Roxfort RPG

Már pénteken is látszott az ablakomból, hogy a fák levelei egyre inkább megadják magukat az ősz erejének. De ezen a kissé borult őszi napon, lesétálva a faluba, láttam, hogy az egész világ megváltozott. Zöld pázsitot és szépséges lombkoronákat hagytam magam mögött, mikor beléptem az iskola birtokára. Most minden más lett, színes, talán kicsit túl bohókás is a felettünk húzódó komor felhőkhöz képest.
Én szerettem az őszt. Mindig is rajongtam a hűvösebb időért, amikor az ember csak meghúzta magát a kanapé sarkában egy könyvvel s közben csendesen kopogott az eső az ablakon. Valahol hiányzott az időszak, amikor még megtehettem és az otthonom még nem egy munkahely is volt. Másrészem viszont örült a változásnak, hiszen Deliah és én most nem randi címszóval találkoztunk volna… sőt minden bizonnyal sehogyan sem találkoztunk volna ismételten.
Némi izgalommal álltam meg a Pixie könyvesbolt kirakata előtt, megszemlélve a kottákat, amit furcsán szépnek hatottak. Talán azért, mert gyerekként évekig zongoráztam és régi füzeteket vásároltam minden létező londoni antikváriumban. Nem csak azért, mert gyakorolni akartam, szerettem a hangjegyek formáját, megdobogtatták a szívemet és büszkeséggel nézegettem őket, mintha tényleg nagy szakértő lennék. Valójában mindig is elég középszerű voltam a zenét illetően, nem volt meg az a tehetségem, ami zenésszé tett valakit, csak élveztem, amit csinálok.
Valószínűleg a könyvesbolt nem a legjobb találkozási helyi volt, hiszen a szél is picit feltámadt… tehát egyenesen a Három Seprűbe is mehettünk volna. Viszont, mivel a kocsmahangulata általában zajosabb volt annál, mint amit szerettem, jobbnak láttam egy békésebb helyen nyitni a találkozót. Mondjuk most más volt a falu hangulata, a diákok legfeljebb havi egyszer mehettek ki vásárolgatni, így a szokásos tömeg elmaradt, nagyrészt felnőtt varázslók töltötték meg most is az utcát, közöttük jó néhány auror. Könnyű volt kiszúrni őket, ugyanolyan komoly arckifejezéssel járőröztek, mint az iskola falai között, habár most már hetek teltek el mindenféle incidens óta. A tanáriban néhányan azt rebesgették, hogy hamarosan egykori halálfalók családjai is a gyanúsítottak közé kerülhetnek. Nem tudtam, ebből mi igaz, talán csak pletyka volt, mint annyi más furcsaság, amit mostanában hall az ember.
Kicsit feszengve igazgattam meg a fehér ingem gallérját, hogy rendezetten nézzek ki és a kezemben szorongatott szárított virágokból készült csokrot. Nem volt ez sem különösebben nagydolog, de a sápadt színeivel ez illet mégis csak legjobban az alkalomhoz. Így mikor Deliah-t megláttam közeledni, azonnal felé fordultam és amint finom puszit nyomtam az arcára köszönés helyett, a kezébe nyomtam a csokrot.
 – Egy kis apróság neked – mondtam, de nem mosolyogtam, nehogy túl idétlennek nézzek ki. Nem akarok az a gyerek lenni, akit kikosarazott, az szeretnék lenni, akinek esélye is lehet nála. Ez pedig igenis Belby professzor volt, az egykori akadémiai professzor, aki most már a Roxfortban tanít.
Egy kicsit féltem, hogy majd azonnal kiszúrja mennyire izgultam… és hogy péntek óta másra sem tudtam gondolni, csak és kizárólag rá. Ezt egyelőre jobbnak láttam titkolni, hiszen ez az információ sebezhetővé tett volna, ha mégsem jön össze a dolog… bár erre nem nagyon akartam gondolni. Sőt, olyan könnyen hessegettem el a gondolatot, ahogy a sötét szemekre pillantottam, mintha nem is létezett volna. Tökéletes volt ez a kis vibrálás közöttünk.
– Mit szólsz egy kis sétához?

Nem is tudom, miért… talán a gyerekkori emlékek nyomán, de megnyugtatott a kották látványa. Amikor leültem a zongora elé, nem jutott eszembe Karom, ahogy fojtogat vagy ahogy azt suttogja a fülembe, hogyan kap szét egy pillanat alatt. Tudtam, hogy képes lenne rá, mert izmos volt, nagydarab és ha megviseltnek is tűnt egy-egy teliholdat követően, akkor is pillanatok alatt összeszedte magát. Csupán annyi változott, hogy már felnőttem és nem tudod megijeszteni a morgásával… ettől függetlenül nem szívesen vettem volna, megmar vagy nekem esik. Egyszerűen csak jobban kezeltem, vagy ha fel is zaklatott elnyomtam magamban a félelmet.
– Dorian – ahogy meghallottam a nevem Deliah szépen csengő hangján, akkorát dobbant a szívem, akárcsak a kirakat üvegében látott tükörképének látványától. Olyan szépen kitűnt a világos színű ruhákban az ősz borús képéből, mintha valami természetfeletti lény lenne. Mondjuk egy szépséges tündér, aki ép most akarja elcsábítani az áldozatát… és én imádtam volna az az áldozat lenni.
A szárított virágcsokor megrezzent a szélben, ahogy felé nyújtottam. Nem volt egy túlságosan nagy szám csokor, hiszen a színei s egész kopottas volt, így viszont akár egy örök emlék is lehet belőle.
– Oh… – a kis hangtól elsőre megijedtem. Azt hittem, hogy nem tetszik neki, de aztán az arcára olyan kedvesen zavart mosoly költözött. – Igazán nem kellett volna, köszönöm. Gyönyörű – tette hozzá aztán ránézve a semmilyen kis csokorra. A szívem megint nagyot dobbant. Pontosan azt éreztem, amit sráckoromban, amikor
– Dehogynem kellett. – Érintettem meg a csokrot szorongató ujjait finoman. Aztán eszembe jutott, hogy végül is nem tisztáztunk még le semmit, talán nem kéne fogdosnom… mégsem húzódtam hátrébb. Szerettem volna, ha a közelembe marad, ha érezhetem a bőrömön a bőrét és az illat úgy ölel körbe, mint hatalmas karok.
Inkább témát váltottam és a sétára tereltem a szót.
– Jól hangzik – mondta, ahogy mellém lépett. Én pedig büszkén kihúztam magam, hogy egy ilyen szép nővel az oldalamon sétálhatok az egyébként eléggé kihalt Főutcán. A kezem szinte önkéntelenül indult meg az övé kutatására. – Sokat vártál rám?
– Nem, csak egy pár perce értem ide  – válaszoltam és megérintettem a tenyerét, hogy ujjaimat az övéi közé fűzzem. Nem erőszakoskodtam, ha akarta, akkor nyugodtan elhúzhatta volna. Mindenesetre az a pillanat, hogy a bőréhez értem olyan tökéletes volt minden. Mintha csak így kellett volna történnie… szóval nagyon reméltem, hogy nem húzódik el. Nem akartam elijeszteni, de már nem tizenhét éves voltam, hogy arra várjak, mikor tetszem viszont egy lánynak. Már tudtam mit akarok és ha a másik nem akarta, akkor felemelt kézzel hátrébb léptem tőle.
– Merre induljunk?
– Menjünk végig a Főtucán  – mondtam és megindultam lassú, komótos tempóban, hogy körbe is tudjunk nézni, élvezzük, hogy még nincs olyan hűvös és legyen alkalmunk beszélgetni. – Egész más itt úgy sétálgatni, hogy nincsenek diákok. Olyan meghitten csendes, nem? – kérdeztem. Nem akartam persze elkeseríteni Deliah-t, hogy valójában cseppet sem vagyok izgalmas alak. Ami azt illeti, elég unalmas vagyok. A csended, a békét szeretem, mikor nem piszkál senki… szóval biztosan nem ilyesmihez van szokva. És igen, ezt a feltételezést arra alapoztam, hogy feketemágiával kapcsolatos könyveket kutat fel megrendelésre.
Épp az egyik bájos üzlet kirakata előtt sétáltunk tovább, mikor a semmiből szinte kilépett elénk egy szakadt kabátos, tagbaszakadt alak. Már az illatából felismertem, hogy Karom az. Azonnal megálltam és megmerevedtem, mintha csak sóbálvánnyá változtatott volna a tekintetem. Igazából csak megijedtem… nem magam miatt… Deliah miatt. Azonnal megszorítottam a kezét, hogy hátra húzzam egy lépéssel.
– Ó. Elbűvölő teremtés – lépett közelebb hozzá és meghajolt kicsit előtte. - Karom, szolgálatára, drágám.
– Hagyd békén – önkéntelenül meglöktem a vállát, hogy kerüljön csak távolabb tőlünk. Valójában nem voltam ilyen bátor és ezt ő is tudta. Megfogta a csuklómat és az abnormálisan hosszú körmeit mélyen a bőrömbe mélyesztette.
– Fogd be, Dorian! – mordult rám.

Majdnem teljesen tökéletesen indult ez a nap. Gyanúsan tökéletesen, még az sem zavart, hogy egy egészen kicsit megvárakoztatott Deliah… valójában fel sem tűnt. Lefoglalt a kirakat, meg az, hogy próbáltam nem túlságosan izgulni. Még neki is a komoly, felnőttes oldalamat akartam mutatni. Tudtam, hogy ez imponálóbb, mint a kölyök, aki hebegve-habogva hívta el egy randira Roxmortsba… és onnantól sem volt menőbb, hogy lepattintotta a suli legjobb csaja. Ezen ma már csak mosolyogtam egyet. Talán így volt megírva, hogy később újra találkozzunk. Nem hittem a sorsban, de most valahogy nem tudtam azt mondani, hogy mindez csupán a véletlen műve lenne. Annyira erősen éreztem a közöttünk lévő vibrálást… alighogy közelebb lépett, az illata, a látványa arra késztette a szívemet, hogy még durvábban lüktessen a mellkasomban, mint az addigi izgalmi állapot alatt. Nem volt ez kellemetlen, sőt éppen az ellentéte. Imádtam.
– Nem szeretek késni, de ma kicsit elkalandoztam az istállóban, így féltem megvárakoztatlak – mondta válaszként.
– Istálló? – kérdeztem vissza enyhe mosollyal az arcomon. Érdekelt az élete. Tudni akartam, hogy egészen pontosan milyen most, miket csinál, miket szeret. A kedvébe szerettem volna járni kicsit. Nem tudom miért, de jól esett ezzel foglalkozni… nem agyalni az életemen, a hibáimon – mert azokból aztán tényleg marha sok volt.
Séta közben finoman kulcsolódtak össze az ujjaink. Finom, puha volt a bőre, tökéletes volt végig simítani rajtuk egy pillanatra… s talán nyálas volt, nekem ez most nem számított. Csak kiakartam élvezni ezt a kis időt, minden apróságával együtt. Bele sem gondoltam inkább, hogy halálra idegesítem egy ilyen apró mozdulattal. Mondjuk olyan barátnőm még nem volt, aki azt mondta volna rám, hogy túl sok vagyok, túl nyálas… sőt éppen az ellenkezője volt általában a probléma. Deliah volt az első nő, akiből minél többet akartam érezni s eltompította minden más iránti érdeklődésemet.
– De – szorította meg kicsit a kezemet. –  Mintha nem is ugyanaz a hely lenne… emlékszem mindig annyira rohantunk, amikor lejöhettünk, mindent bele akartunk sűríteni abba az egy napba – halkan nevetett fel. – Így sokkal szebb, sokkal… meghittebb.
Lassan bólintottam. Valami ilyesmit éreztem én is. Felnőttként Roxmorts nem egy nagy kaland volt, hanem egy bájos kis falu, ahol a diákmentes hétvégéken az ember akár el is sétálgathatott. A környéken pedig most éppen nem sok auror volt. Valószínűleg éppen a kisebb utcákat tartották felügyelet alatt… nem tudhattam, de nem zavart, hogy nincs közönségünk.
– Főleg, így hogy szinte csak mi járunk az utcán. Esküszöm nem béreltem ki az egész falut mára…  – nevettem el magam én is. Közben picit húztam Deliah karján, hogy közelebb kerüljön hozzám, hogy még jobban érezzem az illatát… s majdnem teljesen át is adtam magam az érzésnek, mikor szinte a semmiből feltűnt Karom. Látszott rajta, hogy megviselt… de még volt benne annyi erő, hogy keménykedni kezdjen. Ez volt ő. Mindent képes volt elrontani.
A körmei a bőrömbe fúródtak, ahogy elkapta a csuklómat. Éreztem, hogy nagyon-nagyon mélyen hatol a húsba és a vér is megindul vörösen, gusztustalanul a fehér ingem felé. Hirtelen fogalmam sem volt, mit kéne tennem… ráadásul a fájdalomtól is egészen összerándultam.
– Azonnal eressze el! – hallottam meg Deliah hangját, de nem szerettem volna, hogy esetleg magára vonja a figyelmét. Azt nem engedhettem meg. – Engedje el, kérem – folytatta, én meg közben lehunytam a szemem, hogy azon agyaljak, hogyan szabaduljak ki ebből a helyzetből. A fájdalom egyre csak tompított el.
– Mit akar tőlünk?
Erre a kérdésre összerezzentem. Deliah sejthette igazából, hogy én ismertem őt… hogy én tudom, mit akar Karom. Mordultam egyet, majd minden erőmet bevetve meglöktem Karom vállát, hogy kerüljön hátrébb tőlem. Éreztem, ahogy a körmei kiszabadulnak a bőröm alól és még jobban vérezni kezd a seb.
– Tűnj el… – mondtam és az ép tenyeremet rászorítottam a sebre, hogy finoman, melegen óvja meg a sérült bőrfelületet. – Megmondtam, hogy megkapod a bájitalt…  – Tettem hozzá és Deliah-ra pillantottam, tudván, hogy majd magyarázatot igényel.
– Most kell a bájital! – jelentette ki kissé ingerülten. – Most azonnal.
– De most nem tudom kikeverni neked… most nem fog menni… tűnj már el a francba! – Emeltem fel a hangomat és magamtól nagyon idegen módon, teljesen felhúztam magam azon, hogy elrontotta a randimat. Eddig nyugodt voltam, vagy legalábbis látszólag, ha felbukkant. Hiba volt engednem az érzéseimnek, ezt Karom úgy vette, mint felhívást keringőre.
– Mi van Dorian, félted a nőcskédet? – hirtelen elnyúlva mellettem, megpróbálta megérinteni Deliah arcát, de nem engedhettem meg, úgy csaptam oda véres kézzel, hogy ne érhessen hozzá.
– Ne merj hozzá érni!  – fújtattam és előkapva a pálcámat most már én is rászegeztem.

Úgy szippantottam magamba minden információt Deliah-ról, mintha az valami tananyag része lenne. Csakhogy ez nem volt kötelező, nem volt muszáj… simán akartam. Akartam tudni, hogy miért ment istállóba, hogy Dementor a lova neve és hogy a mediterrán Olaszországból érkezett meg az Egyesült Királyság nyirkos éghajlatára. Elmosolyodtam, ahogyan azt mondta, hogy már mennyire hiányzott neki. Volt valami olyan kedves, olyan lágy Deliah-ban, amit még inkább magamhoz öleltem volna… régen nem volt ehhez szerencsém.
– És te, mivel töltötted a délelőttöt? – kérdezte aztán. Egy kicsit bántam, hogy nem hoztam magammal a regényt, amit olvasok éppen… pedig akkor csak látványosan kihúztam volna a kabátom belső zsebéből, hogy megmutassam neki a borítót. Biztosra vettem, hogy Deliah még az olyan mugli irodalmi remekek körében is járatos, mint Salinger Zabhegyezője. Ráadásul ez még klasszikusnak is mondható. Nem egy varázsló kezében is járt már a regény.
– Csak olvastam – vontam vállat, de hirtelen felnevettem, mielőtt még megkérdezhette volna, hogy ugyan mit. – A Zabhegyezőt. Most éppen a mugli irodalomba ástam bele magam egy kicsit. Azt hiszem, az embernek nyitottnak kell lennie a világ dolgaira, még akkoris, ha azok elég távol állnak tőle. – Tettem hozzá. Nem tudtam mit szól hozzá, de reméltem, hogy érdekesnek tartja majd a dolgot.
A nevetése bearanyozta a napomat. Kit érdekelt, hogy fölöttünk a szürke felhők szinte azt kiáltották, hogy bármelyik pillanatba a nyakunkra szakadhat egy jó adag hideg, őszi eső? Nem számított semmi, csak az apró érintések, az ő illata és az, amint a szívem majdnem kiszakadt a mellkasomból. Ha nem került volna elő Karom minden olyan békés lehetett volna, mint a nagykönyvben. Hosszú séta, iszogatás és egy csók búcsú előtt… ehelyett csak a körme fúródott a bőrömbe fájdalmasan. Éreztem, ahogy egy pillanatra elsápadok. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne ájuljak el a látványtól. Nem… nem tehettem meg, hogy megint az a gyenge kisfiú legyek, akit fenyegetett. Nem engedhettem meg, hogy Del előtt leégessen vagy őt bántsa… olyan volt Karom, mint egy mocskos titok, ami tönkre tehetett mindent körülöttem s talán így is volt. Még arról is tudott, hogy miért kaptam meg a Merlin-díjat, pedig sosem mondtam el neki.
Azonban mielőtt még bármit is tehettem volna, Deliah pálcája bordái közé fúródott. Meglepődtem, talán érződött is, ahogy a hangom megremeg, amint kimondom a szavakat. Nem is fogram fel, hogy mögé kerültem, hogy ő véd engem se nem én őt.
– Nem kell féltenie, Karom, meg tudom védeni magam – hallottam, hogy szavak hidegen csengenek az őszi némaságban. Aztán jött a rúgás és a vérfarkas a macskaköves útra rogyott. Láttam, ahogy kínjában felém pillant… olyan bosszúvágy dolgozott benne, hogy még a szemei csillogásában is megült. – Mit tegyek vele?
Hirtelen megszólalni sem tudtam. Éreztem, ahogy minden porcikámon átfut valami furcsa, döbbent remegés. Nem is tudom… én csak szerettem volna megvédeni őt. Annyival férfiasabb lett volna, mint mögötte állni, ugyanakkor meg lenyűgözött az ereje. Deliah pont olyan nő volt, akire egy életen át képes lettem volna rajongással nézni… és ez a felismerés egyszer érkezett valami fajta aggodalommal. Tudtam, hogy Karom nem hagyja majd ezt annyiban és már őt is kiszemelte magának. Persze mielőtt szóban biztosíthatott volna erről, a szemem sarkából láttam, ahogy két auror fordul be a Főutcára.
Gyorsan odakaptam, hogy lenyomja Deliah pálcát tartó kezét, ez pedig elég volt Karomnak arra, hogy bukdácsoval, de meglépjen.
– Jobb, ha nem látnak meg így… – mondtam és magam felé fordítottam, hogy a pálcáját eltakarja a testem pont annyira, hogy ne láthassák meg az aurorok. Nem akartam balhét, mert ha rám szállnak még a csalás is kiderülhet. Apám belehalna a szégyenbe, ha elvennék a Merlin-díjat és még az Azkabanba is zárnának. – Gondolom… meg kéne magyaráznom… – suttogtam közénk, közben a saját pálcámmal begyógyítottam a vérző sebemet, hogy az se keltsen túl nagy feltűnést. – Karom apám egyik kísérleti alanya volt a bájitalához…

A seb ugyan begyógyult a csuklómon, de a ruhám véres maradt tőle itt-ott. Nem számított, mert az zavart jobban, hogy Deliah-ból feszültség áradt… s nem akartam, hogy miattam ilyen legyen. Meg akartam nyugtatni, finom csókkal, de egyelőre nem hajoltam oda. Kicsit féltem, hogy amit most látott belőlem az nem lesz imponáló. Gyenge és sebezhető voltam. Láthatta, hogy Karom a félelem fonalain rángat, olyan könnyedén, mintha csak egy marionettbaba lennék.
– És? – kérdezett vissza, én meg úgy éreztem magam, mint egy kisiskolás, akinek az osztálytársa helyett kell magyarázkodni, aki történetesen Karom volt. De nem tudtam szavakba önteni hirtelen, amiket gyerekként kellett átélnem. A vérfarkas ugyanis nem tekintett másnak, mint egy játék, amivel elszórakozhat, ha olyan kedve van… aztán ahogy felnőttem és apámat már nem tudta megközelíteni, én lettem a bájitalmestere. Ehhez elég volt zsarolnia, hiszen tudta, hogy a félelem magját már elültette bennem.
– Karom… gyerekkorom óta úgy gondolja, hogy a boxzsákja vagyok. Akárhányszor apámhoz jött megfenyegetett… most meg már egyenesen hozzám jön a bájitaláért. – válaszoltam kicsit rekedten. Ezt nem kellett volna bevallanom, de mivel őt is megtámadták mégis csak tartoztam valami magyarázattal. Szóval muszáj voltam az eddiginél is jobban tönkre tenni a randinkat, tudván, hogy innen már csak lejjebb lesz. Konkrétan biztos voltam benne, hogy Del majd lelép és akkor minden esélyemnek annyi, amit pénteken még sikerült megszereznem.
–  Mióta zaklat téged azért a bájitalért? – kérdezte. Láttam, hogy remeg és ez nem tetszett, de most valahogy nem mertem hozzá érni és magamhoz húzni. Féltem, ha megölelem csak még jobban felzaklatom. Ezért csak kinyújtottam a kezem, hogy megfogjam az ujjait. Nem erőszakoskodtam, könnyedén elhúzhatta a kezét.
– Nem olyan régóta… egy-két éve…  – motyogtam, de igazából fogalmam sem volt. Nem tartottam számon a dolgot, hiszen csak örültem, ha nincs a közelemben, ráadásul komolyabb dolgok is foglalkoztattak, mint az ő felbukkanásai. Évek óta nem ért úgy hozzám, mint most… lényegében kölyökkorom óta. – Viszont nem mart meg gyerekkorom óta… Ezért nem is tartottam tőle túlzottan az elmúlt időszakban. Csak megcsináltam a bájitalait, hogy lenyugodjon és ne szálljon rám teljesen.  
Nem tudom miért, de meg akartam ezzel is nyugtatni. Igazából könnyebb volt kiszolgálni Karom igényeit, mint a haragosommá tenni. Ez békésebb volt és tudtam tőle élni… de hogy a mai nap után mi történik majd, azt nem tudtam volna megmondani. Túlságosan zaklatott voltam egyelőre ahhoz, hogy bármit is kezdjek Karommal. Az érdekelt, hogy Deliah ne utáljon meg, mert az fontosabb volt… sokkal, de sokkal fontosabb.
– Gondolom ezek után már nem akarsz velem meginni semmit… – Sütöttem le a szemeimet. A lehető legrosszabb dolgot látta meg belőlem. A gyengeségemet, azt az árnyat, amit már kisfiú korom óta üldözött… és ami olyan furcsa sráccá tett már a Roxfortban is. – Én nagyon szerettem volna, ha ez ma összejön... és a barátnőm leszel… és… mindegy. Tudom, hogy most egy töketlen hülyének tűnök, akit neked kellett megvédeni.
Megérintettem ismét a kezét, majd megcirógattam, remélve, hogy nem húzza el vagy lök el még mindig. Érezni akartam, mert megnyugtatott a puha bőre, meg a csók is megnyugtatott volna, amire annyira vágytam az ajkaira nézve. Csakhogy most megborult minden magabiztosságom és képtelen voltam összeszedni magam, amíg nem mondja azt, hogy nincs baj…

 

Mikor már nem éreztem a fájdalmat, csak a furcsa lüktetést a sérülés helyén, alig-alig mertem Deliah-ra nézni. Nem akartam elüldözni vagy megijeszteni. Aligha terveztem persze úgy a randevút, hogy majd egy őrült vérfarkas támadjon ránk… de egyelőre nem tudtam normálisan beszélni. Csak hebegtem-habogtam. Meglehet az sem volt éppenséggel épeszű döntés, hogy beavattam mindenbe, de nem akartam, hogy hibásnak érezze magát… mégis a szavaiból azt szűrtem le, hogy ezt sikerült elérnem.
– Én csináltam valamit, ami miatt megmart?
Ezen a ponton úgy éreztem, hogy biztosan nem tudom már helyrehozni ezt az egészet. Elcsuklott a hangja és aztán meg is ijedtem, hogy miattam fog sírni… hogy ronthattam el ezt ennyire? Inkább kimondtam, amit gondoltam és készen álltam elkísérni a legközelebbi kandallóig, hogy hazamenjen.
– Nem, nem, nem – hajolt hirtelen közelebb, a hangja olyan furcsán nyugtató volt, ahogy suttogta az ellenkezést. Egyelőre nem mertem elhinni, hogy félreértettem. –  Csak most akarok igazán inni valamit. – Tette hozzá aztán és rápillantottam, meg a kicsit fájdalmas mosolyára. Éreztem, ahogy megszorítja a kezemet és csak biccentettem. Jobb lesz minél gyorsabban a Három Seprűig eljutni. Én is le tudtam volna húzni egy lángnyelvet és nem csak azért, mert ennyire felzaklatott ez az egész, de az őszi hűvösben is kellemes váltás lett volna az ital fűszeres melegsége.
– Azt hiszem… az nekem sem jönne rosszul… – Nyeltem egyet.
Már húztam is volna magammal, de akkor megsimította az arcomat, én pedig olyan örömmel adtam át magát a tenyere melegének. Sóhajtottam is egyet, ahogy egy pillanatra lehunytam a szemeimet. Csak az illatát fogadtam be addig, ami finom és nőies volt. Már nem is éreztem a sérülésem helyén a furcsa lüktetést, amit nem kísért már fájdalom. Csak ő volt arra a pillanatra és én. Aztán kinyitottam a szemeimet.
– Én… – kezdte. – Én szeretném, ha ez összejönne, szeretnék a barátnőd lenni… – Magyarázta, mintha pontosan ennyi idő kellett volna, hogy felfogja, amit két perccel korábban mondtam. Nem csodálkoztam rajta. Én is egészen eltompultam a történtek nyomán. Az agyam, mintha kiürült volna és csupán a félelmek maradtak. Nem Karomtól, ő nem érdekelt, már megszoktam, hogy terrorizál… attól féltem, hogy Deliah hagy faképnél. –  … és ha kell, megvédeni. Ez nem… te nem…
Nyeltem egyet. Hirtelen nem tudtam mit mondjak. Csak megérintettem finoman a kezét, hogy az ujjainak finom puhaságát érezzem. Ez a pillanat olyan bensőséges volt, hogy nem tudtam megszólalni még mindig… de szerencsére Del megtette helyettem is: – Kérlek csókolj meg…
Elmosolyodtam és gondolkodás nélkül hajoltam közelebb, hogy ajkaimat finoman az övéinek préseljem. Lágy csók volt, nem követelőztem, csak ujjaim fúrtam a szőke tincsei közé, hogy még jobban érezzem őt. Közelebb vontam magamhoz, hogy még egy pillanatig érezhessem, majd ezután húzódtam csak elé.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy meghívjam a barátnőmet egy italra… – tettem hozzá, a szavakat még mindig az ajkai közé súgva. Nem akartam persze ennyire rányomulni azonnal, de számomra ez máris egyelőre volt egy szabad jelzéssel és úgy vetettem rá magam, mint valami harcos az ellenfelére. Mindenképpen meg akartam tartani őt magam mellett.
A szívem még őrülten dobogott, de most már nem a támadás nyomán. Egyszerűen csak boldog voltam, hogy Deliah nem menekült el… és ez a csók. Olyan édes, olyan finom volt, amire pont szükség volt egy ilyen szörnyű eset után.
– A Három Seprű jó lesz, drága hősnőm?  – kérdeztem és megfogva a kezét, összefűztem az ujjainkat. Reméltme, hogy ez azért még nem túlzottan sok neki. Fogalmam sem volt arról, hogy mi a sok. Nem volt valami sok kapcsolatom, inkább csak futó kalandok, leszámítva néhány párhónapos valamit, amiket rendszerint elrontottam. – A Szárnyas Vadkan azt hiszem nem nekünk való, ma már eleget párbajoztunk…
Hamarosan meg is érkeztünk a kocsma elé. Mivel nem voltak diákok, ma minden bizonnyal nagyobb a nyugalom és talán valami eldugottabb helyen is lesz üres asztal, s nem kell a pulhoz ülni.