Roxfort RPG

EDWARD NOTT


(https://i.pinimg.com/564x/80/ec/5d/80ec5d479cda84f2b1ae04092206d7ce.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/69/5a/84/695a84bbfe50b7bfab0d826b2dcabcf6.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/ed/cc/f3/edccf3ff18521475003edb2e773398bf.jpg)

- Picsába.
A szakadt utazótáska, amivel érkeztem, nagy dobbanással érkezik a "kastélyhoz " vezető saras-latyakos murvaútra. Dühöngve rúgok bele a motor kerekébe, aztán kitámasztom; otthagyom a retkes, szétfagyott szökőkút mellé döntve. A kutya nyüszítve ugrik le a járgány hátsó csomagtartóján neki fenntartott helyről, aztán biztonságos távolságba menekül. Jobb híján mégis vele üvöltözöm.
- Egy kastélyt ígértek! Ez meg, amit kaptam, egy disznóól. Dobtak egy aprópénzt! Nekem, a társadalom hű szolgájának! - dühöngök, aztán csak nézek tovább a romhalmazra undorodva.
A hajdan nemes Nott vadászkastélyt igen méltatlan állapotban kaptam meg. A falak összegraffitizve, a vakolat leverve, a boltíves ablakok betörve, mindent eláztatott a hólé és szétvetett a jégkár, az előkert csupa szemét, bentről rothadás és ürülékszag árad. Még csak nem is varázslók tették, egyszerű muglik csupán, láthatók az erre utaló nyomok. A kedves “családom” gondolom tett róla, hogy a védőbűbájok ne működjenek tovább onnantól, hogy a nevemre íratták ezt a kócerájt. És akarták is, hogy tudjam, ők voltak, hiszen tisztában vannak vele, hogy a munkám része a nyomozás. Nem is vesződtek nagyon a nyomok eltakarításával.  Ez egy üzenet. “Nesze, ez mind a jussod. Kiérdemelted.”
Füstölögve szusszanok. Igen. Ez jár egy vérárulónak. Egy kitagadottnak. Egy lázadónak, aki azért is auror lett. És én ebből is ki fogom hozni a maximumot, meg még többet. Csakazért is elindulok felfelé a lépcsőn, öles léptekkel véve irányba a félig kiszakadt bejárati ajtót. A kutya oldalba hugyozza a márványkorlát tövét, mire kínomban röhögve rámorgok. Akkor is az enyém, akkor is egy kurva kastély.
A házba lépve pálcát rántok, de nem rohannak meg más szörnyek, csak az emlékek rémei. A bejárattal szembeni fal tele van aggatva utálatos családi festménnyel és fotóval, és mily meglepő, ezeket semmi kár nem érte. Fesztelenül ballagok közelebb, pedig a goromba, sötét arcok az aranyozott faragvány-keretekből mind rosszallóan néznek rám, némelyik motyog is valamit az orra alatt, mások gőgösen hallgatnak csupán. Még a saját babaarcom is morcosan néz a gyerekkoromban készített festményről. Kissé merengve, de azért óvatosan akasztom le a szögről, hogy szembenézzek az alig három éves forma, göndör fürtös, pofók kis csírával, aki a családja körében ácsorgott. Persze hogy vacak a kedve. Emlékszem, gyűlöltem a rohadtdrága, puccos inget, amit rám adtak, mert szűk volt és viszketős, hogy folyton vakaródznom kellett, pedig azt tilos volt. Azt is utáltam, hogy közben mozdulatlanul ott kellett volna ácsorogni az idők végezetéig, de a testvéreim poénból folyton csipkedtek, hogy ugráljak, a szüleim meg engem szidtak le érte. A festőre is emlékszem, bár ő nincs a képen. Valami girnyó, gyógyegér pasas volt, de tehetséges. Festett még néhány portrét meg miegyebet nálunk, mielőtt kiderült, hogy félvér nagyszülői ágról. Végül azt hiszem, nem apám végzett vele, hanem valami rokon. Pont a napokban tüntettem el azokat a nyomozati anyagokat, amik erről az ügyről szóltak volna.
És most ugyanúgy ért pálcám szikrázó hegye a fényképhez, mint korábban a bizonyító erejű pergamenekhez. Ugyanúgy fogom eltüntetni ezt is. Az anyag apró izzásnak indult, majd lusta láng nyúlt elő a papírból. Szitkozódni és sikítozni kezdtek a rajta lévő figurák, és átmenekültek volna a másik képek keretébe, de ott sem voltak sokáig biztonságban. Bamba mosollyal, ráérős mozdulatokkal, mint egy gyújtóst emeltem magasabbra a félig már szenesedő festményt, hogy lángra kapassam a többi képet is a falon.
Fellobbant az a fotó, ami az első roxforti indulásomon készült. A testvéreim ott álltak körülöttem, folyton kitakartak, alig látszott ki a tizenegy éves, iskolát kezdő nyikhaj önmagam mögülük, de most a tűz miatt elszaladtak, így láthattam a kis girnyót, ahogy sikítozva menekül utánuk. Milyen szánalmas tud lenni az ember, míg gyerek...
A következő képen már másképp festek. Az végzős koromban készült. Eltelt bűvös-zűrös hét év. Jó nagy monoklim van épp a szemem alatt, passzol a nyakkendőmhöz, szép zöld. Nem emlékszem már, miért kaptam, de hetedéves koromra mindennapos volt, hogy valahol kék-zöld vagyok, úgyhogy nem is csoda. Felfalták a tűz éhes nyelvei ezt a képet is, rajta az utálkozva bazsalgyó önmagammal, kezemben a kitűnő oklevéllel - mi más is lehetett volna? Ha nem teljesítek jól, elzavartak volna otthonról. És ezt később meg is tették. Ma már tudom, minél hamarabb, annál jobb lett volna.
Mikor jelentkeztem az aurorképzőre, még mindig nem sejtettek semmit. Azt gondolták, kicsit vérszomjasabb vagyok a többi Nottnál, de ilyenformán óhajtom a Nagyurat szolgálni. Dehogy akartam. Addigra már elegem lett mindenből. Tizenhét éves fejjel nem voltak barátaim, még azok sem, akikkel közös volt a vérünk. Nem is éltem igazán. Az egyetlen szórakozásom a verekedés, párbajozás és mások bosszantása volt, ilyenkor az adrenalin felpörgette a szívemet annyira, hogy azért még érezzem, ver. Otthon tökéletesnek kellett lenni. Az iskolában tökéletesen kellett teljesíteni. És közben a testvéreim mindig jobbak voltak nálam, bármit is tettem. Még csak azt sem én döntöttem el, mit teszek. Rájöttem, én nem vagyok vesztes, csak rossz pályán versenyzek.
A minisztérium aurorjaként izgalmasabb lett az élet. Hirtelen megszabadultam a család béklyóitól, és vele együtt a családi vagyon rám eső részétől, sőt a fedéltől is a fejem fölül. Erről már nem készült kép. Nem festette meg senki, ahogy egy koszos lyukban kuporgok heti öt galleonért, sem azt, hogy a híd alatt piálok magamban, vagy hogy gyilkosok átkai süvítenek el a fejem mellett, míg én pofára esem a sárba. Kevésbé fennkölt téma lett volna. Nem, a vérárulásom után már nem készült sem kép, de még említést sem tett a família. Mintha nem is léteznék, vagy meghaltam volna. Várták, hogy így is legyen. Ma is azt várják.
Olyan portrék elégetése következett, melyeken azok voltak, akiket az Azkabanba juttattam, meg olyanok is, akik kis híján megöltek. Lehettek bármily bátor halálfalók, az ő festményük is sikítva szaladt a tűz elől, ugyanúgy, ahogy végül előlem menekültek - mindkét esetben hiába.
Végül én nyertem. Végül elbukott Voldemort, és a halálfalók is vele. Én végre egyszer a nyertes oldalon álltam, és elszórakoztam a família égésén. Ahogy most is. Keményen megkértem annak az árát, hogy a családom ne bukjon el egészen.
Visszaléptem, de nem azért, mert zavart volna a füst vagy a tűz melege az arcomon. Csak hátrébbról szemléltem, míg az utolsó papírfecni és képvászon is hamuvá ég. Szilánkok és szenes-aranyos keretdarabkák potyogtak a padlóra, de majd összetakarítom.

Egy év telt el azóta. Ugyanott állok most, ugyanarra nézek, de csak a csicsás, új tapétát bámulom gyűlölködve.
- Uram, a hölgyek a kapunál várnak. Bekísérjem őket, vagy indulni óhajt? - érdeklődik halkan Jim, a kissé fiatal és tapasztalatlan, de lelkes komornyik palántám. Makulátlan uniformisban áll a fényes, fehér márványpadlón. Karjára fektetve a kabátom, ami egy szerényebb család éves keresetével ér fel. Elmarom tőle.
- Elhúzok - jelentem ki röviden, tömören, és mert imádok, dirigálok neki még egy sort.
- Etesd meg a kutyát, de a hipoallergén tápot kapja. Cserélj vizet a dézsafürdőben és a medencében, ha visszajöttünk a sétarepülésből, jól fog esni egy kis pancsikálás - vigyorgok kajánul. - Szerezz még piát, kifogyott a Champagne. A szaunába tegyél új törülközőket. Oh, és… - akarok még mondani valamit, csak hogy feleslegesen csicskáztassam, ha már rohadt jól megfizetem, de a kölyök jól végzi a dolgát, minden csillog-villog, a télikert üvegfalai kristálytiszták, minden szobanövény és szobor portalan, minden kristály meg aranyizé a helyén.
- ...És ha a Minisztériumból keresnek, ne baglyot küldj, hanem SMS-t, mert mugli csajok - bökök fejemmel a kastély előtt parkoló limuzin felé, amiből három, enyhén részeg bige integet felém a tetőablakon át. Nekem aztán mindegy, arany- vagy sárvérű, vagy mugli. Egy estére jó lesz.

Munkamániás, maximalista. Bármilyen lehetetlen feladatot kap, nem nyugszik, amíg el nem végzi. A parancsok között válogat, csak a neki tetszőket hallja meg. Hajlamos az erőszakosságra, túlkapásra, nem riad vissza semmilyen eszköztől, ha azzal eléri a célt. Bár aurorként dolgozik, kicsit sem empatikus a sárvérűekkel és muglikkal, nem szimpatizál egyik oldallal sem, mindenkit egyformán lenéz. A halálfalókat különös élvezettel és kitartással vadássza le, de ugyanígy az ártalmatlanabb bűnözőket.
Szereti a fényűzést, a márkás holmikat, státuszszimbólumokat. Igazi hedonista élvhajhász. Válogatós ételben, ruhában, kiegészítőben, nőkben is. Ugyanakkor ha terepen dolgozik, élvezi a nélkülözést, a kihívást jelentő körülményeket, az elemeket, amikkel meg lehet harcolni. Igazán a nehéz feladatokat kedveli. Úgy a végén nagyobb a dicsőség.
Igazi adrenalinfüggő is, és imádja bosszantani az embereket.

A Nottok egyike a 28 ősi nemes aranyvérű családnak. Köztudottan Voldemort támogatói, Edward azonban nem követte a családi tradíciókat, az aurorképzőn folytatott tanulmányai alatt átállt a szemben lévőkhöz, ezért kitagadták. Zsarolással végülis megszerezte magának a jussát, fizetséget kért a rokonaitól azért, hogy azoknak ne kelljen felelni az elkövetett rémtettekért. Anyja Amerikai származású aranyvérű, hasonlóan vérmániás, sötét varázsló maffia családból származik, akár a Nottok. Ed a család fekete bárány-bőrbe bújt farkasa.

Nagyon penge mindenfajta olyan mágiában, ami a hívatásához szükséges. A sötét varázslatok kivédésében a legjobb. Bűbájtanból, bájitaltanból és átváltoztatástanból főleg azokban a területekben gyakorlott,  amik az elsősegélynyújtáshoz vagy a nyomkövetéshez, álcázáshoz szükséges. Háztartási bűbájokig nem süllyed le, viszont a mugli járművekhez és fegyverekhez egész jól ért. Imádja,előszeretettel használja, sőt direkt készít is mindenféle hasznos kütyüt, amik jól jöhetnek a munkája során, pl. zsebórának álcázott  malíciamutató vagy mobiltelefonnak látszó gyanuszkóp.