Roxfort RPG

Cseppet sem volt az ínyére a helyzet, hogy a volt szeretőjét, - avagy hogyan is nevezze - fel kell adnia, de nem tehetett mást. Így, amikor Elliot megpróbálta egyszerűen kimenteni magát azzal, hogy:
– Mennem kell a következő órára, tanár úr – határozottan becsukta maguk mögött az ajtót, és karba tett kézzel még inkább kihúzta magát. Kész volt akár a pálcáját is bevetni, ha arról van szó. Bár sosem volt párbajhős-alkat, azért jó néhány helyzetben védte már meg magát, és sosem vallott kudarcot. Persze ez most egy egészen más eset volt... Itt... finoman szólva is kettős érzelmek hátráltatták. Mert hogy hiába tagadta volna le maga előtt, a másik sötét zsarátnokaiba meredve egyértelművé vált számára, hogy igenis vannak érzelmei.
– Hm. És vajon veled mi történne, ha megtudnák, hogy egy kis szex reményében nem jelentettél szeptemberben? Még esetleg szemtanúk is akadnának rá, hogy erre jártam… sőt ki tudja, talán valaki a folyosón is látott minket, mikor annyira rám gerjedtél - vágott vissza a férfi, mire Hamox egy pillanatra ledöbbent. Erre a nyers őszinteségre egyáltalán nem számított. És hiába volt még mindig roxfortos uniformisban Elliot, nem oldhatta meg a helyzetet azzal, hogy levon a házától pár pontot, vagy szigorúan felelősségre vonja az osztály előtt. Elliot nem egy vásott könyök volt, hanem felnőtt férfi, a maga varázserejével, és mivel pontosan tudta, hogy máskor is megúszott ennél valószínűbb kényesebb helyzeteket is - elég csak a serlegre gondolni, amely nyáron összehozta kettejüket -, fel volt készülve rá, hogy tettlegességig fajulhat ez az incidens...
Pláne így, hogy tenyerével nem átallt végigsimítani Dawson mellkasán. Egy pillanatra, csak egyetlen rövid pillanatra engedett a kísértésnek, és a férfi kezét lassan az arcához húzta, belesimulva abba borostás állával. Elliot közelsége és érintése még mindig mámorító hatással volt rá, de ezúttal nem hagyta, hogy eluralkodjanak rajta az ösztönei. Tudatosan megálljt parancsolt magának és eltolta magától Elliot kezét.
- Azt hiszed, ezzel mindent meg tudsz oldani? - kérdezte hitetlenkedve.
- Fenyegetőzéssel, meg csábítással? - csóválta a fejét.
– Belökhetsz a gödörbe, de akkor jössz te is velem – hajolt erre közelebb hozzá a testet öltött kísértés, de Dawson megőrizte hidegvérét.
- Rendben... Igazad van... viszont... ez most lehet, hogy meg fog lepni, de én vállalom a tetteim következményeit... Így akkor Neked is ezt kell tenned! - sóhajtott fáradtan. Nyilván letagadhatta volna, hogy mi történt az irodájában szeptember 1-jén, de nem volt kenyere a hazugság. Vétett egy hibát, ez igaz... de ahogy a hazugság hálóját is úgy szőtte az ember, hogy idővel egyre jobban belebonyolódott, és nem bírt belőle kitörni, úgy a hibák is önnön magukat sokszorozták meg. Hamox ezt jól tudta, és mivel már eldöntötte, hogy most nem hagyja következmények nélkül az esetet, türelmetlenül várta, hogy megérkezzenek az aurorok, és színt vallhasson. Addig viszont úgy látszik, még volt egy kis idejük, így érdeklődve kérdezte Elliottól újra.
- Most komolyan, mit keresel itt? Csak nem valami antik, roxfortos varázstárgyra vadásztál? - billentette oldalra a fejét. Átható, szürkéskék tekintetében csodálat  és neheztelés elegyét fedezhette fel a másik.

– Őszintén? Elég hülye vagy, ha azt hiszed, hogy már mindent láttál tőlem - vágott vissza Elliot, mire Dawson elmosolyodott.
- Egyáltalán nem erről van szó.... Sőt, számomra elég érthetetlen vagy... - vallotta be. Álmában sem gondolta volna, hogy Elliot egyszer csak beállít majd az órájára, és ismét diáknak adja ki magát... Már szeptemberben sem értette, hogyan lehetséges az, hogy nem szúr senkinek szemet egy idegen férfi a Mardekár asztalánál. Az tény, hogy elég fiatalnak nézett ki, de azért szerinte simán kiszúrhatták volna, hogy nem ide jár, ha mások nem, legalább a mardekáros diákok. Zavarta és dühítette, hogy a másiknak minden csak játék volt... hogy számára a szabályok csak arra voltak, hogy megszegje őket. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy kiábrándítóbűbájjal vagy százfűléfőzettel álcázza magát. Úgy gondolta, elég lesz a régi mardekáros egyenruhájába belebújnia, és senkinek nem fog feltűnni.
Ez a fajta szabatosság rendkívül távol állt Hamoxtól... ő mindig igyekezett követni a szabályokat és megfelelni az elvárásoknak. Ez egész eddigi életében sikerült is neki, és rendkívül bosszantotta, hogy most itt egy férfi - az ő tökéletes ellentéte - aki tükröt tart neki, és bebizonyítja, hogy máshogy is lehet élni... Szabadon, magasról téve az elvárásokra és a kötelességre.
Szeptemberben nagyon közel állt hozzá, hogy újrakezdje a viszonyt Elliottal, de az utolsó pillanatban valami meggátolta ebben. Igen, lehet, hogy gyáva volt, de legalább hű volt önmagához, a felesége emlékéhez, és a fiához... és ez számára mindennél fontosabb volt. Még annál is, hogy azóta - le sem tagadhatta volna - hányszor fordult meg a fejében, hogy talán hibát követett el. Hogy talán hagyta kicsúszni a kezéből a boldogságot... ami már sosem jön el? Ezt nem tudhatta, a múltba ugyan másoknál mélyebben beleláthatott, de a jövőbe természetesen már nem. Az számára is ugyanolyan rejtély volt, mint másoknak.
– Ne tereld el azt a kurva témát! – förmedt rá aztán Elliot, arrébb lökve őt, amiből a professzor egyértelműen érezte, nem csak neki fáj ez az egész annyira. Hogy félresiklottak a dolgok közöttük. Megpróbált ismét közelebb lépni hozzá, de erre Elliot az arcába spriccelt a pálcájával egy kis vizet. Dawsont meglepte mindez, döbbenten törölte le a vizet az arcáról, és kérdőn nézett a másikra. Alig hitte el, hogy ez most tényleg megtörténik. Nem akarta, hogy tettlegességig fajuljanak a dolgok, de megmarkolta a kőrisfa pálcát, felkészülve erre az eshetőségre is.
– Te most komolyan azt hiszed, hogy hagyni fogom, tönkre tenni az életedet? Dawson, túl jó pasi vagy ahhoz, hogy ilyen idióta legyél – sértegette nyíltan a férfi, mire Hamox mélyet nyelt. Akárhogy is, tudta, hogy  adolgokat már nem lehet visszacsinálni. Nem csak saját maga miatt, hanem Elliot miatt sem...
- Csak beijedtél attól, hogy vonzónak találsz egy férfit. Megérdemled, hogy boldog legyél, teljesen mindegy, hogy ki mellett. A feleséged halt meg, egyedül ő, te nem.
- Tudom - reagált röviden, elmélyülten figyelve valami koszt a padlón. Ezt már a fia is mondta neki, persze nem ezekkel a szavakkal, de utalt rá, hogy ideje lenne már továbblépnie. Többek között ezért jött ide, a Roxfortba is tanítani. Hogy felejtsen. És mindeddig úgy érezte, jó úton halad. Bár azt is látta, hogy ez még egy nagyon hosszú, végtelenül rögös út... Egy egész együtt töltött életet nem tudott csak úgy seperc alatt maga mögött hagyni.
– Tudod mi a legrosszabb ebben az egészben? Mi a legrosszabb abban, hogy ezt végig kell néznem, amit most is csinálni akarsz magaddal? Az, hogy én elhittem, hogy mi még egy család is lehetünk… rohadtul komolyan gondoltam veled. Erre most ilyeneket mondasz és művelsz. Talán a dolgok közöttünk máshogy alakultak, de a szememben te voltál eddig a nagybetűs férfi - hangzott el a vallomás, melynek hallatán kipirult Dawson arca. Hirtelen olyan fojtogatónak érezte a begombolt gallért, ami körülvette a nyakát. Annyira szorította, hogy muszáj volt gyorsan kigombolnia néhány gombot, mielőtt elájulna. - Sajnálom, hogy csalódást okoztam - motyogta alig hallhatóan, még mindig a földet bámulva.
– Szedd már össze magad a francba is! Sajnálom, de nem fogom engedni, hogy ezt tedd magaddal - osztotta ki a férfi úgy, hogy Dawson erre már kénytelen volt visszaszúrni. Felemelte tekintetét, ami egész viharosan izzott.
- Valóban? Tényleg csak én vagyok az, aki tönkreteszi magát? Nyáron nem is tudom, ki taszította el a boldogságot magától azzal, hogy még mindig a múltba kapaszkodott... - utalt rá, hogy Elliot akkor még nem eresztette el teljesen Natet az ő kedvéért.
- Na és ha hihetek egy barátom múlt heti beszámolójának, azóta sem épp azt az utat követed, amiről prédikálsz... Vagy javíts ki, ha valóban boldog vagy a kedves menyasszonyoddal... - vitte be a végső döfést. Közben a háttérben futó léptek neszére lett figyelmes... Szinte biztos volt benne, hogy mindjárt rajtuk ütnek az aurorok, és ez megnyugvással töltötte el. Ha minden jól megy, hamarosan egyszer s mindenkorra megszabadul attól a kényelmetlen érzéstől, amit Elliot vádló tekintete vált ki belőle.

Nem értette továbbra sem, hhogy miért van Elliotnak akkora hatalma felette, hogy képes megkérdőjelezni az egész eddigi életét, és mindent, amiben hisz, őmiatta. De valamiért mégis csak így volt. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát a férfi társaságában, úgy érezte, kezd kifordulni önmagából. Megint. És ezt nem akarta. Nem hagyhatta... egyszerűen nem. Ha megvallta volna, mit tettek - avagy nem tettek meg - az irodájában ősszel, talán jobban érezte volna magát. De erre nem kerülhetett sor, mert Elliot egy pálcaintéssel leszerelte az aurorokat, majd rájuk zárta az ajtót. Dawson döbbenten nézte a jelenetet, és mélyet sóhajtott. Erre az eshetőségre nem volt felkészülve, nem volt B terve...
– Sajnálom. De még nincs ideje börtönbe mennem – válaszolta Elliot, mire már ott volt Dawson nyelve hegyén a válasz, hogy márpedig, ha így folytatja, akkor előbb-utóbb ott fog kikötni. Elliot készakarva és játszi könnyedséggel hazárdírozott az Azkabannal, ez tiszta sor volt, azóta, hogy először találkoztak, és megmutatta Dawsonnak a serleget, amihez természetesen soha, de soha nem férhetett volna hozzá alapjáraton. Nem akart azonban olajat önteni a tűzre, így visszaszívta a megjegyzést, mielőtt az kicsúszott volna a száján. Inkább csak megcsóválta a fejét, gondterhelten, mint aki tudja, hogy ez egyszer igenis be fog következni.
– Érdekes gondolat, de továbbra sem ugyanaz a helyzetünk. Én kiléptem a házasságomból és elismerem, sokáig tartott. Nehéz elengedni valakit, akiről azt hitted, ő az igaz szerelmed. De nekem csak három hónapomba került lezárni még így is.
Dawson ezzel a tiszta matematikával tényleg nem tudott vitatkozni. Három hónap, az valóban nem öt év...
- Örülök, hogy már túl vagy rajta... - reagált rekedten, és nem tudta letagadni önmaga előtt, hogy kissé irigykedik a másikra, amiért ilyen gyorsan megbékélt a sorsával... Neki ez - bármennyire is próbálta - mindeddig nem sikerült, és talán már soha nem is fog. Ha egy olyan szenvedély, amit Elliot iránt érzett, nem tudta kimozdítani abból a lelki letargiából, amiben éveken keresztül benne ragadt, meglehet, hogy senki más nem lesz elég katalizátor ehhez. Talán egy nő... akit felvállalhat a világ előtt... De mélyen legbelül érezte, szinte kizárt, hogy bárki is felérne Cecilia emlékéhez.
– Talán féltékeny vagy a kedves menyasszonyomra? - kérdezte aztán Elliot, nagyon is jogosan. Hamox tudta, hogy nem lesz fair, amit most mond, de mégis ki kellett adnia magából.
- Igen! - kiáltotta zavartan. - Bár tudom, hogy semmi jogom hozzá - halkította le a hangját kissé. Nem tehetett róla, tényleg megint megtörtént, hogy oly mértékben kijött a sodrából Elliot jelenlétében, ami nem volt méltó hozzá. Utálta magát amiatt, hogy nem tud uralkodni magán... igaz, most nem egy asztalra, vagy a falhoz taszította a másikat szenvedélyében, szavaival talán mégis ugyanolyan hibát követett el. Nem akart sebeket okozni... nem akart az az ember lenni, akit Elliot iránti vágya kihozott belőle.
– Ne merd tönkre tenni magadat még egyszer! Pláne ne a szemem láttára… akármit is hiszel rólam, engem érdekel az a cseszett boldogságod - tette még hozzá Elliot, mire Dawson megint iszonyatosan öregnek és fáradtnak érezte magát, mint aznap, amikor eltaszította magától a férfit. Érezte, szemernyi lelki ereje nem maradt ahhoz, hogy képes legyen felnőni a feladathoz: felvállalni önmagát, az érzéseit, és azt az életet, amire mások azt mondanák... boldog...
Lehorgasztotta hát a fejét, és csak ennyit mondott: - Engem is érdekel a tiéd... ezért jobb lesz, ha most elmész! - pillantott fel rá bocsánatkérőn és elveszetten. Arra ugyan kész lett volna, hogy az aurorokkal elkapassa Elliotot, de önnön maga nem bírt volna pálcát emelni rá, így hajlandó volt rá, hogy elengedje a férfit... s elhatározta, ha kikérdezik, majd elmondja, amit feltétlenül muszáj, de nem minden részletre kiterjedően. Elvégre senkinek semmi köze ahhoz, ami közöttük történt... főként így, hogy már vége...