Oldal nyomtatása - the art of eye contact

the art ●f eye contact
(https://i.pinimg.com/564x/67/6d/b3/676db36554a5c4afb85ba6a2b66bdb6f.jpg)

Aiden
2002. február 18.
Este

outfit (https://i.pinimg.com/564x/51/6a/3e/516a3e0f3185f34f249392f152ea494b.jpg)

the best
place to get lost
is in the eyes
of someone
you’ve missed

Csendesen ácsorogtam az Édes Mérgek előtt, fel-felidézve azt a bizonyos merényletet. Nem lepett meg, hogy az aurorok megint sötétben tapogatóztak, miközben egy halom ember az életét veszítette a robbanásban. Ez is a Szeszély volt… mi? Milyen könnyű is volt erre ráfogni, pedig biztosra vettem, hogy semmi köze nem volt hozzá az egésznek. Előbb néztem volna ki Disznóorrból, hogy levegőbe repíti az egész helyet, csak mert nem teszem szét a lábamat a kuncsaftjainak, minthogy a Szeszély üssön be ide is… kellett, hogy legyen valami magyarázat erre a romhalmazra.
Hosszan fújtam ki a levegőt, ahogy a maradványokon végig futott a tekintetem. Még mindig nem tudtam, hogy zöldszem aznap miattam volt-e itt vagy azért, mert amúgy is egy csomó aurort kirendeltek a helyszínre… talán majd megkérdezem, ha kijött a Mungóból végre és nem kis kanállal kell összeszednem, ha esetleg keménykedni akar.
Csendesen sétáltam tovább a mocskos macskaköveken, miután nagy nehezen elszakítottam a tekintetem a múlt sötét árnyaitól és megindultam a Vakegér felé. Csak inni akartam egy korty lángnyelvet… semmi kedvem nem volt A Szirénhez a napnak ebben a szakában, amikor a legtöbb fickó azért jár arra, hogy vásároljon magának egy menetet. Alapvetően szerettem a kéjes nyögést, de leginkább csak közvetlenül alattam vagy felettem, nem pedig akkor, amikor más élvezkedik egy fallal odébb. Tudom, tudom… valamiből meg kell élni és ha ez így marad, hamarosan nekem is be kell vállalnom valami gusztustalanságot, mert mocskosul nincsen pénzem és Anelia kedvességét sem használhattam már ki sokáig. Ó, hogy Disznóorrú most hogy röhögne, Elliot… te lennél a nap poénja! – A hang kegyetlenül gúnyolódott, ahogy befordulva a sarkon elértem a Vakegérhez. A szokásos hangzavar szűrődött ki onnan, mintha valami nagy buli lenne. Valójában csak az üzletelés ment, mint péntek délután általában.
Óvatosan löktem be az ajtót, mintha nem akarnék feltűnést kelteni… csakhogy mindig minden tekintet rám szegeződött, ahogyan most is. Szinte láttam, ahogy néhányan röhögni kezdenek, mások undorodva bámultak rám. Igen, én voltam aki még Cartwrighttal is összeboronáltak és ezt csak is magamnak köszönhettem… túl sokat engedtem neki, pedig már annyiszor jelentettem ki, hogy nekem senki sem parancsolhat, én a magam ura vagyok. Valójában ez már régen nem volt igaz. Szükségem volt valakire, aki megmutatta, merre van előre… hiába mondtam olyanokat, hogy megkapom amit akarok. Akarni jól tudtam, csak éppen vezényelni nem az elfoglalt birodalmat. Az egész életem ennek az egyetlen hiányosságnak az árnyékában telt.
– Mi van, O’Mara, hivatott a főnököd? – kérdezte egy fogatlan kalóz, kikiabálva az egyik nagy asztaltársaságból. Erre még többen röhögni kezdtek.
– Fogad be a pofádat, mielőtt kiátkozom a helyéről a többi fogadat is. – Közöltem a lehető legnyersebb stílusban és megindultam a pult felé, mint aki jól végezte a dolgát. Nem is számítottam arra, hogy amit ott találok, az majd még szívfacsaróbb lesz mindennél. A sötét hullámos hajak, a sérült szemek… egyszerre akartam látni, és elkerülni őket jó messziről.
– Boldog szülinapot… – motyogtam, hirtelen megszűnt az a nagypofájú idióta, aki az előbb még egy nála háromszor nagyobb kalóznak szólt be… pedig a fogatlanja határozottan ijesztőbbnek tűnt, mint Aiden. – Nem baj, ha… mindegy, már leültem.– Közöltem, ahogy a hátsóm végre a bárszéket érte és elém került a szokásos lángnyelv. Ariane már jól ismert és kecses alakja gyors mozdulattal szervírozta a megfelelő italt.
– Köszi, drágám, de ma nem igazán futja a lángnyelvre… – Sóhajtottam és visszatoltam elé. – A legolcsóbb lötty jó lesz. – Tettem hozzá a sötét szemekbe nézve, mielőtt megint Aiden felé fordultam volna. – Hogy vagy?

we are both
so broken

(https://i.pinimg.com/236x/53/f0/00/53f000c3e9a76445f13681b38a2952a4.jpg)
2002. február 18.
style (https://i.pinimg.com/564x/38/c5/07/38c507d4b633e92730b24d0cabd28563.jpg)

Ujjaim áttúrnak a homlokomba hulló tincsek közt, hogy kissé hátrébb hajtsák őket, miközben könyököm tompán koppan az asztal lapján. A kis hang egyszerűen mosódik bele a kocsma zajába, amelyet épp csak félfüllel fogok fel. A poharak koccanását, a mély dörmögéseket, nevetéseket, a kocsmáros csevegő hangját. Igazából nem fogadom be őket teljesen. A belső zajaim egészen elnyomják őket.
Minden kis porcikám sajog. Tulajdonképpen... hét napja szinte folyamatosan benyeltem valamilyen átkot, a testem pedig ezt kezdi meglehetősen nehezményezni. Egyik sem volt durva. Annyira biztosa nem, mint amit Adwell kapott. Azonban... minden apró, jelentéktelen kis mozdulat is épp elegendő ahhoz, hogy valahol belenyilalljon. Vagy sajogni kezdjen. Esetleg égni. És nem fogok hazudni... ez már kezdi a kellemetlen szintet súrolni.
Halk kis sóhaj szökik ki ajkaim közül, miközben a poharat számhoz emelem. Lángnyelv. Nem kifejezetten segítség vagy megoldás, sőt... tulajdonképpen tizenegyedike óta ránézni is fáj egy kicsit, de most mégis kell, hogy lesimítsa kissé az ingereimet. A tegnapi alkohol mennyiségét könnyedén kimosták a... a bizonyos indulatok, de az a buli a Tabuban... a találkozás a lányabbik Feryllel... nem csak az az este, de az azt követő nap sem volt kifejezetten fényes.
Öntök egy kis alkoholt a számba, hogy a nyelvemet végigmossa a csípős keserűség, és lehunyom a szememet egy pillanatra. Tényleg nem vagyok a változások ellen. Meglehetősen könnyen viselem őket, azonban... ez a február valahogy nem alakul a lehető legfényesebben eddig, hm?
Nem is külön-külön van a baj a dolgokkal, egyszerűen csak... összerakva már sokkal nehézkesebb a kép. Ez pedig nem vagyok én. Tényleg nem. Ugyan már... még azt is könnyűszerrel hagytam, hogy Adwell átbasszon rajtam. Ki kéne végre tisztítanom egy kicsit a fejemet, visszatérni saját magamhoz és a szokásos rendszerhez... azonban még nem tudom, hogy hogyan.
Még. Ezt a furcsa szenvedést néhány napon belül véglegesen is meg fogom unni, és kénytelen leszek továbbrugaszkodni valamelyik irányba.
Talán a költözés a legfelborítóbb valahol, ezt legalábbis abszolút nem kalkuláltam bele eddig a dolgaimba. Alapesetben nem is lett volna sürgető a kérdés. Továbbra is ellettem volna különböző hotelekben, szállodákban, lakásokban... de mostmár itt van Cleo. Neki biztos hely kell, amíg legalábbis ilyen kicsi, biztosan.
Könnyű lett volna... hazamenni. Egyszerűen. És mégis, az továbbra is egy olyan opció, amelyet számba sem vettem. Nem tartozom már oda. Igaz, tegnap hazaugrottam, vittem Cleot is, mégiscsak... szülinapok, vagy mi a franc. Nem mintha különösebben is érnének valamit.
– Mi van, O’Mara, hivatott a főnököd? – A hang élesen fúrja be magát az agyamba, hogy kissé meg is feszülök. Hallgatózok hátrafelé, de nem kell sokáig várnom... az ismerős hang ugyanis abban a pillanatban már serken is fel, hogy betöltse az egész kocsmát.
Bassza már meg!
Egy kis sóhajjal hunyom vissza a szememet, a homlokomat nekibiccentem a poharam szélének, és egy röpke pillanatig csak azt élvezem némán, ahogy az üveg kellemesen hűsít. Egy perc. Eddig tart. Vagy talán... eddig sem.
– Boldog szülinapot… – Ez már túl közelről csendül ahhoz, hogy esetleg eljátsszak a gondolattal: nem nekem szól. Ujjaim mégis végigzongoráznak finoman a pohár szélén, mielőtt felpillantanék végül, azt pedig visszaengedném lassan a pultra.
- Köszönöm.
Alig ér el a fára a pohár, már vissza is tér az ajkaimhoz. Kell egy újabb korty, pedig még felé se pillantottam.
– Nem baj, ha… mindegy, már leültem. - Magam elé bámulok a pult túloldalán felsejlő üvegekre, amik fel-fel billennek néha a levegőbe, ha éppen közülök rendel valaki, és csak elmélyedve játszadozom a pohárral, apró kis köröket írok le a szélével a pult fáján. Még csak rá sem nézel, Fraser... ez nem valami szép, tudod, hm? Valójában... kicsit még a nyakamat megmozdítani is fájna. De persze ez csak kifogás, mint igazi indok.
– Köszi, drágám, de ma nem igazán futja a lángnyelvre… – sóhajt Elliot, miközben megjelenik a kocsmárosnő alakja. – A legolcsóbb lötty jó lesz. Hogy vagy?
Kicsit feljebb emelem végre a fejemet, de azzal szinkronban a poharat is. Egy gyors korttyal tüntetem el a maradékot, hogy aztán a pulton át a nő felé csúsztassam a poharat, fejemmel pedig az előbb arrébb rakott üveg felé biccentek.
- Kettőt - írom felül egyszerűen Elliot előbbi szavait, úgy szívom be a levegőt, majd végre a fejemet is felé biccentem. Nagyon gondosan ügyelek rá, hogy a látványa ne váltson ki semmilyen... fizikai reakciót, amelyet esetleg leolvashatna rólam. - Megvagyok.
A poharak nemsokára érkeznek is elénk, finoman csillan meg bennük a drága lángnyelv, hogy magamhoz is húzom a poharamat.
- Na és te? - Egyszerűen... ma nincs kedvem frappáns szavakhoz, bármiféle kreatív válaszhoz. A fájdalmat és az elmúlt napok zavartságát pedig... inkább csak nem is részletezném.

Furcsa volt látni. Furcsa volt, hogy nem nézett rám. Hirtelen fázni kezdtem a közelében, mintha megint ott lennénk, mint a találkozásunk alkalmával. Én nem szakítottam el a tekintetem róla, nem féltem megélni az érzést, amit kiváltott belőlem. Kellett az a fájdalom, hogy elfogadjam, ez így alakult. Nem nyomhattam el, nem volt szabad, mert Aiden is csak belekeveredett egy hibába, amit általában elkövetek. Ha már túl boldog vagyok, túlragaszkodóvá is válok és éppen akkor, akkor csúszik félre minden. Hiába döntöttem el, hogy visszafogom az érzéseimet, hogy nem szállok rá és nem követelem, hogy viszont szeressen… megint ez történt.
– Kettőt.
Nyeltem egyet, ahogy felülírta a szavaimat. Nem volt miért ellenkeznem, inni akartam és láthatóan ő is. Csak figyeltem és kivártam, míg végül hajlandó volt rám nézni. Jól esett egy pillanatra megint elveszni a barna-szürke szempárba. Hihetetlen mennyire hiányzott, pedig nem volt még egy hónapja, hogy kisétáltunk egymás életéből.
Talán mégis igaza volt Danielnek és van bennem valami, ami szándékosan akar megszabadulni az engem körülvevő emberektől. Nem is tudom… lehetséges, hogy ez az az izgalom, ami kell, miután már nem járok terepre varázstárgyak után. Ez az elbaszott szarság vagy, O’Mara, szokj hozzá és nézz a szemébe! Nézd meg, mit veszítettél! Néztem. Néztem és láttam, de már nem tudtam visszacsinálni.
– Megvagyok. – Érkezett végül a válasz. Pontosan ebből tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben vele… de nem voltam már senkije, nem faggathattam. A történtek ellenére is csak arra vágytam persze, hogy megvédjem, hogy meggyógyítsam a sebeit.
Valami gúnyos választ adtam volna, hogy Na persze, Muci, ne verj már át… Azonban mielőtt megszólalhattam volna, megérkezett Ariane az újabb poharakkal. Finoman érintettem meg az üveg felületét. Hirtelen minden gusztusom eltávozott, ami valaha is kívánta az alkoholt.
– Na és te? – a kérdésre kicsit megrökönyödtem. Nem gondoltam volna, hogy legalább annyira érdeklem, hogy egyáltalán mímelje a dolgot. Minden bizonnyal csak el akarta terelni a figyelmem arról, hogy nincs jól.
– Hát elvagyok, ahhoz képest, hogy csöves lettem. – Vontam meg a vállamat és inkább ittam egy kortyot az alkoholból. Most nem esett jól, ahogy végig égette a torkomat. Aztán sóhajtottam egyet. Persze a csöves túlzás volt, hiszen a környék legjobb bordélyházában laktam, ahol napi szinten hallgathattam, ahogy szexelnek… nagyon sokszor, nagyon hangosan.
– Ugye nem sérültél meg? – kérdeztem inkább, mielőtt még el kezdtük volna boncolgatni a miért lettem csöves témát. Nem akartam erről beszélni, Aidennek pont elég gondja van a saját múltjával… nem kellett még az én életembe is feleslegesen belerángatni. Lepillantottam a kezemre, még mindig ott volt az az A betű heg az ujjamon, ami a tetoválás után maradt. Szerencsére elég halvány volt ahhoz, hogy csak én meg ő tudjuk, mi történt. Nem is tartozott másra… és azt sem szerettem volna, ha Milton meglátja – de talán annyira nem nézi meg az ujjaimat.
– O’Mara?! – dülöngélt oda hozzánk egy furcsa, piás ember. Még nem láttam, de ő tudta a nevemet és ez nem tetszett. Nyúlánk, csontos alkatú volt. A haja kócos volt és gusztustalan, a koszos sapka sem segített rajta különösebben. Egyik kezével Aiden vállát, a másikkal az enyémet szorította meg és behajolt közénk. Így érezhettem, milyen marha büdös. – Van neked egy ajánlatom, meg a fiúdnak is persze…
– Ki a fasz vagy?– kérdeztem cseppet sem visszafogottan. Így is pont elég feszült volt a helyzet, nem kellett volna hozzá még ez a körítés.
Persze közben a elsétált mellettünk egy másik nagydarab kalóz, csakhogy beszólhasson:
– Újabb kuncsaft, O’Mara? Mennyi most egy menet? – kérdezte, amire most már kezdtem komolyabban is pipa lenni. Mi a szarért hiszi mindenki azt, hogy valami könnyűvérű… Nem kellett volna Cartwright alá feküdni, te barom… – A hang rám mordult. A francba is, mocskosul igaza volt.
Nem figyeltem ahogy a fickó kezei lesiklottak a vállainkról, és már a csuklónkat szorítva húzta egymásra a kezünket. Aiden tenyerébe fektette a kezemet fölfelé nyitott tenyérre, de mire elhúztam volna onnan már beletett valami hideget és csak a rántást éreztem, hallottam a röhögést a fülembe csendül. Aztán már nem maradt más csak sötétség, dohos szag, hideg kőfalak… valami építmény belsejében voltam, a tenyeremben a hideg valamivel.

we are both
so broken

(https://i.pinimg.com/236x/53/f0/00/53f000c3e9a76445f13681b38a2952a4.jpg)
2002. február 18.
style (https://i.pinimg.com/564x/38/c5/07/38c507d4b633e92730b24d0cabd28563.jpg)

Egyszerűbb. Egyszerűbb csak úgy... nem nézni rá, úgy tenni, mintha az egész probléma nem is létezne. Kellően megnyugtató, ami azt illeti. Általában szembenézek a problémákkal, már, ha azok már kellően kapargatják a kérgemet, azonban... Belefáradtam. Ez olyan elítélendő dolog?
Belefáradtam, hogy mindig van valami faszság. Hogy az elmúlt néhány napban egy pillanatnyi nyugalmam sem volt. Az évek rugalmassá tettek, de most mégis... mintha nem találnám a helyemet. Ott van az az eldugott, sötét, félig üres kis lakás, amelyben épp csak az ágyat meg a fürdőt használtam eddig, ott van Cleo, ott van az iránta érzett felelősség. A múltbéli gondokról nem is beszélve, amelyek egyszercsak újra fellobbantak. Próbálom utolérni magamat. Egyelőre nehéz.
Őszintén? Nem gondoltam, hogy egyáltalán ilyen... hosszan kibírjuk. Nem gondolhattam, mert mellettem nem maradnak meg az emberek. Nem feltétlen azért, mert ők akarnak olyan sietősen távozni... inkább csak pontosan tudom, mit vonzok magammal. Még Feryll nélkül is, mert igaz... talán ő meghalt, de a kölyke még így is megtalált. Sosem tudhatom, Feryll régi csatlósai, ex-halálfalók mikor törik rám az ajtót. Esetleg Morrow, amiért szétszedtem a pincsijét? Rendben, igazából, ő jelenleg az egyik... legkisebb bajom.
Nem mondom ki, nem részletezem, mert egyszerűen csak... minek? Talán pár héttel ezelőtt még megtette, volna. Akkor még valami naiv okból megbíztam benne, megbíztam bennünk, ebben az egészben... Ugyan mi a fracnak, Fraser?
Az elénk gördülő poharakból húzok is le egy korttyal, a fejem pedig furcsa kis sajgással jelzi, hogy ezt talán már nem kéne. Egyszerűen csak odébb lököm a hangot, hagyom, hogy a lángnyelv elmossa. Vagy inkább csak reménykedem, hogy elmossa.
– Hát elvagyok, ahhoz képest, hogy csöves lettem. – Kicsit feljebb szökik a szemöldököm, ahogy felé sandítok a szóra. Miért? Hiszen én mentem el, őt pedig ott hagytam a Cukormázban. Neki ott van Avery, a család közelsége... és franc se tudja, de elvben egész jónak tűnt a dolog. Neki szüksége van egy biztos lakhelyre, nekem nem. Igaz, jobban belegondolva, talán Cleot is nála kellett volna hagynom. Ő sokkal jobban tudott volna vigyázni rá, mint ahogy az nekem megy.
– Ugye nem sérültél meg? – Még azelőtt vágja rá a kérdést, hogy az előzőre reagálhatnék. Leteszem a poharat és a pultra fektetve a tenyeremet egy kicsit hátrébb tolom magam, hogy valamennyire megmozgassam a izmaimat, igaz, a hátamon és mellkasomon futó hegből még ennyitől is kis, szúró fájdalom hasít végig rajtam. Szóval ennyire látványos, hm?
- Szóval miért lettél csöves? - kérdezek vissza, egyértelműen jelezve: ha te is terelsz, hát én is. Kíváncsian lesek rá, ujjaim újra a pohárhoz csúsznak, de csak piszkálom tovább, nem emelem a számhoz.
– O’Mara?! – Felkapom a fejemet a rekedt hangra, de csak szemem sarkából mérem fel a közeledő fickót. Koszos, rongyos... nagyjából ennyi tűnik fel első pillantásra, és tökéletesen elég is, hogy elfordítsam a fejemet, mielőtt a bűze is elérne. – Van neked egy ajánlatom, meg a fiúdnak is persze…
A tenyere a vállamon landol, én pedig egyből undorodva fintorodom el. Arrébb is húzódok, hogy lerázzam magamról a gusztustalan kezét, de az csak zavartalanul behajol közénk. A szájszaga több, mint undorító.
– Ki a fasz vagy?
- Takarodj már... - morgok oda Elliottal szinkronban, ujjaim pedig máris kúsznak a zsebembe a pálcámért. Alapvetően sem hagynám csak úgy, hogy valami gusztustalanság megfogdosson, de ez ma még az átlagosnál is kellemetlenebben érint.
– Újabb kuncsaft, O’Mara? Mennyi most egy menet? – Csendül fel egy másik hang kicsivel távolabb, mire hátra sem pillantok, csak sóhajtok egyet. Kellemetlen borzongás fut végig a bőrömön, a pálcám pedig egyből úgy kezd suttogni felém, hogy tudjam: ő nagyon szívesen támadna. Én viszont erőt veszek magamon. Nem a te problémád többé, Aiden... Ezeket a szavakat ismételgetem magamban, csak hogy ne forduljak hátra, és adjam meg mindkettőnek azt, amelyet egyébként tökéletesen megérdemelne. Egy részemnek még jól is esne, ez igaz. De mégsem teszem meg.
Érzem az ujjakat lecsúszni a karomon, majd a tenyeremhez érni. Egyből a gondolat pattan a fejembe, hogy a faszkalap épp kiszemelte az - egyébként Elliottól kapott - órámat, másik kezem ujjai pedig már reflexből rá is szorulnak a galagonyára. Fordulok, elindul a kezem, hogy ott helyben átkozzam le azt a szerencsétlent, ám a világ egyszercsak elmosódik... én pedig mozdulok. Pontosabban... rándulok.
A hoppanálás ismerős érzését egy pillanatnyi késéssel ismeri fel a testem, addigra pedig már nem a Vakegérben vagyunk. Szerencsére még mindig markolom a varázspálcámat, ez az első, amit ellenőrzök, aztán lassan körbefordítom a fejemet, tekintetem a sötétben kúszik végig, próbál kivenni valami formát, akármit, ami felismerhető... de egyedül Elliot alakját sikerül.
- Mi a szar...? - morgok felé, bár igaz... a rosszkedvem nem kifejezetten felé irányul. Nem teljesen. Bár megfordul a fejemben, hogy ő hozott minket ide, hiszen nem láttam, mi történt... akárhogy is, nekem ehhez nincsen kedvem, de kibaszottul nincs. Akárhol is legyünk. - Mi a franc volt ez?

Ezt a csöves dolgot még csak meg sem kellett volna említenem. Éppen elég kellemetlen volt az így magában is, hogy itt ültünk együtt a pultnál a történtek után. Valahogy mégis, Aiden mellett úgy éreztem magam, mintha minden tökéletesen a helyén lenne. Egy ponton lelkitársak voltunk. Ő meg volt törve, én megvoltam törve, képesek lettünk volna meggyógyítani egymás lelkét s egy kicsit reméltem, hogy még mindig van erre esély. Ha másképp nem is, hát barátként… ha egyáltalán lehetünk barátok. Ezek nem rajtam, hanem rajta múltak leginkább.
– Szóval miért lettél csöves? – Terelés. Ó, micsoda jó trükk… én magam is éppen ezt alkalmaztam, mikor rákérdeztem, megsérült-e. Vagyis hát nem egészen. Volt benne valami furcsa, ahogy mozgott, ahogyan ott ült, mintha nem is az az Aiden lett volna, akivel együtt aludtam vagy éppen Cleoval a kezében kisétált az életemből. Sokat fejlődött az együtt töltött idő alatt, de most mintha megint ott lett volna, ugyanazon a kezdőponton.
– Mert el kellett jönnöm Cukormázból. És most egyelőre a lakhatás még kérdéses… – Magyaráztam, de nem néztem most rá. Az ujjait figyeltem, ahogy a poharat piszkálják. Valami baromira nem jó vele, O’Mara… te tetted ezt… Éreztem, amint a hang szavaira gombóc nő a torkomba. Talán eleve hiba volt elcsábítani, hogy aztán ez legyen belőle… de túl önző voltam azt mondani, hogy bár ne történt volna meg. Én ugyanis minden pillanatát imádtam az együtt töltött napoknak. Nem akartam kitörölni az emlékeimből.
– Megsérültél?– Ismételtem meg a kérdést, de mielőtt válaszolhatott volna, megjelent a részeg fickó. A mocskos kezét végig futtatta a karomon s már azon voltam, hogy tényleg fellököm… mikor a tenyeremet Aiden tenyerén éreztem, benne a hideg valamivel, aminél fogva a rántást éreztem.
A sértés még ott csengett a fülemben, ahogy megérkeztünk abba a furcsa sötétbe. Éreztem, hogy alattam kőpadló van, mert sikerült pontosan úgy landolnom, mint aki pofára esett. Aiden tenyere kicsúszott a kezem alól ugyan az érzékezéskor, de tudtam, ott van velem. Nem azért, mert láttam, hanem mert a dohos, öreges bűzben kiérződött Aiden friss illata. Ismertem annyira, hogy ki tudjam venni ilyen távolságból.
– Mi a szar…? – Aiden morgása valahonnan oldalról jött, így felé fordultam. Nem lepett meg, hogy nem éppen dobja fel a helyzet. Lényegében elraboltak minket, vagy legalábbis így nevezik azt, ha valakit az akarata ellenére visznek egyik helyről a másikra… de bennem a kíváncsiság dolgozott. Ne keverd magadat… magatokat szarba, O’Mara! A hang Aiden miatt intett így, hiszen tudtam, őt szereti. A bennem lévő sötétség vele volt egyedül elégedett, minden kapcsolatom közül, meg akarta óvni. – Mi a franc volt ez?
Nagy nehezen fellöktem magam a kőpadlóról. Körbe néztem a sötétben – kicsit erőltetve a szememet –, miközben a zsebemben kutakodtam a pálcámat keresve. Volt valami ebben a helyben, ami nem volt rendben… ami nyomasztó volt.
– Egy zsupszkulcs, azt hiszem… – Magyaráztam és ahogy a lucfenyőre szorított az ujjam, szép lassan megjelent az ezüstös fény egy néma Lumost kísérve. Már bizonyos volt, hogy egy kastély romjai között járunk. A falak, a töredezett kőlépcső mind-mind egy középkori épület maradványait tárta elénk. Egy-két bútor összezúzott vagy éppen elázott maradványa is ott volt, akárcsak a nedvességtől darabokra szakadt szőnyeg kicsivel előttünk.
– Gyanítom, csak ideútra tervezték.– Jegyeztem meg és lenéztem a tenyerembe szorongatott valamire. Egy ékkő volt, amit minden bizonnyal egy ékszerből feszegetettek ki, furcsa, hideg, ezüstös fénye volt. Egyelőre nem hajítottam el, csak zsebre vágtam és megindultam előre a folyosón. – Körbe nézek, mielőtt hoppanálnánk. – Pillantottam vissza Aiden felé, nem tudva, hogy követ-e egyáltalán.
Akárhogy is, nem volt kötelessége rám vigyázni. Akár azonnal meg is próbálkozhatott a távozással, bár a kastélyt összetartó labilis mágia fényében ez aligha lett volna bölcs dolog. Éreztem ahogy a kuszasága rákapcsolódik a testemre, felhevíti benne az adrenalin, amúgy is jellemző lüktetését. Ami itt volt megbomlott, rendezetlenné vált… talán megrontotta valami sötét erő.
Mindenesetre, ha Aiden jött is, hát jobbnak láttam, ha mögöttem marad. Az egész hely nyomasztónak, veszélyesnek hatott. Ahogy haladtunk előre néhol lépések zaja, máshol kacagás csendült úgy, hogy rajtunk kívül senki sem volt ott. Ilyen zajok között jutottunk előre úgy tíz métert, egy olyan részre, ami nagyjából egy kör alaprajzot írt le. Valamiféle belső tér volt, ahonnan számos folyosó nyílt.
– Van itt valami… valami… – Előre tartottam a pálcámat és tettem előre egy lépést. Furcsa, vékony kis hang ütötte meg a fülemet, mintha valami egyenesen felém tartana… valami nagy, erős és gyors. –Földre, Aiden! – Nem vártam meg, hogy magától mozduljon, csak egy pálca intéssel elintéztem, hogy elessen. Nekem viszont már nem volt időm követni a dolgot. Valami hatalmas ütést éreztem a vállamon, a falnak szegezett… belefúródott a bőrömbe.
– Bassza meg… – nyöszörögtem, éreztem, hogy mindjárt elájulok a fájdalomtól. De még volt annyi erőm, hogy megnézzem, egészen pontosan mi is történt. Valami közepesen vastag, dárdaszerű dolog volt, ami a szemközti folyosóról érkezett. A szerencse csupán az volt, hogy kicsit fentebb talált el, mint a szívem, de így is jó pár csontomat összetörhette a becsapódáskor. Nehéz lett volna megállapítani, hiszen a fájdalom az egész bal oldalamat megbénította, annyira, hogy még a szemem is könnyes lett. Az ájulás valószínű volt, de küzdöttem ellene.

we are both
so broken

(https://i.pinimg.com/236x/53/f0/00/53f000c3e9a76445f13681b38a2952a4.jpg)
2002. február 18.
style (https://i.pinimg.com/564x/38/c5/07/38c507d4b633e92730b24d0cabd28563.jpg)

Szerencsére a tegnapi nem hagyott nyomot az arcomon. Nem, mintha régebbi hegek nem volnának beékelődve vonásaim közé, de azért... mégiscsak az arcom a legfontosabb. A testemet ért hegeket nagyon könnyű elrejteni. A mellkasomon és hátamon futó hosszas, nehezen halványodó és múló heget nem is kérdés... elég, ha felveszek egy pulóvert. A csuklóm szokásos hegei sem bukkannak most ki a ruhám alól.
Nem, mintha Elliotnak ismeretlen lenne testem akármelyik pontja is. Kivéve azt a két ostorcsapást, nyilván. Meg az a pár Feryll-átokheg... mindegy is, majd eltűnnek. Ha pedig nem... akkor nem. Igazából... már édesmindegy. Egy bizonyos szint után az ember elengedi a dolgokat, és ez már bőven az a szakasz. Kit érdekel, hol kapok be egy újabb átkot? Úgysincs már üres hely a vásznon.
Ebben a pillanatban hirtelen jobban érdekel Elliot kérdése a sajátomnál, még ha... igazából nem is kéne. Mi a fasz van velem, hogy mostanában ennyire törődök az emberekkel? Nem az én dolgom, hogy hol lakik. Nem az én dolgom, hogy van-e egyáltalán hol laknia. A saját dolgaimmal kellene foglalkoznom végre... azzal, hogy összeszedjem őket. Mert már igazán kurvára rájuk fér.
– Mert el kellett jönnöm Cukormázból. És most egyelőre a lakhatás még kérdéses… – Kicsit megemelkedik a jobb szemöldököm, de több jelét nem adom a figyelmemnek. Igazából... nehéz. Nehéz megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy mennyire érdekeljen vagy sem, hogy érdekeljen-e, vagy sem.
Én London szélén, eldugva találtam egy lakást. Meglehetősen olcsó volt, de igazából a fő szempont... faszt, nem volt fő szempont. Lehessen benne aludni, elférjek én és a kutya. Ezen kívül nem sok egyéb funkciója kell, hogy legyen. És egyelőre nincs is neki, hiszen bár a nappali helyiségében maradt néhány bútor, azok még összetolva, letakarva hevernek középen. A konyhában is épp csak egy-egy mosatlan bögre hever. Meg Cleo táljai. Nem kifejezetten belakott... valószínűleg nem is lesz.
– Megsérültél?– Ezúttal már teljesen felé fordítom a fejemet. Hát persze, hogy észreveszi. Talán amúgy is meggörnyedek kicsit a hátam sajgásától... de már nem tudok válaszolni. A büdös alak ugyanis bevánszorog a képbe, hogy a következő pillanatban már pörgünk.
Egyből megérzem a hideget bekúszni a nem túl vastag zakókabátom alá. Sötét van. Az sosem kedvez a szememnek kifejezetten. Még a szokásosnál is nehezebben szokja meg az új fényviszonyokat, ahogy lassan körbenézek, Elliot oldalt ébredező mocorgására pedig először nem is reagálok. Hol a francban vagyunk?
– Egy zsupszkulcs, azt hiszem… – Kibaszott jó... A felsejlő fényben hirtelen tisztábban kivehetővé válnak a romos falak, sőt, ahogy elhallgatunk egy pillanatra... mintha valami csöpögne a kőre a hátunk mögött. Akármi is ez a hely, nem túl stabil.
– Gyanítom, csak ideútra tervezték.– Egy morgással válaszolok, hangom visszhangzik a falak közt. – Körbe nézek, mielőtt hoppanálnánk.
- Muszáj? - kérdezek vissza örömtelen hangon, és teszek egy óvatos lépést előre. Az idegsejtjeim tiltakozva lángolnak fel... de csak halkan magamba szívok egy adagnyi levegőt, és továbbindulok utána. Már bele sem gabalyodok inkább a gondolatba, hogy én csak inni akartam egy kis lángnyelvet... tulajdonképpen felesleges.
Közelebb lépek Elliothoz. Nem kifejezetten akarok lemaradni... akárhogy is szeretnék inkább csak elhúzni innen, nem pedig felfedezőset játszani, lehagyni és kettéválni hülyeség volna.
- Honnan ismered? - pillantok felé halk szavakkal, ahogy a Lumos fénye gyéren megcsillan az arcvonásain. Gyorsan tovább is vezetem a tekintetemet a szemközti falra. - A fickót.
Valami oka csak volt, hogy ide küldött minket. Tökéletesen megtervezett akció volt, nem is kérdés. Vagy talán csak... fecsegni akarok. Szánalmas.
Érzékelem a különös mágiát a téglák közt, ahogy talpam alatt finoman recseg a törmelék. Én egyelőre nem oltom fel a pálcám fényét, ráadásul, ahogy beérünk egy nagyobb térbe, mintha világosabb is volna... kicsivel... Ez annyira eltereli a figyelmemet, és csak Elliot hangjára kapom fel a fejemet.
– Van itt valami… valami… – Készenlétbe rántom a galagonyát, de addigra már késébe vagyunk. – Földre, Aiden! – Elkap a varázslata, hogy keményen felfogom a földet, ám most még a fellángoló fájdalmat is kizárom egy pillanatra. Ujjaim már markolják a vibráló pálcámat, ám nem emelkedek fel, épp csak körbepillantok onnan talajszintből. Francba... mi volt ez, csapda, vagy társaságunk van?
Fél füllel hallom Elliot fájdalmas hangját, de még nem kapom felé a fejemet. Óvatosan emelkedek fel, vigyázva... sejtem, hogy az az előbbi dolog mozgásra aktiválódik.
- Cave Malicium - dünnyögöm el a varázslatot, bár őszintén? Nem reménykedek, hogy használni fog, bár a semminél még meglehet, így is hasznosabb. Úgy lépek végül Elliot felé. A nyílvessző pedig, ha a varázslatom, ha más okból, de nem érkezik.
- Basszameg... szóval le a földre, hm? - pillantok elégedetlen képpel Elliot felé, úgy nézek aztán le a vállát ért sérülésre. A dárda becsapódási pontja mellet vér csordogál ki, de a látvány így egyelőre még nem is vészes. - Oké, figyelj. Ha ezt kihúzzuk, csak rosszabb lesz... Mit érzel, mérgezett?
Csak egy pillanatot habozok, és igazából azt is gondolkodással töltök, mielőtt kibújnék a zakómból. Azalatt csak egy pulóvert viselek, de nem törődök vele erre ugyanis most szükség lesz. A múlt hónapban Noahn használt bűbáj ugrik be, de egyelőre még nem cselekszem, csak óvatosan megérintem a vállát. A kurva életbe... Jobban kellett volna figyelnem azokon az órákon is, ahol épp nem arról volt szó, hogy hogy átkozzunk szét valakit. Vagy épp védjük ki.

A visszakérdezésre nem reagáltam. Nem azért, mert nem mondhattam volna, hogy „de, muszáj.” Csakhogy nem voltunk olyan kapcsolatban, hogy elkezdjek apáskodni felette és én terelgessem a helyes út felé. Nem. El kellett fogadnom, hogy ő nem akart velem lenni, így jogomban sem állt aggódni érte… bár egy erősítő bájitalt bizonyára a kezébe fogok nyomni később, de ennyi. Többet nem tehetek.
A kastélyra koncentráltam, a hatalmas, még félig-meddig durván megmunkált kövek között megülő mágiára s a furcsa zajokra. A hátunk mögül többször hallottam lépések zaját, majd valami mást… mintha kacagás volna. Éreztem, ahogy kiráz ettől az egésztől a hideg. Egyszerre volt izgalmas és baromira ijesztő.
– Honnan ismered? – Éreztem, ahogy rám néz, de egyelőre nem viszonoztam a pillantást. Lekötött a folyosó, amin haladtunk előre. Előttünk valami nagyobb, fényesebb tér várakozott. Talán jobban bejutott ide a kinti fény, mert meg volt sérülve a tető. – A fickót.
Nyeltem egyet, ahogy furcsa érzés fogott el. Talán picit meg is torpant, nem azért, mert Aiden beszélgetni próbált… hanem az egész hely olyan nyomasztó volt. Igen. Ez a szó írta le a legjobban, ahogy a dohos szagban, a rothadó szerkezetben ott lüketett a mágia még mindig.
– Sosem láttam korábban. – Válaszoltam őszintén és végre én is rá pillantottam. A pálcák sápatag fénye majdhogynem tökéletesen megvilágított az arcát, a szemei csillogása pedig visszaverte azt. Talán egy kicsit hosszabban bámultam rá, mint kellett volna… hihetetlen volt, hogy nem olyan régen még egymás mellett aludtunk. Már csak egy álomnak tűnt az egész. Egy kellemes álomnak, amibe az ember újra és újra visszazuhanna. De most már csak egy dolgot kívántam, hogy legalább ne felejtse el ezt az öt hónapot és amit adtam neki.
Ne most kezdj el érzelgősködni, O’Mara… – A hang figyelmeztetett és annyira, de annyira igaza volt. Egy pillanatra nem figyeltem és máris késve szúrtam ki egy csapdát. Nem maradt más, csak Aiden testének zaja, ahogy landolt a földön, a süvítés és a dárda, ami egyenesen a falnak szegezett, átütve a bőrömet mindkét oldalon.
Némaság. Talán félperc sem volt az egész, mégsem maradt más, csak az, ahogyan a levegőért kapkodtam. A lélegzetem hangos volt, kicsit hörgős. A szívem pedig úgy kalapált, mintha ki akarna szakadni a helyéről. A picsába, a picsába, O’Mara! A hang szinte üvöltött bennem a fájdalomtól. Hallottam, ahogy Aiden eldünnyög egy varázslatot, csakhogy a kín annyira megtöltött a testemet… még az agyam is beletompult egy pillanatra. Éreztem, amint az ájulás kerülget és próbál magába húzni az a megnyugtató sötétség. A testemet is csak a dárda és a falhoz préselt póz tartotta meg.
– Maradj magadnál… Elliot… – motyogtam magamnak úgy, hogy talán Aiden nem is érthette. Nem tudhattam biztosan, hiszen éppen akkor lépett elém. Talán ennyi volt a csapda… talán csak egy behatolóra tervezték… vagy éppen ez csak a kezdete volt annak, ami az épületben volt. Igen, fájdalmaim voltak, mégis azon kattogta, miféle kincset őrizhetnek ilyen védelemmel. Akármi is az, akarom… A hang erősködött bennem.
– Basszameg... szóval le a földre, hm? – A tekintete a sérülésre vándorolt. Valahogy megnyugtatott, hogy éppen ő van itt velem és nem magányosan kellett végig szelnem a kastély folyosóit, főleg egy ilyen sérüléssel. – Oké, figyelj. Ha ezt kihúzzuk, csak rosszabb lesz... Mit érzel, mérgezett?
Nyeltem egyet, még mindig azzal küzdve, hogy ne ájuljak el. Ahogy megérintette a vállamat, üvölteni tudtam volna, de összeszorítottam a fogaimat. Kibaszottul volt már rosszabb, O’Mara… ki fogod bírni… A hang erősködött, én meg éreztem, ahogy haloványan végig remeg a testemen az adrenalin.
– Nem mérgezett. – Suttogtam. – Viszont végig tört minden csontot, ami az útjában volt. – Sóhajtottam egyet és lehunytam a szemem egy pillanatra, csakhogy erőt merítsek. Miért kell minden szaros csapdába besétálnom? Azért, Nyuszi, mert érzelgősködsz, kibaszottul gyenge vagy! A hang gúnyolt egyértelműen, én pedig ellen sem tudtam állni neki.
– Ki kell húznod. De csak varázslattal fog menni… a többit majd megoldom…– Folytattam halkan, a hangom akadozott, ahogy a fájdalom egyre nagyobb felületen lüktetett végig a testemen.

we are both
so broken

(https://i.pinimg.com/236x/53/f0/00/53f000c3e9a76445f13681b38a2952a4.jpg)
2002. február 18.
style (https://i.pinimg.com/564x/38/c5/07/38c507d4b633e92730b24d0cabd28563.jpg)

Van valami ebben a helyben... és rohadtul taszít. Nem biztos, hogy csakis a hely hibája ez, inkább csak... a hangulatom. Az elmúlt napokban az nincsen épp csúcsteljesítményen.
Mégis követem valamiért Elliotot... nem is tudom, hogy miért. Igazából nem volna kötelező. Eszembe se kéne jutnia, hogy az. De egy részem... még mindig úgy érez, mintha felelőséggel tartoznék érte, és bár az érzés valamelyest idegen... hát, itt van. Majd lesz vele valami. Vélhetően elhal minden egyéb érzéssel együtt.
De továbbra is érzem magamon ugrálni azokat az apró, kisülésszerű kis szikrákat... mágia. Nem is akármilyen, és ez valamelyest rossz szájízzel tölt el. Épp csak lepillantok a karórámra, amelynek mutatóit bár gyéren, de azért kiszúrom még így a sötétben is. Az az apró egyre magasabbra szökik, és egyértelműen kommunikálni próbál.
– Sosem láttam korábban. – A szavakra visszapillantok rá, a tekintetünk egy kicsit hosszabbra nyúló másodpercre pedig össze is akad. Nem. Most nem hagyok tovább teret azoknak a nem kifejezett bájos gondolatoknak, amelyet az egész helyzet ébreszt bennem. Már, nem ez. A Vakegeres, ahogy csak úgy nekünkjött a pasi... bele sem gondolok, honnan ismerik Elliotot. Egyszerűen csak... nem.
- Érdekes - állapítom meg csendesen, és lassan elfordítom a fejemet. Nem mutatok érzelmet, mert... minek? Úgyse érné meg.
Nem tart sokáig a csendes pillanat, mielőtt a világ hirtelen felgyorsulna. Már csak a zuhanást érzem és azt a... az elsikló hangot, amely aztán becsapódik. Valahová... Valamibe.
A vér szaga gyorsabban terjed a levegőben bárminél.
Minden porcikám sajog, ahogy feltápászkodok, de összeszorítom a fogamat és kizárom. Mert már ezt csinálom napok óta... kizárok. Hát ne most törjön meg a rendszer, hm? Ahogy előhúzom a pálcámat, mintha azt is körbevenné ez a különös erő, de szerencsére nem reagál rá sokat. Ő csak rám figyel... és arra, hogy a legpontosabban tudjon robbanni akármelyik pillanatban. Csak a szokásos.
A tekintetem aztán rosszallóan siklik végig Ellioton, de hamar lenyelem a szavakat, amelyek jönnének fel. Ugyan, mégis mit mondanál neki? Hogy vigyázz jobban?
Csak finoman érintem meg, nem, mintha ebből sokkal többet tudnék meg a sérülés valójáról. Basszameg... csúnya. Kibaszottul csúnya, és oké, hogy bement... de az már kicsit aggasztóbb, hogy hogy fog kijönni.
- Nem mérgezett. – suttogja felém Elliot. Akárhogy is, ez határozottan jó hír. – Viszont végig tört minden csontot, ami az útjában volt.
Nos, ez már kevésbé... de igazából sejthető volt. Felpillantok az arcára, csak hogy ellenőrizzem, mennyire van még eszméleténél... bár most még csak a fájdalom ütheti ki. Egyelőre. Amíg ez a... dolog benne van, legalább annyi vért nem veszít. Ez akkor lesz kibaszott necces, ha...
– Ki kell húznod. - Igen. Pontosan akkor. - De csak varázslattal fog menni… a többit majd megoldom…
Halkan morranok egyet, és közben kicsit oldalra lépek, hogy belessek a háta mögé, a dárda viszont teljesen belefúrt a falba. Nem tudok mögé lépni, így az egyetlen út az elölről nyílik.
- Ne mártírkodj, Elliot - dörmögök oda neki, és közben féloldalasan lépek elé. - Itt vagyok.
Nem, nem mintha én annyira kiemelkedő volnék, ha gyógyításról van szó. De az is biztos, hogy abban a pillanatban, hogy ez a fadarab kijött a vállából, ő közel sem azzal lesz elfoglalva, hogy még varázsolgasson. Kibaszottul nem.
Az előbb levett zakómat óvatosan a vállához, pont a dárda alá gyűröm. Ez kelleni fog, hogy legalább egy pillanatra megállítsa a vérzést. Legalábbis. A terv ez.
- Oké... akkor háromra, hm? - Óvatosan ráfogom a pálcát a vállára és nyugalmat erőltetek rá. Mert most nem támadunk. Közel sem. - Egy... kettő... - Nem várom meg a hármat. Természetesen. Akkor csak rosszabb lenne. A fa a meglepetés erejével reppen ki előre, hogy aztán valószínűleg valahol a padlón köt ki véresen, de én azzal már nem törődök. Szorosan a vállára nyomom a zakómat és ha közben esetleg dőlne, akkor tartani is megpróbálom.
- Oké... mindjárt jobb lesz... - dünnyögöm, és egy pillanatra távolabb húzom a zakómat, hogy rá tudjak fogni pálcámmal a sérülésre. - Vulnera sanentur.
Fogalmam sincs, ez mennyit fog segíteni... de valamennyit biztosan. Legalább annyit, hogy Elliot összeszedhesse magát valamennyire, és utána ő gyógyítsa meg magának teljesen. Ebben ő a profi, és nem én.

Egy pillanattal korábban még arra koncentráltam, hogy beszélgetés közben, ne mutassak túl sok érzés. Nem tudom miért, pedig sosem voltam olyan, aki tudta volna kontrollálni magát. Ha szomorú voltam, hát az egész világnak annak kellett lennie… és ugyanez fordított helyzetben is igaz volt. Valahogy Aiden volt az első, akinek a közelében tudtam elnyomni az érzéseket. Ez nem csak a kastélyban, hanem korábban, otthon is így volt – bár neki valószínűleg akkor is túl sok voltam.
A gondolatok gyorsan csaptak át túlélő üzemmódra. Maradj magadnál… kurvára maradj magadnál… Koncentrálnom kellett, ahogy Aiden arcát figyeltem. Láttam, ahogy felméri a sebet. Igen, rohadtul elbénáztam ezt. Alapvetően már korábban észre vettem volna a csapdákat, de őt figyeltem a kibaszott Lumos fényében ahelyett, hogy a túlélésre koncnetráltam volna. Megérdemeltem, hogy fájjon.
Hangosan kaptam levegőért, ahogy vállamhoz ért. Ennyi is fájt, pedig az ujjai éppen csak érintették a területet, ahonnan egyelőre éppen csak folydogált valami vér, de már ez is elég volt, hogy fémes bűze megfertőzze a levegőt és beköltözzön az orromba. Csoda, hogy mostanában volt a testemben annyi vér, hogy még bárhova is folyjon. Az elmúlt kicsit több, mint egy hónapban rengeteg támadás is ért. Az egyik közvetlenül Aiden távozása után… mikor Lisbeth embere fel akarta vágni az ereimet, mintha öngyilkos akartam volna lenni azért, mert megint elhagytak. Aki ismert tudta, hogy akármennyire is magam alatt vagyok, nem nyúlnék ilyen módszerekhez… akkor már inkább éhenhalok vagy valami kevésbé direkt módot választottam volna.
– Ne mártírkodj, Elliot – jött a válasz. Ennél Aidenesebben nem is dörgölhette volna az arcomba, hogy a világon nem mindent egyedül kell megoldanom. Fogalma sem volt, milyen érzések kavarognak bennem. Nem mártírkodtam, egyszerűen csak már megszoktam, hogy magam oldok meg mindent. – Itt vagyok.
Sóhajtottam egyet válaszként. Nem volt erőm visszavágni semmivel… túlságosan lefoglalta az elmém, hogy ne kezdjek el ordítani a fájdalomtól, ami egyre erősebben bénította meg a testem jobb oldalát. Ezek után még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán képes lesz-e írni bármit is. Az ilyesmit nehéz gyógyítani. A csontok helyrerakása napokba is kerülhet, használhat az ember akármilyen jó bájitalt. A varázslat hatásos, de azt képtelen lettem volna ilyen kínok mellett normálisan végre hajtani.
– Csak csináld… – Nyeltem egyet aztán, hogy nagy nehezen kinyögjem, mit akarok. Igen, szabadulni a pózból és ebből az egészből. Ahogy a vállamhoz nyomta a zakó anyagát, hogy felfogja a vért, nyögtem egyet, de csak némán és lehunytam a szememet.
–Oké... akkor háromra, hm? – Bólintottam egyet, a szememet inkább nem nyitottam ki. El ne merj ájulni… hallod, O’Mara?! A hangnak igaza volt, nem lehettem gyenge Aiden előtt, nem volt szabad. – Egy… kettő… – Számolt. Aztán megéreztem, ahogy fájdalmasan, egyetlen erős rántással távozik belőlem a fa. Nem adtam semmi féle hangot, nem, mert összeszorítottam a fogaimat és tűrtem, mint mindig, ha fáj. Talán hallottam is, ahogy leesik a padlóra, ám egyetlen zsibbasztó percig, mintha minden kiesett volna.
Amikor kipattant a szemem, Aiden már erősebben nyomta nekem a zakót, nagyjából a falhoz tartva engem. Nem fájdalmasan, éppen csak annyira, hogy ne essek össze… legalábbis ez lehetett a cél, mert éreztem, ahogy a testem dől előre és nem tudtam tenni ellene. Egyszerűen csak erőtlenül húzott előre a rosszul lét.
– Oké… mindjárt jobb lesz… – dünnyögte, ahogy elhúzta a zakó anyagát, a homlokom pedig a vállának ütközött. Erőtlenül kapaszkodtam meg a pulóver anyagában, mintha az meg tudná tartani mindaz ötvenhat kilómat. – Vulnera sanentur. – Mondta, mire a sebnél húzódást éreztem. Talán a vérzés és a tátongó seb megszűnt… csak a belső sérülések maradtak, de azok mind fájdalmasabban jelezték a jelenlétüket.
Hangosan nyögtem, ahogy éppen csak megmozdítottam a jobbkaromat és bénító fájdalom futott át a vállamtól a hátam közepéig. Még erősebben markoltam a pulcsit, ha egyáltalán sikerült.
– A picsába… – motyogtam és tudtam, hogy nem fogok tudni varázsolni. Rohadtul éreztem, mennyire mélyen hatolt a testembe az a fájdalom. – A sálammal fel kéne kötni a karom… – Magyaráztam két hördülés között, ahogy a homlokon a nyakához nyomtam és az ép karommal próbáltam elhúzni az anyagot. Mivel garbó volt rajtam, ezt éppen csak a nyakamba dobtam, nem is kötöttem meg.
Miközben ezzel bajlódtam, lépések zaja ütötte meg a fülemet. Nem onnan jött, ahol voltunk, hanem a folyosó irányából, ahonnan a dárdacucc érkezett. Oda sem kellett néznem, hogy tudjam, megint nincs ott senki.
– Ez a kastély… van itt valami. Valami gonosz. Meg akarom keresni.– mondtam talán azért, hogy eltereljem a figyelmem a fájdalomról, vagy hogy ne kelljen azzal foglalkoznom, mennyire zavar, hogy érzem az illatát. Felkavart, nagyon is. Hiába volt Milton a képben, még túl friss volt az élmény, hogy semmiféle érzelem ne dolgozzon bennem Aiden iránt. Talán mindig is fog… vele más volt, mint mondjuk Foresttel. Attól függetlenül, hogy valamiért nem ment nekünk együtt, nem haragudtam rá és nem éreztem úgy, hogy bántott volna. Ezért egész más fajta érzéseket váltott ki belőlem a közelsége is.

the art ●f eye contact
(https://i.pinimg.com/564x/70/15/64/701564741051a63c29fc77e94e656cbb.jpg)

Sean
2002. február 18.
Este

outfit (https://i.pinimg.com/564x/51/6a/3e/516a3e0f3185f34f249392f152ea494b.jpg)

the best
place to get lost
is in the eyes
of someone
you’ve missed

Túl veszélyes volt ez a hely. Nem engedhettem meg, hogy itt maradjon és baja essen. Hiába éreztem a fájdalmat és kellett volna a támasza, egyetlen mozdulattal léptem hátrébb. A hátam a hideg kőfalhoz ért… szükséges volt erre ahhoz, hogy be tudjak nyúlni a zsebembe. Éreztem, ahogy a fémdarabba szép lassan visszatér a mágia… mintha egész egyszerűen újratöltődött volna és újra képes lenne a helyszínváltásra. A fájdalom ellenére gyorsan nyúltam be a zsebembe s ahogy Aiden megkötötte a nyakamban a sálat, az ujjai közé nyomtam a fémdarabot.
– Vigyázz magadra, Muci… – suttogtam. Még megnyomtam a régi becenevét, aztán a zsupszkulcs magával rántotta, minden bizonnyal vissza a Zsebpiszok közbe… s reméltem, hogy ezúttal ott is marad.
Csak akkor adtam át magam újra a rom mágiájának, amikor teljesen egyedül voltam. A csend eluralkodott, én pedig egy pillanatra lehunytam a szememet. El kellett nyomnom az immáron felkötött karomra nehezedő fájdalmat, a lüktetést, amivel megpróbált megbénítani és a ruhámba száradó vér szagát. A mágiára koncentráltam, ami gonosz és baljós volt, mintha egyetlen valamihez kapcsolódna, ami uralta ezt az egész helyet.
Az érzékeim egészen kiélesedtek lehunyt szemmel. A vérszag mellett hamarosan visszatért a dohos bűz az orromba, de ott volt még valami… még valami ismeretlen dolog. A fülemben ott csendültek a léptek, amik korábban. Csakhogy a háttérben másfajta neszezés is volt, felettem meg, mintha valamit csapkodtak volna. Ez a hely súlyosan kísértetjárta volt… és kibaszottul izgalmas. Éreztem, amint az adrenalin végig siklott a testemen, új erőt adva, félrelökve az ájuláshoz közeli állapotot.
Egyedül egészen más lett volna felfedezni a kastély minden titkát. Izgalmasabbnak, nem izgalmasabb, mint az ex-élettársam mellett újra és újra eljátszani a gondolattal, hogy vajon bánja-e, hogy lelépett… mégis biztonságosabb. Ha nekem esik bajom, az egy dolog, de őt nem akartam belerángatni. Csak egy sebzett kisfiú volt, aki azt hitte, ha belemászik a sötétségbe, akkor nem kell szembenéznie a múltjával. Csakhogy mindig szembe kell nézni, egyébként az ember megragad és unalmassá válik még talán a saját szemében is.
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben moccantam jobbra. Nem hallottam újabb kattanó hangot, mégis úgy éreztem, jobb lesz elhagyni ezt a folyosót, megkeresni a lépcsőt, ami fölfelé vezet, ehhez viszont minimum a kaput meg kellett találnom, vagy legalábbis annak az egykori helyét. Koncentrálnom kellett a huzatra.
A légáramlatot követtem, ami újra és újra végigsimított az arcomon, jelezve, hogy ugyan merrefele is kéne tartanom. Az ösztöneimre hagyatkozva haladtam tovább. Lépésről lépésre ellenőriztem nem kattan-e valami, vagy süvít-e felém egy újabb dárba. Újabb csonttörést és vérzést nem tudtam volna elviselni. Így is minden lépésnél éles, görcsös fájdalom hasított a lapockámba, a karomba. Mégis összeszorítottam a fogam és csak lihegve tűrtem, hogy eljussak a folyosó végén várakozó boltívig.
Odakint már a csillagos égbolt fogadott. Nem léptem azonnal a romos lépcsősor felé, csak bámultam fel az égre, hallva az odakint gyűlő zajokat. Tudtam, hogy valami vagy valaki erre tart. Még sem mozdultam.

☾ All these monsters are real ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-2-f-e-b-r-u-á-r-1-8

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/564x/60/71/67/607167c5384c926089988a16dacc8535.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/251879866/superthumb.jpg?t=1469736945)

A hűs szél belemarkol a bundámba, ahogy futás közben ügetek egy bizonyos cél felé. A véremben dübörög a vadászat iránti izgalom, és a bennem lévő farkas is mérhetetlenül elégedetten morog, mintha csak egyre dobbanna most kivételesen az akaratunk. Mind a ketten ölni akarunk, és ebben a tudatban a bennem lakó vadűllat elégedetten lubickol. És most még én is. De nagyon-nagyon. Vadászok. Élő emberre vadászok, mint amikor T ideje alatt kellett gyilkolásznom. Vadászok, úgy működöm, mint egy ösztönlény, de hiszen nem az vagyok? Vadászom, mert szagot fogtam abban a lepőukkant tanyán, ahol Elliottal voltam nem is olyan régen. A farkas nem felejt, főleg nem egy olyan farkas, aki bosszúra éhezik.
Az emlékeim zavarosak voltak, a fehér fátyolon át szűrődtek belém a hangok, képek, ízek és villanásaok. Áramlottak az elmémbe, mintha csak valami folyó lenne, de olyans ebesen illantak is ki belőlem. De tudtam, hogy már nem veszhettek el, nem tűnhettek el, hiszen bennem vannak. Mélyen a fehér homályos ködön túl ott van minden, ami engem egykor emberré tett. Éheztem azokra az emlékekre, még akkor is, ha tudtam, a Suzie nem él. Még akkor is, ha láttam magam előtt a testét, ahogy élettelenül feküdt. Éheztem az otthon melegére, bennem dúlt az a kétségbeesett vágy az otthon melege iránt. Mert érezni akartam. Még ha el is múlt, talán örökre, érezni akartam milyen volt amikor tartoztam valahova. Amikor tartoztam egy családba.
A hó a mancsom alatt enyhén besüppet, és roppan egyett. Szeretem ezt a hangot, a kellemes puha hideget a tappancsom alatt. Az orrommal beleszimatolok a levegőbe, miközben egyre közelebbről és közelebbről érzem annak az undorító féregnek a szagát.
A fogyó ribanc - a hold - halovány derengésében felbukkant egy romos épület, és ahogy egyre jobban közeledek a szag irányába. Mindeféle egyéb inger is az orromba kúszik, és egy pillanatra megtorpanok, hogy ezeket befogadjam. Haloványan érzem Aiden szagát, és tudom, hogy nincsen már itt. És érzem Elliotot is. Valahogy nem kellene meglepődnöm, hogy itt van, de kíváncsivá tesz, hiszen miért is? Félrebillentett fejjel ácsorgok egy ideig, és próbálok kiszagolni hogy merre is lehet. Fém, halál, vér és valami rossz bűz keveredik a levegőbe, aztán csak megindulok. A vadászat hajt előre, a vadnak az ereje lök egyre beljebb és beljebb, ahogy a sötétben követem a nyomát.
Kiérek oda, ahol ő is éppen ácsorog, kíváncsian felfelé fordítom a tekintetem a csillagpettyezte égre. Látom Elliot alakját, én meg lassan közelebb lépkedek, mintha csak a nyakába akarnék ugorni. Aztán a legváratlanabb pillanatban visszavedlek emberré, és máris érzem, ahogy a hideg februári szél belemarkol a pulcsim alatt a bőrömbe. Érzékeny vagyok a hidegre, csoda, hogy az első telet túl tudtam élni varázspálca és animágia nélkül, miután megszöktem az Azkabanból.
- Csá - mondom hirtelen és mellé lépek. - Na mi az, csak nincs errefelé valami eldugott kincs? Mondjuk egy aranytojást tojó tyúk, vagy ilyesmi? - kérzdeme, és a kezemet a pulcsim zsebébe csúsztatom.

A kastély hangjai nem zavartak meg. Nem, hiába bámultam ki odakintre, a fogyóhold sápatag fényébe… onnan is neszelés zaja jött. Talán láttam is villanni egy szempárt, mégsem rezzentem össze. Túlzottan is lefoglalta elmém minden apró szegletét, hogy fájdalmaim vannak. Remegve adtam át magam az érzésnek újra és újra, de nem engedve, hogy átvegye felettem az irányítást. Nem. Erősnek kell lenned, O’Mara… – közölte remegve a hang, ahogy mély levegőt véve magamhoz néztem bele az éjszaka sötétjébe.
Már-már elhittem, hogy magamra maradok a kastély felfedezésében, mikor megpillantottam egy hatalmas farkast. Ismerős bunda, ismerős tekintet volt… szinte beleremegtem a felismerésbe, hogy ez bizony az én blökim lesz. Seanci. Aztán a remegésbe beleszisszentem, mert a karomon végig futott egy adag fájdalom. Összeszorítottam a szemeimet, majd mély levegőt véve nyitottam megint ki, mire a farkas még közelebb lépett… hogy aztán egész egyszerűen emberré változva megpillantsam azokat a sötétzöld szemeket, amiket már annyiszor láttam.
– Csá – mondta, ahogy mellém lépett… én pedig éreztem, ahogy a fejem megindul oldalra, úgy, hogy a vállának támaszkodjon meg. A fájdalomtól elveszítettem az egyensúlyomat… de csak egy pillanat volt, mint odabent, mikor még Aidenre ájultam rá kishíján. Kellett egy pillanat gyengén, megtörve, hogy aztán az adrenalin ugyanolyan erőteljesen törje át ezt az akadályt és vigyen előre.
– Szia, Seanci… – motyogtam, az én kezemmel belekapaszkodva a kabátjába. El sem tudtam képzelni, hogyan fogom összekaparni magam ebből a helyzetből. Hiába lüktetett bennem a hang, mint valami apró sámándob, hogy: Szedd össze magad, O’Mara… szedd össze magad! Éreztem, ahogy az adrenalin apró lüktetéssel halad végig minden porcikámon. – Kényelmes a vállad… – Motyogtam a kabát anyagába. Aztán egy rövidke pillanattal később felegyenesedtem és elengedtem.
Nem sokat változott a legutóbbi találkozónkhoz képest… ugyanaz a fény csillant a szemében, ugyanaz az enyhén morcos arckifejezés ült rajta. El is húztam a számat egy gúnyos kis mosolyra. Jól van, Blöki, jól van. Hazugság lett volna azt állítani, hogy nem jutott néha eszembe, hogy él-e vagy hal… hiszen megpróbáltam már neki segíteni, étellel leginkább, na meg lángnyelvvel, ha éppen a laposüveg ott lapult a zsebembe.
– Na mi az, csak nincs errefelé valami eldugott kincs? Mondjuk egy aranytojást tojó tyúk, vagy ilyesmi? – Kérdezte, miközben kezeit a pulcsija zsebébe dugta. Éppen ekkor csendült fel odabentről valami furcsa, sikításhoz hasonló hang, meg dulakodás zaja.
Oldalra fordultam egy kicsit, a felkötött karomba megint belenyilallt a fájdalom, így egy nagyot szisszenni tudtam csupán. Összeszorítottam a fogaimat, hogy apró nyögés se kövesse mindezt. A romos lépcsők felé pillantottam, kihúzva a pálcámat a zsebemből, hogy egy néma Lumosszal megvilágítsam azt.
– Nem, itt valami más van… – Suttogtam, nehogy meghalljanak minket. – Egyébként te mit keresel itt? – Kérdeztem még mindig halkan és tettem egy lépést a lépcső felé. Persze bevártam Seant, hogy közvetlenül mögöttem haladjon, azok a lépcsők ugyanis rendkívül csúszósak voltak. Valahol középtájon a cipőm talpa meg is csúszott annyira, hogy hátra essek, éppen Seancinak.
– Hoppszi, bocsika. – Mondtam, nem foglalkozva a karomban lüktető fájdalommal. Aztán, amint visszanyertem az egyensúlyomat, mentem tovább előre.

☾ All these monsters are real ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-2-f-e-b-r-u-á-r-1-8

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/564x/60/71/67/607167c5384c926089988a16dacc8535.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/251879866/superthumb.jpg?t=1469736945)

Nem volt igazán nehéz beazonosítani, hogy ki van ebben a hülye kastélyban, elég volt csak egy kicsit beleszimatolni a levegőbe, és máris az orromba kúszott a vér szaga, az emberek szaga. Aidené, és Ellioté is, összekeveredve egymásén, de még így is be tudom lőni, ki van itt és ki távozott. Az ember csak megtanul élni az éles érzékeivelfőleg, ha farkasformában már egészen kényelemsen mozog. Szerettem a bundám mögé bújni, szerettem néha behúzódni egy-egy sikátorba és csak úgy riogatni a muglikat. Egyszer még a sintéreket is kihívták rám, de én nem egy átlagos "kurya" vagyok, hanem egy farkas, és valami emberszerűség. Mert embernek már rég nem tartottam magam, a bennem tomboló szörnyeteg éhed volt és vad, ami megrészegült az ezüstös mocskos fénytől, ami most is a fejem felett illegeti magát, és a bundámba markol. De most nem ér semmit az érintése, én irányítok. Ez pedig engem elégedettséggel tölt el, a bennem lévő farkas azonban megint csak kaparássza a belsőmet. De már lassan fel sem tűnik.
Ahogy Elliot emllé érek, a feje máris a a vállamnak dől, én meg csak kelletlenül megforgatom a szememet. Aztán ahogy egy kicsit ellép tőlem végigmérem, és ja. Szarul fest. Szarabbul, mint egy harmadik világbeli árva. Tekintetem a csapzott arcáról lejebb siklik a felkötött kezére, és felvomom a fél szemöldökömet.
- Úgy érzem nem vagy túl rutinos a csapdák kerülgetésében - jegyzem meg. - Így is épp elég lyuk van már rajtad, nem? - Sean, Sean, a humorod továbbra is beteg. Kíváncsi vagyok régen is ilyen voltam e. De azt hiszem egészen biztosan. Valahoyg ez túlnyúl a fehér feledésen is. Mintha bennem bújkálna, úgy ahogy a szörnyeteg is. Közben megüti a fülem kissé élesebben a kelleténél valami zaj és csörömpölés. Minden idegzetem szinte megfeszül, és már ugranék is annak az irányába, hogy visszatámadjak. Mert a zaj sért, sérti az ösztöneimet, de csak veszek egy mély levegőt és nyugalmat erőltetek magamra.
– Nem, itt valami más van… - suttogja Elliot én meg pislogok párat, miután a pofámba villan a lumos. De felmordulok, hogy tudom. Mármint érzem. Olyan farkasosan, mert bennem a vadállat elégedetléenül fészkelődik. Hiszen itt van egy másik szörnyeteg is. - Egyébként te mit keresel itt? - Fejemet félrebillentve ránézek Elliotra, és egy sötét kis félmoyolra húzom a számat.
- Vadászom. A szaga itt van. És ő is - válaszolom selytelmesen.
Megindulunk a lépcső elé, de Elliot nekem vágódik, a nyálkás lépcsőfokok miatt. Még épp időben támaszom ki őt és lépek egyet hátra a lépcsőn, hogy meg tudjam magunkat támasztani, és elégedetlenül morgolódok.
- Oké, ennyire nem kell ám szeretned, Mr. Róka, tudom hogy ellenálhattalan vagyok - jegyzem meg szarkasztikusan. - Szélebben kevésbé kátrányos, talán úgy nem törjük ki annyira a nyakunkat - mutatok a másik végébe, majd Elliotot megelőzve előre megyek, és őt úgy húzom magam után.
Ahogy a lépcsőre érünk, egyre közelebbről hallom a zajokat, és a csörömpölést, de ami még jobban foglalkoztat, az Thomas összekeverhetetlen büdös, haláltól mérgezett szaga. Meg eleve az egély hely olyan rohadtul nyomasztó. Szakadozott függönyök a folyosókon, mocskos szőnyeg, minden tiszta szálló por, sötét, csukott ajtók. A festményekről meg ne is bezséljük, akik hullamereven bámunak ránk, pedig ezeknek mozogniuk kellene, nem?
Elbaszott egy hely ez.
Közben valami egetrengető csapódás rázza meg az egyik nem is olyan messze lévő ajtót tőlünk, aminek aljából tompa fény szűrődik ki. Ezt követi egy női sikoly, amire a hajam szabályosan az égne áll.
- Azt a kurva. Ennél hangosabban nem tudna évődni, még egyelőre meg van a hallásom - mormogom idegesen, de közben én is előhalászom a pálcámat. - Thomas ott van... Egyébként te mi a francot csinálsz itt? - jut eszembe feltenni a kérdést.
Közben bennem felfortyan a vadállat, és az az elveszett kiskamasz is, akit a fehér fátylon túlról próbál elérni engem. Elkeseredetten és gyűlölettel telve, miközben egyre csak azt suttogja felém, hogy megölte Susie-t. Vékony vonallá préselem a számat, de közben óvatosan nyitom ki a kétszárnyű ajtót, hogy a szemünk elé táruljon egy hatalmas bálterem holt csarnoka. Halovány, gyér fény ég tompán, miközben a sokoly ismét felharsan, melyet Thomas hangja követ. Szenved. És én ennek milyen kibaszott mocskosul örülök. Intek Elliotnak, hogy menjünk beljebb, és ahogy a kétoldalon lefutó lépcső korlátja mögé bújva lenézek a bálterem parkettjére, megpillanom Thomas alakját, aki kétségbeesetten lövöldözi az átkokat egy fénylő alak felé.
- Wooo, banyek, egy szellem nő! - mondom és aztán Elliotra nézek. - Nem mondom, hogy nem hatásos, mert mindjárt megöli. De nekem lenne egy kurva fontos kérdésem attól a szarházitól, szóval még életben kéne, hogy maradjon.
Főleg, hogy én akarom megölni. Nagyon, nagyon én akarom. Túl sokkal tartozik nekem. Túl sok elbaszott élettel.

Sean felbukkanása valahol szerencse volt. Egyedül, ebben a kastélyban, ezzel a sérüléssel nem sokat bírtam volna sokáig. Talán elájultam volna, hogy a szellemek rám találjanak aztán. Ahogy a vállára hajtottam a fejemet, jött egy pillanatnyi megkönnyebbülés, amit az illata és a puszta jelenléte egyszerre váltott ki.
- Úgy érzem nem vagy túl rutinos a csapdák kerülgetésében - jegyezte meg, egy pillanattal később, amikor megpillantotta a felkötött karomat. - Így is épp elég lyuk van már rajtad, nem? - Erre pedig már én vontam fel a szemöldökömet. Ejj, ejj, Seanci, csak nem átmentél perverzbe? Az arcom megenyhűlt, enyhe vigyorba fordultak át az ajkaim.
- Nem tudom... neked elég a rajtam lévő lyukmennyiség? - kérdeztem vissza és rákacsintottam. Ha nem jött volna odafentről az a furcsa, éles zaj, talán nem is akadt volna meg a flörtölés ezen a pontont... legalábbis részemről, de így, szinte csalta a megfelelő irányba a kíváncsiságomat. Talán valamiféle teremtmény, kísértet vagy hasonlók költözött be a helyre. Nem csoda. Az ilyen kiruccanásaim alkalmával rengeteg élőlénnyel találkoztam... veszélyessel és kevésbé veszélyessel, amiket nagyrészt egy darab csokival leszereltem. Amelyiknél ez nem működött, az elől elmenekültem.
A kícáncsiságomat legyőzve fordultam még vissaz Seancihoz. Engem idecsaltak, talán azért, hogy csapdába essek vagy, hogy valaki más dolgát intézzem el, természetesen fizettség nélkül.
- Vadászom. A szaga itt van. És ő is.
A válaszra csak bólintottam. Pontosan tudtam, kit ért "ő" alatt. Ráadásul ez éppen elég volt ahhoz is, hogy összerakjak valamiféle kirakóst arról, hogy ez minden bizonnyal tényleg egy csapda. Talán éppen azért kellett itt lennem, hogy ez a bizonyos Thomas Rowle kicsináljon. Egyértelművé vált az utóbbi időben, hogy a család egy csoportja Lisbeth-et kezdte támogatni, így pedig jó néhány legalább úgy a nyakamra kezdett járni, mint azok a bérgyilkosokat, akiket a drága nővérem meg is fizetett. Thomas meg hát... a legutóbbi találkozásunk alkalmával minden bizonnyal elkönyvelt ellenségnek.
- Akkor vágjuk le a kígyó fejét... - suttogtam, mikor már fölfelé tartottam a csúszós lépcsőkön. Éreztem, ahogy a lábam meg-megcsúszik fájdalmasan a fokokon. Éreztem, ahogy a karomba minden egyese kilengő mozdulatnál lüktetni kezdett... és éppen egy ilyennél dőltem neki Seannak. Kellett az a pillanat, hogy kicsit összeszedjem magamat lelkileg és testileg egyaránt. Nem lehetsz gyenge, O'Mara... nem lehetsz... A belső hang egészen úgy hangzott, mint apám. Ugyanaz a tónus... ugyanaz a kegyetlenség.
- Oké, ennyire nem kell ám szeretned, Mr. Róka, tudom hogy ellenálhattalan vagyok - mondta. Erre én is elhúztam egy gúnyos mosolyra a számat.
- Seanci, ne legyél egoista, tönkreteszi a bájodat... - jegyeztem meg és ahogy visszaszereztem az egyensúlyomat, végigtúrtam a sötét tincseket a fejemen. Hagytam, hogy úgy ahogy, hulljanak vissza a homlokomban, újra gyerekes keretet adva az amúgyis örökfiatal arcomnak.
- Szélebben kevésbé kátrányos, talán úgy nem törjük ki annyira a nyakunkat - került meg, s kapaszkodott belém, hogy húzzon magával. Belekapaszkodtam a kezébe, ahogy haladtunk fölfelé, most ő volt a biztosítékom. Sean mellett könnyebb volt feljutni a lépcső tetejére. Bár a korlátok már régen elvesztek, érezhető volt, hogy egykor milyen ünnepélyes volt ez a hely. A függönyöket megtépázta az idő, ha volt is valaha tapéta itt, már lemállott, a szőnyegek pedig nedves, undorodó anyagdarabként hevertek a folyosó teljes hosszában. Nem is ez volt az ijesztő... hanem a festmények a falon, melyek mozdulatlanul, mereven bámultak. Tudtam, hogy nem mugli helyen vagyunk. Éreztem, ahogy a mágia egészen átjárja a helyet.
- Azt a kurva. Ennél hangosabban nem tudna évődni, még egyelőre meg van a hallásom - jegyezte meg mellettem Sean, szinte azzal egy időben, ahogy női hang töltötte meg a teret. Miközben előhalászta a pálcáját, én a magamét előrébb tartottam, hogy az ezüstös fényben kicsit, amit a néma Lumoszó biztosított, megnézzem, mi van körülöttünk.
- Hm... évődés... - gondolkodtam el. Az én hallásom is elég jó volt, de nem tudtam kivenni,hogy a nő, akihez a hang tartozik, egész pontosan mit csinál. Azért egy komplett szexjelenetre nem akartam volna benyitni sehova. Na jó... hazugság, valójában nagyon is élveztem volna egy ilyet. Az ajtót bámultam, ami viszonylag még közel is esett hozzánk... onnan jött a hang.
- Thomas ott van... Egyébként te mi a francot csinálsz itt?
- Valaki a kezembe nyomott egy zsupszkulcsot egy kocsmába. Ilyen karral viszont nem tudok hoppanálni... szóval itt vagyok és gondoltam már körbenézek akkor. Persze veled már-már romantikus, mint egy randi. - Tettem hozzá nagylelkesen.
Hagytam, hogy Sean lépjen előre. A kétszárnyú ajtó óvatosan tárult fel. Az egykor gazdagon diszített helyiség mindenbizonnyal egy bálterem volt. A lépcső magas is dekoráció lehetett, ahogy szépségesen, két irányból ölelte körbe a helyiséget. Ahogy lepillantottam, miután halkan beosontam a helyiségbe, láttam egy kristálycsillár maradványait. Sikoly és kétségbeesés uralkodott a helyiségben. Thomas kétségbeesetten varázsolt egy fehér, csillogó női alakra. Szellem volt ugyan, de annyira más, mint amit megszoktam tőlük. Ez támadott... vagy támadott volna, nem tudtam van-e bármiféle hatása az ellenségre. Én csak a keserűséget és szívfájdalmat éreztem, ami az egész helyen uralkodott s talán éppen a szellemből áradt.
- Wooo, banyek, egy szellem nő! - pillantott rám Sean, ahogy egészen közel simulva hozzá, meghúzva magamat, figyeltem a kis jelenetet. - Nem mondom, hogy nem hatásos, mert mindjárt megöli. De nekem lenne egy kurva fontos kérdésem attól a szarházitól, szóval még életben kéne, hogy maradjon. - tette hozzá.
Biccentettem.
- Elterelem a szellem figyelmét... - mondtam halkan, majd ellépve tőle, kiléptem a fényre. Thomas azonnal kiszúrt, láttam, ahogy kikerekednek a szemei... mintha nem számított volna rám. Én azonban, erről nem voltam meggyőződve. Tudtam, hogy nem ok nélkül keveredtem ide. Valaki keresztbe akart nekem tenni.
Előre emeltem a pálcámat, a szellem felé lőttem egy hatalmas, vörös fénycsóvát, ami igazából csak áthatolt a testén. Azonban arra éppen elég volt, hogy esetlegesen felzaklassa, megérezze annak forróságát... mégsem esett nekem. Nem. Csak felém fordult, egyenesen a szemembe nézett azokkal a sápatag pillantásokkal. Valahogy, mintha összekapcsolódtunk volna. Megszűntek a sikoltások... hirtelen fagyos csend állt be. Aztán éreztem, ahogy valami az elmémbe hatol... valami suttogás. Ments meg. Ments meg. Egy női hang volt. Ismerősnek hatott, mégsem tudtam volna beazonosítan. Csak éreztem, ahogy a pálcára szorulnak az ujjaim és akaratom ellenére emelem a kezem és a szavak szinte magától formálták meg az ajkaim, ahogy Thomasra pillantottam:
- Avada Kedavra! - A lucfenyőpálca szikrázott az ujjaim között. Furcsa, zöldes-vöröses fény volt ez, mielőtt végleg kihunyt. Meg kellett ráznom a fejemet, hogy kicsit összeszedjem magam... hogy rájöjjek, a nő megszállt. Az a nő, akinek a szelleme a szerencsétlenségemre felkiáltott és sikoltva lebegett körbe minket, éppen egy pillanattal az előtt, hogy Thomas őrült módon, puszta kézzel esett nekem. Ledöntött a földre, ránehezedett a sérült karomra, amire önkéntelenül is felkiáltottam. Így ütött egyenesen az arcomba. - Sean... Sean! - Közben Thomas ujjai a nyakamra tapadtak és szorongatni kezdett.

☾ All these monsters are real ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-2-f-e-b-r-u-á-r-1-8

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/564x/60/71/67/607167c5384c926089988a16dacc8535.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/251879866/superthumb.jpg?t=1469736945)

Kísértetkastély, benne magával az ördöggel. Elliot, amint vérzik. Fura hangok, és én, aki bosszút akar állni. Az egész valami elcseszett 60-as évek beli horrorhoz illett. Szinte láom magam előtt a jelenetet, hogy éppen valami olcsó kosztümös pasi rohangál egy lebegő lepető elől. Tudom, hogy szerettem ezeket, és szinte ismertem midne ilyen régi filmnek a címét, amit valaha láttam. De a kép félig üres volt hosszú, hosszú évekig üres. És most már tudom, hogy miért. Mert ott volt a húgom. A húgom, akit elvesztettem, és akit mag meg akartam bosszulni.
- Nem tudom... neked elég a rajtam lévő lyukmennyiség? - kérdezte Eliot mire én felvont szemöldökkel rásandítok, majd a kezén észerevszem az elég hatásosan összeforrasztot lyukszerű sebet.
- Még eggyel több is volt rajtad, a többit azért ne foltozd be, kellemetlen lenne neked - jegyzem meg kajánul, miközben elkezdek felfelé kapaszkodni vele.
- Hű baszki úgy érzem magam, mintha a Nosferatu dzíszelébe keveredtem volna - jegyzem meg,a hogy felérünk a felső szinte. Sejtelmes és kísérteties, és igazából nekem eléggé tetszik. Lehet be kellene ülnöm valami retros autós moziba, ahogy régen... De ennél messzebbre nem érnek el az emlékek, annyi sok az üresjárat, és igazából Suzie-ra is csak azért emlékszem, mert kimentettem egy kislányt Clarával egy lángoló buszból. vajon ha vissza akarok emlékezni az életem többi részére, csak beteges mennyiségő régi horrort kelelne néznem?
- Valaki a kezembe nyomott egy zsupszkulcsot egy kocsmába. Ilyen karral viszont nem tudok hoppanálni... szóval itt vagyok és gondoltam már körbenézek akkor. Persze veled már-már romantikus, mint egy randi - válaszol Elliot, mire én felhorkanok.
- Nekem is a kezembe nyumhatnának egy zsupszkulcsot, ami mondjuk hazavisz... akármerre is van az jelenleg - dünnyögöm, bár a cellám mögül hallottam a kisváros nevét. De nem tudom kész vagyok-e még odamenni. Addig biztosan nem, amíg le nem zárom ezt. Amíg meg nem ölöm T-t. - Ez az egész tényleg kezd egy kosztümös horrorhoz hasonlítani. A követlező kanyarban már lepedőkkel fogunk találkozni, meg agyonsminkelt öltönyös műfogsorú vámpírokkal. - De ahogy ezt kijelentem, nem sokkal megrezzen egy duplaszárnyú ajtó, ahol tényleg egy szellemjelenet fogad minket.
Ahogy ELliot ellép mellőlem, én minden erőmmel Thomas felé koncentrálok, szinte szabadjára engedem magamban a vadászt, hogy az ösztöne és a vörös tombolása irányítson, és vezessen. Sokszor amikor öltem mögé bújta, a bestia dühére hagytakozva öltem, hogy ne nézzek szembe azzal amit tettem. De tudom, hogy nem bújhatok mögé. Tudom, hogy én tettem az ő parancséra. Sokszor szólalt meg bennem a józanság, a régi múlt ködéből nbyúlt át felém egy kéz, és suttogta, hogy nem szabad. Hogy fogjam vissza. Most nem jött el hozzám ez ahang. És tudom, hogy az az énem is a bosszút akarja. Mert nem állít meg. Megszorítom a pálcát, és kihúzom magam, ahogy Thomas felé lépek.
Thomas arca eltorzul, ahogy meglát, és érzem a szagán, hogy fél. Érzem, hogy fél attól a szörnyetegtől, amit ő kreált.
- Weest! Hát itt vagy! Milyen gyakran összefutunk - lihagi és gusztustalan vigyorra húzza a száját.
- Ugye? Szerintem is kurva érdekes, nem? Csak meg akarlak ölni, ne is törődj vele - vágom a fejéhez, de többet is akarnék mondani, csak nem tudok. Pedig már készültem is meghívni magamhoz egy teadélutánra... Le a pokol mélyére. Viszont valami megzavar, egy hangos sikoltás, amitől felhördülök és a fülemre tapasztom a kezemet, úgy hogy a fájdalomtól a szemmeet is össze kell szorítanom. A kurva életbe, ki találta ki, hogy ilyen frekvencián nyomják a discóst a szellemek?
Aztán ahogy lassan már a fülem leszaakdni készül a fejemről, könnyes búcsúnk közepette, Elliot tompa hangját látom. Kissé még tántorgok, de aztán ahogy kinyitom a szemem, látom, ahogy ezek egymást tépik. Thomas Elliot fölött van, felettem a szellem nő karing, bőg, meg fazsom sem tudja, de én ahogy meghallom Elliot hörrögését, tudom, hogy fojtogatja. A bennem lévő farkas kirobban belőlem, egy rövid irőder, teljesen maga alá gyűrve atidatom, és már érzem Thomas vérét a számban, ahogy rávetem magam oldalról, és teljes erővől lehúzom Eliotról. A fájdalomtól felhördül, és elengedi a torkát. Én meg a farkasommal együtt tépem. A számban a vére van, de nem az övét érzem, hanem a fehér szobában széttépett Kat vérét, és ettől rosszul leszek és még vadabbul tépem. Mert ő zárt össze, ő hagyta, hogy megöljem az egyetlen lányt, aki a múltamból megmaradt. A bundám felborzolódva az égnek áll, ahogy elengedem.
Újra ember vagyok, ő meg a válla és a nyaka közötti tépés nyomát szorongatja, miközben én kiköpöm a poros szőnyegre a vérét és letörlöm a számat a csuklómmal. A pálcámat ráfogom, és hidegen belebámulok a szemébe. Meg akarom ölni, meg akarom ölni. De nem teszem meg. Csak bámulok Thomas pofáhjába.
- Elliot? Élsz még? - kérdezem oda se pillantva. - Nyugodtan adhatsz még egy okot, ha kipurcansz, arra, hogy megöljem ezt a szart. De utána addig rugdosom a hulládat, míg fel nem támadsz.

A lyukkérdést nem tárgyaltam inkább tovább. Így is elég sokat flörtöltem már vele ahhoz, hogy észrevegye, nem igazán közömbös számomra. Nem vártam, hogy viszonozza a dolgot, egyrészről foglalt voltam, másrészről az Aidennel történtek utána aligha akartam volna egy ennyire fiatal sráccal bármibe is belekeveredni. Nem. Nem volt szabad, hiába érintettem volna meg szívem szerint vagy rángattam volna az ágyamba.
- Nekem is a kezembe nyumhatnának egy zsupszkulcsot, ami mondjuk hazavisz... akármerre is van az jelenleg - dünnyögte csendesen. Nem is nyomta el a körülöttünk megülő, túlzottan is feltűnő zajokat. Nem teljesen evilágiak voltak. Csakhogy ez nem zavart meg. Teljesen ráhangolódtam Seanra, arra, ahogy a hazáról beszélt. Volt egy idő, amikor én sem tudtam, merre van a haza... amikor azt sem tudtam, én magam hol vagyok.
- Ez az egész tényleg kezd egy kosztümös horrorhoz hasonlítani. A követlező kanyarban már lepedőkkel fogunk találkozni, meg agyonsminkelt öltönyös műfogsorú vámpírokkal. - Magyarázta, de nem értettem egyetlen szavát sem. Így csak megköszörültem a torkomat, próbálva nem megkérdenzi, hogy mi az a műfogsor és miért kell az a vámpíroknak.
Szellemre, Thomasra és harca nem számítottam. Veszélyre és csapdákra annál inkább... így, amint megpillantottam az ezüstös alakot a férfi felett állni, elfogott a vágy, hogy belekeverjem magam. Akarom, akarom, akarom... Minden porcikám vágyta azt a harcot. Nem is kicsit, hiszen már régen volt alkalmam alaposan kiadni magamból minden dühömet, most viszont rendkívül sok volt. Adrenalinként lüktetett végig a testemben, már-már kirobbani készült. Még is, magamhoz mérten türelmesen léptem a középpontba. Nem is tudtom mi szakította meg a folyamatot, valami hideg... fémes érzés, ami végig sietett az ereimen és Thomas ellen fordította a pálcámat. Tudtam, hogy a szellem az, hogy az talált valahogy kapcsolatot hozzám.
Thomas könnyen kerekedett fölém, hiszen nem voltam a saját testem ura. Nem tudtam még csak védekezni sem, könnyen döntött le a lábamról, s hiába kapaszkodtam a pálcámba, könnyen fojtogatni kezdett. Az egyetlen dolog, amire képes volt, az Sean nevének nyöszörgése volt, amivel próbáltam rávenni, hogy essen már neki a tahónak. Ha nem rángatja le rólam éppen akkor, amikor megtette, biztosan elveszítem az eszméletemet. Lehunytam a szememet, hogy elmaradjon a szédelgés is szép lassan a többi kínnal együtt. Csupán a nyelés maradt meg fájdalmasnak.
- Elliot? Élsz még? - hallottam meg Sean hangját. A szemeim felpattantak, az ütött-kopott csillárt szúrva ki először. -Nyugodtan adhatsz még egy okot, ha kipurcansz, arra, hogy megöljem ezt a szart. De utána addig rugdosom a hulládat, míg fel nem támadsz.
Nyögtem egyet, végre úgy éreztem, hogy ki tudok préselni egy-két szót a torkomon.
- Élek... élek... - nyöszörögtem, majd nagy nehezen, kicsit szerencsétlenkedve, de felnyomtam magam a földről. Úgy éreztem, nem fogok tudni már egyenesen menni. Úgy szenvedtem el magam Sean mellé, a tekintetem azonban a szellemnőn tartottam. - A szellem... a szellem meg tud szállni engem... - Súgtam oda neki, de tudtam, ő most Thomasra koncentrál.
- Nyírd ki és húzzunk el... - tettem hozzá, de akkro a szellem megint sikítani kezdett. Előregörnyedtem, be kellett fognom a fülem. Még így is éreztem, hogy hatással van rám. - Cutler! - Szegeztem a párcám hirtelen Thomasra, a hang, mintha nem is az enyém lett volna.

☾ All these monsters are real ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-2-f-e-b-r-u-á-r-1-8

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/564x/60/71/67/607167c5384c926089988a16dacc8535.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/251879866/superthumb.jpg?t=1469736945)

A szag, olyan ismerősen kúszott be az elmémbe, hogy még a bennem lévő farkas is telejsen megőrült tőle. Ölni akart, meg akarta ölni azt a férfit, aki láncra verte, aki játszott vele, aki irányítani akarta. Olyan sok volt a számlájára írva, és nem érdemelte meg, hogy egyszer haljon meg. Nem, én ki akarom véreztetni, hagyni, hogy szenevdjem, hagyni, hogy könyörögjön. A farkasom dühe bennem tűzviharkánt tombol, olyan tűzként, mint ahogy homályos emlékeimben a ház is égett. A ház, ahol éltem. A ház ahol felnőttem. A ház, ami betemetett magával mindent, ami egykor emberré tett. És most a kis hang, a józan hang, ami anyniszor suttogta, hogy ne engedjem elszabadulni a farkast, nem szól. Három én tombol bennem, és mindegyik ölni akar.
A szellem süvölve szeli át a poros báltermet, én pedig összeránculok a hangra. Érzem is, hogy vérezni kezd a fülem, de nem érdekel. Most nem érdekel, csak az, hogy megöljek valakit, aki tönkretette az egész életemet és elvette azt. Hallom, ahogy ELliot felém lépked, hogy dünnyög, hallom a szavait, de minden idegszálammal Thomast nézem, aki szánalmasan undorító látványkánt nyöszörög a padlón, és átkozódva szorítva a sebét a nyakánál.
A szellem lassan nem csak sikongat, hanem mintha mormolna is valamit, de túlságosan lüktet a szívem a fülemben. Neveket motyogna, mintha halkan egyre több nevet motyogna.
- ELvettétek, elvettétek. Nem hagytatok, nem hagytatok - suttogja, majd hirtelen sikít egyet, és a szemem sarkából látom, hogy ELliot meggörnyed, majd a következő pillanatban páláct fog T-re, és már modnja is az átkot. Dühös vagyok, és az, hogy Elliot... vagy a szellem előllem elveszi a prédám, szinte felrobbantja bennem a farkast.
- Everten Static! - dobom felé a varázslatot, miközben engem is és Thomast is elkapja a CUtler, ami rajtam és rajta is vágást ejt. - Baszki Elliot, máskor hagyd magad megszállni, a picsába! - kiáltok rá. - Te meg szállj ki belőle, hülye ribanc - morranok még mindig Elliotra, akiből hátha kiröppen a lökás hatására a nő. De közben mindenfelől hallom a hangját.
- Én is ti voltam, egy veletek. A részem a te részed is, és az ő része is. Elfeledtek - susogja meggyötört női hangon.
- Ki voltál? - kérdezem aztán, hátha valami értelmet nyerünk ezzel, miközben Thmas felé lépek, aki a pálcáját akarja felkaparni a földről. - Csak nem keresel valamit? - kérdezem, majd rálépek a kezére, és hallom a roppanást, mire felhördül.
- Wilda. Wilda Prott. Wilda Rowle. Egyszerre mind a kettő és egyszerre egyik sem - hallom a tört suttogást, amiből nem értek semmit. Mármint valami köze lehet Elliothoz, nyilván ezért mászik folyton bele. Franc se érti. Érzem a rozzant spirtcipőm alatt Thomas ujjait, de én nem lépek le róla, szinte a farkasom is elégedetten dorombol velem, ahogy a csontok ropogása és a férfi hörrögése a fülembe jut.
Szeretném megölni, de egyelőre Elliotot figyelem, hogy éle még az a szerencsétlen, vagy egyáltalán mi van vele. A bennem lévő éhes farkas még várhat. Pár másodpercet még várhat. Addig a vérének a szagával és a gyötrődő hörrögésével etetem. És milyen jól lakik a bosszúszomjas gyomra vele.

A kastélynak furcsa, sötét hangulata volt. Volt benne valami, ami úgy vonzotta a bennem nyugvó kíváncsiságot, a tolvajt, aki állandóan kutat... hogy Sean akkor sem tudott volna elrángatni innen, ha akar. Azonban, mielőtt belegondolhattam volna vagy csak simán szembe szállhattam volna a szellemmel, míg farkasom Thomas Rowle-ra veti magát, éreztem, hogy furcsa hideg járja át a testemet. Még ott csengett a fülemben, a hang: - ELvettétek, elvettétek. Nem hagytatok, nem hagytatok.
Borzongás sietett át a testemen. Minden porcikám remeget s a tudatosám furcsán ködössé vált, ahogy rászegeztem a pálcámat az ellenfelünkre.
- Everten Static! - Éreztem, hogy a testem kicsit megremeg megint, a földre kerültem s fájdalmasan nyekkentem, ahogy a Cutler kiszakad a pálcámból. Láttam, amint a varázslat eltalálja Thomast és némileg Seant is. A vér szaga megtöltötte a bálterem azon részét, ahol álltunk. S az adrenalint lüktetni kezdett bennem. Hallottam, hogy beszél a farkas, de nem értettem a szavait... csak nem értettem a szavait. - Te meg szállj ki belőle, hülye ribanc - Pillantott rám Sean. Sértettséget éreztem s megint hideg jött, ami egész egyszerűen ki akart szállni a testemből.
A szellem volt. Addig megszállt, mélyen megült bennem, aztán egyszer csak kiröppent belőlem tényleg. Mély levegőt vettem, hangosan, hörögve, mintha a víz alól bukkantam volna fel.
- Nem vagyok ribanc... - morogtam, mintha nekem szólt volna. A női hang közben mindenhonnan szólt, mintha nem is csupán a szellemből, hanem egy itt megmaradt emlékből származna. A tekintetem Seanon maradt, bár éreztem, hogy a női alak ott lebeg mögöttem vagy felettem valamivel. Ezüstös fénye megtöltötte a teret.
- Én is ti voltam, egy veletek. A részem a te részed is, és az ő része is. Elfeledtek - csendült a hang. Végre ki tudtam venni a szavait. Megpróbáltam fellökni magam a földről, mintha félre lépve meg tudnám akadályozni, hogy megint megszálljon.
- Ki voltál? - Sean hangja erősen töltötte meg a teret. Én elhátráltam egy oszlopig, hogy neki támasszam a hátamat. A térdeim még mindig remegtek. - Csak nem keresel valamit? - Hallottam, ahogy megroppan Thomas keze Sean cipője alatt. Merlinre... de szexi... - futott át rajtam a gondolat, ahogy felfogtam, milyen erős ez a farkas. Persze jól állt neki az animágus alak is. Az is tetszett... csak sosem volt időm kimondani neki.
- Wilda. Wilda Prott. Wilda Rowle. Egyszerre mind a kettő és egyszerre egyik sem - suttogás. A nő suttogott s nem tudtam mit jelent mindez. A tekintetem Sean pillantására vándorolt, láthatta, hogy még mindig nem igazán tértem magamhoz a megszállásból. Belülhidegnek és üresnek éreztem magam. Csakhogy Thomas időközben kiszabadult Sean súlya alól. A kezében penge csillant, amit a farkas felé lendített. Éppen csak annyi időm volt, hogy rávessem magam félre rántsam.
- Sean! Öld meg! - kiáltottam rá. Thomas persze hátra ütött a könyökével, gyomorszájon talált, én meg lesiklottam róla és eldőltem a padlón. Éreztem, milyen hideg a kő, közben remegett a gyomrom hányinger és önklendezés között. Thomas persze addigra felkelt,hogy megint Seannak essen, ezért hát megpróbáltam elkapni a bokáját.
- Dögölj meg! - Lendítette felém hirtelen a kést.

☾ All these monsters are real ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-2-f-e-b-r-u-á-r-1-8

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/564x/60/71/67/607167c5384c926089988a16dacc8535.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/251879866/superthumb.jpg?t=1469736945)

Basszameg. Elegm van, ebből a nőből, aki itt sikongat és agyrákot kapok tőle. Miárt ilyen rohadt komlikált megölni azt aki tönkre tett? Nem mintha én nem tettem volna bonyolulttá, tudni akartam az okát, hogy miért. Hirtelen az sem érdekelt, hogy a szellemnp a nevét kiabálta, a farkas mérge, a dühe szinte beleolvadt az enyémbe, vörössé változtatva mindent. Azonban a seggfej előrántott egy pengét, és éppen el tudok előle ugrani, majd Elliot szinte leteperi rólam Thomast.
- Sean! Öld meg! - kiabálja ELliot, mire mintha csak vadászatnál cselekednék paramncsra, a kapálózó, hörrögő Thomasra szegezem a pálcámat, aki ELliotra veti magát. Összeszorítom az ajkaimat, és szinte érzem ahogy beleremeg a bennem száguldó farkas is. Ölni akarunk, most végre egyszerre, mind a ketten ölni akarunk. Elintézhetném a gyilkos átokkal, de nem teszem. Azt akarom, hogy fájjon neki.
- Lapidationis! - kiáltom, és a követ olyan erővel csapódnak Thomasnak, hogy azok végül ledöntik ELliotról. Nem sokat teketóriázva felém pannat megin, minntha valami részeges, adrenalin fűtené. A késsel az arcom felé céloz, de akezemmel ösztönösek ökölbe szoított marokkal védekező állásba állok, és a gyenge pontját felfedezve elhajolok a késtől, és az szabad öklömmel, amiben nem a pálcámat szorongatom belevágok izomból a kést tartó felkarjába. Thomas fájdalmasan felhörren és kiejti a kezéből a kést én meg messze rúgom. Rám akarja vetni magát, de amozdulaatim sokkal rendszerezettebbek, mint az övéi, mintha mindig is tudtam volna, hogyan kell boxolni. Az öklömmel az állába csapok, amitől megtántorodik és elvágódik. Rászegezem a pálcám, miközben a pofájába bámulok.
- Miért? Miért ölted meg a húgomat? - teszem fel a kérdést. - Miért öletted meg velem Katrhinát? - Thomas szája, amiből bugyog ki a vér, így a fehér foagi sötérvörösen villanak ki az ajkaiból, mosolyra húzódik.
- A kölykök nevelését korán el kell kezdeni. Először kell persze a kölyök. Te pedig pont kapóra jöttél. Fiatal voltál ideális korban, tizenkét éves. Az apád persze nem akart eladni nekem. De én megszarzem magamnak ami kell. Mindig A házatokat felgyújtottam. Ha elég éreterős vagy úgyis kijössz onnan. És így is lett. Csak az ostoba húgod ne hoztad volna ki. Végül elkaptunk. A húgod csak útban lett volna. A lány meg kellett a kísérlethez, szóval őt is elhoztuk. Amneziáltunk, majd megőrültél, a húgod halála után. Megmentettem az elméd. Mert... Te voltál a leg... - magyarázza, de a farkas bennem robban, a dühöm bennem robban, az a kölyök bennem robban, mint a tűz, pedig félek tőle, és most már tudom hogy miért rettegek a tűztől. Egyszerűen nem hagyom, hogy befejezze, nem érdekel.
- Ezt a szüleimért! Confringo! - szegezem a pálcát a kezei felé. - Ezt Katért! Brahium Ermando! - irányítom a pálcámat a rángó hústömeg lábai felé. Nem gondolkodom. csak tépni akarom, azt akarom hogy érezze a fájdalmat, azt a fájdalmat amit ők is éreztem amikor meghaltak. - Ezt a kibaszott életemért! Cutler! - intek a pálcával a mellkasa felé, mély vágást ejtve rajta. - És ezt Susanért! - mondom, majd felveszem a farkas formámat, és a vonagló vinnyogó Thomas nyakába mélyesztem a fogaim. A vére megtölti a számat, ahogy a fogaim alatt recseg ropog a lég és nyelőcsöve, de addig nem eresztem el míg meg nem fullad.
Addig szorítom, míg a farkasom elégedett nem lesz, míg le nem nyugszik bennem a tűz. Aztán egyszer csak nem lélegzik tovább és a halál kesernyés savanyú szaga tölti meg az orromat. A számat törölgetem, amint ember alakban rá sem nézek a testére, és Elliot felé megyek öles léptekkel. Nem is kérdezek és mondok semmit, egyszerűen megragadom és elhopponálok vele valami erdőbe. Magam sem tudom hova. Csak el. Csak el attól a valamitől, aki kettétépte az életemet.
De a farkasom elégedett.
Mert ma kibaszott jót vacsorázott.

Lihegve próbáltam magamnál maradni. Éreztem, ahogy a szellem megszállás nyomai egyre jobban elhatalmasodnak rajtam. Homályosan láttam, éppen csak annyi erőm volt, hogy kimondjam Seannak, ölje meg... ölje meg Thomast. Éreztem a Seanból áradó feszültséget, rá sem kellett pillantanom, hogy azok a vibrálások belőle áradnak. Jól van, Elliot... segíts neki... segíts... A hang mantrázott bennem, de fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Az ujjaim nem akartak mozdulni, hideget és ürességet éreztem magamban.
- Lapidationis! - Csak a varázslatot hallottam. Nem láttam igazán mi történik, csak éreztem, ahogy Thomas szorítása enged és legördül a testemről. Hallottam a harc hangját és szép lassan tisztulni kezdett a látásom is. Láttam, ahogy küzdenek egymással, ahogy a kés most Seant célozza meg… és legyőzi. Rowle fájdalmasan nyögött fel s mintha ez a szellemet is nyugtatta volna. Már nem sikoltozott, nem kőrözött felettünk. Egyszerűen csak lebegett. A szemeit lehunyta, mintha éppen nyugalomban lenne vagy valamiféle transzban.
– Miért? Miért ölted meg a húgomat?– kérdezte Sean, ahogy felé szegezte a pálcáját. – Miért öletted meg velem Katrhinát?
Nagy nehezen feltornáztam magam ülőpózban. A sérült vállam annyira lüktetett a fájdalomtól mostanra, hogy biztosra vettem, hamarosan el is ájulok. Összeszorítottam a fogaimat, hogy elviseljem a kínokat. Így tornáztam fel magamat egy oszlop mentén ismét álló pózba. A térdeim még mindig vadul remegtek. A fájdalom ismét kínzón lüktetett fel a vállamban a karomba sugározva. Éppen csak elkaptam Thomas néhány szavát: – Az apád persze nem akart eladni nekem. De én megszarzem magamnak ami kell. – Beleborzongtam a kegyetlenségbe, ahogy kimondta mindezt. – A lány meg kellett a kísérlethez, szóval őt is elhoztuk. Amneziáltunk, majd megőrültél, a húgod halála után.
Sean nem engedte, hogy befejezze a mondandóját. Éreztem, ahogy ezen a ponton elpattan nála valami, mintha egy kirakós utolsó darabját illesztette volna a helyére. Őrült támadás, a szüleiért, a húgáért, mindenért. Trancsírozás zaja, vérszag… és egy vadállat vicsorgása töltötte meg a bálterem furcsa csendjét. Ahogy a vadállat kiszakadt Seanból és pillanatok alatt végzett az áldozattal valahogy őrülten lenyűgöző volt. Egy meleg hullám futott át a testemen. Beteges gondolatok tömege. Aztán megnyugvás, csend. A szellem ezüstös fénye megszűnt létezni. Wilda Prott… Wilda Rowle – próbáltam magamban tudatosítani a szavait. Sean azonban megindult felém s útközben falkasból emberré változva érkezett meg. Még éreztem rajta a vadállatra jellemző aromát.
Felém nyúlt. Egyetlen mozdulattal ragadta meg a csuklómat és hoppanált el velem. A rántástól majdnem elhánytam magamat és ha nem tartott volna meg, biztosan össze esem, ahogy sötét, illatos környezetbe érkeztünk. Felismertem a fák és a nedves avar szagát, ahogy a fagyos levegőbe keveredett. Imádtam. Számomra mindez azt jelentett: szabadság.
– Olyan erős vagy… – suttogtam és a sötétben Sean szemeinek csillogását kerestem. Sokat nem láttam belőle a fák felett megbúvó hold fényében. Óvatosan hajoltam közelebb, lágy puszit nyomtam az arcára, kicsit talán a szája szélére. – Nagyon büszke vagyok rád, Sean. – Tettem hozzá s addig ácsorogtam ott vele szembe, míg ki nem bökte: csak menjünk.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Roxfort RPG

Karakterek => Elliot O'Mara => A témát indította: Elliot O'Mara - 2021. 01. 24. - 17:10:29