Roxfort RPG

BUMM! Egy átok pont mellettem csapódott be. Körülöttem mindenhol zűrzavar, kiáltozás, sikoltozás, a harc hangjai. BUMM! Még egy, még közelebb. Nyúltam volna Jasper kezéért, de nem találtam. Ekkor pillantottam hátra, és semmi más nem láttam, csak a futkosó, menekülő embereket. Miért is maradtunk itt? Mehettünk volna, amikor a mardekárosokat elküldték, de igazságtalannak éreztem. Hiszen mi is ugyanúgy a Roxfort lakói vagyunk, nekünk is fontos ez a hely. A mardekárosok közül sem mindenki rossz. A legjobb példa erre Jasper. Kívülről egy undok kölyöknek tűnt, de valójában érző szív dobogott a mellkasában. Gyógyító akart lenni, ezért is maradtunk. Mi nem harcolni akartunk, mi segíteni a sebesülteken. Ehhez viszont el kellett jutnunk odáig, ahova az átkoktól és törmeléktől vérző, kóválygó embereket terelték. Éppen ezért kevertünk bele ebbe a csatába.
BUMM! Még egy átok a fejem felett. Behúztam a nyakam, és csak hagytam sodródni magam, remélve, hogy oda megyek, ahova indultam. Ott majd újra megtalálhatom Jaspert. Nem figyeltem eléggé, kettőnkön járt az eszem, ezért is nem vehettem észre a törmeléket a lábam alatt. Rosszul léptem, éreztem, hogy kificamodik a bokám, elestem. A következő pillanatban még egy test zuhant mellém. Egy lány volt az. Odanyúltam hozzá, hogy megnézzem jól van-e, de ahogy megböktem a vállát, csak elfordult, és döbbent, kerekedő, halott szemek néztek vissza rám. Nem tudtam mást csinálni, sikítottam.
Néhány perc kellett, hogy összeszedjem magam, aztán felálltam, és folytattam az utam. Addigra már csak én maradtam a bejárati csarnok felé vezető folyosón. Az előző sokktól lihegve néztem körbe, és legszívesebben a hajamat téptem volna. Körülöttem mindenhol élettelen testek feküdtek: nők, férfiak, fiúk, lányok. Voltak, akik nálam fiatalabbak voltak, de idősebbek is akadtak. Egyszerűen nem is akartam arra gondolni, mi történt az előbb itt.
Folytattam az utam a bejárati csarnok felé – Jasper nélkül, már közel sem annyira bátran, mint eddig – és mindenhol félelemmel teli arcokat láttam. Néhányuknak könny is áztatta az arcát, de én egyszerűen nem tudtam sírni. Annál mélyebb volt a gyászom a sok elhunyt iránt. Most jutott eszembe először Alfred bátyám… Vajon ő is itt van valahol? Talán már nem is él?
Egyszer csak megjelent mellettem Susan, egy másik mardekáros lány, és elkapta a karomat.
-Gyere, Bea, tűnjünk innen. Nem ér ez az egész annyit, hogy itt haljunk meg. – mondta, és elkezdett húzni a park felé. Azt hiszem, én még mindig a látottak hatása alatt voltam, mert nem ellenkeztem. Valójában már nem igazán tudtam, mi történik velem. Csak sodródtam az eseményekkel. Ahogy az erdő felé haladtunk, egy újabb halálfaló csapat állta az utunkat. Fogalmam sincs, hogyan jutottunk át rajta, csak mindenhol az átkok és ellenátkok villanásait láttam, majd meghallottam egy hangot a hátam mögött:
-Gyerekek, meneküljetek!
Én futottam – az erdőbe. Egyre beljebb és beljebb haladtam, és amikor már fogalmam sem volt, hol vagyok, nekidőltem egy fának és lerogytam a fűbe. Ekkor újra eszembe jutott Jasper. Cserben hagytam… Ő biztosan ott vár a kastélyban. Vagy engem keres. Mi van, ha valami baja esik? Rémülten túrtam bele a hajamba, és jobbra-balra néztem, merrefelé vezet a kiút a Tiltott Rengetegből.
-Jasper! – kiáltottam, hátha meghallja, de persze sok értelme nem volt. Elkezdtem visszafelé menni, de valójában fogalmam sem volt, merre is van az a visszafelé. Kavarogtam az erdőben, egy-egy kétségbeesett zokogás után újra és újra a fiú nevét kiáltottam.
Aztán egyszer csak emberekbe botlottam. Ismerősek voltak az alakok, és ahogy közeledtek megismertem az unokatestvéreimet.
-Nicsak, Bea!  – vigyorgott rám Marcus. Én csak azt az egy szót tudtam kinyögni, amit az elmúlt órákban ismételgettem: - Jasper.  – suttogtam. Fáradt voltam, szomjas voltam, és csak ki akartam jutni innen.
-Nem, te bolond.  – röhögött fel Nestor, majd a bátyjára nézett. – Te, ez megőrült, mint az apja.
-Tűnjünk el innen, mielőtt elkapnak minket.  – morogta a másik férfi, majd kivette a pálcámat a kezemből, és az övét nyújtotta oda. Amikor Nestor kérdőn nézett rá, Marcus csak megvonta a vállát. – Ha leellenőrzik a pálcámat, nem fognak tiltott varázslatokat találni. Majd szerzünk neked is egy másikat. Na menjünk.
Nem vártak választ tőlem, csak ott hagytak. Nem akartam velük menni, de kétségbeesetten indultam utánuk, hátha ők tudják, merre vezet az út. De a két erős férfi gyorsabb volt nálam, egy idő után elvesztettem a nyomukat.
Még két napig keveregtem a Tiltott Rengetegben, amikor aztán valahogy eljutottam Roxmortsba. Mivel nem tudtam épkézláb magyarázatot adni arra, hogy ki vagyok vagy hogy merre jártam, azonnal a Szent Mungóba vittek. És a következő másfél évet ott is töltöttem.

1999. szeptember 1. – Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály

Szerettem a kreatív foglalkozásokat. Mindig is jó voltam kézzel készített dolgok létrehozásában, szerettem saját kezűleg készített ajándékokat adni a barátaimnak. Barátok… Egy sem keresett, senkit nem érdekelt, mi lett Beatrix Flinttel. Valójában tényleg ez teremtett lélek sem keresett a roxforti csata után. Még a saját családom sem. Pedig Marcus és Nestor láttak életben. Legalább annyi lehetett volna bennünk, hogy szólnak anyámnak. Ha erre gondoltam, elöntött a méreg. Épp egy faágat tartottam a kezemben, és egyre erősebben szorítottam, miközben azon töprengtem, mennyire nem hiányoztam senkinek. Erősebben és erősebben, egészen, amíg el nem törik… Gondoltam volna, de egy enyhe szorítást éreztem a vállamon.
-Beatrix, semmi baj. Nyugodj meg.  – Roxana hangja mindig megnyugtatott. Lenéztem a kezemre, és láttam, ahogy a kis ágak belemélyedtek a kezembe, apró vérpatakokat létrehozva. A nő óvatosan kivette a kezemből az ágat, én pedig könnyes szemmel néztem rá.
-Soha nem fogok meggyógyulni. – suttogtam, és mérgesen megtöröltem a szemem. Utáltam sírni.
-Nem szabad ilyet mondanod. Már így is mekkora haladást értél el. Hamarosan hazamehetsz.
Haza. A szívem újra összefacsarodott. Hova menjek haza? Cornwallba, ahol apám rendszeresen szétveri a szobáját, vagy ahol anyám egyre inkább összeomlik apa láttán? Ahol mindent Alfred emlékének szenteltek? Vagy ahol láttam Clement öcsém elkallódását? Anya volt az egyetlen, aki néhanapján meglátogatott. Húsvétkor én is hazamehettem, azt mondták, szokni kell a környezetet. De én legszívesebben itt maradtam volna Roxanával. Belebújtam a nőben, mint egy kisgyerek, és megkérdeztem:
-Muszáj?
A nő megsimította a hajamat.
-Nem maradhatsz itt örökre. Megküzdöttél a szabadságodért, az emlékeidért és életedért. Inkább kezdd el a fafaragást.
Visszatette elém a faanyagot, amivel eddig is dolgoznom kellett volna, és mellé egy kést, amivel faraghattam. Nagy bizalomra vallott, hogy egy éles tárgyat beengedtek a pszichiátriára. De megbíztak bennem. Sosem akartam öngyilkos lenni. Egy valami éltetett. Vagyis inkább valaki: Jasper Flynn. Meg kellett találnom, hogy újra visszatérhessünk a régi életünkhöz. Tudtam, hogy gondol rám, vár rám, szeretne újra látni. Éreztem, hogy ő is él, hogy túlélte a csatát.
Szeptember elseje volt. Biztosan a Roxfort Expresszen ül már, izgul az új év miatt. De vajon magában búslakodik, vagy körbeveszik a barátai? Vajon megtalálta-e a megváltást, amire mindenkinek szüksége volt azután, amit a csatában átélt? Szerettem volna újra látni őt.
-Ez gyönyörű, Bea.  – ült le mellém Roxana. Lenéztem a fára, amit eddig faragtam, és büszkén figyeltem a munkámat. Igazából oda sem figyeltem, de mégis egy egészen csinos kis pálcát faragtam a kökénybokor ágából, amit elém raktak. – Szerintem jó eséllyel indulnál pálcakészítőnek.
Én hálásan pillantottam rá, és eleresztettem egy ritka mosolyt is. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez a fadarab mekkora jelentősséggel fog bírni a későbbi életem során.

2000. karácsony

Utáltam a karácsonyt, éppen ezért ki sem dugtam az orromat a szobámból. Már több, mint egy éve itthon voltam, de nem igazán találtam a helyem. Ez a semmittevés viszont egy dologra jó volt: Roxana bogarat ültetett a fülembe. Az elmúlt hónapokat azzal töltöttem, hogy minden fellelhető anyagot elolvastam a pálcakészítésről. Most már szinte mindent tudtam elméletben a fákról, amikből pálcát lehet készíteni, a magokról, amiket ajánlanak. Eddig is kísérleteztem, de eljött az igazi bevetés ideje.
A kökénypálca, amit még a Szent Mungóban faragtam, ott hevert az asztalomon. Hajszál pontosan 11 hüvelyk. Az elmúlt napokban mindenféle bájitallal kezeltem, hogy megfelelő minőségű legyen ahhoz, hogy a magját beleültethessem. A mag, amit most egy kis tálkában ott hevert mellettem: sárkányszívizomhúr. Ezt volt a legnehezebb beszerezni, de végül Clement csak talált nekem. Annyit kért, hogy ne kérdezzem, honnan szedte. Erősen koncentráltam, hogy mindent úgy csináljak, ahogy a nagy könyvben meg van írva.
A Szent Mungóban nem lehetett nálunk pálca, amióta meg kijöttem, azzal foglalkoztam, hogy ez elkészüljön, így nem volt másik pálcám. Izgultam, hogy sikerüljön, mert ha nem, akkor nem tudtam, mit fogok csinálni. Elvégeztem az utolsó simításokat, aztán szépen belehúztam a magot a pálcába.
Még néhány perc, és kiderül, elkészítettem-e életem első saját pálcáját. Türelmetlen voltam, fel-alá mászkáltam, de végül csak letelt az az öt perc várakozás, és akkor kipróbálhattam. Na jó, de hogyan? Kíváncsian néztem körbe, és végül megakadt a szemem a kandallón. Odaintettem a pálcámmat, és ragyogó ívű vízsugár tört elő belőle, így oltva el az ott lobogó tüzet. Örömömben könnyek gyűltek a szemembe: sikerült! Gyorsan újra meggyújtottam a tüzet, és boldogan dőltem el az ágyamban.
Ez egy jó jel volt! Vigyázz Jasper Flynn, jövök!

2001. július közepe

Bőven nyári szünet volt már, úgyhogy Jasper biztosan otthon kellett, hogy legyen. Plumbridge, Észak-Írország – Mennyi hallottam már róla! Jasper egy csomót mesélt a szülőföldjéről, én pedig nagyon sokat kérdeztem, ugyanis nemhogy külföldön, de Cornwallon és Londonon kívül nem is jártam máshol. Plumbridge nem volt egy nagy város, így leginkább a főtéren tengettem a napokat, várva, hogy Jasper megjelenik. És meg is jelent, de amit láttam, attól teljesen lefagytam. Egy szőke lány kezét fogta, évődtek egymással, és ami a legfurcsább volt, boldognak tűnt. Az én szívemet pedig egyszerre járták át jó és rossz érzések. Hiszen itt volt az orrom előtt, és boldognak látszott. Ugyanakkor ott volt mellette egy lány, akit nem is ismertem, de már minden egyes részecskéjét gyűlöltem, mert azt az életet élte, amit nekem kellett volna. Sikítottam volna, őrjöngtem volna legszívesebben, de eszembe jutott Roxana légzőgyakorlata. Végül is nem lett volna jó, ha pont Jasper előtt tör ki belőlem a dühroham.
Elindultak, át az úton, pont felém, és egyszerűen nem bírtam ki, oda kellett mennem.
-Jasper? – Kívülről hallottam a saját hangomat. A fiú pedig odafordult, és elteljesen elsápadt. Azt hiszem, én is hasonlóan nézhettem ki.
– Bea… te… te….  – Úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát. – Ez nem lehetsz te.
– Pedig én vagyok. Tudod te, hogy mióta próbálom felvenni veled a kapcsolatot? – kérdeztem, de valójában nem voltam teljesen önmagam. Nem válaszolt, csak átkarolta a szőke csaj vállait.  – Szia, Beatrix vagyok! – próbálkoztam a lánynál.
- Avery vagyok  – biccentett.
– Milyen aranyos kis csajszit szedtél össze… – kérdeztem féltékenyen, de magam sem tudom miért. Hagyd ezt abba Beatrix!
– Igen és ma kettesben akarunk lenni  – válaszolta durván. Sosem beszélt így velem. Döbbenten néztem rá. Jasper! Én vagyok, Beatrix!
- Jasper, ne csináld! – próbálkoztam. - Beszélnünk kell, te is tudod... – Pillantottam rá, egyértelművé téve, hogy Averyre nincs szükség ehhez a beszélgetéshez.  - Annyira hiányoztál! Talán... én nem hiányoztam neked?
– A múlt időt kiválóan használtad és ha most megbocsátasz, ez egy randi.  – Ez a válasz annyira fájt, hogy legszívesebben ott helyben a földre rogytam volna. De az utóbbi időben több méltóság szorult belém, hogy ezt megtegyem. Hogy mondhat ilyet pont nekem? Hiszen én voltam élete nagy szerelme, velem csókolózott a tóparton, velem élt meg annyi mindent abban az őrült évben a Roxfortban.
– Várj! – ragadtam meg Jasper karját hirtelen.  – Jasper, én szeretlek és tudom, hogy te is engem.
- Jesszusom...  – motyogta a szőke.
- Leszarom!  – közölte velem durván a fiú, aztán elvonultak, hogy értésemre adják, tényleg leszarnak. Könnyes szemmel néztem utánuk. Nekem kellenne ennek az Averynek a helyén lennem most.
- Jasper... Kérlek!  – szóltam utánuk, de rám sem bagóztak. Ja, de, mert Jasper még azt mondta:
– Sajnálom… ez egy hülye.  
Döbbenten néztem utánuk. Egyáltalán nem így képzeltem ezt a találkozást. Amikor eltűntek, csak akkor huppantam le a földre. Nem érdekelt, hányan néznek hülyének. Jasper szerint, tényleg az vagyok. És mi van, ha tényleg az vagyok? Nem véletlenül töltöttem másfél évet a Szent Mungóban… Mi van, ha az egész, amit elképzeltem Jasperrel igaz sem volt.
Benyúltam a zsebembe, hogy keressek egy zsepit, de a kezem abba a pálcába akadt bele, amit Jaspernek készítettem. Oda szerettem volna adni neki, de nem úgy alakultak a dolgok. Ez teljesen betette a kaput. Majdnem egy óráig zokogtam ott a földön ülve. És senki nem jött oda hozzám, senkit nem érdekelt a bánatom.

Beatrix egy nagymúltú, de nehéz családi hátterű családban nőtt fel, ami megmutatkozik a jellemén. A Mardekárban sosem tartozott a hangadók közé, ő inkább visszahúzódóan tengette Roxfortos éveit, kevés barátja volt, azok is inkább az alsóbb évfolyamok tagjai közül kerültek ki. Így találkozott Jasper Flynnel is. Ő sosem támadta sem szóban, sem tettekkel más házak tagjait, így alakulhatott úgy, hogy Beatrixnak nemcsak Mardekáros, hanem más házakból való barátai is voltak.
A Mardekár szellemiségéből az ambíció jellemezte a legjobban. Habár a szülei mindig is úgy nevelték, hogy egy napon majd kiházasítják, és egy megfelelő aranyvérű férjet találnak neki, ő be akarta bizonyítani a szüleinek, hogy ennél ő többre képes, így kifejezetten jó eredményeket ért el az iskolában. Ötödévben prefektussá is választották. Az utolsó évben, amikor minden rosszra fordult, Bea élete kiteljesedett: megismerkedtek Jasperrel, és egyre közelebb kerültek egymáshoz. És minden összeomlott…
A Roxforti csata azonban rettenetes hatással volt rá. A csata, a sok áldozat mind beleégtek az emlékeibe, nem tudott tőlük szabadulni. A Tiltott Rengeteg felé sodorta a menekülő áradat – ami főleg halálfalókból állt -, ott pedig eltévedt. Eleve a csata hatása alatt állt, majd a Tiltott Rengeteg félelmetes árnyai kerítették elméjét hatalmukba, így amikor kiért az erdőből, agya inkább kitörölt mindent, mint hogy fel kelljen dolgozni. Csak egy dolog maradt meg neki: Jasper – de csak az emlékezetében. A Roxmortsban, egy eldugott sikátorban találtak rá, és csak Jasper nevét suttogta. A következő hónapokban a Szent Mungó Elmeosztályának „vendége” volt, majd amikor jobban lett, visszakerült a családi otthonba. Onnantól kezdve pedig mindent megtett azért, hogy visszatérjenek az emlékei, ezt viszont pánikrohamok, és egyéb pszichológiai problémák nehezítették. Kitartóan kutatott Jasper után, de amikor megtalálta, újabb csalódással kellett szembenéznie: a fiú továbblépett.
Jasper lénye után egy újabb rögeszme kezdett kialakulni benne: vissza kell szereznie a fiút. Egyre többet keresgélt utána, és most már az ismeretlen lány után is. Viszont Cornwallból, a családi birtokról ez nehezen ment, ezért jelentkezett a Szombati Boszorkányhoz újságírónak, ahova az anyja segítségével be is került, mivel a nő barátnője volt az újság főszerkesztőjének. Londonban pedig sokkal több lehetősége volt kutatni. Az életét, a szabadidejét pedig a Jasper utáni megszállott kutatás töltötte ki. A pánikrohamok és a megszállott ragaszkodás továbbra is időről-időről előjött nála. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Bea folyamatosan a főszerkesztőn lóg, lesi minden kívánságát, és azonnal ugrik, amikor szükség van rá.

Rendkívül csalogató kinézetű ital, kellemes, sötétzöld színe van, sűrű állagú, mint egy puding, viszont ha valaki megkóstolja kesernyés íze van

Richard Flint; 50; aranyvér; messziről elkerüli, ha lehet – gyenge idegi állapota miatt gyakran a Szent Mungóban kezelik

Rebecca Flint (szül. Black); 48; aranyvér; nincs komolyabb kötődés, átlagosnál is gyengéb anya-lánya viszony

Alfred Flint; 23 lenne – meghalt a Roxforti csatában a halálfalók oldalán; rossz viszonyban voltak, Beatrix nem helyeselte, hogy Afred halálfalónak állt
Clement Flint; 17; rossz viszony, mivel szintén a sötét oldallal szemez

A Flint család egyike a huszonnyolc aranyvérű brit varázslócsaládnak. Habár a család felmenő nagyjából az összes nagy varázslócsalád tagjai között megtalálhatóak a 2000-es évekre már csak két család őrzi az egyenes ági Flint-leszármazási ágat. Az egyik család Richard és Rebecca Flint családja, akiket három gyerekkel áldott meg a sors: Alfreddal (aki a roxforti csatában életét vesztette), Beatrixszal és Clementtel. Alfred, amint tehette, a család „jó hírnevét” tovább hordozva, és így elfeledtetve apja őrületét, halálfalónak állt. Beatrix próbált kitörni a család rossz életútjából, de úgy tűnik, neki sem fog menni – leginkább benne mutatkoznak meg apja pszichés zavarai, mely legfőbb okaként a Roxforti csata során átélt szörnyűségeket lehet megjelölni. Clement mindig is a bátyja nyomdokaiba szeretett volna lépni, és ő is a legjobb úton halad afelé, hogy sötét varázsló legyen belőle.

A Flint család másik ágát, Richard bátyja, Raul Flint és a felesége, valamit két fiuk Marcus és Nestor alkották. Velük Richard és Rebecca nem igazán tartották a kapcsolatot, főleg, miután Raul eszelős, dühöngő őrültnek titulálta öccsét egy családi vacsora közben. Raul, Marcus és Nestor részt vettek a Roxforti csatában, a halálfalók között. Beatrix a Tiltott Rengetegben találkozott velük, de a férfiaknak eszükbe sem jutott segíteni a lányon, ők csak menekültek tovább.

A Flint család leghíresebb szülötte Josephina Flint volt, aki 1819 és 1827 között Mágiaügyi Miniszter volt.

Beatrix egy alacsony, vékony lány, aki – főleg, amióta Londonban lakik és a Szombati Boszorkány újságírója – sokat ad a kinézetére. Mindig igyekszik a legújabb divat szerint öltözni, a legjobb sminket kitalálni magának (de csakis olyat, ami nem hivalkodó). Habár a természetesen kinézete elég átlagos, az öltözködésével és a kisugárzásával magára tudja vonni a férfiak figyelmét. Tipikusan olyan lány, aki után megfordulnak a varázslók az Abszol úton.

Beatrix a Szent Mungós gyógykezelése során jött rá, hogy remekül bánik a faanyagokkal. A kezelés során, egyik alkalommal beszélgettek a pálcakészítésről, és az egyik gyógyító javasolta neki, hogy mélyedjen el jobban a pálcakészítésben – ő ezt egyfajta élménykezelésnek szánta, hogy Beatrix meglássa magában a tehetséget, de sokkal többet ért el vele. A lány egyébként jól boldogul az alapvető bűbájokkal, és szívesen kísérletezget. Ő azt vallja, hogy a varázsló el tudja dönteni, milyen pálcát szeretne, így ő kérésre bármilyen elkészít.
Ami viszont nem megy neki, azok az átkok, rontások, olyan varázslatok, amikkel valakinek rosszat lehet tenni. A rossz élmények gátat szabtad az ilyen típusú, ártó varázslatoknak.