Oldal nyomtatása - a vérvörös ékkő

a vérvörös ékkő
(https://i.pinimg.com/564x/1d/03/07/1d03076d180f851f39af0d7343f851b9.jpg)

Cartwright
2001. augusztus 10.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/b2/b6/8f/b2b68f32590186b24b4d3c41f3ee2921.jpg)

Kicsit sűrűre sikerült ez auguszuts. Először ott volt a kis kiruccanás a kastélyhoz, aztán meg ez a pár nappal ezelőtt kalandosnak cseppet sem nevezhető csillagnézés. Még fáradt voltam egy kicsit, nekem nem voltak jók ezek a nyári programok. A legtöbb inkább kimerített, mint pihentetett… és akkor még ott volt az új meló is. Végig az aranyból készült varázspálca körül keringtek a gondolataim, hiába éppen a ruhámat hajtogattam a holnapi kínai utazásomra. Valami örökség volt, semmi fontos, de ez éppen elég ok volt, hogy megint találkozzak Nattal. Nem tudom miért, de a puszta gondolata is izgalommal töltött el, hogy egy ismeretlen helyen találkozzunk mi ketten… és közben ott volt az arany varázspálca.
Lecsuktam a bőröndömet, majd eszembe jutott, amit Halfejű Matt mondott a legutóbb a Vakegérben. Talán már benne volt két feles, azért járt el a szája olyan könnyen, vagy mert nem rég szabadult meg pár hónapos mosolyszünetet követően az Azkabanból, ki tudja. Valójában nem érdekeltek az okai, csak azok a szavak, amiket kissé nehezen, de odabökött: Állítólag Cartwrightnál van a rubinos kulcs, ami nyitja azt a ládát, tudod! Azt a ládát… és az arany varázspálca. Nem, közel sem értettem az összefüggést, de a szavaiból úgy vettem ki, van valami köze az én ügyemhez a dolognak… így be kellett jutnom a Patkányfészekbe, lehetőleg olyankor, mint Christopher nincs ott és nem tud keresztbe tenni a tervemnek. Az egyetlen ilyen nap, sőt már egyenesen este ma volt. Azon a napon, amikor ki kellett volna pihennem magamat, hogy Nathaniel Forest ne a legrosszabb Elliot O’Marát lássa Kínában… de nekem megint az átkozott makacsságom győzött.
Alig, hogy összecsomagoltam, belebújtam a cipőmbe és magam mögött hagyva a Suttogót egész egyszerűen magam mögött hagyva, máris az utcán voltam a Zsebpiszok köz legnépszerűbb kocsmája felé, ami kevésbé köztudottan, de Christopher Cartwright Patkányfészkének bejárata volt. Nem volt nehéz úgy beslisszolni, hogy a kocsmában ücsörgő részeg tolvajok és bérgyilkosok ne vegyenek észre. Nem itt lesz gond O’Mara, hanem odalent, ahol hemzseg minden Chris fogdmegjeitől – emlékeztetett a hang kegyetlenül. Igaza volt persze, de már rég nem volt bennem félelem. Megvernek, kidobnak, rosszabb aligha történhetett. Viszont a Patkányfészek meglepően csendes volt aznap este… talán mindenki terepen volt, vagy odafent vedeltek, hogy Ariane formás fenekét bámulhassák.
A falhoz lapulva próbáltam meg eljutni Chirs kis birodalmának középpontjába, ahol rendszerint a nagyfőnököt is meg lehetett talán. Jobb helyet el sem tudtam volna képzelni a kulcsnak és azért Cartwright sem hinne olyan őrültnek, hogy ide betörjek… csendesen lopództam el a kissé elzárt részig, óvatosan a falhoz lapulva, figyelve a lépteimre. Közben néha-néha megálltam, hátha előbukkan egy ismerős arc, de még mindig gyanúsan nagy volt a csend.
Jól van, mindjárt ott vagy… ha van itt valaki, levered – próbáltam bíztatni magam, de egyelőre nem nyúltam a pálcámért, csak egy ott felejtett terelőütőért nyúltam. A falnak támasztva várta a gazdáját, aki gondosan ellátta néhány tüskével is, hogy még jobban fájjon a becsapódáskor szerzett sérülés. Ez éppen megfelelő volt ahhoz, hogy távol tartsam magamtól azt, aki megpróbál rám támadni… hát így slisszoltam be Chris cseppet sem rejtett külön részére. Éreztem az illatát, ami megtöltött minden szegletet, mintha csak most is ott lenne, de nyoma sem volt. A halovány fényben sehol sem láttam meghúzódni, ráadásul tuti élvezte volna, ha jelenetet rendez, mert az ex-haverja besomfordált engedély nélkül hozzá. A tekintetem egy ládán állt meg… masszív volt, de nem különösebben nehéz kinyitási szempontból.
Fogtam az ütőt és olyat vágtam a ládára, hogy azonnal kettétört. A hangos reccsenés még hosszan visszhangzott a néma falak között. Nem érdekelt, félre rúgtam a törmeléket és hamarosan megpillantottam a vörösen csillogó ékkövet.

The sand of time (https://www.youtube.com/watch?v=0K2--Wat37g)
(https://i.imgur.com/3PMBpmJ.jpg)

...Ezer figyelmeztető szó sem ér fel
egy sors osztotta pofonnal...

..a trágár szavak esélyesek...

A pletyka túlzottan hamar szárnyra kél. Hiába próbálsz gátat szabni neki, sajnos akár jó akár rossz, a nyelvek forognak, a gépezet mint valami ormótlan behemót beindul s nincs megállás. Tudtam hogy kivédekezhetetlen golyó lesz ez, mikor Írországból mergfújtam és hazahoztam a Vörös Kulcsot.
Sok legenda kering, sok téves még több inkább csak találgatás. Annyi bizonyos, hogy hihetetlen erejű mágikus tárgy birtokosa lehet egyszer az, aki birtokolja a kulcsot. A dél-amerikai 1542-es napló legalábbis erre enged következtetni.
Igazából már csak a kaland kedvéért is beszálltam a versengésbe. Meg persze az ír pia sem volt utolsó szempont. David pedig jó útitársnak nyilvánult, így hát a küldetést sikerrel zártuk és a kulcs most nálam van a Patkányfészekben, biztonságban.
Azzal azonban nem számoltam hogy ennyire hamar híre megy a dolognak. Egyrészt az ellenséges bandák rivarizálása miatt, másrészt David hencegése miatt. Két kör pia után az élete legjobb dugását is elmeséli, ami nagy gond. Van még hova fejlődnie.
Kénytelen voltam minden alagutat, minden bejáratot ellenőriztetni, ami plusz idő és pénzkiesést is jelentett. Nem voltam boldog, sőt. A megszokott gondjaimon felül méág a tulajdonvédelem hiányzott a legkevésbé. Bár tisztában voltam hogy nem sokan merészelnének pont a Patkányfészekbe betörni, sajnos a pakli széles skálájába ez az opció is bejátszott. Ez alól csak a szombat este volt kivétel, mikor mindenkit terepre küldtem. Úgy voltam vele egy estét én vállalok a teljes őrködéssel.
Így hát lemondtam mindent, még az Annával való randiszerű kis összeröffenésünket is és a rám szakadt időt a dolgozószobámba lámpavilágnál a napló tanulmányozására szántam. Hosszadalmasan bonyolult kódjelsorral írták, így hosszú hónapok elé nézek mire feltöröm és értelmezem. Bár a jelek szerint India tűnik a kincs lelőhelyének, erre azért nem mertem volna megesküdni.
Az idő lassú vánszorgása után s mikor már a szemeim előtt a betűk kezdenek összemosódni vakarom meg az arcom, állok fel és nyújtózok egyet. Sétára kell indulnom, vagy különben az asztal mellett ér az álom. A naplót hanyagul bedobom az asztal felső fiókjába és ruganyos léptekkel indulok meg az ajtó felé. Halk kattanással zárom be és ahogy elfordítom a kulcsot működésbe kerül ujjaim érintésére a védővarázs az irodámra.
A lenti alagutak felé indulok, hosszabb fél órás kört csapva, hogy leellenőrizzem az összes bejáratot. Csendes ilyenkor a bűnbarlang, se ordítás se beszéd moraja, kicsit egy hűvös kriptára emlékeztet. Szeretem ezt a mély pincesort, szinte a második otthonom.
Félmosollyal az arcomon nézek körbe miközben a lábam visz és mindössze annyira állok meg hogy igyak egy kis vizet. Megállom a sör okozta csábítást, mert hosszú még az este. Tűnődve indulok az iroda felé több mint húsz perc elteltével.
Eleinte fel sem tűnik a félig nyitott ajtó, csak a halvány derengés, ami kiszűrődik.
Nem kapcsoltam volna le a lámpát? De gát a védvarázs automatikusan megcsinál minden ilyet helyette….
Ráncok jelennek meg a homlokomon, hosszú mély barázdákként. Azúrkék tekintetembe a dühvel vegyes kétségbeesés villan, ahogy látom a birtokháborítás jeleit. A szilpálca szinte gondolkodás nélkül magától csusszan a kezembe és előreszegezve lépen csendesen, mint egy párduc a megbecstelenített ajtóhoz. Nem kell sokat belöknöm hogy beférjek rajta és meglássam az illető mocskot, aki bent szaglászik a területemen. Persze pechemre a lendülettől a nyikorgás hangja lebuktat. Mindig elfelejtem megcsinálni az állandó rohanásban.
Már szintkozódnék magamban, mikor a megdöbbenés egy újabb szakasza következik be. Ahogy a tettes megfordul az arcát is felfedi. Én pedig csak kikerekedett szemekkel állva nézem őt.
- Te meg mi a faszt keresel itt?
Nem túl sok emberre tettem volna fel kisebb nagyobb összeget, hogy van pofája betörni hozzám. De hogy épp Elliot O’Mara… Mint valami rossz vicc. És abból is a legrosszabb fajta, mert a kezébe máris ott van a kulcs benne a vörösen megcsillanó rubinttal.

Ahogy az ujjaim közé siklott a vörös köves kulcs, hirtelen olyan elégtételt éreztem, amit azóta nem vettem, hogy Christopher faképnél hagyott a templom romnál. A szavai egyértelműek voltak: már nem tekint minket társnak… egyébként miért mondott volna olyanokat? Na nem, mintha én kerestem volna azóta, de ő sem próbálkozott kifejezetten. Csak egy dolgot akartam megmutatni neki, hogy tolvajnak még mindig én vagyok tehetségesebb. Kettőnk között csak az volt a különbség, hogy én nem akartam a kiskirályt játszani. Valószínűleg nem is lettem volna jó erre a szerepre. Mindig is magányos harcos voltam, olyan aki ezer ellenséggel is szembe szállt és túlélte. Sérülten, sebesülten, de túlélte.
Ennyi vagy, Cartwright… – gondoltam, pedig eredetileg nem ezért jöttem ide. Ahogy azonban telt az idő és szétvertem a ládát, ez az egész valamiféle gyerekes bosszúba csapott át, amit az iskolában szokás legfeljebb előadni penna rágcsálása közben. Csakhogy nem tartott sokáig az örömöm, valami furcsa illatot éreztem meg, ami leginkább körte és sárkánytrágya keverékének tűnt. Természetesen barna szemeim azonnal rátaláltak Christopher Cartwright vakítóan kék lélektükreire.
– Te meg mi a faszt keresel itt?
A stílus még mindig meg volt. Csak úgy elkönyveltem magamban, hogy valami még mindig nem változott… erőszakos jellem, bunkó stílussal karöltve. Ha valami nem hiányzott az elmúlt hónapjaimból, akkor az ez volt. Megköszörültem a torkomat és teljes testtel felé fordultam. A másik kezemben még ott volt a szögekkel kivert terelőütő, Chris tökéletesen láthatta még a Patkányfészek furcsa félhomályában is.
– Azt is kerestem éppen és jé, meg is jött– válaszoltam és végig néztem rajta egyértelműen jelezve, mire gondolok. Aztán egész egyszerűen közelebb léptem hozzá, de úgy, hogy az ütőt felé tartottam. Egyenesen a mellkasának szegeztem, mintha az csak valami varázspálca lenne… nem mintha egy hirtelen mozdulattal nem tudnám eltörni az ujjait, hogy elejtse a fegyverét. Talán már nincs rajtam az az átkozott szalag és nehezebben varázsolok is, de a leleményességem mindig mellettem állt.
– És most mi lesz? Megátkozol? – kérdeztem és kihívóan néztem rá.
Hihetetlen volt, hogy ez a méregzsák ugyanaz a pasas, akit annak idején szexinek és erősnek láttam. Igazság szerint a viselkedésével nem sokat tett hozzá, hogy megpróbáljam tisztelni… pedig régen ő volt az egyetlen, akivel még úgy ahogy, de össze tudtam dolgozni. Hiányoztak azok az idők, meg az is, amikor vonzónak tartottam az illatát és amikor még éreztem a közöttünk lévő alig létező szikrákat. Hülyeség lett volna azt mondani, hogy már nem tetszik, mert tetszett, csak gyanús kettős érzést váltott ki belőlem.
Nyeltem egyet, majd még közelebb léptem. Nem terveztem bántani, de az ütő vége azért neki ütközött a mellkasának. Meg akart állítani, éreztem rajta… sosem engedte volna a büszkesége, hogy elvegyem a kincsét. Azonban inkább néztem volna ki magunkból verekedést, mint átkozódást és normális párbajt. Én nem akartam kárt tenni benne és nem gondoltam volna, hogy ez fordítva így lenne. Megölhetett volna ott a templomban, ha akar, de nem tett semmi ilyesmit.

The sand of time (https://www.youtube.com/watch?v=0K2--Wat37g)
(https://i.imgur.com/3PMBpmJ.jpg)

...Ezer figyelmeztető szó sem ér fel
egy sors osztotta pofonnal...

..a trágár szavak esélyesek...

– Azt is kerestem éppen és jé, meg is jött…
Kell egy fél pillanat, hogy felfogjam a szavak jelentését. Hogy Elliot O’Mara áll tényleg itt és ő gúnyolódik énrajtam. Mikor fajult el ide minden? Mikor vált a kapcsolatunk ennyire szélsőségessé és ellenségessé?
Nem értem. Nem tudom. Talán ott, mikor megmentett vagy mikor megtörtént az, aminek nem kellett volna? Mikor döntött úgy, hogy a barátságot feladja a munkáért a munkát a függetlenségért?
Valahol minden elcsesződött, de hiába keresem azt a pillanatot, azt a mozzanatot ami ezt eredményezte, nem lelem bárhogy kutatom is.
- Komolyan ide jutottunk?
A hangomban visszafojtott harag csendül de belevegyül valami más is. Talán bánat, talán keserűség. Talán csak lemondás és gyász. Emlékszem a saját szavaimra, a fenyegetésemre, hogy ha újra látom nem menti meg semmi attól hogy megöljem. Mert leróttam a neki való tartozásom az életem jegyében. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire hamar viszontlátom a romos kápolna mohás köveinek bűvköre után. És lám… most itt állunk. Hogy épp a dolgozószobámból szándékozik megfújni egy kincset.
- Hogy meg akarsz lopni…. engem?
A szavak nem titkolt fájdalommal törnek elő belőlem. Nem tudom mi zavar. Az, hogy épp ő teszi, az hogy épp ezt teszi vagy az, hogy ez velünk esik meg.
– És most mi lesz? Megátkozol?
A kérdése nyomán tudatosodik bennem, hogy valóban, az én kezemben van a pálca és a hegye rá szegeződik.
Megtehetném. Megölhetném.
Megérdemelné.
Sophie semlegességet palástoló de érezhetően túlfűtött intuíciója már vezetné a kezem, de még időben kordinálom a mozdulatsort és ehelyett kissé lentebb engedem a karom. Talán ezt értheti félre a másik azzal, hogy közelebb lép. Meglehet előnyben érzi magát vagy talán fölényben is, végtére is nála van a kulcs, ami az enyém és a szöges bunkósbot vége is rám szegeződik. Egyenesen a mellkasomnak, mert felé mutat.
- Lehet hogy inkább kinyírlak.
Közlöm sötéten, de addigra már a terv a fejemben kezd körvonalazódni.
- De előtte visszaszerzem, ami engem illet.
Ahogy kimondom a pálcám rögtön életre kel. A kábító átok vörös fénye villan, de nem Elliot a célpont hanem az egyik üvegtükör, ami a sarokban húzódik meg, s aminek darabkáitól a tolvaj remélhetőleg védeni fogja magát leengedve a bunkósbotot. Én pedig erre alapozva használom ki a másodperceket, hogy kicselezve őt a közelébe kerüljek és ahogy lehetőségem adódik rámarkoljak a kezében lévő függőre, aminek a végén a vörös ékkővel díszített kulcs van.

Az szinte azonnal egyértelmű volt, hogy Christopher ellenségnek kezelt. Nem voltam az ellensége, de már elegem volt, hogy mindenki a maga képére akart változtatni. Egyszer a tulajdon férjem, akit ezért el kellett hagynom, majd az apám és még Cartwright is, akinek fixideája volt, hogy én csak neki dolgozhatok. Megmondtam neki, hogy nem vagyok a rohadék alattvalója, arra tartsa a többi söpredéket… én Elliot O’Mara vagyok, a társa, egy önálló emberlény, aki azt tesz és úgy teszi, ahogyan akarja.
– Komolyan ide jutottunk? – kérdezte. Éreztem a hangjában a keserűséget, ahogy észreveszi, mit műveltem. Nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy meglátja, ahogy az sem, hogy esetleg meg kell verekedni a rohadt kulcsért. Elegem volt, olyan voltam, mint egy dacos gyerek, akit túl sokszor állítottak sarokba ok nélkül. Csakhogy engem nem a szüleim rángattak be oda és közölték, hogy ezt érdemlem, hanem ez a rohadt élet. A düh úgy szaladt át rajtam, hogy Chris azt észre sem vehette, előtte nyugodt, kimért… Elliotos maradtam. Csupán a szöges terelőütőt tartottam fenyegetően egyenesen a mellkasa felé.
– Hogy meg akarsz lopni…. engem?
Fájdalom. Na persze, hogy ő pont ilyet érez velem kapcsolatban! Őszintén nehezen hittem el, hogy ez a hangnem nem színészkedés. Számomra Chris több volt, mint én a számára valaha is. Talán egykor barátként tekintettem rá, de aztán több lett… sokkal több, még ha nem is szerelem. Vonzódtam hozzá, ő pedig ezt tudta. Valószínűleg ki is használta minden egyes alkalommal, hiszen ez volt az egyetlen ok, hogy a nagyképűje mellett maradtam azok után, ahogyan vele beszélt.
– Ha végeztem visszaadom. Szóval nem. Kölcsönveszem. – Mondtam és megálltam úgy, hogy az ütő pontosan a mellkasa előtt valamivel megálljon. Nem akartam bántani, de abban a pillanatban megállíthatatlan voltam.
Vajon érdekelt, hogy le akar átkozni? Nem. Rohadtul nem, mert már ezer éve tudom, hogy nem ér annyit az életem, hogy eldobható ne legyek. Olyan volt, mint a szemét, ami csak arra várt, hogy valaki bedobja a kandallóba és elégesse minden hozzá tartozó boldog és szomorú emlékével együtt. Odavaló voltam. A tűzbe, hogy ne maradjon utánam más, csak hamu. Ha valami, hát a fiam volt az egyetlen, akiért még érdemes volt egy kicsit léteznem.
– Lehet hogy inkább kinyírlak.
Úgy kimondtam volna, hogy gyere, csináld. Bármit megtehetett volna abban a pillanatban velem. Mindkét kezem tele volt, a pálcám a farzsebemben volt, az övé meg rám szegeződött. Egy részem már túl akart esni ezen.
– De előtte visszaszerzem, ami engem illet.
Az átok valahol mögöttem ért szilárd felületet. Hallottam, ahogy üveg reped és a szilánkok hangos recsegő, ropogó, szinte robbanó hanggal indulnak meg felém… felénk. Összehúztam magam, az ütő kiesett a kezemből, de a kulcsot megpróbáltam elrántani, így Christopher ujjai közül még éppen kisiklott és a csuklómat tudta megszorítani. Én azonban valahogy hozzá értem a kulcs közepét diszítő hatalmas rubinthoz és éreztem, hogy valami történik. Nem tudtam mi, de a szabad kezemmel Chrisbe markoltam valahol, így nem csak én pusztulok itt, ha valami történik.
Nem tudom, mihez hasonlított. Olyan volt, mint egy hoppanálás, de sokkal intenzívebb és émelyítőbb… a levegő változott körülöttünk. A Patkányfészek dohossága eltűnt, száraz sivatagi levegő jelent meg utána. Először azt hittem csak képzelődőm, de ahogy földet értünk a hátam homoknak csapódott, de a kulcs mellettem landolt. Azonnal hasra vetettem magam és mászni kezdtem felé, nehogy Chris előbb érje, mint én.
– A faszba - nyöszörögtem, éreztem, hogy a sérült lábam marhára fáj, de a derekam is belesajdul a mocorgásba.

The sand of time (https://www.youtube.com/watch?v=0K2--Wat37g)
(https://i.pinimg.com/564x/e2/57/e6/e257e6b5a3d08b647f9ed28cd4fa5901.jpg)

...Ezer figyelmeztető szó sem ér fel
egy sors osztotta pofonnal...

..a trágár szavak esélyesek...

A terv már majdnem sikerül, legalábbis a meglepetés ereje mindenképpen hat. Csak persze Elliot sem az ostoba fajtából való, így hamar rájöhet a tervem valódi céljára. Neki nem érdeke átadni a kulcsot így épphogy el tudja rántani az orrom elől, vagyis a rákulcsolódó ujjaimtól. Így azok ugyan nem az üres levegőt markolják, hanem a tolvaj csuklójára fognak rá de ez vajmi kevés vigaszt nyújt. Magatehetetlenül sodródom a közelharcba mindössze a könyökömmel való orrba vágása a másikak fix mert azt épp fél szemmel látom. Nem szándékos ez hanem inkább a nem várt lendület adja, ahogy Elliot keze hozzáér a vörös rubinkőhöz a kulcs középső foglalatába.
Többször vizsgáltam már meg a kulcsot de eddig egyszer sem csinált ilyet. Érzetre olyan, mintha valami megragadna a köldökömnél és megrántva beszippantana egy nagy légüres térbe, ahol tekeregve egymás körül keringünk a kulcs adta középpontban. A homályos spirálból nem látok ki, igazából felfogni is alig van időm hogy valószínű a kulcs egy kibaszott kurva zsupszkulcs csak mikor a tüdőm forró levegő tölti meg és arccal a kurvaforró homokba érkezem jövök rá a tényekre.
A sivatagba kötöttünk ki.
Orrom tele megy a sivatag porával így prüszkölve és sajgó testtel tornázom magam félülő pozícióba. Mikor kiköpöm a számba kapott homokot veszem észre O’Marát ahogy már mászik is valamihez…
A kulcshoz…
- Na azt már nem!
Morgom félhangosan és ahogy csak tudok nekiiramodok én is. Arra nem számolok hogy a laza talajon jópárszor elbucskázok mert a cipőm besüpped újra meg újra, így mint egy röhejes részeges veszem fel a versenyt a kulcsért. Egy centivel hamarabb szerzem talán meg és rögtön a nagy rubintkőhöz nyúlok lehunyva szemem várva az újabb köldökrántást hogy visszavigyen haza, de a vártakkal ellentétben nem történik semmi.
- Mi a fasz?
Rökönyödök meg és pislogok a tenyerembe fekvő kincsre értetlenül. Aztán persze Elliotra téved a tekintetem. Hozzá vágom a kulcsot mérgesen.
- Mi a szart csináltál? Hol a pöcsömbe vagyunk? Miért nem működik ez a szar? Itt ne merészelj hagyni!
Közlöm dacosan mikor a felé hajított kulcs irányába nyúlna. Már most le akarom szögezni hogy nem hagyhat itt megdögleni a mennyi is…? Ötven fokba.
Az ingem fél perc alatt már át is ázik a nedvességtől. Még jó hogy ittam mielőtt eljöttem otthonról valamennyit.

Rohadt meleg volt. A homok forróságát még az ing és a nadrág anyagán keresztül is éreztem. Azonban, mikor meghallottam Chris mocorgását valahol a közelben, nem szenvedhettem. Nem adhattam át magam a lábamban és a derekamban lüktető fájdalomnak. Kicsit bukdácsolva, kicsit szerencsétlenül, de máris másztam a megfelelő irányba, hogy megragadjam a kulcsot, amivel idejöttünk. Az az egy lehetőség volt a visszaútra is, abból kiindulva, hogy a mágia itt milyen kusza volt. A hoppanálás mondhatni lehetetlennek tűnt, ha csak az ember nem akarta elhagyni a részeit különböző helyeken.
– Na azt már nem!
Na azt már de! A hang felcsattant bennem, én pedig megpróbáltam gyorsabbra venni a tempót… csakhogy Chris nem volt sérült és gyanítom mostanában kígyómarást sem szenvedett el. Így még éppen előtt jutott a kulcshoz. Ezzel még nem is lett volna baj, mert simán leterítem, ha akarom, de az arcomba sikerült rúgnia fél kiló homokot, amivel megtelt az orrom, a szemem vadul könnyezni kezdett.
– Ajj baszki! – Csattantam fel, ahogy az amúgy is homokos kezemmel neki álltam a szememet dörzsölgetni. Nem számított különösebben, hiszen amúgy is úgy ömlöttek a könnyeim, mintha éppen valami megható történt volna. Biztosra vettem, hogy a szemeim vérvörösek, hiába kezdett néhány pillanat után tisztulni a látásom.
– Mi a fasz? – Hallottam meg Christopher értetlenségét, de igazából mielőtt még reagálhattam volna úgy vágta hozzám a kulcsot, mint egy dacos kislány a játékbabáját. Valahol a mellkasomnál csapódott volna be, ha nem emelem meg a karjaimat, hogy kivédjem a támadást. Hangos sóhajjal vágtam zsebre a kincset, majd megpróbáltam felkelni a földről, de a fájós lábam minden erejével ellenkezett.
– Mi a szart csináltál? Hol a pöcsömbe vagyunk? Miért nem működik ez a szar? Itt ne merészelj hagyni!
Nyeltem egyet, majd felé nyúltam, hogy a lábában, a csípőjében, a karjaiban megkapaszkodva felhúzzam magam. Közben a homoktól mocskos ingem néha-néha hozzáért az ő testéhez, lesodorva egy-egy kis szemet. Kellett egy pillanat, hogy tudjak válaszolni, mert kicsivel a térdhajlat felett, ahol a kígyó belém mart, megint olyan vadul lüktetett a fájdalom, hogy egészen az izmaimba kisugárzott.
– Valami sivatagnak tűnik – mondtam és még mindig a karját szorongatva ácsorogtam mellette. Én is izzadtam, bár mivel elég keveset ittam, fele annyit sem, mint Christopher. A vörös ingen meg egyelőre nem ütöttek át a nedvesség foltok, szóval annyira nem bántam, hogy ebben vagyok.
– Menjünk arra… – böktem a fejemmel a távolba. Nem gondolkodtam, csak a megérzéseimre hallgattam. A sivatagokban általában vannak oázisok… na meg erre aztán mágia is volt bőven, az meg azt mutatta, hogy nekem bizony abba az irányba kell mennem. Nem tudtam, hogy Chris is érzi-e, de engem úgy vonzott magához, mint a mágnes a fémet. A lábaim maguktól indultak meg és csak húztam magam után őt ebben a végtelennek tűnő homoktengerben.
– Mikor megszerezted azt a kulcsot, nem volt róla valami információ? – kérdeztem, mert azért elég gyanússá kezdett válni, hogy semmi köze az aranypálcához, amit én hajkurásztam… de mintha valahogy valaki direkt akarta volna, hogy a kezembe vegyem és idejussak. Túl sok embertől hallottam, hogy a kulcs Cartwrightnál van. Nehéz lett volna egyet kiemelni és azt mondani rá, hogy ő intézte így. Tolvajkörökben az a ritka, hogy az embernek nincs ellensége… mégis nekem a féltestvérem, Lisbeth jutott eszembe, akinek kapóra jött volna, ha elveszek egy hatalmas sivatagban, anélkül, hogy haza tudjak hoppanálni.
A következő lépéssel úgy éreztem, mintha kicsit jobban besüllyedne alattam a homok, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Csak mentem előre, meg azon gondolkodtam, hogy hogyan békítsem meg ezt a mamlaszt. Mondjuk… mindegy volt. Tudtam, hogy szeret morogni, főleg rám, pedig én aztán semmit sem tettem ellene. Még a kulcsot is visszaadtam volna neki, ha úgy alakul. Lényegében mindent neki adtam, ami tőlem tellett: megmentettem az életét, lefeküdtem vele… és a vonzalmamat is megkapta. Most is tetszett volna, de tiszteletben tartottam, hogy van egy nője… mondjuk ötletem sincs, hogy ez Chirsnél mennyire tartós dolog, de örülnék neki, ha boldog lenne, úgy ahogy én boldog voltam az elmúlt két év nagyobb részében. Ő is megérdemli, hogy részesüljön benne.
– Nem értem, miért utálsz ennyire – közöltem és bár már nem karoltam belé, az ujjaimmal ösztönösen az ingujját kezdtem el csipkedni.

..a trágár szavak esélyesek...

Hát nem vagyok egy kibaszott zseni, de arra még én is elég hamar rájövök hogy egy kikúrt sivatag kellős közepére dobott ki minket a kulcs. A kulcs, amit el akart lopni. A kulcs, ami gyötrelmek árán szereztem meg. A kulcs, amihez vér tapad. Nem kevés.
Csak szilárdan állok, a gyűlölettől fortyogva, míg Elliot feltornázza magát a testem és végtagjaim segítségével. Olyan vagyok neki mint egy kicseszett mászóka egy koszos mugli játszótéren, de leszarom. Félek ha megmozdulok egyetlen dolgot művelnék… vagy talán kettőt. Az egyik hogy ujjaim a nyaka köré fonódnának és addig szorítanám míg meg nem fojtom, vagy épp a tűzforró homok kellős közepébe dugnám a fejét, hogy a perzselő homok végigszántsa a torkát és megtöltse a tüdejét.
– Menjünk arra…
- Hogyne… !
Horkanok fel, aztán összeszorítom a számat és a nyelvemre harapok. Lehet foggal megyek neki ha szükség úgy hozza…
Sophie sem segít a helyzetemen, a medál ugyan légiesen könnyű mégis tüzesen izzik, mintha csak még pluszba fűtenie kellene. Dühös vagyok rá is, mert van épp elég bajom nem hiányzik a vita gerjesztése.
– Mikor megszerezted azt a kulcsot, nem volt róla valami információ?
Lehunyom a szemem és kezemmel megdörzsölöm az orrnyergem. Persze hogy sok mindenbe a napló, ami a kulcshoz lehet a megoldás otthon maradt, a Patkányfészekben. A kibaszott fiókban.
- De, hogyne. Az hogy kurva értékes!
Hazudok. Ideje nekem is valamit profitálnom Elliot kurva nagy tehetségéből. Utána akar menni a dolognak? Ennyire fontos neki? Hát tessék, a lehetőség adott. Képzeletbeli két lépést hátrálok és övé a terep. De nem… nem oldom meg helyette, nem segítek neki. Ha volt olyan köcsög, hogy meglopjon és is elhallgatom a fontosnak tűnő részleteket, mint a napló létezését.
– Nem értem, miért utálsz ennyire…
A kérdésére kinyitom a szemem és meredten nézek rá. Mélységes haraggal és még mélységesebb meglepettséggel.
- Hát nem nyilvánvaló?
Hangom halk de veszélyt hordoz magába. Elfojtott indulatokat, bánatot, keserűséget.
- Azt hittem kurva okosnak képzeled magad. Ezt sem tudod megfejteni?
Persze, ez nem értékes varázstárgy vagy ritka kincs. Az emberi kapcsolat Eliot O’Marának szart se ér. Valójában én is Volkova megjelenése óta gondolkodom másként. Nem kellene megvetnem, mert pontosan ugyanilyen voltam korábban… de az ember gyarló. S ahogy változik úgy alakul a világra fordított tekintete is.

Forróság. Elviselhetetlen forróság uralkodott és a homok mind jobban égetett cipőn keresztül is. A nap nem járt magasan, mégis olyan tüzes volt a fénye, mint egy tikkasztó nyári napon, mikor délre járt az idő. Itt már esteledett inkább… én pedig tudtam: ha egy sivatagban lemegy a nap, a forróságot iszonyatos hideg váltja fel. Így hát haladnunk kellett, még ha Cartwright továbbra is adata a drámakirálynőt mellettem. Nem érdemelte meg, hogy vonzónak találtam, nem érdemelte meg még azt sem, hogy ne hagyjam ott a jó büdös francba egyedül. Azonban a sivatag mágiája mellett túlságosan merész lett volna hoppanálni határokon át. Féltem, hogy összeroppantana és visszadobna ugyanerre a helyre.
– De, hogyne. Az hogy kurva értékes!
Ahogy léptem egyet, éreztem, amint a lábam belesüllyedt a homokba. Veszélyesen mélyre, mintha alattunk valami titkos pincért rejtene maga alatt. Megpróbáltam nem Cartwrighttal törődni. Igazság szerint rá akartam lelni a mágia fonalára, mint mindig… csakhogy tudjam mit követek merre tartok. Azonban a Chrisből áradó feszültség mindent összekutyult, hatalmas kibogozhatatlan csomóvá vált. A faszom, O’Mara… itt fogtok halálra főni! A hang háborgott bennem, én pedig mélységesen egyetértettem vele.
Láttam, mennyire gyűlöl, ahogy rám néz. Ezért hát megtorpantam és csak figyeltem rá. Lehet, hogy nem értek az emberekhez, de akkor Christopher Cartwright még annyira sem. Azt hiszi magáról, hogy ő a főnök… mindenhol, a magánéletben is. Ettől pedig olyan szinten távol állt, mint én attól, hogy valaha is normális felnőtté váljak. Ledöbbentem rajta, újra és újra… amiért egyáltalán számon mert kérni azért, hogy kivel és hogyan dolgozom. Elsősorban mindig neki dolgoztam, mindig az ő barátja voltam, de a magánügyem volt, hogy ezen felül mit csinálok. Az ő dolgára az semmiféle ráhatással nem volt soha. De mégis drámázott, mint egy kibaszott ösztrogéngóc.
– Hát nem nyilvánvaló? – kérdezett vissza.
Nem Cartwright, az nem nyilvánvaló. Válaszoltam volna, de nem tettem, csak bámultam rá értetlenül. Féltékenységet láttam rajta, semmi mást, azt pedig nem hogy nála, de Forestnél sem tudtam soha kezelni… és ő a férjem volt, Chris meg maximum egy ismerős, aki elfelejtette, hogy hogyan működnek a barátságok.
– Azt hittem kurva okosnak képzeled magad. Ezt sem tudod megfejteni?
Odasétáltam közvetlenül elé a homokban és felnéztem rá. Leszarom, hogy százkilencven vagy hány centi, úgy tökön rúgtam volna szívem szerint és hagytam volna ott szenvedni, mint a franc. Két évet éltem le más óhaja szerint, alkalmazkodva, nem fog engem senki sem rángatni tovább. Éppen elég volt ez a szar házasság.
– Fejezd be ezt a szar hisztit. Olyan szinten feleslegesen csinálod, hogy az már nevetséges… soha, semmit sem tettem ellened, te seggfej – közöltem most már én is dühösen. – Mi a francra vagy ilyen rohadt féltékeny? Talán úgy akarsz járni, mint Rivers? Elárulom neked, majdnem ki lett nyírva… csak az mentette meg, hogy az egyik barátom életben akarta tartani – Tettem hozzá és megfogtam a gallérját, úgy húztam közelebb magamhoz. Egyenesen a szemeibe néztem. – Azt hiszed olyan sok embernek dolgozom rajtad kívül? Kurva keveset tudsz rólam… de azt még legalábbis biztosan nem vetted észre, hogy nem vagyok senkinek a kiskutyája. A tiéd sem, sem Riversé, sem Hayesé. Felőlem marakodhattok egymással, mint a dedósok, de én tuti nem fogok beállni ebbe.
Fingom sem volt mit várt Cartwright, de odahúztam még jobban, hogy az ajkaink összeérjenek. Kétlem, hogy erre vágyott volna. Ott a nője, az a furcsa csaj… na mindegy. Én csak a hűségemet akartam neki bizonyítani… ezt pedig szavakkal lehetetlen volt. Nem hitt nekem hát tettem valamit, hogy aztán behúzhasson vagy akármi... de akkor hirtelen megremegett körülöttünk a táj vagy talán csak a homok indul meg még jobban, mert éreztem, hogy süppedünk. Erősen egymáshoz szorulva.

..a trágár szavak esélyesek...

Elnézem, hogy mint egy ostoba mugli jojó ide-oda császkál a homoktengerbe. Miért jó ez neki? Elindult egy úton, mint életében is, ahol -láthatóan- egyedül megy mert a másik nem követi. Miért nem törődik ebbe bele? De nem… az túl egyszerű lenne. Elliot O’Mara olyan mint egy kibaszott bumráng… mindig visszaér hozzád és cserébe jól tarkón is basz képletesen persze.
Mert most sincs ez másként. Elliot elém áll, hova máshova mint közvetlenül elém, mert hát olyan hogy tiszteljük a másik auráját számára nem létezik és bár épp elkezdene aggasztani hogy lemenőben a nap és víz nélkül ácsorgom itt nagyobb problémám is akad.
Szívből remélem hogy a pillanatnyi homoksüppedés csak átmeneti amit a talpam alatt érzek s mindezt Elliot súlya okozza, de újabban a legrosszabb rémálmaim elevenednek meg rendszeresen.
– Fejezd be ezt a szar hisztit. Olyan szinten feleslegesen csinálod, hogy az már nevetséges… soha, semmit sem tettem ellened, te seggfej! Mi a francra vagy ilyen rohadt féltékeny? Talán úgy akarsz járni, mint Rivers? Elárulom neked, majdnem ki lett nyírva… csak az mentette meg, hogy az egyik barátom életben akarta tartani..
Szinte távoli pusmogásként hallom a szavait mert a figyelmem nem rá irányul hanem a szépen fokozatosan elsüppedő lábamra. Még arra se reagálok hogy az ingemet megragadja mert lefelé bámulok az örvénylő homokra.
– Azt hiszed olyan sok embernek dolgozom rajtad kívül? Kurva keveset tudsz rólam… de azt még legalábbis biztosan nem vetted észre, hogy nem vagyok senkinek a kiskutyája. A tiéd sem, sem Riversé, sem Hayesé. Felőlem marakodhattok egymással, mint a dedósok, de én tuti nem fogok beállni ebbe.
- Elliot, a…
Nem tudom végigmondani a gondolatsoromat, miszerint kurva nagy szarba vagyunk, mert kiköveteli magának a figyelmet azzal persze hogy azon kívül hogy megint teljesen hozzám ér még olyan közel is kerül, ami csakis egyszer történt meg. Az ajkai perzselően forróak, ahogy az enyémhez érnek váratlanul. S bár nem helyes, nem húzódom el. Terem sincs igazán és akaratom sem. Ha nem lennénk szar helyzetben és nem dolgozna bennem az életösztön lehet leállnék smárolászni vele….
Lehet. Bár akkor sem biztos.
Végtére is mióta Anna visszatért nagyon tartom magam a monogám kapcsolathoz, - ez az első baki természetesen- hiába sose voltam ennek a híve.
Csakhogy most nem érünk rá ilyesmire hacsak nem akar Elliot is csókolózva megfulladni jó tíz percen belül. Kezeim az arcára tévednek, eltolom magamtól nem durván de határozottan és pillantásommal jelzem a szavaimat.
- Nézz le…
Nyelek egyet. Jó nagyot. Mi a szart csinálunk most? Egyszer voltam sivatagban, akkor sem így kivetve a puszta közepébe. Nem egy futóhomok kellős közepébe ragadva. Ha nem lenne elég, hogy az ingem már merő izzadtság hát rásegít az alulról fűtő homok. A talpam szinte már szétégett, a bokám is körbenyaldossa és érzem hogy lassan a térdem éri el a forróság. Nem merek belegondolni ha fentebb ér mi lesz… lehet üvöltök, mert miután fából se vagyok Elliot elintézte hogy garantáltan fájjon a dolog.

– Elliot, a…
Nem, nem Cartwright! Most ne beszélj! Ki kellett volna mondanom ezeket a szavakat, ám nem tettem meg. Nem tettem meg, mert helyette közelebb hajoltam, hogy az ajkaira tapaszam a sajátomat. Éreztem, hogy picit kiszáradt a sivatagi melegtől, az íze picit sós volt, de pont olyan, mint legutóbb, mikor együtt töltöttük azt a napot. Csók közben az ujjaim végig cirógattak a nyakán, az arcélén, érintve enyhén a fülét. Nem akartam bele túl sok szenvedélyt tenni, de ahogy picit összeért a testünk, tudtam, hogy Chrisre hatással vagyok. Talán csak ennyi kellett.
Mikor eltolt, csak egy sóhajt hagyta el az ajkaimat. Egyelőre a kék szemekbe néztem, érezve, hogy a lábunk alatt még mindig furcsán mozog a homok. Számított? Aligha. A forróságot fel sem fogtam rendesen… valami egész más lüktetett bennem. Bizonyítani akartam, hogy a hűségem nem megvásárolható dolog. Ha el is vállalok mást, az csak a saját szórakozásomért van.
– Nézz le…
Nyeltem egyet.
– Nem kell megnéznem, hogy tudjam milyen állapotban vagy… – mondtam kicsit hangosan kapkodva a levegőt, még mindig a korábban történtek hatása alatt voltam. Azonban, mikor lenéztem Nem Christopher „állapotán” akadt meg a pillantásom, hanem a lábunkon, amit immár betemetett a homok. Futóhomok egész pontosan… ami ellen milyen lehetőségeink is vannak? Gondolkodj, O’Mara… A hang cseszegetett, de nekem semmi sem jutott eszembe. Az ajkaim még égtek a csók nyomán… lüktettek bennem a furcsa vágyak, amik általában is megvoltak, ha Cartwright közelében voltam, csak most felkorbácsolta őket még jobban a testünk közelsége.
Megpróbáltam mocorogni kicsit, mire még tovább süllyedtem talán… bár nem voltam már benne teljesen biztos, hogy hol is ég a lábam pontosan. A talpam egyértelműen, akárcsak a vádlim és a többi részemet. Éreztem, ahogy szép lassan elérte az őserdőben szerzett sérülésem és az csípős fájdalommal jelzi, hogy nem tetszik neki a dolog. Elveszítettem az egyensúlyom, kicsit megdőlve Chris mellkasának ütköztem, a tenyeremmel tartva meg magam.
– Nem tudom… hogy mit kéne… – motyogtam és még mindig a lábainkat vizsgálgattam, amik mind jobban vesztek bele a homokban. Vajon segítene, ha kidőlnénk oldalra és elbucskáznánk valamerre? Nem tudtam… nem tudtam semmit miatta.
– Hát… lehet, hogy itt halunk meg… – mondta, mikor már derékig bent voltam a homokban, Chris meg… hát pont addig. Közelebb hajoltam hozzá, mintha meg akarnám csókolni. Ezúttal azonban nem tettem többet ennél, hátha ki akarna bontakozni… bár nem tartottam valószínűleg annak fényében, hogy csaja van. Csak azért hagyta magát, mert ő nagy és menő Cartwright, aki amúgy magától meg nem próbálná elvenni, amihez annyira ragaszkodik „elvileg.” Egy kísértetiesen Forestes tulajdonság nála is beüt. Érdekes, ha én akarok valamit, akkor megmozdítom legalább a kisujjam érte.
– Jó volt veled melózni… – kacsintottam rá aztán, hogy benyeljen minket a forró homok. Sejtettem, hogy ez valami trükk, ez nem fog minket most megölni. Egyszerűen túlzottan ott volt a tudatomban, hogy még élnem kell. Megpróbáltam visszatartani a lélegzetemet, hogy aztán egy hosszú, sötét, süppedősen forró pillanat után, Chrisbe kapaszkodva valami mágikus rétegen hatoljunk át s egy földalatti járatban kössünk ki. Felülről érkeztünk, így a hátam éppen nekizuhant a padlónak. Nyögve egyet vettem tudomásul, hogy ez a nap szarabb már nem is lehetne… pláne, hogy Chris éppen rajtam landolt, nem kicsit megnyomorgatva a bordáimat.

..a trágár szavak esélyesek...

Nem tud mindenki fegyvert kovácsolni magának vérből és elsuttogott szavakból. De Elliot O’Mara még erre is képes. Pár elsuttogott szó, egy halovány búcsúszerű…. valóban ennyi az élet? Nem akarom elhinni. Nem akarom megérteni. Nem akarom elfogadni. Kétségbeesetten küzdök, keresve valamit amibe megkapaszkodhatunk, ami segítséget nyújthat, kihúzhat… egy ember, egy tárgy, egy… bármi…!
De semmi sincs. S míg én tekeregve keresek, kutatok, remélve hogy hátha, addigra a homok mind jobban és jobban elnyel minket. Előbb deréknál éget, aztán felszökik a köldökhöz hogy végül a mellkasomon szántson végig. Eszembe jut Anna, lágy keze érintése, s már bánom mennyi mindent nem mondtam el neki puszta dacból meg bizalmatlanságból. Mert féltem hogy mindettől gyengének, sebezhetőnek látszom meg hát… hogy is lehetne sok mindent ami volt szavakba önteni?
Érzem hogy Sophie ugyanolyan kétségbeesett mint én. Hogy a medál felhevülve izzik amitől sziszegnek kell és összeszorítom a fogaim. Ezzel is ösztökélni akar, hogy kiutat találjak a kutyaszorítóból de esélytelen vállalkozás.
A percek peregnek, a homok pedig vele együtt mind jobban és jobban elnyel. Mikor már a vállam is ellepi, s a kezem sem tudom mozgatni, belefagyva a homokba a mozdulatba jövök rá, itt valóban vége lesz mindennek. Szomorúan veszem tudomásul, hogy hát akkor valóban ennyi volt. Az élet nevű ostoba játék. S talán most kellene számot vetnem, hogy mennyi jót és rosszat cselekedtem, de persze ez nem megy. Sophie bennem ordít, s én is azt tenném ahogy a mellkasomba beleég a medál, de ugyanakkor érzem hogy a búcsúzás előbbre való mint a szomorú latolgatás.
Mirabella talán sose tudja meg hogy homokba fulladtam. David talán a fél világot tűvé teszi értem. Volkova esetleg megsirat, de idővel túl lép. Sophie vár a túloldalon. Ki marad? Ki számít? Kinek fontos ez?
Lepillantok Elliotra, akinek az állát nyaldossa a sivatag forrósága. Nem sokáig tud már beszélni, én kicsivel tovább a magasságomból adódóan.
– Jó volt veled melózni…
A szavai meghatnak. Valahol mélyen megérintenek, hogy az utolsó mondata, a kimondott gondolata én vagyok, hozzám fűződik, nekem szól. A szemeimet könnypára lepi el, de nem hagyom lecsordulni csak egy cifra bazdmeget vetek oda miközbe kifújom a levegőt. Elfogadom a halál gondolatát. És megbarátkozom vele.
- Sajnálom Elliot. Mindent. A legjobb barát voltál és… több is attól.
Halovány mosollyal gondolok arra az egy éjszakára, ami neki úgy látszik sokkal többet is jelentett mint gondoltam volna. Van egy pont a halál mezsgyéjének közelében, amikor már nem számít ki mit követett el ellened vagy azt is hogyan, csak megbocsátasz neki, hogy a lelked könnyebben tudjon elmenni innen. Ez történik velem is.
- Majd egy másik életben…
Hangom halk suttogás mintha csak félnék hogy ezt tönkreteszi bármi, pedig nem tudja. A perzselő nap felé fordítom a fejem, hagyom hogy a szemem elvakítsa és míg lehunyom Annára gondolok, a vele való percekre, amit felvált végül Sophie arca, aki felém nyújtja a kezét hívogatóan. Nem állok ellent, nyúlok felé, de valami nem enged, valami leránt és beszippant.
Be, a sötétbe.
Hangos csattanással érek földet, de ködben félig puhára tenyerelek rá. Köhögve köpködöm a számba ragadt homokot és öklendezek a végén hogy biztosan minden kijöjjön. Közbe félig legurulok arról amire estem és próbálom a szememből kidörzsölni, de csíp, éget és mindenem viszket. Ha ez a halál… hát jó szar szó se róla.

– Sajnálom Elliot. Mindent. A legjobb barát voltál és… több is attól.
Búcsú. Milyen ostoba dolog ez… mégis olyan könnyen jön az ember szájára, mikor tudja, hogy pillanatokon belül ellepi az a forró, borzasztóan égető homok, ami már így is vörösre égette a bőrét. Egy kicsit meglepett, hogy Chris milyen szavakat használ. Olyan alaknak képzeltem, aki még az utolsó lélegzetéig is túl büszke volna ahhoz, hogy ilyeneket mondjon. Tudom, hogy több voltam neki, mint legjobb barát… ezért volt féltékeny ok nélkül. Más esetben talán végig gondolta volna mindazt, amit a fejemhez vág vagy tesz.
– Majd egy másik életben…
Még hallottam, mielőtt elnyelt volna a homok. Nem vettem levegőt, nem akartam érezni, ahogy a kis szemcsék végig égetik az orromat, megtöltik a tüdőmet, így is éppen elég erővel nehezedett a súlyuk a testemre. Nem akartam gondolni, nem akartam fájdalommal bevégezni az életemet, habár Forest és a közös gyerekeink arca ígyis-úgyis ott lebegett, mint valami szörnyű mementoja annak, amit elveszítettem. Már-már majdnem átadtam magam a pillanatnyi szenvedésnek, mikor hirtelen megint levegőt éreztem, a nyomás megszűnt, átzuhantam valamin. A tüdöm hörögve konstatálta, hogy nem döglöttem meg a világ legnagyobb homokozójában.
A hátamra érkeztem, Cartwright meg egyenesen rám. Hát ez nem volt olyan kellemes, mint amikor legutóbb rám mászott, szóval örültem, hogy miután rám köpte a fél kiló homokot, amit benyelt, legurul rólam… legalábbis félig, mert még így is rajtam volt a teste nagyrésze. Én inkább körbe néztem. Lényegében olyan volt idelent minden, mint egy bányarendszer egyik mellékága. Nem mozdultam, csak úgy fektemben bámultam a végtelen sötétbe. Ez a hely lehetett a bejárat s hát ezért süppedhetett be a homok annyira a talpunk alatt.
– Azt hiszem túléltük… ha mégsem, akkor elég furcsán fest a pokol… – közöltem a fával burkolt járat felé bökve. Csak ezután kezdtem el mocorogni, de elég nehéz volt kimászni alóla, ugyanis még mindig rendkívül nehéz volt és vagy kétszer akkor, mint én. – Leszállnál rólam?– érdeklődtem, ugyanis a jobb karom és a lábam, meg az oldalam egy része még így is alatta volt. Nem is értettem, hogy hogyan bírja ilyen jól, hiszen rendkívül csontos voltam.
A nagy mocorgásban is sikerült meghallanom azt a különös, hörgő hangot, ami valahonnan a járatból jött. Azonban itt nem volt más választás, mint megindulni… hoppanálni esélyünk sem lett volna. A mágia, amit a sivatagban éreztünk, idelent is zavaros és veszélyes volt, már-már ijesztő, hatalmas katyvasz.
Ahogy felszabadultam Chris testének súlya alól, nagy nehezen, kicsit botladozva, de lábra álltam. Muszáj volt előre menni, megtudni mi van arra… és talán kijutni. Most már kezdtem magam szomjasnak érezni. Pont eléggé kiszívott a forróság.
– Dolgunk van. – Szóltam Chrisre, majd előrángatva a pálcámat és kinyújtottam magam elé a bal tenyeremet, mintha vizet akarnék felfogni vele. – Aguamenti! – Böktem oda a pálca hegyével, mire néhány apró vízcsepp jelent meg. Azt gyorsan lenyaltam, bár édes kevés volt, hogy csillapítsa a kiszáradtságomat. – Itt nem működik jól a mágia, szivi. – pislogtam Cartwrightra, majd vissza fordulva a járat felé, elindultam előre.

..a trágár szavak esélyesek...

Lélegezz, a mindenségit! Üvölt velem Sophie mintha csak ettől könnyebb lenne a homokot kiköpnöm a légcsövemből. Pedig… kurvára nem az. Sőt… jó pár pillanatig lehetetlen küldetésnek tűnik azt eltüntetni és azt beletenni….aztán ahogy eltelnek az első súlyos percek a szervezet öntisztítása csodákra képes. Mire visszaáll a szervezetemben a rend Elliotról is sikerül lemásznom, mert hát sikeresen rá estem. És bár a teste felfogta a kemény és hideg padlóra való fájdalmas érkezésem kellemesnek így se volt mondható a keze ami a bordáim között landolt vagy a feje, ami a lapockámnak verődött.
– Azt hiszem túléltük… ha mégsem, akkor elég furcsán fest a pokol…
Halk, röhögésféle de elég artikulátlan hang hagyja el a torkomat. Hát igen, ebben van valami. És elég mulatságos hogy még a pokolban se tudok megszabadulni tőle.
Milyen ironikus, nemde?
– Dolgunk van…
A határozottság, amit ilyen gyorsan magára szed, meglep. Én még hörögve próbálom párszor a tüdőmet, hogy kellően jól funkcionál majd nehezen, ólomsúllyal a végtagjaimon feltáplászkodom, bár a függőlegest még meg kell hogy támasszam pár pillanatig a fal síkjával.
A szemem lassan kezdi ezt a félhomályt megszokni, s a levegő áporodott és poros nyirkos szaga is beszökik az orromba ahogy az életösztön újra munkálni kezd bennem. Valami barlangszerű helyen lehetünk a sivatagi homok alatt ki tudja milyen mélyen... Azonban nincs időm a helyzetünket elemezhetni, mert megérzem az égető fájdalmat a mellkasomba.
Míg Elliot a háttérben varázsol, nem is figyelek rá mit művel, felszisszenve nyitom szét az ingem felső két gombját. Rökönyödve nézem, ahogy a medál a husomba égett, s még most is füstöl.
- Itt nem működik jól a mágia, szivi.
Távoli morajként hallom a ténymegállapításait, de rohadtul nem érdekel. Azúrkék szemeim a sebet mérik fel, és a beékelődés mértékét, na meg azt hogy mégis hogy a picsába orvosolható a dolog….
- A kurva ég bassza meg, Sophie…
Morgom félhangosan és remegő kezekkel fogom meg a nyakamban lévő lánc két szélét hogy egyetlen erőteljes mozdulattal kitépjem az ékszert a bőrömből. Önerőből, mert nem akarom hogy bárkinek bármi köze legyen hozzá.
Persze mindezt… üvöltve.

Hallottam, hogy Christopher valamit magyaráz mögöttem, de nem néztem rá. Nem tudtam ránézni, mert a tekintetem az a különös, banyajárat szerűen kialakított kis folyosó vonta magára, ami éppen velem szemben helyezkedett el. Fogalmam sem volt, hogy hová vezet, csak menni kellett… Menj… indulj, O’Mara… A hang erőteljesen lüktetett bennem s nem éreztem félelmet. Kit érdekelt, hogy nem tudok varázsolni? Kit érdekelt, hogy a bőrömet ezer meg ezer helyen fedték vörös foltok az égető homok miatt? S kit érdekelt, hogy a sérült lábamat megint csak vonszolni tudtam magammal?
Tettem egy lépést előre. Csak Chris üvöltése akadályozott meg, hogy folytassam az utamat. Megborzongtam, majd olyan hirtelenséggel fordultam meg, hogy még az egyensúlyomat is elveszítettem egy pillanatra, de aztán könnyedén meg is találtam. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam a bőrét elcsúfító hólyagos, vörös folt jelenlétét, ami éppen vérezni is kezdett. Közelebb léptem hozzá… el akartam venni a medált, mert az bántotta. Már nem a hátam mögött vibráló különös, zavaros mágia foglalta le minden érzékemet… hanem az a valami, ami a medálból áradt.
– Ez meg mi a szar? – kérdeztem és megérintettem az ékszert. Hirtelen erőt vett rajtam egy érzés, hogy azzal segíthetnék rajta a legtöbbet, ha ezt most eltávolítanám róla. El akartam venni… el akartam, de nagyon, hogy aztán elhajítsam a francba. A véres medálhoz értem, végig simítottam rajta. Tépd ki a nyakából… A hang csak suttogva utasítgatott, ahogy felnéztem Chris szemeibe.
– Ez a dolog bánt téged… – közöltem és rámarkoltam az ékszerre. Olyan erősen, hogy tényleg csak egy rántás kellett volna hozzá. Éreztem, hogy valami mindennél jobban hajt belülről. – Le kéne venni rólad… – Súgtam és a láncnál fogva közelebb húztam magamhoz. Egyébként meg ki a faszt érdekel, hogy bántja? – gondolkodtam el csak úgy. Mármint hallottam még, amit búcsúként mondott nyilván és nem kéne rá haragudnom, amiért még azzal is megfenyegetett, hogy megöl… de valahol még azért bökte a csőrömet. Végül is nem haltam meg, miért kéne megbocsátanom? Mindegy, közelebb húztam, hogy hosszan csókoljam és közben az ügyes kis ujjaimmal kikapcsoltam a láncot.
Cartwright, meg sem érdemled, hogy ennyit törődjek veled… Gondoltam, miközben a nyelvem még mindig a szájában volt. Fogalmam sem volt, hogy odafent csak a pillanat hevében voltam rá bármilyen hatással is… itt már lehet, hogy visszatért a normális énje és még be is húz egyet. Mindenesetre, akármilyen érzelmet is váltottam ki belőle, a lényegre koncentráltam. Az éppen elég volt, hogy most megszereztem tőle a láncot… az a nagyon-nagyon rossz láncot.
Sóhajtottam egyet az ajkai közé még, ahogy hátrébb húzódtam. Foglalja csak el, hogy Elliot O’Mara oda van érte. Nem sokan kaphatják meg ezt a kiváltságot. Főleg nem olyanok, akik már egyszer fegyvert fogtak rám… pláne valami ócska mugli izét, amivel embereket lehet kilyukasztani.
– Mehetünk tovább – mondtam és az ékszert a zsebembe dugtam, annak reményében, hogy nem veszi egyelőre az „állapotától” észre annak hiányát. A biztonság kedvéért azért gyorsítottam a sétatempómon, mielőtt megpróbálna nekem esni. – Majd meggyógyítom a sebedet, ha olyan helyen leszünk végre, ahol tudok normálisan varázsolni is. – Tettem hozzá és hátra pillantottam rá, mintha mi sem történt volna.

..a trágár szavak esélyesek...

Halványan pislákoló tudattal ébredek Elliot cseppet sem kedves kérdésére. Normál esetben leüvölteném a fejét amiért ennyire tiszteletlenül szólal meg Sophie felé, de ő csak egy ócska medált lát, ami meglepő módon lyukat éget a mellkasomba. Nem igazán értem min csodálkozik, hisz többször látott már és mindeddig rajtam volt az ékszer. Mondjuk tény, sosem épp erre figyelt.
– Ez a dolog bánt téged…
- Nem mondod, nagyokos…
Hörgöm keservesen, mert a seb égető szélei még a hűvös száraz levegőre sem akarnak javulni. Pedig tompulnia kellene a fájdalomnak, csakhogy ahogy a medál sem egyedi darab, így az általa okozott seb sem valószínű, hogy az. Szóval úgy tűnik… megszívtam.
Hogy mennyire azt még magam sem tudom. Egyszerűen csak a falnak támaszkodom fél kézzel míg Elliot a közelembe lép, s már megint annyira közel van, amennyire rohadtul nem kellene hogy legyen. A szemeibe pillantok és nem is tudom mit olvasok ki belőlük. Talán szánalmat? Talán lesajnálást? Talán valamiféle haragot?
Annyira fáj a seb, annyira éget még mindig hogy fel sem tűnik a társam koszos keze, ami a medál köré záródik. Már körülmények között ezt sose hagynám, de most, most csatát vívok a szervezetemmel és a tudatommal. Elliot azt hiheti ő bódít el, pedig ez nincs így. Vagyis nem teljesen.
– Le kéne venni rólad…
Ahogy megránt a lánccal, megérzem a súlyát ami most az ő kezében van. A fejem ösztönösen engedelmeskedik és hajolok közel, de az agyam tiltakozik.
- Ne…
Csak erre az elfuló tiltakozásra futja, másra nem mert O’Mara ajkai nem épp váratlan hirtelenséggel az enyémre tapadnak. Nem tudom ellent állnék-e egyáltalán valaha. Talán sose fogok tudni. Talán túlzottan gyenge jellem vagyok és ezért hagyom most is a sebem, a kín és minden más ellenére is hogy szája birtokba vegye az enyémet. Sőt… valójában vissza is csókolok lehunyt szemmel, mert addig sem a lüktetésre koncentrálok.
Váratlanul szakad félbe a mozzanat, hirtelen tűnik tova a hevessége, de nem húzódik el teljesen, hanem csak rám sóhajt mintha ezzel is azt akarná jelezni, mennyire pocsék még ez is.
– Mehetünk tovább…
Már bólintani készülnék, mikor elillant Elliot illata az orromból s a fejem abban a pillanatban kitisztul. Ekkor olyan éles női visítás tör utat bennem, hogy üvöltve rogyok térdre. Sophie szenved bennem, a sebben, a testemben, a fejemben. Egy vagyok vele, a szenvedése a saját kínom, így csak lihegve túrok a hajamba és szorítom hogy elmúljon a velőt rázó sikoly…
- Add vissza… add vissza...
Nyörgök, ahogy rájövök mellkasomon hiába matató ujjaimmal hogy a medál eltűnt a nyakamból. Kétségbe esek, mert elfog a rettegés mi lesz ha nem adja vissza. Egyre nehezebben viselem amúgy is meggyötört fizikális testtel most a lelki kínszenvedést.
- Kérlek...
Ha így folytatjuk összegömbölyödve előre hátra hintázok miközben próbálok úrrá lenni a bennem lévő pánikon és minden féle szenvedésen… de valójában csak abban bízok hogy a tolvaj visszaadja ami az enyém. Mert ha nem… akkor én nem jutok ki ebből a barlangból soha. Maximum ha kivonszol valahogy, de akkor is félőrülten.

Valahogy túl könnyű volt. Túl könnyen pattant ki a kapocs és siklott az kezembe az ékszer ahhoz képest, milyen sebet ejtett Christopher mellkasán. Persze éreztem az ujjaim között, ahogy lüktetett… sőt még a nadrágom zsebében is szinte tombolt. Miféle erő lehetett benne… miféle erőt szívhatott el ez a Cartwrightból. Mondjuk már az is meglepő volt, hogy éppen ő hordott ilyesmit, miközben nálam jóval több tapasztalata van a veszélyes varázstárgyak területén. Nem lett volna szabad ennek engednie, akármilyen csábító is volt. Ez a nyaklánc maga volt a megtestesült veszély.
Tudtam, hogy egy csók elég lesz elterelni a figyelmét. Beszélhetett velem akármilyen ocsmányul is, a teste reagált minden mozdulatomra. Pontosan tudtam, hogy arra még hathatok, ha a józan eszére és a szívére nem is. Valószínűleg, ha nő lettem volna, akkor ez utóbbi is sikerül. Cartwright is csak egy átlagos férfi volt, tökéletesen ugyanolyan gyengepontokkal. Ezzel pedig nem volt semmi baj. Mivel magamat ismertem, őt is ismertem.
– Add vissza… add vissza...
Mi a szar? A gondolattal együtt megfordultam, hogy Chrisre nézzek. Ez a kétségbeesett hang nagyon nem ő volt… nem is rémlett, hogy valaha hallottam volna így beszélni s ez aggasztott.
– Kérlek...
Borzalmasan nézett ki. Nem ezt az oldalát ismertem. Ijesztő volt, ahogy az arcára kiült a pánik, ahogy az ujjai a mellkasánál… a sebkörül matatnak, keresve a medált, ami az én zsebemben lüktetett és kezdett elnehezedni. Kellett egy pillanat, hogy megértsem, milyen régóta szenvedett ettől az egésztől, hogy az az ékszer majdnem tönkre tette. Nem akartam a megmentője lenni… nem voltam én igazából senki, csak egy mocskos tolvaj, aki talán kicsit többet érzett iránta, mint puszta haver. Akárhogy is, nem az én tisztem volt dönteni a dolgai felett, de az ékszert jobbnak láttam magamnál tartani egy ideig, amíg kicsit össze nem szedi magát. Nem tehette ennyire függővé magát tőle… Ekkor eszméltem rá, hogy én pont ilyen voltam, mikor a szalag még a kezemen volt. Azt hittem, hogy más vagyok tőle… de valójában minden ugyanúgy maradt.
– Majd visszakapod, ha végeztünk itt… gyere… – Felé nyújtottam a kezemet, mégsem gondoltam volna, hogy majd odajön és megfogja. Odaléptem hozzá, belekaroltam és megpróbáltam magammal húzni. Túl nagy volt, túl nehéz… én viszont veszettül makacs, így addig rángattam, míg meg nem indult.
Végig kellett mennünk azon a folyosón és ha jól viselkedik, akkor talán meg is kaphatja az ékszert az út végén. Nem úgy tűnt, mintha bárki lenne ezekben a járatokban. Túlérintetlen volt, a homokos-poros talajon egyetlen lábnyom sem volt. Nem féltem, hogy belebotlunk bárkibe is… ha pedig mégis úgy alakulna, hát megvéden Christ.
– Szeretnéd, hogy meggyógyítsam a sebed? – kérdeztem és a fejemet a vállának hajtottam, ujjaim finoman simítottak végig a mellkasán, akkor is ha közben éppen sétálgattunk előre felé. A sebet akartam érinteni, ehelyett azonban csak az ingén keresztül simítottam végig az izmain. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de örültem volna, ha legalább a férfiasságát megtalálja a medál nélkül. Na nem, mintha nehezére eshetett volna elvenni… ott volt a zsebemben, tőle nagyjából húsz centire se. – Van egy kiváló kenőcs, amitől legalább hegesedni kezd.
Beszéd közben persze vontam magammal. Lassú léptekkel, de a járat felé. Bele sem gondoltam, hogy ő legalább olyan könnyen lefegyverezhet engem, mint én őt egy pár pillanattal korábban. Nem is számított, mert hamarosan a sötét folyosóra léptünk, ahol bizony semmi fény nem volt, csak a sötétség. Ezért is volt jobb, hogy összekapaszkodtunk.

..a trágár szavak esélyesek...

– Majd visszakapod, ha végeztünk itt… gyere…
Szavai végigcsattannak rajta, mint egy ostor csapása. Alapvetően is ingatagnak érzem magam, gyengének, elveszettnek, magányosnak, de így.. hogy még Sophie sincs velem…
Olyan üresség kerít hatalmába, amit sose tapasztaltam még. Barbárnak látom Elliotot. Nem egy barátnak, egy segítő szándékú valakinek, hanem annak ami talán valójában. Egy önző és egoista kéjenc ficsúrnak, aki mások romlására tör. Csak kihasznál, csak bánt, csak elveszi ami kell. Csak hiteget, csak becsap, csak hazudik.
- ADD VISSZA!
Támolygok fel és esek neki. Nem érdekel hogyan de vissza kell szereznem a medált. Elfog a rosszullét, öklendeznem kell. nem érdekel ha lehányom, csak adja vissza, adja vissza…
Ez az egyetlen dolog motivál. Ezért remeg a kezem, a testem, minden egyes porcikám.
A hideg csontomig hatol, érzem, hogy nincs értelme tovább élnem. Nem segít most se Anna, se Mirabella, se David se senki. Csak Sophie, csak ő, csakis ő számít. Hiába meghalt, hiába nem lehet már ténylegesen velem. A medál az enyém, az én részem, a lényemé. Ha ő nincs velem, senki vagyok. És akkor tényleg könyebb meghalni és követnem őt.
– Szeretnéd, hogy meggyógyítsam a sebed?
- Nem tudod.
Szűröm ki a fogaim közt vakon tapogatva a felé keresve kétségbeesetten az ékszert, mely engem illet. Nem is törődöm a fájdalommal, a sebem égető szélével, a húsom büdösen füstölgő szagával. Meglehet pont ettől fordul fel a gyomrom, de most nem tudok másra koncentrálni csak arra hogy eltűnjön ez a hideg, ez a görcs, ez a kín, amit a medál hiánya okoz bennem.
Ujjaim lassan csak rákulcsolódnak Elliot zsebében a lánc szélére, és még mielőtt ő reagálhatna hátratántorodva elesem. Seggre esve vetem hátam a falnak, jól bevágva a vállam egy éles kőbe, de ennek a fájdalmát se érzékelem, csak a medált tapogatom és összekötözve a szétszakadt láncot a nyakamba helyezem.
Ahogy megérzem a súlyát, rögtön fellélegzik a tüdőm. Olyan ez, mint egy fulldokló aki a víz alól bukik fel és az élető oxigént szívja be.
- Sophie…
Suttogom könnyáztatta arccal, és mámoros örömmel szorítom meg a nyakamban lévő medált. Megnyugszom hogy itt van, újra velem. Megfogadom hogy semmi, a jó büdös életen kívül nem tud minket elválasztani soha de soha többet. Bocsánatot kérek, amiért voltam olyan ostoba és hagytam őt egy pillanatra is eltűnni.
Nem tudom mennyi idő telik el, -percek vagy végtelen órák- mire kinyitom a szemem.
Az első ami szembe ötlik az a sötétség. Olyan mély és tömör, ami biztosan nem természetes. Elliotot sem látom, pedig biztosan itt van valamerre a közelben. Rámarkolok a szilpálcámra, bár nem tudom képes vagyok-e használni. Nem érzek magamban még mindig sok erőt, noha már nem vagyok annyira kétségbeesett sem mint nem sokkal korábban.
- Va..valami nagyon nem stimmel itt… O'Mara...
Valószínű erre ő maga is rájött, de kíváncsi vagyok mi a véleménye. Én személy szerint inkább visszafordulnék, amíg még lehet…

Ez volt Christopher Cartwright. A férfiasság kétlábon járó megtestesítője, akiben annyi, de annyi erő volt… és egy nyamvadék kis ékszer függője lett. Tőlem már-már elvárható volt, hogy gyenge legyek, mégis megszabadultam a szalagtól, mégis túlesetem rajta, lényegében a semmiért. Voltak akkor célok, ezer meg ezer ült ott a szívem mélyén, már nagyrészük lehetetlennek látszott, még ha tenni is próbáltam ellene.
– ADD VISSZA! – toporékolt, mint egy gyerek. Szabályosan nekem zuhant a teste, éreztem, ahogy ujjai vadul matatnak a ruhámon. Egészen a halhoz préselt végül, így tudott csak legyűrni annyira, hogy ne tudja ellenállni a fogdosós kereségélésnek. Nem voltam erősebb nála, még itt, ebben az átkozott hisztiben sem… pedig mocskosul megérdemelt volna egy pofont. A kispárnája miért nem vette ezt még észre? Miért nem kérte meg, hogy vegy el magáról ezt a szarságot?
– Nem tudod – felelte, mikor felajánlottam, hogy meggyógyítom őt. Közben még mindig matatott, de tudtam, hogy meglesz neki az ékszer, hiszen éppen mozdulni sem tudtam. Nehezebb is volt, erősebb is… minek akarod megmenteni azt az elcseszett lelkét? – kérdezte bennem a hang. Nem volt válasz a kérdésre. Pontosan azért akarta, mert kedveltem… ez pedig nem volt elég indok. Volt idő, mikor úgy gondoltam, hogyha el kell jönnöm otthonról, akkor Chris lesz az, akihez mehetek, aki megvéd, aki segít talpra állni, még ha utálta is Natot meg a picsogásomat… ezért hát fontos volt a személye.
– De igen… csak nem makacskodnod kéne folyton… kurvára szarul áll ez az álszenvedés neked. – vetettem a szemére a dolgot, de hagytam, hogy kihúzza a medált a zsebemből, az ugyanis kezdett kellemetlenül súlyos tehernek tűnni. Már komoly izomfájdalmat is kezdtem érezni a jobboldalamon ettől.
Christopher persze eltávolodott, mert annyira azért nem szeret hozzám érni. Biztosan szégyelli azokat a dolgokat, amiket kiváltok belőle… vagy ilyesmi. Na mindegy, hátra tántorodott, a folyosó másik falához, majd szépen a hátsójára esve próbálta magára pakolni a hülye láncát.
– Sophie… – hallottam, ahogyan nyöszörög.
Némi undorral húztam félre a számat. Még is mi a fene teszi veled ezt? – gondolkodtam, ahogy közelebb léptem hozzá… csakhogy közben a folyosó másik feléből, amit nem láthattunk innen, valami vonzott. Valami azt akarta, hogy folytassam az utamat. Megálltam hát és csak bámultam a távolba, szinte észre sem véve, hogy a sötét ránk telepszik. Nem egyszerű sötét volt, olyan amiben az ember már apró körvonalakat sem lát. Talán kicsit hűvösebb is lett, így az eddig izzadságot vacogás váltotta fel.
– Va..valami nagyon nem stimmel itt… O'Mara...
Nyeltem egyet és a hangja irányába fordultam. Még mindig ott álltam előtte egyébként, éreztem a leheletét a bőrömön. Vacogva nyúltam ki, hogy megérintsem a kezét. Nem lett volna túl bölcs dolog külön válni. A másik kezemben már ott volt a lucfenyő pálca is.
– Ez valami csapda lehet… – suttogtam, de közben éreztem, hogy merre kell mennünk. Éreztem, ahogy hív magához a távoli valami. Húzni kezdtem, hát Cartwrightot a folyosó vége felé. Nem tudom miért… csak éreztem, hogy mennem kell és több értelme volt, mint ott állni a nagy semmi közepén és várni az éhen-, szomjanhalást… vagy éppen, hogy megfagyjunk.
– Olyan, mintha valamiféle védőbűbáj lenne igazából… egészen ránk telepszik, mintha össze akarna nyomni. – Éreztem, hogy jó pár métert megtettünk már eddigre. A sérült lábam lüktetve jelezte, hogy bizony pihenésre volna megint szüksége, ám ezt most nem adhattam még neki. – De nem baj. Érzem merre kell mennünk… tudom, hogy ott van valami… – tettem hozzá, de már annyira vacogtam, hogy a hangom furcsa kis makogásnak tűnt. Közelebb húztam Christ, hogy hozzá simulhassak. Ő még nálam is jobban izzadt, így megvolt az esélye, hogy előbb fázik át teljesen.
Próbáltam varázsolni egy kis fényt útközben, de a pálcámból csak sziklák pattantak ki. Nem volt semmi fény, egészen addig, míg a hosszú folyosó végére nem értünk, valami nagyobb térben. Itt is meglehetős sötétség uralkodott, de középen egy kőtábla állt.
– Ez kell nekünk gondolom… – húztam oda Christ. A halovány fényben végre megláthattam az arcát, egy pillanatra a szemébe néztem. A kőtáblán három színes kő állt ki, mintha valamiféle gombok volnának: egy zöld, egy ezüst és egy vörös. Sosem értettem különösebben a szín szimbolikához… pláne, hogy egy számomra nem annyira ismert helyen voltunk, akármelyik nép otthonában is. – Valamelyiket meg kell nyomnunk… hmm… legyen az ezüst, az olyan szépen csillog – magyaráztam és benyomtam a felületet.

..a trágár szavak esélyesek...

Nem foglalkozom O’Mara flegma, lekezelő stílusával. Ez is tipikusan rá jellemző, mert ami számára nem fontos az érdektelen semmiség. Nem is várok mást, és most, hogy a poklok poklát járom meg a szeme láttára pláne nem izgat. Sem a jelenléte, sem a gondolkodása, sem a véleménye.
Egyszerűen csak átadom magam az örömnek, a megnyugvásnak hogy a dolgok visszaállnak lassan a megszokott helyükre. Igen, vannak szokások, amikkel nem tud egyszerűen szakítani az ember. Lehet egyszer ez okozza majd a vesztemet, de még ha így is lesz… én nem bánom.
– Ez valami csapda lehet…
A kétségbeesés a hangjában mely magamhoz térít valamelyest. Ez ad igazából erőt, hogy újra visszatérjek a mámoros ködből a jelenbe, hogy újra koncentráljak, figyeljek no és megpróbáljak valamit cselekedni. De az a valami nehezen nyilvánul meg még a járásban is. Inkább botorkálás ez félig a falnak támaszkodva, esve és az se könnyíti meg a dolgom, hogy a jeges hideg a csontjaimig hatol. Nem használ semmit Elliot teste, sőt igazából még hátráltat is, mert vele csak még lassabban araszolunk előre.
Valahova, ahol magunk se tudjuk mi a varangydudvaférget is reméljünk.
– Olyan, mintha valamiféle védőbűbáj lenne igazából… egészen ránk telepszik, mintha össze akarna nyomni
A megállapítására csak mélyet szusszantok, mert még a levegő is sűrűbb, nehezebb súlyosabb itt. Csak morgok egyet ezzel erősítve meg őt abban, hogy igen, kurvára észrevettem én magam is.
– De nem baj. Érzem merre kell mennünk… tudom, hogy ott van valami…
Acsarogva botorkálok tovább előre. Nem kezdek el ujjongani, mert már így is sok van a tolvajtársam számláján, az meg legyen már a minimum hogy kihasználja a tehetségét és kihúz minket a sárkányszarból.
Kezem továbbra is a medált szorítja, pálcám a másik kezemben, amivel félig a barlang falát támasztom. Nem csodálkozom azon se hogy újfent elszegődik tőlünk a szerencse és még a legegyszerűbb alapvarázslat se működik. Emiatt is csak magamban bosszankodok mígnem el nem érünk a sarokig, ahol befordulva már oszladozni kezd a sötétség és láthatóvá válik a mágikus kőhalom, mely oly annyira vonzotta O’Marát.
Innen ugyan már nem túl nagy a táv, de még ez is lassúnak tűnik. Hosszú, keservesen elnyújtott perceknek.
– Ez kell nekünk gondolom…
A gyér fényben nehezen látom milyen típusú rovátkákkal van díszítve a faragvány. Jó a keltám, türdérül is tudok, a sellőm akadozik de ez… ez mintha ismeretlen lenne. Se nem kobold, se nem troll nyelv. Talán valami keverék lehet…
A három kő ellenben ragyogóan sugárzik a tetején. Fényük nem erős, de impulzív, mintha a belsejükben lüktetne.
– Valamelyiket meg kell nyomnunk…
- Igen…
Suttogom elmélyültem vizslatva a kövek csiszolt, kerek tökéletes felületét. Felötlik bennem a kulcs, az otthon hagyott kulcs és benne a rubintpiros kő.
- hmm… legyen az ezüst, az olyan szépen csillog…
Mielőtt bármit tehetnék Elliot szokás szerint meggondolatlanul már cselekszik is. Csak felkiáltani van időm, de ezzel is elkések.
- Neeee!!
Halk kattanás és… csend. Vészjósló, síri csend.
- A pirosat kellett volna te féleszű…
Torkollom le, de már mindegy. Bármi is jön, pókszerű halkan matató lábaival biztosan felénk közelít. Így hát a pálcám magam elé szegezve próbálom megkeresni, milyen ocsmány lényt sikerült magunkra szabadítanunk.

Egy pillanatra egészen kellemesen átjárt az a régi adrenalin hullám, amit úgy szerettem. Szerettem, ahogy a hatalmába kerít, ahogy csábít valami rosszra, ahogy felismerem, nincsenek korlátok. Jó… talán a színkódok egy egészen kicsit határt jelentettek mégis csak, de nem annyira, hogy meg akadályozzanak abba, hogy tovább lépjek… lépjünk innen. Mondjuk Christopher éppen annyi segítség volt, hogy semennyire, de ezért nem korholhattam. Ha volt olyan hülye, hogy azt a láncot magán hordja, akkor éppenséggel el is búcsúzhattunk az épeszétől.
– Neeee!! – kiáltott fel, ahogy megnyomtam a piros gombot.
Egy pillanatra fordultam csak felé, ahogy kattanás hallatszott. Nos éppen valami ilyesmire számítottam, mégis csak egy gombszerű valamit nyomtunk be. Egyelőre nem tűnt különösebben mágikusnak ez a technika, de azt határozottan éreztem, hogy járnak ezen részéről érkezik az a furcsa erő, ami vonzott végig a folyosón.
– A pirosat kellett volna te féleszű…
– Baszki… én vagyok a féleszű? Itt álltam már vagy két perce és nem jutott eszedbe megnyomni? – mordultam rá, de amúgy pont nem érdekelt a véleménye. Ha rajta múlott volna ott szenvedünk még egy órát legalább, mert éppen rátört valami roham a lánctól vagy hogy nyalogassa a sebeit. Én legalább cselekedtem.
Hamarosan megpillantottam azt a valamit, amit elszabadított az ezüstgomb – mármint nyilván Cartwright majd rám keni a szörnyeteg támadását. Figyeltem, ahogy előre szegezi a pálcáját, bár sok értelme nem volt, elvégre a mágia aligha akart itt együttműködő lenni.
Gondolkozz, O’Mara, gondolkozz! – próbáltam magamból valami épeszű ötletet kicsikarni. Csakhogy ilyesmi nem nagyon jött. Az egyetlen dolog, ami eszembe jutott, hogy fussunk, de nem volt hova tovább. A furcsa, gusztustalan lény pedig egyre csak közelebb araszolt hozzánk.
– Kétlem, hogy le tudnánk győzni varázslat nélkül – jegyeztem meg, hiszen még a bicskám sem volt nálam. Puszta kézzel menni egy ilyen mutáns valami ellen pedig kész öngyilkosságnak tűnt. Nem volt más választásom, ez most határozottan menekülés szagú volt. Így hát, rátenyereltem a vörös gombra. Hallottam, ahogy kicsit megremeg a körülöttünk lévő terület, ám a félhomályban nem láttam, mi történik… csupán annyit hallottam, ahogy oldalt, tőlem balra valami mozdul. Így megragadtam Chris karját és húzni kezdtem abba az irányba.
A szörnyeteg ettől valami furcsa, sikító hangot adott ki és gyorsabbra vette az egyébként meglehetősen lomha lépteit. Éreztem, ahogy a hátam egy sziklafalnak simul, majd egész egyszerűen kitapintottam a mellettünk felnyíló járatot. Túl szűk volt, hogy a teremtmény beférhessen, így Christophert minden erőmet bevetve próbáltam betuszkolni oda. Biztos voltam benne, hogy még mindig túl gyenge.
– Azt hiszem, menekülnünk kéne – közöltem az amúgy nyilvánvaló tényt és én is beléptem a szűk kis nyíláson. Tudtam, hogy ide nem férhet be a pókizé, de amint odaért a réshez megpróbálta áttuszkolni magát rajta.
Ahogy hátrálni kezdtem, éreztem, hogy a derekam nekiütközik valaminek, de így már kellőtávolságban voltam ahhoz, hogy a csápok se érjenek el.
– Hát… ez nem fog sokáig tartani… – állapítottam meg, ahogy teremtmény teste mellett lemorzsolódott egy adag kőtörmelék. Ezért azonnal hátra arcot vágtam, hogy megnézzem miféle lehetőségeink vannak itt… a gond az volt, hogy egy aprócska terem volt csupán az egész, középen egy kőoltárral, amin egy aranyvarázspálca állt. Aranyvarázspálca… mint valami mesebeli fegyver. Olvastam róla valamit talán, de nem igazán illett ebbe a sivatagi világba a görög epikusság.
– Szólva te vagy az… – motyogtam a pálcának, érezve a belőle áradó energiát.

..a trágár szavak esélyesek...

– Baszki… én vagyok a féleszű? Itt álltam már vagy két perce és nem jutott eszedbe megnyomni?
Van az a pont az életben, amikor valaki kibaszottul átlép egy határt. És azzal, hogy Elliot visszaszól, úgy ahogyan visszaszól elfeszít bennem egy húrt, ami úgy pattan el, hogy annak hangja egy hatalmas lökésként ölt fizikális testet. Nem tudom minek ütközik, vagy az mennyire fájdalmas, de én csak fújtatok, a dühtől, a fájdalomtól, a mellkasomtól való lüktetestől. Nem beszélve a haragtól, iránta.
- Ha feltűnt volna.. -lihegem szaggatottan. - … jobban leköt a fájdalom, mert egy kibaszott lyuk tátong a mellkasomon.
Még szét is feszítem az ingem, hogy jól látszódjon a seb, ami egyre rosszabb állapotban van. Mellette nem messze ott fityeg a bűnöse, a medál kecses, ezüstös alakja.
A kaparászás, a motozó nesz zökkent ki abból hogy O’Marával vagy a sértettségem további részével foglalkozzam. Ugyan tudom hogy teljességgel hasztalan, a szilpálcám mégis valamerre a vaksötétbe irányul, védekezőn, támadón… magam se tudom hogy.
– Kétlem, hogy le tudnánk győzni varázslat nélkül
- Miért, van jobb ötleted?
Vetem oda neki cinikusan, mert nekem bizony baromira nincs. És ez baj. Alapjáraton nem terveztem volna a sivatagba homoktengerbe fulladva meghalni, se egy járatrendszerbe elveszve bolyongani, de még csak valami mocskos kitudja miféle lény gyomrába se végezni. Jobban örültem volna Anna ölelő karjaiba vagy melleibe belefulladni, csakhogy az ember nem választhatja meg a halálnemét. Sajnálatos.
– Azt hiszem, menekülnünk kéne
Hümmögve indulok el utána, s inkább csak hallom semmint látom, ahogy rácsap a vörös kőre. Nem tudom mi értelme van, félő hogy újabb rém szabadul csak el még nagyobb szarba sodorva ezzel minket, de Merlin úgy dönt, mégis a pártfogásába vesz. Az oldalajtó irányába terel a tolvaj, bár a magam csoszogó lépteivel amúgy is arra mennék.
Mikor odaérek és szuszakolni kezd mordulok csak hátra.
- Szűk. És én szeretem a szűk helyeket normál esetbe, de nem ilyen formában…
Acsarogva görnyedek össze, fogam összeszorítva mászok be, nem törődve a felélénkülő vibrálástól a mellkasomban. Elliot is utánam jön, érzem a lehelletét, mert látni nem sokat látok. S azt is csak hallani vélem, hogy a lény, ami végigkísérne utunkon szintén elakad ott, ahol majdnem én is. Nem sokat pihenek meg, csak épp annyira hogy erőm maradékát összeszedve átpréseljem magam a túloldalra, ahol végül legurulva háttal érek földet.
Elliot persze mit sem törődve velem már megy is a homályos derengés felé, de nekem csak a plafont, a mocskos szürke plafont van erőm nézni. Kezem rákulcsolódik a medálra és halkan nyögök.
- Soph, ha hallasz, segíts kérlek…
Várok, de nem érzek semmit. Belül mardos a kétségbeesés és a könnyek árja. Végtelen pillanatok kellenek hogy a fejem meg tudjam emelni. Elakadó lélegzettel nézem a látványt. Elliot sötétlő alakját a vibráló aranypálca körében. A szívem egy része megremeg az örömtől hogy megtaláltam, a másik inkább meg akarna halni. Mert mi értelme bármilyen kincsnek, ha nincs már velem az, aki motiváljon? Ezért még csak eszembe sincs hogy Elliot után siessek, ha akarnék se tudnék. Egyszerűen csak várom, mi történik ha történik egyáltalán bármi is.

Meglök… na persze… mert ezt érdemlem! Mindegy, megkapaszkodtam, kőoszlopban, amint a gombok voltak, hogy ne essek el. Ha meg akar ütni, akkor üssön meg… Merlin seggére! Én legalább próbálom megoldani a problémát, nem csak nyafogok.
„Jobban leköt a fájdalom” – ezt a szöveget ismételgettem magamban, ahogy a tekintetem Christopherre vándorolt megint. Ez most komoly? Ha a földön kúszva is, de eddig mindenen végig vánszorogtam, fájhatott akármennyire. Csak egy kibaszott fájdalom, ami elmúlik, nem engedhettem meg magamnak soha, hogy átadjam magam neki, ahogy valójában Cartwright sem tehette volna meg. Neki csupán annyi volt most az előnye, hogy én itt voltam neki, hogy támogassam. Szánalmasnak tűnt azzal a lánccal a nyakában, ahogy hagyta magát ennyire irányítani… és ez az ember akar nekem főnkösködni. Igen, rohadtul szexi, mikor erős és rohadtul jó vezető is lenne, de az ilyenekkel eléggé el tudja magát ásni mások szemében. Örültem, hogy kettesben vagyunk és nem látja ez esetleg valamelyik embere, majdnem olyan gyorsan híre menne, mint a haldoklásának annak idején vagy hogy a kádjában voltunk együtt.
– Te választottad ezt, Chris. Viseld el azt a nyamvadt fájdalmat férfiként– közöltem nyersen válaszként. Pontosan azért volt lyuk a mellkasán, mert nem volt elég tökös ahhoz, hogy félredobja azt a medált még időben. Bennem legalább volt elég erő, hogy két év után levágjam magamról azt a kibaszott szalagot… eddig Chris tűnt a férfiasabbnak kettőnk közül. De ahogy mondani szokták: a látszat néha csal.
Próbáltam menteni a seggünket, miközben ő továbbra is az önsajálatával volt elfoglalva. Még egy ok, hogy ne feküdje le többet vele… ez nem érdemel meg, O’Mara – morgolódott bennem a hang, ahogy nagy nehezen próbáltam bejuttatni a nyílásba. Pont nem érdekelt, hogy majdnem két méter és le kell hajolnia, meg összehúznia magát. Azt akartam, hogy túlélje, nem mintha megérdemelte volna azok után, ahogy néha hozzám szól.
– Szűk. És én szeretem a szűk helyeket normál esetbe, de nem ilyen formában…
– Fogd be és irány befelé – mordultam rá, most már meglehetősen hideg stílusban és ha végre bent volt, hát én is követtem. Elégedetten vettem tudomásul, hogy bár majdnem összetörte magát, azért sikeres volt az akció és még mindig él.
Az aranyszínű fény volt az egyetlen, ami magához vonzotta a tekintetem. A varázspálca, melyet az ókori görögök készítettek most ott csillogott éppen előttem. Csak egy karnyújtás volt s máris megérintettem. Semmi gonoszság nem áradt belőle, de valójában a mágiája sem volt olyan erőteljes. A szépkidolgozású felületet görögbetűk tarkították és a súlya… messze nagyobb volt, mint a mai varázspálcáknak.
– Soph, ha hallasz, segíts kérlek…
– Te mikor lettél ilyen picsogó valami? – kérdeztem, mert már kezdett bosszantani a gyengesége. Mindenesetre a pálcát a zsebembe szuszakoltam, hogy aztán odamenjek, a karját átemeljem a vállaimon és megpróbáljam talpra állítani. – Egy bűnszervezet vezetője nem engedhet meg ilyen gyengeséget… nem is értem hogy engedheted, hogy egy tárgy ennyire irányítson… – Ahogy rám támaszkodott megéreztem a súlyát, ami persze nagyjából az enyém duplája volt. Akármennyire is szidtam, nem tudtam rá igazán haragudni, de azért mérges voltam, hogy ebből megint ki kell húznom. Ujjaim kicsit erősen szorítottak az oldalára, mert majdnem elveszítettem az egyensúlyomat, a lábamba belenyilallt a szokásos fájdalom. Nem cipelhettem volna ekkora terheket. Daniel is megmondta, ha így folytatom, nem sokáig fogok ilyen könnyedén mászkálni… az az átok, ami a lábamat megsebezte folyamatosan ott tombolt bennem.
– Csak kapaszkodj… jó?
Elindultam vele szépen kifelé, legalábbis amerről éreztem valami kis levegőt jönni. Lassan haladtam, mert sem én, sem Chris nem tudtunk éppen egy tempót tartani. Mégis, ahogy a sötétben egyre előrébb hallottunk, mintha fényt láttam volna és ismét jobban csapott az arcomba a levegő.
– Hazaviszlek és leápollak… és igen, hozzám haza. Oda nem jönnek a kutyusaid.

..a trágár szavak esélyesek...

– Te választottad ezt, Chris. Viseld el azt a nyamvadt fájdalmat férfiként
Én választottam volna? Vagy Sophie kényszerített bele? Lehetne vitatkozni. Lehetne párhuzamokat felállítani kinek a hibája ez, akárcsak a halála, a medál tulajdonsága, vagy az életem alakulása. De valahol ebben, kelletlenül látom be, Elliotnak csak igaza van. Csak az én hibám, és csak én választottam. Összeszorítom a szám hogy ne hagyja el egy kurvaanyád, mindössze ehelyett egy mordulás. Majd újabb és újabb mert a veszély köröttünk lebeg, be akarva kebelezni minket.
Mikor biztonságba érünk sem könnyebbülök meg, sőt. Mintha minden még inkább káoszba fulladna. Nem tudom miért is van ez, talán a mágia különös ereje, vagy a tévképzeteim, Sophie hiánya, Elliot undokoskodása… mindez meglehet együtt.
– Egy bűnszervezet vezetője nem engedhet meg ilyen gyengeséget… nem is értem hogy engedheted, hogy egy tárgy ennyire irányítson…
Érzem a kezét, a rántást a földről, és miatta, meg persze a szavai miatt igyekszem nem teljesen elhagyni magam. Fújtatva veszem a levegőt, de jelenleg se a bűnszervezet, se a gyengeség mint sebezhetőség nem érdekel, ahogy az sem hogy O’Mara jelen esetben vagy épp máskor mit is gondol rólam. Mert mit gondolhat? Azt hiszi én használom ki őt, én vagyok a rossz arc, aki skatulyába akarja húzni holott… na jó talán részben egy tapóféregnyit igaza van a skatulya kapcsán, de amúgy… Amúgy nem. Mert amúgy inkább ő használ ki önös céljaira, mint például az irodámba való betörés, a fürdőkádamba való zuttyanás, a munka utáni koslatás, vagy az ágyamba való behízelgés.
– Csak kapaszkodj… jó?
- Próbálok…
Szűröm ki nehézkesen a fogaim között, és hagyom hogy irányítson. Én is sejtem mi a célja, érzem a friss levegőt, de őszintén szólva nem merek még nagyon reménykedni a kiút szabadságában.
– Hazaviszlek és leápollak… és igen, hozzám haza. Oda nem jönnek a kutyusaid.
- Kutyusaim?
Mordulok fel és összefutnak a szemöldököm között a ráncok. Értetlenül pislogok Elliotra azúrkék szemeimmel, de csak az arcéle vonalát veszem ki a sötétbe.
- Milyen kutyusaim? Ha Volkovára gondolsz… nő létére meglepően hasznos.
És nem csak az ágyban. Bár tudom, Elliot kompetenciaversenyt rendez vele, de közel sem egy kaliber ez a két fegyver, na. Kár is hasonlítgatni egyiket a másikhoz.
- Mit jelent az a hozzád?
Nem vagyok teljesen képben hogy milyen körülmények közt tengődik épp. Nem kötötte sose az orromra, én meg sose kérdeztem. Azt tudom jó ideig Forest lakásában lakott, ezzel meg persze velük volt tele az összes szennylap. De azok az idők leáldoztak már, amennyire kihámoztam. Most viszont… valamerre elsodorta az élet. És úgy fest a dolog, engem is oda fog sodorni, ha hagyom magam.

Éreztem az aranypálca erejét. Hiába rejtettem el a zsebemben, vibrált belőle a különös erő, ami nem volt éppen hatalmas, vagy különleges. Ez a tárgy nem volt több egy szép darabnál, hatalom és egyéb kiegészítők nélkül. A felületébe vésett görög szöveg különlegessé tette, akárcsak a markolatát díszítő növénymotívumok. Tetszett… de mielőtt jobban megvizsgáltam volt Cartwrightból kellett embert varázsolnom.
A súlya a testemre nehezedett, hogy egyik kezemmel a karját fogtam, másikkal pedig a derekát érintettem. Megpróbáltam egyenesen tartani annyira, hogy legalább ne essen össze a fájdalom és a nyakában hordott átkozott tárgy súlya alatt. Miért teszi ezt magával? Éppen ő, aki mindig erős volt és határozott… megszállottnak, gyengének tűnt, olyannak, aki után kinyúl a múltja. Nem értettem, miért hagyja magát. Nem ilyennek ismertem meg.
– Kutyusaim? – kérdezett vissza. Hát nem bántam, hogy inkább ezzel foglalkozik, mint mondjuk a magában beszéléssel. Ez kevésbé volt ijesztő, hiszen láthatóan éppen magánál volt… és nem motyogott valami Soph-ról. Mondjuk az is jól állt neki, hogy nem a mocsokban fetrengett és várta a halált. Mi lenne vele nélkülem? Itt maradt volna, míg a pókszörny át nem töri a járat falát, hogy bezabálja?
Egyre kevesebb reális magyarázat volt arra, hogy Cartwright miért fúj rám. Ez most már a második alkalom volt rövid időn belül, hogy a hülye életét próbálom megmenteni. Előtte elmond minden szarnak, főnökösködik… de én megmentem. Olyan, mint egy sötétebb kiadású Nathaniel Forest. Csak kihasznál, bár ő legalább nem a testemet – azt az egy alkalmat leszámítva.
– Milyen kutyusaim? Ha Volkovára gondolsz… nő létére meglepően hasznos.
Értetlenül pislogtam rá. Fogalmam sem volt, kiről beszél… csak a nőből sejthettem, hogy csak az a csaj lehet, akivel az Illuzionista rendezvényén találkoztam a Három Seprűben. Nem bántam, hogy van valakije, bár nem értettem honnan jött ez éppen neki, aki mindig is kapálódzott a komoly dolgok ellen.
– Nem, nem a csajodra gondoltam. Vele semmi gondom, jófejnek tűnt – válaszoltam és kicsit felnevettem. Egy részem örült, hogy Christopher boldog, sosem képzeltem el magunkat párként vagy hittem, hogy belém szeret varázsütésre. A mi kapcsolatunk más volt, talán több egy romantikus évődésnél, hiszen barátok, ellenségek és néha szeretők voltunk. – Az embereidre inkább, akik megint azt hinnék, hogy haldokolsz és már utódot akarnának választani a Patkányfészekben. – Tettem hozzá és ujjaimat jobban fúrtam a derekába, hogy erősen tarthassam.
Hamarosan a járat végéhez értünk, egy kisebb felfelé vezető lejtőn próbáltam újabb és újabb lépéseket tenni a kinti hűvös levegő felé. Hamarosan megpillantottam a csillagokat a fejünk felett, olyan tisztán, olyan fényesen, amilyet odahaza Londonban nem is láthat az ember. Nagyon nehéz volt fölfelé menni a súlyom kétszeresét húzva magam után. A lábamba újra és újra belenyilallt a fájdalom.
– Mit jelent az a hozzád? – kérdezte közben Chris. Ez megint elegendő volt ahhoz, hogy kicsit elvonja a figyelmemet a lüktető fájdalomról. Kicsit erősebben szorítottam meg ismét, nehogy elveszítse az egyensúlyát és mindkettőnket visszarántson.
–Van egy házam Londonban, amiről senki sem tud. Nem fognak odajönni. – Magyaráztam, ahogy kiértünk a levegőre egy fájdalmas, nagyobb lépés után.. és tudtam, innen csak hoppanálással jutunk haza, amit remélhetőleg a minisztérium nem vesz észre és remélhetőleg a szörnyű képességeim ellenére is a megfelelő helyen landolunk majd. Nem voltam magabiztos, a forróságot túl gyorsan váltotta fel az elképesztő hideg, bár a furcsa mágikus anomáliát magunk mögött hagytuk a föld alatti járatokban.
– Készülj fel… – böktem oda, majd gondolkodás nélkül hoppanáltam. A koncentrálás jól sikerülhetett, ugyanis a Suttogó nappalijában értünk célt, egész pontosan a kanapé és a kandalló között. Fogtam Christ és már toltam is a fotelbe, hogy leültessem.

..a trágár szavak esélyesek...

Próbálok minél kevésbé rá támaszkodni, de akarva, akaratlan azért valamennyire csak muszáj. A seb lüktetve éget de a fájdalmat, főleg a fizikait a test egy idő után elfogadja és megszokja. Sőt, talán már magáévá is teszi.
– Nem, nem a csajodra gondoltam. Vele semmi gondom, jófejnek tűnt
Meglepve fordulok a társam felé. Érzem ahogy szenved a karom és testem megosztott súlya alatt. A vonatott haladás nem szűnik meg, bár belassítok erre az információra, de csak egy pillanatra. Gyorsan továbbzökkenve igyekszem folytatni az utat, közben persze agyam azon tűnődik vajon O’Mara képes lenne elfogadni Annát? Meg engem? Ráadásul együtt?
Olyan lehetetlennek tűnt ez, mint hogy a nap keljen fel éjszaka, mert nem tudtam másra visszavezetni a közömbösségét, a rendszeres problémázását, az undokoskodását és alakoskodását, mintsem hogy… féltékeny. Sose ígértünk egymásnak semmit. Részben mert nem vagyok az ígérgetős fajta, másrészt meg mert neki mindig ott volt a képben Forest. De még ha nem is lett volna… nem vagyok a hosszú távú kapcsolatok híve, hacsak az nem üzlet. Még Volkovával is ki tudja meddig zötyög ez az egész el…
- Hmm….
Elmélázva igyekszem tovább, s a friss levegő ígérete valamiféle lágy energiával tölt fel. Talán csak a remény morzsája, de mégis sokat nyom a latban.
– Az embereidre inkább, akik megint azt hinnék, hogy haldokolsz és már utódot akarnának választani a Patkányfészekben.
Acsargok a mondatán, mikor eszembe jut a sok seggnyaló. Azután az eset után volt egy kemény tisztogatási időszak, de a bizalom törékeny… és se Hayes se a többi feltörekvő seggdugó nem játszik a kezemre hogy könyebb legyen a bandát összefogni.
- Hmmmm
Újra csak ennyi futja tőlem, mert a felszín közeledtével a hideg a csontomig hatol kiűzve vele minden értelmes gondolatot.
–Van egy házam Londonban, amiről senki sem tud. Nem fognak odajönni.
- Nem hiszem, hogy bármelyik tervezte volna…
Savanyúan közlöm ezt, s talán egyedül Annát tartanám olyasféle aggódó típusnak, aki inkább jönne ha tudná hova is kell, meg talán Davidet. A többiek… a többiek olyanok, amilyenek. Lojálisak ameddig szükséges, és ezért nem tudom őket megbéklyózni… mert én magam is ilyen lennék a helyükben.
– Készülj fel…
- Szerinted sikerülni fog…?
Nyögöm ki félig vacogva, de mire választ kaphatnék Elliot már megkísérli a hoppanálást és engem is magával ránt. A fájdalommal együtt pörgök egy percig, hogy aztán a jéghideg dermedtséget felváltsa a kellemesen jóleső meleg, és egy kis ház nappalijának kellős közepén találjam magam.
Már alkonyodik, vagy legalábbis az a pár gyertya szolgáltat egyedül fényt így a berendezés árnyai nagyra nőve lustán nyújtózkodnak. Időm azonban nincs nagyon semmit megfigyelni vagy részletesebben szemügyre venni, mert Elliot a hasfalamnál fogva lelök az egyik puha fotelba. A díszpárnák megadják magukat a súlyom alatt és ráncokba szaladnak, miközben én rekedt sóhajtással pillantok le a mellkasomra. Már vérezni nem vérzik, de a seb széle feketés hússzínt ölt. Nem túl bizalomgerjesztő ebben a sötétben se.
- A pálca… megvan?
Pislogok fel a barna mandulaszemekbe. Kivárok egy percet s csak aztán folytatom.
- Ez nem holmi varázstárgy Elliot. Ez Ő. Ez Sophie… és Ő hozzám tartozik. A lényem része.
Jelentőségteljesen nyomom meg a szavakat hogy értse…. nem holmi kósza hóbort ez. Ez több attól. Kapcsolat, mégpedig a legmélyebb fajta.

Régen nem voltam olyan viszonyba Cartwrighttal, hogy beengedjem az otthonomba. Meglehet, most sem érdemelte meg igazán, hiszen az elmúlt időszakban... egészen pontosan, mióta megengedtem, hogy rám másszon, nem volt semmi sem a régi közöttünk. Mindig úgy gondoltam, hogy féltékeny és leginkább ezért gyűlöl, habár sejtettem, hogy különösebb érzéseket nem táplál irántam. Csupán a férfiasságát zavarhatta, hogy nem epekedtem utána őrült módon azt követően, hogy megdöntött. Nem volt rossz, sőt... élveztem az együttlétünket, de most komolyan abban kellett volna reménykednem, hogy majd jön valamiféle folytatás? Nem hittem. Tudtam, hogy csak egy hír kapok azért, amit tettem. Christopher Cartwright "ágyasa" voltam hosszú hetekig, miután ránk nyitott az a srác a fürdőben... pedig ott aztán még nem történt közöttünk semmi komoly. Chris persze erről nem tudott, mert ő volt a főnök. Túlságosan féltek neki elmondani, hogy mit gondolnak rólnuk. Előtte meghúzták magukat, míg elég erősnek tűnt.
Nem égtek a lámpák, csupán néhány gyertya világította meg a Suttogó poros kis nappaliját. A hatalmas ablakokon, melyek az utcára néztek, most nem tört át semmiféle fény odakintről. A függönyök be voltak húzva... talán Avery itthon volt, nem tudtam, nem is figyeltem igazán. A dohányzóasztal és a kanapé együttese mellett elhaladva, csupán egyetlen lépéssel löktem Christ a fotel két puha díszpárnája közé. Ujjaim kicsit végig simtottak a hasfalán, érezve, hogy még mindig milyen edzett... bár ez a mai viselkedésén aligha volt látható. Még mindig nem értettem, de nem akartam firtatni sem a dolgot. Ha akar, hát magától úgyis beszél majd a dolgokról.
- Hát úgy tűnik, hogy sikerült... - válaszoltam a hoppanálás előtti kérdésére. Éreztem, ahogy a gyomrom kavarog a túl nagy térbeli ugrás következtében. Furcsa rosszullét lüktett végig minden porcikámon... s elkapott a félelem, hogy el fogok ájulni, pont úgy, mint amikor néhányszor Nattal kellett nagy távolságokat megtennem. Nem viseltem jól a mágikus utazásnak ezt a formáját, túl sok erőt vett ki belőlem.
Chrisnek azonban nem mutathattam gyengeséget. Már megszoktam, hogy a legjobb formám az egyetlen dolog, amibe nem tudott belekötni... bár néha még abba is. Utált, egy kedves szava nem volt hozzám, leszámítva azt a búcsút, amit akkor tett, mikor azt hitte meghalok. Talán jobb is lett volna ott maradni és elengedni ezt az életet, mert sok jó nem akadt benne. A legnagyobb félelmeim egy pillanat alatt váltak valósággá. Phillip Rowle új változata voltam... semmi több. Elváltam, elhagytam a gyerekem. Ez voltam én.
A sebére pillantottam, ami kivillant a ruha anyaga alól. Ronda volt, mintha megégett volna és érződött is rajta az a bűz, ami az égett húsból árad. Elborzadtam, pedig a gyér világításban nem is volt olyan tökéletesen kivehető.
- A pálca… megvan?
Bólintottam és ki is halásztam a farzsebemből, hogy a kandalló párkányra tegyem. Ezzel elszakítottam a tekintetem Christől, de annyira nem is bántam. Elég furcsán viselkedett ma, de nem akartam tényleg újabb megjegyzést tenni erre. Ellenkező esetben, ő már halálra alázott volna persze...
- Ez nem holmi varázstárgy Elliot. Ez Ő. Ez Sophie… és Ő hozzám tartozik. A lényem része.
Ez nem normális... - futott át rajtam a felismerés. Valamennyit tudtam egy bizonyos Sophie-ról, aki még csak nem is szerette őt. Dehogy ugyanarról volt-e szó jó kérdés, mindenesetre elég szánalmas lett volna, ha egy olyan nő tartja a markában, aki elutasította és mást választott helyette. Nem reagáltam egy darabig csak a kandallópárkányba kapaszkodva próbáltam meg két lábon maradni, nem hányni.
- A francokat a lényed része, irányít egy tárgy! - válaszoltam és felé fordultam, két lépésből visszatértem a fotelhez, hogy letérdeljek a lábai elé és úgy vizsgáljam meg a sebet. Bár a combom fájt, de mégis kellemesebb volt, mint azt várni, hogy elájulok. Az egyik karommal megtámaszkodtam a lábán, míg a másik kezem ujjait finoman végig húztam a seb mellett a bőrön, igyekezve nem érinteni túlzottan a sérült részt. - Rendesen kibasztál magaddal... - súgtam felé halkan. Ötletem sem volt, mivel lehetne meggyógyítani, ezért amikor előhúztam a pálcámat csak arra figyeltem, hogy hűsítsem az égő sebet. Ez persze csak egy ideig volt megoldás. A fájdalma talán megszűnt annyira, hogy visszanyerje a józan eszét, de a sebgyógyításhoz jóval több felszerelésre lett volna szükségem... pláne, hogy ezt egy biztosan átkozott tárgy okozta.
- Soha többé ne csinálj ilyet magaddal és ha lehet, szabadulj meg ettől a szartól - közöltem kissé talán túl komolyan is, de egyensen a szemeibe néztem. Reméltem, hogy kiolvasok valamit a hideg kék csillogásból... de igazából csak aggódtam. Hogy minek, arról fogalmam sem volt, mert Cartwrgiht aligha értemelte meg.

..a trágár szavak esélyesek...

Nem anekdotázok el a nyilvánvaló megjegyzésen. Mindössze csak hálát adok Merlinnek hogy volt olyan mázlink egyben visszaérni mindenféle holmi ampotuportálás nélkül egy kibaszott másik kontinensről. Még a füleim is megvannak, kész csoda!
Bágyadt pillantással de vágyakozón követem mozdulatát, amikor az arany pálca helyet foglal a kandalló tetején. Ide sugárzik a szépsége, az egyedisége, a mágiája… na meg persze az, hogy kurva drága. Jog szerint az enyém lenne, de most nincs ínyemre belemenni Elliottal holmi tulajdonjogi kérdéskörbe. Igazából fogalmam sincs mi a terve vele. Nekem ellenben akadna rá vevőm.
- A francokat a lényed része, irányít egy tárgy!
A Sophiera tett megjegyzésem ellenben egyértelműen jelzi, mennyire nem érti a lélek összetett mikéntjét. Fásult sóhajjal engedem el ezt is, mint a meggyőzésére tett kísérletet, mert kár igazából a bizalmamba fogadnom, ebből is látszik.
- Hagyjuk… látom nem érted...
Legyintek, mintha kibaszottul mindegy volna, holott kurvára nem az. Nekem nem az. Bánt, hogy nem is akar megérteni, de valahol ezen se kellene meglepődnöm. Önző seggfej, mindig is az volt és valójában hűen tükrözi a saját egómat csak kicsit nyeszlettebb, silányabb kiadásban. Kezdem feldolgozni, hogy ő mindig is egy amolyan köztes se ide se oda nem tartozó ember lesz az életemben. Akitől nem szabad túl sokat várnom. Igazából sose tettem ezt senki felé… érdekes hogy nála akartam először ,- és immár utoljára – megpróbálni.
- Rendesen kibasztál magaddal...
Újra vállat rándítok, és fejem hátra döntve a plafont bámulom.
- Nem jobban mint te szoktál magaddal...
Dörmögöm a bajszom alatt, s nem foglalkozom azzal, hogy a combomra támaszkodik se azzal hogy magyaráz valamit a gyógyításról. Hagyom hogy csináljon amit akar, nekem előbb rendeznem kell a gondolataimat és csak fogam összeszorítva hagyom, hogy varázslattal próbálja enyhíteni az amúgy lüktető, bennem visszhangzó kínt.
Percek telnek el így, némán, csendben. Ő koncentrál én meg nem mondok lófaszt se mert minek? Mikor kész ő húzódik el és szólal meg.
- Soha többé ne csinálj ilyet magaddal és ha lehet, szabadulj meg ettől a szartól.
- Hmmm…
Nézek rá sokat mondóan, majd a hegre, ami nem bizalomgerjesztőbb, de a ténykedése valamennyit javított a szituáción.
- Majd esetleg akkor elgondolkodom rajta, ha többet nem törsz be a barátodhoz vagy főnöködhöz vagy szeretődhöz…
Felállok, s bár nehézkesen megy, azért büszkén húzom ki magam. A kandallóhoz sétálok és kezembe veszem a pálcát mit sem törődve Elliottal.
- Miután betörtél hozzám a legkevesebb hogy ezt elviszem. Van rá vevőm, úgyhogy busásan megfizetlek, ne aggódj. Legalább kipofozod ezt a kéglit.
Intek körbe a nappalin, ami bár nem mondható lepukkantnak, de az én ízlésemnek nem is túl otthonos.
- És köszönöm. Ha akarod, mindig szívesen látunk. Tudod merre a kocsma, ha munka kell.
Biccentek felé, aztán elindulok a hosszú folyosón ki az előszobába. Kell egy kis séta mielőtt megpróbálok hoppanálni haza Garden Lodge-ba, mert át kell gondolnom egy két dolgot és persze a varázspálcának is biztos helyet kell találnom. Elliot pedig… hát maradt ugyanaz aki volt. Csak még egy körtánccal bonyolította újfent az életemet.

Köszöntem!

Roxfort RPG

Karakterek => Elliot O'Mara => A témát indította: Elliot O'Mara - 2020. 08. 16. - 18:41:04