|
Cím: Szösszenetek Írta: Arelia Tobervic - 2020. 10. 15. - 05:21:52 "A legutoljára szirmot bontó virágok állják legjobban az őszi fagyokat." Őszi látogató Arelia egy barackszínű szatén ruhát vesz fel, enyhén dekoltált kivágással, melynek anyagát elszórtan hímzett selyem virágminták díszítik. Hozzá illő krémszínű szalaggal köthetős kalappal és ugyan ilyen színű horgolt, puha, vállkendővel és csipke kesztyűvel. A konyhában összekészít egy kosarat, amit a karjára vesz, a lila esernyőjével együtt, majd odalép a nagy tűzhelyhez. Kivesz a fali csészéből egy kis maroknyi hop-port, beáll a kandallóba, majd ahogy maga alá szórja a port, határozottan és artikuláltan ejti ki a szavakat: - Mungo Ispotály! – Smaragd lángok csapnak fel és nyelik el az alakját és a következő pillanatban a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály előcsarnokában lép ki a Hop Hálózatból. Besétál az intézménybe, beköszön a kartonozóba, mire a betegfelvételi személyzetis csak int neki, jelezve, hogy menjen csak, hiszen nem először jár itt. Átsétált a várótermen, ahol különféle bajokban és szimptómáktól szenvedő betegek ülnek. Van olyan varázsló, amelyiknek virágok nőttek ki az orrából, olykor-olykor tüsszentve, szirmok szálldosnak körülötte. Egy boszorkánynak a fejéből karral együtt egy kéz nőtt ki. Néhány beteg különféle hangokat hallatva beszél vagy önkéntelenül kiáltozik. Ezek közül az egyik varázsló néha felkel, kitátva a száját s hajókürt hang tör fel a torkából. A széksorok között citrus-zöld taláros gyógyítók járkálnak csíptetős írótábláikra jegyzetelve és kérdezgetve a pácienseket a tüneteikről, mindegyikük azonos jelvényt visel a mellkasán; egy keresztbe tett varázspálcát és lábszárcsontot. Közülük Arelia egy mosollyal, fejbiccentéssel vagy egy jó napot-tal üdvözöl egy-egy varázslót vagy boszorkányt. A teremből kiérve, csak egy pillantást vet a tájékoztató táblára és az épület belső udvarán át, megy is a Varázslati Traumák osztályára, ahol a krónikus rontásokat, ártásokat és a helytelenül alkalmazott bűbájokat kezelik. A kórtermek mellett elhaladva a betegszobákhoz sétál és megáll az ötvennégyes számúnál. Bekopog, majd kisvártatva benyit. - Szervusz apa! – Köszön rá Mr. Tobervicre, aki az ablak melletti ágyban ül és egy könyvet olvasgat. Amint meglátja lányát félreteszi a kötetet, felkecmereg az ágyról, hogy fogadja, de zavartak és esetlenek a mozdulatai is. - He-helló kedvesem… izé... – Látszik, hogy nem is tudja, mit mondjon neki. - Arélia. – Segíti ki türelmesen apját, lágy mosollyal az arcán. Aki a tarkóját vakarva áll előtte csíkos pizsamában, kék frottír köntösben és barna kockás papucsban. - Arélia, ez az, hát persze, Ari! – Kapva kap a nevén és igyekszik ismét megjegyezni elismételve, már vagy századszor. - Jól van, nincs semmi baj. Gyere menjünk le az udvarra! Hoztam ezt-azt. – Emeli meg William felé a kosarát. – Ezt vedd fel, kicsit csípős már kint az idő. – Mondja, miközben egy pokrócot vesz el az ágyról és apjának nyújtja. - Miért jársz még be ide? Azt mondták, hogy sose leszek már a régi, nem fogok emlékezni. – Keletlenül elveszi a takarót, zavarja, hogy a lánya úgy kezeli, mint valami vén trottyos apókát. - A gyógyítók sem tudhatnak mindent. Különben is, olyan rossz, hogy olykor-olykor meglátogatlak s valaki a tájadra néz? – Arelia int a fejével, hogy menjenek már, a beszélgetést a folyóson is tudják folytatni. - Nem, de nekem ez olyan kellemetlen, hogy nem tudok rólad semmit és nincsenek emlékeim a családról sem. – Mondja William, ahogy elindulnak a szobából, a földön maga után húzva a pokrócot. - Én emlékszem és sose felejtek. – Szúrja oda apjának a replikát. - Igen, de azok a te emlékeid, az enyémek meg... - Felszínesek? Kaotikusak? – Veti közbe Arelia. - Nem! Nincsenek! Hányszor mondjam már!? – Emeli fel a hangját. – Nem tudok a lányomként tekinteni rád, mert nem érezlek annak. Felfogod, hogy milyen érzés ez? Amikor emberek állítják magukról, hogy ismered őket közben meg, nem. - Tudom, mondtad már. Akkor tekints rám, mint egy jó barátra és ismerj meg újra! – Mondja és belekarol apjába. Közben leérnek a belső udvarra, ami teljes egészében parkosított, a hosszabb távon bentlakó betegek kényelme miatt és a látogatók kedvéért is. Melyet itt is az őszi évszakhoz illő természeti pompájába öltöztetett az idő; a faleveleket hullató fáival, a fanyar talaj menti illatokkal, a színesebbnél-színesebb levelekkel, amik megülnek a fűszálak között, míg egy fuvallat vagy az erre sétálók el nem sodorják vagy fel nem kavarják ezeket a színes elhullajtottakat. Kellemes, késő délutáni, lágy napfényben fürdik az udvar, ahol vannak padok a kaviccsal felszórt ösvények mentén s kis kettes kialakításuk asztalkák is, de még van egy olyan csobogós-kattogós szerkezetű, bambuszból készült szökőkút is, egybeépített madáritatóval. Lány és apa leülnek egy asztalkához. Arelia a kosárból kivesz egy sakktáblát és az asztalra helyezi. - Jaj, tudod, hogy utálok varázslósakkozni, nincs is türelmem hozzá. – Mondja William, miközben a hátára kanyarítja a pokrócot. - Nem baj, ez legalább serkenti az agyműködést. – Közli az apjával, miközben rendezgeti a bábukat. – Én kezdek. – Mire apja csak megadón hallgat. Miután elkezdik a partyt, Arelia a kosárból szendvicseket szed elő, hogy sakk közben falatozzanak. Egy ideig nem beszélgetnek, csak játszanak és elnézik a táblán mozgó figurákat. - Gyalog, az E5-re! – Adja az utasítást a bábujának, de a tábla helyett most az apjára néz. – Mr. Gatwyckkel találkoztál ma? – William értetlenül felvont szemöldökökkel rápillant. - Kivel? A nevek… tudod. - A felelős gyógyítód. Floyd Gatwyck. - Nem. De miért kérded? – Engedi le apja a szája előtt összetett kezeit. - Oh, semmi, semmi. Csak miattad. Tudod, hogy vagy? Meg hát, ő hogy van? – Hadarja Arelia gyorsan el a magyarázatot, majd el is hallgat. William töprengőn figyeli lányát. - Huszár, a G6-ra! Csaknem tetszik neked, ez a Mr. Gatwyck? - Nem, dehogyis, hova gondolsz, nem is ismerem, csak szoktam vele flörtölni. Ekkor az egyik figura felemelkedik és leveri a másik sakkbábut. - A legutoljára szirmot bontó virágok állják legjobban az őszi fagyokat. – Szólal meg William. - Ez meg honnan jött? – Kérdi meglepve Arelia. - Nem tudom, csak beugrott valahonnan. – Válaszolja az apja. - Hát nem emlékszel? Ez egy könyvből van, amiből mindig felolvastál nekem. Mr. Tobervic tűnődve néz rá. - Nem emlékszem. - Hmm. Vezér, az E2-re! – Apjára pillant. – Anyáról nem is kérdezel? – Csipke kesztyűs kezeivel finoman megtámasztja állát. - Mi? – Zavartan néz vissza lányára. – Ja, dehogyis nem. Lara, hogy van? - Cara! Carának hívják. Ekkor, Arelia bábja levágja William sakkfigurájának a fejét, ami kigördül a sakktábláról. - Igen, Cara. – Vágja rá helyeslőn apja, hiszen, mit lehet erre mondani. - És sakk-matt. – Mire apja először értetlenül néz a táblára. – Elutazott, Lorenzo bácsit ledöntötte a lábáról a köszvény és… Mr. Tobervic felemeli a kezeit. - Jól van nyertél. De Cara, hogy van? Arelia apjára mosolyog. - Ő jól van, bár sosem mondja, de fáradt s hiányzik neki a másik lányod. – William erre nem tud mit felelni, ezért csak hallgat. Arelia, pedig nem is vár választ, esernyőjéből kiveszi a pálcáját, suhint egy apró kört vele, majd a figurák összeállnak és a dobozba rendeződnek, amit összecsukva eltesz a kosárba. Majd karonfogva visszakíséri apját a szobájához. Elköszönnek és visszasétál a parkon keresztül, a várótermekhez, ahol talán még többen vannak, mint amikor ide jött. A kartonozónál elköszön és a Hop hálózattal haza megy. Cím: Re: Szösszenetek Írta: Arelia Tobervic - 2020. 10. 21. - 00:23:38 Őszi levél anyámhoz Az előtérben álló óra tizenkettőt üt. Arelia a nappaliban ül a szófán, éppen csak egy pillanatra emeli fel a fejét, hogy a hang irányába tekintsen, mintha csak láthatná az elsuhanó perceket, hogy lepillantva tovább lapozgassa akadémiai évkönyvét. Az óraszerkezet ódon hangján háromszor szólal meg, mely az egész házban visszhangzik. Aztán az álló-óra elhallgatva kattog tovább, hogy csendesen mérje az idő múlását. Néhány évfolyamtársánál hosszabban elidőzik a mozgó fényképeket nézegetve. Hol tűnődő tekintettel mosolyog, hol csak az ujjbegyeivel érint meg egy-egy fotográfiát, persze olyan személy is akad, nem is egy, aki felett rossz szájízzel vagy csak érdektelenül siklik át a tekintete. Összecsukja az évkönyvet, felhúzott lábbakkal ült eddig, combjainak támasztva a könyvet, két díszpárnának nekivetve hátát. Felkelvén az ülőalkalmatosságról, könnyed kis bolyhos papucsaiba csúsztatja lábait. Vasárnap van, a napfény lágy hangulattal, kellemesen világítja be a helyiséget. Arelia hétvége lévén, mellőzve a fűzőket és a mutatósabb ruhadarabokat, itthoni viseletként egy fehér magasított nyakú blúzt, egy sötétkék, hosszú szoknyát visel, amit egy vékony szolid csatdíszítésű övvel rögzít a derekán, ondolált haja egy csavart kontyba feltűzve. Jól lehet, elmúlt már dél és sok család éppen most ül össze a vasárnapi ebédhez, de Arelia most egyáltalán nem éhes. Visszateszi az évkönyvét a könyvespolcra, átvág a nappalin és bemegy a dolgozószobájába, hogy a több fiókos íróasztalból pergament, pennát és tintát vegyen magához. Visszasétál a nappaliba, most nagyobb kedve van itt megírni a levelet, mintsem, hogy az íróasztalnál a széken görnyedve tegye. A levelet Carának szánja, hogy hírt adjon magáról, és hogy felőle és a kanadai rokonok felől érdeklődjön. Két napja is már, hogy anyjától bagoly jött, de Arelia még nem válaszolt, mert egyszerűen nem volt rá hétköznap ideje, sem kedve, hogy levelet írjon. Leülve, a szófa melletti kis asztal fölé hajol, végigsimít a pergamenen, a pennát néhányszor a tintába merítve róni kezdi a sorokat. Drága anyám, Röstellem, hogy csak most írok neked, de nem igazán volt eddig időben rá érkezésem. Tudod nem is olyan ez auror szakma, ahogy vártam. Sokszor érzem úgy, mintha láthatatlan falakba ütköznék, mintha a balsors nem akarná, hogy haladjak. Ti hogy bírtátok apával, és a minisztériumi teendőket? Képzeld, kaptam egy esetet, az Elliot O'Mara ügyet, tudod, akiről írtak az újságok is. Egyelőre még nem mondhatok semmi biztatót az ügymenetről. Jut eszembe voltam bent apánál a Szent Mungoban. Még mindig rémes állapotban van. A nevemet se képes még mindig megjegyezni. Kérdeztem rólad is, a tiédet majdnem eltalálta, de képzeld volt egy emlékfoszlány, ami bevillant neki, viszont nem tudta honnan. Varázslósakkban is talán fejlődött valamit. Legközelebb szerintem felkeresem a gyógyítóját, Mr. Gatwycket a további lehetőségekről, az állapotát illetően. Képzeld… Itt félbehagyja az írást, mert Ludmilla ugrik fel hozzá, hogy gazdasszonya figyelmét és simogatását vonja magára. Arelia párszor megcirógatja macskáját, amit a cica elégedett, lapos pislogásokkal nyugtáz, mintha ez a legtermészetesebb módon kijárna neki és Arelia csak azért létezne, hogy ezt tegye, amellett, amikor felszolgálja neki az ennivalóját. Ludmilla eme felsőbbrendű elgondolásától hajtva, éppen gazdasszonya ölébe készül betelepedni, mert hát hol máshol lenne a legkényelmesebb egy kis délutáni szunyókálásra. Arelia azonban maga mellé teszi Ludmillát, mivel az alacsonyabb asztalnál nem tud írni macskával az ölében és amúgy sem akar itt ülni egész délután, hogy a cica rajta aludjon. Ludmilla, eme elutasításra kissé dölyfösen felszegi fejét, de azért mellette összegömbölyödik, mint valami nagy vörös kucsma. Arelia pedig tovább írja a levelet. …egyik éjjel Melirával álmodtam, nem is tudom, hogy igazán álom volt e, mert olyan valóságos volt, mintha álmomban jött volna vissza a túlvilágról, hogy beszéljen velem, de olyan furcsa is volt, mert meg sem szólalt, csak mutatott egy irányba, egyenesen egy sziklafalnak. Én meg csak néztem rá kérdő tekintettel, hogy mit akar, menjek neki fejjel a falnak, vagy mi? Aztán megingatta a fejét huncutul mosolyogva, kezét a mutatóujjával a szája és az orra elé tartva, mintha csak azt mondta volna, hogy maradjunk csendben. Már azt hittem, hogy obscurussá válik, mint szinte minden álmomban, de aztán csak annyit suttogott, hogy minden rendben lesz. Aztán eltűnt a sziklafalban és felébredtem. Remélem, a levelem jó egészségben talál, ahogy Lorenzo bácsit se gyötri már a köszvénye. Kérdezném, hogy ugye minden nap használod a szemkenőcsöt, amit kikevertetett a gyógyítód, de láttam, hogy a fürdőszoba polcán „felejtetted”. Pedig a lelkedre lett kötve, hogy használd. Na mindegy, ezt majd itthon megbeszéljük. Iza nénit csókoltatom, mond meg neki, hogy belátom igaza volt, hogy nagy hasznomra lesz a tőle kapott óraékszer. Szeretettel csókol és ölel, lányod Arelia Arelia átolvassa a levelet, majd összehajtja és visszasétál a dolgozószobába, hogy elpakolja a tintát és a pennát. Ludmilla álmosan, némi szemrehányással emeli fel a fejét és pislog utána, majd egy nagyot ásítva dugja vissza fejét a mancsai közé. Arelia a levéllel a padlásra ered, hogy elküldje anyjának, amint felér a lépcsőn szörnyű látvány fogadja, mert a családi baglyuk a vén Vilmos hever dermedten, élettelenül, üveges szemekkel az egyik tartógerenda tövében. - Vili! – Szól Arelia elhaló hangon. Lekuporodik és az ölébe veszi a holt gyöngybaglyot. Még Arelia nevezte el, méghozzá ötletesen apjáról. A madár felett eljárt az idő, kiszolgálta az idejét. Megcirógatja a tollait, lecsukja szemeit. Leviszi a padlásról, magához veszi pálcáját és kimegy a ház mögötti kis kertbe. Kinéz egy részt, az egyik fa tövében, suhint egyet pálcájával, mely hatására egy kis gödör keletkezik. Belefekteti Vilmost, eligazgatja a szárnyait és tollait, majd másik pálcalendítéssel egy földhantot emel az elhullt madárra. Megkönnyezi a tollas állatot, Arelia már csak ilyen szentimentális, ami felett más érzéketlenül, egyszerűen napirendre tér, nos ő hajlamosabb akár egy jószág elvesztése felett is hosszabban elidőzni. Egy kicsit még áll ott, majd kitörölve könnyeit szemeiből visszamegy a házba. Előveszi a levelet, ahogy nézi: Ezt biztos nem írom meg anyámnak. Aztán azon gondolkodik, hogy elkéri az egyik szomszédtól a baglyukat, de aztán úgy dönt, hogy inkább bemegy a városba. Átmegy a szobájába és felöltözik, magára ölt egy rózsaszín, szatén sétálóruhát, hozzáillő tollas kalappal és az esernyőjéhez való lilás köpenyt és finom kendőt. Kimenve a ház elé, még az előtéri járdáról sem lép le, amikor egyszeriben hopponálva eltűnik. Arelia a Foltozott üstbe sétál be, int Tomnak, a púpos, kopasz fogadósnak, aki biccentve fogadja a belépőt. - Áh, Miss Tobervic, örvendek. Örömömre szolgál, hogy újból láthatom. Megvendégelhetem egy tál borsó levesre? – Szól nyájas vendéglátós hangján Tom. Arelia csak int a fogadósnak, halvány mosollyal. - Üdvözlöm Tomas! Nagyon kedves, de nem kérek, más intézni valóm van most. – Mondja kedves hangján, de nem mintha egyáltalán kérne, mert közszájon forgó szólás, hogy a Foltozott Üst borsó levese „előbb esz meg téged, mint te őt”. Miss Tobervic már a hátsó kis udvarba is lép, hogy a megfelelő téglákon végigkoppantva, bemenjen az Abszol útra. Nézelődve sétál a kirakatok között, nagy a jövés-menés itt, sokféle boszorkány és varázsló költi itt a pénzét vagy intézi a dolgait; van olyan, aki a Gringottsba igyekszik a széfjéhez, vannak szülők, akik a Czkornyai és Patzánál állnak sorba, vásárolni egy-egy lemaradt könyvet, hogy a gyerek után küldjék, aztán mások a Zsebpiszok-közben tűnnek el, és így tovább, olyan ez a hely, mintha a varázsló világ olvasztótégelye lenne. Arelia pedig, azért jött ide, hogy baglyot vegyen. Betérvén az üzlethelyiségbe kis csengőszó hallatszik, tudtára adva az eladónak, hogy vevő érkezett. A kisállat kereskedésben az alap zajszint mellett, a pult mögött csendesen hátrakulcsolt kezekkel megjelenik a boltos. - Kellemes napot hölgyem! Miben segíthetek, állhattok a rendelkezésére? – Hangzik duruzsolva az eladótól. - Egy bagolyra lenne szükségem. – Mondja Miss Tobervic, mire a boltos kezeit kifordítva int a helyiségben körbe. - Tessék, csak tessék! Nézzen körbe! Van jó néhány szép és kivételes példány. – Arelia mosolyogva biccent, majd fordul és szétnéz a futkorászó, rikoltó, hörgő, vijjogó, csaholó, kuruttyuló és nyávogó hangoktól zajos ketrecek s kalitkák között, melyek egyikében, másikában macskák, patkányok, kutyák, törpesárkányok, varangyok, hollók és különböző baglyok várják, hogy gazdára leljenek, illetve, hogy gazdájuk rájuk leljen. - Ha kegyed odapillant, ott egy palotapincsit láthat, emerre pedig egy pompás uhut; nagyobb csomagok küldésére, vagy ha ide tekint, ez egy nagyon esztétikus fülesbagoly. – Magyarázza az eladó, mint valami tárlatvezető, összegombolt mellényébe akasztva kezét, büszkén mutogatva a boltban. Arelia pillantása egy félreeső kalitkára téved. - És ő? – Kérdi Miss Tobervic és már akasztja is le a kalitkát. - Várjon kérem, vigyázzon, mert... – Terem mellette nyomban az eladó, hogy gondosan megfogva a kalitkát elvegye tőle. - Aucs! – Arelia elrántja a kezét, szájába kapja mutatóujját. - ...mert a madár csíp. Látja? – A kalitkában egy fekete tollú, jégkék szemű bagoly ül a tartórúdon, tollát riadtan borzolva és a csőrét fenyegetően összecsattintva, hogy megzavarták szendergésében. - Oh, érzem. – Mondja a megcsípett ujjára pillantva. - Nos, ő Kátya és már többször visszahozták, nem kell senkinek az undok természete miatt. Nem Önnek való jószág. Ajánlom válaszon másikat. – Magyarázza a boltos, ahogy éppen visszaakasztaná a kalitkát. - Többször visszahozták? Elviszem. - Biztos benne kisasszony? - Igen, majd nálam megszelídül, csak jól kell vele bánni, ebben biztos vagyok. – Arelia az akasztójánál megfogva elveszi a kalitkát, nem szívesen hagyná sorsára Kátyát. Az eladó bólint, nem kérdezősködve tovább, csak int maga elé engedve Miss Tobervicet, hogy fáradjon a pulthoz. Arelia kifizeti a bagolyért járó galleonokat, miközben a boltos egy szállítóvásznat húz a kalitkára, miután végzett, Arelia fogja a kalitkát, illendően elköszön, a boltos is hasonlóan s kinyitja előtte az ajtót. A hopponálás után panaszosan vijjog és verdes egyet a kalitkában Kátya, de ahogy Arelia a ház felé sétál vele, már csendben gubbaszt a húzat alatt. A lakásba belépve leveszi és a szófára dobja kendőjét és köpenyét, majd felmegy bagollyal a padlásra. A kalitkát felakasztja egy kampóra s kinyitja a tetőtéri ablakot, aztán leveszi a vásznat. Előveszi a levelet, majd az odakészített zsinegekből is levesz egyet, de aztán eltöpreng egy pillanatra. Csak meg kell írnom. Lesiet a padlásról vissza a dolgozószobába, ahol még ráírja a pergamenre: U.i.: A bagoly csíp, Kátya a neve. Vilmosnak megsérült a szárnya. Írja le a végére a kegyes hazugságot, ráér itthon is megmondani anyjának az igazat. A levelet összehajtogatva jön fel a padlásfeljárón, mikor a kalitkához lép óvatosan és lassan nyitja ki az ajtaját. A bagoly fejét ide-oda döntve nézi Areliát és a kézmozdulatait. - Helló szépség, mondanám, hogy gyere csipked meg kedvesen, ismerkedősen a kezem, de te nem az a fajta vagy, hanem inkább a hagyjál békén, ne érj hozzám és érezd magad megtisztelve, hogy megfoghatod a lábamat típus vagy. Igaz, Kátya? – Arelia halkan beszél, amit mond csak a bagolynak szól. – Olyan vagy, mint egy éjjeli bagoly, csak gúnyolódom egy cseppet, ha már megcsípted az ujjam. – Közben behajlított ujjával megsimogatja a hasánál a tollakat, mire Kátya figyelmeztetően eltátja a csőrét. – Nyugalom, akkor csak a lábadra kötözöm ezt a levelet, jó? A madár, mintha csak megértené, becsukja a csőrét és odatartja a lábát. - Vidd el ezt az üzenetet anyámnak, Carának Charlottetownba. – Magyaráz tovább a bagolynak, aki, amint Arelia elveszi a kezeit, kirepül a kalitkából, ki az ablakon, hogy teljesítse a feladatot. Cím: Re: Szösszenetek Írta: Arelia Tobervic - 2020. 10. 22. - 15:30:26 Kis mese - Nocsak, nocsak! – Szólt a bagoly a fán. Megrázta szárnyát, majd kiköpött egy szőrgolyó galacsint, amiben apró patkánycsontok sorakoztak. A fa két közeli ága között egy pók ült a hálója közepén, aminek szálait harmat cseppekkel gyöngyözte tele a reggeli pára. A cseppgyöngyök mindegyikében feje-tetejére fordulva csillogott a világ. A pók nem mozdult, csak figyelt és várt. - Nahát, nahát! – Csodálkoztak az arra járó hangyák is, akik még a harcukat is abbahagyták a szomszédos boly vörös hangyáival, és együtt nézték, hogy mi lehet ez. Aztán egy bokor levelére ugrott fel a tücsök is, ciripelt is egyet nem sokára, amikor látta, hogy mit néz az erdő-mező apraja-nagyja. - Mi készül, mi készül? – Jött elő az éhes hörcsög is földalatti üregéből. Kis mancsait összeérintve és a pofácskáját meg megdörzsölve. Ekkor kúszott elő a rothadó avarból a kígyó. - Mi ez a fertelem? Gyalázat! Az erdőben egy fénylő páncél hevert. A fák lobjai között beszűrődő fényt szórta szét az árnyas rengetegben, felkeltve az erdei állatok figyelmét, hiszen ez az akármi, minden volt, csak éppen ideillő nem, ezért nagyon is kirívó. - Vigyázzatok, ez az emberek kovácsolt vívmánya, nehogy belemenjetek! Még a közelben lehetnek. Talán elhagyta egy, vagy ez egy csapda, hogy elfogjanak minket. – Mondta a bagoly a rájellemző bölcsességgel és körültekintéssel. A pók erre sem szólt egy árva hangot sem, csak megpengette hálója egyik szálát, de mást nem tett. A kígyó viszont körbesiklott a vért körül, villás nyelvét szorgosan öltögetve gyűjtötte a szagot. - Nem tetszik nekem ez a nehéz, fényes fertelem. Merev, rideg és szaga sincsen. - Ezt az emberek magukra szokták venni és ebben masíroznak, harcolnak és délcegen lovagolnak. – Mondta tovább a bagoly. - Nem rám szabták, az már bizonyos. Nehéz és merő unalom. – Sziszegte a kígyó és visszasiklott a rothadó avarba, ahonnan előjött. - Rám sem és még csak megrágni sem lehet, nekem pedig fogamra való kell, izibe! – Nyilatkozta a hörcsög, majd visszafordult a föld alá. A hangyák csak tanácstalanul álltak, s néztek hol a bagolyra, a kígyóra és a hörcsögre. - Nekünk ki segít, hogy eldöntse harcunk és megjavítsa bolyunk? – Nem szólt egyikük sem, mert erre nem lehetett mit mondani. Ez a hangyák dolga, nekik kell elrendezni. - Dobbantok innen, mert még nekem is felkopik az állam. – Közölte nemtörődöm, lusta hangján a tücsök és elszökkent, talán, hogy hangolja hegedűjét. Csak a levél amin ült ingázott fel s le utána. A bagoly csak egyet csattintott a csőrével. - Áh, nekem is dolgom van, megyek is innen. Rosszat sejtek! – Aztán a bagoly szárnyra kapott és elszállt a lombok felett. Csak a pók ült még hálójában, szólni nem szólt még most sem, nem az a fajta jószág, csak arra gondolt magában, hogy lám itt van ez a fényes páncél. Lopni sem kell, törni-zúzni sem. Vér s sár sem mocskolta még. Az idő rozsdája sem mart belé. S lám nem kell egy embernek, állatnak sem, csak marad mindenki a maga mocskában. Cím: Re: Szösszenetek Írta: Arelia Tobervic - 2020. 10. 24. - 00:53:12 Levél fordultával Arelia éppen az otthona ajtaján lép ki, amikor a kesztyűijeit igazgatva, süvítést hall a magasból. Felkapja tekintetét és a szürkés-fehér felhős égbolton lát egy fekete sziluettet közeledni. A bagoly körözve ereszkedik lejjebb, hogy a fehér kis kerti kapu egyik lécére szálljon le. Kátya elrendezve szárnyait sivít még egyet, mintha csak azt mondaná, hogy itt vagyok megjöttem, nem látod, kötözd már le a lábamról ezt az izét. Arelia odasétál a bagolyhoz, aki már emeli is a lábát és amint a levél lekerül róla már tárja is ki szárnyait, hogy... - Várj, nem kérsz... …elrugaszkodva elrepüljön a kerítésről. - ...bagolycsemegét? – Egy pillanatig tűnődve néz a bagoly után. – Akkor ezek szerint nem. Miss Tobervic felbontja a levelet és ott a kapualjban elolvassa. Édes egy szem magzatom! Nagyon megörültem a levelednek, már vártam, hogy mikor írsz. Viszont, nem tagadom a baglyoddal megleptél. Honnan a fenéből szedted ezt a fura dögöt? Rajtam kívül mindenki mást megcsípet, aki a közelébe ment, hogy elvegye tőle a levelet. Csak nekem engedte, hogy mind a kétszer hozzáérjek. Lássuk csak, hogy válaszoljak mindenre, amit írtál: Lorenzo bácsi már szinte teljesen jól van. Meglepő módon a vadtörpe nyál segített rajta. Iza néni örül, hogy örömöd leled az óraékszerben. A térdét csapkodva nevetett az üzeneteden. Azzal a szemkenőccsel meg nagyon kérlek ne froclizzál, tisztában vagy vele, hogy mennyire utálom; ragacsos, büdös kence, ami szerintem egyáltalán nem is használ. Ahogy ismered a válaszomat is: különben is, jól csak a szívével lát az ember. Ha már apádnál tartunk, ő sokkal rosszabbul van, mint én. Piszkáld csak őt tovább, az ilyen egészségügyi noszogatásaiddal. Rémes az állapota? Mea culpa. Ne vedd a szívedre s ne várj tőle csodákat, tudod, hogy engem se szokott felismerni, de le a kalappal előtted lányom. Neked sokkal több türelmed van hozzá, mint nekem. Büszke vagyok rád! Nem kell szóba hoznod, tudom, hogy mire gondolsz, legközelebb majd együtt látogatjuk meg. Ami Melirát illeti, nem akarok róla beszélni, ezt már mondtam többször. Az álmod, az álmod nem tudom mit jelenthet, de nyilván nagyon benned van még Meli emléke. És az emberi elme ereje határtalan, mert álmunkban olyan helyeken járunk, ami csak a miénk. Hiányzik neked is Meli könnyedsége, csínytevései, humora és a nagy szája, amivel szinte mindenből ki tudta dumálni magát. Ahj, nem akartam róla beszélni, hát mégis ezt teszem, potyogtatva a könnyeimet. Még szerencse, hogy Iza néni ír helyettem a pergamenre. Mindig ezt csinálod az emberrel Arelia, olyan vagy, mint valami érzelmi feszítővas. Ne sértésnek vedd kicsim. Szóval, szörnyű, ahogy elvesztettük, de túl kell magunkat tennünk Melirán. Vilmos szárnya jobban van már? Viszek haza neki egy kis madárlátta eleséget. Ami pedig az aurorságot illeti. Nem könnyű aurornak lenni, a minisztérium pedig egy barátságtalan száraz hivatali hely. Kivéve, ha valamelyik irodában esik az eső. Ez magas labda volt, nem hagyhattam ki. Ne haragudj, Ari. Na, de komolyra fordítva a szót: a varázsló társadalom nagyja nem kedveli az aurorokat és nem is kapnak valami sok támogatást. Magányos és nehéz szakma, de én már akkor mondtam neked, amikor eldöntötted, hogy annak tanulsz. Egy valamit nagyon jól jegyezz meg, amit én is a saját káromon tanultam meg. Ha apád emlékezne, ezt ő is megerősítené és elmondaná neked. Szóval, ne akard egymagad megváltani az egész világot, mert nem fog sikerülni, annyit tegyél, amennyit a lehetőségeid és a képességeid megengednek. Ne hajszold teljesen feleslegesen agyon magad, olyan dolgokért, amik rajtad kívül másokat fele annyira sem érdekkelnek. Vannak dolgok, amiken egyszerűen nem lehet változtatni, el kell fogadni úgy, ahogy vannak. Ne gondold azt, hogy ezzel feladod vagy ilyesmi, nem, csupán teret engedsz, más lehetőségeknek is, esetleg, hogy másik nézőpontból, vagy megközelítésből állj hozzá egy ügyhöz. Vannak olyan emberek is, akiket nem lehet megjavítani, dolgok, amiket nem lehet helyrehozni. A szakmádban sok ilyennel találkozhatsz, de ezt ne a te kudarcodnak vedd, egyszerűen csak vannak ilyen helyzetek, emberek. Nem képesek többre, vagy nem is vágynak többre. Vannak, akik fel sem fogják, hogy mi a gond velük, mi a rossz abban, amit tesznek, aminek élnek. Nem tehetnek róla, csak nem látják, mert, ami neked rossz, az lehet nekik jó és van olyan, hogy ez fordítva is igaz. Nem kell erőltetni, csak végezd a munkád a legjobb tudásod szerint, ennyi. Az nem megoldás, hogy mások helyett megcsinálod, amit nekik kéne, mert ha nem elég, hogy elmondod, akkor sem fogják jobban tudni, ha megmutatod, netán az orruk elé teszed, hogy mit vársz tőlük. Sok emberben nincs kellő türelem az ilyen dolgokhoz, ezt el kell fogadnod. Ne gyötörd magad emiatt. Ha nem jönnek rá és nem érzik maguktól, akkor nem képesek rá vagy nem akarják. Ez van és kész, ilyen az élet. De térjünk rá az általad említett személyre; szóval a nyakadba sózták Elliot O'Marát. Ah, az a Rowle ivadék. Szentséges szar, az egy senkiházi svindler. Ismertem az apját, egy betegállat volt, Voldemort híve. Remélem, megrohadt azóta az Azkabanban. Ha rám hallgatsz itatsz vele veritaserumot, vagy ha gyorsan le akarod zárni az ügyet, akkor küldj rá Imperius-átkot. Később ha fel is jelentene a Minisztériumban, akkor kinek hinnének, neked vagy egy ilyen sötét mágusnak? Persze, utóbbit, mint az anyád javaslom, de mint nyugalmazott auror, nos úgy maradjunk annyiban, hogy nem tanácsoltam ilyesmit. Ügyes leszel kicsim és megoldod a magad módján, biztos vagyok benne, de elég volt a lelkizésből. Búcsú soroknak még annyit, hogy jövő hét szombaton érkezem Londonba. Lehet nem egyedül, hanem Carlmyn bácsikáddal. Csókollak egyetlen szemem-fénye, a jó anyád Arelia nagy levegőt véve hajtogatja össze a pergament. Elteszi a retiküljébe, majd kivesz egy szem Bogoly Berti féle Mindenízű Drazsét, aminek szerencsére nem fülviasz, hanem kellemes karamella íze van. Megigazítja tollas kalapját, majd sétál tova, be a Mágiaügyi Minisztériumba. Cím: Re: Szösszenetek Írta: Arelia Tobervic - 2020. 10. 26. - 01:03:28 Családi kör 2001. október. 30. Már régen felkelt a nap, amikor Miss Tobervic még mindig az igaz álmát alussza az elfüggönyözött baldachinos ágyában. Nem is sejtvén, hogy ki jár mindjárt a házuk előtt. Arelia egy csalódott nyöszörgést hallatva hanyatt fordul, félig lerúgva magáról a paplant, behajlított karját átvetve a feje felett. Lábainál összegömbölyödve purrog egyet Ludmilla, aki az éjszaka folyamán kisajátította a takarót, aminek összegyűrt halmán fekszik, nagyobbik hányada pedig le van túrva az ágyról. A fehér kerítéses kis kapu előtt pedig spirálos rezzenéssel vibrál a levegő, majd a következő pillanatban hopponálva megjelenik Mrs Tobervic, karjába karolva egy öreg úrral, Arelia Carlmyn bácsikájával. Első ránézésre nem is lehet eldönteni, hogy melyikük támogat és kit. - Itt vagyunk. Jól van Carlmyn? – Cara közben előveszi pálcáját és egyet intve vele, átalakul egy hosszú, fehér, vakvezetőbottá. - Hogyne, Cara szívem. Na várj csak, mindjárt kinyitom neked a kaput. – Az öreg úr elengedi a karját, hogy kissé imbolyogva és csoszogva, de kinyissa előtte. Azonban, nem boldogul egy könnyen a zárszerkezettel. - Nem kifelé, hanem befelé nyílik és egy picit dőljön neki, majd emelje meg. Ah, nézze csak, mutatom. – Cara az elmondottak szerint benyit a kapun, melynek jól hallhatóan nyikorog a zsanérja. - De ügyetlen vagyok. Hiába, már nem olyan ügyesek a kezem, mint húsz évvel ezelőtt. - Vigyázzon a lábánál, ott csúszik! – Mutat Cara a kapualjban egy tócsára. - Oh, igazán nagyon figyelmes. Mert Cara lehet, hogy nem lát, de otthon van és a memóriája kiváló. Ahogy tudja, hogy nyílik a kapu, pontosan emlékszik, arra is, hogy a kapualjban van egy mélyedés a térkövek között, ahol eső után gyakran megül a víz és a sár. Cara megvárja, amíg az öreg úr beakasztja a kapu kallantyúját, majd karon fogva, sétálnak az ajtóhoz, miközben fehér botjával egyet ide-oda koppint maga előtt a járdán. Ha valamilyen tereptárgy felé közeledik, varázspálcája elhúzza a kezénél, hogy ne ütközzön neki semminek. - Ott találja a sarokban a fogast Carl, a kalaptartó alatt. Oda akaszthatja fel a kabátját. – Szól és mutat Mrs Tobervic otthonosan egy irányba, ahogy belépnek a házba. - Mindjárt szólok az én Areliámnak is, gyanítom, hogy még alszik. – Már megy is lánya szobájához. - Szentséges ég ilyenkor még aludni. – Morogja félhangosan az öreg. Persze, Cara kristálytisztán hallotta, hiszen a szeme világa nélkül kiélesedik az ember hallása és a többi érzékszerve. - Jaj, ne értse félre Carlmyn kérem. A lányom szeret aludni és nem igazán erőssége a korán kelés. Csupán arról van szó, hogy a hét közbeni hajnali keléseket ilyenkor hétvégén alussza ki, de ha szükséges nem alszik három napig se, hogy elvégezze a munkáját. A bácsi közben odacsoszog ’o’ lábain a fogashoz, leveszi barna, molyirtó szagú, szövetkabátját, felakasztja a fogasra. Felpillant a kalaptartóra, de kemény kalapját csak a kabátja fölé akasztja. Száraz, hidegtől cserepes kezeit összedörzsölve, melengetve néz szét az előtérben, miközben eligazgatja magán utazó uniformisát, melynek mell- és váll-lapján plecsnik, rangjelzések és kitüntetések sorakoznak. Miss Tobervic Carlmyn bácsikája ugyanis egy háborús veterán. - Foglaljon csak helyet, mindjárt viszek egy kis teát. – Hallatszik Caratól a háziasszonyi intelem. Az öreg úr falhoz támasztott sétabotját felvéve, csapja a hona alá, másik kezét pedig zsebre vágva, szótlanul csoszog be a nappaliba, hogy megpihentesse öreg csontjait a hozzá legközelebbi karosszékben. Mrs Tobervic végigkopogtat Arelia szobájának a falán, majd az ajtajához érve, azon is bezörget. - Areliaaa, na ki van itt? Ideje felkelni! – Benyit hozzá, mire az ajtórésén kurrogva, nyávogva kiszalad Ludmilla, üdvözlőn felcsapva farkát, de nyarvogásából egyértelműen kihallatszik, hogy ideje, hogy a másik házicseléd-gazasszonya megetesse. - Most jöttem csak haza. Vársz a sorodra te is! – Dörren rá élesebben Cara a macskára, aki erre látványosan megsértődve a konyhaajtóhoz vonul és tüntetőleg leül, neki háttal és dölyfösen tollászkodva mosakodni kezd a küszöbön. Arelia minden fali koppanást, lassú, dübörgő morajlásnak hall, ami valahogy átvált a Big Ben harangjátékára, és mint valami enyves, melaszos kátrányból kiszakadva, úgy ébred fel. Mikor kinyitja a szemeit Ludmilla már nincs a lábainál. Miss Tobervic teste összerezzen, ahogy magához tért. Még érezi az égő fájdalmat az alkarján, így azt kihúzva a takaró alól – mert hogy megint a hálószobájában, a puha párnáján találja magát – és megnézi a sérülés helyét. A Szeszély rend jelképe csúnya, vöröses színben pompázva, beleégett a bőrébe. - Mama, te...vagy aaaz? – Hallatszik Areliától a kérdés, kábán ásítva. - Nem, a Dalai Láma. Szerinted ki más? – Érkezik a finom replika Carától. – Öltözz fel és gyere. Jött velem Carlmyn bácsikád is. Ne piszmogj sokáig! - Aj mááár! Most? – Arelia fejére húzza a takarót. - De hát írtam, hogy jönni fog. Na, megyek összeütök egy kis villás reggelit, de a teát te készíted. A bácsikád már a nappaliban vár. – Cara becsukja az ajtót, Arelia pedig elhúzza függönyöket ágyán, hogy hunyorogva kászálódjon ki belőle, majd a szétfeküdt bongyori fürtjeibe túr. Ágyára pillant, de közben azon gondolkozik, hogy mit is vegyen fel, hiszen ez nagyon is fontos kérdés, így délután tizenhárom óra, harminchárom perckor, mikor egy idősebb rokona előtt kell megjelelnie s az anyja is azt mondta neki, hogy ne piszmogjon. Ezért nem is ágyaz be, csak behúzza a baldachin függönyeit, hogy ne látszódjon a bevetetlen ágy. Odasétál a gardrób szekrényéhez, amit tértágító bűbájjal bővített egy szobává, hogy elférjen benne az összes ruhája, lábbelije, kiegészítője és kalapja. Végülis egy lazacszínű, ízlésesen fodros és kellően visszafogott szabású ruhát választ, amivel megtisztelheti rigolyás Carlmyn bácsikáját és harcedzett idegeit. Az öltöző-paraván mögé lép, majd rádobja a ruhát, kibújik pántos hálóruhájából, amit szintén átvet a falon, fehérneműt vált, majd belebújik egy fehér csipkéskombinéba, aztán magára ölti a lazacszínű ruhát. Csinos, fehér topánkát vesz fel hozzá. Frizuráját eligazgatja, egy hasonló lazacszínű selyemszalaggal átköti és két hullámcsattal féloldalasan feltűzi, hogy egy oldalról omoljanak vállára loknijai, amint teljesen felöltözik már megy is anyjához a konyhába. - Szia, anyám! Szülőegységem, hogy látja a mai napot? – Kérdi Arelia szinte csicseregve Carától, aki mellett a levegőben egy tálca lebeg és a már elkészített háromszögletűre vágott uborkás, tonhalas, majonézes szendvicsek és a ropogós, cukrozott briósok gyűlnek rajta. - Nagyon szellemes, ne szemtelenkedj! Inkább láss hozzá a teához! – Közben nyomnak két puszit egymást arcára. - Igen anya, máris… szomszéd. – Jegyzi meg Arelia halkan a végét, miközben vizet tesz fel forrni a tűzhelyre. - Elfelejted, hogy ellentétben Carlmyn bácsikáddal, én nem hallok nagyot. - Oh, én butus. – Folytatja normál hangon, ahogy leemel egy tálcát és csészéket pakol rá. - Mondom, hogy ne pimaszkodj! – Legyint felé anyja a vajazó késsel. – És, hogy aludtál? - Rémesen. Szörnyen unalmas és vontatott álmot láttam, és a nyakam is elfeküdtem. – Arelia, ahogy elveszi a mögötte lévő konyhapolcról a cukortartót bepillant a mosogatóba, amiben még ott van egy ham&eggs maradványoktól éktelenkedő serpenyő. Int egyet pálcájával felette, mire egy mosószeres fém-dörzsi szivacs a serpenyőbe ugrik s nekiáll elmosni, a csobogó csap alatt. - Oh, hát ez nem hangzik túl jól s valami izgalmasan. Akarsz beszélni róla? – Kérdi anyja csevegő hangon. - Nem, most nem és nincs is igazán, mit beszélni róla. – Válaszolja, amint éppen tejet önt egy kis kancsóba a tálcán, egy másikba meg citrom levet. Cara elsétál mögötte, a lebegő tálcával. - Anyám, megtennéd, hogy meghúzod? A ruhám, ha már itt vagy? - Persze kicsim, várj csak! – Cara végigsimít a fűzős derekán, majd kiköti a masnit. - És neked anya milyen volt Kanada és az utad? Jó volt világot látni? – Kérdez vissza Arelia, az elmaradhatatlan leheletnyi élccel a kérdéssor végén. - Vigyázz! Ha erősebben húzom meg a fűződet elkékülsz, majd elmesélem, amikor megbeszéljük a kalandos álmod. Jó, drágaságom? – Cara megköti dupla csomóval a fűzőt. Ekkor sípolni kezd a tűzhelyen a kanna, jelezve, hogy felforrt a víz. Arelia elhallgat. - Na beviszem a reggelit, mert még Carl megsértődik, hogy ennyi ideig nem foglalkozunk vele. Üdvözölted? - Elfelejtettem, meg egyből siettem ide a konyhába a tea miatt. - Ah, te lány... – Mrs Tobervic felpillant és a napszemüvege mögött megforgatja a szemeit. Fáradt sóhajt hallatva. - Majd kiengesztelem, úgy teszek, mint aki nem hallotta még a hőstetteit és az anekdotáit. – Anyja erre csak szelíden meglegyinti szoknyás fenekénél, miközben Arelia éppen a forró teavizet önti egy porcelán teáskannába. - Neee, mert még leforrázom magam! - Igyekezz! Hozd már azt a teát! – Cara azzal tálcástul eltűnik a reggelivel és nem sokra rá Arelia is követi a teás tálcával. Miss Tobervic, amint befordul a nappaliba anyja már az asztalon rendezgeti a tányérokat. Carlmyn bácsikája pedig az egyik karosszékben ül, hátradöntött fejjel és szakadozó, kaffogó hanggal véve a levegőt alszik. - Carl, kérem ébredjen! – Szól Cara az öreg úrhoz, miközben egy brióst kínál felé. – Tessék, fogja a tányért! Arelia leteszi az asztalra a teát. Bácsikája felriad. - Mi? Nem is aludtam. Ne emeld fel a hangod velem szemben! Csak a szememet pihentettem. – Magyarázza az öreg, előrébb ülve a karosszékben, elvéve a tányért. - Persze tudjuk Carl vagy inkább szendvicset kér. A brióshoz itt talál kést és vajat. Szolgálja ki magát! - Üdvözlöm Carlmyn bácsikám, túl árad az öröm keblemben, hogy találkozunk. – Mondja Arelia túlzó fennköltséggel, ahogy enyhén pukedlizik a bácsinak. - Részemről a csodálat és az öröm kedvenc unokahúgom. – Fogadja a köszöntést biccentve, csak azért nem szúrja közbe, hogy Arelia milyen sokáig aludt, mert ilyen szívélyesen köszöntötte és úgy van vele, hogy később is megemlítheti, ha már az anyja hagyja, hogy a lánya ilyen hétalvó legyen. - Kér teát bácsikám? Tejjel, két cukorral? – Kérdi Arelia sürögve, ahogy teát tölt egy csészébe. – És hogy szolgál az egészsége? - Hárommal. És szolgál, ahogy szolgál. De kérek bele egy nyeltnyi rumot is. – Válaszolja az öreg veterán, ahogy unokahúga ténykedését nézi. Arelia kiegyenesedve rápillant, aztán az anyjára, majd vissza a bácsikájára. - Nem tartunk itthon rumot. - Nincs rum? - Nincs, se más alkohol a házban. Carlmyn felhorkan. Cara megérezvén a kibontakozó feszültséget közbe avatkozik. - Ugyan Carl, ne csináljon ebből fesztivált, tudja nagyon jól, hogy nem tesz jót a vérnyomásának az ital. Tessék igya csak meg így a teáját. – Oldalba könyökli lányát, hogy fejezze be a teaízesítést és nyújtsa már neki oda a csészét. Arelia kelletlenül cattog egyet, de elkészíti a teát, amit a bácsit elvesz ugyan, de nem tetsző, hallgatag grimasz ül ki a képére. Arelia nem állja meg, hogy ne szúrjon oda egy epés megjegyzést az orra alatt. - Esetleg egy kis kacsamájolajat? – Anyja intőn kapja rá tekintetét, mintha látna, ami csak annyit tesz, hogy; Ne kezd!, mire Arelia jól hallhatón kifújja a levegőt, ami annyit jelent; Nem én kezdtem!. - Mit mondtál? Beszélj hangosabban! – Szólal meg a bácsi. - Semmit bácsikám csupán annyit kérdeztem, hogy kér-e még bele cukrot vagy citromlevet, a rum helyett, ha igen, innen vehet. Carlmyn bácsi erre csak érdektelenül bólint, majd két korty tea után nekilát a briósnak. Arelia és Cara is letelepedik a szemközti szófára, majd ők is vesznek tányérjukra a reggeliből s Miss Tobervic tölt anyjának és magának is egy csésze teát. Egy darabig csendben eszegetnek és falatoznak, nem hallatszik más csak a csészék koccanása, a megvajazott briósok ropogása és az előtéri álló-óra kattogása. - Máskor is ilyen sokáig alszol Arelia? Tudod az én időmben mindenki tudta, hogy mi a dolga. A férfiak férfiak voltak, a nők pedig nők. – Kérdi atyai szigorral s mondja kötözködőn leteremtve unokahúgát. - Nem, csak éppen, amikor nincs dolgom vagy az önző világ okozta fáradalmaimat pihenem ki, akkor jól esik. És maga, pályafutása során sok rabszolga hajcsárral találkozott? - Mire véljem ezt a kérdést? - Oh, semmi különös csupán sokban hasonlít az ilyen foglalkozású egyénekre, és gondoltam azért, mert sok ilyennel találkozott, hiszen olyan sok helyen járt és harcolt a nagy világban. - Vigyázz kisasszony a szádra, kikérem ezt a hangnemet! - Elég legyen Carl, ön meg ne kóstolgassa a lányomat, főleg hogy ehhez nincs is köze. Foglalkozzon a saját dolgával! Mindhárman elhallgatnak, ismét csak a háttérhangok törik meg a csendet. - Meséltem már, hogy fagyott el a nagylábujjam? – Szólal meg Carlmyn bácsi békésebb hangnemben. Arelia anyjára néz, mintha még nem hallották volna már százszor a történetet. - Nem, dehogy bácsikám… kitalálom a waterlooi csatában? – Veti oda Miss Tobervic a gúnyos fricskát nyomott hangon a végére. - Mi? A végét nem értettem… – Mordul a bácsikája rá türelmetlenül. Cara csak sóhajt. – Beszélj már érthetően! - Azt mondtam bácsikám, hogy nem, még nem mesélte el és nagyon kíváncsian hallgatom a hőstörténetét. – Adja Carlmyn bácsikája alá a lovat, aki erre, mint egy zenegép, amibe bedobták az aprót, rákezd a régi lemezre: - Az úgy volt, hogy ezerkilencszáztizenhét novemberében partra szálltunk, dacolva a széllel és a fagyos esővel (…) – És a bácsikája csak mondja és mondja és mondja, ömölve belőle a történet. Cím: Re: Szösszenetek Írta: Arelia Tobervic - 2020. 10. 29. - 05:13:52 "Vajon ki tudja megmondani, hogy melyik a legerősebb fájdalom? Mindig az, amelyik éppen fáj." Rémálom a javából (https://kepkuldes.com/images/acf599a73e87c2a8ec80fce1c39c6f17.jpg) Falevél se rezzen a park fáin, az éjszaka csendje honol mindenhol, még egy beteg köhögését, vagy egy tüsszentést, pisszenést sem lehet hallani. Hiszen mindenki alszik és különösen csendesen és békésen öleli keblére ez az éj az egész intézetet. Furcsa légnyomás ereszkedik a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály belsőudvarára. Szél, szellő nem kerekedik, de a fákról mégis lassan peregnek a levelek. A recepción egy forgószékben bóbiskol az ügyeletes boszorkány, az éjszakai műszakos gyógyítók is a pihenőszobáikban alszanak, hogy ha riasztás lenne gondoskodjanak betegeikről. A folyosókat halványan pislákoló fény világítja meg, sorban a falakon lévő gyertyatartókkal. A különös légnyomás beáramlik az épületbe. A folyosókon egymást után kialszanak a fények, mintha csak egy önoltót használna valaki, pedig csak az éteri légnyomás oltja el a lángokat. Kísérteties hangulat önti el az ispotályt, ahogy egyik folyosó borul sötétségbe a másik után. Az egyik szobában, közvetlenül Mr. Tobervic szobája mellett, egy nő alszik, egy fiatal boszorkány, aki egy krónikus rontás miatt kezelnek az ispotályban. A szobája ajtaján a kilincs lassan elfordul, kattan a zárnyelv, az ajtó nyikorogva tárul. Valami villogó, pulzáló fekete egyveleg lebeg a boszorkány ágyához, majd felette lebegve megáll és alakot formálva testet ölt egy rettegést keltő, torzarcú, abnormálisan nem e világi rémlény. Szemei nincsenek, de még szemürege sem, csak két mélyedés a fején, melyen se orr, se száj, de még fülek sincsenek. Humanoid vonásait a végtagjai és néhány szál haja adja. Kezét ekkor lenyújtja a nő arcához, rendellenesen hosszú ujjaiból kinyújt egyet a boszorkány felé, mely ujja egy kulcsban végződik, ahogy mindegyik ujja egy-egy kulcsban. A nő ekkor megérezvén a furcsa rémség közelségét felébred, csupán egy pillanatra nyitja ki szemeit, majd a látványtól a csontfagyasztó félelemmel merednek a lényre. Éppen egy sikoly hagyná el ajkait, amikor a rémség a kulcsot a nyakán keresztül a torkába mélyeszti és elfordítva elveszi a boszorkány hangját. Majd kihúzza az ujját, anélkül, hogy egy apró kis sebet is ejtene a nő nyakán. Aki megérezvén, hogy sikítás helyett csak üres némasággal tátog, védekezvén ökleivel próbálja a lényt eltaszítani magától, de a csapásai áthatolnak a rém testén. Mikor pedig az ágya melletti pálcájáért nyúlna a torz lidérc a mellkasába mélyeszti egy másik kulcsos ujját, mire elfordítja a boszorkány öntudatát veszti. A kulcsos rémség ujján egy fénygömböcske van, amit a lény úgy húz le az ujjáról, mintha csak egy olívabogyót szedne le egy fogpiszkálóról. A lidérc egy kézmozdulatára egy zsákforma materializálódik előtte, amit, ahogy kinyit fény árad belőle, olyan lélekfény, mint, amilyen annak a gömbnek is van, amit beletesz a zsákba. Eme lény nem más, mint a Kulcsos Lélekszipoly, aki a hatalmát, erejét, mágiáját mágusok lelkének az elvételével nyeri. Hosszú ujjain lévő kulcsokkal mást és mást tud tenni kiszemelt áldozataival. Reggel a gyógyítók csak egy különös kómába eset boszorkányként fogják diagnosztizálni. A Lélekszipoly, ahogy alaktalan feketeségként elhagyja a szobát, az ajtó hangtalanul csukódik vissza. A sötét folyosón a következő szobába is beáramlik. A kilincs itt is hangtalan fordul, ahogy a zár sem kelt zajt, a lény kulcsos ujja nesztelenül nyitja ki bármelyik ajtót. Mr. Tobervic egy fehér végeláthatatlan teremben ül, egy padon. Öltözéke egy fehér frakk, egy fehér cilinderrel. Hol vagyok? Meglepetten néz körbe William, hogy milyen helyen van. Pedig amneziált tudatában mindig itt tölti álmait. - KOGYAV LOH! KOGYAV LOH! KOGYAV LOH! – Hangzanak, hangosan fel, szó szerint visszhangozva a gondolatai. - Ki volt ez?! – Kérdezi a fehérségbe elképedve bámulva. Ze tlov ik!? Ze tlov ik!? Ze tlov ik! ÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍKT! Csendül fel az iménti kérdése gondolatként visszhangozva, ami egy éles, hangos kattanó hangban szól, de úgy, hogy Williamnek a kezeit a fejére kell szorítania, olyan fájdalom járja át elméjét, mintha csak valami belenyúlt volna a fejébe. - Apa! – Szól egy ismerős hang, de annyira ismerős, hogy Mr. Tobervic még azt is tudja, hogy a hang tulajdonosának mi a kedvenc dzsemje, ami a sárgabarack. - Arelia! – Mondja ki lánya nevét, ahogy feláll a fehér padról, hogy fogadja őt. Miss Tobervic egy rózsaszín ruhában sétál oda édesapjához. - Papa, milyen helyen vagyunk? És a nevemen szólítottál? - Persze hogy a neveden, de szólíthatlak Arinak is, vagy, amit úgy utálsz, mintha a gúnyneved lenne, akár Liának is. – Kezei közé fogja lánya kezeit, majd magával húzza, hogy leüljenek a padra. William egy pillantás erejéig szétnéz a fehérségben. - Ezt én is akartam tőled kérdezni, hátha te tudod a választ és hogy mi volt az a fájdalom. Te is érezted az előbb nem? Arelia szintén körbepillant, mintha csak arra keresné a választ, hogy került ide. - Nem tudom, de olyan, mint valami óriási fehér park. Miféle fájdalom? - Előbb a fejemben valami… de, te miért vagy itt, te nem lehetnél itt? Az ispotályban... - Vajon ki tudja megmondani, hogy melyik a legerősebb fájdalom? - Mindig az, amelyik éppen fáj. - Az erősebb fájdalom mindig elnyomja a gyengébb fájdalmat. - Most mire mondod ezt? - Apa, úgy érzem meg fogok halni… segíts papaaa! – Mr. Tobervic úgy érzékeli, mintha egy láthatatlan erő rántaná el kezei közül Areliát, pedig fogja kezét, szorítja, de kicsúszik a kezéből. Miközben Williamet az ébredés ragadja ki a rémálmából és a tudatalattijából. Csak arra eszmél fel, hogy zihálva fekszik hanyatt a kórházi ágyában és pizsamája alatt egy merő hideg veríték. Az ajtóra pillant, mert mintha az éppen most csukódott volna be és abban reménykedik, hogy csak lánya ment ki rajta. - Arelia! – Kiáltja, majd a kezét felemelve, látja, hogy ott fogja benne a fehér csipkekesztyűjét. – Arelia! Ekkor a rémlény kihúzza Mr. Tobervic homlokából a kulcsos ujját. Mire William felébred az ágyában ülve, lélegzetét s tekintetét kapkodva a sötétben a Kulcsos Lélekszipoly nincs már a szobájában és a kezében sincsen lánya kesztyűje, mintha az egész csak az ő tudatalattijában történt volna. - A lányom… sőt a családom! Emlékszem, mindenre emlékszem! Azonnal, beszélem kell a feleségemmel, a lányommal. Arelia veszélyben van! Caraaa! Mr. Tobervicre értetlenül és riadtan néznek a szobatársai, ahogy kiáltozásával felveri az egész ispotály. Az egyik éjszakás gyógyító varázslónak és három ápolónak kell lefogni, hogy megnyugtassák, gondolván nehogy még kárt tegyen önmagában vagy másokban. Mivel, egy kiújuló dührohamként kezelik William viselkedését. Cím: Re: Szösszenetek Írta: Arelia Tobervic - 2020. 11. 01. - 22:37:03 "Az ember sajátos tulajdonsága, hogy gyűlöli azt, akit megsértett. Proprium humani ingenii est odisse quem laeserit." Tacitus Tobervic mizéria A nap első sugarai, lassan, mint egy prizmán úgy világítanak be a bejárati ajtó tördelt, színes, díszablakán, szétszórva a fényt a verandán. A zöldes-sárgás fény az álló-órára vetül, ami ugyan úgy kattogva leng és méri az idő múlásának pillanatait. Egyszeriben a padlásról vircsaft hallatszik le, vijjogás és rikoltozás. Arelia az első, aki felkel és a padlás feljáróhoz ér. Carlmyn bácsi mogorván vágja ki a vendégszoba ajtaját; - Ezer kartács és pokol! Mi a rosseb ez a lárma?! Hát nálatok nem lehet pihenni?! – Zsörtölődik az öreg veterán, ahogy a hosszú ujjú, bokáig érő alvóingében és bojtos végű alvó sipkájában, kockás papucsában odacsoszog unokahúgához. - Ugyan, hát maga úgy sem alszik olyan sokáig, mint én. Mindjárt hat óra. Bácsikám nem jár templomba vasárnap? – Veti oda azonnal Arelia a nagybátyjának, még a tegnapi miatt visszavágva. A bácsi összehúzott bozontos szemöldökkel és hátrakulcsolt kezekkel néz rá. - Ej, de korán felvágták a nyelved. Azt a hétszentségit! Miss Tobervic nem felel, csak felindul a lépcsőn. Ekkor érkezik Cara is, napszemüvegét az orrárról feltolva, a köntösét igazgatva magán. - Carl ne morogjon már itt ilyen korán! Menjen le a konyhába igyon egy kávét vagy menjen és feküdjön vissza! – Mondja Cara a fehér botjával babrálva, ahogy felfelé tart a padlásra. - Nem gondolod Cara szívem, hogy elhagyom a csatateret, miközben lehet a halálfalók már a padláson vannak. - Persze, Carl, hogyne. És a vén Grindelwald vezeti őket, aki meg a spájzba van. – Vágja rá Mrs. Tobervic lefitymálva az aggályoskodást. Mire a bácsi egy tapodtat sem mozdul arrébb, tartva magát ahhoz, amit mondott, viszont megelégelve a tiszteletlenséget hallgat, és nem is kíséri fel rokonait a veszedelmes padlásra. Arelia, ahogy felér két baglyot lát verekedni. Egy szürke baglyot és a fekete baglyát, Kátyát. Szürke és fekete tollak szállnak a levegőben. A baglyokhoz siet, hogy széthessegesse a madarakat, de egyértelmű, hogy ki támadt kire. Kátya marta karmai közé a levéllel érkező másik baglyot. A fekete bagoly úgy védi a padlást, mintha nem csupán pár hete lenne itt, hanem mintha ez mindig is az ő felségterülete lett volna. Mrs. Tobervic is felér a padlásra, persze ő csak hallja a bagolyperpatvart. - Mi van Ari, mi van Vilmossal, mi történik? Oh, anya még nem tudja. Tegnap nem jött szóba. - Maradj ott anya! Úgy se tudsz segíteni. Csak... csak összeverekedtek a baglyok. Mindjárt szétszedem őket. - Vilmos megint megsérült? Milyen másik bagoly? A szürke bagoly kelletlenül vergődik Kátya karmai között, aki mindenáron szabadulni próbál, de a fekete tollas nem engedi el, mintha az utolsó tollat is le akarná kopasztani róla. - Kátya! Eresszed el! – Miss Tobervic a szárnyánál kapja el és igyekszik megszabadítani a másik baglyot. – Ne akard, hogy átkot szórjak rád! Levelet hozott, elég! Mintha a fekete bagoly megértette volna, habár elégedetlen pillantást vet Miss Tobervicre, aki egyáltalán nem méltányolja, hogy megvédte az idegen betolakodó bagolytól a padlást, ha még levelet is hozott, ide nem jöhetett volna be. Kátya elengedi a másik madarat és sivítva egyet, kinyilatkoztatva mérhetetlen nem tetszését a bánás mód miatt, felszáll az egyik tetőgerendára és ott gubbasztva villogtatja rájuk jégkék szemeit. - Kátya? Nehogy már… az a fekete undok madár? Csaknem Vilit… - Vilmos meghalt! Anyám, nem akartam megírni levélben, hogy azért küldtem Kátyát, mert őt vásároltam helyette. Itt találtam rá Vilire, nem volt rajta sérülés, csak elpusztult. – Mondja Arelia, ahogy a megtépázott szürke bagoly lábáról leoldja a levelet s kis bagolycsemegét szór elé a földre, amit a madár rögvest felcsipegetvén rikoltva szárnyra kap és elhagyja a padlást. - Mit csináltál vele? Hol van? Még én vettem… mikor… És ezt csak most mondod?! - Eltemettem a kis kertbe. Én meg elneveztem. Sajnálom. – Mondja Arelia miközben elolvassa levélcímzést és kibontja a borítékot. – A Mungo Ispotályból jött. Azt kérik azonnal menjünk be apához. - Olvasd már! Kedves Mrs. és Miss Tobervic! Értesítem önöket, mint William Tobervic legközelebbi hozzátartózóit, hogy a beteg állapotában változás történt tegnap éjjel. Mr. Tobervic emlékezete visszatért és beszélni óhajt önökkel. Mint az úr felelős gyógyítója, én is arra kérem magukat, hogy mielőbb fáradjanak be a kórházba, hogy átbeszéljük a kezelés további menetét és egyéb lehetőségeit. Sürgető a személyes jelenlétük, mivel Mr. Tobervic állapotát azonnal kezelnünk kell, amihez szükségem van az írásos beleegyezésükre. A továbbiakat, majd személyesen megbeszéljük. Szívélyes üdvözlettel: Floyd Gatwyck Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály Varázslati Traumák osztály Anyja és lánya elhallgatva összenéznek, mintha Cara látná Arelia arckifejezését, amire nincs is szükség, mert már a lélegzet vételéből tudja, hogy lánya mire gondol. - Emlékszik. Szerinted mi történt? Örülnék, de a levél vége… - Felesleges találgatnunk és őrölni az idegeinket. Mrs. Tobervic bólint. - Öltözzünk és menjünk is be azonnal! Mire Arelia bólint, miközben visszateszi a borítékba a levelet. - Igen, az a legbiztosabb. - Kuzinjaim megvannak még, vagy szörnyethaltak és azért lett ilyen nagy csend? – Hangzik fel Carlmyn bácsi hangja. - Megvagyunk bácsikám! Arelia és Cara, ahogy lemennek a lépcsőn: - Be kell mennünk a Mungoban. Sürgős levél jött. – Mondja röviden Cara az öreg veteránnak. - Áh, ezért volt ilyen perpatvar? Mi az csak nem rivalló jött? - Ne bagatellizálja el bácsikám! Az apám állapotáról van szó. - A férjeméről. - Ah, Williamről. Arról a tökkelütött, mihaszna, széltoló alakról, az ostoba idealizmusával és a világmegváltó elképzeléseivel. Tudnék mesélni róla… - Carl! Fogja be! Bácsikám! Fogja be! – Torkolják le egyszerre az öreg háborús veteránt. Carlmyn önelégült mogorvasággal horkant egyet, majd legyintve a rokonaira visszacsoszog a szobájába átöltözni egyenruhájába. Ahogy Arelia és Cara is mennek, hogy felöltözzenek. Cara egy kényelmes és puha, hosszú kardigában, élére vasalt kosztüm nadrágban sétál az előtérbe fülbevalóival bíbelődve. Arelia egy fekete-fehér csíkos ruhát öltött magára, melynek csíkjai cikk-cakkban találkoznak a ruha elől lévő kétsoros gombolásánál. A ruha gallérját, szoknya alját és hosszú ujját, visszahajtott fekete selyemszegély díszíti. Melyhez fehér szalagos, fekete girardi kalapot tűz egy kalaptűvel az ondolált fürtjeihez. Kezében ott van lila esernyője is, a fali fogasról pedig egy kosárfonatos fekete retikült vesz le. Cara is táskájában pakolászik, majd a fejére húzza fekete sapkáját. Ludmilla ott ül a tükrös, cipős szekrény előtt és látja, hogy nagy a sürgés-forgás, de neki mikor szolgálják már fel a reggeliét. Hiszen már rég mindenki talpon, de vele nem foglalkoznak, sőt a sok ruha és készülődésből már nagyon jól tudja, hogy mindjárt elmennek itthonról, de vele, akkor bizony mi lesz. A vörös macska odatipeg, kedveskedve dörgölődzve, először Areliához, majd nyolcasokat leírva Cara lábai körül nyávog kettőt. - Carlmyn, kérem! Indulnunk kell. Legyen olyan kedves és etesse meg a macskát is. A hűtőben találja az eledelét. - Hogyne, persze, persze. - Bácsikám, nem haragszik meg, hogy itt hagyjuk magára? - Nem, dehogyis. Majd olvasok újságot és hallgatok egy kis rádiót. Mrs. és Miss Tobervic mosolyogva köszönnek el, ahogy Carlmyn még az ajtóhoz is kikíséri őket az egyenruhájában feszítve. Ludmilla kétségbe esetten nyávog, minden dölyfös nyugalmát mellőzve, dölyfösen gazasszony-házicselédjei után szaladva az ajtón. - Carl, ugye vigyázz addig a házra? - Természetesen Cara kedvesem, ide egy lélek sem teszi be a lábát, míg haza nem jöttök. - Köszönjük bácsikám! Lekötelez a segítőkészségével. Arelia és anyja, ahogy a ház előtti kis fehér kapuhoz érnek, integetnek Carlmynnak, majd egymásba karolva hopponálnak az ispotályhoz. Ludmilla felháborodva már fordulna is vissza a lépcső tetejéről, hogy bemenjen a házba, amikor a bácsi, egyszerűen a képébe csukja az ajtót, kizárva a házból. A macska még inkább felháborodva kaparássza az ajtót, de aztán fancsali pofával lekuporodik a lépcső feljáróra, farkát mérgesen járatva. Miss és Mrs. Tobervic egy kis mellék utcában tűnnek elő. Sétálva kiléptek egy széles, boltokkal szegélyezett utcára, ami zsúfolva van bevásárló és járókelő emberekkel. A Szent Mungo kórház kívülről, a muglik miatt, egy nagy vörös-téglás épületnek látszik, melynek cégtábláján Purgall & Metell Ltd. név áll. Az áruház nem éppen hívogató vagy látványos. Koszos kirakataiban csupán néhány ütött-kopott baba áll, némelyik parókával vagy anélkül, évtizednyi korábbi divatot idéző ruhában. A porlepte bejáraton nagybetűs táblára van kiírva: Felújítás miatt zárva. Arelia és Cara az egyik kifejezetten csúnya női babás kirakathoz sétálnak. Miss Tobervic megáll a zöld nejlon kötényruhás, félig leszakadt műszempillás baba előtt, hogy előre engedje anyját. - Jó napot! William Tobervichez jöttünk. – Szól Cara a ronda babához, ami erre biccent és ujját hívogatóan begörbíti. A körülöttük nyüzsgő utcán a járókelők egyetlen pillantás erejéig sem néztek az áruház csúf kirakatai felé, ahogy arra sem figyel fel egyik sem, amikor Arelia és Cara átsétál az üvegkirakaton és köddé válnak az utcán. A bejárati csarnokból tovább mennek a váróterembe, ahol sorokba rendezett, roskatag székeken megannyi varázsló és boszorkány ül, páciensek és családtagok. Sokan a Szombati Boszorkány egy-egy régi számát olvasgatják, némelyikük teljesen egészségesnek tűnik, másoknál pedig, szemmel látható vagy füllel hallható az ispotályi jelenlét oka. Emiatt a váróterembeli hangzavar alig marad el a zsibongó mugliutcáé mögött. Arelia és anyja beköszönnek a kartonozónál, mire a személyzetis boszorkány köszöntve int nekik, hogy mehetnek is. A belsőudvaron átsétálva, amint megérkeznek a Varázslati Traumák osztályra egy kellemesen zengő hang szólítja meg őket. - Miss Tobervic és Mrs. Tobervic. Tiszteletem a hölgyeknek és köszönöm, hogy a levelemre ilyen hamar ellátogattak az ispotályba. – Fogadja őket Mr. Gatwyck citruszöld talárjában, egy-egy kis fejbiccentéssel hajolva meg feléjük. Egyik kezében egy csíptetős írótábla van, amin fel-le hajtogatva a pergameneket, különböző páciensei kórlapját olvasgatja. Előkeresi Mr. Tobervicét. - Üdv. Mr. Gatwyck. Mi köszönjük, hogy küldött egy baglyot. – Köszönti Arelia a felelős gyógyító varázslót, ahogy éppen leveszi a bőrkesztyűijeit. - Örvendünk, és hogy ilyen gondosan jár el a férjemmel, de nyugtasson meg, ugye minden rendben van!? – Szólal meg Cara is, rögtön a lényegre térve. Floyd megköszörüli a torkát, öklét a szájához emelve, majd tárgyilagos hangon, így szól: - Nos, nem sok biztatót mondhatok. – Kezdi Mr. Gatwyck. – De ne itt az bejáratnál beszéljük ezt meg. Kérem, ott foglaljunk helyet! – Int egy közelben lévő széksorhoz, maga elé engedve a hölgyeket. Arelia megy is anyját a székekhez vezetve, amikor elejti egyik kesztyűjét, amit Mr. Gatwyck észre vesz. - Miss Tobervic, azt hiszem ez az önné. – Floyd felvéve a kesztyűt, átnyújtja Areliának. - Tényleg. Oh elhagytam, én kis ügyetlen. Nagyon figyelmes. – Arelia, ahogy elveszi a kesztyűt ujjbegyei egy pillanatra összeérnek Mr. Gatwyck kezével. - Ugyan. – Arelia és Cara leülnek, Floyd előttük állva, aztán tárgyilagos hangon folytatja a tájékoztatást, gesztikulálva és lapozgatva az írótábláján. – Nos, Mr. Tobervic visszanyerte az emlékeit. Az amnéziás vagy amneziált pácienseknél ez egyaránt kiszámíthatatlan, hogy mikor és mi idézi elő és milyen mértékben kapja vissza egy-egy ilyen beteg az emlékeit. Na már most, William úrnál sem tudjuk, hogy mi váltotta ki ezt a változást. Mivel, nem igazán sikerült megtalálnunk a közös hangot vele. Majd megértik, ha látják és beszélnek vele önök is, de persze abban reménykedünk, hogy a családtagok jelenléte pozitívabb állapotba változtatja Mr. Tobervic viselkedését. - Ne köntörfalazzon már Mr. Gatwyck! Mondja, hogy mi van Williammel! – Vág közbe türelmetlenül Mrs. Tobervic. - Kérem! – Floyd rendezve gondolatait, végigsimít jól borotvált, sima arcélén. – Akkor tömören elmondom, és utána beszélhetnek vele és láthatják a saját szemükkel. Csak azért mondom, hogy ne érje kegyedéket váratlanul. Mr. Tobervic zavart és paranoid állapotban van. Minden bizonnyal azért, mert a Cruciatus-átok okozta kaotikus emlékei is előjöttek, melyek kiforgatták magából. Hallucinál, hangokat hall és azt hiszi, hogy Miss Tobervic meghalt. Éjjel dührohamot kapott, ami miatt ki kellett ürítenünk a szobáját is, mivel szobatársait is megrémítette és veszélyeztette a kiszámíthatatlan viselkedésével. Velünk nem is hajlandó beszélni. A szobájában van és elbarikádozta magát. Követelte, hogy Mrs. Tobervicel beszélhessen. Reméljük, ha látja, hogy Miss Tobervic életben van, az is sokat javít a kedély állapotán. Arelia megszorítja anyja kezét, aki erre nem is válaszol csak visszaszorítja a lányáét. - Akkor kérem kövessenek és beszéljenek Mr. Tobervicel. – Floyd megy is előre, hogy anya és lánya kövessék az ötvennégyes számú szobához. Int a gyógyítósegédjének is, hogy legyen a közelben, ha kéretné és néhány ápolónak is, hogy legyenek készenlétben, ha segíteniük kellene. - Én vagyok Henrik a VIII., a VIII., a VIII., minden áldott reggel! – Hallatszik a nóta szó, ahogy közelednek a szobához, de inkább hangzik óbégatásnak, mint dalolásnak. - Mondanom sem kell remélem, hogy maradjanak végig higgadtak, amikor beszélnek vele. Ne zavarják vagy terheljék meg kétségbe eséssel, indulatossággal és más hevesebb reakciókkal. A cél, hogy megnyugodjon. – Szól hátra a válla felett Mr. Gatwyck, amit segítségnek és támogatásnak szán ugyan, de Arelia és Cara csak nyugtalanná és idegessé válik szavaitól, amit William ordibálása csak még inkább fokoz. Floyd bekopog a szobaajtón. - Pusztulj innen nyomorék infernus, Voldemort rohadt pribékjei! Pusztuljatok vagy magamra gyújtom a szobát! – Hangzik ki William fenyegető ordítása. Mr. Tobervic a szoba egy sarkába húzódva, az ágyakat az oldalukra fordítva, barikádozta körbe magát. Eddig ott ült billegve, kezeit a fülére szorítva, ordítva énekelve „Az én vagyok a VIII. Henriket.”, hogy elnyomja a fejében a hangokat, míg Mr. Gatwyck be nem kopogott az ajtón. - Mr. Tobervic kérem nyugodjon meg. Mr. Gatwyck vagyok a gyógyítója emlékszik? - Hordd el az irhádat mocsadék infernus! Megöltétek a lányomat! Ha bemersz ide jönni, kis kanállal kibelezlek egy szálig mindnyájatokat! - Mr. Tobervic! Emlékszik, kérte, hogy had beszéljen a feleségével?! Itt van Mrs. Tobervic. Óhajt akkor még beszélni vele? - Cara. Cara itt van? Elrabolták, elrabolták a feleségem?! Belőle is infernust akarnak csinálni, mi?! Mrs. Tobervic kibiggyesztett szájjal kifújva a levegőt, mire a sapkája alól kilógó tincsei lengedeznek a homloka előtt s így pillant a plafonra. - Nem, én vagyok az egyetlenem, Cara! Jöttem, mert Mr. Gatwyck a gyógyítód behívatott s értesített, hogy újra emlékszel. Rám és a lányodra is. - Cara tényleg te vagy? Oh, Arelia… ezért is akartam veled beszélni, de nem hittem… ezek a beteg állatok megölték! - Nem! Mert Arelia itt van velem, ő olvasta fel nekem az értesítő levelet. És ő is nagyon örül, hogy emlékszel. - De láttam és-és-és ezek az infernusok… hacsak már te is nem vagy infernus. - Itt vagyok apa. Ari! Nyisd ki az ajtót, és nézd meg te magad! – Szólal meg Arelia is. - Arelia? Hogy? - William! Akarsz velünk beszélni vagy sem? Fejezd be ezt a kretén viselkedést! Emeld fel a segged és gyere már ide és nyisd ki ezt a rohadt ajtót! Különben elmegyünk és nem is nézünk még a tájadra sem! – Mr. Gatwyck többször leinti, de Cara csak elmondja. - De a hangok… - Leszarom a hangjaidat, én állok itt nem hallod?! Ekkor fém csikordulás hallatszik a járólapokon, aztán az ajtótól is elhúz valamit, majd az ajtó résében megjelenik William borostás feje. Mr. Tobervic végigpillant hármukon. - Gyertek be! Te nem, te hulla-gyógyász! – Arelia és Cara besétálnak vagy inkább surrannak az ajtón, mert William olyan gyorsan zárja vissza, hogy még lánya szoknyáját is odacsukja. - Nyugi apa! Nézd a ruhám! – Amit a paranoiás Mr. Tobervic úgy értelmez, hogy: - Ereszd el a szoknyáját, te mocsadék infernus! – Frecsogja ki William Mr. Gatwycknek az ajtón keresztül. - Apa, te csuktad oda, nézd! – Arelia félrehúzza apját és elfordítja a kilincset. - Ne nyisd ki! – Inti óva William, de Arelia gyorsan kinyitja, s egy pillanatra, olyan elnézést kérek az apámért mosollyal néz a szoba előtt álló Mr. Gatwyckre. Kiszabadítja a ruháját és visszazárja az ajtót. - Ezt megúsztuk! – Szól valamivel nyugodtabban Mr. Tobervic. – Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagytok. Főleg, hogy te és élve! – Magához rántja feleségét és lányát is, hogy Arelia nyakába boruljon. Örülve, hogy él. – Annyi kérdésem van és annyi mindent elakarok mondani. Arelia és Cara is visszaöleli, de igyekeznek megnyugtatni s lefejteni magukról a zavart Williamet. - Igen, apa láthatod itt vagyunk és én sem haltam meg. Nincs semmi baj. – Arelia kibontakozik apja szorításából. - Igen, gyerünk üljünk le ide és beszélgessünk. – Cara is nyugtatóbb hangon szól. Arelia pedig mögöttük lévő ágy felé fordítja apját, amire leülnek hát. Mr. Tobervic középen, lánya az egyik, felesége a másik oldalán. - Mi történt az éjjel és mi mindenre emlékszel? És miből gondoltad, hogy bajom esett? – Kérdi Miss Tobervic. - Láttam éjjel álmomban. Ott voltál velem, amikor valahogy minden bekattant és aztán elragadtak tőlem, kérted, hogy segítsek, de én nem segítettem, mert nem tudtam, de magadra hagytalak és… - Oké, nyugalom, de látod itt ül melletted és jól van. Ne lovald bele magad! - Azóta pedig minden jön elő, mintha kinyitottak volna egy csapot és a víz csak terjed s terjed. – William megfogja és megszorítja Cara és Arelia kezét. – És a hangok… a hangok mind azt mondják, hogy egyem, egyem, egyem meg őket! Vagy ezek az infernusok fognak mindent elpusztítani s felfalni. - Ezek nem infernusok, az ispotályban vagy, ezek gyógyítók és ápolók. - És a hangok azt mondják, hogy… azt mondják, hogy az a sötét fergeteg a kulcsos démon, mindent tud. Pssz! Halkan mert még meghallja. – Mr. Tobervic idegesen fészkelődni kezd ültében. - Miről vagy kiről beszélsz? - Azt mondja szívességet tett. Miatta emlékszem, és, hogy tartozom neki ezért, de-de-de szerintem ők...ők és mások… tartoznak nekünk… mindenkinek… sok mindent elvettek és hány életet s álmot tönkre tettek. Pusztítanak, élősködnek, kegyetlenek. Mások gyalázkodnak, aláznak s akadályoznak. De amire mi vágyunk és ahogyan, azt ők, egyikük sem tudja és akarja megadni, vagy segíteni benne. Többen vannak, nemcsak a kulcsos kezű. Teremteni, beszélni nem tudnak csak suttogni a fejedben és még többet és többet akarnak, csak maguknak. Ha nem alkalmazkodunk, akkor megölnek. Arelia anyjára néz, aki megérzi lánya tekintetét és aggodalmasan megingatja a fejét. Mert teljesen összezavarodottnak és az összeroppanás határán állónak érzik Williamet, aki azt sem tudja miket hord össze. Teljesen becsavarodott a rátörő szörnyű emlékektől. - William életem! Szedd össze magad és próbáld elcsitítani az elméd. – Mondja felesége együtt érzőn és kedvesen. - A múlton nem tudsz változtatni, ami történt megtörtént. Az emberek, az elhamarkodott ítéletüket, hamar megbánják, de akkor már hiába. – Szól Arelia vigasztalóan. - Nem értitek… az a lény még itt van az ispotályban. Éjjel elvette egy fiatal nő lelkét is. A gyógyítók azt hiszik, hogy kómában van, de a testében nincs benne a lelke. - Apa kérlek, hagyd ezt abban! Megrémítesz és anyát is. Nem örülsz, hogy látsz minket, hogy emlékszel ránk, hogy itt vagyunk együtt? Gondolj bele, ha teljesen jól lennél, haza is jöhetnél velünk. - Nem akarsz meggyógyulni és haza jönni? Hogy újra egy család legyünk? - De itt mindenki veszélyben van… a kulcsos azt mondta, hogy akar velem valamit és ha nem engedelmeskedem elviszi a ti lelketeket is. – Mr. Tobervic indulatosan felpattan az ágyról, elrántva kezeit lányától és feleségétől. - Hagynod kell, hogy segítsenek rajtad a gyógyítóid és akarnod kell, hogy jobban legyél. - Cara, mondom, hogy te ezt nem érted és Ari ezek itt mind, csak magukkal foglalkoznak. Nem akarnak segíteni, de nem is képesek. Csak a maguk java érdekli őket. – Mr. Tobervic dühösen belemarkol a pizsamájába, amit megrángat magán. Ekkor bekopog és szól Mr. Gatwyck. - Kérem beszélhetnénk? Jó lenne, ha mindhármukkal nyugodt körülmények között megtehetném ezt. Mr. Tobervic? Hoztam gyógyszert is, amit bevehetne. – Floyd elhallgat a válaszra várva, majd kulcs fordul a zárban és benyit hozzájuk. - Hö, ez is biztos lepaktált a kulcsossal. Te hulla-gyógyász, takarodj! – Rivall rá Mr. Tobervic szóban és meg is indulna Floyd felé, hogy kitaszítsa az ajtón, de Cara és Arelia gyorsan közre fogják és visszatartják Williamet. - Nyugodj meg! – Súgja oda lágyan Arelia. A gyógyítósegédje és két ápoló is követi a belépő Mr. Gatwycket. - Rohadt infernusok! Azért jöttek, hogy megegyék az agyunkat! – William kitépi magát szeretett hozzátartozói karjaiból és nekiront az ispotály dolgozóinak, hogy megvédje feleségét és lányát az infernusoktól. Több ápoló és még néhány gyógyító boszorkány és mágus is megjelenik, hogy szétválasszák a dulakodókat és a földre szorítva leteperjék a dühöngő, tébolyodott Mr. Tobervicet. Arelia és Cara is próbálják leszedni Williamet a többiekről, de ellöki magától lányát és feleségét. Elkapja a gyógyítósegéd karját és kicsavarja kezéből a pálcáját. A hallucinált infernusokra ordítja, de úgy, hogy még a nyál is kifreccsen a szájából: - Partis Temporus! – Örvénylő tűz csapódik ki az elorozott varázspálcából, mellyel William tűzfalat képez hármuk és Mr. Gatwyckék között, amit a hallucinált infernusok felé tolva akarja kiszorítani őket a szobából. A felcsapó lángok a plafont nyaldossák, belekapnak a gyúlékony berendezésbe is és megperzselik Mr. Gatwyck kezét. Eme tűz komolyabb sérülést nem, csak fájdalmat okoz. Mr. Gatwycknek sem kell több, egyet int maga előtt pálcájával; Protego! Amivel egy láthatatlan védőfalat idéz elő, mely gyengíti a tűzörvény hatását is. - William ne! Fejezd be! – Kiáltja rá Cara. - Nem kell a segítségük pusztuljanak! – Hangzik Mr. Tobervictől elborult tekintettel. - Apa, elég legyen most ebből! – Arelia elővéve pálcáját apjára szegezi. Hogy megoldja a helyzetet így szól: - Incarcerandus! – Mire egy rátekeredő kötél egy pillantás alatt gúzsba köti vállától a bokájáig és Mr. Tobervic eldől, lánya elveszi tőle a varázspálcát. - Ari mit csinálsz?! Meg fognak minket ölni. – Mondja vergődve a kötelek között William. Mr. Gatwyck int a pálcájával, mire eltűnik a mágikus védőfal. Ápolók besietnek a szobába, hogy pálcáikból előtörő vízsugarakkal oltsák el a lángra kapott berendezést. Arelia átnyújtja a pálcát Floyd mellett megjelenő gyógyítósegédnek, aki egy biccentéssel veszi vissza. - Nos, Miss és Mrs. Tobervic, ha lehetséges, akkor most beszélnék önökkel. – Arelia és Cara is szó nélkül bólint és mennek Mr. Gatwyck után a folyosóra. - Ne menjetek! – Hallatszik még, aztán az ápolók és gyógyítósegéd elkábítják. - Ne kíméljen minket Mr. Gatwyck, halljuk a véleményét. – Mondja Miss Tobervic, ahogy eltéve visszapattintja a pálcáját és egymásra téve pihenteti meg a kezeit a letámasztott esernyőjén. - Nem is szándékoztam. Nos, úgy vélem, és biztosíthatom kegyedéket, hogy a lehető legnagyobb együtt érzéssel vagyok önök iránt, de Mr. Tobervicet mielőbb amneziálnom kellene. Mivel jelenlétük nem, hogy javított, de még rontott is William úr állapotán, úgy gondolom, hogy semmilyen más kezeléssel nem érnénk el, olyan viselkedésbeli javulást és haladást, hogy Mr. Tobervic ne legyen ön és közveszélyes. Beláthatják, hogy jobb, ha semmire sem emlékszik. - Ez a nagy diagnózisa és gyógyítói javaslata? Nem tudják helyrehozni, ezért tegyük semmissé? Hát ez fantasztikus, hogy mit ne mondjak! Sőt, egyenesen pazar. – Fakad ki Cara csalódottan és felháborodva. - Anya, kérlek, ne keljél ki magadból! – Szól Arelia csitítólag. - Nekem ne mondd meg, hogy mit érezzek, tegyek s mondjak! – Válaszol lányának, majd Floydhoz fordul. – Tudják mik maguk itt mind? Kontárok, szakbarbár csürhe! - Mrs. Tobervic kérem nyugodjon meg, éppen elég a férje viselkedése. - Oh, nagyon sajnálom, hogy ilyen problémát jelent a nyers véleményem, arról, ahogyan a gyógyítást végzik. - Nem Mrs. Tobervic, én csupán arra kérem, hogy nyugodjon meg és ne általánosítson az eddigi kellemetlen tapasztalatai alapján. Az amneziálás után folytatnám William úr kezelését, hogy kedvezőbb eredményt érjünk el. – Mr. Gatwyck egy segélykérő oldalpillantást vet Areliára Mrs. Tobervicel szembeni szócsatában. - Hát én pedig nem fogok mindent előröl kezdeni és nem egyezem bele sem szóban, se írásban, hogy a férjemet amneziálják! – Jelenti ki Cara ellentmondást nem tűrő hangnemben. - Mama kérlek! Igyál meg egy kávét és hoznál nekem egy csésze teát, jólesne az én idegeimnek is. – Érinti meg anyja vállát és fordítja maga felé Arelia. - Remek ötlet! Megyek is, iszom egy kávét! – Azzal fogja magát Cara és fehér pálcájával kopogtatva elviharzik az ötödik emelet felé a látogatók teázójába. Arelia és Floyd pár pillanatig némán néznek Mrs. Tobervic után. - Ugye tudja, hogy a kávénak nincsen nyugtató hatása. – Szólal meg Mr. Gatwyck, ahogy Areliára néz. - Hogyne, de addig sincsen itt, míg felsétál az emeleteken és megkeresi a teázót és addig is lehiggad, míg visszajön. – Mondja Miss Tobervic finoman elmosolyodva. - Lám magácska milyen kis cseles. - Áh, csak meg kellett tanulnom szelíden kezelni anyám érzelmi kitöréseit. De visszatérve az apámra. Ez az egyetlen lehetőség, amit fel tud jelenleg vázolni eljárásnak? – Arelia tűnődve figyeli Mr. Gatwycket. - Nos, attól tartok igen. Miss Tobervic biccent. - Értem. – Előveszi a noteszét és egy pennát, hogy felírjon valamit. - Javaslom beszélje rá az édesanyját is, hogy beleegyezzen. - Oh, nem mondtam, hogy én beleegyezem és az anyámat rábeszéli olyanra, amit nem akar, hát finoman szólva is elég nehézkes. - Akkor mi lesz? Min gondolkozik? - Tudja, az apám mondott valamit, ami szöget ütött a fejemben és végére akarok járni, de még nem avatnám be. Nehogy még bezárjon az apám mellé, hogy ilyen állításainak hitelt adok. De lehet, hogy van benne valami és utána akarok nézni, mert mintha olvastam volna már róla. - Ezt most komolyan mondja? – Néz rá értetlenkedve Mr. Gatwyck, akinek minden gyógyítói realitásával ellenkezik, hogy páciensének a családtagjai laikusként beleavatkozzanak a gyógyításba. - Mondja kérem, persze nem kell nevet mondania, de van itt olyan boszorkány, aki tegnap éjjel esett kómába? - Igen van, de honnan tud ön erről s miért kérdi egyáltalán? Mi köze ennek a maga apjához? Nem akarom megsérteni, de ugye nem gondolja, hogy egy könyvtárban utánaolvas egy-két dolognak, hogy beleavatkozon a gyógyítói munkámba, a felületes megfigyeléseivel és hipotéziseivel? – Szól élesebben Mr. Gatwyck hozzá. - Nem, persze, hogy nem, de lehet, hogy van itt az intézetben valami, ami az én szakterületemhez tartozik. A gyógyítás legyen csak az ön feladata. – Pár lélegzetvételnyi ideig csak a penna sercegését lehet hallani, ahogy Arelia ír. - Kíváncsivá tett. Miről beszél? – Vonja fel szemöldökeit, érdeklődve Floyd. - Amint utánanézek és megbizonyosodom, illetve nagyjából kiderítem, hogy mi lehet az ügy, mármint a gyanúm hátterében, nos mindenképpen elmondom, sőt alighanem hozzájárulását is fogom kérni, hogy segítsen nekem itt az ispotályban. Mr. Gatwyck elképedéssel néz Miss Tobervicre. - És Mr. Tobervic állapota? - Mr. Gatwyck, attól tartok ennek a dolognak köze van az apámhoz. Ha megkérem néhány napig kezelje még így, de az amneziálással várjunk még. Túl nagy kérés? Nem szeretném leterhelni és elvenni a drága idejét más betegeitől. – Arelia elteszi a noteszét és girardi kalapját megigazítva néz fel Mr. Gatwyckre. - Miss Tobervic, rendben, néhány napig még várhatunk. A kegyed kedvéért, de tudjon róla, ha Mr. Tobervic még egy ilyen dührohamot kap, nos kérelmezni fogom a gyógyítói kamaránál, hogy amneziálhassam a páciensemet, mivel ilyen állapotban még el sem küldhetem az intézetből. – Miss Tobervic bólint, bár Mr. Gatwyck ezt nem is látja, mert éppen Mr. Tobervic kórlapjára írja rá a prognózis. – Három nap Miss Tobervic. – Pillant fel a pergamenből Floyd. - Értem. – Bólint ismét. – Mr. Gatwyck igazán nagyvonalú és örömmel tölt el a megértése, de biztosíthatom, hogy felettébb érdekesnek fogja találni, amennyiben a gyanúm beigazolódik és hálás lesz, hogy a kórházba látogatok dolgozni. - Elcsigázottan várom a híreit. Miss Tobervic, viszont, ha most megbocsát megyek, vár a többi páciensem. – Floyd kicsit haptákba vágva magát hajol meg. - Persze, Mr. Gatwyck menjen csak. Én is megyek, mert szerintem jobb, ha én keresem meg anyámat, mielőtt még idejönne és netán elráncigálná innen az apámat. - Ég önnel! – Köszön el Floyd és megy a dolgait intézni. - Viszlát! – Búcsúzik Arelia is és indul a folyosón a másik irányába, az ötödik emeletre. Ahol Carát meg is találja a teázóban a kávéját kortyolgatva. Arelia pedig beül teázni, miközben átbeszéli anyjával, hogy miben maradtak Mr. Gatwyckkel William amneziálását illetően. Miután pedig megkávéztak, megteáztak, ugyan felmerül bennük a gondolat, hogy visszamennek elköszönni Mr. Tobervictől, de alighanem csak még inkább indulatosabbá válna, így csak haza indulnak a kórházból. Cím: Re: Szösszenetek Írta: Arelia Tobervic - 2020. 11. 03. - 21:14:34 Egyszer volt, hol nem volt… Egyszer volt, tán igaz sem volt, hogy az állatokra olyan varázs hullt, hogy egyszeriben emberként kezdtek viselkedni. Így teltek a napok és a hetek, mikor történt, hogy a macska és a vaddisznó találkoztak és onnantól összejártak. Ahogy telt múlt az idő, bármennyire is hihetetlen, de az erdőnépe, ennek a párosnak ítélte a becsületesség fehér babérkoszorúját. Semmi sem vonhatta döntésüket kétségbe. A macska és a vaddisznó kölcsönösen tisztelték egymás erényeit, amelyekkel telis-tele voltak mind a ketten. A macska nem sértődött meg, ha a vaddisznónak magányra volt szüksége, és ezt a helyzetet is drámai jelenetek nélkül vette tudomásul. Inkább kihasználta a kedvező alkalmat, és pl. kifestette a lakást. Mindketten olyanok voltak, hogy óvakodtak a forradalmaktól és a földrengésektől. A macska kiváló ösztönnel segítette vaddisznót abban, hogy ne hagyja magát kifosztani minden kóbor házalótól, sőt még arra is képes volt, hogy a vaddisznót – nem bántó módon – ráébressze a hibáira. Egyetlen bökkenő volt közöttük, ami megpecsételte sorsukat: a vaddisznó nagyon érzéki, sőt néha a kicsapongásig buja volt. A macska viszont egy kissé prűd volt, aki a legszenvedélyesebb érzéseit is mintegy plátói fátyol mögé rejtette az erdőnépe elől. Erre persze a vaddisznó csiklandós nevetésben tört ki, és megajándékozta a Káma Szutra egy példányával. Azonban a macska nem ilyen humorosan fogta fel a dolgot… Az én mesémnek is hát így lett vége, fussatok hát el véle! Cím: Re: Szösszenetek Írta: Arelia Tobervic - 2020. 11. 03. - 21:16:10 A Toberviciekről Magányos vérvonal. Kissé különcök, de nagyon összefogottak. Kétségkívül van bennük valami titokzatos, de van bennük jó adag józan ész is. Soha nem lehet tudni, melyik az igazi arcuk. Az évek során vagyont gyűjtenek, luxuskörülmények között élnek, de szellemük csiszolását sem hanyagolják el. Elbűvölő modorúak, kissé szélsőségesek jóban-rosszban, még ha igyekszenek is figyelmen kívül hagyni a rossz jelentőségét. Nem szabad őket magányukban megzavarni, mert vagy még jobban elbújnak, vagy támadásba lendülnek és olyan rosszmájú megjegyzésekre ragadtatják magukat, hogy az embernek elakad a szava. Sokan szeretik őket beskatulyázni, mások pedig hiszékenyen csodával határos elképzeléseket feltételeznek róluk, mintha korlátok nélkül mindent megtehetnének. Cím: Re: Szösszenetek Írta: Arelia Tobervic - 2020. 11. 07. - 03:53:28 "Ha azt kívánod, hogy szeressenek, legyél szeretetre méltó. Ut ameris, amabilis esto." Ovidius Hogyan pereg az idő (https://kepkuldes.com/images/6f01c755cd66ef617adf6ee4fcedec25.jpg) Miss Tobervic ma korábban végzett a Mágiaügyi Minisztériumban a munkájával. Ahogy a Misztériumügyi Főosztályról felér a földszintre a lifttel a Nagycsarnokban népes zsibongó tömeg fogadja. Kesztyűjét felvéve és igazgatva vág keresztül a csarnokon, elhaladva a monolitikus szobordíszmű mellett. A be- és kiléptető kandallóba lépve a zöld lángok felcsapása után, kisétál a nyilvános női wc-ből a londoni utcákra. Azonban nem hazafelé tart. Nem ejti útba a teázót sem, ahogy a parkon sem sétál át. Arelia a helyi Phineas Nigellus Black Mágiatörténeti Közkönyvtár és Levéltárba tart. Mivel előbb végzett munkáival van ideje elmenni és utánanézni, annak a különös jelenségnek, amiről apja beszélt az ispotályban. A könyvtár kívülről egy lebontásra váró, romos mélygarázsnak látszik, amit elkerítettek és lezártak. Az összelakatolt kerítéslapokon néhol egy-egy tábla inti óvatosságra az erre járó muglikat: „Vigyázat! Omlás veszély!” Miss Tobervic viszont két ilyen tábla közötti lakathoz csak odaérinti varázspálcáját, majd mint a Szent Mungó kórház álkirakatánál, itt is keresztül sétál az álfalon. Egy kis előtérben lép, ahonnan két kétszárnyas üvegajtó nyílik, amit pedig egy széles lépcsősor követ melyen két oldalt és középen is aranyozott korlátok vezetnek fel. A lépcsőt mintás vörös szőnyeg borítja egészen az emeleti részig. Hangulatában egy múzeum és egy barokk kastélyt idéz a beltér. A lépcsőn felérve a magas, kupolás mennyezetről egy nagy ólomkristály csillár függ le. Két oldalra is nyílik két másik helyiség is. Melyből a jobb oldaliban található a levéltár, a bal oldaliban pedig egy kisebb előadóterem. Areliával szemben pedig a könyvtár, melybe egy kétszárnyas, körablakos, lengő faajtón sétál be. A bejárattal szemben közvetlenül a könyvtári asztalnál két alak ül. Miss Tobervic csak üdvözlésképpen bólint feléjük. - Jó napot! – Majd megy a cím- és névkatalógus szekrénysorhoz, hogy elkezdje a keresést. Areliának fogalma sincsen először, hogyan keressen, hiszen nem tudja, hogy pontosan mit keres, csak annyit tud, amennyit zavarodott és paranoid apja összemagyarázott neki. Segítséget nem kér a könyvtárosoktól, mert alighanem ők sem tudnának neki segíteni. Így pedig nem egyszerű kideríteni bármit is, Miss Tobervic különben is jobban kedveli közvetlenül a tetthelyszíneken való kutatást és információgyűjtést, de addig erre nincsen lehetősége, míg bizonyságot nem szerez arról, hogy az ispotályban történtek; apja megkattanása és egy boszorkány kómába esése egy lényhez köthető. Csak apja zavaros szavai alapján eltart egy darabig, míg talál a katalogizálóban egy-két kártyát, amin elindulhat a könyvtári polcok között a rejtélyes és különös lény után keresgélve. Beletelik mire a különböző könyvek, kötetek között talál erre a furcsa és visszataszító fajtájú lényre egyáltalán bármi utalást is. A polcok között egy idős könyvtáros nő tolja a könyvekkel teli kocsiját és teszi vissza a helyükre reppenő könyveket. Arelia éppen egy kötetből pillant rá a nénire. - Ah aranyom, nem szorul segítségre? Mit keres? - Nem köszönöm, csak olvasgatok. – Miss Tobervic mosolyog, majd visszapillant a könyvbe. A könyvtáros nő csak bólint és szótlanul tovább tolja a kocsit és rakosgatja a könyveket. Arelia utána néz. - Várjon, talán mégis tud nekem segíteni! - Persze, mondja csak. Sose lehet tudni. Miss Tobervic bólint. - Egy olyan lényről keresek információt, aminek nem tudom a fajtája nevét, és nem tudom, hogy mi lehet. Csak, amit hallottam róla. Ismerős, de nem tudom hol olvastam már róla. - Értem kedveském és mi az, amit tud róla? - Képes elvenni a lelket, megszállni, irányítani és befolyásolni az embert. Több ilyen is van. Rosszindulatú teremtmények, nem is e világiak, pusztítanak és fenyegetik a létezést. És azt hiszem nem tudnak beszélni, csak gondolati síkon suttogva, súgva. – Arelia elhallgatva várakozón néz az idős hölgyre. - Hmm. Igen, hát ez valóban nem sok és pontos információ, de amondó vagyok, hogy nézzen utána a weendigóknál. - Oh, köszönöm! - Nincs mit aranyom, ez a dolgom. - Nagyon köszönöm. - Örülök, ha segíthettem. Miss Tobervic a katalogizálóból kikeresi a weendigókról szóló kötetek címét, majd a polcokról összeszedegeti a könyveket. Egy szép stóc könyvvel ül le egy asztalhoz, pálcaintéssel felkapcsolja az olvasólámpát és felcsapja az első kötetet, lapoz néhányat, majd olvasni kezdi: A weendigók számos különféle alakban megjelennek közöttünk. Az óvatlan varázslók nem érzékelik őket, a muglik pedig egyáltalán nem. Hatalmukat, erejüket, mágiájukat mágusok lelkének az elvételével nyerik, de a varázstalan élőlények lelkét sem vetik meg, ha nincs más akkor az ilyen lelkekre is ráfanyalodnak. Alantas, rosszindulatú létformák, a pusztítás, élősködés, károsítás, negatív befolyás a lételemük, hogy manához jussanak. Beszédre nem képesek, csak telepatikus úton és sugallatokon keresztül tudnak a mi létsíkunkon hozzánk szólni. Kannibál szellemek melyekről az amerikai őslakos varázslóktól számos legenda maradt ránk. „A weendigó betegesen sovány volt, szikkadt bőre szorosan tapadt a csontjaira. Az arcszíne a halál hamuszürkéje és a szemei mélyen lapultak üregeikben. A weendigó úgy festett, mint egy csontváz, ami éppen most kelt ki a sírból. Az ajkai cafatosak és véresek (…) A weendigó a hús rothadásából kelő megtestesült tisztátalanság és nyomorúság.” Egy másik kötetbe is beleolvas. Eme lények erősebbek, mint aminek látszanak. Olyanok, mint a járkáló, lebegő holttestek, szaguk a rothadó húsé. Folyamatos éhség gyötri őket. Gyorsabban futnak bármely élőlénynél. Lebegő hajuk mögöttük száll, néha tüzet lehelnek, míg szívük jégből van. Sziszegnek vagy üvöltenek, netán hangokat utánoznak. Lélekszipolynak is szokás őket nevezni. Bármennyit is esznek sosem laknak jól. Mondák szerint minden ilyen lény egyszer maga is emberi lélek volt, de önzőségük felemésztette önkontrolljukat. Ezért éhesek a weendigók mindig bármennyi lélekenergiát vesznek is magukhoz. Nem képesek hozzátenni világunkhoz, teremteni vagy alkotni csak elvenni tudnak, sodródni a mágusokkal, boszorkányokkal. Vannak olyanok is akik egy átok miatt váltak lélekszipollyá. Miss Tobervic így olvasgat és lapozgat bele egyik-másik könyvbe. Noteszét elővéve jegyzetel s ír fel magának néhány mondatot és jellemzőt. Már szinte biztos benne, hogy egy ilyen lényről beszélhetett az apja. Arra gondol, ha vannak weendigók, akik nem önzésük és mértéktelen éhségük miatt váltak ilyen lélekcsonkokká, hanem egy átok miatt, akkor ezt az átkot valahogy meg is lehet törni. Persze a könyvekben nem talál erre választ, módszert, igét vagy szertartást. Kanadai származásúként nagyon jól ismeri az amerikai kontinens kultúrtörténetét. A terület őslakói az indiánok, akik természeti népek voltak, ahol a magnixok és mágusok úgy éltek együtt, mintha ez teljesen normális lett volna. Nem úgy, mint most, hogy szerte a világban a varázstudóknak rejtőzve kell élniük a varázstalanok között. Minden törzsben volt több, de legalább egy sámán, akit szellemi vezetőként vagy javasként tiszteltek a társaik. Ahogy így gondolkodik az egyik kötetben megakad a szeme egy érdekes résznél, ami a segítségére lehet. A weendigók, habár elsorvadt lelkek, akiknek sokszor hiányosak az érzékszerveik, de mindegyiket kivétel nélkül taszítják bizonyos hangfrekvenciák. De különösen az ének vagy a dallam hat rájuk riasztóan, kifejezetten a líraibb hangzású melódiák. Az ilyen dallamoktól, hangoktól sűrű, nyálszerű nedv kezd szivárogni a hallójáratuk helyén, ami borzalmas kínokkal jár együtt számukra. Élősködő mivoltukból fakadóan jelenlétük és életvitelük gyakran vezet az áldozataik halálához, tehát egyáltalán nem veszélytelenek az ártalmatlanabb lélekenergia szipolyozásuk sem. A weendigók nem a hagyományos értelemben vett lelkek, eltorzult lélekfoszlányok, amiket csak az éhségük irányít. Nem is lehet hagyományos módszerekkel elpusztítani ezeket a rémlényeket, mivel egy bizonyos mértékben olyanok, mint a horcruxok. Csak különleges eszközökkel lehet megsemmisíteni őket, mint a baziliskusz mérgével vagy az acromantuláéval átitatott pálcával vagy koboldok kovácsolta pengével. Miss Tobervic eltűnődik, de aztán olvas és jegyzetel tovább a noteszébe. Ha a weendigók egy sámán átka miatt váltak ilyen lelkekké, nos a mai napig nem tudva levő, hogyan lehet a weendigók átkát megtörni, de abban bizonyosak lehetünk, akik önzésük és önuralmuk elvesztése miatt váltak ilyen lélekszipolyokká, azokon nem lehet segíteni, mert nincs milyen átkot megtörni. Önmaguk miatt váltak ilyen lélekcsonkokká, kielégíthetetlen éhségük szörnyetegeivé. Az elvett varázsló, boszorkány vagy nem mágikus élőlények lélekesszenciáját a weendigók képesek átformálva, eltorzítva a saját céljaikra felhasználni, amivel persze csak még több lélekenergiához akarnak hozzájutni. Miss Tobervic ekkor meghallja a BigBen esti harangszóját, ami jelzi számára, hogy ideje mennie, mert még van egy dolog, amit el akar végezni, hazaindulás előtt. Arelia elteszi noteszét, vet egy pillantást óraékszerére. Egy könyvet sem vesz ki, aminek utána akart olvasni s feljegyezni megtette. A köteteket az asztal szélére rendezi, amiket majd a könyvtárosok visszapakolnak. Eloltva az olvasólámpát, esernyőjével a csuklóján, táskájával a hóna alatt, kalapját megigazítva, szóval összecihelődve kifelé tart az épületből. Biccent a könyvtári asztalnál ülők felé. - Viszlát! – Köszön el, mire a pennájukkal írogató könyvtárosok felpillantanak a pergamenjükből és mormogva köszönnek el tőle. Miss Tobervic, amint kisétál a könyvtár lezárófalán, már indul is tovább a következő sétakörúti állomása felé, ami két utcával és egy kereszteződéssel arrébb van innen. Egy kis boltba tart, amit a muglik csak egy régiségboltnak látnak, sőt vásárolnak is benne, de nem csupán egy ilyen bolt, mivel mellette egy varázsportéka üzlet is, amely persze a varázstudókat hivatott kiszolgálni. A muglik persze ebből mit sem vesznek észre, hiszen a két bolt egy gyöngyös függöny választja el egymástól, ami mellett egy kis asztalkánál egy wc-s néni forma nő ül, horribilis összeget hirdető táblácskával az asztalon, ami az illemhelyiség használati díjára vonatkozik, ezért a muglik még csak a függöny közelébe sem szoktak menni. Maximum egy-egy felháborodott vagy csodálkozó pillantást vetve wc-nek titulált helység felé. A boltocska neve: „Kiváló apróságok boltja”. A bejárat felett, ami egy piros telefonfülke ajtajára emlékeztet, egy ütött-kopott fekete cégér tábla hirdeti aranyozott felirattal a bolt nevét, amit már mattá tett és berepesztett az idő. Az épület bal oldalán lévő ajtó mellett egy hosszú, rácsos kirakat tárja a járókelők és az érdeklődők elé a kínálatot. Ami a muglik számára ismerős porcelán nippekben, régi- érmékben, karórákban, kávédarálókban, hangszerekben, vázákban, tárcsázós telefonokban, szobrokban nyilvánul meg. A beltérbe lépők láthatnak még fali szőtteseket, szőnyegeket, nagyobb hangszereket, még szobrokat, festményeket és bútorokat is. A hely zsúfolásig tele van faltól falig. A figyelmetlenek könnyen felboríthatnak egy kis körasztalkát vagy megbotolhatnak egy hintaszékben, netán beleakadhat a lábuk egy telefonzsinórban. Arelia itt vásárolta a régi lemezgyűjteményét és a fonográfját is. Egy színes flanel inges, dörzsölt képű muglinak látszó fickó támasztja a pultot. Mikor Miss Tobervic megérkezik az üzletbe, a pasas eltolja magát a pulttól és odabattyog hozzá. - Jaj Miss Tobervic! A legkedvesebb kuncsaftom. - Mr. Jenkins! Jaj, ne essen túlzásokba, kérem. Bár nagyon kedves, de tudom, hogy minden vevőjének ezt mondja. Inkább meséljen van valami érdekes újdonságuk a mugli holmik között? - Nem Miss Tobervic, ki kell, hogy ábrándítsam. A legutóbbi látogatása óta nem érkezett olyan újdonság, ami magát érdekelheti. A minap csak egy öreg, nem működő fali órát hoztak be eladni. - Oh, értem. Hát hallja elégé ellentmondásos a témánk, ahogy újdonságokról beszélgetünk egy régiségboltban. Nem gondolja? – Kérdezi finoman elnevetve magát Arelia. - De most hogy így mondja, valóban. – Vigyorog rá szenvtelenül a régiségkereskedő pasas. - Na, de sebaj, mert nem is idejöttem, hanem a függönyön túlra, a kedves fivéréhez. – Mondja miközben némiképp illegve-forogva nézdegél a boltban. - Hogyne Leopold már említette, hogy érdeklődött egy tárgy iránt. Nem tudom, hogy sikerült e beszerezni. Persze, menjen csak át, majd elmondja magának. – Int a függöny felé a fickó. Arelia csak egy mosolyt ereszt meg, majd megy is a gyöngyös függönyhöz, ami mellett természetesen nem egy wc-s néni üldögél, hanem Mr. Jenkinsék anyja. A javakorabeli asszony éppen kötöget ültében. A közeledő Areliára néz mosolyogva és felé tolva a pénzes edényt. Ellenben a kötőtűk nem állnak meg, hanem maguktól kötnek tovább. Miss Tobervic visszamosolyog az asszonyra, majd az erszényét elővéve keresgél az aprók között. Viszont, nem az előírt harminc fontot dobja be a tégelybe, de nem is mostani varázslópénzt, hanem egy régiségbolthoz illőn egy régi pénzérmét, mert itt a boltban az a szokás, hogy a vásárlók valamilyen régi pénztallért dobjanak az edénybe, ami lehet bármilyen országbeli forgalomból kivont mugli- vagy máguspénz. Ő pedig egy olyan pénzt dob az edénybe, amivel hajdan-régen a muglik telefonálhattak a postahivatalokban. Fémesen csendül a beleejtett telefonérme a tálkában. Aztán besétál a zörgő, csörgő gyöngyfüggönyön. Amint belép egy horgas orrú, pepita mellényes, zsebóra-láncos úr fogadja. - Arelia! Kézcsókom a legkövetkezetesebb vevőmnek. - Üdvözlöm Mr. Jenkins. Beszéltem már a fivérével. Nos, ha nem haragszik meg, hogy egyből rákérdezek, de abból a homokórából, amit kértem sikerült hoznia nekem egyet? - Oh igen-igen, a dialóg-óra. Szóval, némi időbe, nehézségbe telt és néhány bagolyfordultába, de hozattam egyet önnek. Mindjárt, itt is van. Jöjjön csak, erre tessék! Arelia beljebb sétál, követve a másik Mr. Jenkinst a pulthoz. Ebben a varázsportéka boltban más légkör uralkodik a régiség bolthoz képest; gyertyák, füstölők adják a helyiség hangulatát. Vitrines szekrények állnak a falak mentén, amikben megannyi érdekes mágikus tárgy és holmi sorakozik, ahogy az üzletben szerteszét is sok ilyen látható. Vannak itt pálcák, ezek ápolására szolgáló olajok, tisztítószerek, malicia mutatók, a mágia különböző ágaival foglalkozó könyvek, merengők, üstök, bájitalokkal megtölthető fiolák, nefeledgömbök, seprűk, talárok, helytágító bűbájjal megbűvölt utazóládák, különleges pennák, rossz helyesírást javító pergamenek és még számtalan egyéb varázseszköz van itt, hogy kiszolgálja a vásárlók igényeit. Mr. Jenkins a pult alól elővesz egy kis faládát, ami zsírpapírral és zsineggel van átkötve. - Óhajtja ön kinyitni Miss Tobervic? - Igen, szeretném. – Feleli, ahogy az üvegpulthoz érve megtámaszkodik, annak szélére akasztva az ernyőjét is. - Tessék! – Mr. Jenkins egy damaszkuszi borítékvágó kést tesz a ládára és tolja Arelia felé. Ő magához fordítva a dobozt, megfogva a kést egy finom mozdulattal elvágja a zsinórt és letépi a papírt róla. A fedelét lehúzva a láda kibélelt belsejében egy különleges üvegtárgy fekszik, mely zöldes-sárgás homokszemcsékkel van félig tele és ilyen színűre festett üvegkígyókkal is van díszítve. - Szép és mutatós. - De gondolom, ha kegyed ilyet rendelt, akkor ismeri a működési mágiáját is? - Dialóg-óra, mint a neve is utal rá a társalgás minőségét, érdekességét tükrözi egy adott társaságban. Ha a beszélgetés érdekfeszítő, akkor a szemek lassan peregnek, olykor meg is állnak. Viszont, ha érdektelen, silány vagyis értéktelen, unalmas a társalgás akkor gyorsan leperegnek a szemek. - Kiváló, igen pontosan így van Miss Tobervic. - Sosem vásárolok, olyasmit, aminek ne olvasnék, néznék utána. – Feleli halvány kis mosollyal. - Ez esetben csomagolhatom is? - Igen, kérem tegye. Mennyi a vételi díj? Mr. Jenkins egy kis fecnire írja az összeget és átadja Areliának, majd nekilát becsomagolni a homokórát. Miss Tobervic pedig leszámolja a pultra a mágikus tárgy értékét, aztán esernyőjét fogva, másik kezében az ujjaira akasztva zsinegjénél a dobozt távozik. - Köszönöm Mr. Jenkins! A legközelebbi viszontlátásra! - Én is Miss Tobervic a nyélbe ütött remek üzletetnek. Kézcsókom! Arelia átsétál gyöngyfüggönyön, majd ott is elköszönve hagyja el a boltot és indul haza, legújabb szerzeményével. Mivel már jócskán estében jár az idő, nem térbe egy teázóba és nem hajtogat darut szalvétából sem, egyenesen a házukhoz sétál elhaladva a park melletti földes utcában. Cím: Re: Szösszenetek Írta: Arelia Tobervic - 2020. 11. 14. - 01:09:13 „Játék közben ismerjük meg az emberek tulajdonságait. Mores inter lundendum se simplicius detegunt.” Quintiliamus A Minisztériumi Karácsonyi Bál Arelia nagyot nyújtózva nyög fel. - Jáj, menj már innen! Állandóan belefekszel a számba! Miss Tobervic arrébb tolja a feje mellett fekvő Ludmillát, mert ahogy felébredt az első, amit meglátott, az Ludmilla nagy szőrös tompora volt. A macska leugrik az ágyról, majd beül az ajtóba, közvetlenül a küszöb elé, és Areliára nyávog; Ha már a házicseléd-gazdasszonya felverte, akkor engedje is ki és adjon neki enni. - Oh, Ludmilla! Néha az agyamra mész. Arelia félrerántja az ágy függönyeit és kimászva, a haját borzolgatva sétál az ajtóhoz. Ránéz a macskára, aki ismét felnyarvog rá. - Menjél! Bánom is én fogjál egeret vagy amit akarsz, de most engem hagyjál békén! A vörös cica kisurran és eltűnik az előszobában. Arelia felsóhajt, hogy végre nyugalom van és csak magában van a szobájában. Álmosan ásítva, kezét a szája elé kapva ül le a fésülködőasztalhoz, melynek fiókjából egy hajkefét vesz elő és ráérős, lassú mozdulatokkal elkezdi kifésülni a haját. A hálóruhája egyik vállpántja lecsúszott, ahogy elfordul a háta mögötti ablakon beáramló napvilág megvilágítja alakját, és fekete sziluettel rajzolja körbe melle formáját, apró mellbimbójában kihegyesedve. Persze senki nincs a szobában, aki ezt láthatná, vagy zavarhatná. Miss Tobervic ekkor mégis megigazítja hálóruháját és felkelvén a zsámolyról belebújik köntösébe, mert az éjjelre megrakott kazán már kialudt a pincében. Szóval, nincs valami meleg a szobában. Visszaülve tovább fésülködik. Hullámos fürtjei csak úgy csillognak a beszűrődő napfényben. Arelia elmélázott tekintettel néz maga elé és éppen azon gondolkodik, hogy hol is kezdje a mai napot. Még nem ébredt fel teljesen, kótyagosan ásít egyet, mintha csak unatkozna. Egyik kezével túr bele hajába, hogy kellően kifésülte e már. A barna hullámokat simítva arra gondol, hogy lehet, elhagyja a haja ondolálását s frizurát vált, hagyja kiegyenesedni tincseit. Miért is ne, hiszen rég volt már egyenes haja. Még az akadémián kezdte így viselni a frizuráját és lehet ideje váltania. Eközben leteszi a kefét, összefogja alapvetően derékig érő haját és megcsavarja, kontyszerűségbe fogja, majd egy tincsével áttekerve köti fel. Ahogy elteszi a fiókba a fésűt, eszébe jut a Mágiaügyi Minisztérium legközelebbi megrendezésre kerülő eseménye. A minden évben megtartott karácsonyi bál, amit a Minisztérium mindig a téli napforduló napján ad a minisztériumi munkatársaknak. Hogy a családi karácsony előtt még a mágustársadalomért dolgozók együtt megünnepelhessék ezt az ünnepet, amivel egyben már az újévet is köszöntik, mert a bál után a Minisztérium is lényegében zárva tart, csak ügyeletet rendelnek el. A minisztériumi dolgozók nagy része viszont téli szabadságra megy, hogy a családdal töltsék idejüket. Arelia ekkor a tükörbe pillant, majd feláll és kimegy a konyhába, hogy készítsen magának egy csésze teát. - Áh, felkeltél? Szól Cara, ahogy meghallja a konyhába tartó lányát. - Nem anya, alva járok. Hallatszik a válasz Areliától, ahogy már a konyhában ügyködik. - Belőled még azt is kinézném. Replikáz vissza anyja kuncogva, aki a nappaliban ül az egyik karosszékben, és egy asztalkánál bíbelődik egy intarzia berakással. - Kérsz teát anya? Kérdezi Arelia visszacsipkelődés helyett. - Persze, a tea mindig jöhet, hozzál nekem is légy szíves egy csészével. Így telik el némi idő csendben, csak az órakattogást hallani. Mikor Arelia megjelenik a nappali ajtóban, elnézi anyját, ahogy szabadidő nadrágban, férje egyik elnyűtt kockás ingében ül, a feje tetején slendrián módon összefogott hajával és egy fakeretes kép fölött rakosgatja a különböző darabokat ide és oda. Leteszi Cara elé az asztal szélre a teát. - Köszönöm! - Anya miért babrálsz ezzel az intarziázással, hiszen… - Tudom, hogy nem látok, de tudod, kikapcsol és attól, hogy vak vagyok, nem fogom hagyni, hogy meggátoljon a kreatív alkotásban. - Jól van anya. Arelia lehajol Carához és nyom egy reggeli puszit az arcára, majd sétálna is vissza a szobájába. - Na, mi az nem teázunk együtt és beszélgetünk? Néz Cara fel lánya irányába, feltolván az orrára lecsúszott napszemüvegét, ami mozdulattal összeragasztózza az orrát. - Nem, anya most nem, azt hiszem megyek és kitalálom kivel megyek a karácsonyi bálra. Tudod a kötelező pofa-vizit és a „boldog” munkaközösség össznépi eseménye. Amire, ha nem mész el, akkor azt mondják, hogy rombolód a közösséget vagy később kinéznek. Cara felemeli a csészéjét és hosszan kortyol belőle, majd így szól: - Na, azt együtt is kitalálhatjuk, hogy ki legyen a kísérőd. - A Minisztériumból érdeklődtek egy páran, de… - Mi a baj, sorold kik azok és választunk?! - …de, azok mind unalmas, rosszindulatú, fantáziátlan, kukacoskodó, aktatologatók. - Nincsenek egy kicsit nagy elvárásaid és nem vagy túl kritikus édes lányom? - Nem. Így van, hidd el, akikkel eddig beszéltem mind olyanok. Kész kullancsok! - Arelia, akkor ez azt jelenti, hogy nem is akarod velem megbeszélni? - Igen, anyám azt jelenti. - Hát végül is, mehetsz egymagad is, ha nem maradsz sokáig letudod a pofa-vizit kört, hogy te megjelentél és részt vettél az ünnepségen. Aztán jöhetsz is haza, és le tudtad az egészet. Miss Tobervic erre már nem is felel, csak annyit, hogy: - Az én sasszemű anyám. Jó intarziázást! Majd eltűnik a szobájában és Cara számára hallhatóan becsukja az ajtót. Arelia örül, hogy végre kicsit egyedül lehet, van, amikor anyja közelsége is fárasztó számára. Leteszi a teáscsészéjét a fésülködő asztalra. Az apjával az ispotályban történtekről azóta sem beszéltek, amit Arelia nem bán, és Carának is jobb így, ahogy anyjára gondol, mert ő sem hozta egyszer sem szóba azóta Williamet. Leül az asztalhoz, ahogy ezen tűnődik belekortyol a teájába és pár pillanatig így iszogatja könyökölve és a csészét a két kezében tartva. Aztán leteszi s félretolja, hogy az asztalfiókból pergament vegyen elő és levelet írjon. A pennát párszor tintába mártva írni kezdi: Kedves Mr. Gatwyck! Csak megszeretném köszönni, amit az apámért tett, tudom, hogy ön minden magától telhetőt megtett és ezt nagyra értékelem. Kérem, ne vegye tolakodásnak, de azért is írok önnek, hogy megkérdezzem, esetleg nem kísérne el egy hivatalos rendezvényre? A Minisztériumi Karácsonyi Bálra. Tudja, nem találtam olyan partnert, akivel szívesen elmennék, vagy olyat, aki hasonló érzülettel elkísérne, és hát gondolom megérti, hogy milyen kínos és kellemetlen lenne megjelennem egy ilyen eseményen egyedül. Szóval, lenne a kísérőm? Vagy úgy is fogalmazhatok, hogy elvinne a bálba? Tudom, hogy az ispotályi gyógyító munkája mennyire lefoglalja, ezért ha nem érne rá nyugodtan megmondhatja. A Minisztérium december 21.-én rendezi meg a bált, ami pontban 20:00-kor kezdődik. Estélyi és dísztalár kötelező! U.i.: Azért, hogy egy kicsit manipuláljam, remélem páncélos lovag lesz, aki gálánsan megment, attól, hogy petrezselymet kelljen árulnom a rendezvényen. Várom válaszát! Üdvözlettel, Arelia Tobervic A levél megírása után összehajtogatja a pergament, majd felindul a padlásra. - Nos, kitaláltad, hogy mi lesz a bállal? Kérdezi Cara az intarzia fölött szöszölve. - Mondjuk, de inkább csak nagyjából a többi meg majd, tudod, csak jön, ahogy jön. Feleli Arelia és már a padlásfeljárón lépked fel, amikor anyja megkérdezi, hogy hova megy, mivel nem láthatta a kezében a levelet. Aztán Miss Tobervic már a padláson is van. Kátya az utóbbi időkben igencsak sokat változott, leginkább előnyére, amit Cara is megemlített a minap. A fekete tollas Arelia jöttére, még csak hívnia sem kell s a felső gerendáról leereszkedik gazdájával szemben egy alacsonyabb gerendára. Egyet csattint a csőrével, majd halkan sivít is hozzá, ami annyit jelent csupán, hogy itt vagyok, mit akarsz!? - Szia, Kátya! Mondd izgalmasan patkányokban bővelkedett az éjszakád? A bagoly a fejét forgatja, egyik oldalról a másikra billentve a fejét. Arelia, ahogy a tollas szemeibe néz, úgy érzi, mintha a madár sokkal többet értene meg abból, amit mond, mint, amit egy ilyen állatnak ez valójában képességében állna. A bagoly sivít rá egyet megint, hogy most mi lesz, itt fogunk állni egész nap? - Biztos dühítő patkányok voltak. Feleli a madárnak, majd odakötözi a lábára a levelet. Kátya türelmesen tartja a lábát, majd még azt is megengedi, hogy Arelia megsimogassa a feje búbját. - Vidd Floyd Gatwycknek! De ne csípjél meg embereket! Adja ki az ukázt, majd Kátya rögvest szárnyra kapva repül ki a tetőtéri ablakon. Este van, amikor a szobaablakon zörget a bagoly. Arelia kinyitja, mire Kátya készségesen beröppen, de amint lekerül a zsineg és a levél a lábáról, már ott sincs, olyan gyorsan elrepül. Miss Tobervic kihajtogatva a levelet mohó kíváncsisággal olvassa: Kedves Miss Tobervic! Köszönöm levelét és azt is, hogy értékeli a munkámat, hiszen az elismerés mindenkinek jólesik. Örülök, hogy az ispotályban történteken, ha lehet így fogalmazni, de túltette magát. Nos, ami pedig az invitálását illeti. Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy számomra az öröm, hogy rám gondolt és szívesen venné, ha elkísérném erre a bálra. Mivel kegyed hívott el, így sehogy sem lenne igaz azt mondani, hogy én viszem el magát. December 21-én ráérek és amennyiben ön sem veszi tolakodásnak, amire gyanítom, persze, hogy nem a válasza, akkor este 7 óra 40 perckor a házuk elé hopponálva mennék önért, hogy úgy tűnjön, mintha mégis csak én vinném el az estélyre. Nem kell tudnia a nagy nyilvánosságnak, hogy a fordítottja az igaz. Ahogy ezt leírom éppen nevetek, remélem ön is jót derül ezen. A legközelebbi találkozásunkig, hódolatom: Floyd Gatwyck Cím: Re: Szösszenetek Írta: Arelia Tobervic - 2020. 11. 16. - 01:18:18 „Ne állíts olyat, amit nem tettél meg!” Hádész A Minisztériumi Karácsonyi Bál 2. 2001. december 21. Az estély ma este lesz. Miss Tobervic csak most közli az anyjával, hogy nem más lesz a kísérője a rendezvényre, mint Mr. Gatwyck. Cara nem felel először, csak hallgat, majd Arelia rákérdez. - Mit szólsz? - Te tudod, mint csinálsz, a te dolgod. Én nem szólok bele. - Anya, de tudni akarom és hallani szeretném, hogy mit gondolsz és mit érzel a dologgal kapcsolatban. Apáról azóta sem beszéltünk. - Azt gondolom, amit mondtam. - És apáról, hogy amneziálva lett? Meg az egész? Cara, ha látna, most lejjebb tolná orrán a napszemüvegét, de helyette csak egy levegőt vesz és elkezdi mondani lányának. - Nincs igazán mit mondanom apádról. - De anya, miért nem vagy kiakadva, vagy legalább szomorú vagy valami? Ne mondd már?! - Na legyen, elmondom. Tudnod kell akkor az igazat. Azért nem vagyok kiakadva, mert igazán apádra sose számíthattam semmiben vagy nagyobb dolgokban. Szerinted, a Minisztériumba is kijutatta be? Sokszor volt, hogy kitaláltam valamit és rá egy időre előadta nekem, mintha ez az ő ötlete lett volna. Nagyon sokszor csinált ilyet, én persze ráhagytam, mintha nem tudnám vagy látnám. Tudtam persze, hogy sokszor azért csinálta, hogy így próbáljon levenni a lábamról, de hát, ami tőlem származik, azon miért lepődnék meg, ugye? Általában belementem a játékba, hogy legyen, ahogy ő akarja. Persze, aztán ha valami rosszul sült el, akkor az rögtön az én hibám volt, ha meg jól, akkor az naná, hogy az ő érdeme volt és előszeretettel aratta le helyettem a siker babérjait. Ezt is eléggé gyakran ráhagytam, gondolván, hogy majd minden rendben és jó lesz és, hogy viszonozza, amit tettem vagy mondtam neki. Ne vedd úgy, mintha panaszkodnék, csak hát ez a helyzet. - Ez nem igaz. Nem mondhatsz ilyeneket róla. - Pedig, de, ez az igazság. - Akkor mi a fenének házasodtatok össze, meg egyáltalán?! - Ha nem adom be a derekam és hagyom, hogy úgy mond, levegyen a lábamról, hát te se lennél most itt, de hagyjuk, ne beszéljünk Williamről! Arelia nem felel, csak hallgat, majd otthagyja a szófán ülő anyját és visszamegy a szobájába, hogy a bálra készülődjön. Miss Tobervic erre a jeles alkalomra egy finom és elegáns ruhát vásárolt. Egy fekete estélyit, mely nyak- és vállpánt nélküli, ízlésesen kivágott kialakítással. A fekete estélyin nincs cicoma vagy strasszozás, fodrozás netán csipkézés. A ruha szinte földig ér, egyszerű, finom testre simuló szabását a szoknya oldalsó felsliccelése és az uszály része töri meg. Arelia a kiegészítőnek még vett egy pár hosszú fehér kesztyűt és a ruha elegáns egyszerűségével ellentétben egy fekete strasszos borítású, ezüst láncpántos kis táskát. Először a frizuráját készíti el, ami egy ilyen minisztériumi bálhoz kellően ünnepi, nem hivalkodó mégis kiemeli az arcát és eltér a megszokott hajviseletétől. A tél közeledtével sötétebb barnaárnyalatúvá vált a haját, miután kifésülte, egy stílfésű s kézügyességével lát neki összefogni egy szép báli kontyba. Ahogy a frizura alakul, lassan a fejformájára simul, egyetlen tincs vagy hajszál sem lóg ki, hangsúlyozva magas homlokát és finoman ívelt szemöldökeit, hosszú nyakát, vállait és bőre hamvasságát. Öt gyöngyös, swarorski kristállyal kirakott kontytűvel díszíti kontyát. Mikor estélyi frizurája elkészült, elégedetten szemléli meg magát a tükörben. Fülbevalónak szintén swarorski kristályos ékszert akaszt a fülébe. Leheletnyi finom, kis sminket is felvisz az arcára. Arcbőrének hála nincs szüksége alapozóra, vagy arcpúderre, pirosítóra. Csupán szemöldökeit és alul a szemét húznia ki egy kicsit szemceruzával, szemhéjaira halvány ezüstös szemfestéket visz fel, ajkaira csak némi szájfényt tesz. Dús szempilláinak nincs szüksége szempillaspirálra, a maguk természetességében emelik ki Arelia barna szemeit. A retikülhöz illő kiegészítő párosként, egy fekete hegyes orrú, az elején egy strassz csíkkal díszített, magas sarkú cipőt vesz fel. A ruhát felöltve és eligazgatva magán, anyját kéri meg, hogy a míderkialakítást hátul kapcsolja össze. Cara miután végzett, maga felé fordítja lányát, hogy „megnézze” hogyan fest. Két kezével átsimogatja Arelia haját, arcát, nyakát, a vállai vonalát, karjait. Ahogy végigsimít derekán, át a csípőjén, érzi, hogy a ruha olyan, mintha csak ráöntötték volna. A combjai átsimításával érzékeli, hogy az estélyi oldalsó felsliccelése kihangsúlyozza hosszú lábait, majd belesimítva az uszály részbe felegyenesedve, mosolyogva, talán ugyanilyen mosolygós szemekkel, csak így szól a szemüvege mögött: - Gyönyörű vagy! - Köszönöm, akkor… - De várj csak! Cara elsiet a szobája felé, szekrénynyikorgás hallatszik. Arelia kíváncsian áll és várja anyját, hogy mit hoz. Mikor Cara megjelenik, egy vállfát tart a kampójánál és lágy hangon mondja lányának. - Ezt vedd fel hozzá! Egy bézsszínű, hosszú szövetkabátot terít a karjára, Arelia felé mutatva. - Na, milyen? - Nagyon szép s elegáns a karcsúsított fazonjával, a szélesen kihajtott gallérjával. Ebben biztos nem fogok megfázni és még bolerót sem kell felvennem a ruhához. Válaszolja, mire anyja csak boldogan mosolyog szavain, miközben felakasztja a kabátot a fali fogasra. - Kalapot veszel? - Nem, ehhez az alkalomhoz, a ruhához, a hajamhoz sem illik. - Hát akkor nincs is más hátra, mint a bál, és hogy jól érezzétek magatokat Mr. Gatwyckkel. Mondja bólintva Cara, majd leül a szófára és lánya felé fordul, mintha látná őt és gyönyörködne benne. Miss Tobervic utolsó simításként még megáll az előtéri tükör előtt és nyakéknek az Izadóra nénikéjétől kapott óramedalionos ékszerét csatolja fel, amit most a ruhához és a kiegészítőkhöz valón, ezüst nyaklánccal fog viselni ezen az estélyen. Éppen, ahogy összekapcsolja a nyakéket megszólal a csengő. Arelia a tükörbe pillantva is látja, hogy a pontos idő 7 óra, 40 perc. - Készülődj csak, majd én kinyitom. Int Cara lánya felé, ahogy az ajtóhoz megy. Miss Tobervic eligazgatja még a ruhát, mintha nem állna rajta már így is jól, majd belelép a cipőibe. - Jó estét Mr. Gatwyck! Fogadja kedves hangján Cara az ajtó előtt álló úri embert. - Kerüljön csak beljebb! Mondanám, hogy örömömre szolgál, hogy láthatom, de hát nem tehetem. Közli mosolyogva. - Üdvözlöm a hölgyeket! Kedves Mrs. Tobervic. Köszön és biccentve Cara felé lép be a házba. Mr. Gatwyck a pillantását rajta tartja az asszonyon, mialatt elgondolkozik, hogy a szavai vajon milyen értelemben szóltak, mert nem tudja egyértelműen eldönteni, de szinte sejti, hogy alighanem a nőnek ez is volt a célja. Viszont, Mr. Gatwyck nem akad fent Mrs. Tobervic viselkedésén. Átérzi, ha némiképpen esetleg neheztel rá, vagy esetleg a bizalmatlansága miatt a lányát féltené tőle. Floyd nyugodt lelkiismerettel mosolyog vissza az asszonyra, mert az ő szándékai teljes mértékben tisztességesek Miss Tobervic kisasszonnyal szemben. Arról nem is szólva, hogy Arelia invitálta meg őt, nem pedig fordítva. Persze, hogy kokettáljon Cara anyai érzéseivel, megjegyzi, mintha csak tizenévesek lennének: - Nem ígérem, hogy 10-re haza hozom, de éjfélre egyben itthon lesz. Mrs. Tobervic erre nem tehet róla, de kicsit elneveti magát, ami már megenyhült reakció tőle és hasonló stílusban válaszol. - Nagyon vicces pimasz fráter maga, de ne az árokparton stoppolja nekem össze! Erre mind a ketten egymásra nevetnek és a kellemetlen hangulat már sokkal oldottabbá válik. - Jó estét Mr. Gatwyck! Pontos, mint egy svájci óra. Köszönti Miss Tobervic is Floydot, ahogy éppen a kabátot kanyarítja magára és az estélyi kis táskáját veszi a vállára. - Miss Tobervic, ön még a megszokottnál is előkelőbb. - Köszönöm a bókot, még zavarba jövök. - Akkor indulhatunk, vagy beszélgessünk még, esetleg hármasban teázva? - Nem, nem ez a ti estétek, menjetek csak és a meghívó is legyen nálad Arelia. Szól közben azon nyomban Cara, el is feledkezve a magázódásról Mr. Gatwyckkel és már többes számban beszélve indítaná őket a bálba. Ám, ekkor Arelia szól közbevetőleg. - Egy pillanat még, egy apróságról majdnem megfeledkeztem. Mrs. Tobervic és Mr. Gatwyck is kíváncsi és értetlen meghökkenéssel pillantanak rá, majd Miss Tobervic egyszerűen csak kisétál a hátsó ajtón a kis kertbe. - Kegyed tudja miről beszélt? Kérdezi Floyd Carától a lánya szándékairól. Mrs. Tobervic azonban csak széttárja kezeit és megvonja vállait, hogy neki ugyan fogalma sincsen. De nem is telik sok időbe, mire Miss Tobervic visszatér az előtérbe és odasétál Mr. Gatwyckhez, miközben végigpillant az úr küllemén is. - Mr. Gatwyck, mivel én viszem el az estélyre és ön szívesen velem tart, nos gondoltam, hogy azért adjunk a formaságokra, ha még formabontóan is, de ahogy illik. Rámosolyog Floydra, amiből a férfi érezheti, hogy csupán egy élcelődő, de kedves valamiről lehet szó, ahogy Miss Tobervic beszél. - Tessék uram! Én adok önnek virágot, de csukló bokréta helyett, gondolom egyetért velem, ha azt mondom, hogy azt nem tartottam önhöz méltónak. Arelia, ahogy ezeket mondja, megfogja Floyd dísztalárjának a hajtókáját, megigazgatva rajta a remekbe szabott ruhát, majd a felső zsebébe tűz egy szál vörös szegfűt a fehér díszzsebkendője mellé. Mr. Gatwyck nem is tud mit szólni erre, csak egyszerűen felnevet, majd egy finom kézcsókot lehel viszonzásképpen Miss Tobervic fehér kesztyűs kezére. - Örülök, hogy értékeli és tetszik önnek az ötletem. - Mi az, mit adtál Mr. Gatwycknek? Tudod, hogy nem látok. Ne csináld már ezt velem, ha már nem avatsz be előzőleg az elképzeléseidbe. - Mrs. Tobervic semmi különös, a lánya csupán egy szegfűvel ajándékozott meg, az önök kertjéből, mint báli virággal. - Jaj, anyám! Kérlek ne reagáld túl, csupán egy rögtönzött ötlet volt, amit az imént találtam ki. Gondoltam, Mr. Gatwycknek nem sértem meg vele a férfi egóját és értékeli a találékonyságomat, ami így is történt és egy jót nevettünk. - Így van. Nos, akkor indulhatunk? Kérdezi Floyd a gáláns hangvételnél maradva, behajlított karját nyújtva Areliának. - Persze, hogyne most már minden további nélkül. Miss Tobervic belekarol Mr. Gatwyckbe, akin egy fekete selyem dísztalár van, egy fehér fekete gombos inggel és egy fehér csokornyakkendővel. Hozzávaló élére vasalt nadrággal fényesre pucolt, makulátlan öltönycipővel és fekete szövetkabáttal. És most már az egész öltözékét díszítő szegfűvel. Floyd haján és arcán is látható, hogy nem rég járhatott a borbélynál, mert frissen felnyírt, rendezett barna hajjal s jól fésült bajusszal érkezett. Miss Tobervic az estélyi ruha ellenére is magához veszi elmaradhatatlan lila esernyőjét. Aztán intenek és elköszönnek Mrs. Tobervictől, hogy kisétálva a házból pár lépés után elhopponáljanak. A Mágiaügyi Minisztérium eme ünnepi alkalomra London szívében bérelt ki egy szállodai rendezvénytermet. A szálloda neve Tower Hotel, ami persze a muglik számára nem látszik másnak, mint egy bezárt gyárépületnek, aminek még az ablakait is bedeszkázták, a kerítésen pedig egy táblán ez áll; „Magánterület, idegeneknek belépni szigorúan tilos!” A kapu mögött az udvarban, hosszú futóláncon egy német juhász őrzi a portát és ugatja meg az odatévedő muglikat. Miss Tobervic és Mr. Gatwyck egy félreeső keresztutcába érkeznek a hoteltől nem messze. Ahogy a kapu elé sétálnak az őrkutya odaszalad, csörögve húzva maga után a láncot, látszólag arra készülve, hogy felugorjon és megugassa az érkezőket. Viszont, a kutya megérezvén, hogy mágusok érkeztek csak csendesen néz rájuk. - Miss Tobervic vagyok és a kísérőm Floyd Gatwyck. A Minisztériumi Karácsonyi Bálra érkeztünk. Arelia szavai közben előveszi a meghívóját, és, mintha egy kutya tudna olvasni, odatartja a kerítésen keresztül az ebnek. A német juhász szemei valóban végigfutnak a sorokon, majd egyszeriben úgy szól, mintha egy hangszórón szólna valaki hozzájuk: - Örömömre szolgál fogadni önöket a Tower Hotelben és kívánom, hogy érezzék jól magukat az estélyen. Tessék, fáradjanak csak be! Arelia és Floyd átsétálva az álkerítésen eltűnnek a nyílt utcáról, anélkül, hogy ez egyetlen járókelőnek is feltűnne. Bent, színházi pompa és szállodai eleganciájú előtérbe érkeznek a forgóajtón keresztül. Díszes motívumokkal faragot álmennyezettel, vörös szőnyeggel, aranyozott korlátokkal, kényelmes kialakítású vörös bársonyfotelekkel, kanapékkal és friss virágos dohányzó asztalokkal. Szemben a bejárattal a díszes és előkelő kialakítású recepciós pult terül el, mely a hotel címerével van fémjelezve. A pult szegélyét plasztikus fríz szalag díszíti, ahogy a recepció mögötti falat is egy fríz domborműves sáv borítja. Egy szolgálatkész recepciós varázsló fogadja őket. - Isten hozta önöket a bálterem már nyitva és több vendég is megérkezett. Hajbókol az úr miközben a terem felé mutat. - Miss Tobervic szabad a meghívóját, tudja csak a jelenléti ív miatt fontos. - Üdv. Persze, parancsoljon itt is van. - Szép estét! Arelia készségesen átnyújtja a meghívóját. - Mr. Gatwyck örülök, hogy visszatért hozzánk. Nem is gondoltam volna, amikor távozott, hogy a nálunk megrendezésre kerülő bálra indult el. Mondja a recepciós Floydnak meglepő közvetlenséggel, mintha csak egy régi törzsvendéggel parolázna. - Köszönöm Hans. Nos, láthatja, hogy ez a tényállás. Viszlát, majd még beszélünk öregem. Szól Mr. Gatwyck, majd kalapemelés helyett a fejénél intve, köszön el a portástól. Aztán besétálnak a bálterembe. Miss Tobervic szótlan szemlélője az előbbi kis szójátéknak. Amint úgy véli, hogy a recepciós hallótávján kívül vannak közelebb hajol Mr. Gatwyckhez és meglepetten rákérdez. - Hát ez mi volt, kérem árulja el, mert egész úgy hangzott, mintha maga éppen itt vendégeskedne a szállodában. Floyd elmosolyodva felel. - Nos, hát látja kegyed ez majdnem így is van. Annyiban nem találta el a helyzetet, hogy nem vendég vagyok itt, hanem már évek óta itt is lakom. - Hogy mondja? Ön itt lakik, ebben a szállodában? Kérdezi Arelia, miközben már a bálteremben sétálnak, és egy londiner fiú lép hozzájuk, hogy Miss Tobervicéket az asztalukhoz kísérje. - Igen, miért azt gondolta, hogy egy idilli kis fehér kerítéses házban lakom, ahol rendszeresen nyírom a gyepet és ilyenkor bajlódom a házam ünnepi kivilágításával? - Nem, vagyis hát valami ilyesmi félét igen eltudtam volna képzelni önről, de ne gondolja azt, hogy beskatulyáztam volna. Csupán, inkább gondoltam, hogy egy belvárosi lakásban lakik, mint egy szállodában. Hiszen maga gyógyító. Hát biztos telne saját ingatlanra. Elfoglalják a kijelölt helyüket az asztalnál és tovább beszélgetnek. - Oh, hát még nem jött szóba, hogy hol lakom, ön pedig még nem kérdezte. - Ez igaz, az ispotályban valahogy nem volt alkalmunk ilyen dolgokról beszélni, de hát most van. Mondja könnyedén elmosolyodva Miss Tobervic, ahogy elnézi Mr. Gatwycket. A londiner fiú mielőtt távozna az asztaluktól kicsit haptákba vágja magát s megkérdezi. - A ruhatár a szomszédos teremben lett kialakítva. Esetleg óhajtják, hogy elvigyem a kabátjaikat? - Legyen kedves. - Persze. Felelik szinte egyszerre, levéve és átadva a kabátjukat. A londiner éppen elvenné Areliától az esernyőjét is, mire ő egy kézlegyintéssel jelzi, hogy ez itt marad. Majd Mr. Gatwyck egy galleont nyom a fiú markába és csak annyit mond neki, hogy: - Miss Tobervic nevére, köszönjük! A teremben rajtuk kívül szintén üldögél még néhány varázsló és boszorkány. Hozzájuk hasonlóan beszélgetve. A zenekar a terem végében lévő pódiumon hangolja a hangszereit, ami egy kisebb szimfonikus zenekarnak is beillene. Közben folyamatosan szállingóznak be a vendégek. Néhány házi manó is feltűnik sürögve, hogy rendelést vegyenek fel az asztaloknál, ahova már nem is térnek vissza csak némi idő elteltével a semmiből ott terem az asztalokon a rendelt ital. Arelia és Floyd asztalához is odalép egy ilyen manó. Miss Tobervic egy sherryt, Mr. Gatwyck pedig egy pohár jóféle konyakot renddel, mire a manó csak fejet hajtva, nagy lapát füleivel a levegőt legyezve eltűnik. A bálterem szépen lassan zsibongóbbá válik. A nagy helyiség, mint az előtéri fogadó, szintén pompázatos díszítéssel, eleganciával és mágiával van hangulatosabbá téve. A mennyezetet egy hatalmas tükör borítja, tovább emelve a terem beltéri magasságát, amiből hópelyhek hullnak alá folyamatosan, amik mintha csak azért nem szállingóznának a földre, mert előbb elolvadnának, mert a tükör alatt papírlámpások lebegnek a vendégek fölött szerte szét, ezekre hullatva a tükör a hópelyheket. A zenekar előtt pedig egy hatalmas táncparkett terül el, ami körül fehér terítős, fagyöngyökkel díszített asztalok sorakoznak, aranyszegélyű, vörös bársonyszékekkel. A falak mindegyikén egy-egy hatalmas festmény van, különböző, mozgalmas eseményeket megidézve. Az egyiken a kobold és manó lázadásokról festett, művészi ábrázolású mozgó csatajeleneteit láthatják, akik odanéznek. Egy másik képen a roxforti ostromot örökítette meg egy festő, hasonlóan mozgalmas és középpontos kialakítással kiemelve a kiválasztott és Voldemort harcát, természetesen művészi túlzásokkal. A szemközti falon pedig a mágustársadalom hite szerint, tárja egy nagyszabású festmény a vendégek elé a világteremtését, igen kreatív, fantázia dús és izgalmasan szívbemarkoló elgondolásban. A sarokban pedig egy hatalmas karácsonyfa áll. A zenekar is felcsendül a karmester intésére; először a vonósok, a fúvósok és szépen lassan bekapcsolódva a többi hangszer is, egy kellemes melódiát előadva. - Egyébként van saját házam, csak Londontól távol, vidéken. A munkám pedig ideköt, de mint említette is, megengedhetem magamnak, hogy ne egy lakás bérleti díját fizessem, hanem hogy szobám legyen egy luxus-szállodában. - Értem Mr. Gatwyck és teljesen igaza is van, amit megengedhet magának az ember, hát azt miért is ne tehetné meg. Ha már szóba hozta. Hol van a háza? Gondolom a szabadságait is ott tölti. - Snowdonban van, még az apámtól örököltem, egy hegyi tó partján. - Valóban? Hát ez nagyon rusztikusan hangzik. - Igen, tényleg az is, és jól gondolja, ott szoktam tölteni olykor a szabadságaimat. - Távol a világtól, egy szép környezetben. - Igen, valahogy így. Egy időre elhallgatnak és csak a zenekar muzsikáját hallgatják, mintha csak kifogytak volna a beszédtémából. Miss Tobervic ekkor az asztalra kihelyezett programfüzetbe olvas bele és tűnődő, tényközlő hangon szólal meg. - Hamarosan a Mágiaügyi Miniszter fogja megnyitni az estélyt a beszédével. Majd fellépnek különböző énekesek. Az italok ekkor jelennek meg az asztalukon. Arelia egy felpillantás után olvassa tovább. - A vacsorát 21:00-kor tartják. Utána lesz tombola és még pár apróság, majd a Miniszter záró beszéde. Mr. Gatwyck nem szól, csak bólint, majd Miss Tobervic a sherrys poharát emelve biccent és teszi vissza a programfüzetet. Floyd is felemeli a maga konyakját és Areliával koccintva mondanak rövid pohárköszöntőt: - Az estélyre! - Estélyre! Majd belekortyolnak az italukba. A tószt után Mr. Gatwyck igyekszik felvenni újra a beszélgetés fonalát. - Nos, ami pedig Mr. Tobervicet, az apját illeti. Szeretném még egyszer elmondani, hogy nagyon sajnálom, hogy amneziálnom kellett és… - Ne, Mr. Gatwyck ne! Nem akarok önnel az apámról és az ispotályban történtekről most beszélni. Ez tényleg legyen csak a mi esténk. Minden egyéb témáról nagyon szívesen társalgok önnel. - Rendben Miss Tobervic, ahogy gondolja. Ekkor a zenekar elhallgat és a Mágiaügyi Miniszter lép fel a pódiumra, szintén ünnepélyes eleganciával felöltözve. A pálcáját a torkához tartva kezdi meg az ünnepség nyitó beszédét. A teremben elcsendesülnek a vendégek, és mindenki szótlanul figyel és hallgat. - Köszöntök minden minisztériumi kollegát, munkatársat és dolgozóink kísérőit, családtagjait a 2001-es évben megszervezésre kerülő Minisztériumi Karácsonyi Bálon. A programfüzetekben olvashatják az estély eseményeit. Nem is csűrném-csavarnám túlságosan tovább a szót, hogy feltartsam az ünnepséget, csupán annyival zárnám beszédemet, hogy Mágiaügyi Miniszterként az én tisztem minden nagyobb eseményen nyitóbeszédet tartani és méltatni annak okait s céljait, vagy dicsérni és elismerni egy ünnepségen az ünneplés mivoltát, de ezen alkalomkor egyszerűen csak annyit mondok, hogy örömmel nyitom meg a mai estélyt és kívánom, hogy mindenki érezze jól magát és töltse el a lehető legkellemesebben az időt a bálon. A Miniszter int a zenekar felé, akik ismét játszani kezdenek, ami a bál hivatalos nyitányát jelenti. Cím: Re: Szösszenetek Írta: Arelia Tobervic - 2020. 11. 17. - 22:55:46 Mese, mese, meskete avagy Túl az Óperencián Réges-régen volt két leány. Hívjuk őket Kinek és Akinek, hogy miért, azt mindjárt megértitek. Ki olyan volt, aki szeretett kérni és parancsolgatni. Aki lány meg olyan volt, aki megcsinálta, teljesítette a dolgokat. Hogy volt, hogy nem, de a két lány sosem találkozott egymással, mégis így volt, mert ez egy ilyen mese volt, ami arról szólt, hogy Ki találkozott, egy fiúval, nevezzük Medvének. Aki pedig egy másikkal, őt pedig nevezzük Farkasnak, hogy miért azt a mese végén megértitek. Ki és Medve éldegélt. Medvéből nagyúr lett, Kit pedig arra kérte, hogy csókolja meg a disznóját. Ki ezen csak nevetett és kigúnyolta Medvét, mert ő ilyet nem akart tenni. Medve ezért megharagudott és megbántódott. Dühében elzavarta Kit és azt mondta neki, hogy többé látni sem akarja. Ez rosszul esett Kinek, de elment. Medve pedig keresett mást, hogy csókolja meg a disznaját. Eközben Aki és Farkas is élt és tevékenyen járták a nagyvilágot. Farkas mindig a lány sarkában járt. Aki pedig büszke volt arra, amit csinált, és, hogy mindent képes volt megoldani. Farkas viszont hiú volt és bosszantotta Aki viselkedése és főleg az, hogy nem foglakozott vele, és mindent megoldott helyette. Aki ezzel nem foglakozott, csak tette, amit tehetett, jó barátként tekintve Farkasra. Volt még egy Banya is, aki nem volt mindig banya, de nagy volt az orra, amit mindenbe beleütött, hogy ne fájjon újra elvarázsolta egy vas orra, így lett ő a Vas-orrú Bába. De mivel ez egy orosz mese volt nevezzük Babajaganak. Így ő látta Farkast és Medvét, Kivel és Akivel járva, mire a vas-orra beleakadt a négy barátba. Medvét medvévé változtatta, és azt mondta, míg Ki Medvét meg nem csókolja, így marad örökre, örök magányra ítélve. Farkast pedig farkassá változtatta, Akit pedig hollóvá, és hogy jobban megismerjék egymást a varázst úgy tette, hogy napfordultával átváltozzanak; Farkas hollóvá és Aki Farkassá. És azt mondta, míg egymást meg nem ismerik, szeretik, így maradnak örökre. Medve, ha még medve is volt, de továbbra is nagyúr volt, így Kiért küldetett, aki ennek eleget is tett, ám Medve, ahogy a csókot kérte olyat, ahogy egykor a disznója, ő sem kapott, mire Medve megint megharagudott és dühében felfalta Kit, így nem maradt senkije és maradt medve örökre. Farkas-Holló és Aki-Holló pedig járták tovább a nagyvilágot, de a kapcsolatuk jobbá nem változott, sőt Farkas magányosabb és éhesebb lett, Aki pedig bánatosabb, míg egy nap, amikor Aki holló volt elszállt és nem tért vissza többé, így váltak örökre egyiké és másikká. Babajaga a vas-orrát levette, egy barlangba elvonult, és eltűnt talán örökre, amíg Aki nem jár utána. Cím: Re: Szösszenetek Írta: Arelia Tobervic - 2020. 11. 19. - 07:03:34 „Mindig egyedül jártam a földön.” A Minisztériumi Karácsonyi Bál 3. 2001. december 21. A zenekar ünnepélyes, lendületes hangvétellel szól (https://www.youtube.com/watch?v=l6kqu2mk-Kw). Mr. Gatwyck Areliára pillant és hosszabban időzik el a tekintete az arca helyett a nyakán, a vállain és a nyaklánca vezette vonalon, le az óra-medalionra, ami a ruhakivágásához, a mellek domborulataihoz irányítja a tekintetét. - Miss Tobervic, mit szólna, ha táncolnánk? Ő rápillant Floydra, majd elmosolyodva bólint a felkérésre. - Hát hogyne Mr. Gatwyck! Floyd felkel az asztaltól, Arelia is hátrébb tolja a székét, amit be is tol maga után, majd a karját nyújtja a férfinak, aki megfogja a kezét és elindulnak a tánctérre. Miss Tobervic megfogja a férfi vállát, Floyd pedig megfogja a nő derekát, aztán összefogják kezüket és kellemes táncba kezdenek, csak egymás lépéseit követve, ahogy a zene szól, majd Mr. Gatwyck megkérdi: - Tangózik? - Nem, ahhoz most nincs hangulatom, de egy angol-keringőre elvihet. - Akkor járjunk angol-keringőt. Lendületes lépésekkel szelik a parkettet, hol negyedelve, hol fordulva irányt váltva, máskor meg Areliát megdöntve vagy elengedve, elfordulva tesz néhány tánclépést, hogy aztán újra Floydhoz forduljon és táncolják tovább a keringőt. Arelia érzi, ahogy Mr. Gatwyck keze az egyik döntésnél lejjebb fog a derekán, ami meglepi ugyan, de valahogy egyáltalán nem bánja, hogy ha véletlen is netán, vagy a férfi így közeledik felé, finoman feszegetve a határokat, figyelve, hogy mit szól hozzá. Miss Tobervic eme gondolatait és érzéseit magában tartva nem szól, csak folytatja a keringőt. Mr. Gatwycknek pedig ezek az apró jelzések is elegendők, hogy biztosabb legyen abban, hogy a hölgy nem csak egyszerű szimpátia miatt kérte fel, hogy legyen a partnere a bálon. Amivel persze Arelia már akkor tisztában volt, amikor megírta Floydnak a levelet. Csak azt nem tudhatta, hogy a férfi, mit fog válaszolni és hogyan viseltet irányába. Talán ezért is, ahogy ezen gondolkozik, meg a Mr. Gatwyck lejjebb csúszott érintése miatt a csípőjén, Arelia hátrébb viszi a vállán a kezét, a férfi nyakához támasztva, ujjaival puhán végigcirógatva a tarkóját. Ujjhegyei alatt érzi a hajszálait és puhább, kósza szőrszálait, amit Floyd is megérez mindenegyes kis finom mozdulatára, ami külső szemlélők számára szinte jelentéktelenül észrevehetetlennek tűnik, de a férfi valahogy ebben a pillanatban mégis úgy érzi, mintha a női kéz egy különösen sejtelmes kis játékot művelne a tarkóján, ami még így a finom báli kesztyűn keresztül is élvezetes. Táncuk a korábbi lendületesség után, most inkább lelassul és visszafogottabb lesz, szinte hullámzó és elnyújtott lépésekkel haladva. Azonban, amikor elérkezik a 21 óra a zenekar elhallgat, majd ismét a Miniszter hangját hallani: - Kedves mindenki! Kérem, foglalják el az asztaloknál a helyeiket, mert kezdődik a karácsonyi lakoma. Miss Tobervic és Mr. Gatwyck elválnak, mosolyogva pillantanak egymásra. - Ön remek táncos. Jegyzi meg Arelia, ahogy visszaindulnak az asztalukhoz. - Kegyedről sem mondhatok mást, talán mások nem is néznék ki magából, hogy mennyire. - Minő kedvesen bókol. Amint a parkett kiürül és minden boszorkány és varázsló megtalálja a helyét, a zenekar finoman lágy s halk repertoárba kezd, ami jó hangulattal szolgál az étkezéshez, de nem zavarja az asztalnál ülőket a beszélgetésben. A vacsoramenü, ahogy korábban az italok, most is egy szemvillanás alatt teremnek előttük más és más fogásokkal teli tányérokkal, tálakkal. Az ünnepi menü tyúkhúsleves máj és gríz galuskával, apró zöldséggel gazdagon, míg a főfogás csülök pékné módra, hasáb és a hús zsírjában sütött steak burgonyával. Az előétel koktél-rákos ravioli tejszínes, paradicsomos és fokhagymás szósszal tálalva. Aperitif italnak pedig, egy különleges pincészetből származó buborékos rozé bort szolgálnak fel az est vendégeinek. Arelia az előételhez egy császárzsemlét is tesz a tányérjára, amit félbe vágva lassan megvajaz, majd beleharap a ropogós pékáruba. Mr. Gatwyck különösen figyelmesen nézi, ahogy megvajazza azt a zsemlét, majd ahogy egy falat koktél-rák után beleiszik a pohár borba, aminek buborékos volta Areliát egy kicsit a pezsgőre emlékezteti. Az előétel után látnak a leveshez, ami pompás igazi otthont idéző hangulattal tölti el az étkezés további részét. Mintha a jó szakács ezernyi apró zsírgyöngyöcskével hintette volna tele a levest. Ő és Floyd nem igazán beszélgetnek, csak szótlan fogyasztják a vacsorát, egymás mozdulatait figyelő tekintettel követve. Mikor a másodikhoz érnek Miss Tobervic éppen egy hasábburgonyát vesz el a tányérjáról, csak úgy kézzel beleharapva nézi el, ahogy Mr. Gatwyck villával és késsel elkezdi felszelni a húst. Ő is így tesz és megkóstolja a kemencében sült sertéscsülköt, ami omlós s porhanyós, szinte elolvad a szájában. Igazán finoman elkészített, hagymás, szaftos pecsenyés ízzel elöntve az ízlelőbimbóit. A főétel befejeztével mindketten eltelnek és jólesőn öblítik le a kiadós zsíros étket a rozé borral. Erre az ételkészítők is gondoltak, szóval a desszertet csak később tálalják a vendégek elé, ami máglyarakás lesz. - Nos, éhes még Miss Tobervic? - Nem, remek volt a vacsora és jól laktam. Önnek, hogy ízlett Mr. Gatwyck? - Magam is tele vagyok és nagyon finom volt minden. Most legszívesebben elnyúlnék egy fotelben egy szivarra rágyújtva. - Maga dohányzik? - Nem, csak olykor, bizonyos alkalmakkor, de csak minőségi szivarra esküszöm. És kegyednél, hogy megy az ilyesmi egy jó étkezés után? - Én leggyakrabban elterülök a nappaliban a szófán sziesztázom egyet vagy olvasok. Netán, ha van partnerem hozzá varázsló sakkozom. - Ön varázsló sakkozik? Az egyik kedvenc társasjátékom. - Csaknem magának is, minő véletlen. - Gondolom kegyed is arra gondol, hogy be kell majd valamikorra iktatnunk egy sakk partyt. - Hogyne, mindenképpen. - Kíváncsi vagyok milyen gyorsan verem meg. - Miből gondolja, hogy képes lenne olyan könnyen megverni? - Nem gondolom, ezért mondtam, hogy érdekkel. - Na hiszen, még csak egy közös vacsorán vagyunk túl és máris meg akar verni. Hát még ilyet, gyalázat. Mondja Arelia teljesen higgadt és komoly hangon, persze egyértelműen kiforgatva Mr. Gatwyck szavait a riposztjával, ezzel pedig igencsak negatív színben feltüntetve az angol úri embert. - Oh, rendben. Ott a pont, a szemtől-szembeni szópárbajokban azt hiszem kegyed a jobb, de a sakknál maradva, ez nem biztos. - Igen, azt hiszem így lehet valahogy, de ameddig nem ülünk össze sakkozni, addig nem tudhatjuk biztosan, igaz? - Kétség kívül. Így beszélgetnek apró-cseprő dolgokról, miközben telik az este és a zenekarhoz becsatlakozik egy énekes nő, akit egy másik előadóművész követ mágikus jazz és blouse dalokkal. Miután a fenséges máglyarakást is elfogyasztották Arelia köhint egyet. - Mr. Gatwyck, mivel karácsony van készültem egy kis aprósággal önnek. - Nos, ami azt illeti, én sem voltam olyan bárdolatlan, hogy üres kézzel tartsak magával egy ilyen ünnepi bálra. Arelia egy kis dobozkát vesz elő, amit karácsonyi csomagolópapírral és rajta tüchtig masnival díszített. Átnyújtja az ajándékot Mr. Gatwycknek, aki mosolyogva veszi el és célirányosan feltépi a csomagolást, hogy egyben lefejtse róla a papírt. - Igazán csak egy kis apróság, semmi különös. - Mint szokás mondani a szándék a fontos. Floyd kinyitja a hosszúkás, széles dobozkát, amiben egy tükörfényes fém tárgy van. Egy pillantást küld Areliának, aki nem mond semmit csupán bíztatóan int a fejével, hogy vegye ki a dobozból és nézze meg, hogy mi az. A férfi nem kérdezvén, visszapillant a tárgyra, amiről az első, ami az eszébe jut egy szájharmonika, de ahogy kiveszi több is rejlik a tükör sima csillogó felszín alatt; sorban fém fogakat, kefét és egy kis fura fiolát lát, amiben valami olajos folyadék van a készülékhez rögzítve. Mr. Gatwyck ismét Miss Tobervicre pillant, de inkább segélykérőn, mint kérdőn, merthogy nem igazán tudja, hogy mi is ez, és nem akar ostobaságot, netán sértő dolgot mondani az ajándékról. - Mr. Gatwyck! Ez egy Machintos C/2000-es bajusz és szakállvágó és ápoló praktikus kis, kompakt készülék. Elveszi a kezéből, és mutogatni kezdi a szerkezet részeit. - Ez itt a fésű része. Húzza végig ujjait a fém fogakon. - Mellette a kefe, itt alul pedig a vágórész. Ha lenyomja a márkajelzést, ami egyben gomb is, használható a penge. Ez a kis fiola pedig illóolajat tartalmaz, ami puhítja, fényesíti és ápolja az arcszőrzetet. Floyd elveszi a készüléket, és végig próbálgatja a svájci bicskát is lepipáló szerkezet funkcióit. - Bámulatos Miss Tobervic, igazán hasznos kis holminak látszik és alighanem jó szolgálatot is fog nekem tenni. Tetszik, köszönöm. - Tudja, gondoltam egy hosszú, unalmas, gyógyítói ügyeletben jól jöhet, ha van ilyenje. - Hát, ami igaz, az igaz, de most jön, amit én vettem önnek. Floyd a talárja belső zsebéből elővesz egy vörös bársony dobozkát, csak úgy, natúr, csomagolás nélkül. Miss Tobervic egy pillanat erejéig meghökken a férfi kezében lévő díszdobozt látva, nem titkolván zavarát értetlenül néz Mr. Gatwyckre. Már majdnem megszólal, hogy ne csinálja már, hogy jön ez ide? Amikor Floyd a dobozkát az ujjai között tartva megköszörüli a torkát és szenvtelen arccal átnyújtva közli: - Egy gyűrű van benne... Arelia arcára van minden írva ebben a pillanatban, mint aki nem tudja, hogy mit is reagáljon erre a képtelen helyzetre. De Mr. Gatwyck befejezi a mondatot. - … az esernyőjére. Miss Tobervic értetlen arckifejezése, erre meglepettre vált, mire csak annyi bukik ki a száján, hogy: - Mi? De mire helyesbítve kiegészítené a kérdését Floyd hozzáfűzi. - Ne haragudjon, minden bizonnyal úgy gondolja, hogy a bolondját járatom önnel, csupán egy kis tréfáról van szó, aminek nem tudtam ellenállni, szóval nem bírtam kihagyni, hogy ne így adjam át kegyednek ezt a kis ajándékot. Mr. Gatwyck ekkor egy mozdulattal felnyitja a díszdobozkát, amiben egy kifejezetten nagy gyűrű van, egyszerű, finom gravírozott mintával díszített és egy szorítócsavarral ellátott ezüst gyűrű. - Most azt hiszem én tartozom az ajándék mikéntjét illetően egy kis magyarázattal. Nos, ez a kis holmi nem egy egyszerű dísztárgy, sokkal inkább egy praktikus varázstárgy. Areliára pillant. - Elkérném az ernyőjét egy percre, ha szabad. Miss Tobervic nem szól egy szót sem, csak kíváncsian átadja az esernyőjét. Floyd egy elegáns mozdulattal, egy kézzel megforgatja, hogy a hegye legyen felül. Leteszi az asztalra a díszdobozt, majd kivéve belőle a gyűrűt az esernyő hegyére rácsúsztatja, az oldalsó kis csavarral pedig ráhúzza. Arelia megszólal, kicsit csalódott felhanggal. - Nagyon szép… De Mr. Gatwyck ujját felemelve leinti. - Várjon, kérem még nincs ennyivel vége. Most mondjon egy színt! - Számot nem mondjak? - Ej, magácska milyen gúnyos, de legyen, a dobozkás tréfa miatt megérdemlem, de most akkor is mondjon egy színt. - Ha ennyire akarja, akkor legyen vörös. Erre az esernyő, ami eddig lila volt vörös színűre változik. Miss Tobervic meglepetten néz végig az ernyőjén. - Látja, ezzel lehet állítani, de ez még semmi. Ha a ruhájához érinti, és azt mondja, hogy „ruhaszín!”, akkor felveszi az éppen aktuális ruha színét. Próbálja csak ki! Arelia elveszi a vörös esernyőjét, felkel a székről és az estélyiéhez érintve, mondja: - Ruhaszín! Mire az ernyő fekete színűre vált. - Fantasztikusan találékony. Azt hiszem tényleg örömömre lesz az ajándéka, de micsoda ez a kis kütyü? - Örülök. Nos ez egy színváltógyűrű, az egyszerű dekoratív varázslatokhoz, egy tárgynál. - Tetszik, már szinte a védjegyemmé vált a lila esernyőm, pedig csak kedvelem a lila színt és nem volt kedvem mindig a pálcával átvarázsolni a színét. - Szívesen. Miss Tobervic elpillant a zenekar irányába, majd elmosolyodva néz Floydra. - Lenne még kedve táncolni? - Persze. - Akkor menjünk! Arelia a kezénél fogva a táncparkettre húzza Mr. Gatwycket, és mivel lendületesebb zene szól s az előbb is azt táncoltak, ismét angol-keringőznek. Viszont, néhány fordulat, döntés és lépés után a zenekar lassabb, líraibb dalt kezd játszani. A bálterem fényei is visszafogottabbá és meghittebbé válnak, mire a hó is szállingózni kezd a tánctérre. A párok közelebb húzódnak és lassúznak a parketten. Miss Tobervic és Mr. Gatwyck is egymáshoz simulnak, lassan suhannak a zenére egymás lépéseit könnyedén követve s a szemkontaktust felvéve. Floyd keze szinte már magától találja meg Arelia dereka, csípője és feneke között azt a fogást, ahol még a határmezsgyét nem lépi át. Miss Tobervic meg áthelyezi a kezét, hátulról ráfogva a férfi vállára. Összefogott kezeik ujjai simítják egymást. Nem csak csípőjük, de lábaik is összeérnek, ahogy járják a lassú tánclépéseket. Arelia közelebb hajol arcát oldalról Floyd arcához, nyakához nyomja, állát finoman a vállgödréhez érintve, mintha csak suttogni készülne a fülébe. A nő érzi, ahogy Mr. Gatwyck ujjai apró mozdulatokkal simogatják a derekát. Arelia a zenét és a férfi légzését hallgatva néz el a válla felett, a táncukon tűnődve, és figyelve Floyd testbeszédét, aki hasonló érdeklődéssel figyeli a nő érintéseit és mozdulatait, elnézve a kontya alatt, a finom hajszálakat és élvezve a hajának édes, de mégis valahogy szantálosan fanyar illatát, ami a bőréből s parfümje elegyéből keveredik össze. Közben a nő ujjai a simogatón érintik a vállát és a hátát. Miss Tobervic is érzi Floyd illatát, ami közelségben áthat lágyan a kölni, a borotvahab és az arcvíz elillanó maradékán át, ami olyan, mint az eső után felszáradó nyirkos föld illata. Mr. Gatwyck ekkor a mellkasához emeli Arelia kezét, valamivel a szíve fölé. Kitárva kezét átsimítja a mellkasát, miközben Floyd az övét a nő kezén tartja. A férfi felé fordítja a fejét, ami arra készteti Miss Tobervicet, hogy elvegye állát és újra szemkontaktust vegyenek fel. Arelia szemei igézően, lágy, világos barna árnyalattal pillantanak Mr. Gatwyck zöldes-barnán szemtelen szemeibe. Szólni még mindig nem szólnak, csak a másik tekintetéből igyekszenek kiolvasni gondolatokat, majd egyszerűen lágyan megcsókolják egymást. A csók nem mohó és nem követelődző csupán puhán simogató, ahogy egymás ízével ismerkednek, mintha csak azt kérdeznék s mondanák, hogy kik is vagyunk mi egymásnak – Ki és Aki –, mit is akarunk mi a másiktól, kóstoljuk meg és keressük egymás ajkán a válaszokat. Az ajkaik forrósodva, hosszabban tapadnak össze, míg a nyelveik csak óvatosan incselkednek, aztán szétválnak, de arcuk közel marad. Miss Tobervicet jóleső és nyugodt érzéssel járja át a férfi közelsége, és ahogy érzi arcán a lélegzeteit. Egy pillanatra olyan érzése támad, mintha csak ketten lennének a terem közepén. Mr. Gatwyck ekkor halkan megszólal, ahogy tovább lassúznak: - Miss Tobervic! - Igen, Mr. Gatwyck? - Azt hiszem kívánom. - Csak hiszi? - Hogy kérdezhet ilyet ilyenkor? Kegyed borzalmas. Jól van, tudom. - Igen, érzem. - Miss Tobervic! Most tényleg kérdezzek rá? Csend. Arelia elmosolyodik, majd Floyd rákérdez. - És ön engem? Miss Tobervic mosolyogva feleli. - Nem is kívánhatnék jobbat. Majd szájon csókolja, a férfi pedig vissza. Csókjuk már sokkal áthatóbb és valamivel mohóbb, mintha egymás száján vennének éppen levegőt. Areliának kifejezetten tetszik és valahogy gerjesztő hatással van rá Floyd bajszának szúrós keménysége, ahogy a szájához tapadva szinte dörzsöli az ő felső ajkát. Mr. Gatwyck keze körkörösen simítja meg a derekát, a csípőjén megállítva a kezét. - Mit gondol…? Kérdezné Floyd, de Miss Tobervic már válaszol is. - Nem gondolom, hanem menjünk! - Ön egy szörnyű nőszemély. - Igen, tudom. Erre a férfi mosolyodik el, de nem felel, csak elnéz a bálterem kijárata felé. Megállnak a tánctéren, szétválnak az összesimult testhelyzetből, majd összeszedve az asztalnál a holmijukat, sétálnak is ki a teremből. Cím: Re: Szösszenetek Írta: Arelia Tobervic - 2020. 11. 22. - 22:04:39 „Amilyen a fizetség, olyan a festmény. Qualis pagatio, talis pictatio.” Tobervic mizéria, avagy rémálom a javából 1. 2001. október 03. Miss Tobervic a Minisztériumból indult be a Szent Mungoba, hosszú volt a munkanap, monoton és igazán érdemben még nem jutott semminek se a végére. Sok volt a papírmunka, az irattárban káosz volt, a Misztériumi Főosztály leltáráról pedig, egy ellenőrzés során kiderült, hogy jócskán hiányos. A Szeszély Rendnek is utána nézett, de ahogy Elliot O’Marával, úgy ezzel sem jutott sok mindenre. Mindenki gyanús volt és senki se tudott semmit se, de mind ezt ekkor a háta mögé dobta, és csak arra gondolt, amivel az ispotályban szembe kellett néznie, ha minden igaz, amit a lélekszipolyokról kiderített és több ilyen is volt a környéken, egy ilyen lény pedig itt a kórházban, akkor nem sok jóra számíthatott. Mire átért az udvaron Mr. Gatwyck már az osztály bejáratánál várta. - Mr. Gatwyck! Szólította meg üdvözlésképpen a felelős gyógyítót, ahogy elébe lépett. - Miss Tobervic! Örülök, hogy látom már éppen baglyot szándékoztam önnek küldeni, mivel ma jár le a megbeszélt határidő az apja amneziálását illetően. Közölte kertelés nélkül a lényegre térve Floyd. - Igen, azért is vagyok itt. Köszönöm a türelmét Mr. Gatwyck. - Nos, és mit sikerült kiderítenie? - Máris elmondom, de folytathatnánk bent? - Persze, hogyne erre parancsoljon. Kicsit megfeledkeztem a jó modorról, tudja, ha munkámról van szó… - Apám hogy van? Vágott közbe kérdésével Arelia, miközben bementek az osztályra és Mr. Gatwyck irodájába. - Nos, legutóbb, amikor elsétáltam az ajtaja előtt a Titanic betétdalát énekelte. A gyógyítósegédem meg éppen az imént jelentette, hogy a Village People slágerét adja elő. - Magát ez szórakoztatja, mulatságosnak véli? Kérdi Miss Tobervic kicsit emeltebb hangon. - Nem, bocsánat nem akartam érzéketlennek tűnni. A tényekre fordítva a szót, nem sok minden változott az állapotában. Továbbra is elzárva van a szobájában, és változatlanul támadólag, ellenségesen és paranoid módon viselkedik. Arelia éppen helyet foglalt Floyd asztalával szembeni karosszékben. Mr. Gatwyck a szája sarkát piszkálva kérdezte meg, ahogy az íróasztalon lévő aktát kihajtotta, ami Mr. Tobervicé volt. - És ön mire jutott a korábbi gyanúját illetően, mi váltotta ki ezt ön szerint William úrból? - Mi van azzal a boszorkánnyal, aki kómába esett azon az éjjen, amikor apám állapota megváltozott? Floyd behajtotta a dossziét és egy rápillantás után leült a forgószékébe, felkönyökölt az asztalra és az ujjait összeérintve az arca előtt kérdezte: - Mire véljem ezt a keresztkérdést? Mr. Tobervicről kell beszélnünk. Nem tartozik önre más betegeim állapota. - Lett, azóta több kómába esett páciense is, itt az osztályon? Esetleg nem tudja, az ispotályban nem kerültek mások is ilyen eszméletlen állapotba? - Miss Tobervic! Fel kell hívnom a figyelmét, hogy kezdi túl lépni a hatáskörét és olyan dolgokba üti az orrát, amibe nem kéne. - Válaszoljon! Ha a kérdéseimre mind igen a válasz, akkor jobb, ha tudja, hogy alighanem egy weendigó garázdálkodik itt a kórházban. Arelia itt egy hatásszünetnyit elhallgatott és váltott egy pillantást Floyddal, aki csak rezzenéstelen arccal állta a tekintetét. - Parancsoljon, itt a hatáskörömet igazoló engedély, hogy vizsgálódhatok az ügyben. Az aláírásnál láthatja a minisztériumi pecsétet. Miss Tobervic elővett egy papírt, és Mr. Gatwyck elé tolta. A felelős gyógyító szétnyitotta a lapot, majd elolvasta az iratot. Floyd ránézett, majd, ahogy levegőt vett visszatolta neki a papírt és sorban több kórlapot is tartalmazó aktát elővett az asztalfiókjából, és kihajtotta újból Mr. Tobervicét. - Miss Tobervic! Tudja, kevesen kultiválják és viselik el az ilyen hivatali rámenőséget, de szerencséje van, nekem is ez a gyengém. Válaszolva a kérdésére, több ilyen beteg is van a kórházunkban, akik hasonló és rejtélyes módon kómába estek, minden értelem vagy reális ok nélkül, de mielőtt részletesebben válaszolok önnek, kérem, most maga jön. Miből gondolja, hogy egy ilyen varázslény okozta mind ezt? Tényeket kérek, Miss Tobervic. Arelia eltette az előbbi lapot, majd a noteszét vette elő. - Tudja, utána néztem egy-két dolognak, de haladjunk sorjában. Miss Tobervic megnyalta az ujját, majd párat lapozva felolvasott mindent, amit a lélekszipolyokról összegyűjtött. Mikor befejezte Mr. Gatwyck felkelt a székből és hátrakulcsolt kezekkel, járkálni kezdett fel s alá az irodájában. Tekintete töprengő volt és elkezdte sorolni a hallottak után levont konklúzióit, feltenni a kérdéseit és elsorolta helyileg hol, és, hogy hány ilyen állapotban lévő páciensük volt. - Szám szerint tizenkét ilyen betegünk van, hat férfi és hat nő. Szóval, ön szerint mindegyikük… Hogy is nevezte? Lélekszipoly-támadás áldozatai? Elvették a lélekenergiájukat? - Igen, de jelen esetben, csak egy ilyen weendigóról beszélhetünk, ami valamilyen kulcsos, eltorzult deformitással rendelkezik. Mr. Gatwyck ekkor megállt a járkálásban, felvéve Mr. Tobervic dossziéját az asztalról. - És az ön apjának egy ilyen lényhez mi köze van? Az úr nincs kómában, éppen ellenkezőleg nagyon is aktív, válságos és megháborodott állapotú. - Úgy vélem ez a weendigó idézte elő apámnál, hogy feltörtek az emlékei. Pontosabban valamit tett vele, amitől a tudatalattijából előkerültek az emlékei, azért énekel torkaszakadtából, hogy távol tartsa magától ezt a lélekszipolyt, mert a zene elriasztja a weendigókat. - Hogy, és azt gondolja, hogy az apja tudja ezt? Mármint, hogy a lélekszipolyok miként viseltetnek a zene iránt? - Nem Mr. Gatwyck, persze hogy nem, hiszen az apám még azt se tudta értelmesen elmondani, hogy mit látott vagy hallott azon az éjjelen. Csupán azt gondolom, amit a logika magyaráz, hogy nyilván, más eshetőség nem lévén, hogy ne hallja a lélekszipolyt elkezdett énekelni, amiről az elmúlt napokban is tapasztalta, hogy hatásos, és azóta is, minden bizonnyal ezért énekel egyfolytában, de nem hiszem, hogy tudná, hogy mi támadta meg az elméjét. - Rendben Miss Tobervic, tegyük fel, hogy így van minden, ahogy állítja és gondolja, de akkor válaszoljon nekem még két kérdésemre. Mit akar Mr. Tobervictől ez a lélekszipoly és maga, hogyan akarja elkapni és véget vetni ennek? Arelia eltette a noteszét és a táskájában kotorászva válaszolt. - Nem tudom pontosan, de valahogy össze vannak kapcsolódva, és valamire rá akarja venni az apámat. Legutóbb azt panaszolta, amikor beszéltem vele, hogy a hangok azt akarják, hogy egye meg őket, de gyanítom, hogy ezt nem szó szerint, hanem átvitt, misztikus értelemben kell értelmezni. Talán, hogy újabb áldozatokat szerezzen, akiknek a lélekenergiáját veheti. Miss Tobervic ekkor egy sűrű folyadékkal teli fiolát tett az asztalra, majd Floydra nézett. - Ez micsoda? - Ebben acromantula méreg van, és a válaszom a kérdésére, hogy mit akarok tenni a lélekszipollyal. Meg akarom ölni. Mr. Gatwyck az aktát becsukva egy pillantás után visszasétált a székéhez és leült. - Tájékoztatom, hogy a minap az apja szökési kísérletet próbált végrehajtani az ispotályból. Amennyiben igaza van, és be kell látnom, hogy az eddigiek alapján így van, akkor csak azt mondja még meg, hogy találjuk meg ezt a weendigót és mennyiben befolyásolja ez, hogy Mr. Tobervicet ne amneziáljam? - Beszélünk apámmal, akinek alighanem állandó jelleggel a közelében lehet ez a lény. Ha megvan a lélekszipoly, szóra bírjuk, és okosabbak leszünk. Meglátjuk, hogy mire jutunk vele. - Miss Tobervic még mindig nem egészen értem. - Úgy vélem, ha a lélekszipoly képes elvenni a lelket és befolyásolni a tudatot, akkor szerintem arra is képes, hogy elzárja apám negatív emlékeit, amiktől zavarodottá és paranoiddá vált. - De Miss Tobervic, ez csak egy hipotézis, semmi bizonyíték nincs rá. Erre alapozni. - Ez a véleményem, de tény, hogy a lélekszipolyt el kell pusztítani. Amire, egy nem a mi létsíkunkhoz tartozó, láthatatlanná váló lény esetében nem tudok más kiindulási pontot, mint hogy beszéljünk azzal, aki hallja, az apámmal. - Értem, és ön szerint, ha megöli a lényt, a pácienseim és a többi beteg, felébrednek? - Nem tudom Mr. Gatwyck ilyen ügyre nem volt még precedens a Minisztérium nyilvántartása szerint. - Ez nyugtalanító, be kell, hogy valljam. - Szerintem inkább elszomorító. Arelia felállt a karosszékből, eligazgatta magán a ruháját és a kalapját, majd eltette a fiolát. Floyd is felállt és az ajtót kinyitva szólt. - Rendben. Menjünk, akkor beszéljünk Mr. Tobervicel. Arelia kisétált az irodából és indult William szobájához. - Miss Tobervic meg kell jegyeznem, hogy jobban kedvelem, ha beteglátogatóba jön az ispotályba, mint, amikor a hivatalból érkezik. - Igazán röstellem Mr. Gatwyck, de tudja valakinek dolgoznia is kell. - Persze örülök, hogy Mrs. Tobervicet otthon hagyta. - Anyám nem tudja, hogy itt vagyok, csak annyit tud, hogy intézkedem apa ügyében. Nem terhelem a részletekkel. - De tudja kegyed, hogy ha bármi is történik Mr. Tobervicel ki kell értesítenünk Mrs. Tobervicet? - Hogyne, de még nem történt semmi. Szóval, egyelőre emiatt nem kell, hogy fájjon a feje. Ahogy közeledtek a szobához, hallották William kiabáló éneklését. - Mi vagyunk a rock, mi vagyunk az élet! Kérhetek bármit, csak kérjetek szépen! Arelia csak egy rövid pillantást vetett Mr. Gatwyckre, majd bekopogott az ajtón. - Apa! Én vagyok az, Ari. Beszélnünk kell! Erre síri csend lett a szobában, mire ismét Floydra pillantott, de Williamhez szólt. - Engedj be! Csend volt. Válasz nem érkezett. Mr. Gatwyck a talárja zsebéből elővette a szobakulcsot és benyitott, de Miss Tobervic megfogta a kilincsen a kezét, jelezve, hogy ő akar előbb belépni. Floyd bólintott és engedte, hogy előre menjen. Az ajtót lassan belökte, ami nyikorogva tárult a sötét szobára, amiben áporodott volt a levegő, melybe vizelet és ürülék szag is keveredett, ami nem csak a szellőztetés hiányára utalt. Arelia megkérdezte volna, hogy ugyan, azon kívül, hogy bezárták ide, mennyiben foglalkoztak az apjával, de nem volt alkalmas a pillant ilyesmire, annál is inkább, mert ahogy Miss Tobervic beljebb sétált a helyiségbe, oldalról Mr. Tobervic rontott rá, feje fölött tartott székkel, hogy azzal verje agyon. Arelia a sötétből rátörő támadó alakra ösztönösen reagált és nemes egyszerűséggel hasba vágta az apját, mire William kétrét görnyedt, Floyd pedig odalépet, kicsavarta a kezeiből a széket és hátrébb taszította. Mr. Tobervic meggörnyedve hátrébb tántorgott, majd hörögve szorította kezeit a mellkasa és a hasa közé. Arelia ütése alighanem a rekeszizmot érte, amitől elszorult a levegő a tüdejében. Miss Tobervic egy pálcaintésére a mennyezeti csilláron kigyulladtak a gyertyák. Mr. Gatwyck pedig becsukta az ajtót. - Apa, mondom, hogy én vagyok, próbálj megnyugodni! Kérdezni akarok a Kulcsos Lélekszipolyról. Mr. Tobervic falnak vetett háttal egyenesedet fel és néhány pillanatig szótlan nézett végig Arelián, majd Floydon. - Ari! Mit akarsz te a Kulcsostól? És ő mit keres itt, menjen innen! - Attól tartok… Miss Tobervic leintette egy kézmozdulattal a gyógyítót, aki elhallgatott ugyan, de a szobában maradt. - Apa az a lény, tudom, hogy micsoda. Azt is tudom, hogy ha énekelsz, akkor békén hagy. Hol van most? Itt van a közelben? Mr. Tobervic tekintete zavarodottan méregette lányát. - Igen, az ének, csak akkor van nyugtom tőle, de hallgass, mert ő mindenhol ott van, és még meghall. Azt akarja, hogy... - Apa, én el akarom pusztítani és tudom a módját is, de ahhoz el kell kapnom, és beszélnem kell vele. William csak a fejét ingatta és beletúrt a hajába. - Beszélni? Nem! A Kulcsossal nem lehet, ha engeded, hogy belemásszon az elmédbe… ő beszél hozzád, és nem tehetsz ellene semmit se. Menj el! Folytatnom kell az éneklést, mielőtt újra itt lesz. - Nem megyek el innen! Meg akarom ölni, és beszélnem kell vele, hogy megtudjak valamit. Hívd ide! Ha te hallod, akkor ő is hall téged, igaz? - Nem Ari! Menj el! Azonnal! Ő akkor jön, amikor jönni akar! Jaj ne! Érzem, hogy közeledik… ’Ott volt a világ a kezében!’ Menj már! Mr. Tobervic felé indult, hogy nyomatékosítsa, hogy távozzon innen, miközben nekiállt énekelni is. - Ott volt a széles világ a kezében! Ekkor a szobában kihunytak a fények és sötétbe borult. Mr. Tobervic is elhallgatott, csak fájdalmas zihálást lehetett hallani. Lumos! Gyulladt ki a fény Mr. Gatwyck pálcáján. Miss Tobervic előre szegezve tartotta a sajátját, és olyan látvány tárult a szemük elé, hogy Mr. Tobervic a föld felett lebeget, arca fájdalomtól eltorzult. ENGEM KERESTÉL HALANDÓ PORHÜVELY?! Szólalt meg egy nem evilági, maró fejhang Arelia fejében, ami olyan fülsértő volt, hogy először a füléhez kapta az egyik kezét, persze a fájdalmat az agya közvetítette, hiszen a hangot nem a fülével hallotta, amit Mr. Gatwyck nem is hallott, csak ő és az apja, mert hozzájuk beszélt. - Ki vagy te és mit akarsz az apámtól? OSTOBA VAGY ARELIA TOBERVIC ÉS MEG FOGOD BÁNNI, HA A NYOMOMBAN JÁRSZ ÉS A TÖBBIEKÉBEN! - Tűnjetek el innen mind! Nem pusztítalak el azonnal, ha elengeded az apámat s visszaadod a többi beteg lélekenergiáját és… ÉS, ÉS , ÉS?! PORHÜVELY, HOGY MERÉSZELSZ ULTIMÁTUMOT ADNI NEKEM, NEKÜNK?! OSTOBA! MI LESZ, HISZEN NEM IS LÁTSZ ÉS HALLASZ, HA NEM AKARJUK?! NEM ÁRTHATSZ NEKÜNK, ELLENBEN MI MINDENHOL OTT VAGYUNK ÉS MINDENT LÁTUNK. AZT TESZÜNK, AMIT AKARUNK! Arelia hallgatott egy pillanatig. Floyd, aki mellette állt csak értetlenül kapkodta a tekintetét a lebegő, fájdalmas képű Mr. Tobervic és látszatra a semmivel beszélgető Miss Tobervic között. Már éppen közbe szólt volna, hogy mi a fene történik, amikor William mögött egyszer csak néhányszor pulzált a feketeség és alakot öltött a lebegő varázsló mögött a Kulcsos Lélekszipoly. A rémlény visszataszító, undorító formája, torz feje magáért beszélt, így Floyd meg sem szólalt, csak meredt a weendigóra. A lélekszipoly az egyik karját átvetve, a nyakánál szorította magához Williamet, torz ábrázatát egészen a füléhez szorította és egy koponyához illő, mégis bőrös szemüregeit Miss Tobervicen tartotta, míg másik keze egyik kulcsos ujja Mr. Tobervic halántékába volt mélyesztve. - Nem félek tőled és a többi weendigótól sem. Inkább azt mondd meg, hogy mit akarsz egy olyan halandótól, mint az apám? Miért adtad vissza az emlékeit? FOGALMAD SINCS, HOGY MIBE AKAROD BELEÁRTANI MAGAD ARELIA TOBERVIC. ERRE A PORHÜVELYRE PEDIG SZÜKSÉGEM VAN, HOGY ELÉRJEM, AMIT AKAROK. WILLIAM TOBERVIC ADDIG AZ ENYÉM MÍG MEG NEM FIZETI A TARTOZÁSÁT! - Miről beszélsz? Nem látod, hogy tébolyba taszítottad, így aligha lehet hasznodra. Miért nem zárod ki a rossz emlékeit, ha rá akarod bírni valamire?! TI HALANDÓ PORHÜVELYEK NEM FOGHATJÁTOK FEL A LÉTSÍKOK ÉS A VILÁGOK KÖZTI OK ÉS OKOZATOKAT, ALANTAS ÉLETETEK PORLÁNCAI E FÖLDI LÉTHEZ KÖTNEK TITEKET. Arelia feje kezdett sajogni, ahogy a lélekszipollyal beszélt. Akármilyen vészterhes is volt a helyzet, amiket a lény mondott, azok mind olyan visszástetszőek voltak. Ahogy ez a lélekfoszlány alantasnak nevezte őt és a többi emberi teremtményt, szánalmas volt, hiszen csak rá kellett nézni, arról már nem is beszélve, hogy egy élősködő létforma. Miss Tobervicben csak undort és megvetést keltett a weendigó, mint félelmet. Floyd még mindig csak csendes megfigyelője lehetett ennek az egésznek, bár legszívesebben valamilyen átkot küldött volna a rémlényre, de mivel fogalma sem volt, hogy Miss Tobervic pontosan, hogyan szándékozna végezni vele, és mint tudtára is adta, hagyományos eszközökkel elpusztíthatatlan, ezért csak állt és várt, hogy tehessen valamit. Bár a lélekszipoly lényegében pajzsként szorította magához Mr. Tobervicet, így aligha lehetett volna tisztán eltalálni akármilyen átokkal, anélkül, hogy a mágusnak ne esett volna baja. TUDATLAN FÖLDI LÉNY, AKKOR ELMONDOM, HOGY TUDD. AZ EMLÉKEK ÉS A TUDATALATTI NEM ÍGY MŰKÖDIK. HA KINYITSZ EGY ZSILIPET ÁRAMLIK A VÍZ, AMIT LEGFEJEBB BEZÁRNI LEHET, DE A VÍZ FOLYÁSÁT NEM LEHET SZABÁLYOZNI. JOBBAN TESZED HA FÉLSZ ÉS NEM AKADÁLYOZOD A TERVEINKET! A TE LÉLEKENERGIÁDAT IS EL TUDJUK VENNI, VAGY TÉGED ELTŰNTETNI, ÁRTANI NEKED. NÉZD CSAK! A weendigó elfordította Mr. Tobervic halántékában a kulcsos ujját, és valahogy telepatikus módon Arelia már nem csak a lény hangját hallotta, hanem a „kinyitott zsilipen át” az ő fejébe is beleömlöttek Mr. Tobervic fejében lévő emlékek, amiket Miss Tobervic is látott a szemei előtt, mintha mozgó festmények vásznait pergették volna le előtte: Egy fekete, lila ruhás nő rávetette magát egy szörnyre, aminek a pofájába vágott öklével, amibe belemélyedtek a teremtmény fogai. Vér fakadt és kezdett csorogni a kézfejéből, amibe még a lény foga is beletört. Majd ugyanez a személy egy térben, egy templomban állt, egy éles csillanás és egy nagy kasza választotta el testétől a fejét és az egyik karját. Testét elöntötte a saját vére s mocskolta sötétre a ruházatát. Élettelenül összerogyott a kövezeten. Egy magas, vörös, bőrvértes lányt megtámadott egy nagymacska és megmarcangolta vértjét és feltépte több helyen is a bőrét. Ivott egy korsóból, de méreg volt benne és eszméletét vesztve terült el a fogadó padlóján, ahol segítség helyett kirabolták és a kiszáradásba belehalt. Ugyanebben a fogadóban egy barna hajú, csadort viselő druida lány pedig, nyomtalanul eltűnt egy asztal mellől. Szintén ezen a helyen elevenedik fel egy kép, ahogy egy barna bőrű, fekete ruhás, börtönből megszökött nő eltűnik a semmibe. Még látták a vendégek a fogadóba bemenni, de az emeletre nem jutott fel. Egy sötét mocsaras területen egy oltárnál álló, vörös csuklyás férfit hátulról kaszaboltak le és vette a testét véres enyészetbe az elöntő fekete szenny. A következő képen egy tejfelszőke kislány pattant egy lóra, ami felágaskodva ledobta a hátáról. A kislány szaladt egy piactéren keresztül, egypár csizmával a kezében, amikor rablók rántották be egy sötét sikátorba és torkát átvágva végeztek vele. Egy zöld csuklyás, rövid szőke hajú kamaszlányt, aki egy fegyintézetből menekült el a pusztába, egy falka megveszett kutya támadott meg és marcangolt halálra. Egy vörös, zöld ruhás lány repült le, fejjel előre egy besatuzott lóról, és egy kapun bezúzta a homlokát. A behasadt sebből a vér a szemébe folyt. Lován ülve egy nagy rengetegben veszett megmagyarázhatatlanul nyoma. A következő emléken, egy fekete bőrkabátos, kék hajú nőt egy kősivatagban zajló homokviharban cserbenhagytak, ott érte a vég. Egy fekete nőt, aki vörös zubbony-felöltőt viselt, egy nagy erdőben leütöttek s otthagyták sorsára. Egy alacsony, filigrán, vörös hajú teremtés jelent meg szemei előtt, akit a neve miatt száműztek örökre a kalandorok földjéről. Ezt a képet egy másik követte, amin egy kusza vörös hajú, fáradt, hajótörött férfiút sóbálvánnyá változtatott egy sámán nő. Talán még ma is ott áll a tengerparton a szoborrá vált alakja. Egy fekete kapucnis, csóka-szemű lányt a főtéren láttak utoljára, majd rejtélyesen neki is nyoma veszett, ahogy a piactérre indult, de már sosem érhetett oda. Egy hosszú, barna hajú, bőrfejdíszes nő indult jógázni munka után, de nem ért oda csak eltűnt a semmibe. Majd egy emlékkép, ami már Areliáé, amikor beleégett a alkarjába a Szeszély Rend szimbóluma. Aztán a képek sora egyszer csak félbeszakadt, mintha elvágták volna a filmet, mire Miss Tobervic kinyitotta a szemeit az apja a szoba padlóján hevert a lélekszipoly már nem volt sehol, csak a rémlény fejhangú kacagását hallotta, majd az is elhalt. Arelia és Floyd zavartan összenéztek, majd a földön fekvő Mr. Tobervichez sietek, aki csak annyit nyöszörgött, hogy: - Mocskos… csaló… férgek! Cím: Re: Szösszenetek Írta: Arelia Tobervic - 2020. 11. 27. - 13:27:56 „A fecskék nyár idején velünk vannak, ha hideg lesz, eltávoznak. Ilyenek a hamis barátok is. Hirundines aestivo tempore praesto sunt, frigore pulsae recedunt. Ita falsi amici.” Tobervic mizéria, avagy rémálom a javából 2. 2001. október 03. +16 Arelia William feje alá nyúlt, aki félig oldalt, félig hason feküdt a földön. - Apa, jól vagy? Kérdezte Miss Tobervic, mire apja csak elhalón hörgött és halkan mondta: - Nem, nem vagyok jól. Ennek az egésznek nincs is semmi értelme. Mr. Tobervic csak ennyit mondott, majd elájult. Mr. Gatwyck a hóna alá nyúlt, hogy felemelje a magatehetetlen testet. Miss Tobervic aggódva nézett Floydra, aki átérezte a helyzetét. - Nincs baja, csak eszméletlen. Mondta Mr. Gatwyck miközben az ágyra fektette Mr. Tobervicet. - Nem gondolja, hogy ha már úgyis magán kívül van, akkor most normálisan elláthatnák? Maga és a gyógyítósegédje, az ápolók leápolhatnák, rendbe tehetnék ezt a disznóólat, ami itt bent van?! Mr. Gatwyck egy pillanatra meghökkent Miss Tobervic emeltebb hangvételén, de nem volt ezen mit tagadni, szóval csak helyben hagyva Arelia burkolt utasításait, ennyit felelt. - De persze, Miss Tobervic. Majd Floyd intézkedett, kinyitotta az ajtót és kiszólt. - Ápolókat és takarítókat ide! És küldjék ide Davidet is! Ezután Areliára nézett. - Nos, okosabbak lettünk? - Annyiban mindenképpen, hogy legalább maga is látta a weendigót. - És most, hogyan tovább? A lélekszipoly kámforrá vált, William úr kiütve. Miss Tobervic nagy levegőt vett. - Ha tudnám, de én is menet közben találok ki mindent. Majd arrébb ment, hogy a szobába érkező takarítóknak és ápolóknak helyet adjon. Intett a fejével Mr. Gatwycknek, hogy menjenek ki és kint folytassák. Floyd előre engedte Areliát, aki az első széknél le is ült, majd a felelős gyógyító is helyet foglalt mellette, előre dőlve a combjaira könyökölve nézett rá. - Szóval, maga szerint, mit kéne tennünk? Továbbra se látok más eshetőséget, minthogy amneziáljam William urat. - Nem, azt nem lehet. Gondoljon csak bele! Ha amneziálja akkor a lélekszipolyt sincs esélyünk elpusztítani. - Ezt most csak azért mondja, mert az apját védi vagy így is gondolja? - Úgy érti nem vagyok kellően objektív? Ne, ne is válaszoljon! Védem az apámat és így is gondolom, hogy csak így kaphatjuk el a weendigót. - Rendben, akkor mit csináljunk? Miket mondott magának, mert nyilván beszélt magával, csak nem hallottam?! Kérdezte Floyd művelt realitással Areliától, de ő nem válaszolt, csak tűnődő tekintettel nézett maga elé, egészen addig, míg Mr. Gatwyck rá nem kérdezett a következőre. - Ugye, nem csalinak akarja felhasználni az apját? Miss Tobervic rápillantott Floydra. - De igen, mivel nincs más lehetőségünk. Szóval, ne mondja nekem, hogy nem vagyok objektív és érzelmi alapon döntök. - Nem is szóltam erről egy szót se. - Nem, de gondolta. - Oh, nem tudtam, hogy kegyed gondolatolvasó. - Ebbe most ne menjünk bele. Mr. Gatwyck felemelte a kezeit, jelezve, hogy részéről rendben, majd hátradőlt a széken. - Apám most pihenjen, lássák el és üljön egy ápoló az ajtaja előtt, ha felébredne, vagy ha bármi történne, mielőbb tudjunk róla. Floyd az elhangzó szavakra bólintott, várva a továbbiak sorolását. - Kérem, had nézzem át az összes kómában lévő és az ilyen kómás esetekben elhalálozott páciens kórlapját. Mr. Gatwyck ezen meglepődött. - Miért? Akik már meghaltak azokon nem segíthetünk. - A lélekszipoly olyan képeket mutatott, amikből arra kell következtetnem, hogy az áldozatok között összefüggés van, és nem véletlenül, találomra szedik az áldozataikat. Mindegyikükben van valami közös, ha erre rájövünk az közelebb visz minket a megoldáshoz. - Mire gondol? Egy cél, vagy egy személy? - Igen, talán mindkettő. Akkor átnézhetem az aktákat? - Persze, az irodámban megteheti. - Akkor menjünk! Mr. Gatwyck csak biccentett, majd felkelve mutatott az irodája felé, hogy csak utána, mire Miss Tobervic is felállt és indult is vissza az említett helyiségbe. Arelia leült Floyd asztalához és sorban átnézett minden dossziét, amit a felelős gyógyító egy szép stócban elé tornyozott az asztalra. Míg ő a kórlapokat olvasta, addig Mr. Gatwyck kiment Daviddel, a gyógyítósegédjével megvizsgálni Mr. Tobervicet és konzultálni az állapotáról. Miss Tobervic végigjegyzetelt a noteszébe, ahogy a különböző aktákat olvasta és belelapozott olykor egy másikba. Sok volt az anyag, de aztán összeállt neki a kép, hogy mindegyik áldozatban mi vagy inkább ki volt a közös pont. Az a nő, aki annak a Szeszély Rendnek volt a vezetője, abban a furcsa tükör-álomban. Ő már csak így nevezte magában, mert az egész olyan érzés volt Arelia számára, mintha egy tükör választotta volna el minden álombélitől, mert ő mindenkit látott és hallott, de őt senki sem. Persze, miután a karjába égett a szimbólum, amint tehette azonnal utána nézett a Minisztériumban, ahogy ennek a Szeszély Rendnek is. Anyjának nem szólt a jelről, és mivel vak nem is láthatta. A Misztériumi Főosztályon megtalálta a listát, amin számos név szerepelt, ahogy a szimbólumról is talált sok mindent, aminek csak formailag van látszatra köze a Halál ereklyéihez, mert ez attól sokkal régebbi jelkép, ami a semminek a jele. Arról a fekete boszorkányról is talált tekercseket. Ami a legkülönösebb volt benne, hogy ez a nő már több mint háromszáz éve halott volt. A feljegyzések szerint saját testvértársai áldozták fel valami kegyetlen rituálén, ami a viszályára fordulva mindenkit elpusztított, akik részt vettek a rituáléban. A sötét boszorka neve Nox volt. Miss Tobervic nagyon jól tudta, ha a varázslatokat önző, rossz célok vezérlik, akkor sokszor átokként ütnek vissza mindazokon, akik elkövetik, így ahogy ezekről a betegekről olvasott és mindegyiknél megjelent a semmi jele, csak arra tudott gondolni, hogy valamilyen átokról lehet szó, aminek köze volt ehhez a háromszáz éve halott boszorkányhoz és a weendigókhoz, akiket valószínűleg ez az élőholt Nox irányított. Azt is beszédesnek vélte, ahogy ez a lélekszipoly, úgy az a fekete boszorkány is tudta a teljes nevét. Ekkor felhúzta a karján a ruhája ujját és megtapintotta a heges stigmát, de eme pillanatban lépett be az irodába Floyd és David. Arelia összerezzent és gyorsan eligazgatta ruhaujját. - Nos, Miss Tobervic? Jutott valamire? Kérdezte az aktákkal beborított asztalon végignézve Mr. Gatwyck. - Igen, ami azt illeti felfedeztem néhány egybeesést és összefüggést a páciensei között. - Valóban? És elárulja nekem vagy harapófogóval kell kiszednem önből? - Nos, ön a tényeket szereti Mr. Gatwyck és azokkal egyelőre nem szolgálhatok, de az átoktörés az én dolgom. - De hát így mégis, hogy segítsek és védjem meg a betegeimet? - Meg fogom mondani, hogy mikor és miben segítsen nekem. Egyelőre nem tud. Apám, amúgy hogy van? - Mr. Tobervic alszik, az ápolók ellátták, a szobája rendben s kitakarítva. Adtunk neki olyan gyógyszert, amitől nyugodtan tud aludni, nem fog énekelni s nem lesznek álmai. - Értem, köszönöm, hogy intézkedtek. Most bemennék hozzá. - De már nem tud vele beszélni, mint említettem már alszik. - Nem is beszélni akarok vele, csak bemenni hozzá, megnézni hogy van, ülni egy kicsit az ágya mellett, tudják ilyen normális dolgok, amikben mostanában nemigen volt részem, ha kapcsolatba kerültem az apámmal. Miss Tobervic összetette a dossziékat, majd az irodából a betegszobába indult. Bent egy szőke nővér adta rá Mr. Tobervicre a tiszta pizsamát, a mellkasán gombolta éppen össze a felső részt, amikor a gyertyák megrezzentek a szobában. Az ápoló csak arra gondolt, hogy a húzat volt, és mivel úgy vélte, hogy már éppen eleget szellőztetett, ezért félbe hagyva az ing begombolását, elfordult és elment becsukni az ablakot. Mikor megfordult, majdnem leverte az egyik cserepes virágot a párkányról. A szőke nővér eligazgatta a virágot és csak utána fordult meg. Egy pillanatra megijedt, hogy a zajongásával felverte az alvó Mr. Tobervicet, de az elgyötört mágus csak ugyan úgy feküdt az ágyában, ahogy előbb otthagyta. Visszasétálva az ágyhoz folytatta a pizsama ing begombolását. Már éppen az utolsó gombot gombolta volna be, amikor a gyertyák ismét megrezzentek, pattogva lobbantak és William megragadta a mellkasánál matató kezet, elkapva a nővér csuklóját. A nő halk riadalommal sikkantott egyet és próbálta egy mozdulattal kiszabadítani a karját, de a férfi vasmarka satuként szorította a csuklóját. Mr. Tobervic kinyitotta a szemeit, amik izzó ragyogással meredtek az ápolóra. William arcán kaján vigyor terült szét, amitől a nő ereiben megfagyott a vér. - Hát te, hova nyúlkálsz aranyom? Szólalt meg száraz, reszelős hangon, mert eszméletlenségében teljesen kiszáradt a szája. A nő nem értette miért, de minden porcikája azt üvöltötte benne, hogy meneküljön innen. Kétségbe esésében egyet hátralépve próbálta erősebben kitépni a karját William szorításából. - Ha akarsz valamit tőlem azt nem így kéne cicabogár! Nem gondolod? Mondta Mr. Tobervic, ahogy felült az ágyban, még mindig nem eleresztve a szőke teremtést. - Mr. Tobervic! Mi baja van? Miket hord itt össze? Fájdalmai vannak? Engedjen el ide hívom a gyógyítóját! Próbálkozott a nővér nyugodtnak tűnni, figyelmen kívül hagyni a furcsa körülményeket és szép szóval leszerelni, célt érni Mr. Tobervicnél, hogy szabaduljon ebből az egyre kínosabb és valahogy félelmetes szituációból. Williamből erre elfojtott, gonosz, halk nevetgélés szakadt fel. - Hehhe-he! Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek. A szőke ápolóra úgy hatottak ezek a szavak, mintha egy rémálomban lenne, ezért, amikor Mr. Tobervic nemhogy nem engedte el, de még felkelt az ágyból is, önkéntelenül felsikoltott. - Ne sikíts te kurva! Mire William a másik kezével erősen lekevert neki egy hatalmas pofont, elengedve a csuklóját is. A szőke nővért az ütés a padlóra taszította, majd zaklatottan patakzó könnyekkel kérdezte. - Mit akar tőlem?! Ne, ne bántson, én nem ártottam magának. - Oh, tündi-bündikém! Biztos vagy te ebben? Mr. Tobervic ismét halk nevetést hallatott, ahogy vigyorogva megállt a földön fekvő nő felett. Látszott a férfin, hogy nincs magánál. Mire a nővér ismét sikított volna, de mintha ezt William is megérezte volna fél térdelve lehajolt hozzá, és elkapva a nyakát elkezdte fojtogatni. - Mondtam, hogy ne zajongj ribanc! Az ápoló fulladozva igyekezett lefeszíteni torkáról a férfi szorító kezeit. - Most meg fogsz dögleni! Hajolt egészen közel a nő arcához miközben az ujjai szorosabban fogták körbe a torkát. Mr. Tobervic mélyet szippantott az arca előtt, és duruzsoló hangon mondta a könnyes arcába. - Érzem a pinád szagát! Ekkor futó léptek zaja hallatszott, majd az ajtón berontott Miss Tobervic. - Apa! Üvöltött Williamre teli torokból, ahogy látta, hogy a nővér fölé hajolva fojtogatja. Mr. Tobervic elengedte az ápolónőt és talpra szökkenve fordult lánya felé. A szőke ápoló felkecmergett a földről és a torkát masszírozva, köhögve ki akart menekülni a szobából, mire William lendítve a karját úgy arcon vágta, hogy a falnak esett és elájulva hanyatlott a földre. - Ne! Mit tettél?! Teljesen megőrültél?! - Csak megmutattam ennek a szajhának, hogy hol lakik az atyaúristen, de neked nem kell félned egy szem gyermekem. Gyere a papához! Fordult Mr. Tobervic ismét lánya felé és a karjait is felemelte, hogy egy ölelésre invitálja. - Nem vagy önmagad apa! Te, te, féreg tudom, hogy itt vagy! Mutasd magad és csináld vissza, amit az apámmal műveltél! Szólt Miss Tobervic fennhangon, mellőzve William viselkedését. Ekkor hiéna röhögésszerű hangot hallott felcsendülni a fejében, majd jött az a fülsértő fejhang. OH! ARELIA TOBERVIC ÉN NEM HÁBOROGNÉK A HELYEDBEN. NÉZD CSAK MEG, ÉS INKÁBB KÖSZÖND MEG NEKEM, HOGY FELKAPARTAM ATYÁDAT A PADLÓRÓL. - Hogy miért nem pusztulsz már meg?! De majd én teszek róla! MILYEN ELBIZAKODOTT ÉS ÖNHIT VAGY TUDATLAN PORHÜVELY. Arelia elővette a pálcáját az esernyőjéből, és készenlétben tartva pásztázta tekintetével a szobát, hogy hátha valahol megpillantja, akárcsak egy fekete pulzálását is a lénynek, amire lecsaphat. A lélekszipoly mind erre csak sipítón felkacagott. MIT AKARSZ AZZAL A PISZKAFÁVAL, AMI MÉG GYÚJTÓSNAK SE MENNE EL? MEGBÖKDÖSÖD VELE AZ OLDALAM, HOGY RÖHÖGŐGÖRCSÖT KAPJAK? OSTOBA, ENGEM SEMMILYEN BŰBÁJJAL VAGY ÁTOKKAL NEM TUDSZ MEGÖLNI. Mr. Tobervic eközben, mintha megdermedt volna, olyan szótlan és tétlen állt csak egyhelyben. - Ez esetben, miért nem mutatod meg magad, hiszen nem tehetek kárt benned, nem igaz? TALÁN, AZÉRT MERT SZÓRAKOZTAT, HOGY JÁTSZADOZOM VELED. HISZEN NEM TUDHATOD, HOGY HOL VAGYOK ÉPPEN. LEHET MELLETTED, VAGY TALÁN MÖGÖTTED, ESETLEG FELETTED, NETÁN VELED SZEMBEN LEBEGEK. NEM ÉRZED A LEHELETEMET AZ ARCODON ARELIA TOBERVIC? - Hazudsz, az sem igaz, amit kérdezel te élősködő féreg! Minden bizonnyal olyan büdös pofád van, mint ahogy kinézel. TUDATLAN PORHÜVELY! MILYEN ELLENSÉGESEK VAGYUNK. MONDTAM, HOGY FOGALMAD SINCS MI ZAJLIK MINDENNEK AZ OKAI MÖGÖTT. NE BŐSZÍTS FEL OSTOBA HALANDÓ! - Én azt tudom, hogy az olyanok az ostobák, akik lebecsülik az ellenfeleiket. NA KACAG A MÁJAM ARELIA TOBERVIC. TÁN FÉLNEM KÉNE TŐLED AZT GONDOLOD? - Sosem tudhatod biztosan, amíg nem mutatod meg magad, anélkül, hogy az apám mögé bújnál. NEVETSÉGESEN FÖLDHÖZ RAGADT ÉS NAIV VAGY. AZT HISZED SZÜKSÉGEM VAN, SZÜKSÉGÜNK VAN RÁD ÉS WILLIAM TOBERVICRE? TI CSAK PORSZEMEK VAGYTOK EGY NAGY GÉPEZETBEN, BÁRMIKOR KÉPESEK VAGYUNK MELLŐZNI! - Tudok a Szeszély Rendről! És a fekete boszorkányról, Noxról! VIGYÁZZ PORHÜVELY MINKET NEM ÁLLÍTHATSZ MEG! - Nem is akarom, csak minket hagyjatok békén! AZT HISZED ERRŐL ÉN VAGY TE DÖNTHETSZ? NEM, NOX ÚRNŐNK KEZÉBEN VAN A DÖNTÉS ÉS A TUDÁS! Ő ÉRINTHETETLEN! - Igazán, mi ez valami elavult kasztrendszer vagy mi? NE MERÉSZELJ GÚNYT ŰZNI BELŐLE ÉS A RENDBŐL! - Mind átkozottak vagytok! Ti és a szektátok, a kasztrendszeretek, az érinthetetlen boszorkányotokkal együtt! Ti öltétek meg igaz? NÉZZENEK ODA, MILYEN MŰVELTEK VAGYUNK. MINDJÁRT AZT ÁLLÍTOD, HOGY HAT KARJA IS VAN ÉS SZARVASMARHÁKAT ÁLDOZUNK NEKI OLTÁRON. - Nyolc. Az Shiva, és nem hat, hanem nyolc karja van. De nem, a ti fekete boszorkányotok éppen olyan mágiával és annyi végtaggal rendelkezett, mint én vagy te. VIGYÁZZ ARELIA TOBERVIC! TÚL MESSZIRE MÉSZ. NEM VESZED ÉSZRE, HOGY A KEZEMBEN VAGY? AZT TESZEK VELED, AMIT AKAROK! ITT ÉS MOST VÉGEZHETNÉK VELED. AKI TÚL SOKAT AKAR TUDNI AZOK MIND ODAVESZNEK! GONDOLJ CSAK BELE, MINDEN BAJT AZ OKOS ÉS TUDÁSVÁGYÓ NŐK OKOZTAK. NÉZZÜK CSAK AZ ELEJÉTŐL. OTT VOLT, AKIT TI FÖLDIEK ÁDÁMNAK, ÉVÁNAK NEVEZTEK ÉS A TUDÁS FÁJA. HÁT ABBÓL IS MI LETT? - Ez egy férfiak által írt s cenzúrázott mesekönyv első fejezete. OH, SZÓLT A HITETLEN SZÜFRÁZSETT. ÁLDOTT LEGYEN A KÉK-HARISNYA! - És te nézzél már magadra, ha a nagy tudás csak bajba sodor, akkor te és a többi lélekszipoly, akik tudatlanul csak a zabálásra tudtok gondolni, ami csökevényes lélekcsonkká alacsonyított le titeket, azt minek neveznéd? Néztél már tükörbe? ARCÁTLAN! - Há, te mondod nekem?! TUDOD MIT ARELIA TOBERVIC, MOST HOGY MONDOD VALÓBAN NEM MINDEGY, HOGY VALAKINEK HAT VAGY NYOLC KARJA VAN. TÖBB KARRAL MENNYIVEL TÖBB ÉRDEKES DOLGOT LEHET CSINÁLNI. - Valóban és undorító vagy! JÚJ, MIÉRT TE MIKRE GONDOLTÁL? TUDOD, MERT ROSSZ AZ, AKI ROSSZRA GONDOL. Miss Tobervic csak hallgatott és még mindig azt várta, hogy valahol feltűnjön a weendigó. NEM MONDOD EL? HÁT, ÉN SEM! A lélekszipoly fejhangján élesen felnevetett. MOST PEDIG ZÁRJUK RÖVIDRE A TOVÁBBI DISKURZUSUNKAT. WILLIAM TOBERVIC ÖLD MEG ARELIA TOBERVICET! Arelia hátrált néhány lépést erre. - Szánalmas vagy! UGYAN MINEK FÁRADJAK, HA VAN AKI HELYETTEM MEGCSINÁLJA ÉS NEKEM MÉG CSAK AZ UJJAMAT SEM KELL MOZDÍTANOM. - Hát, egy olyan alantas létformától, mint a fajtád, akik csak élősködni tudnak, milyen más felfogásra is lehetne számítani? AZT TE MÁR SOSE FOGOD MEGTUDNI, MERT NEM LESZEL AZ ÉLŐK SORÁBAN. Miss Tobervic rá se hederített már arra, amit a lélekszipoly magyarázott neki. Apjára nézett, akinek a szemében ott égett az a tébolyult, mégis üres szikra, ami csak annyit mondott, hogy most megöllek, anélkül, hogy bármiféle kétely, érzés vagy az elkövetni készült tett bűntudata felmerült volna a férfiban. Areliának nem volt mit tennie, mint, amit tehetett, vagy legalább is megpróbálni, amit tenni akart. A weendigó nem tudhatta, hogy még az ispotályba érkezése előtt beleforgatta a pálcáját acromantula méregbe, amivel elvileg meglehet ölni az ilyen lélekszipolyokat, de még gyakorlatban sosem próbálta. Itt volt az ideje gyakorlatban is tesztelni az elméletet. Először apjára szegezte a pálcát. Immobilus! Mire a felé meginduló Mr. Tobervic megdermedt mozgás közben. Ekkor közeledő járkálást lehetett hallani a folyosóról, majd a nyitott ajtóban megjelent Mr. Gatwyck. A betegszobába lépve tekintette először Mr. Tobervicen időzött el, ahogy megdermedve állt, majd a mögötte a földön heverő, bántalmazott és elájult nővérre nézett le, amiből összeállt neki a jelenlegi szituáció és a történések. Miss Tobervicre pillantva előhúzta a citrus-zöld talárjából a pálcáját és Williamre emelte. Mr. Gatwyck már kis híján megkérdezte volna, hogy most ugyan Arelia mire vár még, ha nem teszi meg, akkor majd megteszi ő. Nem tudván, hogy Miss Tobervic elsődlegesen nem az apjával foglalkozott, mivel úgy vélte, hogy nem is a tébolyult William jelentette itt az igazi problémát. Arelia csak egy pillantást vetett Floydra, majd folytatta, amit elkezdett. A lény továbbra sem akarta felfedni magát, mintha csak érezte volna a vesztét, legalább is Arelia egyáltalán nem hitte, hogy szórakozásból nem ölt látható alakot, hanem nagyon is azért, mert a létét félti, az élősködő mivoltát, ami a megszokott és továbbra is áhított, éhségtől terhes életét jelentette. Miss Tobervic szánta ezt az ennyire ilyen életvitelre specializálódott létformát. Mivel nem tudván, hogy a lélekszipoly hol van, ezért csak a megérzéseire hagyatkozhatott és a logikájára. Kiválasztotta a szemközti sarkot, aminél az apja ágya volt, és a pálcáját lendítette. Finite! Erre a semmiből alakot öltött az ágy felett lebegő, torz és érzelmek kifejezésére alkalmatlanul visszataszító weendigó feje és alakja, ami a mennyezeten állt négykézláb, fejjel lefele. Halotti bőrös fejét felé fordítva tartotta. A lény abnormális testhelyzete a plafonon már önmagában megdöbbentette Floydot, aki kizökkent Mr. Tobervic amneziálásának gondolatából, ahogy felpillantott. OSTOBA! HIÁBA NEM TEHETSZ ELLENEM SEMMIT SE. Miss Tobervic ekkor a lélekszipolyra is dermesztő átkot bocsátott, ami az acromantula mérgének hála áthatott a lényre és ezzel mozgásképtelenné tette, ahogy a plafonról alácsüngött. A gondolatátvitelben persze ez nem gátolta meg. NE! MIT CSINÁLSZ? NE LEGYÉL NAIV ARELIA TOBERVIC! HA ENGEM ELPUSZTITASZ A TÖBBIEKET ÉS A SZESZÉLY RENDET KORÁNT SE TUDOD MEGÁLLÍTANI! ÉS HA MEGÖLSZ AKKOR WILLIAM TOBERVIC SE LESZ MÁR SOSE NORMÁLIS! HA MOST ELENGEDSZ, BEZÁROM AZ ELMÉJÉBEN, AMIT FELNYITOTTAM. MEGMARADNAK AZ EDDIGI EMLÉKEI ÉS NEM FOG FELTÖRNI TÖBB. DE HA MEGÖLSZ, AKKOR MÉG ROSSZABB LESZ MÍG NEM ŐT IS MEG KELL ÖLNÖTÖK. - Azt hiszed adok bármit is a szavadra? Csak a létedet félted, de amint elengednélek, csak eltűnnél és értesítenéd a többi weendigót és a rendet. Viszont, ha kiiktatlak, akkor csak annyit fognak tudni, hogy eltűntél, de nem fogják tudni, hogy miért és milyen módon. Mondta Arelia teljes nyugalommal a lénynek, hogy ne is számítson rá, hogy ilyen könnyen elengedi. NE LEGYÉL OSTOBA PORHÜVELY! A JEL RAJTAD IS OTT VAN, HA ELTŰNÖK, MAJD JÖN EGY MÁSIK, DE WILLIAM TOBERVICEL ÉS AZ EMLÉKEIVEL MI LESZ? FELFOGJÁK EMÉSZTENI, HA NEM ZÁROM… - Mi lesz, mi lesz, azt te már nem tudod meg, de csak az, ami eddig is volt. Miss Tobervic ekkor Mr. Gatwyckre pillantott, tekintetük találkozott, majd bólintott, mire Floyd visszanézett a dermedt Williamre. Arelia pedig továbbra is a léleksipolyon tartotta a tekintetét és a pálcáját is. Ekkor minden gyertyaláng elaludt a szobában. Egy ideig se Arelia, se Floyd nem látott semmit, de a nyitott ajtón elegendő fény szűrődött be a folyosóról, hogy a homályban kirajzolódjon előttük a két alak. Egymás felé pillantottak, bár nem látták a másik arcát, de egy lélegzetvétel után szinte egyszerre küldték átkukat. - Exmemoriam! - Adava Kedavra! Az utóbbi átok zöldes fényárja bevilágította az egész helyiséget, ha még egy pillanatra is, de ezen idő alatt is látszott, hogy a lélekszipoly a földre hanyatlik, de a döndülést már nem lehetett hallani. Ezek után Arelia visszagyújtotta a csilláron a fényeket, majd a padlóra nézett, ahol csak a lény rongyos ruházata hevert és némi fura por, ami hamuszerű volt. Mr. Gatwyckre nézett, majd szótlan az apjára, intett felé a pálcájával, levéve róla a dermesztő átkot. Mr. Tobervic a fejéhez kapva inogott meg egyhelyben. - Jesszus a fejem! Hol vagyok? Mi ez a hely, és-és maguk kicsodák? És-és én ki vagyok? - Mr. Gatwyck, ettől én is kivagyok már! Kérem, intézné? Én most megyek, meg kell innom egy teát. Floyd csak szótlan bólintott, majd Miss Tobervic kiment a szobából. Ráhagyva Floydra, hogy ellássa apját, a megtámadott nővért és a gyógyító teendőket. Míg ő egy kis lélegzetvételhez jutva megivott egy csésze earl grey teát. Cím: Re: Szösszenetek Írta: Arelia Tobervic - 2020. 12. 04. - 22:28:51 „Sakk-matt!” A Minisztériumi Karácsonyi Bál 4. 2001. december 21. +16 Miss Tobervic és Mr. Gatwyck egymásba karolva sétálnak ki a teremből. Mindkettejük arcán különös mosoly ül, szemeik sajátos fénnyel csillognak. A recepciós pult előtt megállnak. - Áh, Mr. Gatwyck és Miss Tobervic. Máris távoznak az estélyről, de még csak most fog jönni a tombola?! Szólítja meg őket Hans. - Nem baj. - Minket az nem érdekkel. - Értem. Óhajtanak valamit? - Igen, a szobakulcsot és egy „Ne zavarjanak!” táblát. A recepciós szolgálat készen biccent és diszkréten a táblára téve a kulcsot, odacsúsztatja Mr. Gatwycknek. - Kívánnak még valamit? - Nem, másra nincs szüks… - Reggelit. Szól közbe Arelia, mire Floyd egy mosollyal néz rá, aztán ugyan ezzel a mosollyal fordul vissza a recepcióshoz, miközben elveszi a pultról a kulcsot és a táblát. - Hallotta a hölgyet, majd reggelit legyenek szívesek felhozni. - Igen, köszönjük. - Ahogy óhajtják, fel is írom; Reggeli, a 625-be. Jó éjt! - Jó éjt! - Szép éjszakát! Miss Tobervic és Mr. Gatwyck elsétálnak a pult előtt, aminek elején Arelia csak most nézi meg jobban a címert, amibe a szálloda monogramján kívül, a „T” és a „H” betűk közé felgravírozták a felkelő nap és egy stilizált torony képét, amiből egy madár száll a nap felé. A lift előtt megállnak, ahogy Mr. Gatwyck hívja a felvonót, Miss Tobervic eltüsszenti magát és köhög is egyet. - Na, mi az kedvesem? - Ah, nem tudom, azt hiszem, beteg leszek. Elkaphattam valakitől. Megérkezik a lift, és egy halk csengés után kinyílik az ajtaja. - Hányadikra parancsolnak? Szól hozzájuk a liftes fiú, aki, mint a londiner, szintén egyenruhában van. - Tudja, mifelénk van egy mondás: „Is bonus est medicus, sua qui sibi vulnera curat.” Mondja Floyd, folytatva a társalgást, miközben előreengedi Areliát, hogy beszálljon a liftbe, majd válaszol a liftes fiúnak is, ahogy maga is belép. - A harmadikra, kérem. - Hogy mi? Az a jó gyógyító, aki a saját baját is tudja kezelni? - Igen, remekül lefordította. - Ezt most biztatásnak szánta? - Nem, csupán tényként közöltem. Ekkor egy döccenéssel megállnak a harmadikon. - Viszontlátásra! - Viszlát! - Jó éjt! Elhagyják a felvonót és a szoba felé veszik az irányt. - A kabátokat a ruhatárban hagytuk. - Annyi baj legyen, majd reggel felhozatjuk azokat is a szobába. Csaknem fázik? Mondja Floyd végigpillantva a mellette sétáló estélyi ruhás Arelia alakján. - Oh, de mindjárt nem fogok. Feleli Miss Tobervic sejtelmes mosollyal. - Szerintem se. Az ajtóhoz érve elhallgatnak. Mr. Gatwyck kinyitja a szobát. Miss Tobervic belépve elcsodálkozik a lakosztály szép és pazar belterén, ahogy körbehordozza a tekintetét. Egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy valami megrángatja a szoknyáját. Mr. Gatwyck is ekkor lép mellé, miután bezárta a szobaajtót. Arelia lepillantva egy kutyát lát maga előtt, ahogy a kis fekete pofájával felnéz rá és egy labdát pottyant elé, majd lihegve néz fel és vissza a labdára. - Churchill! Nem, most nem labdázunk. Arelia lehajol és felveszi a labdát. - Oh, engem nem zavar, mit mondott Churchillnek hívják!? - Igen. A kis pajtásom, amúgy Winston, de hogy így, hogy úgy hívom. - Milyen aranyos. Churchill nézd! Miss Tobervic meglóbálja, majd párszor feldobja a levegőbe a játékot, mire a kutya izgatottan pörögve, forogva ugrál és várja, hogy eldobják neki a labdát. Arelia így is tesz, mire az eb a szőnyegen kotorva elrohan a pattogó labda irányába. Miss Tobervic önkéntelenül is eltűnődik, hogy ha valami tartósabb alakulna ki közöttük, akkor vajon Ludmilla és Churchill hogy jönnének ki egymással, már csak azért is mert az ő macskája nem látott még sose kutyát. Eme gondolatmenetből a labdával visszaérkező mopsz zökkenti ki, aki nagyon büszkén teszi le elé ismét a labdát és várja a folytatást. - Nem kéne levinni sétálni? Kérdezi Arelia, ahogy elveszi a kutyától ismét a labdát. - Nem, a személyzetből szokta napközben megtenni a londiner vagy a liftes fiú. Fizetek nekik. Miss Tobervic eldobva a labdát: - Tényleg? Már megbocsásson, hogy megkérdezem, tudom semmi közöm hozzá, de minek önnek kutya akkor? Mr. Gatwyck meglepetten néz rá, és nem is tudja, erre most mit feleljen. - Ne is mondjon semmit. Tudom. Hogy legyen valaki, aki várja itthon, és ne legyen egyedül. - Hát, igen valahogy így. Tudja, mivel egész napomat szinte az ispotályban töltöm, nincs időm napközben vele foglalkozni. - Nekem egy macskám van. Mondja Arelia, ahogy Churchill megáll előtte, de Mr. Gatwyck ekkor felveszi a kutyát és megdögönyözve a fejét, elveszi tőle a labdát. Miss Tobervic is megsimogatja az eb fejét. - Na, gyere kis haver. Floyd ekkor elviszi a kutyát. Miss Tobervic körbesétál a szobában. Megnézi a festményeket, elnézi és megérinti a lakosztály dísztárgyait, egy illatgyertyánál megállva, leveszi kesztyűit s játszadozik a lánggal, majd a kandallóban a tűzre dob egy hasábfát, mely hallhatóan is teljesen száraz. Pattog a tűz, ég a fa. Ekkor érkezik vissza a szobába Mr. Gatwyck. Arelia mosolyogva fordul felé. - És a francia bulldogja, hogy-hogy egy elismert angol államférfi nevét viseli? Floyd odasétál hozzá. - Oh, hát tudja, hogy mi angolok, hogy utáljuk a franciákat. Miss Tobervic közelebb lép hozzá. - És boldog a bulldogja? Kérdi mosolyogva. - Ön egy undok dög! Válaszolja Mr. Gatwyck ugyancsak mosolyogva. - Nem tagadom, de tudja, nem sok okom van kedvesnek lenni. És ez a családi vérrel jár. Sose tudhatja biztosan, hogy éppen miért vagyok gúnyos. Mi Toberviciek már csak ilyenek vagyunk. Gúnyosak vagyunk szeretetből, gúnyosak vagyunk haragból, gúnyosak vagyunk bánatból, de akkor van nagy baj, amikor üvöltözünk. Ezt jobb, ha megjegyzi velem kapcsolatban, ha a családom része akarna lenni. - Na, mi a fene, csaknem a családi sírboltunkat tervezi már? Pödri meg Floyd elvigyorodva a bajuszát. - Oh, ez övön aluli volt. A stílusunkat csak kevesen viselik el vagy értik meg, de az ismeretlenekkel szemben távolságtartóak vagyunk. - Tehát, akkor a viselkedését vegyem jó előjelnek? - Azt hiszem, tegeződhetnénk is. Ekkor azt a leheletnyi távolságot, ami közöttük van áthidalják egy csókkal, mely puha és hosszan tartó. Innentől nem sok szó esik közöttük, csak a testbeszéd és az érintések szólnak. Arelia hangja megremeg, ahogy Floyd bajsza érinti a bőrét, mialatt a férfi már a nyakát csókolja, vállát, a kezei pedig a hátáról lefelé haladnak a derekára. Miközben az ő kezei sem tétlenkedve Floyd talárját s ingét gombolják. Mr. Gatwyck is meglepő ügyességgel és gyorsasággal kapcsolja ki látatlanul is az estélyi ruha kapcsait, amin Miss Tobervic nem is csodálkozik, ahogy megérzi a férfi kemény ágyékát a combjához simulni. Arelia altestében is felizzik a vágy. Szétgombolva az inget végigsimít alulról fölfelé Floyd felsőtestén. A nő élvezi az apró szőrszálak finom súrlódását és a bőre érintését az ujjai között. Mr. Gatwyck felhördül Arelia kezeitől és kicsatolja a nadrágja derékszíját. Miss Tobervic pedig, felhúzza a szoknyáját. A férfi ekkor magához vonja és a combjait végigsimogatva siklik be a keze a szoknya alá, a fenekére. A combjait és a hátsó domborulatait simogató érintés letaglózóan hat rá, hát még, ahogy a férfi a ruhátlanított dekoltázsát és melleit csókolja. Arelia hátradöntött fejjel és lehunyt szemekkel adja át magát a helyzetnek. Miközben, Mr. Gatwyck ujja félrehúzza a bugyit a kívánt részről, és megemelve a nőt, néhány lépés után kerülnek a falhoz. Arelia érzi a csupasz hátán a selyemtapéta puhaságát és a tömör tégla fal átsütő hidegségét, de most ezzel egyáltalán nem foglalkozik. Ahogy a nő is, úgy a férfi is érzi, hogy a közöttük lévő feszültség már elviselhetetlenné válik. Miss Tobervic a férfi dereka körré kulcsolja a lábait. Floyd pedig a falhoz szorítja, de a nő csípőjét magához húzza, majd Arelia halkan felnyög, ahogy érzi Mr. Gatwyck altestét benyomulni a lábai közé, de egyszerre sóhajtanak fel, amikor a férfi behatol. Arelia a vállaiba kapaszkodva veti hátát a falnak, Floyd pedig a fenekénél megtartva halmozza el lassú, mély lökésekkel a vénuszdombját. A nő szinte aléltan harap az ajkába és élvezettel fogadja a gyönyör teljes lökéseket, melyek mindegyikénél egy elégedett hörgés hagyja el a férfi száját. Arelia előredőlve harap bele Mr. Gatwyck vállába, mire a férfi is révetegen nyög egyet, és a nő harapása arra ösztökéli, hogy fokozza az aktusuk iramát, gyorsabban mozgatva csípőjét. Arelia megérezvén, hogy közelednek a csúcsponthoz megszólal. - Várj! Még ne engedd el! Mr. Gatwyckre ellenben a szavak ekkor már nemigen hatnak, még akkor sem, amikor a nő azt mondja: - Bízz bennem! Csak akkor válnak szét és lép hátrébb Floyd, amikor Miss Tobervic szétkulcsolja s leengedi a lábait és eltolja magától a férfit. - Mit…? Kérdezné Mr. Gatwyck, ahogy Arelia a kezeit a mellkasán tartva tovább tolja. Egészen az egyik karfátlan, bőr fotelig, amibe a finoman belelöki. Arelia leveszi a fehérneműit és a ruhából is kibújik, majd szemben, lassan beleül a férfi ölébe, mely pozícióba mindketten élvezettel helyezkednek el. Floyd dönti most hátra a fejét, kezeit a nő derekán tartva. Miss Tobervic a férfi vállait fogva, mozdítja meg a csípőjét, finoman előre-hátra, majd egy nagyot tekerve derekán, köröz egyet Floyd ölében. - Ah! Csak ennyi szakad fel sóhajként a férfiból. Arelia ismétli a mozdulatsort, hol gyorsítva, hol lassítva a tempón. A mellei ennek megfelelően ugrálnak, rezdülnek követve a teste mozdulatait. Felváltva zihálnak az aktus közben. Arelia ekkor megpillantja magukat, mert a fotel mögött egy fali tükör van. Floyd ekkor előredől, hogy megcsókolja, kezeivel közben beletúrva a hajába és kibontva kontyát. Haja lassan omlik rá vállaira, ahogy a férfi egyenként kihúzza belőle a kontytűket. Arelia visszacsókol, élvezve a férfi csókjának ízét, finoman bele is harap az alsó ajkába. Ahogy ajkaik szétválnak, Mr. Gatwyck ismét hátradől a női csípőmozgásnak szélesebb teret engedve. Miss Tobervic fokozza az iramot, mialatt többször lassan megcsavarja a derekát. Ahogy érzékeli, hogy Floyd mindjárt elélvez, változtat a pozitúrán és a karjain lassan végigsimítva, kapaszkodva dől hátra, egyre jobban. Mert tudja, hogy ez a testhelyzet mennyire fokozza a férfi orgazmusának a mértékét, csípőjét forgatva ül bele mélyen a férfi ölébe. Kettejük így, majdnem teljesen ’X’ helyzetet vesznek fel. Ekkor Arelia és Floyd egyszerre élveznek el. Miss Tobervic érzi, hogyan önti el ölét a férfi forró magja. Mr. Gatwyck magához vonja és végigcsókolja a nő kebleit. Néhány hördülésen, sóhajon és nyögésen kívül más nem hagyja el az ajkaikat. Arelia csókot váltva vele, simogatja a nyakát és a tarkóját. Floyd egyszer csak megkapja és az ágyhoz viszi, Arelia felnevet, majd hanyatt fekszik el. Mr. Gatwyck leveszi még a rajta lévő inget és nadrágot, majd az ágyhoz lépve, Miss Tobervic fölé hajolva finoman végigcsókolja a melleitől egészen a szeméremszőrzetéig, aztán felkelve az éjjeli szekrényhez sétál, amiről elvesz egy gyertyát. Arelia pillantásával követi a férfi mozdulatait, majd érzi is, ahogy a forró viasz az előbbi csókok nyomán, cseppekben végigcsordul a bőrén. - Uram-atyám! Szakad ki egy nyögéssel belőle, miközben minden egyes cseppnél a teste ívben megfeszül. Floyd ekkor elteszi a gyertyát, majd a nő fölé térdelve csókolja végig ismét a testét. Minden cirógató ajakérintés előtt lassan lefejtve bőréről a dermedt viasz csíkokat. Mikor Mr. Gatwyck eléri az altestét, Miss Tobervic felülvén magához húzza, hogy mohón tapasza ajkait a szájára. Floyd nem ellenkezve forrón vált vele csókot, mialatt a női kezek simogatva a mellizmait, haladnak lefelé, cirógatva a hasfalát, le az ágyékához, de ő megfogva, a mellkasára vonja a kezeit, hogy inkább máshogy folytassák. Mire, Miss Tobervic nem ellenkezik, visszafeküdve simogatja a ráhajoló Folydot. Majd fogadja a lábai közé befekvő férfi behatolását. Egyszerre akad el lélegzetük, de az együttlétük tempóját Floyd tovább diktálja. Hevesen jártatva altestét, amiket lassabb és mélyebb lökésekre váltva igyekszik minél kifejezettebb gyönyört okozni. Arelia örömmel enged Mr. Gatwyck csípőostromának, amiknek az élvezetét fokozva, mozdítja meg a derekát, finoman körkörösen együtt mozogva vele. - Szentséges ég! Mordul fel Mr. Gatwyck, nem abbahagyva a derekas mozgást. Az aktusuk hosszan elnyújtottá válik, ahogy lassabb iramra váltanak, amit Arelia a csípőtekerésével, hol fékezni, hol ingerelni tud. Floyd pedig, behatón együttműködik. A nő közben a férfi nyakát simogatja. Mr. Gatwyck ekkor beleharap a nő fülébe. Miss Tobervic összerezzen a kéjtől, de csókokkal halmozza végig a férfi nyakát, aki még mindig lassú lökésekkel halmozza el a nő ölét. Arelia kezei pedig, Floyd tarkójáról, a hátán siklanak végig, a vállain, a lapockáin, az enyhén verejtékező gerince mentén, át a derekán és megállapodnak a fenekén. A férfi eközben a nő melleit simogatja körkörös és masszírozó mozdulatokkal, ujjaival ingerelve a mellbimbóit. Miss Tobervic az ajkába harapva ül feljebb, testével és kezeivel is arra kérve Mr. Gatwycket, hogy forduljanak át. Ekkor Floyd fekszik el háton, míg Arelia ráül a meredező férfiasságára. A férfi a behajlított térdeit és combjait simogatja. A nő előrehajolva csókolja meg, Mr. Gatwyck arcát elborítja Arelia csokoládé barna hajzuhataga, annak édes illata és puhasága, amint ajkaik elválnak a nő előre-hátra és körözve mozdul, mindkettejük élvezetére. Miss Tobervic felegyenesedve, a tempót egészen lassan indítja, elnyújtott csípőkörzéseket beiktatva. Floyd kéjesen hördül és kezei már Arelia derekát simogatják, aki halk nyögésekkel vonaglik rajta. Ahogy közelednek a gyönyör teljes tetőponthoz, a nő fokozza az iramot, némiképp előrehajolva, simítva végig a férfi felsőtestét, mire Mr. Gatwyck magához vonja, hogy egy mohó csókot váltson vele, majd szorosan átölelve Miss Tobervicet, mozdítja derekát, hogy gyors csípőlökésekkel, alulról fölfelé hatoljon a vénuszdomb mélyére, amiket a nő csak elfojtott lélegzettel fogad, érezve Floyd ráfonódó karjait. A férfi előbb megy most el, de mivel érzi, hogy Arelia még nem érte el az orgazmust, kezeivel simogatja s folytatja az aktust, míg a nő is elélvez. Arelia egy sóhajtással simul hozzá, csókot lehelve Floyd ajkaira és az oldalához simulva babrálnak ujjai a férfi mellkasán, aki a hajába túrva simogatja. Egyikük sem szól semmit, csak lassan elalszanak. Amikor Miss Tobervic reggel felébred Mr. Gatwyck már nincs az ágyban. Felülve, ahogy körbenéz, nem is látja sehol, csak egy fotelra odakészített köntöst pillant meg. Éppen lekászálódna az ágyról, amikor a fürdőből kilép Floyd egy törölközővel a derekán, míg egy másikkal a haját törölgeti. - Ah, ébren vagy? Ha gondolod, mehetsz zuhanyozni te is. Arelia végigpillantva Mr. Gatwycken kel ki az ágyból, meztelenül lépve a köntösért. - Jó reggelt! Mindjárt megyek. Mondja, ahogy magára ölti a fehér frottír ruhadarabot. Floyd persze végignéz bájain, de gyógyítóként megakad a szeme az alkarján. - Mi az ott? Mr. Gatwyck odalép hozzá, miközben ő a köntösét köti össze. Arelia szótlan néz rá. Floyd megfogja a karját és felhúzza a köntös ujját. - Semmi. Csak megégettem magam álmomban. Arelia elhúzza a kaját. - Hogy? Ez is olyan misztériumi ügy, mi? Mutasd! Mr. Gatwyck ismét megfogja és maga felé fordítva nézi meg az alkarját. - Nem érdekes, már halványodik, alig látszik. Floyd egy pillantásból is látja, hogy ez nem igaz, bár a heg nem volt friss, de a fehér körvonalak jól láthatóan adtak ki egy formát. A semmi szimbóluma nem akart eltűnni a karjáról, Arelia nem is akart foglalkozni vele. - Ez egy Szeszély Rendnek a belém égetett jele, aminek köze van ahhoz a lélekszipolyhoz is, akit elpusztítottam. - Mi ezt most mondod és így? Miért nem szóltál róla előbb, még az ispotályban. Hiszen a Varázslati Traumák a szakterületem. Ahogy nézem, és, amit mondasz, ez igen csak abba a kategóriába tartozik. - Nem akartalak terhelni vele. - Nem akartál terhelni, de hát ez a dolgom, a munkám. És… ha maradandó? Elláttam volna. - Ne foglalkozunk most vele, ez… Ekkor kopogtatnak az ajtón. - Reggeli! Miss Tobervic és Mr. Gatwyck elhallgatva néznek egymásra, majd Floyd megy ajtót nyitni. A szobapincér egy kisebb zsúrkocsit tol be. - Köszönjük! - Mr. Gatwyck! Floyd elveszi a kocsit, beljebb tolva és visszacsukva az ajtót. - Gyere, együnk! Reggelizés közben elcsendesednek, csak az evőeszközök csörögnek, míg egyszer csak Mr. Gatwyck, így szól: - Miss Tobervic… vagyis akarom mondani Arelia. Nem jönnél el velem a tóparti házamba, Snowdonba? Arelia éppen egy zsömlébe harapna bele, amit ekkor letesz a tányérjára. - Tóparti házba, menjek veled? - Igen, szabadságra. - Mi és rúgjunk fel mindent? - Igen. Miért ne, mindenki más is ezt csinálja? - Hmm. Egész nap aludnánk, ki se kelnénk az ágyból, filmeket néznénk és ilyesmi? - Igen, meglehet. - Igazad van! Jól van, benne vagyok, menjünk! - Tényleg, remek?! - Néznénk kaland filmeket? - Persze. - Vígjátékot? - Miért ne? - Horrort? - Hogyne. - Rajzfilmet is? - Azt is. - Ez az! És ilyesmi. - Igen, de azért, ha nagyon unjuk magunkat, arra gondoltam körbehopponálhatnánk Angliát. Megnézhetnénk Stonehenget, a loch nessi tavat, egy kis skót-felföldi séta, meg ilyenek. - Jól hangzik, de nem is tudom, majd meglátjuk, vagy megyünk, vagy nem. Még ott se vagyunk. Amúgy mikor mennénk? - Egy hét múlva. - Nos, majd meglátjuk mi lesz akkor, bár szerintem, semmi és nagyon hideg lesz. Szóval, ki se fogjuk dugni az orrunkat a házból. - Majd kiderül mi lesz. Ennyivel elhallgatnak és befejezik a reggelit. Apró betűs rész: Röviden, megsértődtem mindenért! A következő kaland ára kifizetve, egy elmúlt estély restaurálva.
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |