Oldal nyomtatása - Edinburgh-i Kastély

10/3/2002
● TANIA ●
⭃ Nem vagyok szellem ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/ff/f5/ba/fff5bab6c14050912785b1a4901c06f7.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/149576285/superthumb.jpg?t=1417539785) (https://data.whicdn.com/images/51421623/superthumb.jpg?t=1360071713) (https://data.whicdn.com/images/284406162/superthumb.jpg?t=1492309388)

Here's to the ghost so afraid of the day
If you let go, will you promise that you'll stay in my shadow?
In my shadow, in my shadow, in my
Try to find a light

Kiültem a seprűmet. Komolyan néha nem értettem milyen fából csinálták ezeket, hogy szétszútra a fenekemet, és tiszta szálkás lettem tőle. Az egész az edzéseken kezdődött. Aztán a legutolsó meccs után mintha egy sün nőtt volna a hátsómra. Rettenetes árzés volt. Néha eszembe jut, mit is szólt volna mindehhez Aiden. De azt hiszem csak lehordott volna, hogy menniyre nyomorék vagy már megint, Banjamin, hogy nem vigyázol a seggedre. Itt most szó szerint. Persze, sosem voltam az, aki annyira törődött volna magával meg a cuccaival. Igazából a gitárjaimat is úgy nyűttem, mintha meg akartam volna őket nyúzni. Aiden meg apát hibáztatta, hogy nem tanított meg rendesen vigyázni a dolgaimra.
Idillikus régi képek úsznak a fejemben, a házról. A házról, ami tele volt élettel, ahol nem szellemek kísérették a lépteimet minden nap, hanem Chrissie szőke hullámos fürtjei és apa pipafüstje. Néha éreztem, ahogy a húgom megérintett. De tudtam, hogy képzeltem. Az egészet csak képzeltem, mert nem volt más csak egy hang egy megfakult ősrégi kép az emlékezetemben, és minden évvel egyre régebbi és régebbi lett, ahogy apa is. Ez pedig mocskosul fájt. Mert nekik is itt kellett volna lenniük a jelenben. És csak az emlékezet békés pillanatában maradtak meg, örökké és kortalanul.
- Elemntem - kiáltottam még be anyámhoz a nappaliba, amint kikerültem a régi zongorát.
- Óvatosan hopponálj, Ben, a pálcád még midnig labilis... Nem kéne inkább egy újat venned?... Az a seprű balzcsam várhat - libben utánam anya, a szőke tincsei pedig loboknak utána ahogy aggódva végigmér az ajtóban. - Nem szeretném, ha mondjuk a kertemben hagynád a kezed...
- Jól leszek. És a seprű fontosabb - makacskodtam majd előhalásztam a régi megviselt fenyőpálcámat. Régi volt kopott, repedezett, és nem működött együtt velem... Úgy az ostrom óta nem. Megváltoztam és cserben hagytam őt is ahogy apáékat is. Mert egyiküket sem tudtam megmenteni. Mielőtt még anya megint leszidott volna, hogy milyen felelőtlen vagyok el is hopponáltam Skóciába, mert hol máshol árulnának méregdrága seprűbalzsamot?
Rántást érzem már megint mindenemben, és egy pillanatra tényleg mintha a pálcát tartó kezem jobban fájna, mint kéne... De igazából nem nagyon érdekelt, mert ahol kijukadtam... Hol a büdüs fenében vagyok? Azt rögtön gondoltam, hogy nem a bolt előtt, ahnem valami vörös bársony cucc teljesen becsavart, és meg csak a port szívtam be az orromon.
Hát ez remek. Tök jó. Hülye Szeszély. Vagy hülye Benjamin Fraser, aki képtelen lemodnani egy rossz pálcáról.

Hiszen én téged ismerlek!
(https://i.pinimg.com/564x/a4/9d/2b/a49d2bb5eb03ccc18173bf6ea7faab15.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/1a/c4/df/1ac4df7abb4a4b2935763036a0a6ffd2.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/f0/3d/f6/f03df62fcfa24147c33d68c50a1bb214.jpg)

Benjamin
-o-
20020310
outfit (https://i.pinimg.com/236x/72/f1/56/72f156ce106e727eab65b4e51f2e96e3.jpg)

I will travel the distance in your eyes
Interstellar lightyears from you
Supernova; we'll fuse when we collide
Awaking in the light of all the stars aligned

Mit gondoltam? Azt hittem majd jutok valamerre, lesz merszem beszélni vele, vagy egyáltalán alkalmam. Lehet itt az ideje elengednem ezt a Sage dolgot. Vagy. Nem is tudom.
Csak az a nyavalyás fájdalom. Fáj, de mit csinálhatnék, nem kérdéses, elrontottam. Az lenne a korrekt, ha hagynám végre továbblépni. Ezzel a gondolattal maradok egyre hátrébb és hátrébb. Ha már egyszer itt vagyok a szellemsimogatóban, találkozni is szeretnék eggyel. Vagy valami. Vagy nem, csak szeretnék egy kicsit fellélegezni. Azóta, hogy visszajöttem, mindennel szenvedek, olyan mintha nem menne semmi. Borzasztó szerencsétlennek érzem magam. Mit vártam egy ilyen kirándulástól, de komolyan?
Nagy nehezen leszakadok néhány másik diákkal a magyarázó tanároktól, hogy beforduljunk valami poros folyosóra. Nem vágyom társaságra, így tőlük is elkeveredem valahogy, visszajutva a fő folyosóra. Na azt meg nem mondom hogyan kerültem ide. Olyan ez a hely, mint valami labirintus, és még üres is, meg poros is. Ezaz, egyedül keringek egy üres, poros, kísértetkastélyban. Anyámat a szívszélütés kerülgetné, ha hallaná. Meh. Mostanában egészen normális. De ki tudja mi lesz velünk majd a nyáron, ha egy házba leszünk összezárva. Nem tudom mit gondoljak. Ahogy hallom megint közeledni a csoport lépteit, az első talált ajtón besurranok. Mereven állok az ajtó mögött, kezem még a kilincsen, ahogy hallom, hogy a két professzor beszél az utánuk sertepertélő lépteknek. Ahogy távolodnak a léptek hangjai, elengedem a kilincset és körbenézek.
Magas terem, valaha biztos valami bálterem volt, magas ablakok, freskók a plafonon. Volt az egésznek egy olyan békés hangulata így üresen. Az oszlopok, a fakult színek, a poros bársonyfüggönyök. Kicsit beljebb topogok.
- Hahó? – suttogom bele az áporodott levegőbe. Szellem itt sincs. Meh. Unalmamban kiterülök a terem padlóján és a plafont bámulom. Talán még könnyek is folynak a szememből, nem tudom, elmerülök abban a keserédes komfortban, amit ez a fekvés nyújt az üres terem közepén. Nem tudom mennyi idő telhet el, nem tudom mennyire süppedtem el a dagonyámban. Aztán hallok egy halk puffanást meg egy kis morgolódást, talán valamelyik függönyből.
Váratlanul ért. Felugrok, úgy, hogy még meg is szédülök, meg sikkantok is egyet halkan talán. Bárki meg bármi is legyen ez, megijedtem. Könnyes szemekkel, kirántott pálcával állok a mozgolódó függöny előtt. Na szép vagy Tania, ez az igazi griffendéles bátorság.

10/3/2002
● TANIA ●
⭃ Nem vagyok szellem ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/ff/f5/ba/fff5bab6c14050912785b1a4901c06f7.jpg)

Here's to the ghost so afraid of the day
If you let go, will you promise that you'll stay in my shadow?
In my shadow, in my shadow, in my
Try to find a light

Nem láttam mást csak vöröset. Meg érzetem, hoyg ez valami nagyon büdüs állott hülyeség beletömködi magát nem csak az arcomba, hanem az orromba is, és teljesen rámcsavarodott. Kíváncsi voltam mikor leszek benne az újságban úgy, hogy a híres kviddicsjátékos, Benjamin Fraser szörnyet halt egy szelelmkastélyban, a fügönnyel folytatott csatájában. Nem tudom ki akadna ki jobban, én vagy a testvérem, aki úgyis szentül meg volt arról győzödve, hogy valami lehetetlen és idióta módón fogok meghalni. Monjduk mert túl sokat beszélek, és megátkoz valaki. Vagy franc se tudja.
Nem sokkal az érkezésem után mintha valaki felpattant volna... Igazából még mindig csak a vörös függönyt láttam magam előtt, de a neszezés arra endgett következtetni, hogy valakire ráhoztam a frászt. Oké, szerencsés voltam, hogy talán anynira megrémült, hogy nem dobott rögtön hasba egy átokkal.
- Nyugi nem vagyok halott - kiabáltam ki két prüszkölés közepette. - És ha nem átkozodd le a fejemet, bárki is vagy nem is leszek - mondtam tovább, miközben próbáltam kievickélni magamat a vörös bársonyhülyeség mögül. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Chrisie mennyire játékosan kuncogott valahol idebent. Vagy odakint. Nem tudtam megállapítani, hol is hallottam a hangját, de betudtam annak, hogy bekattantam.
Végül valahogy csak sikerült kihámoznom magam a térbe. Első dolgom volt kiporolni a sok szöszt a hajamból, így megborzoltam a göndör ticnseimet, hogy aztán körbepislogjak a poros termen. Valami bálterem volt, képekkel, poros hosszú üvegablakokkal. A tapáta a falon egészen ép volt, és kellemesen nyugodt volt ahhoz képest, hogy retttenetesen elhagyatottnak nézett ki. Aztán persze megpillnatottam mindennek a közepén ácsorgó alakot is, akiben megismertem Taniát.
- Hát helló, Tania, te is félrehopponáltál? - léptem közelebb hozzá, miközben inkább zsebrevágtam a megviselt fenyőpálcát, amit a kezemben szorongattam. Közben nem tudtam nem figyelmen kívül hagyni azt a fura érzést, hogy olyan volt, mintha nem lettünk volna egyedül ebben a bálteremben. - Neked is olyan érzésed van, mintha valaki folyton bámulna? - kérdeztem halkabban tőle.

Hirtelen nagyon hiányzik egy takaró. Nem értem miért is vagyok itt. El akarok bújni a világ elől, lehetőleg úgy, hogy ne legyen baja senkinek. Még mindig érzem a lyukat a mellkasomban. Vagy inkább megint, de igyekszem nem gondolni apámra.
Hálistennek a függönyben forgolódó valami, vagy valaki eltereli a figyelmem legalább egy kicsit. De azért csak kicsúsznak a nem kívánt könnyeim, a fene egye meg. Kirántott pálcával állok, mire egy ismerős hang kikiált a gumóból -Nyugi nem vagyok halott. – na ez szerintem mindkettőnknek megkönnyebbülés, bárki is légy. Mire a mondandója végére ér, leengedem a pálcám. Egy magas, göndör srác esik ki a függönyből, miközben én az arcomat törölgetem. Elegen látnak mostanában roncsoskodni, köszönjük szépen. Látom, hogy időbe telik mire megtalál a teremben, én meg szaporán pislogok. Ezt a gyereket én ismerem. Meg ő is engem.
-Hát helló, Tania, te is félrehopponáltál? – egy bizonyos láda jut az eszembe. Meg, hogy még mindig kurvára utálom a kubizmust.
- Ben! – elkerekednek a szemeim, és mint valami bolond, nem tudom mit csináljak. Zsebre vágom a pálcámat és idegesen mutogatok ahogy magyarázni kezdek.
- ÉN… öö. Nem, én a Boltonon. Boltonnal. Jöttem. Kirándulni? – a hajamba túrok. Hülye vagy te Tania, már örülni sem tudsz rendesen embereknek. – Roxfortos kirándulás. Azért vagyok itt. Mármint a kastélyban. Itt azért vagyok, mert ellógtam. – dőlnek belőlem a szavak. Bocsi, Ben. Idegesen topogok még egy kicsit, nem tudom, hogy közelebb lépjek-e, vagy ne, csak tipegek, mint valami kettyós galamb a Trafalgaron.
-Te miért jöttél ide? – állok meg kicsit közelebb a fiú előtt. Csak kapnék itt helyben agyérgörcsöt, mindenkinek könnyebb lenne, nekem nem kellene szenvednem, Bennek meg nem kéne néznie. Kiráz a hideg, körbenézek megint a teremben.
- Neked is olyan érzésed van, mintha valaki folyton bámulna? – hát a fene se tudja. Lehet? Lehet nem? Csak pislogok a fiúra, közben, mint valami fruska, tekergetem a hajam.
- Nem tudom – motyogom alig hallhatóan – nekem eddig nem tűnt föl. – a cipőm orrát kezdem tanulmányozni. Lehet valaki egész eddig azzal szórakoztatta magát, hogy a szenvedésemet nézte?

10/3/2002
● TANIA ●
⭃ Nem vagyok szellem ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/ff/f5/ba/fff5bab6c14050912785b1a4901c06f7.jpg)

Here's to the ghost so afraid of the day
If you let go, will you promise that you'll stay in my shadow?
In my shadow, in my shadow, in my
Try to find a light

Ahogy kikecmeregtem a sálként rámtekeredő, poros állott szagű függöny mögül, a halatma bálterem szinte elnyelt. Annyira sosem voltam értük oda, mag a flancos bélos dolgokért sem, pedig nem egyszer vittek el a szüleink a családi összejöveteleknél a nagynéném amerikai palotájába, ahol aztán minden flancos aranyvérűs dolog volt. Aiden bezzeg tök jól elvolt, amilyen bálygúnár meg anyuci kedvence volt, még tánckilálni is szeretett. Nem mintha én nem tdutam volna, egyszerűen csak rohadtul unalmas volt az ide-oda tipegés. Persze többfigyelmet akartam én is néha, így féltékenységből egyszer kétszer keresztbe tettem neki. De... Igazából még örültem is néha, hogy elvonta rólam a figyelmet, én pedig megihattam az összes málnás puncsot, meg szivathattam a többieket.
Közben a bálterem nagy ürességében észrevettem aegy alakot, aki kifejezetten élőnek tűnt, ami nagy megkönnyebbülés volt. És aztán az is leesett, hogy ez Tania. Egy kissé megborzongtam, ahogy eszemnbe jutott a dobozos kalandunk, és ahogy ránéztem ő is pont erre gondolt. Azt hiszem.
- ÉN… öö. Nem, én a Boltonon. Boltonnal. Jöttem. Kirándulni? - dadogott zavartan Tania, mire felvontam a szemöldökömet. - Roxfortos kirándulás. Azért vagyok itt. Mármint a kastélyban. Itt azért vagyok, mert ellógtam.
- Áá, akkor ez az Edinburh-i Kastély. Háht igen, valahogy a tanárok nem tudnak jobb kirándulási tervvel előrukkolni, mint hogy idehozzák a diákokat - rántottam meg a vállamat, egy félmosoly kíséretében. - Én egyszer belógtam a könyvtárba a haverokkal, és felidegesítettük a könyvtáras szellemet. Jó ötletnek tűnt, de aztán az egész kastélyon keresztül üldözött minket és bazinagy lexikonokkal dobált - idéztem fel a heves kamaszkorom emlékeit. Aident is eltalálta mert ugyebár összekevrte velem. Még mindig az arcom előtt lebeg, ahogy egy rothadó könyv az arcába csapódik. Egyszerűen imádtam, ahogy kiakadt, olyan röhejes volt és komolykodó.
-Te miért jöttél ide? – kérdezte, mire csak megvontam a vállamat, miközben igyekeztem figyelmen kívül hagyni a jobb karom sajgását. A hopponálástól mindig akkorát rándult a rossz összhang miatt a pálcát tartó kezem, hogy már-mér vártam, le fog szakadni.
- Iagzából csak kviddics cuccot akartam venni, mert a seprűm eléggé megszenvedi az edéseket, de... hát a Szeszély miatt félre hopponáltam, asszem. Mondjuk mindig jobb egy elhagyatott kastély, mint mondjuk valami muglihely - jegyeztem meg. Kicsit sem keltettem volna pánikot, ha egy bénázás miatt modnjuk kiköztöttem volna valami női mugli helyiségben. Vagy az út közepén.
AHogy feltettem a kérdést, csapódott is valami ajtó, mintha berontott volna rajta valaki, először nem igzaán tudtam, de aztán elkerekedett a szemem, ahogy valami nagyon inasos kinézetű alakot láttam felánk sétálni. Aki persze, hogy szellem volt, és az a nagyon szigorú karót nyelt angol szellem, ami mindig is idegesítő volt és fárazstó.
- Felelőtlen fiatalok! - emelte felénk kezét heves hadarás és nagyon óangolozás közben a szelleminas...bácsi? - Már megint csak tönkre teszitek a unkánkat! Most mégis mit akartok, he? Lerobbantani a csillárt a helyéről?
- Nem is olyan rossz ötlet - dünnyögtem, de azért szorosan tania mellett álltam, és lövésem sem volt hogyan hatástalanítsak egy ilyen bácsit.

Amúgy még mindig éreztem magamon, annak a fél évnek a nyomát, amit egyedül töltöttem, még mindig iszonyú rozsdás voltam szocializáció téren. És ezt szerintem Ben is észrevette. Számít ez? Nem. NA jó, egy kicsit lehet, hogy igen. Azt hiszem. Azt nem tudtam mit mondjak Ben könyvtáras sztorijára, leginkább csendesen kuncogtam a történeten. A kérdésemre először csak vállvonogatást kaptam válaszul, de aztán csak kaptam rendes választ is.
- Igazából csak kviddics cuccot akartam venni, mert a seprűm eléggé megszenvedi az edzéseket, de… - oh, hogy kviddics. Sosem rajongtam érte, sosem értettem, szerintem nagyon para egy sport, de hát kinek mi. Azért a mugli sportok között is vannak meglehetősen furcsák. Még mielőtt igazán mélyen elgondolkodtam volna a curling furcsaságain, Ben feltette az ominózus kérdést, és ránk rontott egy szellem. Kopott frakkban feszített,a csokornyakkendője kicsit ferdén és szétcsúszva ékesítette az inggallérját. Csodálatos. Szóval állunk, a bálterem közepén, Benjamin és én, és egy ütött-kopott inas, vagy talán komornyik szelleme masírozik felénk, mintha muszáj lenne neki.
- Felelőtlen fiatalok! – kapálózik felénk a bácsi szellem, mire kicsit közelebb lépek Benhez.
- Már megint csak tönkre teszitek a munkánkat! – nem bírom ki, elnevetem magam. Csak ilyen pitiáner szerencsétlenkedésre van kedvem, meg energiám – Most mégis mit akartok, he? Lerobbantani a csillárt a helyéről? – az óangol, amit beszél sérti kicsit a fülem, és végig mérem a bizonyos csillárt.
- Nem is olyan rossz ötlet. – dünnyögi mellettem Ben, mire elkapom a kezét, csak, mint jelzés, hogy eszébe se jusson.
- Mondja, úgy nézek ki, mint akinek ilyenekre lenne kedve és ereje? – kérdezem szigorú pislogások közepette, csak hogy eleredjenek a könnyeim. Hátha megsajnál. Úgy is bánat fejem van, ennyi belefér. – Nem pitiáner tréfálkozás miatt lógtunk be ide. – felsandítok Benre, közben szaporán folynak a könnyeim. – De már itt sem vagyunk. – fűzöm össze ujjaimat Ben ujjaival, ahogy elindulnék és megpróbálnám kikerülni ezt a karótnyelt kriptaszökevényt. Igazából egyáltalán nem gondoltam ezt át, és lehet Benre is ráhoztam a frászt, de sebaj, nagyfiú, majd kinövi.

10/3/2002
● TANIA ●
⭃ Nem vagyok szellem ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/ff/f5/ba/fff5bab6c14050912785b1a4901c06f7.jpg)

Here's to the ghost so afraid of the day
If you let go, will you promise that you'll stay in my shadow?
In my shadow, in my shadow, in my
Try to find a light

A sok szálló por csikizte az orromat és biztos voltam benne, hogy pók vagy legalább valami pókháló is beletekeredett a hajamba. Nem igazán zavart egyébként, gyerekkorom óta minden piszkos sötét pókhálós helyre bebújtam, vagy azért, hogy pókot keressek Chrissie-nek, és megijesszem vele, vagy idegesítsem Aident, vagy egyszerűen csak iugalmasnak tűntek a sötét sarkok a házban. Persze nem nagyon volt ilyen, Chrissie rózsaszín játékai mindenhol ottvoltak. De talán még most is.
Tania nem nézett ki olyan kirobbanó formában, úgy tűnt akkor futunk össze mindig, amikor lelki bjaink vannak. fura volt, de még így is inkább találkozok egy sírós Taniával, mint mondjuk Raylával, vagy valaki mással. Na Raylához nem igazán volt kedvem, és bár egy részem még mindig kötődött hozzá és hiányzott, sokkal inkább belefáradtam a próbálkozásokba, és az elutasításokba. Nem érrettem a lányok miért szerették, néhányuk legalábbis, ha örökké futott utánuk a fiú. Fárasztó volt, baromira fárasztó, és nem is értettem iagzából, hogy jutottunk ide. De mindegy is volt, anynira mindegy.
Mielőtt jobban elkezdtünk volna egymásnak örülni, betoppant egy szellem, olyan fontoskodó és idegesítő fajta, aki valószínüleg életében is kellően unalmas és fárasztó faszi lehetett. Biztos azért maradt itt, mert halála előtt nem volt őkéletesen hajtogatva egy szalvéta vagy valami ilyesmi.
- Mondja, úgy nézek ki, mint akinek ilyenekre lenne kedve és ereje? - fakadt ki mellettem Tania, miközben a szellem határozottan kikerekedett szellem tekintettel bámult minket. – Nem pitiáner tréfálkozás miatt lógtunk be ide. De már itt sem vagyunk - ragadta meg a kezemet és húzott magam után.
- Sejthettem volna! Pajzánkodtatok! Mindig mindenki csak pajzánkodik itt! Nem becsülbve a hely spirituális, eszmei és történelmi értékeit! - kezdett el kiabálni a szellem és a kezét lengetve suhant utánunk. Én is megszaporáztam a lépteinket, végül már én húztam a kezénél fogva magam mögött Taniát.
- Miért gondol mindeki a szexre, ha két duákot lát egyedül valahol? - dörmögtem az orrom alatt, majd befordultam egy sarkon. Igazából nem néztem merre szaladok, csak rohantam, mert semmi kedvem nem volt a szellem üvöltözését végighallgatni az erkölcsös életmódról. - Egyébként veled minden rednben? - kérzdetem felé fordulva, amint kicist szusszantam egyet és elengedtem a kezét. A hátammal nekidőltem valami ajtónak, gondolbván, hogy úgysem nyílhat ki, és Tania arcát fürkésztem. Kevés barátom volt aki megmaradt nekem az ostrom utánról, így örültem, hogy Tania valamennyire az volt, még ha a klubbhelyiségben ücsörögtünk egymás mellett kussban is. De amúgy is a deimenzionális sokk közelebb tudja hozni egymáshoz az embereket nem?
Amíg hallgattam a válaszát, kinyújtóztam és zsebre dugtam a kezemet. Aztán hirtelen mintha az ajtó aminek dőltem engedni kezdett volna. De mire kapcsoltam, már ki is nyílt én meg hátrazuhantam, be egyenesen egy nagyon medival fürdőszoba szerűségbe. Igyekeztem úgy ensi, hogy a fejem azért ne törjön be, de a szemem így is jojózni kezdett a becsapódástól. Ó, hogy én mennyire gyűlölöm a fájdalmat. Gyerünk, Ben légy férfi és tűrj.
- Kukkoló, perverz állatok! - rikkantott valaki égtelen magas frekvenciával bele a fürőbe, mire én összerezzentem, és aztán kicsivel odébb tőlem, valami fadézsa vödröcuccban, megpillantottam egy pucér néniszellemet.

Nem bírtam a poros kastélyokat sem, ha már itt tartunk. Kezdett erősen elegem lenni mindenből, és mindenkiből. De lehet csak az alkohol, vagy inkább annak hiánya mondatja ezt velem. Nehéz, de igyekszem visszavenni, még mielőtt leszakad a májam, mire 20 leszek. Aztán majd temethet anyám apám mellé. Vagy inkább ne. Még mindig nem vágyom Franciaországba. Elvileg április első hetére van kitűzve időpont. Három hét, és eltemethetjük, ami apámból maradt. Előtte meg majd összeülünk valami puccos ügyvédi irodában, hogy hozzánk vágják a végakaratát. Alig várom. Észre sem veszem, ahogy kicsit megszorítom Ben kezét. Legalább nem voltam egyedül, amikor besétált ez a ceruzanyakú szellem.
Azért csúnyán hátranéztem, miközben azzal vádolt minket, hogy „pajzánkodtunk”. Igaza van, csak arra tudok gondolni egy poros kastélyban, hogy rámásszak valakire. Láthatóan Ben sem szimpatizált a gondolattal, mert valamit dörmögött az orra alatt, miközben valahogy elém került, és húzott. Aztán csak megálltunk, valami kicsit szűkebb folyosón.
- Egyébként veled minden rendben? – kérdezi, ahogy elengedi a kezem. Hát, hogy a viharba ne lenne minden rendben, kicsit magamra maradtam mostanában, most, hogy már nem tudok Ben mellett ücsörögni a klubhelyiségben. Azóta egyedül ücsörgök kussban. Jó ez nem igaz, egész gyakran téved mellém valaki, jómúltkor valamelyik nyomi csokival kent össze.
-Csak a szokásos… Házi, meg beadandók, lelkileg készítem magam apám temetésére… - titkos találkák a rúnaismeret tanárommal – ilyesmik, semmi extra. – vállat vonok, aztán mire felnézek, újra kitör a teljes káosz, mert Ben beesett egy ajtón.
- Kukkoló, perverz állatok! – sikít valami nőnek a szelleme. Szinte ugrok Benjamin után, be az ajtón, azt meg becsapom magam után, még mielőtt kiszúr minket valaki.
- Aztán mégis ki akarna egy átlátszó vízihullát kukkolni? – nézek csúnyán a sipákoló nyanya szellemére, miközben felkaparom Bent a földről.
- Jól vagy? – nézek rá, miközben segítek neki felülni, szerencsétlen láthatóan elszédült. Még mielőtt rákezd a néne a sípolásra megint, kikapom a pálcám a zsebemből, és elérántom a szoba túloldalán porosodó paravánt. – Tovább tudsz jönni? – guggolok le a srác mellé.

10/3/2002
● TANIA ●
⭃ Nem vagyok szellem ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/ff/f5/ba/fff5bab6c14050912785b1a4901c06f7.jpg)

Here's to the ghost so afraid of the day
If you let go, will you promise that you'll stay in my shadow?
In my shadow, in my shadow, in my
Try to find a light

örültem, hogy nem harmadmagammal vagyok ebben a hülye szellemkastélyban. Mondjuk egyedül igazán sose szerettem lenni, régen mindig vágytam az emberek társaságára, hiszen velük tök buli volt pörögni, vagy rosz fát teni a tűzre, esetleg tömegesen idegesíteni Aident. De a régi idők elmúltak, és bár egy részem még mindig a múltban ragadt, kellett némi erő és eltökéltség, hogy végre kimásszak abból a dagonyából, amit apám és Chrissie halála után beborított. Fájt, néha úgy éreztem, ez csak egy rémálom, és felébredek belőle, és Chrissie göndör szőke fürtjei az arcomba hullanak majd, hogy azzal piszkáljon csináljak neki egy normális frizurát, miközben apa pipázgatva dolgozik a dolgozószobájában. De a világ nem csodálból áll, és ha fel is ébrednék ebből, kiderülne, hogy egy gazdag fantáziával megáldott hörcsög vagy furkész vagyok. Úgyhogy ha ez egy álom is folytatom tovább, nélkülük, mert előre kell mennem, Aiden és anyám miatt is.
Tania mellett persze megint előtörtek belőlem az idősebb testvér ösztönök, vagy ez is egyszerűen csak a jó régi védelmező Griffendéles géneknek volt köszönhető. Vagy egyszerűen sütött róla, hogy teljesen maga alatt van, így igazából tényleg ki akartam rángatni abból a teremből, ahol az a nyegle szelleminas volt, mert persze miért is lettek volna a szellem inasok olyan... empatikusak két leharcolt kamasz iránt. Bár lehet ha halott lennék, nem igazán lennék én se annyira együtt érző másokkal. Kicsit talán örülök annak, hogy apa meg Chrissie szelleme nem kísért Dilis Dave mellett a kriptában.
-Csak a szokásos… Házi, meg beadandók, lelkileg készítem magam apám temetésére… - dünnyögte mellettem a lány, mire megtorptantam és felé néztem. Nem is tudtam hirtelen mit kellett volna modnanom, ami nem volt eléggé elcsépelt se nem tűntem utána érzelemmentes gyökérnek. Az apám temetésére nem is emlékszem. Szinte kihagyott az a pár hét, egyszerűen betegesen nem fogtam fel anyámmal, hogy az a két sír apa és Chrissie örök fekete takarója. Még hónapokkal a mungó után sem fogtam fel.
- Hát... az kemény menet lesz - dünnyögtem inkább. - Részvétem - tettem még hozzá, bár nem is tudom segített e ez valaha valakin. Anyám ezután csak még jobban bőgött. Akartam még valami mást is mondani, ami nem hagy maga után semmilyen drámai csöndet, de ezt megoldotta a testem koppanása egy csepézett padlón, meg egy szellem kifejezetten drámai visítása. Igazából hirtelen azt sem tudtam az esétől, hogy fiú vagyok e vagy lány, esetleg szellem vagy ember, miközben egy rövid ideig repkedő golymókok keringtek a fejem körül.
- Tovább tudsz jönni? – kérdezte, miközben a nyanya fürdőjéből kirángatott, én meg még be is csaptam magunk mögött az ajtót. Nem is értem a mugli szellemkastéykok miért nem élnek a visítozó pucér szellemek lehetőségével. Hatásos lenne, nem csak a retinája ég ki az embernek, de még meg is süketülnek.
- Jól vagyok, aham. Lett egy kiseb Ben-fejem, de ezt már megszoktam - tapogattam meg a puklit ami erősen lüktetett és fintorgtam is egyet. Gyűlöltem afájdalmat, na. - Asszem tudok menni, maximum úgy érzem magam, mint aki erpsen berúgott - vontam meg a vállamat, majd igyekeztem stabilan felegyenesedni, miközben a szellem nő elkezdett valami fura régies pipere és egyéb fürdőszobai cuccokat felék küldeni a paravánon át. - Mit szólnál, ha megkeresnénk a kijáratot? - kérdeztem még kissé szédelegve, aztán elkezdtem kifelé nyomulni Taniával együtt a záporozó fogkeféken keresztül.

ღ Itt nincsenek varázslók ღ

(https://i.pinimg.com/236x/b3/c3/2a/b3c32a5c72bab63f01b091d5689038d7.jpg)

Jasper

(2004. február 20.)

félig még télies (https://i.pinimg.com/564x/53/fe/91/53fe91d4d978346802fc31c2be8b6a20.jpg)

Csak az ég tudja, hogy jutunk haza
s ott majd ki vár,
odafent vagy tán lent van a helyem,
ki lesz ki rám talál? (https://www.youtube.com/watch?v=bOGiCLle9Go&ab_channel=BagossyBrothersCompany)

Nem is olyan rég volt még a Valentinb-nap. Jasperrel teljesen ki tudtuk végre magunkat romantikázni, anélkül, hogy bárki ránktörte volna az ajtót, vagy átjött volna egy csapat ismerős, vagy a nagyiék. Ritka és kellemes pillanat volt, mintha a sors is azt akarta volna, hogy na nesztek, legyen nektek karácsony. Sétáltunk, Jasper megint elvitt a varázslényparkba, és most kivételesen nem rabolt ki egy furkász sem, meg simogathattam hippogriffeket és holdborjúkat. Aztán sütiztünk is, persze ő inkább csak nézte, ahogy én sütizek, de romantikusan ihattunk egy csészéből kávét, amibe két rózsaszín szívószál volt. Már csak a disney mesék kötelező eleme, a dalrafakadás hiányzott, egyébként tényleg tökéletes volt minden, főleg a vége, amikor persze otthon ki se bújtunk az ágyból. Szerettem Jasper testének a melegét, az érintéseit és a csókjait a bőrömön, és még néha én is meglepődtem milyen szenvedélyesek is voltunk együtt. Szóval szép volt, és már hiányzott egy ilyen kellemesen együtt eltöltött nap, nem mintha a többi napon ne kedveskedtünk volna egymásnak, de legalább jó okunk volt elmenekülni a többiek elől, hogy csak ketten legyünk.
Most pedig tessék, itt bóklászunk Skóciában, hogy megkeressük a húgomat. Mintha egyszer elszóltam volna magam, hogy skóciában tanultam, mielőtt még kibukott volna belőlem, hogy boszorkány vagyok, szóval biztos, hogy itt van és... keres valami iskola szerűt. Jasper ötlete volt, hogy nézzük meg a kastélyokat én amúgy nem is kerestem volna ilyen tematikusan csak úgy nekiindultam volna valamerre. Imádtam, hogy kiegészített. Igazából nem akartuk megkeresni. Jó, én igen, csak Jaspert nem akartam ebbe belerángatni. Lizzy tett róla, hogy alapos lelkiismeret furdalásom legyen, és mint a félnővére... féltestvére... kötelességemnek éreztem megkeresni. Én tényleg nem akartam ebbe jobban belekeverbni Jaspert, de jött velem. mert biztos félt, hogy én is eltévedek. Persze ismert, a Roxfortban is mindig eltévedtem. Meg az egyetemen is eltévedek, pedig ott még lehet seprűvel is közlekedni, mert túl nagyok a távok.
- Hogy is jutott ez az eszébe - motyogom magam elé, miközben kicsit összébb húzom magamon a kabátom, és megigazgatom a sálamat, fúj egy kis szél, ami pirozspozsgássá teszi mindig az arcomat. Még némi hó is van itt-ott, bár a fák ágai már csupaszok és olyan elhagyatottak a levelek nélkül. Kissé latyak van, a színes bakancsom alatt cuppog a föld, és próbálok magamhoz térni a hoppanálást követően. Még midig nem viselem jól, de ez hagyján, a Zsupsz-kulcstól még a belső szerveim is inkább ki akarnak jönni a testemből a levegőre. Minden esetre most is úgy érzem, mintha a szemem keresztbe állna, és inkább elszántan szorongatom Jasper kezét, el ne dőljek.
- Nem értem - rázom meg a fejemet, miközben megnézem magamnak, melyik kastélynál is vagyunk. - Jaj, ez nem az a szellemes hely? - kérdezem, ahogy lassan felismerem a kastély jellegzetes formáját. Eliveg egyszer Ben is járt erre, és nem volt neki túl kellemes itt az élmény. De azért jobban megszorongatom Jasper kezét.
- Lehet kedves vendéglátós szellemek... - sóhajtom. - Mondjuk fej nélküli komornyik meg ilyenek... Nála honnan lehet tudni, hogy most kedvesen fogad vagy nem? - tűnődők el, fej nélkül nem éppen lehet mosolyogni, és próbálok nagyon elszánt arcot vágni azért. Túl élénk szeirntem a fantáziám, de túl sok furcsa filmet láttam, amikor még tizenéves voltam, és Rose néninél unatkoztam a nyári estéken.

Itt nincsenek varázslók

(https://i.pinimg.com/564x/85/e1/b9/85e1b9227392d6e3ae966258bf2ad0a3.jpg)

2004. február 20.
Sophie

"There's always a wild side
to an innocent face”

Nem volt kedvem Abigail után kutakodni. Az a család nem érdekelt, mióta a kedves mostoha az ajtónkban felbukkanva rendezett kisebb patáliát, egyértelműen jelezve, hogy minket okol a lánya megszökéséért. Engem és Sophie-t, mintha beszélnénk azzal a borzalmas lánnyal bármikor is. A menyasszonyom szeme láttára próbált megcsókolni. Ember az ilyen? Olyan érzésem volt, mintha golymókok nevelték volna fel, akik mindent engedtek neki csak azért, hogy növeljék az énképét. Hát nem ment jól.
Szóval lényegében Sophie miatt jöttem el Edinburgh-ba. Az itteni kastély még akár varázslóakadémiának is nézhette volna a csaj. Magas, régi, sok szobával. Bár szerintem kicsit sok a turista az ilyesmihez, de hagyjuk. Idejöttem, hátha itt van. A szél erősen fújt, mikor megérkeztünk. A kabátomat gyorsan begomboltam, mert éreztem, ahogy alájut a hűvös levegő.
- Hogy is jutott ez az eszébe - motyogta Sophie. A vörös haját ide-oda fújta az erős szél és már érződött, ahogy apró esőcseppek is a homlokunkra érkeznek az égből. A fák között még meg is állt a latyak itt-ott, hiába volt közel a tavasz.
- Úgy, hogy Lizzy nevelte fel... nincs ezen mit csodálkozni. - Feleltem morogva. Sophie érezhette, mennyire a hátam közepére kívánom ezt az egész családi dolgot. Nem értettem, hogy az apja, aki egy teljesen nyugodt ember volt, hogyan volt képes éppen ezt a nőt feleségül venni... és még le is feküdt vele, minimum kétszer, de gyanítom több is volt a dologban.
Sophie megérintette a kezemet, én pedig átkulcsoltam az ujjait. Éreztem, hogy fázik, így fel akartam melegíteni őket, hogy kicsit jobban érezze magát.
- Nem értem- rázta meg ismét a fejét, ám a fák ágai közül lassan kirajzolódott a kastély. Nem lepett meg, sejtettem, hogy elég közel járunk már. - Jaj, ez nem az a szellemes hely?
Vállat vontam, aztán picit megálltam, hogy felnézzek az öreg, robosztus épületre. Szép volt, de tény, hogy mindenféle kísértethistóriákat lehetett hallani róla.
- Dehogynem. - Feleltem aztán. - Ez az Edinburgh-i kastély. Nem is várhatnál mást, minthogy szellemes hely. - Tettem hozzá és már húztam is magammal arra felé. Ha valamit biztosan állíthattam, akkor az az, hogy a szellemeketől nem féltem. A legtöbb nem tudott kárt tenni bennünk, ráadásul ez a hely a turisták között is népszerű volt, mégis ki engedne ide muglikat, ha a szellemek veszélyesek?
- Lehet kedves vendéglátós szellemek... - folytatta, miközben tovább sétáltunk a kastély irányába. - Mondjuk fej nélküli komornyik meg ilyenek... Nála honnan lehet tudni, hogy most kedvesen fogad vagy nem?
Majdnem felnevettem, de visszafogtam magam. Végül is nem akartam kigúnyolni a félénksége miatt, én sem voltam éppen a legbátrabb jelenség... csak mellette kellett sokszor erősnek és az ő szavaival élve, menőnek, tűnöm. Valójában, ami én voltam az csak egy kis külsőség volt, semmi több.
- Ez a város legnagyobb turistalátványossága. Erősen kétlem, hogy késsel dobálózó szellemek volnának bent. - Mondtam és szép lassan haladtam. Az erdőből a főbejárathoz kellett jutnunk, amerre rengeteg látványosság van, ráadásul a városi egyetem is ott kapott helyet közvetlenül a lábánál. - Az a bolond csaj hihetné azt, hogy az itteni egyetem mellett van a varázslóiskola, végülis. - Sóhajtottam egy nagyot és csak megráztam a fejemet.
Mégis mi a fene értelme volt az egésznek? Úgysem látja a mi világunk fontosabb épületeit, az anyja is utána mehetett volna.
- Remélem jegy is kell a bejutáshoz... nincs nálam mugli pénz. - Mormogtam az orrom alatt, ahogy elértünk egy kitaposott ösvényt. Ez vezetett a mugli utcácskák felé.

ღ Itt nincsenek varázslók ღ

(https://i.pinimg.com/236x/b3/c3/2a/b3c32a5c72bab63f01b091d5689038d7.jpg)

Jasper

(2004. február 20.)

félig még télies (https://i.pinimg.com/564x/53/fe/91/53fe91d4d978346802fc31c2be8b6a20.jpg)

Csak az ég tudja, hogy jutunk haza
s ott majd ki vár,
odafent vagy tán lent van a helyem,
ki lesz ki rám talál? (https://www.youtube.com/watch?v=bOGiCLle9Go&ab_channel=BagossyBrothersCompany)

A kastély olyan szép volt, kívülről, de reméltem belülről is, nem akartam olyan horrorfilmbe illő jeleneteket látni, mint egy fej nélküli szellem, vagy mondjuk egy Hóborc őrültebb kiadása. A szellem-bohócoknál szerintem nem is létezhet félelmetesebb jelenség, bár a bohócoktól amúgy is fél a legtöbb ember. Mondjuk egy kicsit sajnáltam őket, szomorú lehet úgy bohóckodni, hogy félnek tőled. De remélem ez nem egy olyan hely tényleg, mint amilyen szálloda mondjuk a Ragyogásban volt, mert akkor semmi kedvem végignézni, ahogy jasper vagy bárki más teljesen megőrül. Legalább már kizárt, hogy egyedül ragadjunk itt a hóvihar közepén, Merlin háta mögött. Annyira nem egy eldugott hely ez, az ember arcába kiabálnak harsányan a túrista vonzó szövegek idefelé, és gondolom Abby nem gondolt bele abba, hogy a mi sulink egyáltalán nem feltűnő, és főképpen nem turista látványosság. Hjaaaj, hát szegény lány nem az eszéről volt híres, főleg hogy még meg is csókolta Jaspert!... Az én Jasperemet!... Micsoda kegyetlen dolog ez! Most meg itt ácsorgunk, hogy megkeressük. Szegény Jasper, nincs is kedve ehhez az egészhez.
- Úgy, hogy Lizzy nevelte fel... nincs ezen mit csodálkozni - mormog Jasper én meg a kezét fogva egy kicsit közelebb dőlök hozzá, olyan vígasztalóan bocsánat kérően. EZ a mondat úgy hangik, mintha Abigail lenne Maugli, akit farkasok neveltek fel, bár kétlem, hogy ezt a röhejes utalásom Jasper értené, minden esetre amúgy nem is volt ez olyan távol az igazságtól.
- Van egy olyan érzésem, apa nagyon melléválasztott... Vagy talán véletlenül teherbe esett Abbyval Lizzy és együttmaradtak inkább - teszem hozzá halkan. Anya naplójából csak az első pár oldalt tudtam eddig elolvasni, amikor még együtt kalandoztak apa hajóján, és azt hiszem nagyon szerethették egymást, aztán anya elment. Apa meg egyedül maradt minden furcsa érzéssel, valószínűleg, és talán Lizzy volt az első nő, akivel összefeküdt és inkább vele maradt, mint hogy egyedül legyen. Pedig a magánynál még az is rosszabb, ha valaki egy rossz párkapcsolatban van, és ennek itt az eredménye is. Csak én még mindig úgy érzem, kicsit közöm volt ahhoz, hogy elváltak.
Aztán csak kiböktem a nevetséges kérdésemet, csoda, hogy Jasper nem röhögött körbe. Nem lehetne egy kicsit, egy nagyon kicsit, kedves Sophie, hogy mondjuk esetleg ne legyél mindentől ennyire megijedve? Jó lenne bátrabbnak lenni, hogy Jasper büszke legyen rám, meg ilyesmi.
- Dehogynem. Ez az Edinburgh-i kastély. Nem is várhatnál mást, minthogy szellemes hely. - válaszol én meg csak hümmögve bólogatok.
- Jó, itt nagyjából minden kastélyban vannak szellemek, meg majdnem minden sarkon... - mondom aztán, és persze kizárt, hogy ezeket észrevegye bármilyen mugli is. Anya mondta, hogy lát dolgokat, mágikus dolgokat, de azt hiszem az csak pusztán az elméje frucsa és kegyetlen játéka volt, ami az őrületbe kergette.
Persze Jasper megállíthatatlanul robog előre, én meg lenyűgözött pillantásokkal követem. A szellemek furcsák voltak, én sokáig csak a tv-ben láttam őket, és ott mindenki ijesztő volt vagy kegyetlen az emberekkel, határozottan emlékszem mennyire elsápadtam amikor először megláttam a házak szellemeit az iskolában. És amikor áthaladtak rajtam! Na az borzalmas volt! Akkor is odarohantam Bimba professzorhoz, hogy haza akarok menni, mit keresek én itt. Szóval, igen Jasper olyan bátor! És menő!
Jól is esik ebben a hűvös, kissé szeles időben melengetni a kezemet Jasper tenyerében, és ahogy baktatunk előre, akartalanul is egy kicsit vidám hangulatba kerülök, mert akárhogy is kínlódok, ha a közelemben van olyan jól érzem magam, hogy néha félni is éppen elfelejtek egy picit. Tényleg felnézek rá, és minden közös pillanatunkat igyekszem kiélvezni annak ellenére is, hogy most egy hülyeség miatt vagyunk itt.
- Ez a város legnagyobb turistalátványossága. Erősen kétlem, hogy késsel dobálózó szellemek volnának bent - válaszolja én meg csak megkönnyebbülten és látványosan felsóhajtok. Oké, lehet túldramatizálom ezeket a dolgokat, és nem kellett volna 9 évesen nézni azt a sok éjszakai filmet, amiktől amúgy is féltem, de nem lehetett mást csinálni csak a macskanyávogást hallgatni és a tv-t nézni, mert Rose néni este hétkor már hortyogott a fotelben. határozottan megynugodva érzem magam ettől, Jasper is láthatja.
- Az a bolond csaj hihetné azt, hogy az itteni egyetem mellett van a varázslóiskola, végülis - és ahogy ezt mondja lemondóan sóhajtok is.
- Ebben igazad van Jasper - bólogatok, miközben úgy is érthető ez, hogy egyet értek az állításával is, hogy abigail bolond. Jó, furcsa volt meg minden, de csak godnolom sérült egy rossz házaságtól. Ugye nem akarja megcsükolni megint Jaspert?! Te jó ég ez eddig eszembe se jutott! Közben kiérünk az ösvényről, a cuki utcák felé, amik néha-néha hiányoznak, minden olyan természetétől adódóan muglis, mágikus izé-mizék nélkül, csak a sima házak, a sima utak a sima emberekkel, és virágokkal, amik nem is dudálnak, ha elhaladsz mellettük.
- Nálam van, ne aggódj - mosolygok rá, és megyünk is a kis utcákon a főbejárat felé, ahol már most egy pár turistacsoport ácsorog, színes cuccokban, ás a túratáskáikon lévő nemzetiségi zászlóval.
- Ó nézd, van vattacukor! - pislogok a vattacukrot habzsoló gyerekekre. - Úgy értem keressük meg a húgom - köszörülöm meg a torkom a bejárat előtt, és a tárcám után kezdek matatni, mert mindig van nálam mugli pénz is, biztos, ami biztos. Bár egy kicsit zavarba jövök ahogy a kasszás néni rámbámul, olyan életünt, szemüveges tekintettel.
- Én csak a húgomért jöttem - csúszott ki a számon, úgy éreztem magyarázkodnom kell, majd ránk pislog olyan nem érdekel fejjel, és kiböki az árat, hogy aztán zavartan kifizessem a jegyeket. Béna vagyok ezekben, ajj.

Itt nincsenek varázslók

(https://i.pinimg.com/564x/85/e1/b9/85e1b9227392d6e3ae966258bf2ad0a3.jpg)

2004. február 20.
Sophie

"There's always a wild side
to an innocent face”

A hátam közepére kívántam az egész helyzetet. Mi közöm volt nekem ehhez? Jóformán semmi, azon kívül, hogy egy őrült nő az ajtómban üvöltözött, mintha én raboltam volna el a lányát. De nem akartam jobban belekötni, egyszerűen csak nem értettem, hogy Sophie apja miképpen kötött ki egy ilyen idegbeteg nő mellett.
– Van egy olyan érzésem, apa nagyon melléválasztott... Vagy talán véletlenül teherbe esett Abbyval Lizzy és együttmaradtak inkább – szólalt meg halkan Sophie. Biztosan nem örült, szidom a családját, de egyre inkább úgy tűnt, hogy sok értelmes személyiség nem akadt egyik ágon sem. A rokonsága egyenesen borzalmas volt, mindenki irányítani akart vagy éppen az őrületbe kergetni. Ezen még az sem javított túl sokat, hogy az apja és az öccsé – bár ez túlzás állítani – viszonylag normális volt.
– Akkor az apád nem normális… – Sóhajtottam és megráztam a fejemet. Ma már annyi féle módszer volt arra, hogy meg lehessen akadályozni egy terhességet, de kétlem, hogy tizenegypár évvel ezelőtt ez másképpen lett volna. Inkább azt tudtam elképzelni, hogy Lizzy az orránál fogva vezette vagy éppen megőrült a házasságuk alatt.
A kastély kecsegtetőbb volt, mint a kinti esős-sáros időjárás. Már be is ázott a cipőm, pedig az erdőből gyorsan kiértünk a kastély főbejáratához vezető útra. Nem volt nálam mugli pénz, de valahogy csak be tudtunk surranni…
– Jó, itt nagyjából minden kastélyban vannak szellemek, meg majdnem minden sarkon... – mondta Sophie csendesen. Talán már nem is emlékezett, miféle kísértetek lebegtek a Roxfortban. Annál már csak a Mandragóra furcsa szellemei voltak különösebbek… egy-két gyógyító még tanított is minket. A többiek meg az ispotályban osztották jótanácsaikat a zöldfülű tanulóknak, ám az elavult középkori módszerek rendszerint csak újabb problémát hoztak a személyzet számára. Mondhatni, mi varázslónövendékek már elég járatosak voltunk az ilyesmiben.
Edinburgh végül is a maga módján beillett a varázslók világába. A régi épületek és kacskaringós utcák mesés képet nyújthattak a mugliknak. Nem lett volna meglepő, ha elsőként itt próbálkozik meg Abby is a Roxfort keresésével. Talán Sophie sosem említette neki, hogy azt a varázstalanok nem láthatják. A megfelelő bűbájoknak köszönhetően még csak a közelébe sem óhajtanak menni.
– Ebben igazad van Jasper – bólogatott Sophie, ahogy neki is felvázoltam az ötletemet. Addig sem a hűvös, esős idővel foglalkoztunk. Éppen csak félpercenként értem a hajamhoz, hogy félresodorjam az arcomból az elázott tincseket. A kastélyról persze gyorsan kiderült, hogy fizetésköteles. Nem ismertem a mugli pénzeket, ezért kicsit tanácstalanul bámultam Sophie-ra. Nála legalább volt megfelelő pénz.
– Ó nézd, van vattacukor! – Sophie felkiáltásra összerezzentem. Azonnal körbe néztem, de csak néhány kölyök volt ott, akik azt a gusztustalan, ragadós édességet tömték a fejükbe. – Úgy értem keressük meg a húgom – köszörülte meg a torkát és szerencsére tovább haladtunk a bejárat és a pénztár felé. Egy szemüveges öregasszony fogadott minket.
– Én csak a húgomért jöttem.
– Drágám. Ez a kastély, nem az általános iskola. – Pislogott értetlenül Sophie-ra. Én csak megforgattam a szemeimet. Fogalmam sem volt, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe. De félretoltam magam mellől a vöröskét és én álltam a pénztáros asszonyság felé. Kicsit előre dőltem és a pultra támaszkodtam, hogy velem foglalkozzon.
– Két jegyet kérünk. – Mondtam és kivettem Sophie kezéből a tárcát. Már nyitottam ki, de persze galleonokat, sarlókat és knútokat láttam csak. Biztos valami hülye, mágikus rekeszei vannak. Cipzároztam rajta egyet.
– Fotójegyet is kérnek? – kérdezte a nő, miközben ide-oda hajtottam a pénztárca zsebeit.
– Nem. Csak papírt.

ღ Itt nincsenek varázslók ღ

(https://i.pinimg.com/236x/b3/c3/2a/b3c32a5c72bab63f01b091d5689038d7.jpg)

Jasper

(2004. február 20.)

félig még télies (https://i.pinimg.com/564x/53/fe/91/53fe91d4d978346802fc31c2be8b6a20.jpg)

Csak az ég tudja, hogy jutunk haza
s ott majd ki vár,
odafent vagy tán lent van a helyem,
ki lesz ki rám talál? (https://www.youtube.com/watch?v=bOGiCLle9Go&ab_channel=BagossyBrothersCompany)

– Akkor az apád nem normális… –sóhajtott Jasper, és lerítt róla, hogy nagyon nem akar itt lenni, de amgy én is inkább arra vágytam, hogy ki se másszunk az ágyból, vagy a fürdőkádból, vagy a kanapéból, vagy sehonnan sem, és most mégis itt vagyunk, mert csak rágja a fülemet, hogy mi van, ha Abby meghal valahol, míg én ki se mászom sehonnan? Apa keresteti a mugli rendőrséggel is, legalább ő csinál valami hasznosat, és nem kiabál egy ház előtt, hogy a mi hibánk.
- Szerintem össze volt zavarodva - dünnyögöm, bár tény, hogy apa is elég érdekes ember, de hát mégis csak az apukám. Egy pillanatra megtorpanok és ijedten bámulok Jasperre.
- Ugye én nem fogok megőrülin? - bámulok rá meghökkent tekintettel, mert nem akarok megőrülni és nem akarok Lizzy lenni, meg nem akarom hogy Jasper megutáljon vagy elhagyjon, mert nyomi vagyok. Jó, nyominak, nyomi vagyok, ez igaz és enyhén néha életképtelen, agyonstresszelek dolgokat és akkor bepánikolok, és akkor.. Sophie nyugodj le, már most bepánikoltál. - Úgy értem... Melletted tuti nem leszek furaa - pislogok magam elé, és inkább be is fogom, mielőtt a hülyeségeimmel is kiégetem szegény Jaspert és elmenekül előlem. Rendben van, Sophie mééély levegő és inkább keresd meg Abbyt, hogy utána szétszeretgethesd Jaspert.
Talán még nem szoktam hozzá anynira a szellemekhez, mondjuk Jasper lehet simán elhunyt mungós szellemmel is találkozhatott már, vagy Mandragórás öreg professzorral, aki olyan unalmas szegény, mint a régi Mágiatöri tanárunk. Azért milyen szörnyen kellemetlen lehet, hogy az ember próbál megmenteni valakit, az meghal és utána még szellemkedik ott neki. Brr. Még egy ok, hogy miért nem bírnék gyógyító lenni, pedig az egy gyönyörű szakma is lehet, és Jasper meg magyon szexi a köpenyében.
Ahogy haladunk a szűk kis utcán abban reménykedem, hogy esetleg itt megtaláljuk, hátha nem a kastélyban van, de az én szerencsémen múlik, akkor tuti a kastélyban van. Olyan ez a hely, hogy akár itt is forgathattak volna valami varázsolós filmet vagy sorozatot, kellemesen üde és különlegesen mágikusnak hat még így a mugliknak is. Sose mondtam Abbynak semmit a Roxfortról, nem is érdekelte, meg nem is volt időnk erről beszélgetni, meg aztán megcsókolta Jaspert!! Ahj. Vajon most is ráveti magát, hogy izé, én hercegem? Én meg majd jól fenékbe is rúgom.
El is érünk a nénihez, aki előtt megint szerencsétlenkedem, és megint Jasper megnt meg ebből is. Egyszer szeretném én is megmenteni, mert jó lenne, ha valahogyan le tudnám nyűgözni, bár inkább ne kerüljön bajba.
– Drágám. Ez a kastély, nem az általános iskola - néz rám a néni én meg el is pirulok, majd Jasper kiveszi a kezemből a pénztárcámat, és ahogy Jasper előre dől a néni zavartan pislog rá, és hát igen. Jasper szexi, elég szexi. Nagyon is. Szeretném elnézegetni hátulról, de látom, hogy a pénztárcám nem akar megint rendesen viselkedni, mintha ez lenne élete legviccesebb dolga, hogy elrejtegeti a pénzeket. Amikor a galleonok kellenének, persze, hogy csak a fontokat találom.
– Két jegyet kérünk - magyarázza, én meg odadugom az arcom Jasper mellé, és megnézem a pénztárcát.
- Mindig ezt csinálja - suttogom, a néni meg sóhajtozva néz minket. - Meg kell csikizni a hasát - dünnyögöm, és meg is piszkálom ott, mint azt az aranyosan röhögő körtét a konyhában, még a Roxfortban. Szerettem azt a helyet, a manók aranyosak voltak a körte meg olyan hülyén viccesen röhögött. Nem is figyeltem a fotós kérdésre, de a csikizés megteszi a hatását, és végre láthatóak a rendes pénzek is, úgyhogy Jasper ki is tudja neki számolni.
- Harminchat font lesz kettőtöknek - böki ki a néni, majd ha végre fizetünk húzom is be Jaspert a kastélyba. Be is vezetem a hűs falak közzé és megállok a bejárat előtt, hogy körbenézzek. Nincs szerencsére olyan nagy tömeg, de érezni azt a jellegzetes vibrálást is a levegőben.
- Szerintem valami igazgatós helyet próbálna megkeresni, hogy vegyék fel - szólalok meg. bár ez az ötlet is abszurd, hát még ha kivitelezi... Abby ép elméje miatt egy kissé aggódni kezdek.
- Menjünk felfelé - vonom meg a vállamat, és indulok is meg vele, cukin megfogva a kezét.

Itt nincsenek varázslók

(https://i.pinimg.com/564x/85/e1/b9/85e1b9227392d6e3ae966258bf2ad0a3.jpg)

2004. február 20.
Sophie

"There's always a wild side
to an innocent face”

Nem akartam megbántani Sophie-t azzal, hogy az apját bírálom… de még neki is be kellett látnia, erre a házasságra Lizyvel nem sok magyarázat volt. Még csak nem is volt boszorkány, hogy megbűvölje vagy bájitalt adjon be neki. De az a nő nem volt normális, mégis valahogy két gyereket hoztak össze. Mégis miért és hogyan? Ég és föld volt a két ember… és akkor még nem is emeltem ki eléggé a kontrasztokat.
– Szerintem össze volt zavarodva – dünnyögte Sophie, persze az apja védelmében, ami amúgy érthető volt. Én sem akartam az öreget bántani, de mégis csak az orrom előtt alázták meg a feleségemet… és ami még ennél is rosszabb volt, hogy ezek után eljöttünk megmenteni azt a lányt.
– Úgy értem... Melletted tuti nem leszek furaa – pislogott nagyokat Sophie. Aztán elfordítottam a tekintetemet. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát miattam… de. Nem bírtam, hogy en mondjak véleményt. Mert miért tudnám befogni a számat? Kicsit megköszörültem a torkomat.
– Sosem leszel fura. – Dünnyögtem.
Jó, nem volt teljesen igaz. Sophie kicsit tényleg fura volt, de egészen más értelemben. Kedves volt, kicsit esetlen és gyerekes, viszont éppen ettől lett ő az, aki. Ezért akartam vele lenni, ezért akartam ezt a házasságot. Pontosan úgy szerettem, ahogyan volt. Inkább csak aggódtam, hogy egyszer összetöri magát.
Edinburgh szerencsére hangulatos volt, így kicsit megnyugodtam, ahogy a szűk utcákban szlalomozva a kastély felé haladtunk. Szerettem ezt a meleg, barnás szín világot, a régi épületeket, talán csak az emberek zavartak. Az eső ellenére is éppen eléggé nagy tömeg volt erre. Kicsit jobban magamhoz vontam Sophie-t, mintha a testemmel akarnám védeni. Igazából csak nagyon jó volt a közelében lenni.
A kastélyban nem is lett volna gond, ha sikerül mindenféle közjáték nélkül kinyitnom Sophie pénztárcájának azt a zsebét, amiben a mugli pénz lapult. Ezt is neki kellett kézbe vennie, de nem is vettem vissza, amikor nagy nehezen kinyílt a hasát csikiztető tárca. Csak intettem, hogy oldja meg ő.
Megvártam, míg fizet és elrakja tárcáját, aztán megfogva a kezét, már menetünk is be a kastélyba. Itt még nem volt akkora tömeg, talán azért, mert elég korán volt. Szívesen megmondtam volna Sophie-nak, hogy legyen kicsit összeszedettebb, mert egyébként mindig hülyére veszik és bántják… de nem akartam, hogy megváltozzon. Sophie volt a legkedvesebb dolog a napjaimban. Ő tette mosolygósabbá és szebbé.
Odabent kis macskaköves udvarba jutottunk, ahonnan az épület több kapun keresztül volt megközelíthető. Képen láttam már a hatalmas kandallót a vörösfalu szobában. De nem ismertem annyira a kastélyt. Csak a szellemeiről hallottam ezt-azt, ám semmi különleges.
– Szerintem valami igazgatós helyet próbálna megkeresni, hogy vegyék fel – szólalt Sophie ismét. Én körbe néztem. Nem lehetett nem érezni a hely vibrálását. Közben a legközelebbi, legnagyobb kapun át besétáltunk az épületbe.
– Menjünk felfelé.
Régi, öreg szag volt, de a lépcső felé mentem tovább, amerre Sophie is szeretett volna haladni. A kézfején végig simítottam a hüvelykujjammal. Jó érzés volt fogni a kezét, andalogni, de a baromság, ami miatt itt voltunk továbbra sem motivált.
– Mégis mit gondol… még diákok sincsenek itt… – sóhajtottam és megráztam a fejemet. – Nem egy észlény az a csaj.

ღ Itt nincsenek varázslók ღ

(https://i.pinimg.com/236x/b3/c3/2a/b3c32a5c72bab63f01b091d5689038d7.jpg)

Jasper

(2004. február 20.)

félig még télies (https://i.pinimg.com/564x/53/fe/91/53fe91d4d978346802fc31c2be8b6a20.jpg)

Csak az ég tudja, hogy jutunk haza
s ott majd ki vár,
odafent vagy tán lent van a helyem,
ki lesz ki rám talál? (https://www.youtube.com/watch?v=bOGiCLle9Go&ab_channel=BagossyBrothersCompany)

Igazából Jaspernek igaza volt, apa nem volt normélis, de se anya nem volt az, a nagyiék meg még annál kevésbé, az egyedüli rendes rokoni szálam egyébként is a semmiből jött, amikor kiderült, hogy közöm van Erica Hope családjához, és igazából titokban unokatesóim Aidenék. Még jó, hogy nem szerettünk egymásba, vagy valami, az roppantul kellemetlen lett volna utána. Oké, az aranyvérűeknél az elég természetes dolog volt, de nekem valahogy furcsa. Egyszer olvastam egy cikket, hogy két ember összeházasodott, gyerekük lett, és kiderült, hogy testvérek, csak nem tudták egymásról. Brrr. De szerencsére nekem Jasperem van, és imádom. De lehet a furaság is generációkon át öröklődik, mint a nem is tudom mi, az Alzheimer vagy az egyéb ilyen borzalmak. Mindig is féltem attól, hogy egyszer csak bekattanok, mint anya.
Nem haragszom Jasperre, amiért ilyet mondott, csak sajnáltam apát a helyzete miatt. De Jasperben mindig is lenyűgözött ez az őszinteség, meg, hogy mindenről megvolt a véleménye és még csak nem is félt őket kimondani. Én erre nem igazán vagyok képes, általában a saját gondolataimtól is néha a frászt kapom, még azt se nagyon tudom kibökni, hogy: kedves uram, a lábamon tetszik taposni. Vagy ilyesmi. Béna vagyok, pedig szeretnék egy kicsit kevésbé olyan lenni.
– Sosem leszel fura. – mondja, én meg mosolygok rá válaszul. Persze egy kicsit az vagyok, de remélem nem olyan őrült értelemben. Jasper az én támaszom, és szeretem, amikor kedves dolgokat mond, vagy hozzám ér, olyankor minden olyan jó. Öürlök, hogy a hangulatos kis sétánk alkalmával közelebb húz magához Jasper, én meg élvezem, ahogy egy kicsit egymáshoz ér a vállunk, és vígan bandukolhatok mellette.
A város szép, hangulatos, és sokkal békésebb, mint az egyetemváros, ahol mindig minden nagyon prög, mert tele van életenergiától duzzadó, fiatal egyetemistákkal, akik amúgy folyton éhesek és szeretik az olcsó büféket... Szóval most ez jót tesz nekem, még ha az oka, amiért itt vagyunk roppantul szürreális, de én tényleg már rosszat is álmodtam Abbyval, hogy holtan fekszik valahol, elüti egy autó, rázuhan egy szekrény, vagy egy zongora, bár utóbbinál Jasper ki is nevetett.
Azért végre csak kifizettük a belépőnket, és én vígan Jasper kezét szorongatva vonulok be a kastélyba. A néni biztos hülyének néz, hogy csiklandoztam a tárcám hasát, igazából mindenki annak szokott nézni, de ezen nem tudok változtatni. Apa is ilyen, róla is nehéz elképzelni, hogy amúgy kint a tengeren van azzal a halászhajóval, és amúgy harcol az elemekkel, akármilyen idő is van, mert az a munkája. Apa menő, én nem tudom mi vagyok, de menő nem. Inkább csak élvezem Jasper kezének a melegét, meg a romantikus andalgást a kastély felé, és még rózsás hangulatom is lesz tőle.
- Majdnem elfelejtettem, hogy a húgom keressük. Túlságosan élvezem, hogy veled lehetek - jegyzem meg, ágaskodom fel hozzá egy csókra, és zavartan megköszörülöm a torkomat. Kiagyalom hová mehet, úgyhogy megindulunk fölfelé. Régi bútorok, üres páncélok, hatalmas festmények fogandak minket fentebb, de itt egyik szereplője sem mozog, ami már-már szokatlan, ahogy a páncélok sem dudorásznak, hogy aztán a másik megunja és szétüsse.
– Mégis mit gondol… még diákok sincsenek itt… Nem egy észlény az a csaj - mondja én meg csak elhúzom a számat. Abby volt a céltudatosabb, ő akart nem is tudom hová menni. Orvosnak? Jogásznak? Valami durva egyetemre készült, Will meg csak szerelgette az autókat és cigizett meg gitározgatott a garázsban.
- Iagazából nagyon kétségbe lehetett esve. De hogy miért akarna boszorkány lenni... Én is csak azért vagyok, mert véletlenül így alakult - dünnyögöm. Aztán valami kopácsolást hallok, de olyan hirtelen és hangosan, hogy Jasper karjaiba ugrom. - Mi volt ez? - pislogok nagyokat, majd a csapkodás nem marad abba.
- Hahó! ENGEDJEN KI VALAKI! HALLÓÓ? - kiabálta a hang, ami persze, hogy Abigailhez tartozott.

Itt nincsenek varázslók

(https://i.pinimg.com/564x/85/e1/b9/85e1b9227392d6e3ae966258bf2ad0a3.jpg)

2004. február 20.
Sophie

"There's always a wild side
to an innocent face”

Túl őszinte voltam. Nem akartam én megbántani Sophie-t egyszerűen csak meg akartam volna óvni őt is a családjától. Olyan volt, mintha rosszabbnál rosszabb emberek vennék körbe. A nagyszülei meg akarták szabni, mit tegyen, mikor szülessen gyerekük... még azt is eltervezték, hogy én hogyan kaphatnék ennél jóval több pénz. Tudom, hogy nem nagy a fizetésem. Sosem fogok Fraserékkel egy szinten élni, de ettől még el tudtam tartani magunkat. Sophie is besegített a kávézós munkájával, megvoltunk. Csak még nem álltunk készen a családfenntartásra.
A kastély udvarát gyorsan átszeltük, hogy az egyik épületbe érkezzünk. Talán itt volt a híres szoba, aminek vörös faláról és méretes kandallójáról már képeket is láttam.
- Majdnem elfelejtettem, hogy a húgom keressük. Túlságosan élvezem, hogy veled lehetek - mondta Sophie. Kicsit felé fordultam, de addigra már lábujjhegyre pipiskedett és cuki puszit adott. Szerettem, mikor ilyen édes és bújós. Ez is volt az egyik ok, amiért el akartam venni. Más volt, mint én, de éppen ezért kellemes melegség töltött el a szívemet, akárhányszor vele voltam. Ő volt napfény a sötétben.
A kastély tökéletesen muglis volt. Nem voltak mozgó képek, de még csak kísérteteket sem láttam. Talán az az egyik másik szárnyban van... de nem is számított. Abigail fejével kellett gondolkodnunk. Mégis hol keresné az igazgatói irodát egy ilyen helyen? Talán a toronyban.
- Iagazából nagyon kétségbe lehetett esve. De hogy miért akarna boszorkány lenni... Én is csak azért vagyok, mert véletlenül így alakult- magyarázta Sophie. Már éppen válaszra nyitottam a számat, de hangos dörömbölés törte meg a csendet. Sophie magamhoz öleltem, ám én is összerezzenve bámultam magam elé. Fogalmam sem volt, hogy a zaj honnan jön.- Mi volt ez?
- Remélem, egy macska. - Sóhajtottam és kicsit a falhoz hátráltam. Ha valahonnan nem kerülhető elő egy mugli, akkor az az a terület. Remélem. Remélem! Nem álltam készen arra, hogy hősködjek. Nem voltam az a típus, ezért sem a Griffendélbe osztott be az a mocskos sapka.
- Hahó! ENGEDJEN KI VALAKI! HALLÓÓ?
A kiabálásra akkorát ugrottam, hogy majdnem eldőltünk Sophie-val. Ez a csaj lenne? Annyira jelentéktelen volt, hogy még a hangját sem voltam képes megjegyezni. Talán kétszer sipákolt összevissz a közelemben, de nekem addig volt jó igazán. Nem akartam jófejkedni valakivel, aki a menyasszonyom orra előtt nyomult rám, cseppet sem szemérmetlenül.
- Ez a csaj...? - kérdeztem és nagy füleltem. Valahonnan folytatódott a matatás, de nem tudtam beazonosítani. Nem hittem el, hogy ezt eddig más nem hallotta. Akárhol is volt, nem hiszem, hogy egy perce került oda. Bár az esős nap miatt nem sok turista volt éppen itt.
- Hol a fenében van? - Forogtam, de aztán újabb kopácsolás hallatszott. Talán nem is volt olyan közel, mint hittük. Éppen velünk szemközt egy zárt ajtó volt, ráírva, hogy "Látogatóknak belépni tilos!" Szépen, nagy piros betűkkel. - Remélem bezárta magát egy raktárba. - Mondtam, majd odamentem lenyomni a kilincset, de az ajtó nem mozdul. Valaki bizony kulcsrazárta vagy be volt akadva.
Előhúztam a pálcámat. A mogyoróval megpöccintettem a kilincset és elsuttogtam: - Alohamora!

ღ Itt nincsenek varázslók ღ

(https://i.pinimg.com/236x/b3/c3/2a/b3c32a5c72bab63f01b091d5689038d7.jpg)

Jasper

(2004. február 20.)

félig még télies (https://i.pinimg.com/564x/53/fe/91/53fe91d4d978346802fc31c2be8b6a20.jpg)

Csak az ég tudja, hogy jutunk haza
s ott majd ki vár,
odafent vagy tán lent van a helyem,
ki lesz ki rám talál? (https://www.youtube.com/watch?v=bOGiCLle9Go&ab_channel=BagossyBrothersCompany)

Nem akartam, hogy a családom közzénk álljon. Úgy értem, hogy tényleg félek attól, hogy emiatt Jasper fogja magát, közli hogy elege van és keres egy békésebb lányt egy békésebb családdal. Legalább Aidenék oldala elég békés volt, és még mindig furcsa, hogy az unokatestvéreim. Sőt, néha anynira furcsa, hogy csak hihetetlenkedve bámulom őket, amikor náluk vagyunk, vagy éppen ők vannak nálunk. Semmi közös rokoni vonás nincs köztünk, és mégis olyan jó érzés egy normálisabb családba tartozni. Bocsi apu... Lizzy és Abby szörnyen kegyetlenül viselkedtek, főleg Jasperrel és ez bántott. Meg az is, ahogy a nagyi hozzánk állt. Pedig tudom, hogy anya miatt ilyen irányító, gondolom. Vagy mérges mert még csak anyára se hasonlítok. Erre még eddig nem is gondoltam! Lehet ez a baj velem? Jesszus.
Inkább csak megyek tovább Jasperrel, az a biztos, hogy róla ábrándozom és nem az elfuserált családi életemről, meg arról, hogy emiatt szakít velem. Vagyis hogy elvál. Ez a szó m,ég rosszabbul hangzik. Jól van Sophie, nyugodj meg, és nézd Jasper formás arcvonásait.
Jó is inkább felágaskodni hozzá, és puszit nyomni az arcára meg az ajkaira. Habár az agyam néha rettenetesen túlpörög a közelében olyan jól le is nyugodnak a gondolataim. Le kéne szoknom az aggódásról. Bár most nehé hogy Abigail után koslatunk, de legalább a környezet romantikus, az idő szép és Jasper illata jó. Csak pozitívan Sophie.
Az ódon folyosókon sétálgatva azonban nem tart örökké ez a romantikus idill Jasperrel, mert a zajtól megáll bennem az ütő. Jasper védelmező karjaiba bújva hátrálunk az ajtó elől. Lehet itt van a kastély főkísértete? A szívem is hevesebben dobogott, és már vártam mikor hasítja ketté egy balta az ajtót egy maszkos fickóval.
- Remélem, egy macska - válaszolja Jasper én meg elgondolkodom milyen macska tud így kopogni. Lehet három feje van? Van egyáltalán három fejű óriásmacska?! A kiabálás megijesztett, nem csak engem, de Jaspert is, és majdnem el is estünk. Ez a harsány hang, majdnem olyan mintha Lizzy ordibálna az arcunkba, egészen majdnem csak fiatalabb hangkiadásban. Ettől függetlenül kerek szemekkel nézem az ajtót.
- Jesszus - sóhajtok fel, majd a kérdésre csak bólogatok. - Igen ő... Abigail - sóhajtok. Vajon mióta kiabálhat itt? És miért nem hallotta meg senki?
- Hol a fenében van? - kérdezi én meg megvonom a vállam, aztán nekem is megakad a szemem a szemközti ajtón, amin ott a figyelmeztető felirat is. Hát ott van, de hogy miért... - Remélem bezárta magát egy raktárba.
- Nagyon úgy tűnik, hogy tényleg bezárta magát - jegyzem meg, ahogy közelebb merészkedünk, és Jasper próbálgatja a kilincset. Jasper rutinosabban cselekszik, mint én, mire eszembe jut, hogy varázsolhatnánk is, már varázsol is. Az ajtó megadóan kinyílik, és fel is bukkan a húgom ismerős, feldúlt arca pont olyan fejet vágva, mint Lizzy.
- TI! - mutogat ránk, hevesen gesztikulálva. Felnézek Jasperre, hogy igen mi, de mégis mi? - Pont ti?! - méltatlankodott egy csepp hála nélkül. - Nem vihettek haza, amíg nem lesz olyan botom, és nem tudok varázsolni! - mutogatott Jasper felé, bár kicsit többször is rápillantott. Előre furakodtam, hogy azért na. Mégis csak a férjem, na.
- Tudod, Abigail, az a helyzet, hogy te nem vagy boszorkány és nem is leszel - magyarázom, de ő csak fújtat, mint egy macska. Tényleg egy macska van idebent, végül is...
- Ezt nem ti dönthetitek el!

Itt nincsenek varázslók

(https://i.pinimg.com/564x/85/e1/b9/85e1b9227392d6e3ae966258bf2ad0a3.jpg)

2004. február 20.
Sophie

"There's always a wild side
to an innocent face”

Lehetett volna csak egy romantikus kiruccanás ez az egész. Az egész Abby sztori nélkül persze... ám erre nem volt lehetőségünk. A lány harsány hangja hamar visszarántott a valóságba és a tényhez, hogy nem beszélgetni és összebújni jöttünk ide. Az egyetlen dolog, amiért érkeztünk az Sophie elviselhetetlen kishúga volt, aki egy vödör hideg vizet vagy egy atyai pofont érdemelt volna, mondván, hogy kapja már össze magát. Egyiket sem volt jogom megtenni, a másodikat legalábbis bizonyosan nem. A víz még mindig ott maradt amolyan tartaléknak, hogy akkor essünk neki, ha neki kell esni.
- Nagyon úgy tűnik, hogy tényleg bezárta magát - jegyezte meg Sophie. Addigra már a kezemben volt a pálcám s ha nem közeledett mugli, már érkezett is egy Alohamora, éppen csak elsuttogva. Attól a harsány visongástól képtelen lettem volna koncentrálni egy néma varázslatra.
Az ajtó megadta magát. A lány pedig egy egészen rövid pillanat erejéig csendben maradt... amíg meg nem látott minket. Nyilván nem gondolta volna, hogy ilyen könnyen megtaláljuk. De őszintén szóval nem volt nehéz kitalálni, hogy a hülye a legismertebb skót kastélyban próbálkozik meg boszorkánnyá válni.
- TI! - mutatott ránk feldúlt képpel. Na, most pont úgy viselkedett, mintha mi zártuk volna be abba a hülye raktárba, pedig csak magának köszönhette. Lebiggyesztettem az ajkaimat, majd gondterhelt mozdulattal végig simítottam a szőke tincseken, hogy legalább az eső után kicsit visszarendezzem őket. - Pont ti?! - Folytatta. Igen. Szükség lesz a vízre. Ez határozottan látszott a viselkedéséből.
- Nem vihettek haza, amíg nem lesz olyan botom, és nem tudok varázsolni! - Bökött felém, vagyis a szépen kidolgozott mogyorópálca felé, amit az ujjaim között szorongattam. Remek. Ez a kis csaj pont olyan irritáló és ostoba, mint az anyja. Bár ennek nem kellett volna meglepnie.
- Tudod, Abigail, az a helyzet, hogy te nem vagy boszorkány és nem is leszel- próbálta neki elmagyarázni Sophie. Én meg csak undorodó képet vágtam, mintha büdöset éreznék... csak a hülyeség bűzlött itt, meg az egyértelmű hisztéria.
- Ezt nem ti dönthetitek el!
Nem szólaltam meg. Csak felemeltem a pálcámat, hogy arcon találja egy jóadag, hideg folyadék. Csak víz volt, semmi több, de legalább elhallgatott egy pillanatra. Annyira meglepődött, hogy még hisztizni is elfelejtett hirtelen. Ez kellett nekem, ez a csend. Na meg persze áldottam az eszemet, hogy éppen nem volt erre senki.
- Az a helyzet, hogy nem is te döntöd el. Varázsló csak az lehet, akiben van mágia. Ha így van, kapsz egy levelet a legközelebbi varázslóiskolából, hogy felvételt nyertél. Tizenegyévesen. Ha nem kaptad meg, szimplán nincs benned mágia. - Mondtam hátorozottan, sőt egyenesen szigorúan. Untam a finomkodást. Ennek a kiscsajnak még életében senki sem mondta meg, hogy az élet nem egy habostorta és nem vehet mindig olyan szeletet belőle, amit akar. Néha a rohadt jut.
- Na indulj meg kifelé - lendítettem meg a kezem előre. Ha nem mozdult, megfogtam a karját és úgy húztam kifelé. - Most szépen hazamész és leállítod anyádat a hisztiről, miszerint Sophie rabolt el téged vagy tett veled akármit.

ღ Itt nincsenek varázslók ღ

(https://i.pinimg.com/236x/b3/c3/2a/b3c32a5c72bab63f01b091d5689038d7.jpg)

Jasper

(2004. február 20.)

félig még télies (https://i.pinimg.com/564x/53/fe/91/53fe91d4d978346802fc31c2be8b6a20.jpg)

Csak az ég tudja, hogy jutunk haza
s ott majd ki vár,
odafent vagy tán lent van a helyem,
ki lesz ki rám talál? (https://www.youtube.com/watch?v=bOGiCLle9Go&ab_channel=BagossyBrothersCompany)

Talán eljutunk egyszer oda is, hogy békésen csatangoljunk egy kastélyban, felfedezve minden kellemes és cuki zugát, úgy, mint egy béna romantikus filmben. De most az életem félig volt csak romantikus, a másik fele meg drámai. Igazából egy romantikus-vígjáték, dráma lenne rá a jelző, hangsúlyozva a drámát. Értetlenül ácsorgok Jasper mellett, bámulva a húgom arcát.
A tekintete egyenesen villámokat szórt, mintha mi zártuk volna be ide, poros volt a térdénél a farmer és a cipője is, a rózsaszín pulcsija meg rojtos volt, mintha titkos alagutakon verekedte volna át magát. Ettől függetlenül érthetetlen harsány smink volt rajta, furcsa összhatást keltett az egész látványa. De ugyan olyan mérgesen néz, mint Lizzy, csak ő szőkésbarna volt, a húgom meg magán viselte az apunk jegyeit. Elnyomok magamban egy sóhajt, és lopva Jasperre pillantgatok, és ismerem annyira, hogy valamit biztos tervez ellene, ha továbbra is az idegein táncol. Szégyellem magam, hogy ilyen hülyeségeknek van kitéve, pedig olyan kellemesen békés alapból az életünk.
Jasper meg felém hadonászva magyaráz, harsány hangon, és csodálkozom, hogy nem gyűlnek ide erre a, Jasper szavaival élve: cirkuszra a többiek. Abban se csodálkoznék, hogy éppen miatta kerülik el a helyet, amilyen hangol kiabált, én is azt hittem be van falazva valaki. Bár lehet Jasper jobban látná befalazva. Vajon mikor fog nekem is elmenni az eszem így? Jesszus, egyszer találom meg a tökéletes boldogságot valaki mellett, és tessék, körbevesznek minket az őrültek. Jó, azért nem kéne a családomat annak hívni, valahol biztosan Abigail is jó. Csak nem tudom, olyan lehet, mint egy hagyma, olyan rétegesen... kedves?
Bár ezzel a hisztis dobbantással nem tűnik annak, ahogy az arcomba kiabál, én meg csak nagy szemekkel pislogok felé. Így magyarázza meg az ember rendesen neki, hogy nem lehet boszorkány, mert nincs benne mágia. Velem is véletlenül történt, és úgy tűnik csak rám öröklődött ez az egész. Próbálnék kicsit szigorúbb tetsvéries hangra váltani, de Jasper megelőz, mármint azzal, hogy lelocsolja vízzel, Abby meg olyan meglepődött arcot vág, hogy csurom vizesen, tátott szájjal bámul ránk. Az arcom elé kapom a kezemet, hogy ne szaladjon ki belőlem a nevetés, pedig ez nem jó, Sophie, nem nevetheted ki a saját húgod, aki amúgy gyűlöl, amióta meglátott, de így is egy halk kis szusszanás csak kibukik belőlem.
- Az a helyzet, hogy nem is te döntöd el. Varázsló csak az lehet, akiben van mágia. Ha így van, kapsz egy levelet a legközelebbi varázslóiskolából, hogy felvételt nyertél. Tizenegyévesen. Ha nem kaptad meg, szimplán nincs benned mágia.
Jasper meg lehetne ennél is lenyűgözőbb? Csodálva bámulok fel rá, ahogy csak elveszem a kezem a szám elől. Abbyt valószínűleg a tenyerén hordozta mindenki odahaza, és azt hiszem apának is rá kéne jönnie, hogy nem ártana az atyai szigor. Bár Abby nem is találkozgat vele, amióta elváltak Lizzyvel, mintha apa tehetne róla, hogy én a világon vagyok.
Jasper utat ad neki, de Abby egyelőre nem mozdul meg, csak tátog, mint egy partra vetődött hal, így Jasper kénytelen kirángatni a folyosóra.
- Most szépen hazamész és leállítod anyádat a hisztiről, miszerint Sophie rabolt el téged vagy tett veled akármit - magyarázza, nekem meg szerelmesen kopácsol a szívem. Aww. Jasper olyan férfias és menőn lenyűgöző, csoda, hogy képes elviselni engem, amiért ilyen mérhetetlenül életképtelen vagyok.
- Én... én nem... - makogja Abigail, és úgy néz ki, mint egy vízbe esett macska. - Nem akarok anyával lenni - magyarázta, én meg sóhajtva Jasperre nézek.
- Menj apához, ő nem tehet róla, hogy izé... Szóval ő semmiről nem tehet, és Will is örülne neked. De írj Lizzynek hogy megvagy, nem akarom, hogy újra berobbanjon hozzánk, és Jasper arcába kiabálna - magyarázom egy kicsit határozottan, majd nézem, ahogy Abby olyan kamaszosan fintorogva sóhajt, és megvonja a vállát.
- Abigail - néztem rá olyan nővéresen, majd végül nagy nehezen hátat fordítva nekünk, a hajából csavargatva avizet elcsoszog a folyosón, én meg Jasperhez fordulva felpislogok rá.
- Mondták már, hogy nagyon lenyűgöző tudsz lenni? - kérdezem tőle és elmosolyodom, majd hozzábújva megölelgetem, és adok egy csókot az ajkaira. - Hogyan is háláljam ezt meg?

Itt nincsenek varázslók

(https://i.pinimg.com/564x/85/e1/b9/85e1b9227392d6e3ae966258bf2ad0a3.jpg)

2004. február 20.
Sophie

"There's always a wild side
to an innocent face”

Sophie családi drámája most már kezdett tényleg a fejünkre nőni. Először Lizzy és a sápítozása, most meg a lánya. A hangszintjét már lassan a delfinek megirigyelték volna. Jó. Értem. Az apja elhagyta az anyját... de milyen gyökér az, aki a férje lányát képtelen elfogadni? Az ilyen nem is érdemli meg a szerelmet.
Sophie-nak kellett az apukája és az az ember még hajlandó is volt vele törődni. Lizzy csak megkeverte a szart, mert egy halott nőre féltékeny, amiért szült egy lányt a férjének. Hát milyen ember az ilyen? Mit számítanak már ezek a dolgok? Gyakorlatilag semmit. Utáltam, hogy így bánnak a feleségemmel. Érte én még ölni is tudtam volna. Meg is tettem, bár nem szándékosan.
- Én... én nem...- makogta Abby, miután lehűtöttem a hisztijét egy adag hideg vízzel. Mégis csak van előnye, hogy gyerekosztályon dolgozom mostanában. Bírtam őket, a legtöbben viccesek és kedvesek voltak.- Nem akarok anyával lenni - tette hozzá aztán végül a nagy vallomást. Azért meglepő, hogy még a saját kölyke sem akar Lizzyvel lenni.
- Menj apához, ő nem tehet róla, hogy izé... Szóval ő semmiről nem tehet, és Will is örülne neked. De írj Lizzynek hogy megvagy, nem akarom, hogy újra berobbanjon hozzánk, és Jasper arcába kiabálna- szólalt meg Sophie. Lehetett volna kicsit határozottabb, de legalább beszélt hozzá, nem csak elviselte, hogy szidja.
- Abigail - folytatta aztán kicsit komolyabban, de a lány egyszerűen csak hátat fordított nekünk. Azért nem hagytam volna magára, inkább hazahoppanálom vagy valami.
- Mondták már, hogy nagyon lenyűgöző tudsz lenni?- szólított meg Sophie, így megtorpantam. Hagytam, hogy megcsókoljon, aztán átöleltem én is őt. Jól esett kicsit úgy állni. - Hogyan is háláljam ezt meg?
Erre elvigyorodtam, megpaskoltam a fenekét, majd a kezét fogvva szépen húzni kezdtem kifelé. Hátha még beértük Abigailt, aki talán az újabb hülyeségét készülte elkövetni.
- Arra nem lesz szükség. Azért fröcsköltem képen, mert idegesített és jól esett. - Tettem hozzá, amint a vizes, vörös tincseket is megpillantottam. - Vigyük apádhoz. Aztán miénk a nap.
Nem kellett volna finomkodnom, sem kedvesnek vagy jófejnek lennem vele. Abby nem érdemelte meg, ahogy valójában az egész család sem. Az apósomnak persze mondhattam volna, hogy egyszer az életben álljon már ki a lányáért, védje meg, de nem tűnt annak a típusnak, aki képes lenne rendesen Lizzy elé állni. Csak ilyen töketlen ne legyek soha.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Skócia => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 12. - 15:16:49