Roxfort RPG

Vajon eljön? Tényleg eljön? És mi van, ha valaki mást küld maga helyett? Ezernyi ilyen és hasonló kérdés kínzott, amíg az órámat vizslattam. Délután három órát beszéltünk meg levélben, és már három óra két perc volt. Hol késik? Ez sosem volt jellemző rá. Deliah régen mindig pontos volt… Igen. És… szabadszájú, hihetetlenül vicces és bájos. Hogy lehet, hogy mégis ellöktem akkor őt magamtól… pedig annyire szerettem. Legalábbis az álmaim szerint. A szájbakúrt életbe már… három óra három perc van és nincs itt! Belerúgtam a hallban lévő egyik kígyószoborba, és felordítottam. Azt hiszem, ez rossz ötlet volt. De a fájdalom legalább egy kicsit elvette a figyelmem arról, hogy minden idegszálam egyetlen egy pontra volt kihegyezve. Az ajtóra. Arra, hogy meghalljam a csengőt vagy a kopogást. Esetleg a lépteit vagy a lélegzetét. Nem, azt azért kizárt, hogy meghalljam ilyen messziről. Hihetetlen, hogy hosszú évek óta nem láttam, mikor korábban minden egyes nap az életem része volt… minden egyes nap ő volt az, aki miatt érdemes volt felkelnem. És ez egyik napról a másikra aztán teljesen megváltozott. Deliah szerint az egész az apám mesterkedése miatt volt… de ezt a mai napig képtelen vagyok elhinni. Hiszen, ha annyira szerettem, ha a menyasszonyom volt, hogyan feledhettem volna el mindezt? A lábam még mindig iszonyatosan sajgott, és fogalmam sem volt, mit csináljak vele. Aztán eszembe jutott egy egyszerű jegelő bűbáj, és gyorsan lekezeltem vele, mielőtt még Deliah beállított volna. Három óra öt perc. Áhh, biztos kiszagolta, hogy én vagyok itt. Elvégre Notték régi családi barátaink voltak mindig is, könnyen rájöhetett, hogy ki áll a megkeresés mögött. Bár minden részletre kínosan ügyeltem. A leveleket sem én írtam, hanem megfizettem egy zsepbiszok közi kurvát érte, hogy Vitalie Nott nevében írjon Deliahnak. A levelekben az állt, hogy Vitalie nemrég költözött haza Írországból, és szeretné néhány rendkívüli ritkasággal bővíteni a családi könyvtárat. Jelenleg aurornak tanul a Godrikon és ehhez lenne szüksége többek között a Sötét átkok határok nélkül című klasszikusra, amit a háború vége óta szinte lehetetlenség beszerezni, hiszen tiltott gyümölcsnek számít. Szerencsémre Deliahnál éppen akadt egy példány, így megbeszéltük, hogy néhány kevésbé fajsúlyos, vagyis tiltott könyvvel együtt beugrik a Nott családi kúriába a rendeléssel. Cserébe szétnézhet az impozáns könyvtárban, kedvére böngészhet, és ha megtetszik neki valami, majd megalkudunk. Az igazság persze épp az ellenkezője volt. Vitalie pár hónapja költözött ki dublini rokonaihoz. Hogy mi végre, azt nem árulta el, de le mertem volna fogadni, hogy nem tanulni utazott oda. Mindazonáltal annyi bizonyos, hogy igen költséges életviteléhez kapóra jött, amikor visszautasíthatatlanul busás árat ajánlottam az  üresen álló kúria kibérléséért. Deliah levelei alapján úgy éreztem, nem fogott gyanút, de most, három óra hét perckor kezdtem nagyon, de nagyon elbizonytalanodni. Aztán végül, épp mielőtt újra belerúgtam volna valami keménybe és fájdalmasba, lassan, vészjóslón megszólalt a csengő. Halkan léptem oda az ajtóhoz, s közben nonverbálisan, a már begyakorolt ördöghurok kerítő varázslattal láttam el a kertet. Ha menekülőre fogná, csak vastag indák szorításán át próbálhatna utat törni magának… vajmi kevés eséllyel. Áldottam Nottékat, hogy annak idején ilyen elővigyázatosan készültek fel a kellemetlen látogatókra. Mély levegő után a pálcámat a hátam mögé rejtve nyitottam ajtót, és úgy mosolyogtam Deliahra, mintha semmi, de semmi konfliktusunk nem lett volna azóta a végzetes éjszaka óta, amikor örökre megváltozott köztünk minden.
- Örülök, hogy itt vagy, Hugi. Rég láttalak – mondtam negédesen, majd a meglepetés erejét kihasználva megpróbáltam a könyökénél fogva berántani az ajtón.

Nem hittem a szememnek… Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Liah itt állt előttem, és bennem a régi érzések ismét vulkán módjára készültek a felszínre törni. Hogy lehet, hogy elfelejtettem, milyen a közelében lenni, az őzbarna íriszekben elveszni és mindent sutba dobni, csak azért, hogy vele lehessek? Hogy lehet, hogy egy egyszerű varázsigével mindez a semmivé lett? És rengeteg évet veszítettem… veszítettünk. Miközben nem mondhatom azt, hogy nem vagyok boldog Lorien mellett. Ő olyasvalaki, aki tökéletesen illik hozzám, minden rezdülésemet érti, és ugyanaz a célunk… Liah pedig? Talán már nem is ismerem őt, hisz nem tudom, milyen irányba formálták az elmúlt évek, és most mit vár az élettől… Lehet, hogy ma már egyáltalán nem találnánk meg a közös hangot. Mindenesetre jó ideje nem voltam képes szabadulni attól a feszítő érzéstől, hogy látnom kell őt és beszélnem kell vele.
Fel kell szakítanom a régmúlt sebeit annak érdekében, hogy tisztán láthassak… Még ha beledöglök is. Ezért álltam most itt vele szemben, és végre elengedtem a félelmemet, hogy mi van, ha nem jön el, ami egész nap iszonyatosan fojtogatott… Itt volt, és nem tehettem mást, mint teljesen megzavarni őt, hogy nyerjek vele néhány órát legalább kettesben.
- Nem – nyögte űzött vadként Liah, s bármennyire is rossz volt őt tőrbe csalni, nem volt más választásom. Ezért szólítottam őt Huginak, és ezért rántottam be a könyökénél fogva az előszobába, hogy aztán bezárjam magunk mögött az ajtót. Korábban úgy bűvöltem meg az ajtót, hogy csak és kizárólag az én érintésem vagy varázslatom hatására nyíljon ki…. Így akármivel is próbálkozott volna Deliah, nem használhatott.
- Ki maga? – sikoltotta ijedten. - Mégis mit képzel? – kérdezte, majd mély levegőt vettem, és nekifogtam volna az előre begyakorolt szövegemnek, amikor hozzátette:
 - Eresszen el!
Mivel jól ismertem őt, tudtam, nem tárgyal velem, ha nem eresztem el, ezért eleget tettem a kérésének. Igaz, legszívesebben soha nem eresztettem volna el. Az a kis rész, ahol kezem a könyökéhez ért, úgy bizsergett, mintha forró üsthöz értem volna, még azután is, hogy elengedtem és hátrébb léptem két lépést. Tőlünk balra, a nappali felé mutattam hanyag mozdulattal, s így szóltam, mintha az égvilágon semmi különös nem lenne abban, ahogyan ezt a találkozót megszerveztem. Ahogy ide rángattam.
- Leon vagyok... Nem ismersz meg? - kérdeztem, majd kis szünet után folytattam:
- Jó, hogy itt vagy, Liah… Megkínálhatlak valamivel? Esetleg egy kávéval? – kérdeztem szemtelen félmosoly kíséretében, majd megindultam a nappali felé. Reméltem, hogy nem próbál meg azonnal elmenekülni, és hajlandó velem leülni, hogy beszélgessünk. Előzetes elképzeléseim szerint a B-tervet egyáltalán nem, vagy csak később szerettem volna életbe léptetni. Ez azonban most egyedül rajta múlt. A nappali – gyönyörű antik bútorokkal berendezett, tágas, világos szoba – közepén egy asztal telis-tele volt mindenféle finomsággal. Muffinnal, tökös derelyével, gyümölcsökkel, drága borral és whiskyvel, teával és kávéval, illetve minőségi cigarettával, amit ezüsttálcán szolgáltam fel. Egy szálat meggyújtottam a pálcámmal, és mélyet szippantottam belőle, majd Liah-hoz fordultam, és továbbra is – mint a ma született hippogriff – jegyeztem meg:
- Kérsz egy szálat?

Liah mindig is nagyon okos boszorkány volt… Erre alapozva rángattam bele ebbe a helyzetbe, bízva abban, hogy belemegy a játékba… Hisz jól ismert engem, tudta, ha valami nem úgy történik, ahogy azt én elképzeltem, ha szembeszegül velem, akkor… Nos, annak csúnya következményei voltak a múltban. Talán egy kissé New Yorkban elpuhultam. Menekült halálfalóként nem mutathattam ki a fogam fehérjét, s őszintén szólva, nem is volt rá semmi szükség. Loriennel élveztük az „újgazdag manhattani házaspár” szerepét. Ottani varázsló ismerőseink (barátoknak azért nem nevezném őket, egész életemben egy kezemen meg tudom számolni, hány igaz barátom volt) nem sejtették, hogy milyen múlttal rendelkezünk… hogy miért kellett sietve otthagynunk Londont. És ez így is volt jól. Nem hiányzott valami önjelölt gyökér, aki feljelent a minisztériumnál. Persze ha nagyon utánunk néztek volna, akkor talán rájöttek volna a turpisságra, de egyelőre mindenkinek elég volt az, hogy Laurence Bailey, a dúsgazdag befektető örömmel támogat minden nívós üzleti kezdeményezést, amennyiben azt profitábilisnak tartja és presztizse további növekedését látja benne.
Liah tehát nem ellenkezett, követett engem, és ez megelégedéssel töltött el.
- Egy kávéval… persze  - okos lány…
- Megismerlek, de nem értem, hogy hogyan lehetsz itt? A Minisztérium továbbra is köröztet – szembesített a nyilvánvaló ténnyel.
Egyelőre nem válaszoltam, hagytam, hogy akklimatizálódjon, körbe nézzen, majd neki is meggyújtottam a cigarettát, hogy meghitten szívhassuk együtt a füstölgő halálpálcát.
- De ami ettől is jobban érdekel… - fújta egyenesen rám a füstöt, mire libabőrös lettem. Már elfelejtettem, milyen jól állt neki, amikor dohányzott. Kevés nőhöz illett, akiket ismertem, Liah volt az egyikük.
- Hogy én mit keresek itt?
Szívtam még egyet, majd hosszasan kifújva a füstöt, ha hajlandó volt rám pillantani, mélyen a szemében nézve válaszoltam.
- Muszáj volt… elintéznem, hogy lássalak, miután... elkezdtem emlékezni – mondtam röviden, részben az előző kérdésére is válaszolva, hogy én hogy merészeltem idejönni annak ellenére, hogy évek óta kerestet a minisztérium. Megjegyzem, nem igazán vitték túlzásba a felkutatásomat. Ha nagyon meg akartak volna találni, sikerült volna nekik. Hiszen bár a nevünket magunk mögött hagytuk Loriennel, a kinézetünkön fikarcnyit sem változtattunk. Lorien… őt most ki kell vernem a fejemből. Hanyag mozdulattal támaszkodtam meg az asztal peremén, majd az egyik vörösborosüveget pálcaintéssel kinyitottam, s további varázslattal, lebegtetve öntöttem magamnak egy borospohárba belőle.
 – Tölthetek neked is? – kérdeztem ismét olyan természetességgel, mintha csak két régi ismerős véletlenül összefutott volna valami diáktalálkozón. Végül is, nevezhetjük ezt annak is… vagy valamiféle családi találkozónak. Megkérdezhetnénk egymást, kinek hogy vannak a szülei… Hacsak nem lennének mindannyian halottak. Vagy hogy vannak a testvéreink… Ha éppenséggel nem mi lennénk egymás mostohatestvérei. Ez utóbbi sohasem zavart minket, azt hiszem, soha nem tekintettünk egymásra bátyként és húgként. Vagyis én nem ilyen szemmel néztem Liaht soha. Amikor hozzánk került, eleven, dacos lány volt, akit igazi partnernek tekintettem akkori csínytevéseimhez. Aztán… pár évvel később már gyönyörű, kívánatos nővé érett, akit egyfolytában ostromoltak a Roxfort idegesítő mitugrászai. Nem egyet alaposan elrettentettem még a gondolatától is, hogy közeledni merjen Liah-hoz. Hiszen már akkor is bizonyosan éreztem, tudtam, hogy ő hozzám tartozik.

- Emlékezni? – kérdezett vissza, mire megborzongtam. Hirtelen déjá vum lett. Előttem volt a kép, ahogyan a saját szobámban Liahval szemben állok, aki könnyekkel a szemében, tiszta erejéből ráz engem, és azt kiabálja: próbálj emlékezni...
Én viszont képtelen voltam rá. Szarkasztikus kacajjal reagáltam, majd azt mondtam neki, őrült és semmi bizonyítéka nincs arra, hogy valaha is egy pár voltunk. És elégtétellel a hangomban, szinte fennhéjázva folytattam azzal: Lorien a menyasszonyom. Nem a jó értelemben rázott ki a hideg, ahogy most ez is az eszembe jutott. A kurva életbe, hogy miért kell ennek az egésznek ilyen hihetetlenül nehéznek lennie. Itt állni vele szemben…. és emlékezni. Némán bólintva válaszoltam meg hát a kérdést. A tekintetemből sok mindent ki tudott volna most olvasni, ha Liah vette rá a fáradtságot. Elsősorban bűntudatot és haragot éreztem… Amióta csak derengeni kezdett a múlt eddig áthatolhatatlan szövete mögötti tér… azaz a valóság. Talán pont azért kínáltam tovább a borral, hogy ezzel a hétköznapi csevejjel elejét vegyem annak, és némiképp enyhítsem, hogy mekkora tragédiának éltem meg mindezt.
- Nem, elég lesz a kávé – válaszolta, majd rám nézett, és erre lúdbőrözni kezdtem… Hogy lehet, hogy azokban a barna szemekben több árnyalat bújik meg, mint bármi másban? Sok mindent láttam benne ebben a pillanatban. És amit láttam, az elkeserített. Mert elsősorban ürességet láttam benne. Most én akartam odalépni hozzá és megrázni őt, hogy emlékezz... Emlékezz rá, hogy egykor összetartoztunk. De tudtam, hogy mindez most még nagyon korai lenne… és ha a terveim szerint alakulnak a dolgok, akkor úgy gondolom, lesz elég időnk arra, hogy mindent tisztázzunk… s hogy talán némi életet leheljek ebbe az ürességbe, amit most irányomban éreztem.
- Miért kellett látnod? – tette fel aztán a magától értetődő kérdést. Félmosoly jelent meg az arcomon, hisz ez annyira Liahra vallott. Ő sosem játszotta meg magát. Előttem legalábbis nem. Persze mások előtt ritkán mutatta meg az igazi arcát… Ez olyan luxus lett volna, amivel jól tudta, hogy nem élhet. Halálfalóként, Szőke Beckettként kimérten viselkedett a legtöbb körünkbelivel, de ha olyan helyzetbe került, amikor meg kellett védenie magát, akkor sosem átallott konfrontálódni. Amire emlékszem, az alapján nekem viszont képes volt felfedni egy olyan oldalát… ami, hogy is mondjam, lágy volt és ártatlan… és én pont annyira szerettem énjének ezt a részét, mint a kegyetlen erőt, amit mások láttak belőle sugározni. És ami épp annyira a része volt… ez nem is kérdéses.
- Mert az álmaimban nem volt elég éles a kép meg a hang rólad... – mondtam magától értetődően, majd beleszívtam még egyet a halálpálcába. Ezzel egyébként nem hazudtam. Tényleg kibaszottul hiányzott, hogy halljam a hangját, és azokat a megmagyarázhatatlanul finom árnyalatokat vizslassam a tekintetében.
- A feleséged? Ő is itt van? – kérdezte még meg. Na ez volt az a pont, ahol belekortyoltam a borba. Persze annyira zavart a kérdés, hogy a torkomon akadt a bor, és kis köhécselés után tudtam csak válaszolni.
- Khm… - krákogtam, aztán végre sikerült visszanyernem az uralmat a hangszálaim felett.
– Nem. Ő New Yorkban van. És fogalma sincs róla, hogy miattad jöttem ide – mélyedtem el hirtelen az asztalon díszelgő antik hamutálca részleteiben. – Na és hogy megy a sorod? Hogy megy a Moon…. és… - néztem most egyenesen a szemébe ismét – hogy van Dorian?

Sejthettem volna, hogy ez a magyarázat nem fogja kielégíteni Deliaht. Valahol meg is értettem, hiszen évekig éltem abban a tudatban, hogy ő egy őrült picsa, aki féltékenységében teljesen bekattant, és a szüleimre próbálja kenni, hogy miért is nem emlékszem rá. Teljesen meg voltam arról győződve, hogy nincs igaza... hogy nem lehet igaza, hiszen az apám nem tehetett ilyet velem. A sokkból, hogy mégis ezt tette, őszintén szólva még mindig nem ocsúdtam fel.
- És most elég éles? - kérdezte élesen, és én hasonló hangszínen feleltem neki.
- Igen... Talán túlságosan is - mondtam, és így is éreztem. Fájdalmas volt látni Deliaht, fájdalmas volt emlékezni mindarra, amivel kigúnyoltam őt... és fájdalmas volt a tudat, hogy nem ő a feleségem. Hogy felépítettem egy életet Loriennel, ami hazugságra épült... és bármennyire is elégedett voltam ezzel az élettel, azután, hogy a tudatomra ébredtem, és leesett, hogy Lorien végig tudta, mibe megy bele, végig asszisztált a szüleim hazugságához, hogy megkaphasson engem... Nos, ez a tudat teljesen kiábrándított belőle. Miután elkezdtek visszatérni az emlékeim, megszűntem őt szeretni. - Küldhettem volna pár fotót az olasz tengerpartról, ha csak ezért akartál látni. Milyen álmokról van szó, Leon? - vágott még vissza, mire fáradtan reagáltam.
- Küldhettél volna, valóban... - futotta aztán egy bágyadt félmosolyra tőlem, s mielőtt a kérdésére válaszoltam volna, szívtam egyet a dohányból.
- Te és én... amint magamhoz ölellek, amint megcsókollak, amint megkérlek, hogy légy a feleségem, és amint te igent mondasz.... És... az is kísért, ahogy viselkedtem veled, miután mindezt elvették tőlünk - csillant harag a tekintetemben most először. A harag, amit a szüleim és Lorien iránt éreztem, még nem szabadult fel igazán. Mindeddig igyekeztem elnyomni, de most, hogy itt álltam Liahval szemben, egyre erősebben mardosott belül. A zsigereimben éreztem, ahogy végigfut rajtam a tomboló harag... Mekkora gecik voltak már a szüleim és a hitvesem, hogy ezt eljátszották velem, és mekkora naiv gyökér voltam én valójában. Felfogni is képtelenség. A korábbi higgadtságot ezek után nem is sikerült már visszaszereznem, pláne azok után nem, hogy Liah jogosan felhozta az őszinteség kérdését.
- De, nemsokára ő is meg fogja kapni, ami jár neki... emiatt ne aggódj - zártam rövidre a kérdést, majd eltereltem a beszélgetést Liah kis professzora felé. Ez láthatóan elég kényelmetlenül érintette, ami - bár nem akartam kárörvendő lenni - mégis jól esett.
 - Bár ezt bizonyára te is tudod, ha arról érdeklődsz hogyan van a barátom - nyomta meg olyan erővel az utolsó szót, hogy egyértelműen éreztem, ki akar hozni a sodromból. Hát... majdnem sikerült is neki. De az utolsó pillanatban visszafogtam magam. Túl korai lenne még nekiesni... túl korai lenne még, hogy drámaira forduljon ez a találkozás. Ki kellett tartanom legalább még egy kis időre.
- Örülök, hogy a Moonnal minden rendben... - kezdtem lassan, hogy közben átgondolhassam, mit feleljek a kérdésére.
- Igen, így van, elég jól tudom... Na és boldog vagy, Liah? Szerelmes? - kérdeztem vissza foghegyről, úgy, mintha a szerelem szitokszó, vagy egyenesen valami förtelmes betegség volna, amitől mindenki csak menekülni akarhat.

Mindig is bírtam Deliah humorát, és a régi időkre emlékeztetett, amikor visszavágott:
- Örömmel távozok, ha máris zavarom a szemed - mondta Liah, mire felkacagtam. Majdnem hozzátettem, hogy "ha akarnál, se tudnál...", de aztán ettől eltekintettem. Ő is biztos jól tudta, hogy innen nem fog annyira könnyen elmenekülni. Nem kellett rátenni a helyzet súlyára még egy uncia sárkánymájjal. Akárhogy is, ez  a mai nap elég izgalmasnak ígérkezett így kettesben. Hihetetlen jót tett már most nekem a jelenléte, még akkor is, ha közben kicseszett szar is volt látni, miről maradtam le apám mesterkedésének "köszönhetően".
Láthatóan neki is iszonyatosan fájtak a történtek, legalábbis ennek tudtam be, hogy rám sem nézett, ahogy felidéztem neki az álmaimat... az emlékeimet... a múltunkat.
- Az is te voltál… Csak előtte nem mutattad meg nekem ezt az oldalad… vagy vak voltam rá - forgatta meg bennem a képzeletbeli kést csak azért is. Hát igen, ezzel most mit tudnék vitatkozni? Az is én voltam. Egy nyomorult fasz. Sőt, őszintén szólva még mindig az vagyok, semmi nem változott. Csak közben eltelt jó pár év, és elveszítettem Liaht. Hip. Hip. Hurrá.
Ironikus mosollyal az arcomon a számba vettem a cigarettám, majd megszívtam jó erősen és tapsolni kezdtem, hogy lássa, mennyire telibe talált a megjegyzésével.
- Lehet, hogy akkor vak voltál... Mára viszont egyszerűen lehengerlő lett az éleslátásod - fújtam ki a füstöt, abbahagyva a tapsolást. A szarkasztikus mosoly után csak némi fanyar szenvedés maradt meg az arcomon. Kurvára elegem volt már most abból, hogy én mit csesztem el, pedig még csak most kezdtünk belemelegedni... Azt hittem, tovább fogom bírni az ekézést, de be kellett látnom, hogy az egóm sajnos nagyon is a régi.
Lehet, hogy a végén még én fogok kimenekülni ebből a helyzetből, nem is ő? Ki tudja.
Gyorsan meg kellett zavarnom a zavarba ejtő kérdésemmel. Azt akartam, hogy érezze magát ő is ugyanolyan kellemetlenül, mint én.
- Boldog… szerelmes… Úgy kérdezed, mintha tudnám mit jelentenek ezek a szavak… - mosolygott rám kétértelműen. - De jól érzem magam vele, jól esik annyi év után újra megbízni valakiben, azt érezni, hogy valaki tényleg engem akar, pont úgy, ahogy vagyok - vallotta be meglepő őszinteséggel. Most, ebben a pillanatban elpattant bennem valami. Felkúrt, hogy egy ilyen vérszegény kapcsolattal is beéri... Ez a nő, aki mindenki másnál izgalmasabb volt. Hogy lehet, hogy megalkudna mindezzel? Szörnyen mardosott a gondolat, hogy mindez az én hiábam. Viszont ha én okoztam, akkor talán én lehetek a kulcs ahhoz is, hogy új életet leheljek belé. Közelebb léptem hozzá, és miután mélyen szippantottam a dohányból, egyenesen a nyakába fújtam a füstöt. Lágyan, gyengéden, csak, hogy cirógassa a bőrét... Csak hogy érezze meg, milyen is nekem itt állni, és vágyakozni rá... Őrá, aki most egy másik férfihoz tartozik. Aki a közelébe nem ér fel. Szótlanul vizslattam, s ha rám pillantott, akármit is üzent a tekintete, álltam azt, minden keservemmel, minden érzésemmel. S ha nem tiltakozott, lassan a nyaka felé hajoltam... és hosszasan belecsókoltam, magamba szívva az illatot, amit - talán egyetlen kivételként - soha nem feledtem el. Ez volt az az illat, amely ha megcsapta az orrom a parfümériában, értetlenül, megzavarodva álltam meg nemegyszer, azon morfondírozva, vajon miért ennyire ismerős is ez?
- És ennyi neked elég? - suttogtam aztán bele a nyakába.

Nem értettem, hogy képes olyan közönyösen nézni rám... Mintha soha nem jelentettünk volna egymásnak semmit. Nem láttam semmit a barna íriszekben, ami reményre adott volna okot, hogy emlékezne ránk, vagy hogy egyáltalán emlékezni akar...
Kénytelen voltam hát - jóval hamarabb, mint gondoltam - elkeseredett lépésre szánni el magam. Volt egy másodperc, amíg hozzáérhettem, és újra megízlelhettem a nyakát ajkaimmal, amiért mindent megért az ez utáni jelenet. Liah úgy láttam, kissé lefagyott, mert csak ezután a másodperc után tolt arrébb engem vehemensen, majd dühösen kiosztott:
- Mondd, mégis mit képzelsz magadról, Leonard? Azt hiszed, hogy ezzel majd visszaszerzel? Egy jól megtervezett csapdával, amiből nem menekülhetek? Hogy ez majd emlékeztet rá, hogy mennyire szerettelek, hogy milyen boldog  voltam veled és a karjaidba omlok a sutba dobva minden mást? - tette fel a magától értetődő kérdést, amire a válasz persze az lett volna, hogy igen. Pontosan ezt vártam. De azt is tudom, hogy ez nem öt perc alatt fog bekövetkezni. A kérdésére nem válaszoltam, csak kihívóan meredtem rá, egyenesen a szemébe nézve. Már csak a pillantásomból is kiolvashatta - ha volt mersze rám nézni, és állta vágytól izzó tekintetem - hogy a kérdésére igen, csakis igen lehet a válasz. - Édes vagy, amikor Leonardnak hívsz - válaszoltam végül aztán, pusztán azért, hogy még tovább idegesítsem.Imádtam, amikor dühös volt, olyan jól állt neki.
Közben meg bármennyire is igaza volt abban, hogy nehezményezte az eljárásmódomat, én jól tudtam, hogy nem volt más lehetőségem a megkeresésére. Írtam volna neki egy levelet, amit aztán összetép és a kandalló mélyére hajít? Kerestem volna fel a Moonban, ahol úgy szabadult volna meg tőlem egy perc alatt, ahogy csak akart volna? Ó nem... Én valódi esélyt akartam magamnak. Különben sem a szavai érdekeltek, hanem a reakciója. Hogy ilyen dühös lett, csak mert hozzáértem. Tudtam, éreztem, hogy akkor még sincs minden veszve. Hisz nem lenne ilyen dühös, ha nem jelentenék semmit. Láttam már Liaht közönyösnek valaki iránt... Sokkal intelligensebb ő annál, minthogy így kifakadjon, ha nem érdekli az illető egyáltalán. Ilyen esetben egyszerűen sarkon fordult volna, és felszegett állal távozott volna.
- Elég! Ez bőven elég nekem - felelt aztán szinte már kiabálva a kérdésemre.
- Bőven elég, hogy lássam, ugyanolyan manipulatív vagy, mint valaha… Semmit nem változtál, emlékek ide vagy oda - köpte az arcomba a szavakat, amik nem estek rosszul, hiába szánta bántónak őket. Kicsit hátrébb léptem én is, megtámaszkodtam az asztal lapján, majd nem tehettem mást, nevetni kezdtem.
- Nem mondtam, hogy megváltoztam. Sőt, biztosíthatlak, ugyanaz az ember vagyok, aki voltam... aki mindentől és mindenkitől megvédett, ha kellett... és aki infantilis módon hóangyalt rajzolt a hóba neked, csak hogy megnevettessen. Az az ember, aki olyan őrülten szeretett, hogy szembe ment a családja elvárásaival, és megkérte a kezedet 17 évesen... Igen, még mindig ő áll itt előtted, és eszem ágában sincs szégyellni magam ezért - néztem  a szemébe dacosan.
- Arra pedig, hogy mindaz elég neked, amit a mostani barátod nyújt, csak azt tudom mondani, hogy kötve hiszem... de talán magaddal is sikerült elhitetned, hogy így van... ki tudja... - mondtam elgondolkozva, majd ismét belekortyoltam a boromba.
- Lehet, hogy ez most így egyszerre túl sok volt neked. Megértem. Van még időnk, ha gondolod lepihenhetsz a vendégszobában, és vacsorakor beszélgetünk újra - vetettem fel nagylelkűen.
- A szoba az emeleten van, rögtön balra. Ja és remélem felesleges is mondanom, hogy a kúriából képtelenség dehopponálni, vészjelzést leadni, vagy patrónussal üzenetet küldeni... Lustán a hall felé intettem, hogyha el akarna vonulni, tudja, merre kell menni. A bejárati ajtóval szemben kapott helyet az elegáns csigalépcső, ami aztán az említett emeletre vezetett.

- Fogd be - vágott vissza keményen Liah, amin egyáltalán nem lepődtem meg. Éreztem, hogy szépen lassan kihozom a sodrából, és valahol, ha őszinte akartam lenni magamhoz, ez is volt a célom. Kettőnknek ugyanis csak akkor volt esélye, ha mindketten levetjük a maszkot, amit időközben magunkra húztunk. Én ezt azzal, hogy vállaltam előtte az érzéseimet, és hogy mit - vagyis kit - akarok, úgy éreztem, megtettem. Nem tagadtam semmit sem, és pontosan tudtam, hogy neki sem kellene... Nem kéne szégyellnie vagy megtagadnia azt, amit korábban irántam érzett, és ami közöttünk volt. Valahol mégis azt éreztem rajta, hogy ezt teszi... Tagadásban él. Még maga előtt is tagadja, hogy szeretett... Hogy ami történt, megtörtént. Hiába tárulkoztam ki előtte, ez nem volt elég...
- Felesleges… Ahogy ez az egész is - intett közénk látványosan. - Eszem ágában sincs elvonulni a “szobámba” és vacsorára engedelmesen leülni melléd az asztalhoz, ha “átgondoltam” a dolgaim… - vágott vissza olyan vehemenciával, ami kicsit elgondolkodtatott. Egy pillanatra felmerült bennem, mi van, ha ez az egész terv mégis csak zsákutca... Ha ezzel nem hogy nem közelítem magamhoz, hanem eltávolítom őt... Dühös lettem, amiért Ceasar mesterkedése miatt hosszú éveket elvesztegettem, és ez ahhoz vezetett, hogy nem csak hogy nem lehettem vele, de már... kezdtem érezni, nem is ismertem őt.
A torkomon akadt hát a szó, inkább beleszívtam a cigarettába, és a megszokott mozdulatban kerestem menedéket. Igen, ez jó... Ez kiszámítható... Nem úgy, mint...
- Azt gondolod, hogy ez túl sok nekem? - lépett felém lassan, majd vette el a kezemből a bort, úgy, hogy én sóbálvánnyá váltam, mint akit telibe talált egy petricificus totalus.
- Édeskevés - lehelte az arcomba ijesztően közelről... Ijesztően... közelről... Nem bírtam magammal és újból előre hajoltam, hogy... igen... hogy... De ekkor:
- Ettől sokkal, sokkal keményebben kell dolgoznod, ha újra magad alá akarsz gyűrni - nézett rám úgy, olyan éllel, hogy tisztán láttam megpattanni a realitást azokban a barna íriszekben. Most, hogy ilyen közelről átéltem ezt, beugrott, mikor láttam már ezt rajta... Aznap, amikor közöltem vele, hogy soha nem szerettem, és Lorien lesz a feleségem... Amit akkor érzett, azt a fájdalmat, amit okoztam neki, most ugyanannyira, hacsak nem többszörösen éltem át.
Szúrást éreztem a gyomromban meg a hátamban, a fejem kegyetlenül hasogatott, s a világ forogni kezdett velem, úgy, hogy én egyenesen beleszédültem.
Az érintése csak hab volt a tortán, és amit ezek után mondott, teljesen megsemmisített.
- Már nem izgat az egód, az, hogy boldoggá tegyelek a saját életem árán is… Tudod hányszor próbáltam meg elvenni az életem, amikor épp nem akartál? Azt éreztem, hogy értéktelen vagyok, ha már nem szeretsz - nevetett fel kétségtelenül hisztérikusan.
- Valójában hálás kellene legyek Ceasarnak, hogy megmentett tőled, hogy megadta a lehetőséget, hogy kibújjak a buborékból, amiben tartottál, ahol csak te léteztél nekem. Segített, hogy megtaláljam magamban azt a nőt akivé mára váltam és többé nem fogok megelégedni kevesebbel, mint amit megérdemlek. Nem fogok emlékeket hajhászni és nem fogok behódolni a fenyegetőzésednek sem - hajtotta közelebb a fejét az enyémhez, s verejtékező homlokom az övén megpihenve lelt menedéket. Orraink összeértek, finoman, játékosan, mint régen. Csak egy pillanatra... Közelebb hajoltam, hogy... már majdnem áthidaltam a közöttünk lévő távolságot, s az általa kilélegzett levegőt szívtam magamba, mint valami függő... Átöleltem, magamhoz szorítottam, s ha nem húzódott el, akkor puhán megcsókoltam, úgy, mint régen... mint az első csókunkkor. Egy pillanatra hagytam, megengedtem magamnak az illúziót, hogy sikerült, hogy újra az enyém lesz, s én az övé...  De mint tudjuk, az illúzió drága mulatság, s sosem tart addig, amíg szeretnénk.
 - Ha úgy tartja a kedved persze örökké itt tarthatsz, de a szívemet így nem fogod megkapni, Leon - suttogta felém olyan megfejthetetlen érzelmekkel teli hangon, amibe belerázkódtam. Közelsége és szavai mostanra annyira megszédítettek, hogy megtántorodtam, és néhány lépést hátrálva a falhoz dőlve leltem menedékre. Homlokom szinte gyöngyözött, levegőt is alig kaptam. Kénytelen voltam lerángatni magamról a gondosan megkötött nyakkendőt, s egy-két gombot kigombolva meglazítani magamon a fekete selyeminget is.
Éreztem, hogy elbuktam, hogy alábecsültem a helyzetet.... Bár materiális szinten mindenre felkészültem, a legerősebb védőbűbájokkal láttam el a kúriát, s beszereztem mindent, ami szem szájnak ingere lehet... Lelki szinten nevetségesen felkészületlenül érkeztem ide, az oroszlán barlangjába. Ahol terveim ellenére most nem a vadász, hanem a vad voltam. Liah kénye-kedvére játszott velem, azt tett velem, amit csak akart. Én akartam bezárni őt, de helyette ő zárt be a saját magam által felépített börtönbe azzal, hogy szembesített önnön hibámmal... Egy egyszerű, mégis hihetetlenül kézenfekvő hibával: nevezetesen, hogy nem vettem figyelembe, hogy a nő, akit szerettem egykor, már nincs többé. Liah végzetesen és visszafordíthatatlanul megváltozott... És aki előttem állt, nem látott másnak, csak egy elcseszett seggfejnek, egy pszichopatának, aki tőrbe csalta, hogy visszakapja a rég elvesztett életét... Mily nevetséges is lehettem számára... A szörnyeteg, aki kétségbeesett lépésre szánja el magát, hogy újra szeressék... Lassan siklottam le a földre, hátamat a hideg falhoz súrolva, hogy aztán térdeimet felhúzva görnyedjek előre. Már a dohány sem volt a segítségemre, ott füstölgött a kezemben, hasztalan. Nevetni kezdtem, saját szánalmas gondolataimon és érzéseimen nevettem... mit nevettem... keserűen röhögtem magamon. S amikor úgy éreztem, kiröhögtem a vakbelemet is, félve, vágyakozva a szemébe néztem.
 - Nincsen jogod hozzám többé és ez az amivel Dorian tökéletesen tisztában van. Hogy nem azért vagyok az övé, mert ez jár neki, hanem azért mert én akarom és remélem, hogy veled ellentétben… ő ezt soha nem fogja elfelejteni - tett pontot az i-re a nő, aki a mindenem volt.
Lassan gördültek ki a jégkék íriszeken a könnycseppek, hogy arcomon végigfolyva, a galléromon foglaljanak helyet. Szégyelltem magam miattuk, mégsem tudtam visszatartani őket. Létezik? Létezik, hogy a szerelmünk, ami számomra tökéletes volt, számára csak valami elcseszett emlék? Nem más, mint gyűlölt teher, aminek örül, hogy így ért véget? És boldog, hogy most végre önmaga lehet... nélkülem.
 - Bassza meg - suttogtam, majd a pálcám után kutattam, s mikor megtaláltam, néhány bonyolultabb mozdulat és halk mormolás után, hangosan nyikorogva tárult ki a bejárati ajtó. Még mindig könnyezve, a földre meredve voltam csak képes kimondani, amit éreztem:
- Látom már, hogy ostoba voltam... Nekünk túl késő... Számodra mindez csak valami beteges játék, semmi más... - szenvedtem ki magamból keservesen. - Az én Liah-m... nincs többé - remegtem bele a fájdalmas igazságba. Mikor végül elfogytak a könnyek, a dekké égett, parázsló cigarettát élvezettel mártottam a kézfejembe. A sistergő bőrömet látva végre visszarántottam magamat az önsajnálat dagonyájából... Ahhh... ez kibaszottul jól esett...
- Menj csak, légy szabad - búcsúztam el tőle behunyt szemmel, bár lehet addigra már hűlt helye volt rég.