|
Cím: Líra Írta: Arelia Tobervic - 2020. 10. 11. - 00:23:49 Paul Verlaine: Őszi chanson Ősz hegedűl Szünetlenűl A tájon S ont monoton Bút konokon És fájón... S én csüggeteg Halvány beteg, Mig éjfél Zeng, csak sirok, S elém a sok Tűnt kéj kél... Oh, múlni már, Ősz! húllni már Eresszél! Mint holt avart, Mit felkavart A rossz szél... Tóth Árpád Cím: Re: Líra Írta: Arelia Tobervic - 2020. 10. 11. - 20:05:10 Zákányi Bálint: Huszonharmadik húsvétom A látóhatár egyszerre kitágult egész a halálomig. Mától kezdve tudom: feltámadhatok. Cím: Re: Líra Írta: Arelia Tobervic - 2020. 10. 13. - 20:50:25 Radnóti Miklós: Két karodban Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem. Cím: Re: Líra Írta: Arelia Tobervic - 2020. 10. 26. - 12:54:14 Babits Mihály: Haláltánc Ha a pusztán zug a tél és kopogva hull a dér, fázó farkas éhen ordít, a hideg fogat csikordít, köddel rémes a határ s száll a téli vad madár: mikor megfagy mind a vágy s meleg vacok édes ágy s künn a köd fehér tejébe aranytojást ver a hold: akkor ébred régi rémem, mint a sírból kel a holt. Lepedősen és fehéren. - Jöjj csak, régi, régi holt, úgyse félek tőled, vesd le lepedődet! - Úgyis lelkem puszta táj, hol jó lélek egy se jár - nem, még a madár se jár. Úgyis szívem temető, lidércfénnyel fényes, ahol még a fű se nő s hantja kénnel kénes. Úgyis lelkem puszta táj, hol jó lélek egy se jár, élve trónol a halál, jöjj csak, jöjj el, rossz madár, vesd le lepedődet, vesd le bőröd, husodat, hadd szorítom csontodat, meztelen csípődet! Jár a tánc és zörg a csont: így se félek tőled; jöjj, öleld meg, régi csont, régi szeretődet. Fagy ölelget, csont a lánc: borzalomban, kéjjel - jár a csont és zörg a tánc - hadd fürödjünk éjjel. Honnan tudom, hogy te jössz? megtelefonáltad. Lelkemen át utadat régen megcsináltad. Felriasztott éjeken telefonod hangja: bal fülemben élesen csendült rémharangja: Halló! Halál! jöjj csak, jöjj el, régi csont, úgyse félek tőled, jöjj, öleld meg, régi csont, régi szeretődet: Vesd le lepedődet. - Cím: Re: Líra Írta: Arelia Tobervic - 2020. 10. 29. - 22:59:36 Bódás János: Idegenvezető A megunt utat újra unva járja és ugyanazt az egy leckét darálja. Paloták, szobrok, műemlékek, parkok... Körülötte bábeli tömeg harsog. Most áll velem az utcaszögleten kettesben és így vall keservesen: - Álomban mindig egyedül megyek oda, hol nincs más, csak erdők, hegyek, folyók, tavak és napsütötte rétek, hol jámbor barmok némán legelésznek, nyúl farka villan, gyík szalad cikázva, kisborjú döfköd anyja oldalába s élet van! Ezer, tarka változatban, s a természet alkotja halhatatlan műremekeit: lepkét, kis fűszálat és nincsen hozzá semmi magyarázat. Az ember jár, áll, vagy tán térdre hull, s csak néz, csak néz, és ámul szótlanul. 1968 Cím: Re: Líra Írta: Arelia Tobervic - 2020. 11. 08. - 04:42:35 Dobos Hajnal: Nekrológ Kardjukba dőltek mind a fűzek Villog a nyárfák fonák-ezüstje Felforr az ég - nyár az üstje Két almalevél között, épp ahol hintáz egy méla pók, mint aki játszik - a világmindenség kilátszik Három nap, három éjen úgy húzta egy tücsök a boldogság zengedelmét - szép mese - hogy egyik reggelre éhenhalt bele Tegnap temettük. "Dalától meg ne váljon..." - fohászunk: tisztesség a hitnek - "...az örökkévaló bogár-túlvilágon." Költő, ha elmégy e kupacka mellett, ne mondd: Szegény bolond tücsök! Nem szegény az, aki énekelhet. Cím: Re: Líra Írta: Arelia Tobervic - 2020. 11. 26. - 01:08:32 Lexa: Egyformák vagytok Könnyebb hátulról, mint szemből. Könnyebb pusztítani, mint teremteni. Könnyebb önzőnek lenni, mint önzetlennek. Könnyebb lopni, mint kitalálni. Könnyebb becsmérelni, mint kreatívnak lenni. Könnyebb elmenni, mint bocsánatot kérni. Könnyebb otthagyni, mint helyrehozni. Könnyebb szívtelenek lenni, mint okosnak. Könnyebb ellenségnek lenni, mint barátnak. Könnyebb ölni, mint életet adni. Könnyebb gyűlölni, mint szeretni. Ezért, inkább járok tovább egyedül A földön, minthogy a pokolhoz Vagy a mennyhez tartozzak. Cím: Re: Líra Írta: Arelia Tobervic - 2020. 12. 11. - 18:11:44 Csokonai Vitéz Mihály: Konstancinápoly Amint a Bosporus Európát mossa, Másfelől Ázsia partjait csapdossa, Itt büszke habjai dicsekedve folynak Kevély fala alatt Konstancinápolynak, E másik Rómának pompás düledéki Borzasztó árnyékot bocsátanak néki. De jöszte be, Múzsám, a városba velem, Téged nem rettenthet itt semmi félelem. Mennyi kincs, óh Múzsám! mely sok gyöngy s patyolat, Mennyi nép, melyet visz csak egy parancsolat! A tágas utcákon sok veres selyembe Őltözött törökök találkoznak szembe. Kevélyen ugratják az arabs paripát, Szíván ázsiai dohánnyal tőlt pipát. Csillámló kardjoknak gazdag brilliántja Az olcsó aranyat megvetéssel szántja. Itt néz ki egy dáma, de irígy fátyola Minden szépségeket tőlünk béburkola. Jer, Múzsám, láthatsz még sok száz szebbet szembe, Hogyha bémégy ama firhangos hárembe. Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka, Amelyben csirippol a császárnak titka. Oly templomsekrestye, melyben a zultánnak Erőt, egészséget sok hívek kívánnak. És ha érkezése hallatik Szelimnek, Sok száz előkontyú turbékol egy hímnek. Mikor excerpálni akar únalmába, Bémegyen e dáma-bibliothékába, Hol sok ázsiai pergamen membrána Író pennájának megnyílni kívánna. De kisiess, Múzsám, mert majd a császárnak Dactilust éneklő múzsáihoz zárnak. A szemfűl heréltek utánad zúdulnak, Jer más oldalára a fénylő Stambulnak. A roppant templomok, nézd, miként kérkednek Nevével a bennek lakó Muhamednek! Amelyekbe sok szent bőgéseket halla Az ezekben igen gyönyörködő Alla, Ki örűl, hogy nevét a felhőkre hányja Zőld selyem turbánban fénylő muzulmánja, S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán, Szentebb lesz az ilyet ígérő Alkorán. Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek, Melyek a fellegek közé rejteztetek! Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja Fényével az égi holdak számát toldja. Óh, e népre, óh mely sűrű felhőt vona A szentség színével bémázolt babona! Denevér babona! bagoly vakbuzgóság! Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság? Míg űlsz a királyok koronáján, kincsén? A vitézek kardján s a népek bilincsén? Míg az emberi nem hajdan a természet Együgyű keblében nyugva heverészett, Nem emelted még fel kiáltásod szavát, Hogy keresd a vak éj fiainak javát. Boldog volt a világ s e hiú szó: Szentség, Nem volt a legszörnyűbb gonoszokra mentség. Állott a Természet örök építménye, Élt az emberiség legszentebb törvénye. De miólta ennek sok romlást szenvedett Oldalába raktad, bal madár! fészkedet: Azólta számodra rakja a lenyomott Értelem azt a sok felséges templomot. Azólta adja ki a kenyért házából, Kikapván éhhel holt kicsinyje szájából A szent névre vágyó, balgatag anya is, Hogy tudjon mit rágni dervised foga is. Sok bolond kiadja utolsó fillérét, Leteszi a mennynek árendáját s bérét, Hogy mikor az óltárt építik számodra, Kecskeszőrt vihessen ő is óltárodra. Nappali altodban látsz ezer álmokat S éjjel a népek közt húholod azokat. Jőjj ki a nappali fényre, hadd láthassunk, S mennyei képedet látván, imádhassunk. Te a vak homályban rakod a templomot És onnan ígéred a paradicsomot, S csak bétolongjanak hozzád a moséba, Az észt és a virtust hagyod csak kardéba. Hát már hogy valaki bőjtölget pénteken, Hogy étlen s mezítláb jár a szent helyeken, Olyan nagy érdem-é egy-két liturgia, Hogy az ember azzal lehet Isten fia? S hogy paradicsomba és mennybe részt vegyen, Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen? Külömben nem lehet idvezűlt törökké, Ámbár emberséges ember volt örökké. Egy paradicsomot magának így tetet Minden nemzet s abból kizár más nemzetet. Természet! emeld fel örök törvényedet, S mindenek hallgatni fogják beszédedet. E kézzel fogható setétség eltűnik, Az éjnek madara húholni megszűnik. Egy jóltévő világ a mennyből kiderűl, S a sok kigondolt menny mind homályba merűl. Ah, ti máris abból fakadt indúlatok! Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok. Emelkedj fel, lelkem! - előre képzelem, Mint kiált fel szóval egyet az értelem, S azonnal a setét kárpitok ropognak: A szívről az avúlt kérgek lepattognak; Tárházát az áldott emberiség nyitja, Édes fiainak sebeit gyógyítja; A szeretet lelke a főldet bételi, S az ember az embert ismét megöleli. Eloszlanak a szent s a panaszos hangok, Boldogító érccé válnak a harangok. Azzal sok száz embertárson segítenek, Amin most egy cifra tornyot építenek. Siess, késő század! jövel, óh boldog kor! Én ugyan lelketlen por leszek már akkor, De jöttödre vígan zengem énekemet: Vajha te csak egyszer említnél engemet Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle, Nemes útálással halnék ki belőle.
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |