Roxfort RPG

18 óra - érkezés




          Annyi szervezés után végre eljön a nap. Reggel izgatottan kelek, még szinte fel sem ébredek, de már folyamatosan arra gondolok, hogy minden rendben van-e? Nem maradt ki véletlenül valami? Lesznek zenészek, lesz különleges dekoráció, lesz süti és ital. Ahogy számolok, minden megvan, mégis idegesen járkálok a lakásban egész nap. Szombat lévén ma egyikünknek sem kell mennie dolgozni, bár lehet jót tenne, ha egy kis idegnyugtatásként belevetném magam a festésbe vagy rajzolásba.
          Úgy tíz körül megérkeznek a segédek, akik elkezdik berendezni a kertet. Feldíszítik a fákat, a medencét, pavilont állítanak fel. Aztán áttérnek a ház elejére és a belsejére. Nem tudom, hogyan kéne mozognom, hogy ne legyek útba nekik, de valahogy valamilyen kérdésükkel mindig megtalálnak. El akarok menekülni egy picit. Kezd sok lenni az ember, a kérdés, a nyüzsgés, még akkor is, ha varázslók csinálják, és az utcáról nem látható részeket varázslattal oldják meg.
          Két órával a parti kezdete előtt odamegyek szerelmemhez és adok neki egy csókot.
          - Muszáj elmennem egy picit itthonról. Ne haragudj! – adok neki még egy csókot, majd a táskámat felkapva már távozom is az otthonomból.
          Abból az otthonból, ami egészen eddig a biztonságot jelentette nekem, és ahova nagyon meggondoltam kit engedek be. Meg akartam védeni magunkat a rossz dolgoktól, és most a bál miatt kinyitom a kapukat. Nem azért, néhány varázslatot nem lesz majd nehéz visszatenni, de az már nem lesz ugyanaz. A ház fel fog kerülni a varázslók térképére.
          Elhoppanálok a régi lakásomhoz. Egy fiatal pár lakik benne, a férfi szintén művész. Nagyon megörültek a lakásnak, pont ilyet kerestek, én pedig nem kerestem tovább másik vevőt. Leülök a közeli parkba és csak élvezem a hűvös szellőt, ami enyhíti a nap szokatlan melegségét. Lehunyom a szemem és picit végiggondolom, hogy mi minden történt idén velem, és hogy hol tartok most. Rengeteg kérdésem és félelmem volt az eljegyzéssel és a házassággal kapcsolatban, amikben még továbbra sem vagyok százszázalékig biztos, de biztos vagyok szerelmemben, így nem is kérdés, hogy nagyon örülök a fejlemények ilyen mértékű alakulásának.
          Már elég alacsonyan jár a nap, mikor magamhoz térek. Az eredetileg tervezett fél órás kiruccanás valószínűleg már másfél óránál jár. Szerelmem biztos aggódik miattam, és talán már a rokonok közül meg is érkeztek néhányan. Anya például mániákusan korábban jön az eseményeimre, főleg ha még fel is kell öltöznöm. Keresek egy nyugodt helyet, ahonnan hoppanálhatok. Mivel jelenleg semmilyen védelem nincs a házon, tudok egyenesen a műterembe menni, ahol aztán elkezdek átöltözni.
          Hallom, hogy lassan érkeznek a vendégek, és azonnal bűntudatom is lesz, hogy így magára hagytam páromat. Tényleg csak egy fél órára akartam elszabadulni, de most úgy érzem cserbenhagytam. Felveszem még a szandálom és megnézem magam a tükörben. A hajam csak rögtönzés és a mágiának köszönhető, hogy pont úgy néz ki, mintha órákat töltöttem volna az elkészítésével.
          Elindulok a szerelmem keresésére, azonban nem jutok el hozzá, mert letámad anya. Nála ezt szó szerint kell érteni. Mikor meglát, félrehúz a konyhába és szigorúan ellenőriz mindent, majd felteszi az egyetlen kérdést, ami már tudom, hogy régóta foglalkoztatja.
          - Tudom, hogy minden döntésed átgondolod elég alaposan – általában –, de ebben most biztos vagy? Komolyan bele akarsz vágni ebbe a házasságba?
          - Anya – megölelem és úgy folytatom a választ. – Mondhatnám, hogy soha nem voltam még ennyire biztos valamiben, de voltam. Abban viszont nagyon is biztos vagyok, hogy nekem ő kell. Ginevra mindent megad nekem. Hidd el, apa is büszke lenne rá és örülne a döntésemnek.
          Végül elenged, de egyelőre nem az utamra. Megigazítja a hajam és a ruhám, majd a kezembe nyom egy pohár vizet.
          - Ezt azért idd meg mielőtt beleveted magad a forgatagba. Hosszú estéd lesz – kacsint egyet. – Ismerlek már, tudom, hogy egész nap alig ettél és ittál valamit.
         Igaza van. Annyira ideges voltam, és annyira lekötött a készülődés, hogy elfelejtettem ebédelni, és inni is csak nagyon minimálisan. Ledöntöm a vizet, majd én még állok egy picit a konyhában, miután ő elmegy.
 

Nagyon vártam ezt a mai napot, és ahogy reggel 7-kor kipattant a szemem, éreztem, hogy csodásan fog sikerülni. Esmével hónapok óta tervezgettük az eljegyzési partinkat, több ötletünk is volt, de végül egy elegáns, bál jellegű esemény mellett döntöttünk. Boldog voltam, amiért megoszthatom az örömömet a barátaimmal és a családommal... még ha tudtam is, hogy az én részemről jóval kevesebben fognak eljönni, mint Esmé részéről. Apám halála óta a családomból gyakorlatilag nem maradt más, mint Nagyi, akit el is hívtam az eseményre, és Merlinnek hála elég jól volt ahhoz, hogy megígérje, eljön. Az elmúlt hónapokban kicsit betegeskedett ugyanis, ezért eleinte nem voltam biztos benne, hogy vállalja majd az utazást, de afelől kétségem sem volt, hogy nagyon szeretne itt lenni. Szóval más családtagra egyke lévén nem számíthattam, de ez cseppet sem zavart. Bár ismerősöm sok volt, barátom nagyon kevés, ezért gyakorlatilag egyedül Céliát, illetve két régi roxfortos barátnőmet, Annt és Melt hívtam el. Ann évek óta Új-Zélandon élt, így nem lehettem benne biztos, hogy eljön, de Melre feltétlenül számítottam, mert nagyon lelkes volt, amikor meghívtam a bálra. Esmé párszor megkérdezte, hogy miért nem hívok másokat is a kollégáim közül, de a Prófétából Célián kívül senkire nem voltam kíváncsi, (Ritára a történtek miatt semmiképpen sem), a Guardianben pedig még csak pár hónapja dolgoztam, és egyelőre nem alakult ki olyan szoros barátság egy kollégámmal sem, hogy szívesen elhívtam volna. Mindez cseppet sem zavart, egy jó erős tejeskávé után belevetettem magam a feladatokba. Lelkesen segítettem a dekor irányítását, bár megvolt erre a kijelölt személy, mégsem akartam ezt a szuper feladatot teljesen kiengedni a kezemből. Az idő baromi gyorsan repült, és pár rövid pillanaton kívül nem is láttam ma még szerelmemet, így nagyon megörültem, mikor odalépett hozzám.
- Muszáj elmennem egy picit itthonról. Ne haragudj! - mondta bűnbánóan, és én egy kicsit meglepve feleltem.
- Hát... jól van, ha muszáj, akkor menj csak, de ne maradj sokáig kérlek! Tudod, hogy egyedül nem birkózom meg ennyi vendéggel... - csókoltam vissza, majd hogy eltereljem aggódó gondolataimat a páromról, nekifogtam a készülődésnek. Egy komplett szépítő csapatot béreltem fel mára, kezdve egy mugli kozmetikussal, aki csodás pakolással frissítette fel az arcomat. Ezután következett a fodrász és a sminkes, akik ugyancsak remek munkát végeztek, majd az óra már fél hatot jelzett, amikor nekifogtam az öltözködésnek. Egyszerűen imádtam a mai ruhámat, és amikor a sminkes segítségével végre belebújtam, elégedetten néztem meg magam a tükörben.
- Mesésen festesz, Kisunokám! - szólt egy hang váratlanul az ajtó felől, s már azelőtt mosoylra húzódott a szám, hogy megláttam volna, ki az.
- Nagyi! - ugrottam a törékeny asszony nyakába, és úgy megszorongattam, mintha soha nem akarnám elengedni. Aztán hátrébb léptem, és hagytam hogy levegőhöz jusson.
- Annyira jó, hogy el tudtál jönni! És ilyen időben... így legalább tudunk beszélgetni, amíg befutnak a vendégek... és be tudom neked mutatni Esmét is - mosolyogtam továbbra is rendíthetetlenül.
- Alig várom! - felelte Nagyi, majd megindultam vele a nappali felé, remélve, hogy hamarosan hazaér Esmé és bemutathatom neki. A páromat azonban egyelőre hiába kerestem, a dekorosok és a cateringesek sem látták, így kezdtem kicsit kétségbeesni. Nagyit leültettem a teraszunkon egy csésze forró tea társaságában, én pedig, hogy megnyugodjak, kértem egy Manhattant a koktélbárban, ahol egy kedves mixer szolgálta ki a vendégeket. Jót  beszélgettünk Nagyival a teraszon, aztán el kezdtek megérkezni a vendégek, és koktél ide vagy oda, most már tényleg kezdtem pánikba esni. Már azon gondolkodtam, hogy vendégfogadás helyett elindulok megkeresni Esmét, amikor megpillantottam az anyukájával együtt a konyhában. Hagytam nekik egy kis időt, hogy beszélgessenek, majd miután az anyukája magára hagyta, megragadtam az alkalmat, hogy még kettesben beszéljek vele. - Minden rendben Életem? Merre jártál? - kérdeztem aggódva.
- Nagyon eltűntél - néztem rá szomorúan, mert úgy éreztem, talán túl sok ez az egész Esmének... Lehet, hogy mégsem áll készen az esküvőre, ha már az eljegyzési partink is így kiborítja? - Olyan gyönyörű vagy... - öleltem át aztán a derekát, másik kezemmel lágyan végigsimítva az arcán.

          Nem tudom mikor lettem ennyire nyuszi, hogy már az embereke közelségét sem bírom ki. Talán valamikor a háború környékén, utána. A nyugalmat szeretem az otthonomban, de mikor abban egyeztünk meg, hogy itthon tartsuk meg az összejövetelt, mert nem szeretnék sok vendéget hívni, akkor azért nem gondoltam, hogy az előkészületek viszont nagyon sok mindennel jár majd.
          Az utolsó simításoknál már nem is bírom tovább, inkább elmegyek. Csak kiszellőztetem a fejemet egy rövid időre, hogy könnyebben tudjam belevetni magam az estébe, de a rövid idő hamar hosszú órák lesznek és lényegében majdnem elkések a saját eljegyzési bálomról. Az öltözés és a rövid kitérő után a konyhába már azt hiszem, hogy mindent látok, de anya mindig is tudok meglepetéseket okozni, és tudom, hogy a vendégek miatt még lehet bőven meglepetés is.
           Szerencsére anya egyelőre nem akar különösebben lefoglalni, őt ismerve az majd a ma este után lesz, mikor kipletykálhatja a vendégeket. Szerencsére őt a szervezés sohasem zavarta, ez is már túlságosan nagy fényűzés ahhoz képest, hogy mi volt azokon a partikon, baráti összejöveteleken, amit ő adott. Még akkor is, ha a rokonság egy része Olaszországban él. Egy picit elmerengek az estén, aztán indulnék is a vendégek közé, hogy megkeressem szerelmem, mikor belép hozzám.
          - Pont téged akartalak megkeresni – mosolyodok el.
          Látom rajta, hogy mekkora megkönnyebbülés az, hogy lát engem. Tudom, túl sokáig maradtam ki, de nem így terveztem, és most már itt vagyok, ez a lényeg.
          - Igen, most már minden rendben van – mondom egy csók kíséretében. – A régi lakásomnál voltam Hertfordshire-ben. Kicsit elmenekültem a sokaság elől és átgondoltam, hogy biztos jó ötlet volt-e itthon tartani a bulit.
          Meséltem neki a múltamról, hogy miért döntöttem a költözés mellett, és miért kértem meg Willow-t, hogy a lehető legbiztonságosabbá tegye a házat úgy, hogy azért a muglik ne fogjanak gyanút. Azt hiszem sikerült, mert eddig lehet mondani, hogy tényleg a béke szigete lett belőle.
          - Muszáj volt picit elmennem, kicsit sok volt ez az előkészület, sok volt az ember, de most már bírni fogom – mosolyodom el.  – Ígérem.
          Picit hozzábújok szerelmemhez, mikor átöleli a derekam és a fejem rá hajtom. Olyan jó érezni azt a biztonságot, amit ez az ölelés ad nekem, és ha ez kell ahhoz, hogy mostantól mindig érezzem, akkor bármit megadnék érte, még akkor is, ha ehhez rengeteg emberrel kell találkoznom.
          - Azért az esküvőt majd más szervezze meg, az sokkal nagyobb feladat és már ezzel is nehezen boldogultam. Ha nem lettél volna, akkor nem is tudom mihez kezdek.
          Ellépek picit tőle, hogy alaposabban megnézzem magamnak. Csodálatos, mint mindig, nem is érek a nyomába.
          - Szerintem te sokkal szebb vagy.
          Ellépek végül mellőle, majd veszek egy mély levegőt.
          - Ideje üdvözölni a vendégeket – fogom meg a kezét.  – Irány a kert – indulok meg a parti helyszíne felé.
 

---

Nem tudom, miért éreztem úgy már egy ideje, hogy Esmé kicsit bizonytalan a jövőnkkel kapcsolatban, de sajnos akármennyire is igyekeztem ezt a baljós megérzést elodázni, nem sikerült. Az ilyen gesztusok, mint ez a mai eltűnése, pedig csak rátettek még egy lapáttal.
Igyekeztem hinni neki, amikor elmondta, hogy csak egy kis nyugalomra volt szüksége, de valahogy megint olyan bizonytalan lettem. - Muszáj volt picit elmennem, kicsit sok volt ez az előkészület, sok volt az ember, de most már bírni fogom. Ígérem - mosolygott rám, és azonnal elgyengültem ettől a mosolytól. Esmé az az ember volt, aki akármit is csinált, egy mosollyal, egy öleléssel, egy csókkal ki tudott békíteni. Most sem voltam hát sokáig gyanakvó, hanem próbáltam visszaszellemülni abba a helyzetbe, amit hetek óta vártam: itt voltunk, ketten a szeretteink és a barátaink társaságában, hogy felvállaljuk egymást és a közös jövőnket. Megszorítottam a kezét hát és azt mondtam: - Na azért! - kacsintottam rá még bátorításképpen. Jól esett, ahogy hozzám bújt, el akartam hinni neki, hogy minden rendben lesz, hogy ezt az estét nem húzza keresztbe valami borzasztó tragédia úgy, mint az eljegyzésünk estéjét... vagy a nihoni utunkat. Nehéz volt elhinnem, hogy nem szakad ránk az ég, és Esmé is jól fogja érezni magát, a tömeg ellenére. Valahogy az utóbbi időben elszoktunk attól, hogy sok emberrel találkozzunk... a kicsi elvesztése után bezárkóztunk, és alig találkoztunk emberekkel, de nekem egyáltalán nem is hiányzott. Bőven elég volt számomra annyi kontakt, ami a munkahelyemből adódóan, nap mint nap ért. Szorosan átöleltem szerelmemet, magamba szívva ezt a meghitt pillanatot, még mielőtt a vendégek felé fordulunk, és egymásra onnantól kevesebb időnk lesz.
- Azért az esküvőt majd más szervezze meg, az sokkal nagyobb feladat és már ezzel is nehezen boldogultam. Ha nem lettél volna, akkor nem is tudom mihez kezdek - vallotta be Esmé őszintén, mire végre megtört az aggodalmamat jelképező jég és felnevettem.
- Hála az égnek, hogy ezt mondod, nekem sem lenne idegrendszerem még egy szervezéshez, pedig az oroszlánrészét te vitted! - mosolyogtam rá elismerően. - Csodálatos lett minden, nagyon köszönöm Életem!
Ahogy végignéztem az egybegyűlt vendégeken, a dekoron és a cateringen korábban, tényleg hihetetlen büszkeség töltött el. Hálás voltam, amiért ilyen körülmények között ünnepelhetjük meg az eljegyzésünket. Boldog mosollyal az arcomon szorítottam meg hát a kezét, és követtem őt a kert irányába, arra csak a fejemet csóválva, hogy én szebb vagyok szerinte. Ez persze kizárt dolog volt, de most nem akartam vele vitába elegyedni, még egy ilyen apróságon sem. Ahogy kiléptünk a kertbe, rögtön megpillantottam több ismerős arcot, de legelőször Nagyit szerettem volna bemutatni Esmének, aki nem messze tőlünk ült egy kényelmes székben, ahol hagytam. - Nézd csak, ott van a Nagyi - húztam felé Esmét, s ha engedte, be is mutattam őket egymásnak. - Nagyi, ő az én Esmém... - néztem büszkén Nagyira, aki mosolyogva állt fel, kezét Esmé felé nyújtva.
- Végre megismerhetlek! Poppy másról sem tud beszélni, mióta együtt vagytok - ugratott, ahogy szokott, de csak szeretetből.
- Most már értem, hogy miért - nézett ránk szeretetteljesen Poppy, aki után a második keresztnevemet kaptam a szüleimtől.

Leellenőrzöm mégegyszer az útvonalcetlim alapján, hogy valóba, de mostmár csak nem tévedek el, meg föl is ismerem a helyet, ahogy megérkezek, jártam már itt.
Lu, annyi mindenen szétaggódtad már a fejed így is, ezt az egyet ugyan engedd már el...
A ruha felett is órákat ültem, de milyen jó egy kis asszociációs gyakorlat, meg hogy átváltoztatásból vagyok a legkevésbé béna. Mármár a "legjobb" szót is használhatjuk talán? Persze csak az akaratlan katasztrófák utáni második helyen.
Műhelytapasztalat Apával, a reparo egy nagyon hasznos bűbáj, ha nem direkt bűbetlen módon akarunk megjavítani dolgokat, mer mittudomén, Apa macsó-büszkesége, hogy úgy is meg tudja, de leginkább mechanikus károkat tud visszafordítani. Tengelytörés, simán, de ha egy négyzetinch hiányzik egy kipufogóból, mer szétrozsdásodott, legfeljebb visszarakja a rozsdadarabokat, amik aztán meginn szétesnek, mer rozsda. Azt varázslattal is foltozni kell valamiből.
Most gondolok bele, hogy ezt a ruhát is tél óta nem vettem még elő, arra a füstbe-, pontosabban tűzbement bálra vettem föl legutóbb. Akkor meg sem figyeltem mennyire rossz állapotba jött ki onnan. Szóval meginncsak, a szakadások egyszerű eset, de mit csináljak a néhány, de így is aggasztóan sok hellyel, ahol kiégett az anyag.
Reméljük, nem tűnnek el azok a foltok, amit a saját anyagából másoltam varázslattal, mer most hibátlanul néz ki - ha már hajnali háromig fennvoltam vele - de ha a bűvanyag részek megszűnnek belőle, úgy fogok kinézni, mint akit megkergetett egy egész rajnyi olló. Ehhez képest szinte semmi volt a színét lejjebb hozni egy közepes szürkére, mer nem voltam biztos, ide most egész pontosan hogy számjtana a fehér szín.
A szürke legalább biztatóan nem élénk, és hagyományok sem nagyon tartoznak hozzá, amikról tudok is.
Azt a kérdést-aggodalmat, hogy mennyire szükségszerűen illett-e volna hozni valami ajándékot, inkább szépen el is tuszakolom a sokkal általánosabb alá, miszerint ugye nem késtem el nagyon. Esetleg tudok valamit varázsolva rögtönözni még? De nem az utcán kéne bűvölészni, gondolom.
Őszintén csak most menet közbe jutott már eszembe, még mindig a meghívás tényén pislogtam azóta is inkább. Lehet, hogy túlszerénykedek, de végülis, ha ez ilyen közeli baráti kör dolog, nem is gondoltam, hogy beletartoznék én is. Megtisztelő természetesen, csak nem vagyok én ekkora valaki. Álltam modellt Esmének a tündéres projektjéhez, meg Sophie-ék ismernek még itt.
Integetek is nekik még távolról, közbe keresem Esmééket, ők merre vannak. A párját is csak arról ismerem föl, hogy együtt fogadnak épp üdvözlést-jókívánságot valaki gondolom rokontól..?
Azt nem is akarom megzavarni, úghogy amég beszélnek pár szót - vagy többet is, vagy még néhány új vendéggel, akik itt beelőzhetnek nyugodtan - addig én félrehúzódva, hogy ne útba legyek bárkinek közbe, minden koncentrációmat összeszedve varázsolok két szál rózsát, meg aztán azt rájuk, hogy szép spirálisan összefonódjanak. Ez így működik? Vázába állítva talán szépen mutathat. Remélem, ez pláne nem tűnik el spontán, csak mer bénán varázsolok.
-Sziasztok- merészkedek oda végül bátortalanul. -Sok boldogságot kívánok nektek!
A virág-alkotást csak átnyújtom félszegen, mer fogalmam sincs, hogyan kéne egész pontosan nem csak bénán, kukán itt állni most. Esmé párjához is fordulok inkább - Ginevra, ha jól tudom?
-Azt hiszem, mi még nem találkoztunk, Mira Wyne vagyok.
Az illendő tiszteletkörök után szives örömest tovább is adom a stafétát újabb érkező vendégeknek, túl nagy nyomás hirtelen egy ekkora esemény itt nekem, csak hülyén elbénáznék valamit előbb vagy utóbb.
Eltalálok végül Sophie-hoz, aki idő közbe egyedül maradt, úgy tűnik. De így legalább ketten lehetünk elveszettek ennyi ismeretlen vendég között, máris kevésbé ijesztő, mint egyedül.
-Szia. Jól láttam az előbb, Avery-ék is itt vannak?

          Így utólag belegondolva, mennyire megijeszthettem szerelmem a hirtelen távozással. Most már komolyan kéne vennem a felnőtt létet, és akkor talán nem csinálnék ilyen hülyeségeket. Pont ezért gyorsan meg is nyugtatom a párom, hogy nem lesz több ilyen alkalom, legalábbis ma este már biztos nem. A szervezés azért más dolog, mint a részvétel egy eseményen.
          De azért jobban szeretném, ha eljutunk odáig, hogy esküvő, akkor azt ne én szervezzem, és szerencsére ebben szerelmem is egyetért velem. Azt már profira fogjuk bízni, de azért szeretnék néhány dolgot majd kikötni, és ha lehet akkor az egyik az ár. Az esküvők mostanában már túl vannak árazva, én nem egy méregdrága nem tudom milyen luxus esküvőt szeretnék.
          - Örülök, hogy tetszik, igyekeztem úgy válogatni mindent, hogy mind a kettőnknek megfeleljen.
          Párom viszi az oroszlánrészét, mint a berendezés a lampionok, a bútorok, az én részem az olyan dolgok, mint a menü, a gyertyák, a kisebb kiegészítők. Azt akartam, hogy a dekoráció tükrözze mindazt, amik mi vagyunk. Külön-külön is egyéniség, de együtt alkotnak egy párt, egy egészet. Kiegészítjük egymást.
          Ahogy haladunk a kert felé, egyre biztosabb vagyok a döntésemben. Nem fogok semmit megbánni. Részben azért, mert ahhoz már késő van, részben azért, mert a boldogság nagyobb mértéket már nem tud ölteni bennem, csak akkor, ha túlcsordul. Ideje is volt már megmutatni magunkat, a vendégek egyre többen és többen kezdtek lenni.
          Anyát keresem a tömegben, de mire kiszúrnám, addigra szerelmem is megtalálja a nagyiját. Hagyom, hogy odavigyen, hiszen tudom mennyire fontos neki, anyával pedig sokat tud és szerintem fog is találkozni majd. Leginkább az esküvői előkészületek miatt. Akár rá is bízhatnánk, de ez egy másik napra tartozik, mikor megbeszéljük.
          - Jó estét kívánok, örülök, hogy megismerhetem – köszönök Poppynak. – Ginevra nagyon sokat mesélt magáról.
          Kérdőn nézek szerelmemre. Azért nem hiszem, hogy másról se tudna beszélni, mikor együtt vannak. Azért elég sok minden történt vele mostanában nélkülem is. Megfogom párom kezét, és a vállának hajtom a fejem.
          - Ígérem, hogy vigyázok majd rá az életemnél is jobban – szorítom meg Poppy kezét.
          Szerelmem már az életem része, és nem szeretnék még egy fontos személyt elveszteni. Bevallom reménykedek benne, hogy talán Elliot felbukkan majd. Mostanában alig beszélünk, és hiányoznak a bölcs gondolatai. Tekintetemmel el is kezdem keresni, de nem őt, hanem Averyt pillantom meg. Elnézést kérek Poppytól, és megindulok felé.
          Egy fiúval van, gondolom az évfolyamtársa. Alaposan megölelgetem. Régen találkoztam vele is, mostanában nem jártam annyit a Roxfortban, mint az ősszel mondjuk, és a nyár sem úgy alakult, ahogy terveztük.
          - Köszönöm, Avery – mondom, majd tekintetem Jasper felé fordítom. Most, hogy alaposabban megnézem, talán mégis ismerős. – Te nem Mardekáros vagy? Willow, mintha említett volna korábban.
          Ránézek a két üveg borra. Nagyon örülök neki, nem is számítottam ajándékokra, én csak meg akartam osztani a barátaimmal a boldogságomat. Viszont a két üveg láttán tudatosul bennem, hogy ő nem lesz itt.
          - Köszönjük – mosolyodom el, nem akarom, hogy látszódjon rajtam, mennyire meglepett Elliot döntése.
           Odafordulok párom felé, és megölelem. Akarok egy kis erőt meríteni belőle, de közben a tekintetemmel keresem anyát is. Sokat meséltem már szerelmemről neki és futólag egyszer találkoztak is a tavalyi karácsonykor, de akkor jobbnak láttam nem összeereszteni őket, most viszont elkerülhetetlen ez. Lassan megindulnék a tömegben, de akkor meglátom Sophie-t. Rögtön eszembe is jut az a bizonyos ígéret, amit mintha egy korábbi életben tettünk volna meg egymásnak. Még mindig nem találtunk közös projektet, pedig van rá bőven lehetőség, akár most nyáron is.
          - Köszönjük, örülök, hogy sikerült eljönnöd. Remélem jól érzed majd magad. Kísérőt nem hoztál?
          Azért elég sok Roxfortos van itt, ahogy végignézek a vendégeken. Biztos lesz majd valaki, akihez oda tud csapódni. Elmosolyodom, ahogy meglátom a faragványt.
          - Nagyon szép, jaj, annyira köszönöm – ölelem meg elég szorosan. – Sajnálom, hogy eddig nem kerítettünk sort a kettőnk projektjére, de remélem hamarosan most már sikerülni fog.
          Hagyom a dolgára menni, az időpontot később is meg tudjuk beszélni. Nem hiszem, hogy most ez lenne a legfontosabb. Egy pillanatnyi szusszanás következik, amikor is magamhoz veszek egy pohár pezsgőt, és páromnak is adok egy pohárkával.
          - Mielőtt még teljesen berúgok, majd vedd ki kérlek a kezemből a poharat – mosolyodom rá, és adok egy csókot is neki.
           Anya persze ezt a pillanatot választja a betoppanásra. Nem lep meg, szerintem alig várta már, hogy kettesben maradjunk egy pillanatra.
          - Csak gratulálni akartam nektek, kincsem – megigazítja a hajam, mintha azzal bármi probléma is lenne, majd megöleli szerelmemet. – Csodálatosan néztek ki mind a ketten. Jól sikerült összedobnotok ezt a kis bulit. – Megforgatom a szemem. Ez úgy hangzott tőle, mintha mi folyamatosan ilyen partikat adtunk volna, az igazság azonban az, hogy csak néhányszor volt ilyen, az is akkor, mikor Olaszországban voltunk. – Ginevra, édesem, csodálatosan festesz. De tudod… - megfogja szerelmem és pár lépésre tőlem félrevonja. – Szeretném, ha figyelnél rá. Tudom, hogy sok mindent elmondott, de nem vagyok benne biztos, hogy mindent. Abban sem vagyok biztos, hogy mindenre emlékszik, ami vele történt.
          - Hallom ám, annyira nem távolodtál el – mosolyodom el. – És örülnék neki, ha nem traktálnád Ginevrát mindenféle kitalált dolgokkal. Mindent tud rólam, nincsenek titkaink egymás előtt.
          - Nem tennék én olyat. Megyek, mert látom sorbanállás van, majd később beszélünk még.
          Elmosolyodik, aztán magunkra is hagy minket. Sóhajtok egyet, mert úgy érzem, még nincs vége ennek a menetnek. Nem tudom miről beszél, de nem ez az első alkalom, amikor megemlítette ezt. Azt viszont nem akarom, hogy még egy titok kiderüljön a múltamból, amiről eddig nem tudtam. Szeretném, ha végre vége lenne.
          - Szia, Mira! – köszönök a hozzánk lépő lánynak.  – Nagyon köszönöm a közreműködésed, és köszönjük, hogy eljöttél.
          Átveszem tőle a virágokat. Lassan jobb lenne egy helyet keresni az ajándékoknak. A tekintetemmel keresek is egy helyet, ahova letehetem, de arra jutok, hogy az valószínűleg benn lesz a lakásban. Szóval gyorsan az egyik széket, amin éppen nem ülnek, átalakítom asztallá és odateszem a holmikat. Meg addig hagyom őket, hogy beszélgessenek.
          Mire visszaérek, addigra Mira is elmegy, így megint kettesben maradunk.
          - Tényleg ne haragudj anya miatt. Ő általában nem ilyen, félek a tömeg miatt produkálja magát. Mióta veled vagyok, egyre többször látom rajta a vágyat, hogy neki is kéne egy párt találni. Néha egy-egy félmondattal meg is jegyzi mennyire magányos, és poénosnak szánt közlésekkel jelzi, hogy új apukára lenne szükségem, de tudom, hogy komolyan gondolja.
 

Nagyon vártam már a pillanatot, hogy Nagyi és Esmé találkozzon, és most, hogy eljött, olyan volt, mint egy első randi... Pillangók repdestek a gyomromban, annyira izgatott voltam, de közben mégis nyugodtság vett rajtam erőt. Nagyi persze kedves volt, mint mindig, látszott rajta, hogy mennyire örül nekünk, és ez hihetetlen jó érzés volt. Büszke voltam arra, ahol tartottam az életben, és aki mellettem állt. Én már régóta tudtam, hogy mit akarok, Esmét akartam, száz százalékosan, és ezen semmi sem változtatott.... Akárhány tragédia vagy dráma jöhetett, én kitartottam mellette és a kapcsolatunk mellett. Valahol mélyen abban bíztam, hogy a csillagleső fesztivállal végre magunk mögött hagyhatjuk a pechszériát, és eljön a boldog, kiegyensúlyozott idő, amire vágytunk. Láttam Esmén, hogy meglepte, amit Nagyi mondott, pedig így volt, az utóbbi időben csak róla áradoztam... nyilván megemlítettem azért a munkahelyváltásomat is röviden, de a legfontosabb most egyértelműen Esmé és az eljegyzésünk volt az életemben. Magyarázat helyett csak lazán átöleltem és megsimogattam kedvesem vállát, hogy kifejezzem, mennyire jó érzés itt, a nagymamám előtt felvállalni az összetartozásunkat. Sajnos ő maradt egyedül a családomból, éppen ezért volt kimondhatatlanul fontos nekem, hogy támogassa a kapcsolatunkat, ami szerencsére nem is volt kérdés.
- Ígérem, hogy vigyázok majd rá az életemnél is jobban – erősítette meg Esmé az én gondolataimat most, mire hálásan, szerelmesen pillantottam rá.
- Édes vagy - nyomtam lágy puszit az arcára, mert nem akartam most mindenki előtt hosszasan megcsókolni, arra lesz bőven időnk éjjel, ha elmentek a vendégek... akik egyre többen voltak, ahogy elnéztem, s szépen lassan megindultak felénk, mire Nagyi előzékenyen magunkra hagyott minket.
- Ez igazán megnyugtató, bízom benne, hogy nagyon boldogok lesztek! Alig várom az esküvőt! - kacsintott ránk játékosan, majd arrébb libbent a koktélospult felé. Hiába múlt már el hetven, az alkoholt nem vetette meg azóta sem, azt hiszem ebben ráütöttem. Jól esett volna már egy pohár pezsgő, de valahogy egyelőre nem jött felénk pincér, úgyhogy várnom kellett. Érkeztek azonban a vendégek. Először is Avery és a barátja, Jasper, akik nagyon aranyosan köszöntöttek minket, még bort is hoztak.
- Nagyon köszönjük - mosolyogtam rájuk, majd mikor arrébb mentek, kicsit aggódva figyeltem páromat, vajon hogy viseli, hogy Elliot nem jött el... Én őszintén szólva örültem neki, hogy nincs itt, hisz sosem volt kifejezetten idilli a kapcsolatunk, de Esmé kedvéért simán lenyeltem volna a békát és viselkedtem volna a jelenlétében is. Az, hogy tüntetőleg távol maradt, láthatóan fájt Esmének... láttam a pillantásán, és nem véletlen, hogy ölelésre volt szüksége ebben a pillanatban. Szorosan magamhoz öleltem, és a fülébe suttogtam:
 - Ettől még nagyon fontos vagy neki.... ugye tudod?
Reméltem, hogy egy kicsit ezzel meg tudom vigasztalni, addig is, míg lesz időnk és lehetőségünk hosszabban átbeszélni a dolgot. Erre azonban egyelőre várnunk kellett, mert érkezett a következő vendég, Sophie. Hihetetlen kedves tőle is, hogy ajándékot hozott, ráadásul saját készítésűt.
- Nahát, ez tényleg gyönyörű! Nagyon tehetséges vagy! - mosolyogtam rá.
- Ha bármikor kéne egy kis reklám, keress meg, és szívesen írok rólad egy cikket! Most egy mugli lapnál dolgozom, de megvannak a kapcsolataim a varázssajtóban is - ajánlottam fel spontán, de nagyon is komolyan gondoltam. A tehetséges, fiatal nők mindig lenyűgöztek, és szívesen vetettem be a befolyásom, hogy egyengessem az útjukat, így Sophie-ét is.
Ebben a pillanatban végre közel került hozzánk egy pincér, s még mielőtt lecsaphattam volna egy pohár pezsgőre, Esmé már felém is nyújtott egyet.
- Gondolatolvasó vagy. Köszönöm! - kortyoltam bele gyorsan a hideg italba. - Ne aggódj, vigyázok rád, de cserébe te is tarts szemmel! - mondtam játékosan, majd viszonoztam a csókot. Olyan jó volt, hogy végre egy kicsit kettesben élvezhetjük a bulit, amikor... odalépett hozzánk Esmé anyukája. Eléggé féltem ettől a találkozástól, valamiért úgy éreztem, nem annyira kedvel engem...
– Csodálatosan néztek ki mind a ketten. Jól sikerült összedobnotok ezt a kis bulit - mondta Vanda, mire láttam, hogy Esmé kicsit zavarba jött, de én egyáltalán nem éreztem sértőnek a dolgot.
-  Köszönjük, Esmé nagyon kitett magáért, és persze én is igyekeztem segíteni, de a szervezés oroszlánrésze az övé volt - mosolyogtam, magabiztosságot tettetve.
– Ginevra, édesem, csodálatosan festesz. De tudod… - fogta meg a kezem, és vont kicsit arrébb:
– Szeretném, ha figyelnél rá. Tudom, hogy sok mindent elmondott, de nem vagyok benne biztos, hogy mindent. Abban sem vagyok biztos, hogy mindenre emlékszik, ami vele történt. A szavait hallgatva kicsit lefagytam.
- Ööö. Pe...persze... - dadogtam zavartan. - Ígérem, hogy nagyon figyelni fogok rá! De jó lenne, ha kifejtenéd azért... hogy mire gondolsz - tettem hozzá komolyan, hisz nem vehettem félvállról, amit mondott.
Ebben a pillanatban közbelépett kedvesem, így a faggatózást későbbre kellett halasztanom.
Esmét láthatóan zavarta a téma, és gyorsan pontot is tett a végére, így Vanda egy időre visszavonult, aminek örültem, mert fel kellett dolgoznom az eddig hallottakat is. Szerencsére nemsokára megérkezett egy újabb fiatal lány, Mira, aki szintén nagyon kedvesen gratulált nekünk. Nem győztem csodálni, hogy Esmé mennyi roxfortos diákot ismer. Talán Willow révén, de az is lehet, hogy más a titok nyitja. Majd később kifaggatom erről.
 - Szia Mira! Igen, én vagyok Ginevra, örülök, hogy megismerhetlek - mutatkoztam be a kezemet nyújtva.
- Nagyon köszönjük, ezek csodásan néznek ki! - hálálkodtam neki az összefonódott virágokért, majd rajta voltam, hogy segítsek Esmének a rögtönzött asztalon elhelyezni az ajándékokat. Egész szép kis csomag ajándék gyűlt össze, öröm volt ránézni az asztalkára. A virágoknak azonban nem volt még megfelelő helyük, így gyorsan befogtam egy hosszabb, üres poharat az egyik asztalról és a pálcámért nyúltam, amit a combomhoz szíjazva rejtettem el a ruhám alá.
- Aguamenti - töltöttem meg vízzel a poharat, majd beleállítottam a rózsákat. Mira és a virágok ugyan elvonták némileg a figyelmem Vandáról, de úgy tűnik, Esmét nagyon zavarhatta, amit mondott, mert visszaterelte rá a szót.
- Tényleg ne haragudj anya miatt. Ő általában nem ilyen, félek a tömeg miatt produkálja magát. Mióta veled vagyok, egyre többször látom rajta a vágyat, hogy neki is kéne egy párt találni. Néha egy-egy félmondattal meg is jegyzi mennyire magányos, és poénosnak szánt közlésekkel jelzi, hogy új apukára lenne szükségem, de tudom, hogy komolyan gondolja - magyarázta Esmé, mire átkaroltam és megsimogattam az arcát.
- Nincsen semmi baj... értem, hogy miért mondta... de biztos, hogy nincs más fontos dolog, amiről tudnom kéne? - néztem aggódva szerelmem szemébe. Sajnos el tudtam képzelni ugyanis, hogy van még olyan a múltjából, amit nem osztott meg velem, egész egyszerűen csak azért, mert nem akarta, hogy idegeskedjek.

          Ahogy szerelmemre nézek, valahogy megnyugszom. Mindig el tudja érni ezt nálam, így néha nincs is szükség arra, hogy kiöntsem a szívem, mert magától elmúlik minden rossz. Poppyval megismerkedni és ezt a rengeteg vendéget itt látni, egy olyan élmény részemről, ami felér akár egy álommal is. Nem gondoltam volna, hogy eljön ez a nap. Mikor rövidebb-hosszabb időre, de a barátok és rokonok eljönnek hozzánk, hogy majd holnaptól megint a béke szigete legyen, és csak azok léphessék át a küszöböt, akiket mi akarunk beengedni.
          Az ezért kicsit rosszul esik, hogy Elliot nem jön el, de persze tudom, hogy ez a normális. Én se voltam ott az esküvőjén. Ismerem a véleményét erről, csak részemről volt hiú ábránd, hogy talán meggondolja magát.
          - Tudom – suttogom. – Naiv vagyok.
          Nem vagyok szomorú miatta, mindig is tisztában voltam ezzel a gyengeségemmel. Több energiát fektetek bele dolgokba, mint amennyit kell, és ha nagyon beleélem magam, akkor persze csalódok. Szinte mindig. Szerencsére nincs időm ezen tovább agyalni, mert jön is a következő vendég. Ezt majd később megbeszélem szerelmemmel. Ha szóba kerül.
          Miután sikerül szereznem egy asztalt az ajándékoknak, egy pohár pezsgőt magamhoz is veszek, egyet pedig szerelmem felé nyújtok.
          - Szemmel tartalak – kacsintok. – Ezt kérned sem kell, nem hagyom, hogy szem elől veszítselek.
          Aztán meg is jön a hurrikán. Legalábbis anya a korábbi évek tapasztalataival szemben most olyan mértékben produkálja magát, mint ahogy még nem láttam. Persze, megértem, félt, de azért nem kéne a frászt hoznia szerelmemre. Megpróbálok a lehető leghamarabb közbelépni, de még így sem sikerül megakadályoznom azt, hogy valami problémás dolgot mondjon.
          - Anya nem gondolt semmire, csak kicsit jobban be van már rúgva, mint ahogy kellene, igaz, anya?
          - Persze, kincsem – fog meg egy másik pohár pezsgőt. – Ha ezt szeretnéd hinni.
          Ezzel távozik is a többi vendég, és a családom körébe. Aggódva nézek páromra, de aztán jön a következő vendég, és a következő, és már kezdem azt gondolni, hogy soha nem lesz vége, mikor tudunk szusszanni megint egyet. Figyelem a vendégeinket, milyen jól érzik magukat, míg az előbbi jelenet miatt engem nagyon is mardos a bűntudat. Nem gondoltam volna, hogy pont az anyám lesz az, aki miatt nem fogom élvezni ezt az estét.
          Megpróbálok szabadkozni egy picit páromnál, de félek, hogy ettől csak még jobban elásom magam, és a végén még olyan mélyre fogok kerülni, amilyenből már nem fogom tudni kiásni magam. Megfogom a párom kezét, amíg ölel, picit bele is hajtom a fejem a kezébe.
          - Nincs, tényleg. Nem tudok róla. Persze, a családom úgy, ahogy van zűrös, de már mindent elmondtam, amit fontos lenne tudnod. Tudsz a kapcsolataimról, a pszichológusról, a családom néhány dolgáról, apa haláláról. Nem tudom mi lehetne még annyira fontos, hogy anya ilyen aljas módon célozgasson rá.
          Nem sokkal később már azt kívánom, hogy bárcsak tovább tudnánk még vesézni ezt a kérdéskört. Mikor megjelenik Hana, akkor nagyon megörülök neki. Megölelem.
          - Csodásan festesz, annyira jó, hogy el tudtál… tudtatok jönni – javítom ki magam gyorsan, mikor meglátom Willow-t.
          Azonnal átfut az agyamon, hogy bár nagyon örülök, hogy látom, a családom nem fogja szó nélkül tűrni, hogy megjelent. Azért őt is megölelem, adok egy puszit neki.
          - Köszönjük. Willow, ő Ginevra. Találkoztatok már? – mutatom be őket gyorsan egymásnak, mert nem emlékszem rá, hogy találkoztak volna.
          Ő hirtelen távozik, de nem látom, hogy hova, mert Hanára figyelek és váltok vele néhány szót. Mostanában nem nagyon volt alkalmunk találkozni, de remélem minden rendben van vele. Velük.
          Egy pillanattal később már hangos veszekedésre leszek figyelmes, és sajnos az egyik, ha nem a legnagyobb szószóló az az anyám. Ránézek szerelmemre és Hanára.
          - Ne haragudjatok. Willow nem tudom mennyit említett a családunkról, de nem múlik el úgy összejövetel, ahol ha ő megjelenik, akkor csönd és nyugalom van.
          Sóhajtok egyet, majd megindulok a hármas felé. Először csak szépen kérem őket, hogy ne most csinálják a balhét, mert kénytelen leszek az anyámat és az unokabátyámat is kitenni a partiról. Nem hiszem el, hogy még ennyi idő után is ennyire szűk látókörűek.
          - Elég!!!  – kiáltok rájuk. – Miért nem tudtok legalább egyszer csöndben maradni és élvezni a partit? Miért kell nektek mindent tönkretenni? Miért nem tudjátok békén hagyni már Willow-t?
          - Ebbe most ne szólj bele, kincsem – förmed rám anya. – Te túl fiatal vagy ahhoz, hogy ezt megértsd.
          - Jó hogy azt nem mondod, hogy túl hülye vagyok hozzá! – csattanok fel. – Nagyon is jól tudom, hogy mi folyik itt. Még mindig büntetitek valami miatt, amiről valójában soha nem tehetett. Az egész családi viszályban ti vagytok az okai annak, hogy idáig jutottatok.
          Haragosan nézek kettejükre. Azt még nem akarom elérni, hogy ki kelljen rakni innen bárkit is, de ha nem hajlandóak abbahagyni a vitát, akkor kénytelen leszek. De nem akarom tönkretenni ezt az estét szerelmem részére, mint amennyire már eseménydúsra sikeredett.
 

Kicsit zavart, hogy Vanda így bekavart ma nekünk, pont az eljegyzési bálunkon... Nem tetszett, hogy csak így a válla felett, futólag jegyzett meg ilyen súlyos dolgokat nekem Esmével kapcsolatban. Ez így nem volt fair. Ha tényleg aggódott a lányáért, és azt akarta, hogy figyeljek rá oda, akkor megtehette volna, hogy külön megkeres, és egy kávé mellett - megfelelő helyzetben - vázolja, hogy mire is gondolt pontosan. De ez így... hogy a gratuláció mellé röptében odaszúrja, hogy by the way, Esmé csomó mindenre nem is emlékszik... Hát ez elég váratlanul ért, és sok volt nekem. Persze lehet, hogy páromnak volt igaza, és csak sokat ivott az anyja, a megérzésem valahogy mást súgott...
- Nincs, tényleg. Nem tudok róla. Persze, a családom úgy, ahogy van zűrös, de már mindent elmondtam, amit fontos lenne tudnod. Tudsz a kapcsolataimról, a pszichológusról, a családom néhány dolgáról, apa haláláról. Nem tudom mi lehetne még annyira fontos, hogy anya ilyen aljas módon célozgasson rá - fejtette ki Esmé, mire bólintottam.
- Rendben Édesem - öleltem át szorosan, de valahogy nem tudtam megnyugodni. Ha Vanda képes volt belerondítani a mai estébe, akkor a minimum, hogy én meg fogom keresni, és jó alaposan kifaggatom arról, hogy mire gondolt. Szerelmem őszintesége felől egyáltalán nem kételkedtem, de tényleg, mi van akkor, ha ő maga sem emlékszik a vele történtekre, mondjuk mert nem volt magánál, vagy annyira traumatikus volt számára, hogy az agya egyszerűen kivetette magából az információt...
Újságíróként nem egyszer szembesültem ilyesmivel. Az interjúalanyokkal igenis előfordult, hogy hiába voltak ott egy eseményen, nem tudtak rá visszaemlékezni, mert pszichés okokból törlődött a memóriájukból. Arra gyanakodtam, hogy itt is ez lehet a helyzet, de akkor meg az  a kérdés, hogy lehet, hogy Vanda emlékszik rá, csak Esmé nem? Talán ő is jelen volt, vagy valaki mástól tudja, amit tud... csak ez lehet a megoldás. Jutottam a végkövetkeztetésre, majd egy időre elengedtem a témát, mert megjelent Hana és a párja, Willow. Hanát én is egy öleléssel köszöntöttem, nagyon megkedveltem a kiotói útunk alatt, hisz hamar bebizonyította, hogy milyen nagy tudású, kivételes boszorkány. Bár barátok azért nem lettünk, nagyon kedves ismerősömnek tartottam őt.
 - Sok boldogságot nektek! - köszöntött fel Willow minket.
- Köszönjük. Willow, ő Ginevra. Találkoztatok már? – kérdezte Esmé, mire átvettem a szót.
- Köszönjük szépen! Azt hiszem, még nem találkoztunk, örvendek Willow! - mosolyogtam Esmé unokabátyjára. Olyan sokat még nem hallottam róla, csak azt, hogy ő a család fekete báránya valamiért. Ezt az értesülésemet aztán hamar be is bizonyította azzal, hogy hangos vitába bonyolódott Esmé anyjával, meg még egy fazonnal, aki ha jól emlékszem, a bátyja lehetett. Hogy melyikük kezdte a vitát, egyáltalán nem érdekelt... mindannyiukra mérges voltam. Mégis hogy gondolták, hogy belerondítanak egy nyilvános veszekedéssel a mi esténkbe? Követtem párom, aki nagyon ügyesen és diplomatikusan kezelte a helyzetet, így a magam részéről nem akartam beleszólni, amíg nem szükséges. Elvégre az ő családja, rá biztos jobban hallgatnak, mint rám...  Csak csendben, keresztbe tett karral, idegesen figyeltem a történéseket. De közben elszántam magam, hogyha nem bírnak magukkal, és tovább fokozzák ezt a felettébb kínos jelenetet, akkor én is megmondom a magamét. Tudtam, hogy nem lesz nehéz, Vanda már úgy is a bögyömben volt a mai alakítása miatt...

20 óra

---

          Sóhajtok egyet, mert van egy dolog, amit tényleg nem mondtam el eddig szerelmemnek, de nem gondoltam, hogy lesz annyira fontos információ. Meg aztán igazából már pedzegettem is, de nem tudom mennyire rakta össze a képet. De ez inkább anyagi jellegű és nem lelki vagy fizikai, szóval olyan értelemben, ahogy anya gondolhatta, hogy mi történt a múltamban, úgy tényleg nincs mit mondanom neki.
          Aztán persze megtörténik a baj, ahogy gondoltam, mikor megláttam, hogy jön Willow. Idegesen nézek körbe úgy, hogy azért közben figyeljek Hanára és a beszélgetésünkre. Egy bizonyos ponton túl azonban már nem tudom tovább hallgatni azt, ami néhány lépésre tőlünk folyik, és ekkorra már elég sokan fordulnak abba az irányba is. Odamegyek, és megpróbálok rendet tenni közöttük, először csendesen, aztán rendesen ki is nyitom a szám. Ez persze nem tetszik anyának.
          - Azt mondod, túl fiatal vagyok? Szerintem nem vagyok fiatal ahhoz, hogy tudjam, gyerekes és nagyon udvariatlan, amit csináltok! Tönkreteszitek az esténket egy régi sérelem miatt, amit a saját gyereked boldogsága miatt sem tudsz legalább egy kicsit félretenni!
          Csak úgy ömlenek belőlem a szavak, nem is tudok megállni. Nem tetszik, amit itt művelnek, és tudom, hogy én sem segítek, hanem inkább rontok a helyzeten, de ha ez kell ahhoz, hogy csöndben maradjanak, akkor szerintem be tudom vállalni.
          - Kincsem. Szerintem…
          - Nem, ne hívj így! Azt akarom, hogy…
          Mielőtt még folytathatnám a mondatom, hogy menjen el, nem akarom addig itt látni, amíg nem tud normálisan viselkedni, megszólal Willow. Megölel és elbúcsúzik. Teljesen letaglóz, én nem akartam, hogy elmenjen, még szerettem volna velük beszélni egy picit. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha unokabátyám megy, akkor Hana is fog.
          - Remélem, most boldog vagy! – mondom anyának könnybe lábadt szemmel. – Azt hiszem, jobb lenne, ha te is inkább elmennél. És te is Miller bácsi. Elég volt a családból mára.
          Ha Hana is távozik, akkor itt elbúcsúzok tőle, és elrobogok egy kicsit nyugisabb hely felé. Persze, megfogom szerelmem kezét, és viszem őt is magammal. Lehuppanok egy székre és csak a földet bámulom. Szerencsére nem sírom el magam, sikerül megállnom, de akkor is látszik rajtam, hogy baj van.
          - Tudod, néha annyira utálom, hogy nem tudom kihagyni őket. Annyira sajnálom, hogy elrontották ezt az estét.
          Remélem, holnap nem ettől lesz hangos a Szombati Boszorkány. Nem vagyok én olyan fontos, de szerelmem miatt még figyelhetnek ránk. Megfogom szerelmem kezét, és magamhoz húzom, hogy megölelhessem.
          - Ilyenkor úgy szeretném, hogy ne legyen családom – mondom ki a nagyon is fájó szavakat, de már tényleg utálom, hogy nem lehet Willow ott egy családi rendezvényen se anélkül, hogy vita legyen. Hogy hívjam akkor így meg az esküvőre? És nem csak őt, hanem Hanát is?
          - Mit kéne csinálnom velük?  – teszem fel a kicsit költőinek szánt kérdést.
          Távolról látom, hogy Miller bácsi tényleg eleget tesz a kérésemnek, de anyának esze ágában sem lehet elmenni. Valahol megértem, de ebből is látszik, hogy ma este többszörösen is semmibe veszi a kérésem.
 

Elképesztő, hogy mit meg nem engednek maguknak... A mi nagy esténken a saját konfliktusokkal vannak elfoglalva, és még arra sem képesek, hogy azután visszafogják magukat, hogy Esmé világosan kinyilvánította, fejezzék be.
- Ginevra, majd egyszer üljünk össze. Jót tenne, ha megismernénk egymást, nem szeretném, ha abból ismernél meg, amit eddig hallottál rólam, és… - mentegetőzött Willow, mire beleegyezően bólintottam.
- Rendben - mondtam, jóval higgadtabb hangon, mint ahogy valójában éreztem magam. Nem akartam én lenni a plusz egy fő azon személyek között, akik elrontják szerelmem kedvét, ezért voltam kedves Willow-val. Meg különben sem tudtam róla semmit, lehet, hogy ő tényleg nem tehet semmiről... És ha így van, miért ne lenne joga ahhoz, hogy felköszöntse az unokahúgát? Aki ráadásul meg is hívta?
- Sajnálom, nem akartam tönkretenni az estéteket. Sok boldogságot még egyszer. Remélem azért még találkozunk majd - búcsúzott el Willow, megölelve Esmét, aztán hozzám is odalépett egy ölelésre. Kissé zavartan, de viszonoztam a gesztust, továbbra is azon indíttatásból, hogy Esmé kedvét ne rontsam el még inkább azzal, hogy én is drámázok.
- Remélem, most boldog vagy! Azt hiszem, jobb lenne, ha te is inkább elmennél. És te is Miller bácsi. Elég volt a családból mára - mondta könnyes szemmel Vandának Esmé, mire kedvesem vállára tettem a kezem, és lágyan megsimogattam. Szerettem volna, ha tudja, itt vagyok, és rám számíthat...  Amikor kézen fogva arrébb húzott, letelepedtem mellé egy székre, és megcirógattam a haját.
- Tudod, néha annyira utálom, hogy nem tudom kihagyni őket. Annyira sajnálom, hogy elrontották ezt az estét - mondta aztán, a földet bámulva. Teljesen összeszorult a szívem attól, hogy ilyen elkeseredettnek és szomorúnak láttam őt.
- Ilyenkor úgy szeretném, hogy ne legyen családom. Mit kéne csinálnom velük? - kérdezte, az anyját figyelve, aki az előbbiek után sem volt képes civilizált emberi lényként viselkedni és lelépni a színről. Bár az volt a tervem, hogy nem szólok bele a családi vitába, ezen a ponton elszakadt bennem valami. Mérgesen felpattantam és odacsörtettem Vandához.
- Nem hallottad Esmét? Láthatod, hogy mennyire ki van borulva... A legkevesebb azok után, amit műveltél, hogy most elmész - tettem a hátára a kezem, és ha akarta, ha nem, elkezdtem a kijárat felé taszigálni. Természetesen ennél durvábban nem adhattam a tudomására, hogy nem kívánatos vendég... még sem téphettem meg itt helyben a szépen besütött haját, még akkor sem, ha nagyon, de nagyon jól esett volna. Utolsó lélekjelenlétemmel higgadtságot erőltettem magamra, és elléptem tőle, bízva abban, hogy értett végre ebből.
- Legyen elég! - néztem rá komolyan, majd sarkon fordultam, és visszasiettem a páromhoz. A szerelmemhez. A menyasszonyomhoz. - Kérlek, ne haragudj! De már képtelen voltam nyugodtan nézni, amit művel... - mentegetőztem.
- A kérdésedre visszatérve... ha úgy döntesz, megteheted, hogy soha többé nem találkozol velük - mosolyogtam rá, s ha hagyta, lágy csókot nyomtam ajkaira.
- Nincs szükséged rájuk! Most már mi vagyunk az új családod, Felix-szel... - vigasztaltam,remélve, hogy nem sértődik meg ezen. Sajnos ennél jobb érv ilyen lelkiállapotban nem jutott eszembe. Hogy a botrány hatására, vagy más miatt, nem tudom, de ahogy elnéztem, az emberek gyorsan elkezdtek hazaszállingózni. Már csak a személyzet, meg mi voltunk kint a kertben.
- Mi lenne, ha most lepihennénk? - fogtam meg aztán szerelmem kezét, és ha engedte, magam után húztam, azzal a határozott céllal, hogy szavak helyett, egy sokkal jobb módszerrel nyugtassam és vigasztaljam meg a szobánkban...

          A fenébe is ezzel az egész bállal. Nem kellett volna ekkora felhajtást keríteni itt a dolgoknak. Legalábbis a családom részéről biztos, hogy nem. Mondjuk így is csak a minimális embereket hívtam el, akik nagyon fontosak, és akihez anya ragaszkodott. Sajnálom, hogy Syren nem jött el, annyira jó lett volna beszélni vele is egy pár szót, de ez már csak így marad. Eltűnt és félek nem fog soha többé előkerülni.
          Sajnálom Willow-t. Nem akarom, hogy elmenjen, mégis mivel ő az, aki a legnagyobb vitaforrás a családon belül, megértem, hogy inkább távozik. Hanát sajnálom még, de biztos voltam benne, hogy nem fog maradni, ha Willow sem marad. Nem is tudom elképzelni hogyan fogja bírni majd, ha összeházasodnak, esetleg. Vagy akkor tényleg eljön a család szakadás ideje?
          - Menjünk – fogom meg párom kezét, miután elküldöm anyát és Miller bácsit.
          Csak egy kicsit akarok odébb menni, ha esetleg valamelyik vendégnek van valami kérdése, problémája, akkor fel tudjon keresni minket. Mondjuk ezután a kis jelenet után meglepődnék, ha egyáltalán maradni akarnék. Nagyon csúnyán fakadok ki szerelmemnek, ezért is szégyellem magam. Mégis valahol örülök neki, hogy sikerül elküldenie anyát. Nem ellenkezik, csak elmegy az épületből, de tudom, hogy ennek még lesz egy kisebb vagy nagyobb vacsis beszélgetéses következménye.
          - Nem haragszom. Inkább hálás vagyok. Úgy tűnik, hogy tőlem nem tart, viszont tőled valamiért igen. Vagy téged tisztel velem szemben. Ki akarom majd deríteni, hogy mi is történt ma este.
          Megszakad a szívem mikor meghallom párom szavait. Tényleg meg kéne szakítanom velük a kapcsolatot, de tudom, hogy azt nem tudnám megtenni örökre. Szerelmem háta mögött pedig nem akarok találkozgatni velük.
          - Jó lenne, de valójában ez egyelőre nem történhet meg. – Felnézek páromra és elmondom azt a pár infót, ami eddig hiányzott neki, és végül is nem velem kapcsolatosak. Nem olyan értelemben, ahogy anya korábban célzott rá. – Van két dolog, amiről eddig nem beszéltem. Nyugi, ez más jellegű, és eddig nem gondoltam, hogy fontos lehet, hiszen részben tudsz az egyikről. Csak mivel soha nem kérdeztél rá, én nem akartam felhánytorgatni.
          Elkezdtem mesélni arról, hogy a régi lakásomból hirtelen kellett eljönnöm, és nem volt sok pénzem rá, kezdő festőként, a kiadóbeli fizetésemmel és a galériával se kerestem annyit, hogy ezt a házat megvegyem. Szóval Willow-tól és anyától is kölcsönkértem. Csak később tudtam meg, hogy anya része Miller bácsitól és a nagypapától van. Visszafizettem nekik, már nem tartozok. Willow viszont más, ő viszont nem sürget. Azt mondta, hogy akár egy festménnyel is visszafizethetem, ha találok hozzá megfelelő ihletet. Persze, tudom, hogy a pénz mindenkinek jól jön, de ott még nem tartok, hogy kifizessem teljesen.
          A másik Willow múltja, hogy miért ekkora a balhé mindig, ha ő megjelenik.
          - Szóval a nagyi az ő születésébe halt bele, és mindig is őt hibáztatják. Persze miután így is bántak vele, soha nem is könnyítette meg a nagypapa és a testvérei dolgát, de a maga módján mindig jó úton járt, és a saját értékei szerint élt. Látod, a Roxfortban lett tanár és már igazgatóhelyettes is. Akkor tényleg olyan rossz ember lenne? Félreismertem volna?
          Egyelőre ezeket csak költői kérdésnek szántam, nem akarom most hallani a válaszokat rá. Persze, később átbeszélhetjük, de most még nem tudom rászánni magam.
          A nagy mesélésben szinte észre se veszem, hogy elkezdenek távozni az emberek. Pont ahogy számítottam is rá. Pedig mindegyiktől el is köszönök, és mégis valahogy lemaradok néhány vendég távozásáról.
          - Rendben – mosolygok rá páromra, és hagyom, hogy elvezessen a szobánkba.