Mindazoknak, akiknek az emlékei közé valaki forró, fekete, ragacsos szurkot öntött és az valahogy a mai napig rátapad mindenre, összemocskolja a legártatlanabb pillanatokat is, mintha egy élő, lélegző organizmus lenne, amely szentségtelen céljául tűzte ki, hogy felzabáljon mindent. Nem. Nem teszi őket valami elbaszott testvériséggé, sem pedig bizalmassá egymással szemben, egyszerűen csak... az árnyék amit vetnek, sötétebb az átlagnál.
Ez a típus megtanulja kordában tartani az érzéseit. Megtanulja mélyre nyomni és addig tartani a fejét a fekete mocsok alatt, amíg meg nem fullad teljesen. Van, akinél ez vidám, felszínes maszkokban nyilvánul meg és van aki gúnnyal és szarkazmussal védekezik. Olyan sokáig csinálják, hogy a személyiség részévé válik és az ember egy idő után talán nem is tudja már, hol ér véget a hazugság és hol kezdődik ő maga.
Nem kell elhinnie, hogy tudja mit érez. Kristálytisztán látja, hogy ez az árnyék itt előtte éppúgy cipeli a maga keresztjeit még akkor is, ha valahol egyáltalán nem akar vele megértő lenni. Ha valóban gyűlölni akarja. Ha nem akar az égvilágon semmiféle... közösséget érezni vele.
Röviden biccent.
- Szellemjárat. - A cigi felsercen, a narancsos izzás visszafénylik a szemek tükrén, pillantása megtelepszik azon az alig-mosolyon. Nem kerüli el a figyelmét, hogy a másik nem csak verbálisan kommunikál rendkívül keveset. Legbeszédesebb benne talán az a szemöldökpár, ami rendkívül ért hozzá, hogyan kérdőjelezzen meg minden tettet sokkal előbb, mint azt gazdája teszi.
-Mindjárt gondoltam. - Megvonaglik egy mosoly a száján a nyilvánvaló szarkazmust hallva, vagy inkább mert automatikusan elképzeli a srácot a karácsonyfa mellett, összegyűrt csomagolópapírok között, frusztráltan összefutó szemöldökpárral, ahogy próbálja kezelni a jellemzőtlen helyzetet... nem kéne ilyen gondolatokkal puhítania a róla kialakult képet, de az asszociáció automatikus.
- Könnyebb lett volna ignorálni, mint sem. - Jegyzi meg, pillantása futólag a távolabbi asztaltól épp felálló mogorva, tagbaszakadt alakra vándorol. Elveszti az érdeklődését, mielőtt az távozna a Vadkanból, az ajtócsukódást elkíséri a nevetés, ami kipukkasztja azt a bizonyos buborékot, az a bizonyos mocsár felett. Szürreális. El van baszva az egész helyzet.
- Hmh. - Pillantása megállapodik a felemás szemeken, pár pillanatig némán moccan egyikről a másikra a kérdést ízlelgetve magában. - Tudod miért a sötétben történik a legtöbb morálisan megkérdőjelezhető dolog, Fraser? - Oda se figyelve leveri a hosszúra nyúlt hamut a tálkában. - A sötét furcsa dolgokat művel a fejekkel. Felcsavarja az érzékeket, tompítja az ellenállását és kihozza az emberből az állatot. Valahol sokkal őszintébb mint ez itt, hm? - Nem, nagyon távol áll attól, hogy holmi bejövős élvezeti értéke legyen kettejük kis ketrecharcának. Mégis valahol jobb, hogy nem itt találkoztak először. Fogalma sincs, mit kezdett volna vele. Valójában most sem tudja, mit kezdjen vele, de legalább ezúttal nem az első sokk ingerült, vérfagyasztó szilánkosra tört pillanatából kell védfalat építenie.
Hosszú slukkal ajándékozza meg magát, mielőtt feltenné a nagy kérdést. Most nem szorítja szekrényekhez fizikálisan próbálva csillapítani saját dühét, vagy ingerelve arra, hogy tettlegességgel válaszoljon rá. Az egyetlen érintkezési pontjuk a dohány átható fellegében van, mert annak mit sem számít ellentét, vér, vagy nemtetszés, teljesen mindegy honnan ered, amint egymásba kavarodnak, homogénné válik a közösségi érzet.
Némán figyeli a kimerevített pillanatot, amíg a csikk sercegő szisszenéssel haldoklik a hamutálban. Gyerünk, Fraser. Ilyen könnyen ritkán osztogatja a maga menekülőkártyáit. Miért nem él vele?
Tényleg akarja, hogy éljen vele?
Pillantása megrebben a váratlanul visszakapott kérdésre. Szóval ezúttal nem menekül, hm? Nos... legalábbis egyelőre.
Kedve lenne hasonlóképpen egy vállrándítással elintézni a választ, mint ahogyan korábban a másik tette, ám végül csak halkan hümmög, ahogy az a "miért" kiterjedést kap.
- Ez elég... bonyolult. - Keze elfekszik az asztalon, hüvelykje kitámasztja alulról a tekert cigit, ami láthatóan messze lassabban ég, mint Fraser már hamvában holt szála. - A többség nem basztat, jóformán csak ők maradtak a régiek közül, akik nem kerülik az ember pillantását úgy téve, mintha az az év meg sem történt volna. - Elgondolkodva a mennyezetre pillant és bár az azon keresztülfutó mállott repedésben az égvilágon semmi különös nincs, a megfelelően színes fantáziának szakadék-szimbóluma lesz diák és diák között.
- Morrow egy évvel volt alattatok. Az én évfolyamom. - Teszi hozzá előzékenyen ezúttal legalább nem felbaszva magát a tényen, hogy a srác valószínűleg még ennyire sem emlékszik belőle. - Az első három évben adott volt az alapvető piros-zöld ellentét, ami esetében kimélyült, mert nem tudta kiélni magát rajtam tekintve, hogy... - Valamiért ezen a ponton elakad egy szívdobbanásra, a barna szemeken pedig keresztülsuhan valami emlék, amit nem tud elég gyorsan visszazárni a koponya rejtekébe. - Komolyan nem rémlik az egyetlen griffendéles, aki az asztalotoknál kajált minden második nap? - Néz vissza hirtelen. A kérdés kicsit frusztráltabban szisszen elő belőle, mint szeretné, de még mindig átkozottul felbassza a tény, hogy még ahhoz sem volt elég fontos momentum az életében, hogy egyáltalán emlékezzen rá. Kibaszott megalázó.
- Nem érdekes. - Legyinti el a gondolatot fél kézzel, belekavarva a sejtelmesen megülepedő füstbe. - Szóval az első három évben nem tudott hozzámnyúlni. Negyedikben három hónapig végre zöld utat kapott, mielőtt Gosdwell leállította volna. Voltak páran, akik ezt a döntést kurvára szarul viselték. Pláne Morrow. - A másik nevet nem teszi hozzá a történethez. Tudatosan nem gondol arra, akinek a vére a mai napig a kezén szárad és megjelenik a rémálmaiban, mint valami bosszúálló kísértet...
- Olyan ez, mint a szex, ha egyszer elkezded, nehéz abbahagyni. Pláne, ha ez keveredik a megfelelő frusztrációval, önbecsapással és kurvagyorsan átvált megszállottságba. - Megvonja a vállát és ezúttal egy utolsó slukkal ő nyomja el a csikket a hamutálban. - Alapvetően veszélyesebb típus, mint aminek látszik, de amíg nem kap elegendő mozgásteret, nem kezelhetetlen. - Nyugodtan beszél, az arcán a pillanatnyi elakadást leszámítva nem látszanak különösebb érzelmek. Vagy valóban nem zavarja Morrow, vagy szimplán csak átkozottul jól tudja titkolni.
Pillantása visszarebben Fraser vonásaira, megállapodik a szemek tükrén egy hosszú, néma szívdobbanás erejéig.
- Segíts egy kicsit. - Megnyalja a száját, ám ezt az apróságot leszámítva az arca egyszerűen csak kiismerhetetlen. Talán valóban egyszerűbb volt a sötétben, ahol a vonásai olyan könyvként nyíltak meg előtte, amilyenre valójában semmi szüksége nem lett volna. - Mi az, amire emlékszel is velem kapcsolatban? - A kérdés visszafogott, de a látszat csalóka. Mocskosul összpontosítania kell ahhoz, hogy ne legyen vádló az a néhány szó is.

Van az életemnek valamiféle különös mellékíze, ami pont ez ilyen, és ehhez hasonló helyzetekben bukkan fel. Ilyenkor olyan érzés, mintha nem is a saját világomban ülnék, csupán belecsöppentem volna valami lehetetlen jelenetben, ami velem alapvetően sosem történhetne meg... Különös ez. Néhány évvel ezelőtt, amikor csak a fájdalom és a sötétség létezett, nem gondoltam volna, hogy valaha normálisnak nevezhető életem lesz. Abban sem bíztam, hogy túlélek. Visszaszámoltam a perceket, mert tudtam, hogy Feryll akármelyik pillanatban visszajöhet. Semmit nem jelent az, hogy nem ölt meg legutóbb. Most megölhet. Sok ilyen kellett, mire végre rájöttem, hogy mégsem öl meg... hát akkor talán nekem kellene őt?
Sosem akartam visszatérni Londonba, a Roxfort környékére meg pláne nem. Ebben az évben pedig minden felborult - szóval sokszor jön ez az érzés, ez a furcsa íz. Ez tényleg én vagyok? Hogyan? Aztán persze egy hanyag mozdulattal arrébb sodrom ezt a gondolatot. Úgy teszek, mintha minden normális és helyénvaló volna, hogy véletlen se villantsam ki a gyengepontjaimat. Ez mindig is így ment. Nem is fog változni.
- Könnyebb lett volna ignorálni, mint sem - mutat rá a tényre Nightingale, én meg kénytelen vagyok egyetérteni vele. Valóban így van... miért nem tetted, Fraser? Kigúnyolom magam belülről, felé meg csak egy száraz, tudálékos kis mosolyt engedek ki.
- Ne hálálkodj ennyire, Nightingale... nagyon szívesen tettem. - Önelégült fejjel szívok vele a dohányba hogy mégjobban befüstöljem a testem maradék réseit is, úgy pillantok csak oldalra, követve a griffes pillantását az ajtó, és az előbb felborogatott asztalnál ülő fickó felé. Az talán már el is felejtkezett az imént történtekről, vagy legalábbis csak visszasüllyedt az alkoholba, annak mámorával együtt sétál ki. Nightingale nevetése pedig betölti a füstös kis sarkot.
- Hmh. Tudod miért a sötétben történik a legtöbb morálisan megkérdőjelezhető dolog, Fraser? - Oldalra döntöm a fejemet.
- Avass be.
- A sötét furcsa dolgokat művel a fejekkel. Felcsavarja az érzékeket, tompítja az ellenállását és kihozza az emberből az állatot. Valahol sokkal őszintébb mint ez itt, hm?
Már akiben maradt őszinteség. Persze ez már egészen más kérdés, olyan, amire inkább ki sem térek. Csak kényelmesen megtámaszkodom a háttámlának dőlve, és úgy nézek rá, amit mond ugyanis, tulajdonképpen igaz.
- A sötétség jó barát, ha tudsz vele bánni - felelem végül, egy apró kis vállrándítás kíséri szavaim. - Őszintének nem feltétlen nevezném.
Ahogy a lángnyelvvel félig telt üvegpohár koppan az asztalon, a cigit elnyomva elégedetten nyúlok érte, hogy a füstöt öblítve legurítsak egy kortyot. Az keserű íz égetően szántja végig a torkomat. És nem lépek le. Ugyanolyan fesztelenül és mozdulatlanul maradok azon a széken, mint előtte. Valójában nincs kifejezett oka... nem gondolkozok, ez pedig meglehetősen ritka. Helyette csak kérdezek, mielőtt egyáltalán átgondolhatnám a szavaimat.
- Ez elég... bonyolult. - kezdi a griffes, én meg a pohár pereme felett pillantok rá. - A többség nem basztat, jóformán csak ők maradtak a régiek közül, akik nem kerülik az ember pillantását úgy téve, mintha az az év meg sem történt volna.
Oldalra húzom a számat egy fintorszerűségre, de úgy teszek, mintha a szavak rám vonatkozó élét egyszerűen meg sem hallottam volna.
- Morrow egy évvel volt alattatok. Az én évfolyamom. - Francba. Ismerős név. - Az első három évben adott volt az alapvető piros-zöld ellentét, ami esetében kimélyült, mert nem tudta kiélni magát rajtam tekintve, hogy... - Felpillantok rá arra a pillanatnyi kis szünetre. - Komolyan nem rémlik az egyetlen griffendéles, aki az asztalotoknál kajált minden második nap?
Felemás, félig kifakult tekintetem az arcát tanulmányozzák egy pillanatig. Ha nem tudnám a nevét is, talán képtelen volnék előhívni ezeket az emlékeket. Ha ő nem emlékezne, lehet, hogy én se tenném. Csak egy átlagos griffendéles volna... nem pedig az, aki a Feryll alatt uralt elmém áldozatának esett.
Bonyolult képek ezek, ha visszanézek - a két ház közti ellentét meglehetősen nevetséges, és mégis olyan éles volt már a kezdetektől. Persze az okai meglehetősen érthetők: mindkét szín kölykeivel elhitetik, hogy ők a legjobbak és a legkiemelkedőbbek, aztán megy a harc. Talán ezt figyeli valaki fentről és jót röhög rajta... De hogy fajulhat ez ennyire el? Vérengzésig a folyosókon, kínzásokig... És persze nem csak fentről élvezték ezeket. Az iskolát megszálló, sötétben bújó halálfalók ebből táplálkoztak - és keresték azokat, akiket rá lehet csábítani még egy kis vérre.
Aztán nálam fordítva történt. Én előbb lettem halálfaló, és utána kaptam feladatul a cruciot.
- Nem te voltál az egyetlen - szólalok meg végül. - Az öcsém is folyton ott ült.
Az elején. Aztán a köztünk növekvő árok akkora lett, amelyet már nehéz lett volna megugrani, engem pedig elnyeltek a büszke mardekárosok a hülyeségeikkel, amivel a fejemet tömték. Persze kölyök voltam, aki kereste az útját - talán ez még megbocsátható. Ami utána jött... az kevésbé.
- Szóval az első három évben nem tudott hozzámnyúlni. Negyedikben három hónapig végre zöld utat kapott, mielőtt Gosdwell leállította volna. Voltak páran, akik ezt a döntést kurvára szarul viselték. Pláne Morrow.
Halkan morranok egyet - persze, akkor más volt fontosabb. Mármint Gosdwellnek. Megmondom őszintén, a háború előtti utolsó hetekre már csak alig-alig emlékszem, már, ami az iskolában és a barátaimmal történt... Folyton Feryllel lógtam, mert vele kellett, az pedig, hogy mit ügyködött magának Gosdwell, egyre kevésbé érdekelt. Ő is egész otthonosan mozgott a halálfalói körökben... de hogy egészen pontosan kik között, azt nem tudom. Nem egyeztek a céljaink. Ő Voldemortot éltette, engem meg csak a családom érdekelt.
És lám, mi sült el jobban.
- Olyan ez, mint a szex, ha egyszer elkezded, nehéz abbahagyni. Pláne, ha ez keveredik a megfelelő frusztrációval, önbecsapással és kurvagyorsan átvált megszállottságba. Alapvetően veszélyesebb típus, mint aminek látszik, de amíg nem kap elegendő mozgásteret, nem kezelhetetlen. - Újabb hümmögés jön és egy kis adag lángnyelvet gurítok a számba, ami valamelyest elmossa az iménti kellemetlen szájízt.
- Szóval már így kiismerted, hüm? - kérdezek vissza szórakozottan, miközben persze nem ismeretlen a helyzet. Az ember a prédájánál jobban talán csak az őrá vadászót ismeri.
- Segíts egy kicsit. - Egy kicsit hagyom feljebb szökkenni a szemöldökömet. - Mi az, amire emlékszel is velem kapcsolatban?
Megemelem kissé az államat, úgy pillantok le rá, aztán újra végigjárom tekintetemmel a kocsmát, ujjaim pedig finoman dobolnak a pohár oldalán. Ez az a kérdés, aminek a megválaszolása ellen minden egyes porcikám ellenkezik. Emlékszek... de ez nem azt jelenti, hogy ki is akarom mondani a dolgokat. Úgy túl valóssá válnának, az pedig nem kell nekem. Így is túlságosan az... ennél többel pedig talán már én se tudnék mit kezdeni.
- Több, mint valószínű, hogy igen különböző perspektívából látjuk a dolgokat, Nightingale... - Egy apró kis sóhajjal lötyögtetem meg a lángnyelvet a pohárban. - Emlékszem a dolgokra, de csak az én oldalamról, az pedig neked mit sem ér. Magyarázkodhatok, ha szeretnéd... de jobb érzés lenne csak azért, mert azt mondanám, hogy emlékszem, és gyűlölök emlékezni?
Felé pillantok, és újra vizslatom a vonásait. Ez az igazság - mégis messze áll attól, mintha bocsánatot kérnék. Mert az nem megy. Megkínozhatna, és akkor sem csúszna ki... Egyszerűen csak mert tőlem sem kért senki bocsánatot, és a kurva életbe... néha talán még én is megérdemeltem volna.
- Csak mert szerintem nem.

★★ Aiden ★★
2001.12.19

Túl sokszor nem érti magát mostanában. Nem látja, mi változott az életnek nevezett bűzös, cuppogós mocsárban, mikor személy szerint úgy gondolja, kategorikusan kerülte idáig a hányingerkeltő, felfröcsögő kipárolgásokat és fellobbanó lidércfényeket. Valahogy azonban úgy fest, valahol elvesztette a megfelelő útvonalat és most lépten-nyomon beszippantja az ingovány egyre magasabbra kúszva. Mennyi kell, hogy a torkára fonódjon és végérvényesen lehúzza a mélybe? Mennyit tud nyelni, mielőtt belefullad?
Annyira szeretné, hogy egyszerű legyen. Hogy könnyítse meg Fraser a dolgát és tegyen meg mindent azért, hogy gyűlölje pontosan úgy, ahogy kérte a Zárolt Részlegben, amire nem tud már máshogy gondolni, mint egy elbaszott nyúlketrecre.
Ez a nyugodt hangulat, a közös füstölés, egymás agyának húzogatása nem segít. Bizonytalanná teszik alatta a talajt és nem talál kapaszkodót semmiféle gyűlöletben, ami kihúzhatná a szarból. Mit kellene éreznie mégis? Miért nem tudja felcímkézni az egész embert behajtogatva egyetlen gondolati utazóládába, amibe néhanapján rúg egyet? Eddig működött.
Eddig nem beszélt vele a Crucio és nyüszítés egyezményes világnyelvénél többet.
Minden gondolat ellenére is belemosolyodik a szituációba és még csak vissza se szól, hogy ezek szerint van szíve. Hagyja kicsúszni a pillanatot az ujjai közül, hogy belebonyolódjon a sötétségbe inkább, ami esélyesen valóban jobb barátja Frasernek, mint neki. A magafajtának a napsütésben van helye, ahol az alkotóművesz természetes fényt kap és a világ azt hazudja, hogy nincsen semmi baj.
Milyen kár, hogy a legtöbb alkotása... sötét.
- Más. - Von vállat végül a megjegyzésre, őszinteség mindenkiben van, csak éppen a többség nem engedi szabadjára. Fraser ilyen. De legyünk őszinték, a testbeszédével valójában ő sem tud mindig mit kezdeni és a Könyvtárban egy-egy óvatlan pillanatban megtörtént. Noah nem elég szemfüles ahhoz, hogy igazán képes legyen dekódolni, de ez még nem jelenti, hogy nem épülnek be a kérdőjelek tudat alatt. És ne akarná a saját válaszait, melyeket valószínűleg soha nem kaphat meg.
Őt nem ilyen fából faragták. Kérdezi, tehát válaszol és a maga módján őszinte akkor is, ha nem a teljes igazságot osztja meg. A helyzet fintora, hogy kifejezetten nem Fraserre vonatkozik a célzás, de ha megjegyzést tenne, sem javítaná ki, sőt. Ha már felveszi az inget magára, még el is igazgatná rajta.
Nem válaszol a pillantásnak, legfőképp mert ő maga nem viszonozza egészen addig, míg fel nem sistereg benne az a bizonyos kérdés. Mégsem tudja annyira kordában tartani magát amennyire szeretné, hm? Egyszerűen csak dühíti, hogy nem emlékszik rá. Kit ne dühítene...
- Huh? - A szavakra szemöldökei összeszaladnak, pillantása kutatón tanulmányozza a vonásokat, mielőtt ő maga kényszerülne elgondolkodni a hallottakon.
- Hmh. - Elnémul pár pillanatra középső ujja lusta kört ír le az asztalon a kiégetett ciginyom körül, mintha az ugyan segítene a koncentrációban. Rengeteg. Rengeteg melléktevékenységet végez, mintha nem lenne igazán hozzászokva, hogy túl sokat üljön a seggén anélkül, hogy lefoglalná a kezeit valamilyen módon.
- Úgy látszik, nem te vagy az egyetlen, aki nem emlékszik dolgokra. - Vallja be végül azok engedékenységével, akik egyszerűen csak nem éreznek kivetnivalót abban, ha be kell ismerniük saját hibáikat. Bámulatosan ritka adottság manapság, de... ami azt illeti, komolyan nem emlékszik rá. - Az öcsédből az utolsó két év maradt meg és az a kurvanagy ív, amiben kerülnöm kellett. - Ha meg is bánja az őszinteséget, nem látszik rajta. Hacsak nem azon a tényen, hogy némi fejcsóválást követően egyszerűen nem hagy időt érdemi válaszra, mert folytatja a sztorit.
A morgásra felpillant, de különösebben nem tud olvasni Fraser arcáról. Eh. Ki kéne tanulnia a legilimenciát, egyszerűen csak nem lenne választása...
Eljátszik a gondolattal pár másodpercig, ám még ha lenne is hozzá türelme, viszonylag kevés az esélye, hogy valóban megtenné vele.
- Ennyire magabiztosan azért nem állítanám. - Így cigi híján már előre dől a székben, rákönyököl az asztalra, a lapon fonja egymásba a karjait, mintha védekeznie kellene. Valószínűleg kell is, de kérdés jelen esetben, ki ellen.
- A csávó metamorf, az ember sosem tudhatja biztosan, mikor kerül vele úgy istenigazán szembe. Vagy hogy valóban sikerült-e kiismerni egyáltalán. - Merengő pillantásából ítélve nyilvánvalóan sokkal többet meditál ezen, mint amit nyilvánosságra is hoz, de a pillanatnyi "gyengeségként" előrukkoló érzésvilágot viszonylag gyorsan visszazárja magába. Mi a francért oszt meg vele ilyeneket egyáltalán? Valójában az égvilágon semmi köze hozzá.
Cserekereskedelem. Logikusan valószínűleg azért, információért információt vár el és ezt hivatott megindítani a kérdés is, ám...
Néma marad, amíg a másik beszél és bár sok árnyalatot komorodik az a barna szempár, ezúttal nem löki el magát a falig, hogy nekiessen a másiknak. Kifejezetten... haladás. Nem mintha különösebben hatékonyabb lenne, mint a másik felállás.
- Nem tévedsz. Nem tudsz olyat mondani, amitől jobban érezném magam. - Feltolja magát az asztalról, a karbafont kezek megmaradnak, hosszú ujjai lustán dobolnak bal felkarján.
- Nem azt kértem, hogy ápolgasd a lelkivilágom. Nem várom el tőled, hogy valamiképpen jobbá tedd az életem. - Pillantása ezúttal nem mozdul sehova, az megmarad a felemásokon, mintha ugyan a pupillák sötét kútján át belemászhatna a koponyájába, hogy onnan szedje ki az információt, amire fáj, vagy nem fáj, szüksége van.
- Nem érdekel, hogy megkínoztál, Fraser. Nem te voltál az egyetlen. A saját háztársam pálcát fogott rám SVK-n. - Abból az időszakból nincs köztük feddhetetlen néhány kibaszott hősies kollégát leszámítva, akik valamiért irreálisan kitartók voltak a végsőkig. Mondhatná, hogy irigyli őket, de őszintén... sosem volt igazi hős típus.
- Sokan és sok mindent megtettünk a túlélésért. - Ezúttal ereszti a srác pillantását, a boszorkányra néz, aki valamilyen csodás érzékkel épp felpillant, felemeli a mancsát két ujját feltartva, meg jelzésértékűen lebökve Fraser piájára. Ehhez a témához már neki se ártana valami erősebb.
Ha a boszi szeme be is tikkel attól, hogy még asztalhoz is kell jönnie az Nightingalet már nem hatja meg különösebben, figyelme visszarebben a felemásokra.
- Azt mondtad tudod mit érzek. Akkor tisztában vagy vele, hogy nem te vagy az egyetlen, aki gyűlöl emlékezni. - Benyúl a pulcsi zsebébe, előhúz egy újabb szálat, bár még nem gyújtja meg, mintha a mozdulat közben érné utol a következő gondolat.
- Ettől függetlenül egy asztalnál ülünk és még egyikünk sem lépett le. Nincs más közös metszetünk Fraser, nem indokolja semmi, hogy ne állj fel és hagyj itt az első pillanattól fogva. És mégsem teszed. Téged nem érdekel, miért? - Végszóra koppan hangosan mellettük az asztalon a két lángnyelv. Ezúttal a boszorkány nem kérdezi, hogy elég idősek-e hozzá, van az a pont amikor már édesmindegy. A nő megkéri az árát, amire Noah felvonja a szemöldökét "faszom, mit iszol te" alapon, de végül egyszerűen csak kifizeti az összeget. Őszintén, ennyi pénzért megissza mindkettőt is, ha ezen a ponton Fraser valóban lelép.
- Az előbbi nem a teljes igazság. - Szól végül, ha őt igazolva maradt a seggén, a cigit a szájába löki, a pálca valahogy a mozdulat részeként csúszik elő a pulcsi ujjából épp csak annyira, hogy felizzon a parázs a szál végén. - Az alapvető megszállottságon túl Morrow gyűlöletének alapja a tény, hogy volt egy... hmh. Bátyja. - Megfeszül az állkapcsa, ahogy egy pillanatra elhallgat. Ha van abszolút kényes pont a sztoriban, nyilvánvalóan ez az.
- Gosdwell nem a két szép szememért hagyott békén. Kötöttek valamilyen alkut felettem. Legalább erre az egy dologra emlékezz vissza, Fraser. Tudtál róla, mi áll abban az alkuban, hm?

A roxfortos évek furcsa, kesernyés ízét újra megérzem a nyelvemen, hiába éreztem eddig azt, hogy már olyan jól ki tudom zárni. Igazából a sulis időszak így visszatekintve... az alapvető tinikori zavaraimon nem volt különösebben túlmutató... egészen addig, amíg ötödév elején összefújt a sors Feryllel. Addig csak egy elveszett kölyök voltam, aki kétségbeesetten próbálta betuszkolni magát valamiféle pozícióba, csak hogy ne legyen olyan kieső a többi diák közül... ne legyen olyan más... ez a másság viszont Feryllel megértődni látszott. Akkor még nem sejtettem, milyen következményei lesznek a közöttünk szövődő kapcsolatnak.
Nem lep meg, hogy nem rémlik neki Benjamin, amint az az elején gyakorta lökte le magát velem szemben a zöldek közé, azzal a szokásos, tenyérbemászó vigyorával. Amikor még nem hatalmasodott el köztünk az ellenségeskedés, ami aztán egyre rosszabb lett persze, ahogy múltak az évek... furcsa. Nagyon furcsa visszagondolni, mert olyan távol lebeg a gondolat, mintha sose történt volna meg.
- Úgy látszik, nem te vagy az egyetlen, aki nem emlékszik dolgokra. - Aprón biccentek egyet. Nem, mintha ez olyan baromi fontos részlet lenne, de ez is egy olyan dolog, amit inkább felejtenék. Ha lehetne, az egész eddigi életemet lehúznám a lefolyón, és újat kezdenék. - Az öcsédből az utolsó két év maradt meg és az a kurvanagy ív, amiben kerülnöm kellett.
- Egy idő után nem ült oda - teszem hozzá. Egy idő után mindketten inkább úgy tettünk, mintha nem is volnánk testvérek. Egészen addig a pillanatig, amíg valamelyikünk háztársa rosszat nem mondott a másikról. - Valószínűleg ezért nem rémlik. Kerülni meg egészen felesleges volt... úgyse szólt volna hozzád.
Persze, hiszen túlságosan belesüllyedt a depressziójába, hogy szépen lassan az addigi barátai is kiperegtek mellőle. Nem mondom, hogy nem értem, miért vált ilyenné, hiszen én sem lettem különb. Ugyanazokat az embereket vesztettük el, ő ráadásul még az ikrét is, és minden egyes alkalommal haza kellett mennie abba a kiürült, élettelen házba, amely egykor az életet és a pezsgést jelentette.
Ez pedig kibaszott szar érzés. Olyannyira hogy mellette eltörpül annak a gondolata, amit Noahval tettem. Bőven.
- Ennyire magabiztosan azért nem állítanám. A csávó metamorf, az ember sosem tudhatja biztosan, mikor kerül vele úgy istenigazán szembe. Vagy hogy valóban sikerült-e kiismerni egyáltalán.
Uhh, micsoda ütőkártya. Metamorf... Talán egy pillanatra felvillannak a szemeim, de a sötét kis sarokban franc tudja, mi mennyire jön át. Morrow... Seth Morrow. Hah! Komolyan ennyire fasz vagyok? Fraser, komoly gondok vannak a fejedben... talán az a sok crucio tette, ki tudja? Vagy csak valaki nagyon megváltozott az évek alatt.
A háttámlának helyezkedve lemásolom Nightingale testtartását és én is összefonom magam előtt a karjaimat. Hirtelen úgy érzem magam, mintha visszacsöppentem volna az ötödévembe, és újra körbetekertek volna azok a problémák, amik akkor... mi a fasz történik az élettel? Eddig ez a december kibaszott őrült, és úgy tűnik, nem tervez megállni.
Halkan mordulok egyet végre reakcióként a szavakra, tekintetem egy pillanatra elvándorol a feje mellett a szemközti falra.
- Nem is fogod kiismerni... őt nem lehet - jegyzem meg, és hirtelen máris hiányozni kezd a cigaretta füstös aromája, hiába kering még itt körülöttünk a levegőben a szürke gomolyag. Vajon ő is halálfaló lett? Nem... kétlem, akkor a hegek alatt rejtőző, valószínűleg már kifakult minta jelzett volna, mint általában. A testem már megtanulta kiszagolni a közelgő veszélyt.
- Nem tévedsz. Nem tudsz olyat mondani, amitől jobban érezném magam. - Visszapillantok Nightingale-re. Persze, hogy nem, és ez így van rendjén... ellenkező esetben komolyan aggódnék a mentális állapotáért.
- Nem azt kértem, hogy ápolgasd a lelkivilágom. Nem várom el tőled, hogy valamiképpen jobbá tedd az életem. - Nem pillantok oldalra, úgy emelem újra ajkaimhoz a poharat, hogy torkomba gurítsam az utolsó kortyot is.
- Nem érdekel, hogy megkínoztál, Fraser. Nem te voltál az egyetlen. A saját háztársam pálcát fogott rám SVK-n. - Halkan mordulok egyet, úgy lököm vissza a poharat az asztalra.
- Nightingale, azt hiszed egyedül vagy ezzel? SVK-n mindig elszabadulnak az indulatok. - Igaz, én már akkor is imádtam a párbajórák izgalmát, akárkivel is állítottak szembe. Nem érdekelt, hogy háztárs, barát vagy ellenség áll előttem, nyerni kellett. És én nyerek, bármi áron.
- Sokan és sok mindent megtettünk a túlélésért.
Visszapillantok rá, és egy pillanatig csak méregetem a barna íriszeket, ahogy az a kocsmáros felé fordulva rendel még kettőt az előttem heverő lángnyelvből. Inkább nem jegyzem meg, hogy drága lesz... a pillanat túl kiélezett épp ahhoz, másrészt meg a rosszindulatú énem szívesen végignézné a griffes fejét, ahogy a boszi az árat követeli majd.
- Emlékszel még, ugye? Arra a néhány alkalomra, amikor... - Megvédtelek? Ez valahogy nem jön a számra. - Amikor meg kellett volna, hogy kínozzalak, de mégse tettem. Párszor megtörtént.
Tartok egy apró kis szünetet, mielőtt folytatnám, hiszen a gondolat keserű és meglehetősen fájdalmas is.
- Olyankor megfizettem érte. Hidd el, Nightingale... te is baromira megkeserítetted az én életem.
Nem mintha az ő hibája lett volna. Ha nem őt, Feryll mást választ. Lényegtelen volt. De mégis, valahogy az egész létezése... olykor csak jó valakit hibáztatni, nem?
- Azt mondtad tudod mit érzek. Akkor tisztában vagy vele, hogy nem te vagy az egyetlen, aki gyűlöl emlékezni. - Figyelem, ahogy újabb szál kerül elő, de mégis erőt veszek magamon, és én nem nyúlok a zsebemben pihenő cigarettásdobozért. Talán már eleget szívtam ell mára... és még meglehetősen korán van.
- Ezt mondtam - biccentek, aztán a boszorkány felé lesek, aki bosszús fejjel közeledik felénk a két pohárral. Egyszerűbb volna kilebegtetnie, de nyilván pénzt akar.
- Ettől függetlenül egy asztalnál ülünk és még egyikünk sem lépett le. Nincs más közös metszetünk Fraser, nem indokolja semmi, hogy ne állj fel és hagyj itt az első pillanattól fogva. És mégsem teszed. Téged nem érdekel, miért?
A válaszomat megelőzi az érkező lángnyelv. Szerencsére. Van egy kis időm, hogy levegőt vegyek. Dehogynem érdekel, magamban pedig már jó párszor fel is tettem ezt a kérdést, de a válasz egy olyan helyen veszhetett el, amerre nem akarok elkalandozni. Csak egy ártatlan félmosolyt vetek felé, ahogy a kocsmáros az árat kéri, de nem moccanok, hagyom, hadd fizesse csak ki. Nah... nem rontom el a meghívásomat.
Egy kis biccentéssel húzom aztán magamhoz a poharat és felé billentem, mielőtt kortyolnék, azt viszont megelőzik szavaim:
- Talán csak felnőttünk, mhm? A dolgok változnak... nagyon durván.
Kortyolok egyet a minőségi alkoholból, máris érzem, hogy így a második pohártól kezd kicsit melegem lenni, de egyelőre közel sem vészes a dolog. Még nem kéne abban a korban lennem, amikor megárt két pohár, azt hiszem. Jelen állás szerint egy és egy kicsi.
- Az előbbi nem a teljes igazság - folytatja végül a griffes. - Az alapvető megszállottságon túl Morrow gyűlöletének alapja a tény, hogy volt egy... hmh. Bátyja.
Erre kicsit felvonom a szemöldökömet, ez a részlet ugyanis újan cseng, mégis felkelti a figyelmemet, úgy hajolok egy leheletnyivel közelebb. Morrow, Morrow, két Morrow... a francba már, ma nem terveztem ennyire mélyen belenyúlkálni az agyamba.
- Gosdwell nem a két szép szememért hagyott békén. Kötöttek valamilyen alkut felettem. Legalább erre az egy dologra emlékezz vissza, Fraser. Tudtál róla, mi áll abban az alkuban, hm?
Egy kicsit oldalra biccentem a fejemet, úgy fürkészem a tekintetét. Alku... A sztori egyre különösebben alakul, ez pedig csak ráébreszt arra, mennyi mindenből is maradtam ki még roxfortos koromban, csak mert egy halálfaló befogott a csicskásának.
- A jó öreg Gosdwell... annyira rá vall. - Egy keserű kis vigyorral kortyolok újat, aztán halkan sóhajtok egyet. - Ez most valószínűleg furcsán fog hangzani, de hidd el, Nightingale, ha tudnék, segítenék. Én nem tudtam semmit erről az alkuról. A mi kapcsolatunk Morrowwal, Gosdwellel, és a többiekkel... más voltunk. Külön körökben mozogtunk, ha ez jobban tetszik. Nem érdekelt az indok, miért ne menjek többet a közeledbe... A háború után pedig, mint gondolom, feltűnt, nem sokszor találkoztam Gosdwellékkel.
Magamat is meglep, hogy ennyit beszélek neki. Magamról... és az egész helyzetről, amit egészen idáig fel sem idéztem magamban igazán. Felejteni akartam, és ez most sem változott, csupán kezd egyértelművé válni, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Noah meg... érthető módon válaszokat akar, és valami furcsa, mélységekben rejlő kis hang nem hagyja, hogy csak úgy elsétáljak. Ez a mocskos kis hang még arra is rávesz, hogy meglássam kettőnk közt a hasonlóságot... és pedig már egyenesen felháborító, de mégis csak heverek ott a székben, és nem teszek ellene a világon semmit.

★★ Aiden ★★
2001.12.19

A Roxfort alapvetően el van baszva és ezt személy szerint soha nem fogja megérteni. 11 éves korában az ember semmi. Még ott a tojáshéj a seggén, nem létezik kialakult személyiség, egész létezésük képlékeny bizonytalanság és hozott, szülők által úgyahogy megmunkált gyúrható alapanyag. És mégis... az első pillanatban a Süveg képében elkezdik a beskatulyázást esélyt sem adva igazán, hogy az ember egy óvatlan pillanatban levegőt vegyen és kimásszon belőle.
Ki mondja meg, mi lett volna Fraserből, ha nem a kígyófészekbe kerül? Ha a Süveg túllát az alapvető affinitáson és felismeri a potenciált benne? Arra, hogy rátaláljon önmagára, aki nem egy összetört roncs, hanem az az ember, aki a saját kárán is úgy döntött amikor képes volt, hogy a lehetőségeihez képest véd másokat?
Mi jogon döntött úgy, hogy a griffendéles itt előtte nem birtokolhat a mélyben ugyanolyan elbaszott, nyúlós sötétséget?
Mi lett volna, ha sors fintora nem akkor löki össze őket lépten-nyomon, amikor már képtelenek segíteni egymáson?
Kérdések, amelyekre senkinek nincs igazán válasza és tapintatosan félrenézni mindig könnyebb, mint belegondolni úgy egyszer, igazán. Az ő lényegükön már aligha változtat.
Megingatja a fejét a Benjamin témára, de nem válaszol. Nincs különösebben értelme számára a tavalyi, vagy az azelőtti évnek. Meg sem tudná mondani igazán, miért Fraser látványát kerülte annyira. Mintha nem lett volna annyi más közöttük, aki megtette ellene a maga bűntetteit. Miért pont erre az egyre fókuszál?
Amíg a metamorf srácon mereng, nem néz közvetlenül a srác szemeibe, így észre sem veheti azok villogó gondolatvilágát. Akár lehetne bűntudata is, amiért visszarángatja Frasert abba a problémahalmazba, amit annak kimondott és nyilvánvaló vágya maga mögött tudni, ám... nem engedheti meg magának, hogy mindenkivel kegyes legyen. Egy ponton ugyanis ő maga sérül tőle.
- Valószínűleg nem. - Biccent megadóan, ebben kivételesen nagy közöttük az egyetértés.
Seth pedig... ki tudja, hogyan viselkedne a sötét jel egy metamorfmágus testén? Még alapvető formája is megbízhatatlan és amilyen kibaszott kígyó, lehet egyszerűen csak levedlene a testéről bárminemű jelölést.
- Nem vagyok naiv, Fraser, én sem jártam csukott szemmel egy éven át. - A hangja sötét és hűvös, a puszta gondolatot is megfojtja vele. Önmagában nem az SVK indulataival van a baj, sőt. Kimondottan élvezi a tárgyat, a reflexeire, gyorsaságára és találékonyságára sosem lehetett panasz. Az az év viszont nem erről szólt, ugye? Kizárólag feketemágiát adtak a kezükbe.
- Hm? - Felpillant a kérdésre és valahol... érzékeli elmoccanni a hangulatot egy bizonyos irányba, amitől már neki is kiéleződik a figyelme. Kutató pillantása bejárja a vonásokat. Nem kerüli el figyelmét az a megakadás sem és végül ő kényszerül csendben maradni pár nagyon hosszú, kimerevített szívdobbanás erejéig. Az a fókuszált pillantás ezzel a némasággal és ennyi keserű gondolat között egyszerűen csak elviselhetetlen. Nekiáll kaparni az ember tarkóján égnek meresztve a pihéket, mintha csak hirtelen... mindenhonnan őt figyelnék láthatatlan szemek. Érthetetlen hogyan csinálja, de Nightingale néha képes egyetlen pillantással is nagyon súlyos mértékben kommunikálni saját elbaszott lelkivilágát.
- Helyes. - Szólal meg végül megtörve a pillanatot, bár a szóhasználat ebben a formában meglehetősen... kegyetlennek tűnik a részéről. Beleszív a cigibe, kicsit lejjebb csúszik a székben, hogy kényelmesebben kitámassza magát, lábait kinyújtva teszi keresztbe az asztal alatt. - Eleget hallgattalak ahhoz, hogy lássam, az az embertípus vagy, akit megbasz az élet akkor is ha jót tesz és akkor is ha nem. - Oldalra biccenti az állát, ahogy felpillant rá, szemei elgondolkodva járnak az egymástól oly végletesen eltérő íriszek között.
- Eléggé ahhoz, hogy elhidd, nem éri meg az előbbi, elvégre... előbb, vagy utóbb úgyis szopni fogsz érte, hm? - Karja elfekszik az asztalon, a dohány vékony, szürke füstje lustán kígyózik a mennyezet felé hiába várva, hogy gazdája tüdejét pusztíthassa végre.
- Mégis a mai napig, ha megkapod ugyanazt a választási lehetőséget, pontosan ugyanúgy nem vagy képes szó nélkül megülni a seggeden. - Biccent jelzésértékűen abba az irányba, ahonnan a fiú korábban felbukkant a segítségére sietve. - Szóval igen, Fraser. Helyes. Inkább ez keserítse meg az életed, mint bármi más. - Az a felvillanó pillantás egészen olyan, mintha minimum retinára óhajtaná felégetni az információt.
- Tudom mit mondtál a könyvtárban, de őszintén... nem gyűlöllek. Igazából kurvára nincs miért. - Megcsóválja a fejét, pillantása mögött kialszik a hév, ahogy beleszív a dohányba, figyelme pedig már a boszorkányra rebben. Kénytelen önmagának is beismerni, hogy nem. Valójában nincs baja a Fraserrel. Mi több... esélyesen ma nem ülne itt, ha egyszer-kétszer nem ő az, aki leállítja Morrowékat. Vagy Gosdwelléket. Akármelyik bandát. Nem egyszer került súlyos állapotba, amikor Madam Pomfrey is pánikszerűen fércelte össze. Hmh. Ki tudja. Talán ezért olyan engedékeny vele a mai napig - a látszat ellenére.
A gondolatok lefoglalják annyira, hogy ne akadjon ki túlzottan azon az összegen, de úgy 30 órányira van a pillanat, amikor nekiáll majd megbánni a felelőtlen kiadásokat.
- Ezzel nem tudok vitatkozni. - Emeli meg végül a poharat és belekortyol az italba. Nem kezdő már piatémában, de ilyen szeszt legutoljára... nem. Erre az emléksorozatra még nem áll készen.
Beszél helyette, bár az is nagyon közel súrolja azt, amit ő maga is megpróbál mindenáron elkerülni. Bámulatos, hogy kerülgetik mindketten ugyanazt a témakört, még ha Noah mindkettejük kezét bele is tartja a tűzbe. Senki nem mondta, hogy nem menekülne a fájdalomtól.
Felvonja a szemöldökét arra a vigyorra, vagy sokkal inkább a segítség témakörére. Nem, valójában nem kellene annyira meglepőnek lennie. Amennyire szürreális, látszólag éppen annyira van affinitásuk is egymásra, még ha egyébként minden logika az ellenkezőt diktálná.
A srác magához képest meglepően sokat beszél, de fel sem tűnik neki igazán. Egyszerűen csak igényli, hogy beszéljen. És az igazság az, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ezt jellemzően képessége is van elérni. Vagy ki tudja. Lehet csak az alkohol teszi.
- Hmh. - Pillantása a mennyezet felé fordul, ahogy Gosdwell neve így háromszor egymás után kimondva megül a fejük felett, mint egy elbaszott kísértet, vagy Bloody Mary személyesen. Halkan sóhajt, feltolja magát a székben és leüti a hosszúra nyújtózott hamut a tálkában mielőtt újabb slukkot szívna a cigiből. A dohány parazsa különös árnyakat űz mélyre abban a pillantásban.
- És mondd csak. - Szisszenve szívja be a levegőt, mielőtt oldalra fújná a füstöt. - Kizárólag könyvekben utazol, vagy belefér a profilba az információszerzés is?

Olykor elgondolkozok, mi lett volna, ha nem a Mardekárba kerülök.
Valószínűleg semmi. Feryll így is, úgy is megtalált volna, az életem pedig végül csak erre a pályára biccent volna. Talán erre lettem ítélve, ami valahol érthető is. Hiszen semmi egyéb út nem volt nekem való... sehol nem találtam a helyemet, és emlékszem, pontosan emlékszem, milyen érzés volt először megpillantani a csuklómon a bőrömbe égetett, fekete rajzot. Emlékszem, milyen volt úgy végigsétálni a folyosón, hogy tudom: én már nem vagyok olyan, mint ők. Már nem kell azt tettetnem, mintha olyan lennék.
Kicsit azért sajnálom. Sajnálom, hogy ez az út lett az, mert valamikor azért csak reménykedni kezdek: biztos, hogy nem lett volna más lehetőség? Biztos, hogy nem hagytam ki valamit... aminek a vége lett ez? Biztos, hogyha mondjuk anyám útját követve én is a Hollóhátba kerülök, akkor a dolgok másképp alakulnak? Akkor másmilyen leszek én is?
Nem az a fajta vagyok, aki szeret merengeni és búslakodni a múlton - ez nem azt jelenti, hogy nem teszem meg állandóan, persze. Ettől függetlenül gyűlölöm ezt, mert a tudat, hogy ezen nem változtathatok, megőrjít.
Mindenkinek erről szónokolok, hogy felejtse el azt a kibaszott múltat, de én képtelen vagyok megtenni végre.
Persze, úgy látszik, cseppet sem vagyok vele egyedül - Nightingale sem képes rá. Ha az lenne, most valószínűleg nem ülne itt belem szemben. Egyszerűen csak itthagyna... vagy épp én hagynám itt. Részletkérdés. A saját, sötét, ragadós kis gödrünkbe vagyunk ragadva, amiből idővel csak egyre nehezebb lesz mozdulni.
Figyelem a griffendéles változó vonásait. Ahogy a szavaimra felpillant, és mintha kimondatlan válaszokat keresne a vonásaim mögött. Fürkészőbb a tekintete, mint amihez szoktam, pláne, hogy az én arcom általában meg se rezzen. Egyszerűen csak az évek és a rutin, ami megtanította: jobb, ha nem adsz a másiknak semmi támpontot. Aztán persze más kérdés, hogy vannak azok a pillanatok, amikor nem lehet érzelmek nélkül maradni.
- Helyes. - Ahogy végre megszólal, a szóra kicsit feljebb szökik a szemöldököm. Nem feltétlenül az, amire számítok - igaz, abban sem vagy biztos, mire számítottam. Sajnálatra? A francokat is... ennyire hülye nem vagyok. - Eleget hallgattalak ahhoz, hogy lássam, az az embertípus vagy, akit megbasz az élet akkor is ha jót tesz és akkor is ha nem. Eléggé ahhoz, hogy elhidd, nem éri meg az előbbi, elvégre... előbb, vagy utóbb úgyis szopni fogsz érte, hm?
Egy pillanatig nem villantok reakciót, csak lassan feljebb szegem az állam, hogy onnan lessek le rá. Egy percig ugyanis, nem tudom, mit mondjak. Az első felén elakadok, mert abban sem vagyok biztos, mikor tettem én egyáltalán jót. Mármint persze... itt vannak ezek az apróbb kis közbeavatkozások, ezek a kis tettek, de meg sem közelítik a bűneim súlyát. Az, hogy megbasz az élet, nem kérdés. De talán egyszerűen csak visszaadja a tetteimet. A rossz tetteimet. Mert hogy a mérleg arra eső fele lassan leszakad, annyira túl van pakolva.
- Szóval ez a taktika, hm? Elhiteted a másikkal, hogy olyan kibaszott jól ismered... - Száraz kis félmosolyra gördítem ajkamat. Úgy teszek, mintha valahol... valami mély kis szegletben, lelkem egy apró töredéke nem tudná, hogy amit mond, az még igaz is lehet... Még a gondolatot is eltemetem.
- Mégis a mai napig, ha megkapod ugyanazt a választási lehetőséget, pontosan ugyanúgy nem vagy képes szó nélkül megülni a seggeden. - Oldalra biccent. - Szóval igen, Fraser. Helyes. Inkább ez keserítse meg az életed, mint bármi más.
Persze nem mondom - nem szokásom részletezni az életemet. Nem sejtheti, hogy a háború utáni három évben nem az ő általa okozott bűntudat miatt bujkáltam. Nem tud a legrosszabbról, és persze... ez így is van jól. Ez így tökéletes, máskülönben nem csak hogy már nem ülne itt, hanem talán a Minisztériumnál könyörögne valakinek, hogy zárjanak már be valahová.
Nem válaszolok - oldalra pillantva követem tekintetemmel a boszorkány alakját, de igazából csak időt nyerek, hogy tisztázzam a gondolataimat.
- Tudom mit mondtál a könyvtárban, de őszintén... nem gyűlöllek. Igazából kurvára nincs miért.
Az alkohol megérkezik, ez pedig jóllesően szakítja meg kissé a beszélgetést. Jól hat ez a pillanati csend, mindkettőnknek szüksége van már rá, ez a beszélgetés ugyanis bőven túlmutat már egy bizonyos érzelemhatáron, amit nem kedvelek csak úgy átlépni idegenekkel. Merthogy valljuk be, Nightingale idegen - mit tudok róla azon kívül, hogy griffendéles, és nem kis mértékben szántja őt is a szerencsétlenség? Nem gyűlöllek... ilyen szavakat a testvérem szokott a fejemben vágni, és még neki is meg kell tanulnia, hogy jobb lenne kétszer átgondolnia, amit mond.
- Talán jobban tennéd - jegyzem meg csendesen, miután kifizette a piát, a kocsmáros pedig visszalibeg a pult mögé. Ezúttal az én hangomban sem ég semmi különösebb inger - csak közlöm vele az egyértelműt, mert persze, persze, akármilyen szar dolgokat is művel a fejeddel az, ha gyűlölsz valakit... hajt valamerre, és ez az irány sokszor vezet valamerre, valami jobb felé. Talán.
Csendesen iszogatom a piámat vele szinkronban, ujjaim végigütögetik az üvegpohár oldalát. Az az erős keserűség, ami végigszakítja a torkomat, nem feltétlen jó barát. A nyelvem ugyanis egészen mered tőle... vagy nem is az az oka? Merlin tudja csak, mindenesetre a szavak, amiket használok, alapesetben nem jönnének, bár ez nem is alapeset... ez az egész már régen nem az.
Nem is reagál rá igazán, de azért látom, hogy azért elgondolkodik a szavaimon. Pedig igazat mondok - ezúttal -... ha tudnék erről bármit is, miért érné már meg nekem magamban tartani? Három év, lassacskán négy... kurvasok idő, annyira sok, hogy az akkori szabályok és titkok már el is koptak teljesen.
- És mondd csak. Kizárólag könyvekben utazol, vagy belefér a profilba az információszerzés is?
Visszavillan rá a pillantásom, ajkam sarka akaratlanul is serken kicsit felfelé. Áhá, ez a téma már valamivel szimpatikusabb... otthonosabban mozgok benne, közelebb is hajolok, fél kézzel pedig az asztalra támaszkodok, még másik ujjaimmal ajkamnál tartom a poharat készenlétben.
- Attól függ, mennyit ajánlasz. - Kegyetlen mosolyra húzom a számat, de épp eléggé komolyra ahhoz, hogy tudja: nem viccelek. Rávághatnám, hogy persze, ami csak kell... csak hogy kárpótolni próbáljam valamelyest, de egy picike, aprócska, töredéknyi kis bűntudat miatt még nem hazudtolom meg önmagam.
Kortyolok a lángnyelvből - eltüntetem a maradékot egy nagy nyeléssel és lecsapom az asztalra a poharat, majd úgy húzom ki magam, mint aki jól végezte dolgát. Még azelőtt pattanok fel, hogy válaszolhatna.
- Tudod mit, Nightingale? Nem kell most tudnod. Gondolkodj kicsit rajta... és vigyázz, le ne késd a vonatodat! - Kacsintok felé egyet, mintha az egész eddigi beszélgetésnek nyoma sem volna. Kicsit lesimítom a zakómat, de adok neki egy röpke pillanatot még, mielőtt az ajtó felé fordulva egyszerűen csak távoznék, magam mögött hagyva az utóbbi fél óra történéseit. Hátha túl fontos neki a téma ahhoz, hogy gondolkoznia kelljen rajta.

★★ Aiden ★★
2001.12.19

A múlt egyszerűen csak nem így működik. Lehet erősködni, hogy mindenki felejtse el szépen, örüljön annak, ami van, de az a helyzet, hogy a múlt tesz azzá minden embert, aki. A gyerek képlékeny, mert nem rendelkezik múlttal igazán, a felnőtt pedig fixált mintára szabott, melyből jóformán képtelenség kitörni éppen azért, mert a formát már rég kiöntötték számára a saját tettei, mások tettei és a kettő elkerülhetetlen halmaza.
Az emlékezés gyűlölete ide, vagy oda, úgy fest mindkettejükben megvan valami elbaszott mazochizmus keveredve a mártírszellemmel. Csak ez mondathatja ugyanis, hogy minden az ő hibájuk örökre feloldhatatlanul és meggyőzve egyúttal, hogy a védelem mértéke a más emberektől számított érzelmi távolsággal egyenesen arányos.
- Talán tévedek? - Kérdez vissza finoman, néma pillantása elpihen azon a száraz, íztelen félmosolyon. Nem mondja, hogy valójában kurvára nem ismeri és igen messze áll a taktikázástól. Fraser úgy védi magát, ahogy neki tetszik, mert legyünk őszinték. Ez a visszaszólás Noah szemében pontosan az; védekezési reflex.
Túl sokáig beszél különösebb visszacsatolás nélkül. Nem meglepő alapvetően, amit mond ugyanis pontosan arra készteti a másik felet, hogy még az eddigi reakciókból is visszavegyen, márpedig Fraser önmagában is az a fajta, aki rezzenéstelen álarcokat visel.
Nem a legjobb ponton szakítja meg őket a boszorkány érkezése, ám végeredményben... miért is ne. Nem vár különösebb választ, hozzászokott hogy egyedül van a saját gondolataival akár megtartja, akár kimondja őket a nagyvilágba.
Noah és Benjamin között az a nagy különbség, hogy Aiden nem ölt meg senkit az övéi közül. Hogy mit tett, vagy nem tett a saját vonatkozásán túl, az számára teljesen lényegtelen a kérdésben. Ahogy Fraser számára Nightingale statiszta csupán a történetben, úgy ez fordítva is igaz. Illetve talán... nevezzük erős mellékszereplőnek tekintve azzal a ténnyel, mennyi jelentőséget tulajdonított neki ő maga valójában.
- Gyanítom találsz mást, aki megteszi helyettem, így számodra lényegtelen kellene legyen, mit gondolok. Ez pedig az én problémám. - Biccenti meg a fejét a pohár felett, csak hogy a következő körrel nagyot nyeljen a piából. Hagyja, hogy az alkohol végigmarja a torkát és megüljön üres gyomrában elgondolkodtatva egy pillanat erejéig, hogy talán nem ártana ennie valamit. Nem feltétlenül ez a legmegfelelőbb hely rá, de ki tudja. Annyira nem áll szándékában kimozdulni innen kockáztatva, hogy más arcokkal is találkozzon a suliból. Mondjuk tanárokkal egyenesen. Az utóbbi napok után bőven elege van belőlük egy időre.
Talán néma marad, de a figyelme nem üres. Még ha ezúttal nem is osztja meg vele a gondolatait... nem kapott belőlük ma már éppen eleget?
Felvonja a szemöldökét azt a kegyetlen mosolyt látva. Nem, ahogy általában a különböző alkukra jellemző, semmilyen szinten nem várta, hogy majd a két szép szeméért fog bármit is csinálni. Szimplán csak túl éles a hirtelen stílusváltás, eléggé ahhoz, hogy felfogja a bizonytalan érzelmi mocsárban Fraser talált a feje felett hirtelen egy eddig észrevétlen, kilógó, göcsörtös karmos faágat, amire rámarkolva most könnyűszerrel felcsavarhatja a létezését.
Pohara halkan koppan az asztalon és már szólásra nyitná a száját, mielőtt a lecsapott pohár erőteljes zaja elnémítaná. Ujjai lecsúsznak az üvegről, megállapodnak az asztal lapján, zongorázásuk halk ritmust ad az instant személyiségcserének, míg ő pontosan ugyanazzal a tekintettel, rezzenéstelen vonásokkal pillant fel rá. A kacsintásnak hála már megingatja a fejét, a szája mosolyra húzódik és halkan nevet.
- Vigyázz a seggedre, Fraser. - Megemeli a poharát búcsúképpen és hagyja tovább lógni a levegőben a mi fontos és nem fontos témát, amiket vele szemben a másik könnyűszerrel maga mögött hagyhat - mintha mi sem történt volna.
Már akkor szedi elő a táskából a bőrkötésű könyvecskét, amikor ex-asztaltársa az ajtó felé halad, felcsapja ott, ahol utoljára abbahagyta és bekönyököl az asztalon a firkálmányai fölé. Így rápillantva, nem is rossz. Vagy talán csak túlságosan kiégett. Esetleg a szesz beszél a fejébe, tökéletesen lényegtelen.
Valóban. Mindkettejüknek könnyű úgy csinálni, mintha mi sem történt volna és ennek a beszélgetésnek ne lenne semmi jelentősége.
De valószínűleg Fraser is felfogott belőle annyit, hogy tökéletesen tisztában legyen vele: nem töltött volna ennyi időt egyetlen témára felfűzve ha nem lenne letagadhatatlanul fontos a számára.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Roxfort RPG

Múlt => 2001/2002-es tanév => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 12. - 15:09:58