Roxfort RPG

Változik a világ, a nap is lemegy, meg a vodka is elfogy.
- Picsába - kommentálom rekedten.  Kénytelen vagyok kiemelkedni a forró vízből, s míg messzire elhajítom a kiürült üveget, libabőrös leszek az éjszakai szél késő őszies hűvösétől. Aztán visszasüllyedek a gőzbe és a melegbe, és unottan bámulom a két lányt, akikkel osztozom a dézsafürdőm örömeiben.
Rohadt nehéz nap volt ez. Olyan, mint a többi is, mind az, és igazából élvezem is, főleg, hogy ma is sikerült lezárni egy régóta húzódó csempészügyet. De utána éppúgy jól esik a lazítás egy ilyen flancos, stílusos medencében, szép kilátással a kúriához tartozó birtokra, magára a takaros kis épületre, és nem mellesleg a gyógyvízben és fáklyafényben fürdőző csajokra. Mondjuk, jelenleg ők a legolcsóbbak a környezetemben, még az üveg jó orosz vodka is nehezebben hozzáférhető náluk, de azért szórakoztatónak elmennek. Hallgatom a részeg csacsogásukat, és azon gondolkodom, hogy biztos nem fogom összekeverni a neveiket, mivel egyikükére se emlékszem. A vodka márkája ellenben megvan, a hozzá tartozó teljes nyomozati anyaggal, és néhány darabos névvel, amiknek még darabosabb gazdái ma az Azkabanba kerültek jóvoltomból. Kivéve azt az egyet, amelyik meg a föld alá.
Nekivetem a hátam a símára csiszolt, tökéletesen vízhatlan diófa léceknek, és kikönyöklök két oldalt a peremre. Így várom az utánpótlást, mert a csajok megitták előlem a pia nagyját, pedig ha már megdolgoztam érte, nekem is járna. Türelmetlenül sóhajtok. Csak nem a fülén ül az az átkozott kölyök? Biztos hallotta a csörömpölést, tudnia kéne mi a dolga!
De a léptek felhangaznak mögöttem a ház felől, s elégedetten elmosolyodom. Aztán hátraszólok, még elégedettebb bosszússággal.
- Egy fürdődézsányi vízben ülök, Jim, de miattad fogok szomjan halni. Csak nem elaludtál, mikor ilyen jó a buli - fordulok hátra a srác felé, aki közeledik. Persze, pontosan tudom, hogy nem alszik, annál azért jobb munkaerő. Fiatal, de elég stréber talpnyalónak. Viszont most nem egy üveg pia van nála, hanem egy kurva bagoly.
- Mi a… - háborodnék fel, de a gyerek rutinosan közbevág, pironkodva, szőnyeg alatt kúszósan hajbókolva, de azért csak kiböki, mielőtt belendülnék.
- Uram, ez Mrs. Hopkirktől érkezett - magyarázza, és a bagoly lábáról már levett pergament a levegőbe emeli. Pár lépés távolságban áll meg tőlünk, a lányok imbolygó tekintetének kereszttüzében elég szilárdan, és kihúzza magát. Én meg mordulok egyet. Nincs ellenemre a munka, de még végigjátszottam volna a mára tervezett programot. Azonban, a név olyan valakié, akivel nem lehet nem foglalkozni. Beugrik egy másik nőszemély is, ugyanezzel a vezetéknévvel, csak éppen azelőtt nincs ott az asszonyi jelző. Idegesítő kis hölgy, valahogy egészen sokáig beleette magát a tudatomba, s a vele eltöltött azkabani látogatás emléke úgy kúszott be időnként a gondolataim közé, mint egy bosszantó fogkrémreklám zenéje.
Újabbat mordulok, de azért kiemelkedem a dézsafürdőből. A melegvíz felett  csillogó pára száll, a fáklya fénye vöröses sárgára színezi. Gomolyogva lebben fel, ahogy átszelem, aztán kiszállok, csupasz lábbal, a kőre. Most már nem érzem az est hűvösét, és nem az elfogyasztott kevéske alkohol miatt. Az eszemben Hopkirk jár, méghozzá a fiatalabbik… Hát igen. Ő már versenyezhet a csempészvodkákkal, ha az elérhetőség a szempont.
Nem vesződnék vele feleslegesen, de egy jó pont annál a családnál mindig jól jön. A kezemet nyújtom a levélért, közben az inas rámbűvöli a fürdőköntöst. A bagoly tovaszáll, míg végigfutom azt a néhány, kusza betűkkel írt, könnyfoltos sort. Nem mosolygok, mert ilyen híreken nem illik. De lelkesedem, mert egy ilyen ügy fellelkesítő.
- Jim, értesítse a parancsnokságot arról, hogy gyilkosság történt a Hopkirk rezidencián. Kérek két embert reggelre, a jobbakból, akik majd rendet tesznek a helyszínelés után, és elvégzik a papírmunkát - ....helyettem, de azt már csak gondolatban teszem hozzá. Ruganyos léptekkel, köntöslobogtatva indulok a ház felé.
- És gondoskodjon a vendégeink kényelméről - vetem hátra mintegy mellesleg. Ügyes a gyerek, alig látszik a képén, mennyire örül a feladatnak. Kár, mert beszóltam volna neki érte. Mindegy. Varázsütésre repül le rólam a köpeny, addigra odaérek a gardróbszobához, s lendületből lekapok egy ízléses, fekete-vörös összeállítást a fogasról. Percek múlva már menetkészen hagyom el a ház főbejáratát, habár kabáttal és egyebekkel nem bajlódom. Úgyis beltéri munka lesz, a megadott információk alapján. A küszöb felett jut eszembe egy varázslattal hajat szárítani, majd átvágok a levédett kerten. A kapuból hoppanálok a megfelelő helyszínre.
- Mrs. Hopkirk - biccentek, mikor az asszony feltűnik, s beenged. Könnyes az arca. Sose bírtam ezt. Persze nem vagyok érzéketlen, s nemcsak felebaráti szeretetből nem, hanem mert sok minden bújik meg az érzelmek mögött, amire érdemes lehet figyelni a nyomozás szempontjából is.
- És miss Hopkirk - teszem hozzá egy udvarias biccentéssel, mivel már benn is vagyunk a családi otthonban, mely most hirtelen bűntett helyszínévé lép elő.
- Részvétem a történtek miatt - mondom a bevett szavakat ilyen esetben. Egy-egy pillantást váltok mindkettejükkel, de amint letudom a szokásos kört, rögtön a környezetet kezdem kutatni.
- Szeretném megtekinteni a helyszínt, és közben feltennék néhány kérdést - tudatom közben. Minden igyekezetem ellenére figyelmem vissza-visszatéved Melanie Hopkirk formás vonásaira. Nem tagadhatom, vetekedik a bűntett helyszínének izgalmasságával.

- Csupa együttérzés… hát hogyne… - vágja hozzám a miss élesen, én pedig nem palástolom el a meglepettségemet, sőt, inkább még ráteszek egy lapáttal , és ártatlan képpel mérem végig, mint aki rosszul hallotta. Aztán szó nélkül hagyom. Tiltakozni éppen nem fogok, nem én vagyok az ügyeletes lelkisegély medimágus. Nem az a munkám. Bár persze, ha vigasztalásra szorulna, nem késlekednék kihasználni az adódó alkalmat. Csakhogy érdekes, a gyásznak kevesebb jelét látom rajta, mintha az én jelenlétem jobban zavarná, mint az apja holtteste a család szalonjában. Inkább továbblépek az anyja által mutatott irányba.
- Köszönöm - indulok előre, még mindig ünnepélyes komolysággal az arcomon. Ez a legcélravezetőbb ábrázatom, amit jól begyakoroltam már ilyen helyzetekben. Ahhoz, hogy nyugalomban tudjak dolgozni, megtanultam már, hogy ilyen gyászosan tárgyilagosnak éri meg a leginkább lenni. Általában nem háborodnak fel az érdektelenségen, de nem is kezdenek bizalmaskodni. 
- Inkább maradj kint, anya…kérlek! Majd én bemegyek… Ráérsz később is vallomást tenni. Igaz Mr. Nott?
Érdeklődve nézek hol rá, hol az édesanyjára, és megállok a küszöb felett, látván hogy nem követnek. 
-  Hogyne, mrs. Hopkirk, ahogy szükségét  látja. Később is beszélhetünk, a helyszínelés változó időtartamú, de általában fél óra -  mondom csak azért is az asszonyságnak címezve a mondandót. Sok ideje nem lesz pihegni, de csak pár kérdésem lesz elsőre, utána úgyis a merengővel dolgozom hosszadalmasabban. A lánya meg úgyis meggyőzi majd, így pedig én nem foglalok oldalt e kis családi kötélhúzásban. Legalább az idősebb Hopkirk jóakaratát nem vesztem el, mert a lánya tekintete láthatóan igencsak gyilkos. Nem szólok semmit, de karba tett kézzel megvárom, míg a személyzet kikíséri a zaklatott hölgyet. Türelmesen szemlélődöm, és bevárom a kisasszonyt.
Furcsa érzés kerít hatalmába. Gyerekkorom karácsonya jut eszembe, ahogy az ajtószárnyak kinyílnak, a családi szalonban sötét van, s izgatottan vártam, mit rejt a szoba. Nos, ez esetben nem csicsás fenyőt és ajándék seprűt.  
Egy otthonmagazinba való kép tárul a szemem  elé egyébként. Minden rendezett, első látszatra nincs nyoma dulakodásnak. Az összképet csak egy pár, a kanapé mögül kilógó láb rontja. És a csend. Mély csend, meg tompa félhomály. Követem a lányt, közben előveszem a  pálcám és nonverbális varázslatokat bocsátok a helyre. Csak a szokásosakat,  ellenőrzöm a nyomok esetlegesen varázslattal történő elleplezését, a mágia apró maradványait, ha vannak. 
Aztán elénk tárul az egész látvány, és elgondolkodva hümmögök fel. Fennakadt szemek, merev tartás. Nincsenek külsérelmi nyomok. Ez egy főben járó átok is lehetne, sőt mintaszerű, mennyire annak tűnik, de még nem formálok véleményt . 
Újból körbe nézek a félhomályban. Ideje fényt gyújtani, mert egyelőre csak  Melanie szúrós, utálkozós tekintete csillog élesen, nedvesen. Sose bírtam a női sírást, anyám is kikészített vele, de azért megjegyzem magamnak az arcát, s azt, ahogy szája elé kapja a kezét, nehogy kitörjön belőle, majd tovább fordulok, és lusta fénygömböt  idézek  fölénk, ami mindig bevilágítja az általam épp megfigyelt területet. A földön fekvő testét, a zilált, hanyagul gombolt hálóruhát, a fél pár papucsot, a szőnyeg összeborzolt, kitaposott bolyhait. Megcsillannak a pohár összetört szilánkjai is.
Nem zavartatom magam a kutató szempártól, hanem óvatosan közelebb lépek, és leguggolok az áldozat mellé. Csak figyelek, minden részletet alaposan az eszembe vésv
- Mit gondol? - kérdezi Hopkirk türelmetlenkedve a hátam mögött. Megmosolygom a dölyfösségét, de valamelyest uralkodom az ábrázatomon, mégsem kéne egy ilyen szituációban ilyen nyíltan jókedvűnek lenni.
- Talán meglepő, de semmit - mondom, és visszafordulok a lényeg felé. Úgy magyarázok. - Először megfigyelek. Ez még nem a gondolatok ideje, azok ugyanis torzítanak az érzékelt képen. Ha azt gondolnám, átok végzett vele, nem venném észre például a szájában maradt kevés folyadékot - mutatok a mondott irányba. - Víz volna? Talán. Jutott belőle ott odébb a szőnyegre is, mintha próbálta volna kiköpni. Ha víz volna,ilyen kevés mennyiség már felszáradt volna - dünnyögöm elgondolkodva, de még nem alkotok véleményt, megfigyelek tovább, aprólékosan, inkább csendben. Amikor befejezem, felállok. 
- Gyakran lejött egy pohár vízért éjjelente?  - kérdezem összehúzott szemekkel. Valami nem tetszik,  de még mindig nem teszek messzemenő következtetéseket. Nem, a valóság sokkal közelebb jár, kikoptatva a szőnyeget ott, ahol a nagy ablakokon át a fény beesik a helyiségbe éjjelente, mikor az ember nem akar fényt gyújtani. 

Különös ez, mert általában nem szoktam finomkodni, sem érzelgősnek lenni, ha valakinek a szennyesében turkálok. Hiszen ez a munkám! Sőt, nem egyszer az a szennyes ki is borul. Most sem vagyok éppen zavarban megtenni a magánéleti vájkálódást, azonban valahogy jobban meg akarom válogatni a szavaim. Talán az teszi, hogy a kis hölgy nyelve éles, mint a borotva. Egyszer megvágtam magam a (rosszul) önműködő wilkinsonommal, akkor éreztem hasonlót, mikor legközelebb borotválkoztam. Ha nem vigyázok, még a torkom bánja - ez járt a fejemben valahol tudat alatt, aztán mosolyogva rálegyintettem. Elviselek egy-két vágást, amíg a borotva mutatós.

Elgondolkodom a válaszán, majd azon, hogyan is folytassam az óvatos, de célravezető faggatózást. 

- Milyen volt a kapcsolata az emberekkel? Hogy jött ki a családjával, magukkal? És a személyzettel? Lehetnek rosszakarói? - kérdezem kicsit pontosítva, közben felállok a holttest mellől, és sétálgatni kezdek a szalonban. Nem mulasztok el mentemben kicsit hozzáérni Hopkirk karjához, épp csak annyira, hogy határán legyen az észrevehetőnek. 

Hallgatom a választ, és közben nézelődöm. Egy pillantás az antik, faragott mahagóni dohányzóasztalra, egy a lány mahagóniszín hajára. A fénypászta elárul,  úgy  szánt körbe-körbe a helyiségén a tekintetemtől vezetve, mint a börtönök udvarán a szökevényeket kereső reflektor, de nem zavartatom magam. Vigyorogva tálalja meg újra és újra miss Hopkirket. 

Még mindig nem akarok messzemenő következtetéseket levonni. Túl a bevett munkamódszeremen azonban ennek más  oka is van, egy egyelőre inkább intuitív, ok nélkülinek tűnő megérzés, miszerint nem is kell messzire menni. Nem. A vadászkopó ösztönök a gyilkost sokkal közelebb szagolják. 

- Milyen embernek tartotta az apját,  miss Hopkirk? - teszek fel egy megint csak sokrétűen megválaszolható kérdést, de aztán, ha az első gondolatokból érkező jellemzést megkaptam, még pontosítok.

- Megbízható, hűséges típusnak ismerte meg? - kérdezem, és míg a feleletet hallgatom, egyre komolyabb arccal kezembe veszem a pálcám. Bármit is mond, én már nem a szavakra bólogatok. Azok így is alá támasztják balsejtelmem, de az igazi válasz valójában a konyhából érkező neszekben, majd az apró sikolyban rejtezik. Talán  Melanie is hallotta, mindenesetre én hirtelen rugaszkodom el a hangok forrásának irányába, kivont pálcával. 

- Megállj!

Alapból nem szoktam mindenféle cselédeknek szót fogadni, de most hallgattam a kiáltásra, és megtorpantam. Az utánam siető Melanie elé nyújtottam a karomat, mintegy csont és izom sorompóként. Nagy eséllyel nekiszaladt, de amilyen légies alkat volt, könnyűszerrel megállítottam így. És legalább közelebbről is újra megszemlélheti, amin az előbb megakadt a tekintete. És igen, ő talán nem fogadott volna szót. Tán ha az én anyám halántékához szorítottak volna pálcát, én se tettem volna. De az is igaz, hogy engem nem zavart volna a vénasszony pusztulása.

- Egy moccanást se, vagy meghal! - sipította a cselédlány, akinek a gondjaira a kisasszony az előbb rábízta az idősebbik Hopkirket. Remegett fél kezében a pálca, másik kezével az asszonyságot tartotta, megalázó módon a hajánál fogva. Szavai nyomatékául rántott is rajta még egyet, mire újabb rettegő sikkantás hagyta el a nő száját, s újabb könnyek csíkozták végig az éltes arcot.

Kelletlen nyugalommal, kissé szemrehányón néztem az immár felesleges durvaságért és megadón tartottam a magasba kezeimet. Bár az egyikben még ott volt a pálca is, most nem találtam tanácsosnak használni. Melanie-ra pillantottam a szemem sarkából. Még a fülemben csengtek a felháborodott, pimasz válaszai. Őt néztem, aki a hűséget és a megbízhatóságot veszélyesnek tartja, és talán nem is véletlenül. Nem válaszoltam, mert abban a helyzetben nekem kérdezni volt a feladatom, de ha válaszoltam volna, egyrészt egyet értettem volna vele, másrészt azt mondtam volna, senki. Soha, senki sem megbízható. Nincs olyan, hogy hűség. Logika, meg érdek van. És árulás.

- Pénz kell! - bámul a nő Hopkirkre. A tekintete kissé zavaros. Süt belőle a gyűlölet. - Sok pénz...! És többet nem keresnek - rikácsolta fenyegetően. A pókerarcom mögött arra gondoltam, hogy persze, amint elengedi mrs. Hopkirket, onnantól a kisujj eskü se fogja kötni és én,még úgy husz társán mind vele fogunk bújócskázni, míg meg nem találjuk.  

- Higgadjunk le talán egy…  - kezdem mély, formálisan megnyugtató hangon, de a cseléd láthatóan begőzölt annyira,hogy visongva közbe vágjon.

- Fogja be! Egy szót se! Vele tárgyalok - bök fejével Melanie felé. Félig kitakarom a testemmel, de most hátra pillantok rá a szemem sarkából, és aprót bólintok, jobb híján. Beszélni kéne a hibbant némberrel,  amíg alkalmas pillanat nyílik forditani a helyzeten.

- Ötezer galleon. Most. Tudom hogy van ennyi a széfben, a szalonban, az az aljas kéjenc mondta, mielőtt végeztem vele. A pénzt akarom, most, vagy ez is meghal! - fenyegetőzött a cseléd, és ismét rántott egyet fogján. A pálca hegye felizzott, apró foltban égetve a bőrt, amihez hozzáért, de Mrs. Hopkirk már sírni sem mert.

Ártatlanul tartom kezeim a magasban, és nyugodtan figyelek. Majdnem mosolygok is azon, hogy “itt sincs”. Tetszik a hidegvér, és ennek a nőnek aztán kijutott belőle. Ha tekintettel ölni lehetne, nem lenne gondunk a cseléddel, és nekem is meggyűlne a bajom. És mégis, ez a tűz vonzó, olyan mint egy vulkán torkába nézni, a zöldesbarna írisz szinte lávaként izzik.
Ötezer galleon. Hát igen. Kisebb vagyon. Aki nem zsarolja meg a tehetős családját, vagy nem követ el bűntényt, aligha tesz szert ekkora összegre egyben, ilyen hirtelen. Hiába választja el tőle pár centi fém és néhány védővarázslat, nem is lehetne tőle messzebb.
- Megkapja… - jelenti ki Hopkirk nagyon bölcsen. Van egy olyan íratlan szabály, hogy a zsarolónak sosem engedünk, és ehhez nem szokták mondani ugyan, de az a kitétel is vele jár, hogy ezt azonban nem kell neki is tudnia. Elismerést keltő, ahogy enged neki, közben viszont ő is követel, nem hagyja magát, így olyan ez az egész, akár egy vérmes alku a piacon.
- De csak akkor ha elengedi az anyámat! Mégpedig most!
A cselédlány hisztérikus, prüszkölős nevetést hallat.
- Majd ha a kezemben a pénz! - vág vissza utána, és láűtom, ahogy az ujjai még erősebbre fogják az áldozatot és a pálcát is.
- Adjon két percet és ide hozom. Rendben?
Szépen csinálja, oldalpillantásom, amit futónak szántam, rajtaragad egy kicsit hosszabban, mint ilyen helyzetben praktikus, de a másik liba úgyis csak beszél. Nyugodtan gondolkodhatok, hogy hogyan is keveredjünk ki ebből, és még marad hely a fejemben bámészkodni is.
- Mind odamegyünk a széfhez, és a faszi eldobja a pálcát - kardoskodik, s felém sandít röviden, de lényegre törően.  Én persze nagyon lassan, látszólag engedelmesen a földre teszem a pálcát, másik kezemet végig a levegőben tartva, majd ugyanígy talpra emelkedem. Nem mintha nem lenne a tarsolyomban tartalék pálca, mert az mindig van, de nem aggódom különösebben. A terv már megvan. Csak az alkalmas pillanat kell.
Remélhetőleg Miss Hopkirk elindul a széf felé, s akkor az egész, groteszk menet követi őt. A nappaliba érvén elhaladunk a holttest mellett, legalábbis látszik a kanapé mögül kilógó láb. Kevés a hely, a bútorok között óhatatlanul változnak a távolságok az emberek között, s én egyre lemaradok Melanie mögött. És nem, nem azért, hogy előnyösebb szögből szemléljem, bár ez is egy szempont. Amíg ő a rejtett trezorral bajlódik, én fejben már elképzelem, mit fogok tenni. A figyelemelterelés adott, hiszen elméletileg rengeteg pénz lapul a zárt acél mögött - de még nagyobb a meglepetés, mikor kiderül, hogy a széf teljesen üres.
- Mi?! - rikolt a túszejtő, és dühében talán az ifjabb Hopkirket célozza átkával, én viszont addigra már csak egy lépésre állok tőle. Elég az avillanásnyi idő, míg a pálca két célpont közt vacillál, s nemes egyszerűséggel kiverem a kezéből. A fadarab gurul-gurul, a kisasszony lába elé. Mrs. Hopkirk a padlón köt ki, nekiesve egy míves komódnak, diszkrét bordaroppanással hanyatlik le róla. Én és a hibbant cseléd egyszerre vetődünk a pálca után, és bár erőfölényem egyértelmű, bizonyos helyeket céloz az aljas liba a lábával, úgyhogy mi is a földön kötünk ki. Ráadásul zuhantában elkap egy vázát a komódról, aminek nyaka törik, s így remek fegyverként használhatja ellenem. Az éles, szilánkos tárgy a torkom felé vág.

A halál torkában az ember őszinte. Egy pillanattal utána meg hazudik, mint a vízfolyás. Ékesen bizonyítja ezt, amikor a hibbant szuka megdermedve vigyázzba vágja magát fölöttem, majd pedig elterül, pedig az üvegpenge már a torkomat érte.
- MERLINRE NOTT! - jelenik meg felettem miss Hopkirk csinos pofikája, én pedig megköszörülöm a torkomat, mintegy hangpróbaképp, hogy nem-e cseng oktávokkal feljebb. Biztos azért kaptuk ezt a gyengepontot a teremtőtől, hogy az aljas asszonyfajzatok ezt kihasználják. Ki úgy, mint az előbb a cseléd, ki meg másként.
- Te nem vagy normális! Vulnera sanentur! - cincogja édesen dühöngve, én pedig nem vagyok az a fogát szívós, sziszegős fajta, halkan mordulok csak fel, ahogy a fájó részhez ér az arcomon. Pedig nem is fáj igazán, érintése bizarrul kellemes áramütésként ér, én pedig fancsali mosolyt vágok.
- Csak egy karcolás. A következő pillanatban kigáncsoltam volna - húzom ki magam felszegett állal. Igen, talán kirúgtam volna alóla a lábát, kicsavartam volna a fegyvernek minősíthető tárgyat a kezéből… Talán nem sikerült volna, ki tudja? De túl sok a talán, a nő pedig pontot tett az ügy végére, mielőtt más befejezés biztossá válhatott volna. Mielőtt a karcolás az ütőerem felett elmélyült volna...
Megérintem a helyet, ahol egy pillanattal azelőtt ő nyugtatta kecses, tökéletesre lakkozott körmű ujjait. A heg nem is tapintható, még egy kis utókezelés valami kenőccsel, és nyoma se lesz. Elismerőn biccentek, egy aktakukactól nem számítottam volna ilyen ügyes trükkre, de hasznos tudomány, kétségtelenül.
Amikor továbbmegy a pálcával gyógyítandó részeket keresni, felvont szemöldökkel mosolyodom el, halványan ugyan, de elég kajánul ahhoz, hogy az azért látszódjon.
- Az ráér később is, inkább foglalkozzunk az idősb Mrs. Hopkirkkel - javaslom ártatlanul, igyekezvén nem teljesen elterelni az irányt, inkább csak elhalasztani.
- Be kell vinnünk a Mungóba…
Csendben bólintok, megható, ahogy aggódik az édesanyjáért. Ha az én anyám feküdne ott, törött bordákkal… Azt valószínűleg megérdemelné, mert ő általában pont a bűnözők oldalán állónak minősül a dolgokkal, amik elkövetésével bajba kerül. Ez az asszony viszont - első körben - vétlennek tűnik.
- Bassza meg, még kikérdezni se tudtad! Miattam!
Alig ül csak ki az arcomra, hogy a fülemet megüti a tegezés, de nem késlekedek azt viszonozni, miközben meg is nyugtatom talán.
- Ez a legkisebb baj. Így is az egyik leggyorsabban megoldott ügyem lesz - bökök a vigyázzállásban fetrengő cseléd felé, akinek ide-oda forduló szeme fehérje szinte világít a sötétben. A hangom Melanie szopránja mellé kellemes basszus kíséretet nyújt, de a két hangszín talán közelít.
- De vele majd később foglalkozunk, fontosabb a sérültet célba juttatni - helyeslek a korábbi felvetésre, bár ezen a ponton célszerűbb lenne szétválnunk, nekem az elkövetővel lesz egy utam az Azkabanba, ő meg nyilván az anyjával marad. És a helyszínelő csapat is hamarosan befut - több dolguk lesz, mint elsőre gondoltuk, az is biztos.
- Nekem minden jel szerint meg kell várnom a Minisztérium embereit. Lesz mit rögzíteni - teszem hozzá a szoba felé bökve, ami így már igencsak érdekes bűnügyi helyszínnek minősül.
- Kísérd el édesanyjád az ispotályba valamelyik kíméletes utazási módon. Talán a kandalló volna a legcélravezetőbb, de ha simán tudsz hoppanálni, az is megfelelhet. Félő, most nem élvezheted a motorom kényelmét - teszem hozzá célozgatva a múltkori kis utazásunkra.
- Mi gondokosunk a többiről. Később felkeresünk további kérdésekkel, mikor már rendeződött a helyzet - teszem hozzá. Normális esetben egy kávéra invitálnám, de ezzel a nővel valahogy a normális csak nem akar összejönni. Picsába...

Furcsa ez az eset, mert elsőre csak a szokásos. Gyilkosság, túszejtés, rablási kísérlet. Két dologban tűnik ki, az egyik a sebesség, amivel fény derült a gyilkos kilétére, s ezzel hivatalosan is első helyre került a leggyorsabban felgöngyölített bűntények listáján. Mondjuk a szerencsén is múlt, de azt nem fogják az én nevem mellé  írni társ-aurornak. Nem kell osztoznom a dicsőségen, ami tetszik, de valami nem stimmel. Túl gyorsan is megoldódott ez az egész.
A másik aspektus, ami miatt ez az ügy különlegesebb… bonyolultabb. A szokásos rutin zajlik a szemem  előtt, megérkeznek a kollégák,  elvégzik az általános varázslatokat, rögzítenek, mintákat vesznek,  jelölgetnek és figyelmeztető szalagot bűvölnék az összes bejáratra,miszerint a bűntett helyszínére illetékteleneknek tilos a belépés. És persze eltávolítják a hullát, hogy a nekromágus kolléga megvizsgálhassa. És hogy ne díszelegjen tovább a családi szalon  közepén. Láttam már ilyet, nem értem, mitől kerülök bele mélyebben a dologba. Talán miss Hopkirk miatt? A csinos pofijáért, vagy mert lényegében megakadályozta, hogy torkomat szegjék. De inkább az előbbi.
Figyelem őt, ahogy az anyjával eltűnnek a kandallóban, és alig várom, hogy az unalmas részeken túl legyek itt. A szakmámban fontosak az intuíciók, legalábbis én mindig hallgatok rájuk, és most határozottan azt éreztem, hogy ez az ügy nincs még lezárva. Se a nyomozás… se Hopkirk.

*

Nem szeretem a Mungót. Persze ki szereti? De itt bosszantóan az arcomba vágja a környezet, mennyire törékeny és esendő is az ember. Mely csend van, a betegek alszanak,tán az ápolok is, csak néha hallatszik egy-egy visszhangos koppanás, vagy egy halk ajtócsukódás.
Nem illik a lábam a fehér padlóra és erre a kurva nagy tisztaságba, de azért lépkedek szépen, lassan, magam sem tudva hogy kelletlenül-e vagy sem. De eltökélten, mégis. Elterveztem, mit teszek, és úgy is lesz, ahogy mindig.
- Hiába... még magához se tért… - kezdi felpattanva a helyéről. Csupa tűz, hamarabb robban, mint egy célra tartott varázspálca, s a szeme is úgy izzik, zöldesen, mintha legalábbis egy avada  tükröződne az iriszén. Legszivesebben nyakon önteném  egy vödör jeges vízzel, az az öltözéken is előnyösen változtatna,  de végül marad a langyos tea, amit békítőn a kezébe nyomok, és a megnyugtató, hűsítő kék pillantás, amit kísérőnek mellékelek hozzá.
- Gondolom nem sokat ettél vagy ittál - jegyzem meg köszönés helyett, aztán invitálás nélkül helyet foglalok a mellette lévő széken. Végig őt nézem, ahogy még ültömben is alig magasodik fölém.
- Nem segítesz neki azzal, ha leájulsz a padlóra - teszem hozzá tovább győzködve, aztán belekortyolok a saját teámba, és hívogatón megpaskolom a mellettem lévő szék ülőfelületét.
- Beszéltem az egyik gyógyítóval  - kezdem, aztán szünetet tartok, míg kortyol egyet. Mondhatni szavak nélkül megzsarolom,  de csak olyan szelíd, jóindulatú módon.
- Jól lesz. Nem mágikusak se a törések, se a tüdejét ért kár. Ezek főzetekkel jól gyógyíthatók. A gerincsérülés bonyolultabb, azzal elpiszmognak talán egy darabig még. De jó kezekben van - teszem hozzá, aztán megint hallgatok kicsit, talán azt várom, hogy a fejemre borítsa a teát. Igen, már az automatánál gondoltam arra, hogy szép vörös ingemen fogja végezni, de megéri a kockázatot.
- Nem hagy valami nyugodni ezzel az egésszel kapcsolatban - vágok bele, aztán elgondolkodva pihentetem a szemem a teázó hölgyeményen. De rajta kívül más sem hagy nyugodni. Mert hiába, ez mozgatja a világot. Nők és pénz.
- Miért volt üres a széf?

Hogy mi a titkom? Hogy tudok nyugodt maradni? Sehogy. A titkom az, hogy mindig dühös vagyok. Nem rossz dolog az, ha az ember megtanulja kezelni, és a megfelelő módon kiadni, például egy jó adag flegmasággal, vagy cinizmussal. Na ez a nő mondjuk minden eszközömet megmozgatja ezzel kapcsolatban, de egyrészt szeretem a kihívásokat, másrészt most ölték meg az apját, és kis híján az anyját is, úgyhogy marad a megrendíthetetlen önuralom.
Az az egyik szerencséje, meg nekem is, hogy még a könnyek is jól állnak neki. Van, akinek vörös lesz az arca és torz, elkenődik a sminkje és folyni kezd az orra is, de neki nem. Ő meghatóan hüppög, szemének csupán extra fényt adnak a könnyek, szép ívű arcát csillogva simítják végigg a cseppek ott, ahol nem takarják kecses kezei. Ahogy finoman meg-megrezzen, haja lágy hullámai szépen követik a mozdulatot. Elfordulhatnék, mármint tudom, hogy illene, de nem teszem, mert olyan, mint valami finoman giccses, reneszánsz festmény, modern háttér előtt. Keresve se találnánk a környéken nálam nagyobb műértőt, aki értékel egy szép látványt, úgyhogy  szemem sarkából sandán nézem még tovább, közben egy lezser pálcaintéssel eltávolítom a kiömlött teát az ingemről, a nadrágomról, és a padlóról. Rajta hagyom még egy kicsit, a zöld ingszerűségnek, amit visel, valahogy szebb esést kölcsönöz a folyadék. Vagy csak jobban a tetsére tapasztja. Nem leszek persze nagyon bunkó, mindjárt eltávolítom onnan is, csak úgy csinálok, mintha nem akarnék hirtelen és kéretlenül a személyes terébe varázsolni. Mikor felnéz, akkor intek felé is, így a cukros lé szépen felitatódik, olyan, mintha mi sem történt volna.
Elhüppögött válaszain próbálok nem mosolyogni, ahelyett lazán a mellettem lévő székre tenyerelek, egyrészt mert így kényelmesebb, másrészt, mert így lassan meghódítom a közöttünk kihagyott nevetséges, két széknyi üres helyet.
Próbálok úgy tenni, mint aki türelmes, és reménykedem benne, hogy nem nő ki a bajszom, mire elhüppögi a válaszát a kérdésemre. Elgondolkodom a szavain. Biccentek is egyet, nem többet, és csak aprót, mert nem vagyok bólogatós kiskutya, de jó választ adott, és érdekeset is.
- Talán ő, talán valaki más - dünnyögöm, és újra Melanie-n pihentetem a tekintetem, olyan ez, mint a mugli számítógépeken a képernyővédő, kellemesen betölti az ember látóterét, míg az agy mással foglalatoskodik. Gyanús ez, akárhogy is. Az idősebb Hopkirk nem tudott arról, hogy nincs ott a pénz. A cseléd sem tudott róla. És szerintem… Szerintem Hopkirk uraság sem tudott róla. Talán nem véletlenül volt a szalonban. Talán nem véletlenül maradt mégis méreg a szájában. És a cselédlány is túl könnyen vallott...
- Ugyan a nyomozást már lezártuk, de szívesen utána nézek. Ha megengeded - teszem hozzá illedelmesen. És igen, ezt most épp a két szép szeméért teszem, de hogy valami más indokot mondjak nyilvánosan, pontosítok:
- Mivel megakadályoztad, hogy torkomat szegjék, ennyivel igazán tartozom. Nem lenne jó hagyni, hogy valaki dézsmálja a családi vagyont, igaz? - billentem félre a fejem. Normális ember erre a kérdésre még akkor is igazat ad, ha nem akar, de kérdés, hogy a mellettem hüppögő nő vajon annak számít-e. Végtére is mindegy, mert vagy azért, vagy annak ellenére, de én még mindig itt vagyok.

Nőnek lenni szar lehet. És most nem a biológiai részre gondolok, mert abban biztos találnék pozitívumot, ha egyszer női testben ébrednék. Határozottan találnék, mindjárt két szép dolgot is. De ha örökre nőként kellene maradnom… A családomban megtapasztaltam, milyen a kemény hierarchikus rend, és milyen az, mikor kiszolgáltatott vagy, és "Hallgass!" a neved. És a nőknek még rosszabb ez, még kevesebb lehetőségük van szembe menni az árral, mint nekem volt.
Ez a kis nő meg olyannak tűnik, mint a gleccseren felfelé haladó jégtörő hajó. Taiden nevének említésére félrebillentem a fejem, olyan félig helyeslő módra, egyrészt mert persze, hogy hallanom kellett róla, másrészt meg mert ezt a szenvedélyes monológot vétek lenne az én szavaimmal megtörni. Jól az eszembe vésem, hogy milyen extrém szórakozásnak tűnik őt felbosszantani, mert amellett, hogy baromi jól áll neki ez a tűz, legalább beszél is a dolgairól. Minden szavát jó alaposan megjegyzem, s miközben figyelek, összefüggéseket is keresgélek, elrendezgetem a megszerzett információkat a már meglévők közé, mintha egy nyomozati anyag láthatatlan, de sokezer darabos kirakósának újabb darabkái lennének. Visszhangos, tüzes darabkák az ispotály steril csondjáben ide-oda pattogva a fehér csempék között.
A házasodás hírére aztán felkapom a fejemet, a szemöldököm gúnyosan szalad a magasba. Úgy követem a szememmel fel-alá járkáló alakját, mint a közönség a labdát egy teniszmeccsen. A léptei hangja szép, pörgős ritmust ad a szavainak. Megvárom a szóáradatot lezáró sóhajt, aztán magam is felállok, a nő fölé magasodom szerénykedő képpel, enyhe mosollyal.
- Nem fog érvénybe lépni, ha csak Monstro nem adja a fejét többnejűségre, ami ebben az országban úgy tudom, illegális - válaszolom, és én is keresztbe fonom a kezeimet.
Mondanék még valamit Mirolról is - távolról ismerem, de nem átallanék valami elejtett csúfondáros megjegyzést tenni, csakhogy megelőz a Mungó egy kissé zaklatottnak tűnő dolgozója.
- Maguk meg mit csinálnak ott? Nem tudják hogy sárkányhimlő járvány van? Csak közvetlen családtagok tartózkodhatnak itt!
Még mindig gúnyos a képem, ahogy elfordulok a minket megzavaró felé, de ennek a nyűgös nyanyának egész más árnyalat jár. Most húzom csak ki magam igazán. Amíg Melanie magyarázza röviden, hogy ő ki, én már gyűjtöm a lendületet, hogy közöljem ki vagyok. A nyomozásban lévő auror oda megy, ahova akar. Nem láttam befelé jövet semmiféle figyelmeztető táblát - és ha már itt tartunk, egy teremtett lélek nem tartóztatott fel, hogy bejöhessek, pedig ha akkora járvány volna, ezek minimum intézkedések kéne hogy legyenek.
- Vagy úgy! És maga?
Nyitnám én a számat, de megakaszt Melanie pillantása. Még mindig ég benne az a zöld tűz, de mintha most kevésbé halálos színezete lenne. Talpraesettsége az arcára van írva, az a fajta valóban, aki nem hagyja magát. Persze nem hallgattatna el pusztán az édesen szigorú nézésével, de ahogy közelebb siet, lobogó hajával és kecses kezével végigsimít az arcomon, az azért megakasztja a gondolataimat. Az arcomra fagy az ápolónak szánt fennsőbbséges bájvigyor, közben szemöldököm feljebbszalad a kíváncsiságtól. Olyan az érintése, mint valami enyhe, kósza szellő. Kecses, és kellemesen borzongató.
- Természetesen a vőlegényem…
Ennél gyatrább színészi teljesítményért is osztottak már ki díjat. Gondoltam, én se maradjak le tőle, hát lazán átkarolom a derekát, mintha máskor is csináltam volna, ügyesen egyensúlyozva az illendőség és az intimitás határán kalandozó kezemmel.
- Lelki támogatást nyújtok - jelentem ki, és szorosan megölelem a lányt, nem átallok még a hajába is finoman beleszagolni. Most széles csak igazán a mosolyom, de mivel én itt  most elvileg rendkívüli együttérzést tanúsítok, ezt inkább a vörösesbarna fürtök közé rejtem.
Aztán ahogy a dolgozó elvonul, és kívül kerülünk a látóterületén, azonnal elengedem miss Hopkirket, és pofontávolon kívül húzódom (de annál egy hajszállal sem messzebb), méltóságteljes vigyorral menekülve.
- Nehezen tudtalak volna eladni a bátyámnak a nagy kék szemeiddel.
- Igen, a hitelesség nagyon fontos volt, én is igyekeztem - teszem hozzá szemtelen mosollyal, az előbbi akciómra célozva.

“Színház ez az egész világ, s merő szereplő mind a férfi, nő…” - hangzik a shakespeari idézet, s bár nem mondja, de hozzá tartozik, hogy a valóság is színjáték tehát. De vajon a színjáték is lehet-e valóság?
Valódi a tenyerem alatt húzódó lágy esésű anyag. Valódi a karcsú derék, a halk sóhaj, a mámorító illat. Nem mágia ugyan, és láthatatlan is, de valódi az erő, ami köztünk vibrál. Végtelen elégedettséggel tölt is el, és hozzátesz egy kis extrát a meglepetése. Ugyanez az alaprecept egy békésebb és kevésbé gyászos szituációban egész mást eredményezne, mint most, de megérzem annak a lehetőségét, és legalább addig kiélvezem, ameddig valódinak játsszuk, mert addig az is. Aztán elmenekülök a közeléből, mielőtt képen törölne, valahogy az arcára van írva, hogy pontosan ezt szokta tenni a rámenős férfiakkal. Az a tenyér biztosan hangzatosan csattant már jónéhány, az enyémhez hasonló jómadár képén. De most ő csiklandozta meg az alvó sárkány magának, nem igaz?
- Aha. Feltűnt… - mondja, én pedig egész finoman kivillantom hófehér fogsorom, csak annyira vigyorgok, amennyire illik itt egy ilyen helyen, ahol jónéhány lélek lebeg körülöttünk élet és halál között.
- Monstrora visszatérve, a felesége negyven évvel idősebb. Szerinted nem érheti bármikor egy… baleset? Hidd el, meg van minden tervezve.
Na nem sűrűn szokott, de most aztán rendesen kikerekedik a szemem, aztán én is keresztbe fonom a karomat, és gúnyosan somolygok vissza rá.
- Ez esetben az lesz majd a következő leggyorsabban megoldott ügyem - jelentem ki félig viccelve, de egyrészt mint tudjuk, minden viccnek van alapja, másrészt a munkámban nemcsak sok múlik az emberek közti kapcsolaton és az emberismereten, hanem konkrétan minden.
Az ápoló szakít félbe minket. Kíváncsian nézem, akarom mondani hallgatom a fejleményeket, melyeket a csinos lányka közöl. El tudom képzelni, hogy az ilyen hölgyikéket azért alkalmazzák, mert ha esetleg rossz híreket kell közölniük, azt akkor is jobb egy üde, kedveske arctól hallani. De most jobb híreket hoz. Elkalandozva bólintok, szavai hallatán mintegy helyeslőleg arra, hogy valóban, elég mára az izgalmakból miss Hopkirknek. Nekem végülis mindegy lenne, hogy a papírmunkában egy, vagy két gyilkosságért teszem-e a kis cselédet felelőssé, de nem bánom, ha nem rontja az esélyeimet egy esetleges, gyász okozta idegösszeroppanás.
Aztán csak jobban visszatérek a jelenbe, mondhatni visszarángatnak. Mint a mesében Hófehérkének a csók, csak itt nem én kapom, hanem a csinos ápolónő, de attól még én térek több, mint magamhoz. Kiguvasztom a szemem hitetlenül vigyorogva, és igyekszem mindent hajszál pontosan az agyamba égetni. Talán ha szereznék egy merengőt, ez lenne az első dolog, amit újra megnéznék. Meg újra, és újra. Hopkirk belevalósága olaj a tűzre, a szikra pedig a pironkodó kislány bájos zavara, aki úgy néz rám, hogy nagyon igyekeznem kell magamba fojtani az illetlen nevetgélést. De hát nem vagyok kisfiú, várok hát összefont karokkal, figyelmesen somolyogva.
Rebben a kislány, rebben a kabát, a nő is ugyanúgy, majdnem varázsütésre repül el a folyosón, hátra se nézve rám. Először azt gondolom, talán a nyomába szegődhetnék, és úriemberesen elkísérhetném legalább a bejáratig. De aztán meggondolom magam. Nem vagyok, és nem is akarok úriember lenni. Nem mintha ne tudnék viselkedni, de igazából tetszik ez. Jövet sem köszöntünk, menet sem. Csak egy szemtelen, dallamos füttyentést hallatok, olyat, amiben egyszerre van benne a tetszés és a gúnyolódás az előbbi jelenet, és az egész iránt.