Roxfort RPG

- Helló, Carl! - intek oda kedélyesen a második emeleti “moziterem” biztonsági őrének, aki jegyet nem kér, ellenben unott, fásult humorizálással köszön vissza.
- Nott, már megint ugyanaz a műsor?
- Nem lehet megunni - legyintek, és a szabad kezemmel átadom neki a pálcámat. Persze, mivel auror vagyok, mindig van nálam egy extra (illetőleg kettő, de abból csak az egyik mágikus), és ezt ő is tudja, de nem szól. És azért se szól, mert a másik kezemben egy üveg pia van. A múltkor neki is hoztam, és mivel a fizetéséből ritkán telne egyébként egy 1920-as Ogden félére, szerintem ezután is bízhatok benne, hogy nem szól. A kezébe csúsztatott galleon pedig bebiztosítja a következő kérésem is.
- Ha miss Hopkirk is befut, gondoskodj róla, hogy benn is maradjon - utasítom, a pasas pedig pókerarccal néz vissza rám, de tudom, hogy vette az infót.
Úgyhogy teljes nyugalommal sétálok oda a legelső sorhoz, de mielőtt leülnék, kiveszek a zsebemből két öntapadós matricával ellátott parasztbajszot, egy kackiás, mexikói fajtát és egy fura, lelógó, keleties fazont, aztán véletlenszerű helyekre odanyomom őket a vászonra.
Ezután helyet foglalok a legelső sor közepén, de nem is csak egyet. Lezseren felrakom a lábaimat, félig kicsavartan keresztbe feküdve néhány ülésen. Mivel tudom, hogy csak ketten leszünk, nem aggódom azon, hogy elfoglalnám bárki helyét, vagy hogy egynél több ember beszólna emiatt.
Hogy én mennyit vártam erre! Kellett valami szórakoztató azok után, ahogy Highgate-ben alakultak a dolgok, és akár jónak, akár rossznak mondható az, most gondolni se akarok rá. Nem is kell sokat várnom, hogy befusson Hopkirk, megérte figyetetni őt azzal a nyikhaj gyakornokkal, hogy biztosan ne maradjak le arról, mikor filmnézésre adja a fejét. És hogy ez pont mára esett, az több, mint tökéletes.
- Na…. nem! Ez NEM!
Szerintem nem is látja, ahogy vigyorogva, hívogatón hátraintegetek neki, olyan lendülettel fogja menekülőre. Carl bácsi profin végzi a dolgát, én pedig elégedetten dőlök hátra, két kezem a tarkóm mögé téve kényelmesen, míg vége az előzetes műsornak, ami esküszöm jobb, mint a film maga.
- Melanie, micsoda véletlen! Ejnye, milyen szigorú, szívtelen alak - jelentem ki rendkívül együttérzően, a biztonságit szidva, mikor a becsapódó ajtó okozta dörrenés elhal.
- Ugyan, Hopkirk, ne légy gyerekes, ülj le ide mellém - paskolom meg a mellettem lévő helyet a másik oldalon persze, nem ahol a lábam van.
- Jó leszek, megígérem. Tudok egy játékot is, hogy ne unatkozzunk - kecsegtetem a fokozódó sötétségben, és a vásznon lógó bajuszkákra mutatok, látszik a kezem árnyéka is, a whiskys üveggel együtt.
- Válassz egyet azoból, és ha a film valamelyik szereplőjére pont rákerül, akkor neked kell inni, ha a másik, akkor nekem - magyarázom, megringatva a nyakánál fogott üveget, amiben az aranyszínű folyadék vad hullámokat vet, s a vetítő ráirányuló sugarait is szétrepíti.

Ha mindketten tudjuk, hogy hazudok, akkor az nem is számít hazugságnak, nem igaz? Ahogy visszakérdez a véletlenről, csak somolygok sejtelmesen. Neki sincsenek illúziói, ezt bírom benne. Pont annyira kerüli a naivitás, hogy tökééletesen tisztában legyen azzal, hogy itt is a pénz beszél, csak emberek hangján. A Minisztériumban vagyunk, elvégre… És nekem van pénzem. Meg harci rutinom. Itt ez a kettő számít, a szavak csak mellékes sallangok.
- Ezt már egyszer mintha hallottam volna… - mondja az ígéretemre, én pedig rajongva szugerálom, izzó kék tekintetemmel vonzva, szugerálva egyre közelebb.
- És még fogod is. Tudom, hogy tetszik - teszem hozzá, aztán elgyönyörködöm a mozdulatban, ahogy kecsesen fordul, ahogy aprót lebben a haja meg a ruhája, mikor az ülésre ereszkedik, és szigorú-védekezőn teszi keresztbe kezét-lábát. Olyan, mint egy ostromra készülő kastély. Kihívna még akkor is, ha nem készülnék semmire.
- Hmm jobban tetszett az, amit rólad téptem le.
Kis fintor jelzi csupán annak a mozdulatnak a hosszú időre csípős emlékét. Tudom, hogy nem kerüli el a figyelmét, és fogadni mernék rá, hogy tetszik is neki. Szép lassan térképet készíthetne fájdalmas nyomokból a testemen, a vágás a nyakamon, a csipkedések, a forró tea, a viszketőpor… Nem kellemes bár mindegyik, de több és tartósabb nyomot hagyott rajtam, mint a legtöbb nő - jó sok nő - és ez mindenképp figyelemre méltó.
- Alig várom, hogy ma is letépj rólam valamit - bazsalygom, és mintegy ötletadásképp megigazgatom a fehér, kigombolt ing gallérját.
- Amúgy sem akarok lerészegedni. Ellentétben veled, nekem vannak ma estére terveim. Nagyszabású terveim.
- A tervek unalmasak - hajolok közelebb elhalkítva a hangom, mintha fontos titkot osztanék meg. - Pont, mint Monstro, meg Mirol… Spontánnak lenni sokkal izgalmasabb - teszem hozzá, de aztán vállat rántok. Rábízom a döntést - csak épp terelgetem, hogy olyan döntést hozzon, ami nekem is tetszik.
- Hát jó, akkor ez mind rám marad. És öt órán keresztül össze leszünk zárva. Az egyik bajuszra iszom, a másikra meg leveszek egy-egy ruhadarabot. Egy élmény lesz, igaz? - piszkálom kitartóan, a film pedig elindul, fekete-fehér fos, mert mi mágusok technikai szinten csak nagyjából száz évvel vagyunk lemaradva a muglik mögött. Vagy ez az anyag olyan régi. Kicsit fekete-foltos, kicsit villódzik, de azért kivehető, hogy két irodista találkozik épp a folyosón, egy nő meg egy férfi, és az utóbbi benyögi, hogy:
- Csodásan fest ma, Bessie!
- Oh, John… - pirul el a nőci, és szégyenlősen a szája elé kapja a kezét, mintha a tökéletesen rá kerülő mexikói bajszot akarná megpiszkálni.
- Háh - mondom, és iszom egy lendületes kortyot. Aztán csibészesen Mel felé nézek, finoman felé biccentve az üveg száját. Mint ahogy az ostromágyúkat szokták finomhangolni.

Ez a nő még azt is tudja, mi jár az álmaimban. Vagy ha nem tudja, hát most megtudja, mikor jelentőségteljes vigyorral bólogatok a szavaira.
- Sokkal izgalmasabb ja.. mint mondjuk Bettyt döngetni a női wc-ben? Igen, mondhatom rohadtul eredeti.
- Ne ítlkezz, míg nem próbáltad. Amúgy is, az egy olyan tiszta mosdó, makulátanabb mint a Minisztérium más egyéb helyisége. És képzeld, most még kultúráltabb, amióta felújították. - Még csak mondom a szavakat, de már érzem a csontig hatoló izzást, ahogy forrong benne a düh a nyomukban. Ha ő piszkálhatja ezt az érzékeny pontot az emlékeink között, akkor én sem átallom, de engem még szórakoztat is.
- Nem mered…
- Fogadjunk - sziszegek vissza ugyanolyan halkan, csak épp amennyire ő lebiggyeszti csinos, rúzsaos ajkait, én ép olyan ívben kanyarítom felfelé az enyémeket. Így leszünk egymás egyformán hangos, és tökéletes ellentétei.
- Amúgy meg nem elég neked a tudat hogy veled vesztem el a szüzességem?
Bamm… Elejtem a whiskys üveget, nagyot koppan a földön, aztán lotyogva gurul egy keveset. Azt hiszem, nem törik el, mert nem nagy a csörömpölés, de a száján kiömlik egy jó adag whisky, az majd illatozhat itt a lábunk alatt végig a film alatt. Belecsobban az arany tócsába mindjárt az állam is.
- Mármint ilyen formában, mert veletek Nottok-kal ellentétben én ezt még sose láttam.
A benn rekedt levegőt félig röhögve fújom ki, aztán hogy magamhoz térek, lehajolok az italospalackért, és jót húzok belőle.
- Merlinre, én meg már azt hittem… Nem tűntél szüzikének… annyira - vakarom meg a tarkómat, próbálok nem nagyon nevetni - ezúttal inkább talán magamon, hogy bekanyarodtam vele ebbe a vakvágányra
Inkább továbblendülünk, megy a film, ő ropogtatni kezd,ennyi előnye legalább van ennek a mozinak, itt aztán nyugodtan zöröghet a zacskóval. Én meg hiába kínálom, de nem esek kétségbe azért, mert nem kér, mert még mindig úgy vagyok vele, hogy több marad nekem.
- Mondd csak, Vörös Tangával randizol ma este? Tudod, vörös rózsa gyertyafényes vacsi, nyáltenger meg minden?
Felvonom a szemöldököm, most persze nem ejtem el az üveget. Annyira nem is lep meg a kérdés. Nahát, hogy folyton ezzel huzakodik elő, vajon miért? Nem kérdezem meg, mert nem a szavai válaszolnak erre úgysem, inkább a vonásaiban bújik meg az igazság, meg magában a tényben. Vajon mi lett volna, ha akkor nem kap rajta? Ha csak találkozunk véletlen a kantinban, megiszunk egy kávét? Vajon vele lenne ma este gyertyafényes, vörös rózsás vacsora?
- Mint mondtam, a tervek unalmasak. Még az is lehet, hogy így ér véget az estém, de legyen az is meglepetés… Mondd, vajon Mirol megfektetne, ha becsípve mennél hozzá erre a roppantul eltervezett randevúra? - kérdezem kedvességbe burkolva a tulajdonképp nagyon is lényeges kérdést.
- Tehetnél egy próbát. Kiderülne, vele vagy velem veszel-e zsákba furkászt - mondom, és utoljára kínálom oda a whisky-t.
- Tudod, hogy nem használnám ki a helyzetet, ha leiszod magad. É na jó, az alsónemű marad. Csak a kedvedért. Azért még erre is hajlandó vagyok - jelentem ki nagy kegyesen, aztán mivel a szereplőkön kombóban foglal helyet a két bajusz, lerángatom az egyik cipőmet, és megtornáztatom zoknis lábujjaimat a vászon előtt, mielőtt visszaraknám a székre. Csak lazulok a nő mellett, furcsa mód még ez is jó programnak tűnik. Még akkor is, ha ő nem iszik mégsem. Majd sztorizgtaunk a valentin napokról, kinevetjük a bugyuta, öt órás fejmosó-filmet, vagy csak bámulunk csendben merengve.

Lealacsonyító volna magyarázgatni, hogy auror vagyok, ez a dolgom, így a jelekből és az emberekből olvassak. Inkább jelentőségteljesen nézek vissza rá, aprót biccentek a fejemmel, jelezvén, hogy ha eddig ez még kérdés lett volna, a reakciójával szépen eldöntötte azt, és immár biztos vagyok. És mellesleg mivel tudom, hogy Monstro-t utálja, egyébként pedig nem az az “egy tűzbe több nyársat” típus, csak Mirol maradhat. Pedig az én nyársammal jobban járna. 
És nem téved. Egyszer történt meg velem, hogy többre akartam artani egy nőt, minthogy részegen megfektessem. Olyan nívótlan lenne, a többi csajnál rendben van, na de egy ilyen minőséginél vétek. Mintha a kétszáz éves chateau margaux-t keverném be vörösboros kólának, vagy önteném a padlóra.
És ha már vörösbor… A vetítő sápasztó, fekete-fehéren villogó fényében a rúzs vöröse mellett az arcán is felfedezek némi pírt. Ezt a csatát talán elengedem. Örülj csak, Mirol… De a háborút...
Ahogy felnevet, én is szélesen mosolyodom el, s ebben most nincs semmi kajánság. A barátság-zóna rögös aknamezejére belépni merész dolog, de én félig mezítláb is bevállalom.
- Na jó inkább vedd vissza… Pont eleget vetkőztél már előttem értelmetlenül.
- Ha te mondod - hagyom függőben a vitát, és az a kis arcpír biztat, hogy talán még éppen nem eleget. De csak szép lassan haladok. Persze, szót azért nem fogadok, ső a másikat is lekapom. Van egyfajta otthonosság érzése is ennek, és legalább nem rugdalom össze a cipőmmel a mellettem lévő üres szék huzatát.
- Úgy érzem hosszú öt óra lesz ez… pláne veled.
- Majd meglátjuk, hátha mégsem! Velem kapcsolatban semmi se rövid - teszem hozzá, de nem tenyérbe mászóan, inkább csak olyan sima, ártatlan kis malac poénnak szánva. Visszasandítok rá, és mintha bókot mondott volna, olyan önelégült fejjel fogadom el a felkínált nasit.
- Ecetes, hmm… - fintorgok röhögve, megízlelvén az egyik mindenízű drazsét. - Fura ízlésed van, Hopkirk, Mirol is, meg ez is, de ha neked ez ízlik… Fogadjunk, azt a barnát nem mered megenni - bökök a zacskó tartalma felé, egy hívogató szem irányába. Kockázatos szín, lehet nagyot nyerni és nagyot bukni vele. Vajon meg meri kóstolni?
Egy biztos. Szerintem jól elleszünk. Röhögünk a bajszos filmszereplőkön, piálunk, kajálunk… Nem gondoltam volna, hogy máshogy is lehet szórakozni egy nővel egy moziteremben mint… az általánosan bevett módon, a pucér összeborulásig bezárólag, de magamat is meglepem ezzel a megállapítással, hogy mégis. És tényleg, ez így egy igen szokatlan, és mégis izgalmas Valentin-napnak bizonyul.

- Ó, fogadjunk hogy de. És vagy elfelezed velem vagy megkapod ezt a… szimpatikus zöldet. Nos?
- Maradjunk a szimpatikus barnánál - somolygom, és elképzelem, hogy elfelezzük a cukorkát a kezünk használata nélkül, mondjuk csak a fogainkkal, két oldalról harapva. Mivel persze a valóságban nem így történik, csak sóhajtva figyelem, ahogy ajkai közé veszi a fényes kis szemet, és leharapja a maga részét. Aztán hívogatón kinyitom a számat, reménykedhet benne, hogy nem harapom meg - de kivételesen tényleg nem, próbálok viselkedni, vagy mi a szösz. Kapok is érte egy kis pofi-simit, és abban a pillanatban lehetne akármilyen ízű is mindenízű helyett, nem is érzem az ízét.
 - Fúj… fahéj! - szörnyülködik, én meg gépiesen rágcsálom el a csípős, fűszeres kis ízbombát. Szép is lenne, ha egy ilyen kis édességtől mondjuk bekönnyeznék, úgyhogy lazán vágom a póker arcot, egykedvűen bólogatok.
- Az. Jó, hogy nem valami penetránsabb - dünnyögöm, és próbálok nem tudomást venni az orrnyálkahártyámat ostromló aromáról. Engedelmesen nyújtom át az üveget, és csak figyelem, ahogy a tüzet tűzzel oltja el.Óvatosan meglapogatom a hátát, és csak egy kis finom, csipkelődő vigyor ül a képemen.
- Kevés undorítóbb dolog van ettől…
- Barna színben? Azért akad néhány, én nem mondanám kevésnek - célozgatok, aztán amíg a másikfajta cukorkáért kotorász, én nemes egyszerűséggel keresztbe fekszem a székeken - és véletlenül épp rajta is, a fejem legalábbis rendkívül barátian persze a combjaira kerül. Nem lenne jó kispárna egyébként, amilyen csontos, de erre az amúgy unalmas mozizásra megteszi.
- Na akkor most jöjjön az a zöld - tátom el a számat, nem zavartatva magam a zavarától, ha van, és várom, mit kapok a képembe.
- Hm. Avokádó. Nem is rossz - dünnyögöm, miután megkóstoltam  a következő ízt, ha nem ő adta, akkor én nyúltam egészen keresztül rajta, és szereztem meg magamnak.
- Most próbáljunk ki egy kombót. Válassz kettőt nekem, és én is kiválasztom Neked… - kotorok némileg kicsavarodva a zacskóba. - … ezt a lilát, meg ezt a fura, szürke foltosat. Igazi bátorságpróbának tűnnek, szóval lepj meg valami vad színösszeállítással - vigyorgom fel rá szemtelenül, és ha hezitálna, az orra alá tolom a zacskót. Mármint a cukorkásat.

Tetszik, új nézőpontból is, amit látok. Bárhonnan nézem, új arcát mutatja, és nem csak a látvány maga más. Ölnézetből például határozottan zavarban van, feszeng, csinos pír önti el az arcát most már igazán. Kicsit tetszik, kicsit sajnálom. Valahol sejtem, hogy hamar szabadulni akar majd ebből a pozitúrából.
- Egyszerre? - kérdezi, én pedig nagyokat bólogatok - és fejem elhelyezkedéséből kiindulva ő ezt akkor is tudná, ha éppen nem nézne le rám.
- Oh, micsoda színösszeállítás. Bár a fekete is mindenhez megy - somolygom, kíváncsi is vagyok, legközelebb talán direkt ki is keresem azt a feketét. Egyébként semmi bajom se a pirossal, se a rózsaszínnel. Simán vagyok elég férfias ezekhez is, hordhatnám is akár, ha úgy tartaná kedvem. Más kérdés, hogy nem tartja.
Végülis, nem csoda, hogy Mel inkább belemegy a játékba, és egyszerre két szemet is be mer vállalni. Inkább egy gyomorfordítás, mint hogy teljesen barátian rajta fetrengjek? Hát..
- Ki kell mennem… ne merj követni!
- A-a - kuncogom, ahogy a képe kezd a pirosasból szép zöldes árnyalatba átmenni, mintha fordítva érő gyümölcs lenne. Tehénkedek rajta még egy kicsit, de nem akarom, hogy kövesse Mirol szokását, és mindenízűt okádjon rám, úgyhogy nagy kegyesen még azelőtt felülök, és miközben elrobog, szórakozottan a számba lendítem a két kezemben tartott cukrot.
Eper és rágógumi íz önti el a számat. Nem várt fordulat, de akadnak ebből finom ízesítésűek is? Olyan, mint az orosz rulett, de az a verziója, amikor hét szemből egy túlélhető. De én rögtön kettőt fogtam ki belőle.
Várakozva pillantok a mosdó ajtaja felé.
- Gyere, lemaradsz a legjobb részekről! - harsogom úgy, hogy nagy eséllyel a nézőtárshoz is eljussanak a szavak, aztán unalmamban megint a mindenízűk zacskója felé téved a tekintetem. Ott csillog a kupac tetején a visszadobott, szép fekete szem. Mi baj lehet…?
Még sosem kóstoltam hangyát, én nem voltam olyan hülyegyerek, hogy a homokozóból azokatkajáljam, mint a többiek. Nem, én így a harmincas éveim derekán bírtam megkóstolni, némi cukorral ízesítve. Keserű és mar, mint a franc. Úgymeglep, hogy hirtelen felpattanok. Inni indulok talán, vagy csak a sokkoló ingertől önkéntelenül ugrom talpra? A whisky tócsán zokniban megcsusszanva minden esetre nyomok egy diszkrét break-dancet, de mivel látom, hogy nyílik a mosdó ajtaja, inkább feladom, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. A csúszás irányába húzz jeligére engedek a gravitációnak, hadd nyerje meg ezt a csatát, hogy én méltóságteljesen veszítsek, és ne Mel szeme láttára. Így tehát mikor kilép, már nem látja, hogy keresztülesek a széksoron, a földetérésem puffanása sem visszhangzik már. Legfeljebb feltűnik neki a hiányom, hogy hol lehetek...

- Nott?
Próbálom hirtelen nagyon laza és méltóságteljes pózba vágni magam, és csábosan felmosolyogni rá, de a jelek szerint nem hat annyira.
- Jó ég, mit művelsz?
- Pihenek - válaszolom. Szeretem látni az arcán, mikor nyilvánvalóan hazudok és ezt ő is pontosan tudja. Az a félig bosszankodó, félig viszont nevető fény a szemeiben, és ahogy lebiggyeszti a száját… Már várom is igazából. Nem is veszem észre mellette a homlokom sajgását.
Feltápászkodom, de az most fárasztó lenne, hogy átmásszak az első soron, úgyhogy a másodikba teszem le a hátsóm, és az előttem lévő támlára könyökölök, érdeklődve, hogy mit ténykedik.
- Ez fájni fog…
- Nem először… - vágom rá, de inkább elhallgatok, és nagyon-nagyon igyekszek összeszorított szájjal a szép szemeibe bámulni. Nem vagyok nyámnyila, hogy elmeneküljek, meg igazság szerint okozott már ettől nagyobb kínokat is… Ó, de még mennyire. Viszont ami az arcvonásaiban ül, azért megéri közel maradni hozzá, és inkább arra figyelni. Bűnbánat talán? Szokatlan, mindenesetre, pont mint ez a gondoskodás. Sőt, ez a része jobban is az, legfeljebb Jim szokott ilyen törődő képpel összefércelni egy-egy neccesebb bevetés után, de neki fizetek is érte rendesen. Melanie-nak nem munkaköri leírás. Akkor mi?
Talán baráti gesztus. Talán ilyen ez a sokat és félve emlegetett barátság-zóna. Fájdalom és jó érzések úgy összekeverve, hogy szétválaszthatatlanok.
- Jobb már?
- M-hm - hümmögöm elkalandozva. Nem kifejezetten attól jobb, hogy most az ütés mellé már a szesz is égeti a fejem. Inkább a nő közelsége, ez az ismét csak újabb élmény, újabb helyzet, amibe belekevert… Elbűvöl annyira, hogy jobb legyen. Még azt is megéri, hogy titokban tartsam, van nálam pót-varázspálca, és beforraszthatnám azzal.
Követem a tekintetét a vásznon közben elszabadu soft-pornóra, de csak egy villanásnyi időre, mert ilyet bármikor nézhetek. Ő viszont nincs mindig itt, és én nem akarok elpazarolni egy percet sem.
Elhúzódik, és a csicsás órára pillant. Jó ürügy, hogy én is utánahajoljak, alibiből szintén az időt nézem. De igazából csak közel akarok maradni, ezért hajolok az arcába és mellesleg az órájába.
- Nem kellene annyit innod… - mondja, és közben meg felém tartja az üveget. Én meg készségesen elveszem, és azt dünnyögöm:
- Köszönöm - magam sem tudom, mire is mondom, de hogy ellensúlyozzam ennek komolyságát, és mert látom, hogy azt akarja, kezdjek valamit az üveggel, hát jól meglocsolom. Rajta mondjuk nincs nyílt seb, de gondoltam hadd viszonozzam a kedvességét. A whiskynek legalább ezennel vége.

Belehalok ebbe a nézésbe, pedig a sebet talán észre se venném. Furcsa, hogy az alkohol belülről érzéstelenít, kívülről viszont pont úgy mar, mint a nő mély, whisky színben izzó tekintete. Főleg ilyen közelről.
Miért hat rám így? Olyan szavakat mondok, amiket nem szoktam. Olyan dolgokat teszek, amiket nem szoktam, és nem csinálom, amiket amúgy mindig. Feje tetejére állítja a kis világomat, talán utálnom kéne érte. Talán annak a pofonnak nem kellene ennyire fájnia, talán lepereghetne rólam annyival mint a többi, korábbi, nőiesen csattanós ütés. De ez nem olyan, mint a többi. Hogy nem gyullad fel a ruhája? Amilyen tüzes nőszemély, kék lánggal kéne tomboljon a róla párolgó alkohol.
- Picsába - röhögöm döbbenten, félre fordított fejjel bámulva a vászonra, és nem, ezek után biztos nem fogom elővenni a dugipálcámat - mármint a titkoltabbik nálam lévőt - hogy azzal hegesszem be a képemet, meg szárítsam meg az ő ruháját, ahogy én azt az előbb még gondoltam. Az a hajó már elment. Pont, mint a vásznon lévő jelenet. Azok is lehettünk volna mi, de nem itt, nem így. Még mindig a fekete-fehér filmipari szennyre bámulok, arrébb lépek a whiskys üveg elől, s közben érzem, hogy csak a tér és az idő nem jó most köztünk. Idő...
- Most hová mész? - kapom el a csuklóját, s ujjaim alatt nem csak a vékony, kecses csukló feszül, hanem azon rajta az a csicsás, rózsaszín óra is, ami a nyakamat rá, hogy új, és még azt is sejtem, kitől van. Hihetetlen, hogy az egyik kezével gyógyít, és egy szempillantás múlva a másikkal pofoz. Ki érti ezt...
Nem szorítom meg nagyon, kicsúszhat a kezeim közül, ha akar. De az óra, az nálam marad, sunyin megszerzem, ügyesen és észrevétlen kikattintva a kis csatot. Olyan heves, nem vagyok benne biztos, hogy akár a hiányát is észreveszi, de ha igen, hát akkor se zavartatom magam.
- Ugyan már, csak egy kis whisky volt… És nem gondolod, hogy kikapunk, ha így hagyjuk itt a termet? - mutatok a mindenízű ragaccsal borított padlóra. Persze, tudom, hogy én csináltam a retek nagy részét… De neki is van köze hozzá, jócskán.
- A film végéig pont feltakarítjuk, ha van felmosó a mosdóban - teszem hozzá félig viccesen az említett helyiség felé intve. Az ajtó be van zárva, persze próbálkozhat dörömböléssel, de pálca híján nem fogja kinyitni egykönnyen. Pontosabban sehogy.

Vannak mondatok, amik örökre megmaradnak. Néha csak ostobaságok, például egy teljesen értelmetlen reklámszöveg, vagy egy nyelvbotlás. És nagy ritkán mélyen szántó, éles megjegyzések, amiket pókerarccal hallgatok, talán nem is olyan komolyak igazából, mégis sok jelentést tulajdonítok neki.
- El tőled minél messzebb…
És ez is egy ilyen mondat. Már most, amint elhangzott érzem, hogy meszire visszhangzik. Én pedig állok tovább ugyanúgy vigyorogva, mint eddig, mintha mi sem történt volna. Még fel sem fogom igazán. De az idő majd megérezteti a súlyát.
- Add vissza!
Nem mondom szavakkal, csak a képem üzeni, hogy “Dehogy!”, és nem tartom teljes magasságba az órát, csak annyira, hogy még pont ne érje el. Cicázom vele egy keveset, hogy hátha az előbbi jegeszuhanyt ellenpontozza a belőle sütő tüzes harag.
- Leszarom hogy kikapsz-e..
- Pedig vagy ketten, vagy sehogy - dünnyögöm mézesmázosan, elégedetten lengetve az órát előtte, míg meg nem unja a játékot. Akkor aztán zsebre teszem - és nem mondjuk az ingem vagy a farzsebembe, nem. Hanem az elülső nadrágzsebembe.
- Te fogsz feltakarítani haver . Aztán szépen visszaadod az órámat.
- Csapatmunkát ajánlok, haver . Ez pedig legyen csak zálog - paskolom meg az órától dudorodó részt sanda félmosollyal. Követem is őt, hogy segítsek például a vödörrel, meg a felmosóval, vagy vécépapírral, vagy bármivel amivel a folyékony szennyeződések is eltávolíthatók, de erre hátraarcot vesz, így beleütközöm. 
- Mi a…
Kérdezi a szája, a tekintete pedig az órát keresve válaszol. Aztán kénytelen vagyok elvenni a takarítóeszközöket, és nem csak azért, mert azok választanak minket el egymástól.
- Engem nem kapsz meg egy ócska wc-ben, se ebben se másikban. Úgyhogy tessék, ideje dolgozni Hamupipőke..! Remélem tudod hogy kell használni ezt a fajta seprűt…
- Eszem ágában sincs - somolygom az első részére a dolognak, és a második felére csak bólintok, elmerengve azon, ahogy felszegi az állát, s az egójával pótolja ki a köztünk lévő magasság-szinteltérést. Én is ösztönösen kihúzom magam, aztán szépen elmegyek és felsepregetem a drazsékat.
- De a whisky az rád vár. Mindjárt vége a filmnek, én igyekeznék… - jegyzem meg, aztán egy laza mozdulattal a kukába borítom a ragacsos, mindenízű szemetet. Whisky vagy sem, a vászonról hirtelen eltűnik a kép, és már csak szürke, üres derengés marad, meg a mi kettőnk árnyéka, a nőé, akinek a testbeszédéből is süt a kecses düh, és az enyém, ami tökéletes ellenpontja az övének, lazaság és nyitottság.
Aztán a két árnyék közt megjelenik egy sávban a folyosóról beeső éles, sárgás-színes fénysugár, és vakítva elválasztja azokat, velünk együtt is.
- Kösz Hopkirk, egy élmény volt megint. Kellemes Valentin-napot! Az órádat majd később kiválthatod, szerintem most készülődnöd kéne - teszem hozzá, és szépen kereket oldok, egyrészt a haragja elől, másrészt az egész minden elől. Felkapom a pálcám, aztán odasúgom az őrnek:
- Tartsd fel, míg lelécelek… - És nem várom meg, hogy kiderüljön, mivel oldja meg az öreg, de gondolom Hopkirk pálcájával piszmog. Még az is lehet, hogy emiatt elkésik arról a bizonyos Valentin -napi programról? Nahát, az igazán nagy baj volna...

Köszönöm! :-*