Oldal nyomtatása - Toszkána

zene:lp - Non me lo so spiegare (https://www.youtube.com/watch?v=lusiuzMfZVI)
(https://i.pinimg.com/564x/1f/fc/3f/1ffc3fa43204ba7379ae7cc3d5d0e105.jpg)
dress (https://i.pinimg.com/564x/8b/1a/bf/8b1abfd13ff3d7e2fee90436a221e903.jpg)

B E C K E T T

'...A változás utáni vágynak sok köze van ahhoz az igényünkhöz,
hogy egyre tágasabb tudatalatti térben éljünk...'

~~ ❈ ~~

Számtalan jó dolog van abban, ha az ember lánya egy idő után önállósul. Mostanra, így az eltelt hat hónap alatt már megszoktam Liam hiányát, a vicceit, a humorának hűlt helyét és megtaláltam azt, amit mondott. Önmagamat, meg persze a világba, az emberekbe vetett hitemet. Nem gondoltam volna, hogy a muglik világa ennyire színes, változatos, és lenyűgöző. Az, hogy szemernyi mágival mennyire kényelmessé, lakhatóvá és otthonossá varázsolják mindennapjaikat… hát lenne a varázslótársadalomnak mit tanulni tőlük.
Az elmúlt hónapok során sok helyen megfordultam, sok helyen elidőztem hol hosszabban hol rövidebben, de evidensen sehol sem véglegesen. Bőröm lebarnult a Bahamákon töltött heteknek köszönhetően, ezüstkék szemeim így még nagyobb kontrasztot adnak arcomnak. Hogy megszabaduljak a régi Blaire-től, a régi élményektől és benyomásoktól a hajam még ott, a tengerparton rövidre vágattam.
Nem holmi híres neves hajszalonba, csak úgy egy egyszerű kis bódésnál. A srácnak három foga volt, állítólag saját bevallása szerint kiverték egy kocsmai bunyóba de jobban tudom elképzelni, hogy elszívta az agyát a füves cigivel és az egyik dílere bánt el vele piszkosul. Bárhogy is mivel egész jó munkát végzett még borravalót is hagytam neki. Furcsa volt a hosszú tincseket magam mögött hagyni, ugyanannyira nehéz, mint a régi életemet.
De tudtam, hogy kell a változás, és hogy a bahamák sem lehet örökké az otthonom. Hiába a tengerpart, a napfény, a szörf… tovább kellett állnom. Liam figyelmeztetett erre, sehol ne maradjak sokáig egy helyen. Részben, mert olyan kapcsolatokba bonyolódom, melyet magam sem akarok, s ebben igaza is volt. Másrészt mert ha híét veszik valamilyen úton akár a bátyám, akár Lestrange is könnyen a nyomomba szegődhet. Lerázni pedig nehezebb valakit semmint gondolnám.
Olyan úticélt kellett hát választanom, ami kellően szimpatikus pár hét eltöltésére, de ugyanakkor kellően távol esik, és nem könnyű a kommunikáció. A nagyvárosok előnye, mint például New York-é is, hogy az ember hamar el tud veszleni a tömegben. A csendesebb vidékeké pedig az emberek egyszerűségében rejlett. Kockázatos volt épp Toszkánába jönnöm, de sétálva az utcákon, bebarangolva a vidéket nem tűnt olyan ijesztően közelinek Londonhoz és Angliához, mint elsőre gondoltam.
A kis hotel álmosan kacsintott rám érkezésemkor két napja, a tenyeres talpas olasz hölgyemény, aki volt szíves a kulcsokat nekem adni busás fizetség fejében, pedig alig tudott angolul, így sokat magyarázkodnom sem kellett.
Az olasz mindig kívül esett a konfortzónámon, hiába jópárszor megfordultam ebben az országban. Pár alap szót evidensen tudtam, elboldogultam mutogatva, a kis konyhanyelvvel, és nálam volt az örökkedvenc pár kifejezést tartalmazó útikönyv, amit egy mugli könyvesboltba lőttem. Vettem még pár kevésbé érdekes de annál jobb időölő szennylapot is és ez azért vicces mert minél jobban beleásod magad benne, annál hamarabb fulladsz bele öntudatlanul. És még élvezed is!
Ugyan október közepe van már, de a csendes és hangulatos vidék mellett egy másik, nyomós érv szól Toszkána mellett. Ez pedig a jó idő. Még estére sem hűl le annyira a levegő, hogy az ember megfagyjon, így a világoskék csíkos ruhámat veszem fel, az egyik cipőmmel és egy sálat viszek csak magammal, hogy ha később érnék haza a tervezettnél is legyen mit magamra terítenem.
A kósza finomlangyos szél belecsókol a hajamba, arcomon félmosoly játszik ahogy újra a macskaköves kis utcákat róvom. A mia bella kiáltozásokra csak integetek a helyieknek, néha elkacagom magam és tovább állok. Az egyik árusnál veszek pár sajtkülönlegességet meg szőlőt, ez pont megteszi majd reggelire a kávé mellé, s végül az egyik népszerű eléggé teltházas de csendes mellékutcába fekvő piros kockás abroszos étterem előtt kötök ki.
A pincérfiú nyomban hellyel kínál én pedig vacilálva végül vállat rántok és leülök. Az étlap elég egyszerű, semmi flanc és nem is hiányzik innen a kaviár vagy a pezsgő. Rendelek két pohár vörösbort, helyi termelésből természetesen és elbámészkodom az alkonyodó fényeken.
Váratlanul ér a felismerés, mintha csak áramütés érne. A közeledő alak, a széles vállak, a sötétlő szinte göndörödő haj, a borostás arc…
- Strange…
Nyögöm ki még mind a mai napig, szenvedéllyel túlfűtötten a nevet, ami szitokszó kellene hogy legyen. A borba még bele se ittam, de a torkom kiszárad mint egy sivatag. Menekülnöm kellene, felpattannom és szaladnom, de a lábaim képtelenek mozdulni én pedig dermedve ülök. Mikor a férfi közelebb ér az utcán azonosítom hogy nem, nem Eric csak egy hozzá túlzottan is hasonló kiállású olasz pasi.
A levegő sípolva szalad ki belőlem, de a szívem ettől még mindig vad ritmusban ver. Lehajtom a fejem, nem merek a szemébe nézni, se kockáztatni hogy meglássa az arcom. Úgy teszek, mint akit roppantul leköt a menükínálat, de persze pont ekkor jön a pincér, olaszul hadoválva mit is szeretnék.
- Öööö…. ööö… Pasta arrabita…
Jó lesz az, bármi is legyen, az olaszoknál nincs sose rossz. Bízom benne hogy a fickó eddigre tovább állt és nem tűnt fel neki sem a jelenlétem, és nem árult el a hajszálnyit megremegő hangom sem.

Seeing you here... it's just so Strange

to: Blaire

(https://static.wixstatic.com/media/5bbc41_7fd12820d8d042e9a07fba9a04aea4eb~mv2.jpg)(https://cdn.shopify.com/s/files/1/1663/5725/products/zalto-white-wine-4_530x.jpg?v=1585853063)

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

szett (https://i.pinimg.com/originals/9f/e4/7c/9fe47caee003082a7cd607d2aa94d4e7.jpg)&háttérzaj (https://www.youtube.com/watch?v=411iOnRcjAU)

Különös érzés kerített hatalmába az elmúlt napokban, amióta ideköltöztem Toszkánába. Egyrészről felszabadító volt, hogy új illatok, új nyelv, új épületek, új ízek, új nők vesznek körül... hogy senki nem ismer, hogy nem kell patkány módjára bújdokolnom, mint Londonban, és hamar belelazultam a tehetős külföldi befektető szerepébe - akárcsak Manhattanben - mégis volt valami nyugtalanító ebbenaz egészben. Mintha kifordított módon karanténba zártak volna... egy elcseszett idillbe, ahova senki másnak nem volt bejárása. Liah is iszonyatosan hiányzott, szinte égetett minden pillanatban a hiánya, amikor arra gondoltam, milyen volt őt újra látni Notték kúriájában. Rohadtul fájt és mégis ugyanennyire kéjes volt a barna szemekbe pillantani, hozzáérni, a dühöngő hangjában megmerítkezni. A kurva életbe, hogy ilyen bonyolult volt minden, hogy nem lehetett egyszerűen visszapörgetni az időt oda, amikor apám felbérelt egy mihaszna senkiházit, hogy intézze el exmemoriammal a közös emlékeinket. Naiv próbálkozás volt ugyan, de mióta visszatértek az emlékeim - minden úton, módon igyekeztem valahogy megszerezni egy időnyerőt. Jó, persze tudtam, hogy majdhogynem lehetetlen vállalkozás ez, azért valahol jót tett a lelkiállapotomnak, hogy a kapcsolataimat felhasználva mindent megteszek az ügy érdekében. Úgy tudtam ugyanis, hogy néhány országban valami csoda folytán hátramaradt pár darab, ráadásul elméletileg létezett olyan mutálódott időnyerő is, amellyel időkorlát nélkül képes visszamenni az ember az időben... Persze lehet, hogy csak urbán legenda volt, mégis ebbe kapaszkodtam... Ha mégis igaz, akkor talán ez jelenthetné számunkra a megoldást...
Bár az is kérdés, hogy ha meg is szerezném valahogy az időnyerőt, és működne is, mi van, ha Liahnak esze ágában sem lenne visszamenni velem az időben? - gondolkoztam el, majd lustán végigpillantottam a nem messze lévő olasz étterem teraszán, ahol egy végtelenül ismerős kék szempárba ütközött a tekintetem. Ezután furcsamód úgy hallottam, mintha a nő azt mondaná: - Strange...
Ezer éve nem hallottam ezt a nevet, de most, hogy így a tudatomba fészkelte magát, egy igen kínos emlék ugrott be, amikor is egy frissen a főnix rendjéhez csatlakozott arc fájdalmas sikolyra húzódik, Strange és saját mesterkedésemnek köszönhetően. Eric Lestrange... az az ember tudott kínozni... nagyon is értett hozzá... elismeréssel adóztam gondolatban is egykori halálfaló társamnak, akiről az utóbbi években semmit sem tudtam, mégis biztosra vettem, hogy ha valaki, akkor ő a jég hátán is megél... Még az is lehet, hogy pont itt talált ő is búvóhelyet, s a kék szemek gazdája ezért tévesztette velem össze? Ahogy közelebb léptem a nőhöz, hirtelen beugrott a neve is... Hiszen ő is ott volt az előbb látott jelenetben, még ha ő érezhetően nem élvezte ezt a helyzetet különösebben... valahogy véletlenül került oda a Lestrange kúriába, és lett szemtanúja annak, amit nem szabadott volna látnia. Ártatlan kamaszlány volt még csak... nem csoda, hogy úgy sokkolta az eset. Megvártam, míg a pincér arrébb állt és egyedül maradt, s csak azután szólítottam meg.
- Blaire? - kérdeztem szinte suttogva tőle, majd kérdés nélkül leültem vele szemben az asztalához.
- Jól hallottam, hogy Ericet emlegette? Tud róla valamit? - tettem hozzá továbbra is olyan halkan, hogy más még véletlenül se hallja meg szavaimat. Csak ezután esett le, hogy be sem mutatkoztam, de valamiért nem éreztem szükségét. Bíztam abban, hogy tudja, ki vagyok.

Bízom benne, ó de mennyire hogy feltűnésmentesen megúszom a váratlan felbukkanó ismerőssel a találkozót. Hogy csak tovább lebben ő is mint a kósza őszi esti szél, és egy szívet megremegtető élmény marad, semmi több. De sajnos a szerencse elpártol tőlem, oly annyira hogy mire észbe kapok, az aranyvérű férfi immár kérdés nélkül velem szemben ülve tekint arcomba.
- Blaire?
A nevem hallatán lehunyom a szemem és mély levegőt veszek. Benn tartom egy pillanatig majd kifújom és a másik felé fordulva egy udvariasan közömbös mosolyt eresztek meg.
- Beckett…
Hangomban nincs él, sokkal inkább csak nyomaték. Nem kevés. Nem titkolom hogy a nem várt találkozásnak nem annyira örülök, mint gondolja, de nem leszek udvariatlan és küldöm el a fenébe. Régen talán… de azok az idők leáldoztak. Meg amúgy is… felnőttem.
- Jól hallottam, hogy Ericet emlegette? Tud róla valamit?
- Igen… - szinte suttogom, mert a név említése mágikus hatással van rám. Oly annyira hogy elfelejtem egy percre hol is vagyok, kivel is vagyok és mit lenne szabad vagy épp sem.
- Nem… - kapcsolok aztán és hevesen megrázom a fejem, mire arcomba csap a rövid hajam. Ajjj, még nem szoktam meg teljesen. Abbahagyom hát.
- Talán…?
Nem mondhatnám, hogy tudok róla valamit, mert hónapok óta nem beszéltem vele és nem is akarok beszélni. De tudom hogy mindent tűvé tesz, hogy előkerítsen. Mert keres. És most… félek hogy a férfin keresztül van esélye megtalálni. Ez pedig… végzetes lehet.
- Mégis miért érdekel téged annyira?
Kérdezem összeszűkülő ezüstszín szemeimmel. Fürkészem az arcát, a vonásait. Más lett ő is az évek alatt. Mikor láttam utoljára? Már szinte magam sem tudom. Olyan rég, mintha egy másik élet lett volna, mert talán így is van.
- Meglepően sokban hasonlítasz rá…
Közlöm tömören és szárazon, miközben felkapom a borospoharam, melynek mélyvörös színe szépen megbillenve árnyalatot ölt ahogy hátradőlök és iszok egy kortyot. Itt csak száraz borok vannak, kellemesen kesernyés. Olyan, mint a hangulatom.
Karom a másik könyököm alá teszem és tovább fürkészem a néhai halálfalót. Sármos, mint Lestrange, hasonló a magasságuk, a hajszínük is pár árnyalattal térhet el, göndör fürtjei pedig ugyanúgy karakteresen keretezik arcát mint Ericé. Még a borosta is stimmel, a testalkat, az öltözködés… habár talán ennyire világos ruhákat nem venne fel. Egyetlen ellentét a szemük. Eric türkizkékjét szinte senkié nem übereli, és versenyezni sem képes vele. Nem csoda hát hogy összekevertem őket.
Leonard Beckett eladhatja magát Eric kisöcssének ha nagyon akarná. S gondolom nem véletlen itt, Londontól és Angliától távol Toszkána egy eldugott kis városkájában akadok össze vele.

Seeing you here... it's just so Strange

to: Blaire

(https://static.wixstatic.com/media/5bbc41_7fd12820d8d042e9a07fba9a04aea4eb~mv2.jpg) (https://cdn.shopify.com/s/files/1/1663/5725/products/zalto-white-wine-4_530x.jpg?v=1585853063)

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

szett (https://i.pinimg.com/originals/9f/e4/7c/9fe47caee003082a7cd607d2aa94d4e7.jpg)&háttérzaj (https://www.youtube.com/watch?v=411iOnRcjAU)

Úgy vettem észre Blairen, hogy nem igazán örül annak, hogy felismertem, és idejöttem hozzá. De ha már így történt, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd erőt vett magán és tökéletes udvariassággal kezelte a helyzetet. Olyan kifinomultsággal, ami egy aranyvérű, fiatal hölgyhöz illik... Bizony, Montregóként őt is biztosan alaposan kitaníttatták és megnevelték a szülei, s ezekre az alapokra bátran támaszkodhatott még akkor is, ha Lestrange némileg megronthatta őt. Eric-kel kifejezetten közeli cimborák voltunk a halálfaló körökön belül, ami annak is köszönhető lehetett, hogy eléggé hasonlított egymásra a személyiségünk, és közel egykorúak voltunk, ha jól emlékszem, négy év volt közöttünk mindössze. Ennek ellenére olyan bizalmas kapcsolatunk sosem volt, hogy Eric beavatott volna a magánéletébe. Míg ő ismerte Lorient, addig én sosem tudtam, kivel van együtt. Mégis, számomra sosem volt kérdés, hogy szoros szálak fűzik Blairehez, ezt olyan egyszerű jelekből ki lehetett következtetni, hogy amikor szóba került a lány, a tekintete olyan sokatmondóan, vészjoslón villant meg, hogy bárki jól tudhatta, ha egy ujjal is hozzányúlna a lányhoz, az utolsó dolog, amit látna, az Eric arca lenne, no meg egy gyors, zöld villanás. Elég az hozzá, hogy mindig sejtettem, hogy a lány hozzátartozik, s Blaire mostani reakciója, ahogy zavarba jött egykori halálfaló társam említésétől, csak megerősítette eme gyanúmat.
- Igen... Nem... Talán...
"Most akkor melyik?" - kérdeztem volna nyomban vissza, de Blaire megelőzött, ahelyett, hogy kérdezhettem volna, hát tőlem kérdeztek.
- Mégis miért érdekel téged annyira? Ezen el kellett gondolkoznom egy pillanatra.
- Több okból is... először is, nem túl jó szórakozás a régi cimboráim nélkül bujdosni, és jó lenne tudni, ők hogyan boldogulnak a Nagyúr utáni időkben... - vallottam be őszintén.
- De ha az érdekel, eddig nem kerestem őt célzottan, viszont az, hogy itt, a tortellinik földjén botlottam beléd, amint a nevét suttogtad - azt hiszem - kellő okot szolgáltatott ahhoz, hogy rákérdezzek, mi van vele - húzódott ironikus félmosolyra a szám.
- Meglepően sokban hasonlítasz rá - mondta aztán váratlanul, mire egy kicsit meglepődtem, de játékos énem rögtön tudta, miként reagáljak erre. Az előtte heverő másik pohár bor felé nyúltam, s ha nem állított meg a mozdulatban, elvettem.
- Valóban? Ezt bóknak veszem... - mosolyogtam rá még szélesebben. - Nocsak, előre rendeltél nekem? Milyen figyelmes... - nyújtottam felé koccintásra a poharat. - Van kedved inni egyet egy régi ismerőssel? Ne aggódj, innentől az összes kört én állom... - néztem a szikrázó szempárba, amely meglepő módon engem is emlékeztetett valakire... a feleségemre. Akarom mondani, a volt feleségemre... ugyanis éppen két napja küldtem vissza aláírva a válási papírokat Loriennek. Hogy mi lehet vele, különösebben nem érdekelt, annyira meggyűlöltem, amint rájöttem, hogy éveken át becsapott és hagyta, hogy egy ordas nagy hazugságra építsük a közös életünket. Mégis, ahogy Blairre néztem, akaratlanul is megakasztott a hasonlóság... és ráébredtem, hogy valahol mélyen kibaszottul fájt ez az egész, ami történt. Hisz nemcsak Liaht vesztettem el apám miatt, hanem Lorient, és a közös életünket is. Jól belegondolva, nem kevesebb, mint 18 évemet kúrta el egy laza manőverrel az apám.

Őrlődően hosszú az a szívdobbanásnyi idő, mire megszólal. Hangja mély, lágy, dallamos. Szinte már el is felejtettem milyen is az övé.
- Több okból is... először is, nem túl jó szórakozás a régi cimboráim nélkül bujdosni, és jó lenne tudni, ők hogyan boldogulnak a Nagyúr utáni időkben...
Nyelek egyet. Tudom mire gondol Beckett történetesen. Ezek szerint viszont ő nem hallotta a híreket, vagy legalábbis a róluk szóló híreket. Kivárok, és bölcsen is teszem, mert sejtem hogy lesz még folytatás.
- De ha az érdekel, eddig nem kerestem őt célzottan, viszont az, hogy itt, a tortellinik földjén botlottam beléd, amint a nevét suttogtad - azt hiszem - kellő okot szolgáltatott ahhoz, hogy rákérdezzek, mi van vele.
Valahol átkozom magam mélyen belül. Hogy lehettem ennyire ostoba? De a franc se gondolta volna, hogy épp felé viszi a szél azt a halk kis suttogást, amit öntudatlanul ejtettem ki ajkaimon. Talán meg kellene nyugtatnia valahol hogy ahogy ő maga mondta, célzottan nem kereste, de félek hogy ez innentől változni fog és jó részt miattam vagy legalábbis hatásomnak köszönhetően.
Mit tudok hát tenni? Terelni próbálok, hátha célt érek.
- Valóban? Ezt bóknak veszem...
- Inkább sértésnek szántam…
Morgom az orrom alatt a pohárnak, s ezzel kiadom magam meg azt a kellemetlen kis infót, hogy nem… nem szívesen látnám viszont Ericet. Csakúgy, ahogy Leonardot se.
- Nocsak, előre rendeltél nekem? Milyen figyelmes...
- Tévedésbe élsz. Várok valakit…
Hazugság, ordas nagy ráadásul, de … kit érdekel? Valahogy meg kell szabadulnom tőle, ráadásul mihamarabb. S innentől a Toszkánai terveimnek is lőttek. Szívem mélyén sajnálom, hogy ez a vidék kimarad, de tovább kell állnom. Egyszerűen nem kockáztathatok. Miatta nem.
- Van kedved inni egyet egy régi ismerőssel? Ne aggódj, innentől az összes kört én állom...
Hagyom hogy átnyúljon az asztalon és összeérintse a poharainkat. Az üvegek csilingelése a halk olasz zene és a moraj, talán máskor csábítóan andalító lenne, de most a hideg futkos a hátamon. Tudom, hogy Leon veszélyes, legalább annyira ha talán nem jobban mint Strange. Hisz ő még bujkál is, és a ketrecbe zárt, vagy menekülő vad, pláne ha sérült, a legveszélyesebb.
- Nincs szükségem a pénzedre, sem a nagyvonalúságodra.
Szárazon közlöm és leteszem a poharam, de ujjaim közt hagyom a talpát. Még nem nyúlok a rózsafa pálcámért, de bármikor változhat ha úgy tűnik meg kell védenem magam vele szemben.
- Eddig is elboldogultam férfiak nélkül.
Felszegem a fejem és kihívóan tekintek rá. Azt hiszi kell nekem? Tény és való ki tudnám használni, de jelen pillanatban inkább ő akar engem információszerzés céljából. Eltűnődöm hát egy pillanatig majd végül úgy döntök, nagyobb büntetés ha félinformációt tud, semmint hogy a nagy büdös semmit.
Megadom hát neki a kegyelemdöfést aprócska kis gonoszkás mosollyal arcomon.
- Ericet felmentették, csakúgy mint a bátyámat. Talán nem érnek el idáig a hírek? Meglepő….

Seeing you here... it's just so Strange

to: Blaire

(https://static.wixstatic.com/media/5bbc41_7fd12820d8d042e9a07fba9a04aea4eb~mv2.jpg) (https://cdn.shopify.com/s/files/1/1663/5725/products/zalto-white-wine-4_530x.jpg?v=1585853063)

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

szett (https://i.pinimg.com/originals/9f/e4/7c/9fe47caee003082a7cd607d2aa94d4e7.jpg)&háttérzaj (https://www.youtube.com/watch?v=411iOnRcjAU)

A dacos női tekintet, és a hozzátartozó válasz igen kedvemre való. Már kezd derengeni, hogy mit is ehetett a Montrego lányon Eric.
- Inkább sértésnek szántam…
Tettetett szomorúsággal csóváltam meg a fejem ennek hallatán.
- Ó... még csak két perce találkoztunk, és máris sértegetsz? Ezek szerint nem lehetnek túl jó emlékeid rólam... - vetettem fel egy sunyi kis mosolykezdeményt megengedve azért magamnak a végtelenül szomorú ábrázatom mellé. Apró baki. Majd kijavítom.
De itt még nem volt vége, Blaire egyre nyilvánvalóbbá tette, hogy nem élvezi túlságosan a társaságomat.
- Tévedésbe élsz. Várok valakit… - világosított fel ugyanazzal a daccal, ami már az előbb is olyan jól esett, mint egy forró kávé egy fáradt reggelen. Üdítő volt itt ülni - számkivetettként - egy felvágott nyelvű, gyönyörű nő társaságában, aki legszívesebben meg akart volna tőlem szabadulni. Ha valóban hasonlítottam Ercire szerinte, akkor tudhatta, hogy ezzel csak olajat tesz a tűzre... Eszem ágában nem volt továbbállni.
- Tényleg? És kit? Remélem nem egy új lovagot... Eric nem hiszem, hogy örülne neki - néztem kihívóan a szemébe, újat kortyolva a boromból. Semmiképp nem akartam elszalasztani az arckifejezést, amit erre a megjegyzésemre vág majd... Na de a csapások csak sorjáztak tovább és tovább az ő feléről is.
- Nincs szükségem a pénzedre, sem a nagyvonalúságodra - oktatott ki felsőbbrendűen, mire ismét el kellett fojtanom egy mosolyt, ami nem teljesen sikerült.
- Ez nem is volt kérdés. Nekem viszont be kell valljam, hogy szükségem van rád. Egy ideje egyedül múlatom az időt itt, és jól esne egy ismerős arc, akivel elanokdázhatok a régi szép időkről... - húztam elő a cigarettatárcám közben a zsebemből. Szép, antik darab. Kurva drágán vettem, de megérte, nem kérdés. Egy igazi úriember nem lehet meg méregdrága tárca nélkül.
Mivel mugli környezetben voltunk, a hagyományos módon gyújtottam meg a szálat, amibe élvezettel szívtam bele, majd átszellemülten engedtem szabadon a füstöt, természetesen ügyelve arra, hogy ne Blairre fújjam. Ő viszont nem fogta vissza magát, amikor sárkányfüst módjára rám öntötte a fájó igazságot, gonosz mosollyal az arcán.
- Ericet felmentették, csakúgy mint a bátyámat. Talán nem érnek el idáig a hírek? Meglepő…
Amint elhagyták ajkát a szavak, döbbenten felmorogtam, mint az űzött vad, aki találatot kap.
- Hogymi?! - kiáltottam a kelleténél hangosabban, közben jobb híján a borospoháron levezetve a feszültségem, amit sikerült idegességemben szilánkosra törnöm. Azonnal odaszaladt hozzánk egy pincér, hogy feltakarítsa a romokat. A világos ingemnek és nadrágomnak lőttek, a tenyeremből közben kiserkent a vér, és én azon gondolkoztam, hogy a tetves életbe lehet az, hogy őket felmentették, engem meg tovább köröznek... Ugyanazzal a kapcsolatrendszerrel bírtunk, ugyanolyan fokú tetteket követtünk el, és mégis... Nincs más válasz, csak az, hogy:
- Hát akkor mégis csak igaza van a mugliknak, és van Isten... Az az elcseszett seggfej ver engem ennyire - suttogtam döbbenten, magam elé meredve, puszta megszokásként még egyszer beleszívva a közben dekkig égett szálba.

- Ó... még csak két perce találkoztunk, és máris sértegetsz? Ezek szerint nem lehetnek túl jó emlékeid rólam...
Rávághatnám, hogy hát nincsenek is, de ez azért erős túlzás lenne. Azokba a letűnt emlékképekbe, melyeket a másik felemleget úgy szerepel ő bennük mint egy aranyos kiskutya, aki lelkesen loholt Mathias és Eric nyomában. Kedves volt, mindig kedves, túlzás talpig úriembernek nevezni, de illedelmes, és semmit mondó számomra. Meg én is számára. Felszínes ismeretségünket sose szándékoztunk elmélyíteni, Beckettet meg lekötötte Eric elismerésének a kivívása mint én, kislányként. Mert akkoriba az voltam. Lestrange is csak az utóbbi években vette észre hogy míg ő mással, meg más nőkkel fetrengve élvezte az életet és más dolgokkal foglalkozott, idő közben felnőttem, s idő közben még az ártalanságom megvédéséről is lecsúszott. Pech. Inkább nem is mondok semmit sem.
- Tényleg? És kit? Remélem nem egy új lovagot... Eric nem hiszem, hogy örülne neki
Mintha nem érdekelne rántok vállat, mert igazából valójában tényleg nem érdekel. Inkább az zavar hogy Leon azt hiszi, ezzel sakkban tud tartani. Már vele. És valahol talán a lelkem mélyén még tényleg így van.
- Ez nem is volt kérdés. Nekem viszont be kell valljam, hogy szükségem van rád. Egy ideje egyedül múlatom az időt itt, és jól esne egy ismerős arc, akivel elanokdázhatok a régi szép időkről…
Sóhajtva pillantok fohászért az ég felé, de Merlin csak nem segít meg. Még. Dölyfösségem nem csoda ha átcsap inkább támadásba és az orra alá dörgölöm a tényeket. Pláne, hogy Erichez oly hasonlatosan a velem szemben ülő is rágyújt, csak nem pont szivarra. A füst mellettem száll ell, elkerülve engem. Talán nem tudja milyen hatással is van rám valójában. Ebből is látszik… ő csak ócska de egész jól kivitelezett hasonmása Strangenek.
Mathias emlékei, melyet közvetlen a háború után vesztett el pont kapóra jött hogy ne ítélhessék el, s ennek hatására már Eric nyakán is enyhült a hurok. Részleteibe menően nem tudom milyen vádalkut kötött a Wizengamottal, de talán addig jobb nekem…
Eleinte meglepődök Beckett reakcióját, de hamar gunyoros vigyor ül ki bájos arcomra.
- Ó… hogy ez téged ennyire mélyen érint? Ha tudom...
Őstehetségként kapok a szívemhez, mint egy Oscar-díjas színésznő a muglik világában és pillogok rá ártatlanul. Elnézem az asztalon csordogáló bor maradékát, melybők jutott az ingjére, nadrágjára bőven. Aztán vállat rántok és megemelem a sajátom miközben a pincér leszedi az elázott abroszt gondosan ügyelve, hogy az én ruhámon ne essék folt.
- Kár a borért. Egész jó pedig…
Savanyúan vágom a fejéhez a sértést, mert jó borral így bánni vétek. Akárcsak az érzésein nem uralkodni. Mert még ha részeg lenne vagy valami… az mentség lehetne. Beckett ezért is lehetett szar ex-halálfaló. Aki ezt nem képes az elején elsajátítani, az hamar bedobja a törölközőt. Morgós megjegyzésére csak a szemöldököm szalad feljebb úgy a homlokom közepére és kíváncsian várakozva várok hogy kifejtse mire vagy épp kire is gondol egész pontosan. Már ha van kedve anekdotázva az orromra kötni, mert hát ugye… ő akarta a társaságomat nem pedig fordítva.

Seeing you here... it's just so Strange

to: Blaire

(https://static.wixstatic.com/media/5bbc41_7fd12820d8d042e9a07fba9a04aea4eb~mv2.jpg) (https://cdn.shopify.com/s/files/1/1663/5725/products/zalto-white-wine-4_530x.jpg?v=1585853063)

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

szett (https://i.pinimg.com/originals/9f/e4/7c/9fe47caee003082a7cd607d2aa94d4e7.jpg)&háttérzaj (https://www.youtube.com/watch?v=411iOnRcjAU)

Általában véve nem jellemző rám, hogy nyilvános helyen elborul az agyam, de most egyszerűen nem bírtam uralkodni magamon. Mégis hogy a kurva Merlinbe lehetséges az, hogy Montregót és Stranget is felmentették, engem meg továbbra is köröznek?! Képtelen voltam túltenni magam ezen az arcul baszáson... Ők élhették szépen az életüket tovább, tetszeleghettek az aranyvérű megtért báránykák képében. Míg én? Vagy New Yorkban, vagy itt bújdostam, és semmi kilátásom nem volt arra, hogy ez valaha is megváltozik majd. Most, ebben a pillanatban elhatároztam, hogy...
- Ó… hogy ez téged ennyire mélyen érint? Ha tudom.. - rúgott belém még egyszer Blaire. Na, ezt nagyon rosszul tette. Nagyon. Rosszul. Az agyamban egyre növekvő fekete massza ugyanis nem másra, mint rá készült kiömleni, megállíthatatlanul, ahogyan a bor végigcsorgott az abroszon, majd az olasz ingemen.
Kapóra jött a pincér, aki egy pillanatra kitakart engem Blaire látóköréből azzal, hogy leszedte az abroszt. Gyorsan lehajoltam, és a nadrágszáromhoz erősített pálcámért nyúltam, amit magamhoz véve máris jobban éreztem magam. Mikor a pincér odébb vonult, s Blaire újabb beszólására szarkasztikusan felnevettem, elszántam magam a lépésre.
- Incarcerandus collum invisibilia - adtam ki a nonverbális utasítást az asztal alatt Blairre mutatva, mire a velem szemben ülő érezhette, ahogy egy láthatatlan hurok szépen-lassan, de fenyegetően kezdi szorítani a torkát.
- Itt az ideje, hogy engem is tisztára mossanak a régi cimboráim... - sziszegtem felé suttogva. - Minő szerencse, hogy egymásba botlottunk... ebben ugyanis te fogsz nekem segíteni - tettem hozzá, gondolatommal egy árnyalatnyival jobban megszorítva közben a nyaka körül a hurkot.
- Ha nem bánod, akkor majd később eszünk... Nálam... Ne aggódj, remek borválasztékom van... De miről is beszélek? Amíg a felmentő sereg meg nem érkezik, így elég nehéz lenne lenyelned bármit is - szorítottam rá még egy kicsit Blaire nyakára. Az ezüst íriszekbe pillantva megvillant a szememben a régi kegyetlen idők vad parazsa. Biztosra vettem, hogy Blaire most már nem szórakozik olyan jól, mint egy perccel ezelőtt... És ettől kifejezetten jobban éreztem magam. Kedvemre való volt rajta kitölteni a haragomat. Rajta, aki oly fontos volt Eric és Mathias számára is. Szegény, kis Blaire Montrego... Akinek soha életében nem esett semmi komoly bántódása... Aki kedvére élte az aranyvérű gazdag tinédzserek életét... Most első kézből tapasztalhatja meg a Beckettek bosszúját.
Bár a tervem teljesen spontán volt, így némi rizikó azért volt benne, nem tehettem mást... Jól tudtam, hogyha foglyul ejtem Blairet, és erről tájékoztatom az én drága ex-halálfalótársaimat, azok bármit megtesznek, cserébe azért, hogy szabadon engedjem a Montrego lányt. Mathias sosem hagyta volna, hogy bántódása essék a húgának, Strange pedig... ölni tudott volna ugyanezen okból. Szerencsére a villám nem messze volt innen, és már elvégeztem rajta a legerősebb védőbűbájokat. Liah foglyul ejtése után ez már egyenesen rutineljárás lesz. Sőt, még könnyebb dolgom is lesz, mivel itt nem köröztetettek, és ha jól sejtettem, Blaire eltűnése sem tűnt volna fel senkinek pár óra urán. Így nem volt más hátra, mint...
- Nos, indulhatunk? - rejtettem a pálcám a zakóm alá, miközben szépen-lassan felálltam, indulásra készen.

Óvatlan, ostoba és gyanútlan vagyok. Inkább elhumorizálok Beckett dühén semmint komolyan venném és ez hiba. Nagy hiba. Akárcsak az hogy ezüstszín tekintetem eljátszik a sürgölődő pincéren és így még csak esélyem sincs észrevenni az ártást, amit az asztal alatt rám vetülő pálca felém villanva kiad. Csak mikor a pincér már végzett és hátat fordít nekem érzem a nyakamra tekerdő, láthatatlan kígyókat. Szorítanak, egyelőre még csak szelíden, de…
- Itt az ideje, hogy engem is tisztára mossanak a régi cimboráim... Minő szerencse, hogy egymásba botlottunk... ebben ugyanis te fogsz nekem segíteni!
Ahogy a szavak elhagyják száját a páni félemem utat tör hiába nem szeretném. Nem csak a nyakamon erősödő szorítás hatására vagy az éltető oxigén egyre nagyobb hiába miatt… lelkembe a szavai döfnek kést. Nem akarom hogy akár a bátyám, akár Eric tudomást szerezzen a hollétemről, és a megmentésemre se akarom hogy siessenek. Valahogy… tudom… magamnak kell megoldanom ezt a slamasztikát, amibe belemásztam. Na de hogyan?
- Ha nem bánod, akkor majd később eszünk... Nálam... Ne aggódj, remek borválasztékom van... De miről is beszélek? Amíg a felmentő sereg meg nem érkezik, így elég nehéz lenne lenyelned bármit is
Krákogva vállat vonok jelezve neki, hogy kurvára mindegy és ha menni akar hát menjünk. Az az érzésem hogy jobban járok ha engedelmesnek tűnök a szemében… addig mindenképp míg a nyakamat gúzsba köti az ártással. Csak hangos székcsörömpöléssel állok fel, remélve hogy ezzel is a frászt hozom rá ha már egy ilyen beszari patkány aki csak a haragból és keserűségből épít várat.
Nem emlékszem, hogy valaha ilyennek ismertem volna, de ki tudja mit nyomott rá a sok év és ezek szerint a bujkálás. Szavaiból nyilvánvaló hogy vele rohadtul nem volt kegyes a sor…
Arcom rezzenéstelen, mint egy szép kőszobor csak pillantásom rideg. A torkom bár a láthatatlan kéz rásimul most nem fojt olyan erősen. Hagyom hogy a férfi kimagyarázza a pincérnél a dolgot és csak egy kedves mosolyt villantok feléjük. Sajnálom a bort, de kénytelen vagyok ott hagyni. Csak néma átkozódások közepedte lépek a másik mellé és karolok belé mintha… mim is lenne?
Szeretőm? Barátom? Vőlegényem? Randipartnerem?
Csakhogy a valóság ettől sokkal zordabb és sötétebb… mert Beckett nem más mint a fogva tartóm. Várom hova is visz, merre irányít. Nálam van a rózsafa pálcám, de addig nem használom míg nem muszáj. Egyszer, egyetlen egyszer nézek rá, bele a szemeibe, amiből csak a mohó akarást olvasom ki.
A fejem rázom meg, mert tudom hiába mondanék bármit is. Szavak úgyse jönnek ki a torkomon, és azok meggyőző ereje vajmi keveset ér neki. Üzenek hát a tekintetemmel, a gondolataimmal. Azzal hogy ez nem fog neki összejönni és jobb ha letesz róla.
Ha fogva tart és zsarolni kezdi bármelyiküket… talán Mathias még életben is hagyná, de Lestrange…
Vagy ennyire ostoba vagy ennyire megunta az életét. Nem tudom eldönteni melyik a kettő közül.

Seeing you here... it's just so Strange

to: Blaire

(https://static.wixstatic.com/media/5bbc41_7fd12820d8d042e9a07fba9a04aea4eb~mv2.jpg) (https://cdn.shopify.com/s/files/1/1663/5725/products/zalto-white-wine-4_530x.jpg?v=1585853063)

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

szett (https://i.pinimg.com/originals/9f/e4/7c/9fe47caee003082a7cd607d2aa94d4e7.jpg)&mood (https://www.youtube.com/watch?v=9KSVY3ojc3U&list=PLtftT1Xp1HWE2dy7yJq7d6imYMSnZZRK_&index=33)

Hogy végleg elment a józan eszem, vagy csak pillanatnyi rövidzárlat történt az idegpályámon, nem tudhattam biztosan. De volt egy erős tippem, hogy az előbbi eset állt fent. Amióta történt, ami történt Liahval a Nott kúriában, nagyon, de nagyon nem voltam rendben. Toszkána idilli környezete - no meg jobbnál jobb borai - csillapítottak az idegrendszerem csikorgásán valamelyest, de azt nem állíthatnám, hogy helyrehoztak volna.
Ezért lehetett, hogy amikor Blaire benyögte a tényállást Montregóról és Strangeről, én ösztönösen beadtam az all int. Ó, igen, baby...
Most tényleg úgy éreztem, hogy nincs az égegyadta világon semmi vesztenivalóm. Száműzetésben éltem Toszkánában, elváltam a hazug ribanctól, aki megkeserítette az életem, és...reménytelenül, nihilbe süllyedően szerettem egy nőt, aki nagy valószínűséggel nem tartott másnak, mint beteg pszichopatának. Nem beszéltünk Liahval, mióta magamra hagyott abban a szánalmas állapotomban, és jelenleg nem éreztem magam késznek még egy megaláztatásra az elkövetkezendő örökkévalóságban, szóval... Az esélytelenek teljes nyugalmával és élvezetével láttam neki annak a póker játszmának, ami teljesen spontán módon röppent ki a kis szürkeállományomból.
A pincér meglepett pillantására gyorsan megfeleltem a busás mennyiségű borravalóval, s úgy látszott, Blaire tökéletesen érti a helyzetet és a dolgát, mert igen profi és engedelmes módon karolt belém. Mmmm.... Ezt már szeretem...
Kárörvendő mosollyal pillantottam végig magunkon az étteremmel szemben lévő ruhaüzlet kirakatában. Szépen néztünk ki együtt... mintha csak...
- Nézd - biccentettem a kirakat felé, hogy Blaire is odanézzen. - Olyan jól mutatunk, mint a friss nászutasok - nevettem fel halkan, őrülten. Majd tovább vezettem a közeli kis zsákutca felé partneremet, hogy aztán egy minutum alatt kámforrá váljunk, és a villám halljában találjuk magunkat. A hurkon lazítottam egy kicsit gondolatban, hogy kicsit otthonosabban érezze magát nálam, de azért nem szedtem le teljesen Blaire-ről. Azt akartam, tudja, hol a helye.
- Nos, ez lenne az én szerény hajlékom. Nézz körbe nyugodtan. Én egy kicsit elvonulok a dolgozószobámba, hogy elintézzek néhány fontos baglyot... - mosolyogtam rá negédesen.
- Végy egy forró fürdőt, vagy amit akarsz... aztán megvacsorázunk - közöltem vele a programtervet, majd a nappalin át bementem a dolgozószobámba, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Teljes nyugalomban ültem asztalhoz levelet írni, azzal a biztos tudattal, hogy Blaire semmilyen módon nem tud kijutni a villából, erről már korábban gondoskodtam, a saját védelmem érdekében. Rajtam kívül se ki, se bejárás nem volt lehetséges innen más számára, ahogyan bárminemű vészjelzés vagy üzenet sem hagyta el a falakat.

"Eric... van nálam valami, ami úgy vélem, igen becses a számodra. Ha kész vagy bármi áron visszaszerezni, ezüst szempár jeligére válom a válaszod. A részleteket megbeszéljük. L."

A megszólítás kivételével ugyanezt a szöveget továbbítottam Mathiasnak is azonnal, majd a baglyok távolodó sziluettjét elégedetten szemlélve rágyújtottam.

- Nézd. Olyan jól mutatunk, mint a friss nászutasok
Ő is észreveszi a kirakat visszatetsző üvegébe, amit én magam is felfedezek. Normál esetben ez egy bók kellene hogy legyen, de nyakamban a bűbáj láthatatlan kötelével inkább sértésnek hat. Azt hiszi van esélye nálam? Lestrange is megfürdött a makacsságával, az uralkodási vágyával. Nem véletlen hagytam el és kezdtem véget nem érő menekülésbe előle. Ha Beckett van olyan naiv, márpedig láthatóan van, hogy azt higgye, neki több esélye van… régen rossz és ostoba. Ilyenkor mindig felötlik bennem a kérdés hogy hogy tudtak ezek halálfalóként életben maradni hosszú már-már nyomasztó éveken keresztül, de talán a szerencsés véletlenek összjátéka. Beckett esetében meg aztán pláne.
Csak egy flegma, undorodó fintort vágok a szavaira és hagyom hogy az egyik sötétebb és kihaltabb utcába invitálva egy halk kis pukkanást követően már az ő vityillójába kerüljünk. Meg se kísérlek szökni… egyelőre. Jobban járok ha elaltatom ilyen vagy olyan esetleg amolyan módon a gyanúját.
Talán tudja, hogy innen nincs sok opcióm kereket oldani s meglehet ezért old egy kicsit a láthatatlan fojtáson, de bárhogy is legalább egy fokkal komfortosabban tudok szemlélődni. Maga a ház gyönyörű, tágas terek világos színek uralják. Csak a sunyi, jóképű alak ravaszkás pillantása és jelenléte rontja el a légkört, bár ezt sem kell sokáig eltűrnöm, mert már önmagától felajánlja a távozást.
- Nos, ez lenne az én szerény hajlékom. Nézz körbe nyugodtan. Én egy kicsit elvonulok a dolgozószobámba, hogy elintézzek néhány fontos baglyot...
- Csalódni fogsz Beckett! Nem fognak neked segíteni.
Azt nem teszem hozzám hogy értem nem jönnek, mert biztos vagyok benne hogy kapva kapnak az alkalmon, már ha a bagoly egyáltalán célt ér. Amilyen vihar van a csatornán és Nagy-Britannia körül nem gondolom hogy egyetlen madár is átverekszi magát a kialakult és hetekig elhúzódó ciklonon meg annak hatásain. De próbálkozni lehet…
- Végy egy forró fürdőt, vagy amit akarsz... aztán megvacsorázunk
Láthatóan Beckettet nem zavarja sem a természeti probléma sem az én ellenzésem, így inkább dirigálva elvonul.
- Kár hogy elment az étvágyam…
Vetem oda foghegyről unottan és miután bezárul mögötte az ajtó a nyakamhoz kapok. Nincs ott semmi, de érzem hogy a bűbájt nem szüntette meg teljesen. Valahogy meg kell szereznem a pálcáját vagy elérnem, hogy ő maga vessen véget, aztán alternatív menekülési útvonalat is találnom kellene. Mert én aztán nem várom meg sem Ericet sem Mathiast…
Ezekkel a sötét és vészterhes gondolatokkal sétálok be a nappaliba. Csupa hétköznapi tárgy köszön vissza rám. Kedvem lenne a kandalló polcán lévő csecsebecséket széttörni, de nem célom jobban feldühíteni Leonardot, mert láthatóan nem kifizetődő így nem nyúlok semmihez. A nappali közepén összefonom a karom magam előtt és megdörzsölöm két oldalt hogy ne fázzak annyira. Nincs hideg én mégis úgy érzem mintha egy dementor kísértene. Elmélázva nézek ki a tájra, mely festői szépségű és egy pillanat után egy majd még egy másik madár távolodó alakja tűnik fel az égen.
Hát csak elküldte. Ostoba butykornyál…
Apró sóhajjal fordulok el és lépek a zongora mellé. Egy hosszú percig csak a lehajtott fedél felett remegnek az ujjaim, majd végül felemelem azt hogy előtűnjenek a fehér és fekete billentyűk.
Mathias sokkal tehetségesebb volt ebben is mint én mégis jól esik valami megszokottat, ismerőst köszönteni az eddigi új, ismeretlen hónapok óta gyűrűző életemben. Ahogy a dallamot ösztönösen kezdik el játszani ujjaim úgy nyugszom meg fokozatosan. A végén még arról is megfeledkezem egy percre hogy kinek a házában vagyok és miért. Csak a szúrós pillantása, ami a vesémig lát késztet nagy sokára megállásra.

Seeing you here... it's just so Strange

to: Blaire

(https://static.wixstatic.com/media/5bbc41_7fd12820d8d042e9a07fba9a04aea4eb~mv2.jpg) (https://cdn.shopify.com/s/files/1/1663/5725/products/zalto-white-wine-4_530x.jpg?v=1585853063)

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

szett (https://i.pinimg.com/564x/7e/1d/bd/7e1dbd397366732011d5260a820a46bf.jpg)&háttérzaj (https://www.youtube.com/watch?v=411iOnRcjAU)

Gyors átöltözést követően elégedetten tértem vissza a nappaliba, azzal a biztos tudattal, hogy Mathias és Eric nem fogja félvállról venni a levelemet. Hogy melyikük dönget hamarabb az ajtómon, hogy megmentse az elrabolt királykisasszonyt, nem tudhattam, és igazán nem is számított. Csak az érdekelt, hogy minél előbb történjen meg... Immáron három és fél éve éltem száműzetésben és bár nem akaródzott visszaköltöznöm a koszos, szmogos, ködös Londonba, ezzel is úgy voltam mint minden mással az életemben... Ha nem kaphattam meg valamit, akkor megevett a fene utána, mint ahogy Liahért roxfortos korunkban... Ő volt az én "elérhetetlen" húgom, a tiltott gyümölcs, ha úgy tetszik, akit a szüleim rosszallása miatt alap esetben sosem kaphattam volna meg... Az iránta érzett szerelem és vágy végül erősebbnek bizonyult, de a sors kifürkészhetetlen útjai mégsem rendeltek nekünk élethosszig tartó boldogságot. Hogy baszná meg a sors...
A zongora szó volt az, ami megállított a mozdulatban, nem akartam megzavarni Blairet, aki egészen lenyűgözően látszott. Ez annyira nem lepett meg, volt valami művészi a vonásaiban és a hanghordozásában is, ami a régi idők hölgyeit idézte elő számomra. Hiába is, aranyvérű volt, és ekképpen nevelkedett. Ezt nem lehetett letagadni.
Direkt csendben voltam, hogy ne zavarjam meg a muzsikát, de megérezhette a jelenlétem, és egyszer csak elhallgatott a keze alól kirepülő dallam. Mikor rám pillantott, ünnepélyesen mosolyogva érintettem össze két tenyerem, háromszor, lassan, hangosan.
- Brava, brava! - adtam hangot tetszésemnek, majd az étkező felé intettem.
- A vacsora tálalva... mehetünk? - kérdeztem izgatottan, teljességgel feledve, hogy korábban azt mondta, elment az étvágya. Ha hajlandó volt követni, annak rendje és módja szerint kihúztam neki a széket, majd betoltam alá, ahogy úriembereknél szokás. Végtére is az voltam, egy úriember, azzal a kis nüansznyi eltéréssel, hogy esélyesen megőrültem kissé... Ha helyet foglaltunk, szedtem magamnak a finom előételekből, olivabogyóból, válogatott sajtokból, sonkákból és szalámikból, no meg friss salátából és kenyérből. Szerettem az olasz kultúrát és a gasztronómiát, sok tekintetben nem is választhattam volna ideálisabb búvóhelyet, de hiába élveztem bizonyos napokon a dolce far niente életérzést, más, komorabb napjaimon kénytelen voltam mégis szembesülni vele, hogy a börtön az börtön, akármilyen szép köntösbe is öltözteti az ember. Pálcaintéssel kinyitottam a fehér és vörös bort is az asztal közepén, majd előzékenyen rákérdeztem:
- Melyiket óhajtod? - s ha választott, lebegtetéssel öntöttem is a poharába a mennyei nedűből, ha nem kért, akkor csak magamat szolgáltam ki. A laza, könnyed fehérbor kifejezetten jól illett derűs, - gyanúsan derűs - hangulatomhoz, majd ahogy az első korty után az asztal lapján foglalt helyet ismét a kristálypohár, Blaire ezüstjeire emeltem kék íriszeim.
- Na és mesélj, mivel múlatod az időt a Roxfort óta? Csak nem világkörüli úton vagy, hogy tágítsd a látásmódod, mielőtt beszippant a nagybetűs élet? - kérdeztem csevegő hangon, pálcaintéssel eltüntetve a mágikus hurkot a nyaka körül, hogy vendégem igazán komfortosan érezhesse magát.

Nem célom lenyűgözni Beckettet, de úgy tűnik akarom-e vagy sem megtörténik magától. Legalábbis a taps és a gratuláció ezt sugallja. Rosszalló, méregető pillantással fordulok felé. Most hogy újra megjelent megint érzem a láthatatlan kötél fojtását. Nem erősen, de jelentőségteljesen. Szusszantva csapom le a zongora fedelét és állok fel mellőle. Nem lépek el rögtön tőle, fél kezem a lakkozott felületen hagyom.
- A vacsora tálalva... mehetünk?
- Már említettem, hogy elment az étvágyam.
Szívem szerint hozzá tenném még azt is hogy tőled, de inkább csak csendbe burkolózva lassú, elkínzott léptekkel követem. Gondolom más alternatívát úgyse hagy, és amilyen kiszámíthatatlan személyiség még képes erőszakhoz is folyamodni. Legalábbis, ugyanolyan könnyen kinézem belőle mint Lestrangeből. Meg hát láttuk be a felszíni műmájer modor sötét belsőt takar.
Engedelmesen, egyenes háttal ülök le miközben ő elszórakozik a borral s bár a jókedve nem akar tovaillanni, rám egyszerűen nem ragad rám. Csak lesújtó pillantással illetem újra meg újra.
- Melyiket óhajtod?
- Vöröset, hogy újra leöntselek vele, ha kell.
Közlöm végül szenvtelenül, bár torkomban dobog a szívem mit is reagál majd erre a pimaszságra. Megüt talán? Lenne hozzá mersze? Vagy esetleg kinevet az újabb provokáción? Nem tudom, de a feszítő érzés azt sugallja, nem tanácsos piszkálnom az idegeit. Azokat valószínű nem tudja olyan könnyedén helyre rakni mint a borfoltos ingjét és gatyáját kitisztítani.
- Na és mesélj, mivel múlatod az időt a Roxfort óta? Csak nem világkörüli úton vagy, hogy tágítsd a látásmódod, mielőtt beszippant a nagybetűs élet?
Torkot köszörülök, pláne miután a pálcája mozdulatsorára elernyed a szorongató érzés. Mély sóhajjal dőlök hátra a széken és mérem fel. Eddig nem ismertem ki, ostoba módon el is bíztam magam. Résen kell lennem, hogy mégis mennyi információt adok ki magamról, az utazásaimról vagy akár a múltamról, mert láthatóan Leonard minden opciót és felkínálkozó lehetőséget megragad. Mondjuk… ez éppenséggel még jól is jöhet ki, már ami az esetleges szökési lehetőséget jelenti ebben az esetben.
- Mondhatjuk így is, hogy látásmód tágítás. De éppenséggel ez csak részigazság.
Vállat vonok és kivárok. Direkt csinálom ezt, fel akarom csigázni. Ujjaim közé veszem szelíden a nagy, öblös borospoharat és megforgatom benne könnyeden a vérvörös nedűt. Illata erős, fűszeres, könnyen fejre áll az ember… ha nem figyel oda. Szinte így is érezni a napsütötte dűnék aromás zamatát.
- Valójában menekülök, akárcsak te magad. De én a múlt elől, a bátyám elől és Lestrange elől. Úgyhogy rettentően örülök, hogy üzentél nekik. Igazán kedves tőled.
Cinikusan csapom le az asztalra a kezemben lévő játékszert és nézek rá haragvóan.
- Pedig ha nem fojtogattál volna a kis hurkoddal, lehet jobb ajánlatot is kaphattál volna mint egy vesztegetés utáni sóvárgó remény a szabadságodért, ami ezzel még távolabb löktél magadtól garantáltan.
Igen, szívem szerint nyíltan az arcába köpném mennyire ostoba is, de hülye azért én sem vagyok. Felállok, mert egyszerűen undorodok a gondolattól hogy a levelei talán célba érhetnek és talán tényleg itt lelhetnek a többiek.
- Én próbáltam szólni…
Jegyzem meg csendesen, majd nagy sokára rá emelem a tekintetem. Összefont karral várok.
- Nos, gondolom el nem engedsz, szóval mutasd meg hol pihenhetek ma este.

Seeing you here... it's just so Strange

to: Blaire

(https://static.wixstatic.com/media/5bbc41_7fd12820d8d042e9a07fba9a04aea4eb~mv2.jpg) (https://cdn.shopify.com/s/files/1/1663/5725/products/zalto-white-wine-4_530x.jpg?v=1585853063)

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

szett (https://i.pinimg.com/564x/7e/1d/bd/7e1dbd397366732011d5260a820a46bf.jpg)&háttérzaj (https://www.youtube.com/watch?v=411iOnRcjAU)

Nem foglalkoztam vele különösebben, hogy Blaire adta a sértődöttet... Felőlem a hattyú halálát is elbalettozhatta volna, az sem hatott volna meg. Így amikor a bor kapcsán szemtelenkedett velem, csak mosolyogva felszaladt az egyik szemöldököm. Szórakoztatott a duzzogása... olyan volt, mint egy elkényezetett kislány, aki nem kapja meg, amit akart. És ez tetszett...
- Mondhatjuk így is, hogy látásmód tágítás. De éppenséggel ez csak részigazság - válaszolta aztán, mire kíváncsian ránéztem, de nem kérdeztem rá, hogy mire is gondol pontosan... Valahogy éreztem, hogy úgyis mindjárt elmondja... Az éttermi szóváltásunkból már látszott, hogy szeret konfrontálódni és beszólogatni, és ez most sem volt másképp.
- Valójában menekülök, akárcsak te magad. De én a múlt elől, a bátyám elől és Lestrange elől. Úgyhogy rettentően örülök, hogy üzentél nekik. Igazán kedves tőled - dühöngött a poharat az asztalra csapva, amire újabb szarkasztikus mosoly jelent meg az arcomon.
- Ezek szerint, még jobb a helyzet, mint hittem... - kortyoltam bele a borba, szemtelen tekintetemet belefúrva az övébe. Ezúttal rajta volt a sor, hogy rákérdezzen, mégis hogy értem ezt... Akár megtette, akár nem, én hamarosan felvilágosítottam:
- A levelemben ugyanis nem közöltem az ittléted részleteit... Ergo... Ha Eric vagy Mathias megkapja a levelem, még hálás is lesz nekem, amiért megtaláltalak... Majd előadom, hogy kedélyesen elcsevegtünk, amikor te botor módon elárultad, hogy előlük menekülsz, mire én - mint régi, hűséges jó barátjuk - kegyeskedtem kézre keríteni nekik az elveszett báránykájukat... - nevettem fel jóízűen, gonosz csillogással a jégkék íriszekben.
Amit ezek után mondott, veszett pálca hegye volt már csupán. Ahogy felpattant az asztaltól, dühösen morogva teremtettem hát le.
- De sietős valakinek... - néztem rá villámló tekintettel. - Ülj le! - parancsoltam rá ellentmondást nem tűrően, s ha esetleg nem engedelmeskedett, hát pálcaintéssel visszavarázsoltam a hurkot a kecses kis nyakára... Úgy látszik, nem tanult még az előzőekből eléggé...
- Mindennek eljön a maga ideje... Erőltesd meg magad, és várd ki türelmesen, amíg megvacsorázom... aztán rá is térek a lényegre... - folytattam kimérten, majd egy-két falat után félretoltam a tányérom, és leöblítettem a finom falatokat pár korty borral. Aztán néztem csak újra a szemébe.
- Hogy lásd, milyen kegyes vagyok, bukott helyzeted ellenére hajlandó vagyok alkut ajánlani neked... Két feltétellel... - intettem felé a tiszafa pálcával. - Az egyik mindössze ennyi - nyisszantottam le egy pillanat alatt egy kis tincset a hajából, ami a bordó, damaszt-terítőn landolt. Ez tökéletesen elegendő lesz a százfűlé főzethez, amivel majd megtévesztem a címzetteket, ha ez a forgatókönyv élesedne...
- A másik pedig... Hogy kitálalsz nekem szeretett bátyád, és mostohabátyád viselt dolgairól, különös tekintettel az ellenük felhozható bizonyítékokra... Hogy legyen aztán mivel zsarolnom őket helyetted... Vagy várhatsz a felmentőseregre... - hagytam kis hatásszünetet, majd elégedetten mosolyogva, csak úgy félvállról hozzátettem:
- Ennek fényében alakul majd az is, hogy itt kell töltened az általad oly várva-várt éjszakát, vagy sem...

Talán hiba elmondanom a valódi tényállást, de úgy vagyok vele célszerűbb nem zsákba macskát adnom. Ki tudja mit tett az ételbe az italba, egy pohár vízbe is lehet egy csepp Veritas szérum és olyat mondok akkor, amit aztán végképp nem akarok. Jobb ha készségesnek lát információgyűjtés céljából. Nem csoda ha önelégülten bájolgó képpel ücsörög és a megnyert csatán vigad. Sebaj, a háború vége még messze van…
- Ezek szerint, még jobb a helyzet, mint hittem.. A levelemben ugyanis nem közöltem az ittléted részleteit... Ergo... Ha Eric vagy Mathias megkapja a levelem, még hálás is lesz nekem, amiért megtaláltalak... Majd előadom, hogy kedélyesen elcsevegtünk, amikor te botor módon elárultad, hogy előlük menekülsz, mire én - mint régi, hűséges jó barátjuk - kegyeskedtem kézre keríteni nekik az elveszett báránykájukat...
Erre kénytelen vagyok felkacagni. Olyan ostoba, hogy az már lassan tényleg átcsap fizikai fájdalomba.
- Te komolyan azt hiszed hinni fognak neked? Velem ellentétben?
Az önelégült vigyor egyszerűen nem tűnik el az arcomról, pedig tudom hogy ezzel megint csak felbőszítem.
- De sietős valakinek... Ülj le!
Parancsolja rögvest immár kevesebb magabiztossággal de annál több határozottsággal. Összefonom a kezem magam előtt és az asztalnak támaszkodom. Fél szemöldököm felszalad a homlokomra, miközben hitetlenkedve pillantok rá.
- Hát így kell viselkedni egy hölggyel szemben?
Seggfej… gondolom magamban, de a jelzővel nem minősítem mert még a végén olyat tesz, amit maga is megbán és becses tulajdona fogja bánni amit vagy én magam intézek el, vagy Mathias vagy meglehet Eric. Lassan, kimérten ülök vissza magamtól, hogy ne higgye azt, nem tud uralkodni felettem. Kontrollmániás marha.
- Mindennek eljön a maga ideje... Erőltesd meg magad, és várd ki türelmesen, amíg megvacsorázom... aztán rá is térek a lényegre...
- Jó lenne, mert rohadtul untatsz…
Közlöm flegmán, és ha eddig nem hát most újra érzem a szorítást a nyakam körül. Mind egy így legalább elillan a késztetés, hogy igyak a borból, ami megint csak rám várva ott pihen egy karnyújtásnyira. Viszket a tenyerem hogy Beckett képébe öntsem, meg is érdemelné, de inkább arra figyelek mit akar ebből az egész kusza kis elrablásból kihozni. A szabadsága megvásárlásán kívül.
- Hogy lásd, milyen kegyes vagyok, bukott helyzeted ellenére hajlandó vagyok alkut ajánlani neked... Két feltétellel… Az egyik mindössze ennyi.
Meglepetten hőkölök hátra, mert ahogy közelebb hajol a pálcával a kezében azt hiszem hirtelen meg akar csókolni, de csak egy hajtincset lop az amúgy sem túl hosszú fürtjeimből. Mérgesen meredek rá, a nyakam fojtó kötél szelíd szorításában.
- A másik pedig... Hogy kitálalsz nekem szeretett bátyád, és mostohabátyád viselt dolgairól, különös tekintettel az ellenük felhozható bizonyítékokra... Hogy legyen aztán mivel zsarolnom őket helyetted... Vagy várhatsz a felmentőseregre... Ennek fényében alakul majd az is, hogy itt kell töltened az általad oly várva-várt éjszakát, vagy sem...
Morcosan szusszantok egyet, miközben hátra dőlök hogy minél távolabb kerüljek tőle.
- Még lehet meg is tenném ha kényelmesen tudnék beszélni. Egy kalitkába zárt madár se fog neked dalolni.
Makacsul nézek el mellette ki, a toszkán tájra. Szép, idilli, talán élvezhetnék is itt pár napot… ha nem Leonarddal lennék összezárva, aki nem csak kinézetre de viselkedésben és őrültségben is oly kísértetiesen hasonlít szerelmemre.
- És… nem a mostohabátyám. Elég perverz még a gondolat is.
Bár van olyan közel hogy az legyen, hála Merlinre sose kerültem a Lestrange famíliához rokonságilag közelebb. És így utólag rájöttem, pont így a legtökéletesebb.

Seeing you here... it's just so Strange

to: Blaire

(https://static.wixstatic.com/media/5bbc41_7fd12820d8d042e9a07fba9a04aea4eb~mv2.jpg) (https://cdn.shopify.com/s/files/1/1663/5725/products/zalto-white-wine-4_530x.jpg?v=1585853063)

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

szett (https://i.pinimg.com/564x/7e/1d/bd/7e1dbd397366732011d5260a820a46bf.jpg)&háttérzaj (https://www.youtube.com/watch?v=411iOnRcjAU)

A nevetésére végigborzongtam a gernicem mentén... Az egy dolog, hogy szórakoztatott a szemtelensége, de volt egy határ, amit nagyon nem volt jó ötlet átlépnie...
- Te komolyan azt hiszed hinni fognak neked? Velem ellentétben? - tette fel a magától értetődő kérdést, mire kénytelen voltam még jobban felvilágosítani, szorult helyzetéről.
- Van az az imperio, amivel megtévesztjük őket... - utaltam rá, hogyha eljön az idő, nem fogom vissza magam. Mint azt vallottam, a cél szentesíti az eszközt... a legtöbb esetben, így ebben is.
- Hát így kell viselkedni egy hölggyel szemben? - kérte ki magának, amikor parancsolgatni kezdtem. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy talán tényleg nem ártana hangnemet váltanom vele szemben, elvégre nem ő tehetett arról, hogy immár három és fél éve szökevényként éltem, az utóbbi hónapokban mindezt megspékelve a teljes magánnyal. Na jóó... ez nyilvánvalóan túlzás azért a részemről, hisz az ágyam sosem hűlt ki, ha nem akartam, de kénytelen voltam évek óta nélkülözni Mitch társaságát, elveszítettem a nyolc év alatt felépített tökéletes életemet Lorral, és egyre inkább úgy tűnt, hogy esélyem sincs arra, hogy újra boldog legyek Liah-val, aki valami érthetetlen módon leállt azzal a szánalmas Belbyvel, aki sehogy sem érhetett fel hozzá...
Elég az hozzá, mindezt a keserűséget és sértettséget most Blaire-en és a családján készültem kitombolni. Mert valakin muszáj volt... Ráadásul ő sem könnyítette meg a saját helyzetét azzal, hogy folyamatosan beszólogatott. Talán ha unalmasabb társaság lett volna, nem élveztem volna ennyire a foglyul ejtését, de - szerencsétlenségére - emberemre akadtam benne, és addig készültem húzni az agyát, amíg csak lehetséges. Arra, hogy ő unalmasnak találja személyemet, csak egy megvető félmosollyal reagáltam.
Bármennyire is élveztem ezt az adok-kapokot, az időm az véges volt, már ami Montrego vagy Strange megérkezését illeti, ezért is tértem rá az alku részleteire. A finom anyagon landoló selymes fürtök megmosolyogtattak... Szívesen szakítottam le volna mást is... de szinte biztosra vettem, hogy ezt Eric már régesrég megtette...
Blaire - várakozásomnak megfelelően - nem utasította el rögtön a lehetőséget. Okos lány... gondoltam ismét. Azért ahhoz, aláírom jogosan, ragaszkodott, hogy kényelmesebb körülmények között adja ki az érintetteket.
- Parancsolj! - tüntettem el ismét lusta mozdulattal a hurkot. Majd pár lépést hátrálva, pálcámat továbbra is következetesen rászegezve hallgattam a mondanivalóját, melyben kikérte magának a kapcsolati státuszát régi cimborámmal. A tiszafa pálca izgatottan remegett meg a kezemben. Le sem tagadhattam volna, mennyire hiányzott már ez... Uralkodni valaki felett, és a végletekig kihasználni a saját céljaim elérése érdekében... Ez a rég átélt, de sosem feledett, mámorító érzés kissé kezdett a fejembe szállni, de próbáltam higgadt maradni, tudván, botorság lenne most alábecsülni a boszorkányt. Semmiképp nem szándékoztam az ő hibájába esni.
- Pardon... Akkor fogalmazzak inkább úgy, hogy az exszeretődről? - kérdeztem vissza, kihívó villanással a tekintetemben. - Mindegy, hogy nevezzük... Az időd így is-úgy is gyorsan pereg... Tik... Tak.. - tettem hozzá szórakozottan.

- Van az az imperio, amivel megtévesztjük őket...
Utálkozva nézek Beckettre. Talán helyes lenne, talán bele is szerethetnék könnyedén ha nem ismerném a múltját és nem látnám a jelenét. Azt a megkeseredett, mindenkin átgázoló saját önös céljai megvalósításáért mindenre képes gazembert, aki valójában. És amit nem is akar előttem leplezni sem. Talán a hosszú évek nyomják rá a bélyeget, és hiba elítélni emiatt, mégis könnyedén megteszem. Legalább annyi haszna van az egésznek, hogy újra eltűnik a körém hurkolódó bűbáj, reményeim szerint végleg mára.
Nyelvem hegyén van hogy csak ezzel az egy pálcájával tud zsonglőrködni, de inkább nem adok táptalajt az amúgy is kényes kettősünknek. Inkább csak fészkelődök kicsit a székben hogy kényelmesebb legyen ha már kénytelen vagyok az amúgy kényelmetlen társaságát élvezni.
- Pardon... Akkor fogalmazzak inkább úgy, hogy az exszeretődről?
Bólintottam. Végtére is, ez megfelelt a valóságnak. És legalább Leonard is tisztában volt vele hogy ha hozzám mer nyúlni akár egyetlen ujjal is, hát Erik garantáltam az egész kezét de még a férfiasabbik részét is meg fogja etetni vele.
- Ennyire félsz talán tőlem? Vagy csak azzal a kezedben érzed magad férfinak?
Pillantok a kezében lévő varázspálca felé, majd sóhajtva hajtom hátra a fejem és bámulom a plafont egy pillanatig. Annyira szánalmas hogy a megalomániás hataloméhég mellett egyedüli fegyverük a két pálcájuk és slussz…
- Mindegy, hogy nevezzük... Az időd így is-úgy is gyorsan pereg... Tik... Tak..
Kuncogok kicsit és újra rá pillantok. Magabiztosság ül ki megint arcomra.
- Nos, ez rólad is elmondható. Ha imperiot hajtasz végre rajtam szerinted az, akitől oly sokat tanultál nem jön rá? Azt hiszed nem ismer kellően behatóan engem… mindenhol?
Végül Leonard maga adja a fegyvert a kezembe. A birtoklási vágy minden férfi sajátja. Érezze csak hogy erről is, mint oly sok minden másról lemaradt Lestrange mögött biztosan. A féltékenység zöld szemű szörnye szépen felfalja, és elköveti azt a pár végzetes hibát, ami nekem a szabadulás kulcsát adja. Vagy hát… bízom benne így lesz.
- A bátyám pedig a legfőbb bizalmasom. Ha itt valakinek fogy az ideje az te vagy Beckett. Engem maximum visszavisznek Londonba, megfednek, amiért elszöktem és nem üzentem, de téged azzal hogy elraboltál… hát nem lennék a helyedben pálca ide vagy oda.
Unottan vonok vállat és iszok a borból majd a pohár széle felett nézek fel rá.
- Azzal hogy elküldted azt a két baglyot nem a szabadságod esélyét vásároltad meg hanem a halálos ítéleted írtad alá. De annyira ostoba vagy hogy még ezt sem tudod felfogni. Nem is csoda hogy a sorsodra hagyott mindenki…
Nem célravezető a káröröm, de próbálkozzon csak az erejét fitogtatni, fixen rá fog fázni ha nem is rögvest. És valahol azért annyira nem ostoba hogy ezt ne tudja ő maga is.

Seeing you here... it's just so Strange

to: Blaire

(https://static.wixstatic.com/media/5bbc41_7fd12820d8d042e9a07fba9a04aea4eb~mv2.jpg) (https://cdn.shopify.com/s/files/1/1663/5725/products/zalto-white-wine-4_530x.jpg?v=1585853063)

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

szett (https://i.pinimg.com/564x/7e/1d/bd/7e1dbd397366732011d5260a820a46bf.jpg)&háttérzaj (https://www.youtube.com/watch?v=411iOnRcjAU)

- Ennyire félsz talán tőlem? Vagy csak azzal a kezedben érzed magad férfinak? - villantak meg az ezüstös íriszek, miközben ismét beszólt. Egyre jobban élveztem ezt a helyzetet, és lassanként az is átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha egyáltalán nem engedném el... Jól - elszórakoztathatna itt engem magányos napjaimon, és estéimen...
- Szeretnéd megtapasztalni, hogy milyen helyzetben érzem magam igazán férfinak? - billentettem oldalra a fejem, folytatva a szóbeli adok-kapokot, ami tényleg egészen feldobta a hangulatom. Már-már túlzottan is... Még szerencse, hogy nem sokkal később komolyabbra fordult a hangulat.
- Nos, ez rólad is elmondható. Ha imperiot hajtasz végre rajtam szerinted az, akitől oly sokat tanultál nem jön rá? Azt hiszed nem ismer kellően behatóan engem… mindenhol? - tette fel a költői kérdést Blaire, amire egyetértően bólintottam. Ekkor még nem is gyanítottam, hogy mi fog következni...
- A bátyám pedig a legfőbb bizalmasom. Ha itt valakinek fogy az ideje az te vagy Beckett. Engem maximum visszavisznek Londonba, megfednek, amiért elszöktem és nem üzentem, de téged azzal hogy elraboltál… hát nem lennék a helyedben pálca ide vagy oda. Azzal hogy elküldted azt a két baglyot nem a szabadságod esélyét vásároltad meg hanem a halálos ítéleted írtad alá. De annyira ostoba vagy hogy még ezt sem tudod felfogni. Nem is csoda hogy a sorsodra hagyott mindenki… - tette hozzá a Montrego lány, akinek - be kellett látnom - volt némi ráció a szavaiban. Csakhogy. Arra nem gondolt, hogy komoly lépéselőnyben vagyok mindhármukkal szemben. Itthon voltam. A saját villámban. A saját védőbűbájaimmal felfegyverkezve. Nem beszélve arról, hogy volt még egy lap, amit eddig nem játszottam ki. Ezt csak végső esetre tartogattam ugyanis, de mivel Blaire határozottan kinyilvánította, hogy nem szándékozik magától köpni, kénytelen voltam élni vele. Nem sejtettem, hogy az élet oly mértékben megedzette, hogy nem átallott szembeszegülni az akaratomnak... és tette ezt meglepően szemtelenül ugyebár... Ami ezen a ponton már nem szórakoztató volt számomra... hanem mérhetetlenül dühítő. Talán éppen azért, mert megtébolyult elmém is belátta lassan, hogy valahol igaza lehet... De nem hagyhattam, csak úgy elmenni... kellett valami, amivel bevédhettem magam Montregóékkal szemben, ha rám akadnak.
Szabad kezemmel előhalásztam hát a nadrágzsebemből egy kis fiolát... majd ismét közelebb lépve hozzá belecsepegtettem a poharába belőle három cseppet.
- Tudom, hogy nem az én dolgom lenne, és ezzel nagy valószínűséggel már el is késtem, de ha az apádtól, a bátyádtól, vagy Erictől nem sikerült, itt az ideje, hogy legalább tőlem tanulj egy kis tiszteletet... - pillantottam rá majd le, a borospohárra.
- Igyál... - követeltem tőle halálosan komoly hangon. - Csakhogy ne áruljak zsákbamacskát, olyan szer van benne, amitől biztosan igazat fogsz mondani... Ha megpróbálsz ellenállni a bájitalnak, olyan fájdalmakat fogsz átélni, mintha Crucióval kínoznának... - mosolyodtam el finoman, elmerülve a hidegen csillogó ezüstök szépségében. A szeme színét leszámítva volt benne valami, amitől kísértetiesen hasonlított számomra Lorra... Talán ez a hasonlóság okozta azt a páratlan gyönyört, hogy - exnejem helyett - Blairet kényszeríthettem végre-valahára igazmondásra. Pálcámat a nyaka felé tartva ismételtem meg, immár veszélyesen sziszegve:
- Igyál! - s alig vártam, hogy ledöntse a torkán a mennyei vörösbort és a belecseppentett veritaserumot. Ha megteszi, elég pár korty, és mindössze két percen belül oly készséggel fog csicseregni nekem, mint a ketrecéből szabadon eresztett kismadár.

- Szeretnéd megtapasztalni, hogy milyen helyzetben érzem magam igazán férfinak?
Nem. A válasz egyértelműen nem. Talán más körülmények között el tudna bűvölni. Talán más körülmények között még vevő is lennék rá, aki oly hasonlatos Ericre. Talán elhitetném magammal hogy túlléptem rajta és hogy semmit nem jelentene ha vele vagy épp Beckettel feküdnék le. De igaz lenne ez? Nagyon, nagyon, nagyon jó kérdés…
Ezalatt ő dönt, és megkerülve az asztalt felém közeledik. Olyan mint egy megsebzett oroszlán, aki némán vizslatja prédáját. Zavar az átható pillantása de keményen állom. Nem rezdülök mikor kiszedi a zsebéből a fiolát és látványosan az orrom előtt küldi bele tartalmának három áttetsző cseppjét a boromba, amelyek megcsillannak a lemenő toszkánai nap utolsó sugarainak szikrázó fényében.
- Tudom, hogy nem az én dolgom lenne, és ezzel nagy valószínűséggel már el is késtem, de ha az apádtól, a bátyádtól, vagy Erictől nem sikerült, itt az ideje, hogy legalább tőlem tanulj egy kis tiszteletet...
Gunyorosan mosolyodom el, mert már csak a gondolat is abszurd hogy ő akar tiszteletet tanítani nekem. Az meg pláne hogy ő akarja a feltételeket szabni. Nyers erővel evidensen ő megy többre kettőnk közül, de már látom mi az ő legnagyobb gyenge pontja és kudarca is. A kurva magány.
- Igyál...
Felvonom a szemöldököm a parancsoló hangnemre. Más sose merne ilyet megütni, Lestrange is egyszer merte csak. Ujjaim azonban egy perc habozás után rásimulnak újra a pohár szárának karcsú ívére, de még nem emelik el onnan, mert Leonard a szavaival megzavar.
- Csakhogy ne áruljak zsákbamacskát, olyan szer van benne, amitől biztosan igazat fogsz mondani... Ha megpróbálsz ellenállni a bájitalnak, olyan fájdalmakat fogsz átélni, mintha Crucióval kínoznának...
- De kedves… - jegyzem meg mézesmázos cinizmussal, miközben felállok és vele szembe fordulok. Nincs nagy távolság közöttünk, egy két lépés talán…
- Igyál…. – parancsolgat újra, mint egy roxforti tanár aki papagáj módjára hajtogatja a magáét. Megemelem a poharat majd sóhajtva kettőnk közé tartom úgy hogy felé billenjen.
- Az ugyebár nem lenne tanácsos…a szófogadás sose volt nagy erényem az utóbbi pár évben, mint láthatod...
Angyalinak szánt mosolyomban van valami gonosz, valami számító. Tudom hogy felpaprikázom pláne hogy a billenéstől újra vörösborral pettyezet lesz az ingje mellett a nadrágja is de valamennyire az én ruhám sem ússza meg. A vöröslő tócsa pedig kettőnk alatt fut végig. Nem foglalkozom vele könnyeden lépek bele, épp Beckett elé.
- Ha talán megpróbálnál elbűvölni készségesebb lennék semmint hogy ennyire kisstílű cselekhez kelljen folyamodnod. Hát ezt sem tanította meg neked Eric? Nem hittem volna, hogy ennyire szar mentor volt...
Búgom bele az arcába, ujjaim pedig a felső gombra tévednek az ingen. Egyetlen laza kis mozdulat és teret nyitnak Leonard mellkasa felső részéhez.
- Ejjjj, ennek az ingnek nincs jó napja. Már másodjára… csúnya baleset.
Pislogok fel és nagy ártatlan arcot vágok, mint aki semmiről nem tehet. Pedig minden lavinát én magam indítok, többek között ezt is. Legalább ha itt ragadok még egy okot szolgáltatok Lestrangenek, amiért kinyírja régi cimboráját, már ha van elég tökös ahhoz hogy férfi legyen.

Seeing you here... it's just so Strange

to: Blaire

(https://static.wixstatic.com/media/5bbc41_7fd12820d8d042e9a07fba9a04aea4eb~mv2.jpg) (https://cdn.shopify.com/s/files/1/1663/5725/products/zalto-white-wine-4_530x.jpg?v=1585853063)

+16 language & actions

szett (https://i.pinimg.com/564x/7e/1d/bd/7e1dbd397366732011d5260a820a46bf.jpg)&háttérzaj (https://www.youtube.com/watch?v=411iOnRcjAU)

Már-már éreztem a kéjes elégtételt a gyomromban, hogy igen, végre azt teszi a nő, amit én akarok... végre behódol... de ekkor keserűen csalódnom kellett. Blaire ahelyett, hogy ivott volna, kezében a pohárral felállt és lassan megindult felém... Döbbenten néztem, hogy mit művel. Talán ennek elment a maradék józan esze is? Nem érzi, hogy milyen hazárdjátékot játszik az örökös ellenszegüléssel?
- Az ugyebár nem lenne tanácsos…a szófogadás sose volt nagy erényem az utóbbi pár évben, mint láthatod... - döntötte meg a bort szavaihoz híven az irányomban, mire éreztem, ahogy a méregdrága bor ismét végigcsorgott az ingemen. A kis...
- Ha talán megpróbálnál elbűvölni készségesebb lennék semmint hogy ennyire kisstílű cselekhez kelljen folyamodnod. Hát ezt sem tanította meg neked Eric? Nem hittem volna, hogy ennyire szar mentor volt... - lépett közben közelebb hozzám, magasról téve arra, hogy ezúttal a kék-fehér csíkos patyolattiszta ruhán is folt esik. Vérvörös folt...
- Mit csinálsz? - kérdeztem tőle meglepetten, ahogy az ingem felé nyúlt, és szépen-lassan kigombolta a felső gombot, majd végigsimított tenyerével a mellkasomon.
- Ejjjj, ennek az ingnek nincs jó napja. Már másodjára… csúnya baleset - tette még hozzá megjátszott ártatlansággal, mire teljesen eszemet vesztettem. A düh, tehetetlenség, és a magány egyszerre követelték megmaradt józanságom utolsó kis részét maguknak, a vágy pedig hirtelen, váratlanul, és követelőzőn öntötte el minden egyes porcikámat.
- Te vagy a baleset... - villantak meg dühösen, kéjesen a jégkék zsarátnokok, ahogy az ő ezüstjeibe fúrták magukat.
- Végzetes, halálos baleset...
Akartam őt. Most.
Ami ezután történt, nem szerepelt a korábbi terveim között... És nagy eséllyel semmilyen ésszerű nézőpont szerint nem volt jó ötlet. De ezen a ponton magasról szartam én már a racionális érvekre.
Gondolkodás nélkül kisodortam a kezéből a poharat, ami nem olyan messze tőlünk tört szilánkosra. Talán egy kis darab még a vádlimba is fúródott, ahogy megpattant a földön, de hidegen hagyott. A vadászat mámorító kéjével, sietve tettem le a pálcám az abroszra, hogy felszabadult két kezemmel ellentmondást nem tűrően fordítsam meg őt az asztal sima lapja felé. Ami útban volt, türelmetlenül sepertem arrébb, vagy le a földre, ezen a ponton már kevéssé izgatott, mi hol landol. Csak egy dolog, jobban mondva egy valaki tudott érdekelni, és az ő helye itt volt, előttem, ahogyan nekinyomtam a csípőmet domború vonalainak... Ha nem ellenkezett, türelmetlenül nyúltam be a szoknya alá kezemmel, vágyakozva simítva végig a feszes, sima combokon és azon az isteni fenekén, a finom, selyem alsóneműn, mi alá azonnal bebocsátást vártam, de egyelőre csak közelebb hajolva hozzá, hosszan belecsókolva a nyakába, suttogtam a fülébe:
- Na és most? Most sem fogadsz szót? - kérdeztem szorosan hozzásimulva, készen arra, hogy elvegyem, amit akarok. Teljesen megrészegített, már képtelen voltam hideg fejjel gondolkozni. Mélyen magamba szívva az illatát vártam beleegyező vagy elutasító válaszát, hisz nem voltam én szörnyeteg... Legalábbis nem ennyire.
Most még talán eltaszíthatott magától, ha nagyon akart. De ha csak egy kicsit is akarta, ezen a ponton túl már nem volt visszaút...

Milyen szerencse, hogy nem ütközök különösebb ellenállásba. Na igen, innen nézve könnyen el fog esni az a vár. Beckett bár mintha egy fél pillanatig hezitálna, szemeiben a gyanakvás szikrája élesen csillan meg, de hamar túllendül az aggályokon. Gondolom remek numera reményében minden elvet is feldob és magasból tesz rá. Kétes élű fegyver ez, nekem is. A siker esélyét csak latolgatni tudom, és végül is ha más nem legalább teljesen nyertesen kerülök ki akár így akár úgy.
- Te vagy a baleset... Végzetes, halálos baleset...
Felkuncogok, ami számára kéjesnek hathat holott nem feltétlen ez a szándékom. Sokkalta inkább őszinte reakció ez mint megjátszott, mert mintha Eric egyszer hasonlóképp vélekedett volna. Lám, azért a közös évek valamicske nyomot csak hagytam Leonardon. Legalábbis azt bizonyítja alátámasztani, ahogy a poharat kilöki a kezemből, hogy az millió szilánkos darabra töredezzen a fényesre csiszolt padlón. A csengésre csak a fejem szegem fel, míg ő lesöpri mögöttünk az asztal evéshez szükséges kellékeit, amik csak útban vannak most, engem pedig határozott lendülettel fordít szembe vele.
Szóval így? Hát nem bánom…
Villan át az agyamon, pláne mikor az elhagyott varázspálcáját szúrom ki egy karnyújtásnyira. A terv villámlásszerűen körvonalazódik a fejemben, s míg Beckett azzal van elfoglalva hogy ujjai a szoknyám alá csúszva letapogassanak én egyetlen villámgyors lendülettel szerzem meg a fegyvert. Számára ez talán fel se tűnik a nagy rendetlenségbe, meg hát leköti az hogy a fülembe suttogja mocskos kis vágyának be nem teljesült elképzeléseit. Mert igen, ezeknek a szavaknak a tartalma mélyebben szántó mint holmi ostoba kérdés, amit megválaszolásra vár. Ő önigazolást akar, csak az a baj, hogy rossz embertől.
Így mikor a fülembe búg elégedetten vigyorodom el és mire bármit tehetne a torkának szegezem a pálcát felé fordulva.
- Naná hogy nem! Petrificus totalus!
S ez az a pont mikor nem csak a teste egy bizonyos része merevedik meg miatta, de az egész akár csak egy kifilézett hal a konzervdobozban. Unottan nézem, ahogy eldől oldalra, mert szánalmas látványt nyújt.
- Ostoba vagy Beckett ha azt hiszed ennyire könnyen megkaphatsz…
Lépek felé miután elrendezem a ruhámat, ahova illetéktelen mocskos kezével piszkált. Más is megtette már mióta az országokat járom, így nem zaklat fel annyira a dolog, pláne a siker kéjes ízével a tudatomban.
- Sose packázz egy Montregoval….!
Csóválom meg a fejem és nem tudom megállni hogy ne utánozzam le Dracot, könnyeden Leonard szép arcába taposok, hogy az orra enyhe deformitást nyerjen el. Legalább hagyok neki egy kis emléket, talán nem támad kedve újra nőket elrabolni. Azzal könnyeden megfordulok és a romos asztalt meg a lefagyott mágust ott hagyva indulok el a kandallóhoz. Még előtte a pálcától meg kell szabadulnom, így hát azt a kis kerti tóba dobom csak hogy ne ússza meg Leo szárazon a dolgot.
- Az óra ketyeg, Leonard… és ellened dolgozik. Tik-tak. Én a helyedben ha kiold az átok futni kezdenék…. de persze csak gratulálni tudok, hogy magadra hívtad a halált, személyesen.
Nem tudom megállni hogy a felém tévedő kék íriszekbe ne rúgjak még egyet bele Ericre utalva, miközben a kandallóba beállva halkan mondom ki a szállodám címét. A zöld láng körülnyalábol és elrepít Beckett villájából. Épp csak annyi ideig maradok hogy gyorsan átöltözzek a kevéske cuccomat összepakoljam és még éjfél előtt elérem az utolsó mugli vonatot, amely Németország felé megy. Persze állnéven vett jeggyel a kezemben utazok immár saját varázspálcával a kezembe, remélve Beckettnek nem tartja kedvében utánam jönni. Elég lesz neki Mathias és Strange érkezésére felkészülni… vagy… még jobban jár ha futni kezd az életéért, ahogy tanácsoltam neki. Az óra ketyeg. Tik-tak.

Köszönöm a játékot!

Seeing you here... it's just so Strange

to: Blaire

(https://static.wixstatic.com/media/5bbc41_7fd12820d8d042e9a07fba9a04aea4eb~mv2.jpg) (https://cdn.shopify.com/s/files/1/1663/5725/products/zalto-white-wine-4_530x.jpg?v=1585853063)

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

szett (https://i.pinimg.com/564x/7e/1d/bd/7e1dbd397366732011d5260a820a46bf.jpg)&háttérzaj (https://www.youtube.com/watch?v=411iOnRcjAU)

Ahogy a domború feneke az ágyékomhoz préselődött, egy pillanatra elhittem, hogy megkaptam. Hogy nem fog ellenkezni, sőt... botor módon úgy éreztem, még akarja is... A diadal okozta mámor és kéj azonban valóban nem tartott többé egy pillanatnál, mert ahogy tovább siklott a kezem a hasa irányába, hirtelen valami éles fúródott a nyakamba.
- Naná hogy nem! Petrificus totalus! - intézett el a saját pálcámmal. Éreztem, ahogy megmerevedik az egész testem, majd sóbálványként dőltem oldalra, egyenesen bele az üvegszilánkokba. Bár az átok miatt egyelőre nem éreztem, ahogy felhasították a méregdrága ruhámon át a bőröm, beléfúródva egyes helyeken a húsomba is, előre tudtam, hogy később, amikor majd magamhoz térek, ez majd kibaszottul fog fájni. Dühösen villantak meg a jégkék íriszek, ahogy fölém hajolt, azzal az önelégült mosolyával.
- Sose packázz egy Montregoval….! - vetette felém, s én azt hittem, ennyi lesz, és magamra hagy. De tévedtem... nagyot tévedtem.
- Ezért megdöglesz, te átkozott kurva! - üvöltöttem volna felé, miután beletaposott az arcomba, ha az arcom nem szilárdult volna kővé, de mivel egészen pontosan ez volt a helyzet, továbbra is csak halálosan hideg, megvető tekintetemből szűrhette le, hogy mit óhajtok mondani. Megfordult a kocka, ahogy szokás mondani, míg az este elején ő volt kénytelen engem csendesen hallgatni, most én burkolóztam kényszerű némaságba. Ezután egy kis időre egyedül maradtam, azt hittem, már megszökött és végre egyedül vagyok, s alig vártam, hogy a villához tartozó házimanó rám találjon és megszabadítson kínjaimtól. Erre azonban még várnom kellett, mert Blaire még utoljára visszatért.
- Az óra ketyeg, Leonard… és ellened dolgozik. Tik-tak. Én a helyedben ha kiold az átok futni kezdenék…. de persze csak gratulálni tudok, hogy magadra hívtad a halált, személyesen - fenyegetett meg a Montrego ribanc, majd angolosan távozott a kandallómon át.
Nem telt bele fél órába, mire Zinky megtalált, bizonyára érzékelte, hogy valami baj lehet, mivel az utasításom nélkül maradt abba a vacsora. Máskor mindig szólni szoktam, ha végeztünk, és letakaríthatja az asztalt, ennek köszönhettem a szerencsémet.
- Jól van, Bailey Úr? - kérdezte aggodalmasan, az álnevemen szólítva, mivel gondosan ügyeltem rá, hogy ahogy New Yorkban, úgy itt se ismerje senki az igazi nevem, és titokban tartsam a kilétem. Szobormerev arcom és a vérfoltok láttán bizonyára gyorsan rájött, hogy semmi sincs rendben. Koránt sem.... így varázserejét felhasználva kiszabadított mágikus béklyóm alól, de ebben az első pillanatnyi megkönnyebbülés után nem volt köszönet. Az orrom kegyetlenül lüktetett, ahogy az alvadt vért megpróbáltam letörölni a szemem környékéről, hogy lássak is valamit... A testem számos ponton égetett a beléfúródott üvegszilánkoktól és a fejem is borzasztóan hasogatott attól, ahogy tompítás nélkül estem a márványpadlóra.
- A pálcám... - suttogtam Zinky felé ingerülten.
- Tessék, Uram?
- Azonnal kerítsd elő a pálcámat! - sziszegtem felé. Legszívesebben ordítottam volna, de tudtam jól, hogy attól nem fogom jobban érezni magam, ha egy féleszű manón töltöm ki a dühöm. Nem. Erre sokkal, de sokkal jobb terv kezdett körvonalazódni a fejemben... Amint a manó visszaszolgáltatta a pálcám, és elláttam a sérüléseim, hozzá is kezdtem a megvalósításához, egyenesen megrészegülve a bosszúszomj mámoros ízétől, amit Blaire és az egész Montrego família iránt éreztem.
Na ez. Ez az érzés kurvára hiányzott.

Köszönöm a játékot, Hölgyem!

Roxfort RPG

Karakterek => Blaire Montrego => A témát indította: Blaire Montrego - 2020. 11. 27. - 11:25:13