Oldal nyomtatása - Tökéletes Kékség

Halk suttogások
(https://data.whicdn.com/images/311142954/superthumb.jpg?t=1524396800)

Elliot
2002. 04. 13

dress code (https://i.pinimg.com/564x/6d/7b/bc/6d7bbce7caa2e9a4f6bcd631d6f33880.jpg)

Sirályok hangja szól a közelben lévő tengerpart felől, miközben én kisimítok egy gyűrődést aruhámon, és tétován megigazgatom a hajam. A hófehér épület bejárata előtt ácsorgok. Olyan régen nem jártam itt. Mintha megfeledkeztünk volna róla, hogy létezik ez a hely. De talán csak túlságosan fájdalmas volt rágolndolni, hogy Chrissie már nem rohan sikongatva le a tengerparta, hogy Ben nem üldözi azzal a fura mugli deszkával a hóna alatt, és hogy Aiden nem követi őket szemforgatva, napszemübegben egy könnyvel a kezében. Lehunyom a szemem egy pillanatra, és igyeskzem egyenes háttal előre nézni. Emészt a bánat, talán egész életemben is emészteni fog, de nem hagyom, hogy ez legyűrjön. Nem hagyhatom.
Eleget szenvedtek a fiaim is, és képtelen vagyok végignézni, hogy ők is egyre jobban elveszíti önmagukat. Újra, és újra. Fájt, ahogy Aiden eltűnt otthonról, anyni idő után újra, de Elliot mellett más volt. Boldog. És ha Aiden úhgy bodlog, hogy képtelen egy félnapnál tovább itthon lenni, hoghy képtelen rámnézni, mert Chrissie jut rólam az eszébe, ha ketté szakad is a lelkem elviselem. Miatta el kell viselnem. A fiaim miatt mindent el kell viselnem.
Előre kellett lépnem. Nem hagyhattam, hogy örökre így maradjunk. Ilyen sérültek. Muszáj volt valamit kezenem az életemmel, hogy azt lássák próbálkozok. Hogy talán ebből is erőt merítsenek. Reméltem, hogy Bennek is menni fog, de ugyan oda visszakerült folyton, főleg miután Raylával nem alakultak úgy a dolagi, ahogy elképzelte. Bolond kisfiam.
Nézem a fehér falakat, és hallom még a múlt kavargó emlékeit kikúszni, miközben bennem fészkel a sötétség, még ha ez kívülről nem is látszik annyira. Iagzából említettem Bennek, hogy ide jövök, de őt képtelen lettem volna magammal hozni. Még a kriptába sem ment le Chrissie-hez, csak négy évvel később. Most, hogy Aiden megint eltűnt, egyedül Elliothoz fordulhattam.
Olyan boldogok voltak eggyüt, anniyra szerettem őket kettesben látni, még akkor is, ha a szemem láttára pakolta ki a szobáját, csak hogy vele éljen. És legbelül tényleg reméltem, hogy visszatalál Elliothoz. HA lezárja magában azokat a dolgokat, amiket soha nem volt hajlandó megosztani velünk. Aiden hajlamos volt hazugság mögé rejteni az igazságot, csak hogy megóvjon tőle minket. Vajon hányszor mártotta bele magát a sötétségbe, csak hogy minket megmentsen? Nem hagy nyugodni az a gondolat, hoyg Halálfalónak is miattunk állt be. De ez azt jelenti, hogy anyaként elbuktam. MErt képtelen voltam én megvédeni őt ettől. Képtelen voltam biztonságossá tenni a világát. Bárcsak itt lenne Rudolf. Bárcsak meglennének hozzá az ő szavai, hogy mit is kellene tennem. De csak a csönd van.
Ujjaim a jeggyűrűvel játszanak, amikor meghallok egy halk puffanást, ami kissé megzavarja Szantorini békés csendjét. Nem volt különösen nagy dolog ez errefelé, ahol szintén varázslócsaládok laktak. Bár szerintem csak mi leszünk itt egyedül, az egész negyedben. Ez egy csendesebb időszaka a szezonnak, és most ez a kis békesség vaalhogy megnyugtat.
- Óh, drága Elliot, örülök, hogy látlak! - lépek hozzá, amint megjelenik és melegen magamhoz ölelem, és csillogó tekintettel fürkészem az arcát. - Mondd, hogy vagy? A kisfiad rengeteget nőtt már megint, elképesztően bájosan rágcsálta a sárkányos rágókáját! Montam már, hogy határozottan a te szemöldöködet örökölte? - sóhajtom álmodozva.
Közben előveszem a körtepálcámat, és egy két mozdulattal kinyitom az öreg kék ajtót, melyről pattogott le a festék, de olyan bájosan nézett ki, hogy nem tudtuk Rudolffal újrafesteni. Az előszoba hűvöse kellemesen simogatott, bármennyire is felkavaró volt ide belépni. A fotelen ott pihen Chrissie játéknyula, Rudolf pipája, amit égre földre keresett az egyik évben... Inkább Elliot felé fordulok, hogy bele kapaszkodjak, az egyetlen élőbe ezen a a szomorúan csendes házban.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! Egy szívességet szeretnék tőled kérni... Tudod a padláson van egy-két dolog, amit meg kellene néznünk... Azt hiszem van ott egy mumus - suttogom halkan és izgatottan pislogok rá.

halk suttogások
(https://i.pinimg.com/564x/c3/55/fb/c355fb006ccb538780379f5a847c96d0.jpg)

Erica
2002. április 13.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/2b/f6/ce/2bf6ce3f0c53d56b4db0f0b2cc11da37.jpg)

Nem voltam felkészülve erre a mai találkozóra. Éreztem, ahogy a fájdalom megül a testemben, ahogy merven próbálom elnyomni magamban az Aidennel való találkozás emlékét... beszélnem kéne talán róla az anyjának, bár biztosan hazament és megmutatta magát, hogy életben van, ahogyan nekem is. O'Mara... nem csak megmutatta magát, te is tudod... - A hang gúnyosan felnevetett bennem, ahogy saját barna szemeimmel találkoztam a tükörben. A garbó nyakát igazgattam, mintha nem állna jól. Tökéletes volt, már amennyire a vézna testemen az tudott lenni bármi mostanában. Szégyelltem, hogy megint fogytam, hogy összemegyek és elfogyok, hagyom, hogy felemésszen az élet, ami megint megvillantotta a foga fehérjét.
De semmi sem számított, csak az, hogy tartoztam valakihez... valakikhez. Fraserék családként tekintettek rám, legalábbis Erica mindenképpen, ezért pedig mindennél hálásabb voltam. Az anyámon és Naton kívül, soha senki sem bánt velem ilyen finoman, nem akart befogadni igazán az életébe. Ezért hát, pontosan úgy készültem vele találkozni Szantorinin, mintha egy családtaghoz igyekeznék tényleg.
A parfümös üveg után nyúltam. Levettem a kupakját és óvatosan fújtam a nyakamra, meg a hajamra belőle. Éreztem, ahogy az illat megtölti a szobát. Máris jött a velejáró magabiztosság, ahogy az enyhén kókuszos arom elérta az orromat. Jól van, O'Mara... jól van, majdnem normálisnak tűnsz. Nem úgy, mint akit tizenegy napja a nő fia húzott meg. A gondolatra elhúztam a számat, de elfordítottam a tekintetem a sötét tincsekről, a fehér bőrről és a feketének hatot, sötét barna szempárról. Nem akartam magamat szemlélni, így hát elindultam kifelé.
- Elliot, mikor érsz haza? Átjön az öcséd Amberrel. - kérdezte Dean a konyhából, ahogy meghallottam, hogy az ajtónél matatok. Egy vékony kabátot húztam csak magamra, Görögországban talán már szükségem sem lesz rá.
- Nem tudom. Apa. - Mondtam, még mindig furcsán ízlelgetve ezt a megszólítást. Nem hívtam így Deant soha, még gyerekként sem, mert ő nem akarta. Én pedig túl kicsi voltam, hogy már pedig ellenkezzek és mindenképpen apának szólítsam. - Szerintem egy ideig maradok. - Tettem hozzá, majd egy gyors búcsúval hoppanáltam is. Egyenesen arra a címre, ahová Mrs. Fraser hívott. Egy ház elé érkeztem, olyan tipikus, fehére mázol görögstílusú épület, amit annyira imádtam, mikor végigjártam ezt a helyet.
- Óh, drága Elliot, örülök, hogy látlak! - Nem is vettem észre Ericát, egészen addig, míg magához nem ölelt. Összerezzentem a váratlan érintéstől, finoman megpaskoltam a hátát, hogy ne tűnjek túl tolakodónak. - Mondd, hogy vagy? A kisfiad rengeteget nőtt már megint, elképesztően bájosan rágcsálta a sárkányos rágókáját! Montam már, hogy határozottan a te szemöldöködet örökölte?
A szemöldökömet? Elvigyorodtam a megjegyzésre. A kék szemekbe néztem, ahogy elhúzódtam. Túl kedves, túl finom volt Erica ahhoz, hogy úgy haragudjak rá, ahogyan annak idején Aiden tette. Fel sem fogta, milyen szerencsés, amiért volt egyáltalán édesanyja, aki megölelhette.
- Én is örülök a viszontlátásnak. - Suttogtam, ahogy kicsit körbe néztem és azon gondolkodtam, hogyan is vagyok. Leginkább zavartan, fájdalmasan, nyomorultul. Nem akartam, hogy ezt Erica megtudja... volt neki elég baja nélkülem is. Egy egész családot kellett összetartania a tragédia után... nekem meg csak négy kutya volt. Gabe halála lényegében nem borított meg semmit. Csak eljegyeztük egymást, nem volt gyerekünk, jóformán közös életünk sem. Talán ezért nem is voltak könnyeim már. Fájt. Fájt az űr és minden más is.
- És te hogy vagy? - kérdeztem. - Bennel mi a helyzet? - Faggattam, ahogy azon agyaltam, vajon mi történ vele azután a nap után, hogy Cukormáz kanapéján aludt az iszogatásunk után. Jól szórakoztunk, aztán kapott reggelit meg kávét.
Követtem az ajtó felé. Kopott volt, kék... olyan hangulata volt, ami tökéletesen illet ebbe a környezetbe. Alig, hogy benyitottunk, állot, poros szag töltötte meg az orromat. Régen nem járhatott itt.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! Egy szívességet szeretnék tőled kérni... Tudod a padláson van egy-két dolog, amit meg kellene néznünk... Azt hiszem van ott egy mumus - Jött a magyarázat. Elmosolyodtam. Nem ez lenne az első mumusom... igazából érdekelt is, hogy most milyen alakot öltene. Gabrielt halottan? Aident halottan? Az apámat? Önmagamat? Natot sérülten és betegen? A fiam halálát? Ezer meg ezer lehetőség volt.
- A padláson? Biztosan talál magának egy kellemes sötét sarkot odafent. - Válaszoltam és beljebb léptem, hogy jobban körbe nézzek. Az én családomnak nem volt nyaralója, nem voltunk elég gazdagok, ha meg volt is rá pénz, inkább meghúztuk magunkat apám miatt. Lenyűgözött a hely varázsa. - De szívesen segítek. - Tettem hozzá és a nőre pillantottam.
Ha mutatta az utat, hát követtem őt. Közben persze néztem körbe-körbe. Látni akartam mindent, azt ami Aident formálta azzá, aki lett. Kár lenne tagadni, hogy érdekel... mert érdekel. Fél évig éltem vele, szerettem minden rezdülését, a szemétkedéseit, mindent.
- De ketten fogunk kelleni... hogy összezavarjuk... - Folytattam és már a lépcső felé tartottam.

Halk suttogások
(https://data.whicdn.com/images/311142954/superthumb.jpg?t=1524396800)

Elliot
2002. 04. 13

dress code (https://i.pinimg.com/564x/6d/7b/bc/6d7bbce7caa2e9a4f6bcd631d6f33880.jpg)

A nap melegen süt az égből, és hallom a sirályok énekét. Eszembe jut Chrissie, ahogy őket kergette a homokos parton, az apjával együtt. Mind a ketten szerették a tengeri élővilágot, és bár Rudolf szívesen el is figyasztotta a halakat, amiket kifogott, Chrissie mellett nem hozhatta őket haza megpucolni, mert mindig el kellett őket engedni. Hihetetlen mennyit merengek ezeken a szép meg nem szürkülő boldog képeken, de szinte úgy nosztalgiázok, mintha máris hetven éves lennék. Néha annak is érzem magam. Mennyiszer éretem úgy, hogy Bejmanin miatt szaporodnak az ősz szálak a hajamban, és emnyiszer mondta erre Rudolf, hogy én sosem öregszem. Pedig mennyire igen.
Elliot megjelenése azonban kizökkent anynira, hogy a jelenre koncnetráljak, és mosolyogva a karjaimba zárom.
- És te hogy vagy? Bennel mi a helyzet? - érdeklődik, miközben elengedem, és igyekszem kinyitni az ajtót. Rég le van zárva varázslattal. Hány éve nem voltunk itt? Lassan öt, hat? '97 sem volt már az a békés időszak, hogy nyugodt szívvel utaztunk volna el ide. Legalább is nekem rossz érzésem volt, hogy előbb utóbb baj lesz. És milyen igazam volt. És ez alkalommal kívántam azt, hogy bárcsak ne lett volna. Bárcsak ne.
- Remekül, drágám, remekül - mosolyodom el. - A bolt felvirágoztása leköti a figyelmemet, úgyhjogy most már nem csak a Szombati Boszorkány olvasgatásával telnek a napjaim. És ben is sokkal nyugodtabb, hogy nem ólálkodom a konyhában - kuncogok halkan. A zár és a mágikus védőburok utat végül enged a pálcámnak, és beléphetünk a hűvös, fehér falak közzé. Az orromba kúszik a narancs és a dinyne édes illata, ami keveredik a közelben lévő tenger sós levegőjével. Kissé állott ugyan a levegő, de még mindig minden ugyan olyan. Néhány intéssel szélesre tárok minden ablakot, és ajtót, hogy szabadon áramoljon be a friss levegő.
- Ben jól van, úgy tűnik kiheverte a kis kalandotok. Modnjuk őszintén reméltem, hogy egy kislánnyal tölti az éjszakát, de megnyugtató volt mégis azt tudni, hogy nálad éjszakázott. Mostanában kissé elvarázsolt, mintha megint szerelmes lenne - fonom össze magam előtt a karom, hogy a jobb kezemmel elgondolkodva és ábrándosan megtartsam az arcomat. Imádom, szerelmesnek látni a fiaimat, annyira bájosak olyankor, ahogy félig elkalandoznak, és nincs is annál nagyon öörm, mint amikor elhozzák a házhoz a kiszemeltjüket. Akárki is legyen az, én fiaim tökéeltest választják maguknak. Elvégre Fraserek és az anyjuk kifinomult ízlését örökölték.
- Egyébként Aiden hazajött, tudsz róla? - érdeklődöm kíváncsian, és leplezetlen örömmel nézek Eliotra. Féltem hogy elveszíthetem, örökre. Közben odaérek a lépcsőhöz, és fellépkedek a fehér lépcsőn, aminre midnenféle sárkány és rózsaszín állat van rajzolva. - Bent és Chrissie-t kissé zavarták a fehér falak. Nos, igazából Ben kezdte az egészet - mondom kuncogva.
A második szinten vannak a hálószobák, négy szoba egymással szemben félkörösen nyílik a folyosóra, és mindegyik redőnyszerű ajtaja tárva nyitva van, így Elliot be is láthat mindegyikbe. Bár az összes ugyan olyan görögös, egyből látni hogy Chrissie-é rózsaszín, Bennek minden szanaszét van, a szoba közepén van egy régi seprű, gitár és a ruhái, Aidené pedig maga a tökéletesség.
- A padláson? Biztosan talál magának egy kellemes sötét sarkot odafent. De szívesen segítek - mondja Elliot, mire egy hálás mosolyt vetek felé. Egyedül aloigha lennék erre képes. Valószínüleg egyből elájulnék, azután, hogy a mumus testet ölt. Bele se merek gondolni, hogy milyen alakot ölthet. - De ketten fogunk kelleni... hogy összezavarjuk... - Halkan felsóhajtok, majd egy félre eső kis sarokban odaérünk a padlás lenyitható csapóajtaja alá. Kis zörö,bölés is hallatszik odafentről, mire elhúzom a számat. Nem vagyok az a harcos fajta, ahogy a pálcám sem. Egy apró intéssel leengedem a lépcsőt ami felvezet. Vastag, szürke pos ereszkedik le ránk, mire köhécselve lecsezgetni kezdem a levegőt, majd lessan felkapaszkodom a padlársra.
- Nos, itt is vagyunk. Nem emlékeztem rá, hogy ez a hely... ilyen sötét. Akkor biztosan nem vesszük meg a férjemmel - suttogom halkan, majd a zörömbölés hirtelen abbamarad és nyomasztó, halotti némaság telepedig a furcsán noymasztó padlásra. Az egyik doboz megbillen egy régi falra felszegelt kis plcról és hangos csattanással lezuhan. Összerezzenek, és előre tartom a pálcámat, miközben egy sötét kis árny kusszan el vilálámgyorsan egy másik sötét zugba.

halk suttogások
(https://i.pinimg.com/564x/c3/55/fb/c355fb006ccb538780379f5a847c96d0.jpg)

Erica
2002. április 13.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/2b/f6/ce/2bf6ce3f0c53d56b4db0f0b2cc11da37.jpg)

Kicsit feszengtem a langyos görög időben, ahogy a tekintetem találkotott a kék szempárral. Nem tudtam, hogy beszélnem kéne-e Aidenről. Nem emlékeztem, hogy a találkozásunk alkalmával említett-e egyáltalán, hogy hazament, hogy beszélt az anyjával és az öccsével. Valahogy nem is igazán az volt a téma, a túl forró helyzet, az enyhén érzelmes beszélgetés elnyomott minden mást. Ha volt is róla szó, könnyedén lehetett, hogy megfeledkeztem volna.
Nyugi Elliot, csak legyél laza, mint mindig! - mondta a hang. Csakhogy ez nem ment ennyire egyszerűen. Aiden anyukáját túlságosan kedveltem ahhoz, hogy hazudjak neki... és ez nem csak egy egyszerű megkímélés lett volna, hanem tényleg hazugság. Sejtettem, hogy mit érzett, mikor a fia újra eltűnt. Nekem mindennap hiányzott Noah, hiába próbáltam mindennap elnyomni magamban azokat a bizonyos érzéseket. Szülőnek lenni rohadt szar. Főleg olyan szülőnek, aki nem lehet a gyerekével, úgy, ahogyan kéne.
- Remekül, drágám, remekül - jött a válasz. Egy részem boldog volt, hogy Erica kezd jobban lenni. Mindenkinek kellett egy elfoglaltság és ahogy hallottam ő végre meg is találta azt. Ezt pedig hamarosan szóban is megerősítette: - A bolt felvirágoztása leköti a figyelmemet, úgyhjogy most már nem csak a Szombati Boszorkány olvasgatásával telnek a napjaim. És ben is sokkal nyugodtabb, hogy nem ólálkodom a konyhában.
Elmosolyodtam s hagytam, hogy bevezessen a ház hatalmas, masszív, fehér falai közé. Az egésznek olyan mediterrán hatása volt. Élveztem ebben az időszakban, de tudtam, hogy nyáron elképesztően szenvednék itt. Talán el is ájulnék a forróságtól, mint nem is olyan régen, Nattal és a gyerekkel, Olaszországban. A tenger sós illata, a citrusos aroma, olyan könnyedén idézte fel a régi életemet... s nem bántam. Nem haragudtam már Natra, habár sok minden olyat tett, amit utólag nem kellett volna hagynom. De hagytam, mert akkor még elvakítottak az érzések. Nem tudom valaha, lesz-e még ilyen. Meguntam már, hogy valakinek a "gyengébb" fele legyek. Jobb volt nekem egyedül, mint régen, amikor a világot jártam. Vissza kellett kapnom az önállóságomat.
- Ben jól van, úgy tűnik kiheverte a kis kalandotok. Modnjuk őszintén reméltem, hogy egy kislánnyal tölti az éjszakát, de megnyugtató volt mégis azt tudni, hogy nálad éjszakázott. Mostanában kissé elvarázsolt, mintha megint szerelmes lenne.
- Velem majdnem olyan, mintha egy lánnyal lett volna. - Tettem hozzá, egyértelműen hangsúlyozva az öniróniát benne. - Még abban a korban van, amikor mindenkibe szerelmes lesz, aki csak megtetszik neki. Gondolom. - Tettem hozzá. Fogalmam sem volt, milyen egy átlagos tizenkilenc éves élete. Sosem voltam átlagos tizenéves. Tizenötévesen valahogy mindent elvágtak azzal, hogy nem engedtek tanulni többé, hogy kikerültem az utcára, hogy elszöktem a szüleimtől. Meg kellett tanulnom életben matadni odakint.
- Egyébként Aiden hazajött, tudsz róla? - Nyelnem kellett a neve hallattán. Ugyanakkor megkönnyebbülést is éreztem, hogy nem nekem kellett ezt kimondani. Így könnyebb volt a lelkiismeretem is.
- Meglátogatott... - mondtam röviden. Azt inkább nem tettem hozzá, hogy le is tepert azonnal. Még a végén túl sokat látna bele Erica. Azt hiszem, ő a korom ellenére is szerette, hogy velem volt a fia... de sajnos annak vége. Vagy nem sajnos. Ki tudja? Aidennek valószínűleg jobb lenne egy nálam fiatalabb lánnyal vagy fiúval, aki nem várja el tőle, hogy komolyan vegye a kapcsolatot.
- Bent és Chrissie-t kissé zavarták a fehér falak. Nos, igazából Ben kezdte az egészet - folytatta. Ekkor vettem el, hogy a lépcsőnél mindenféle rajzok voltak. Elhúztam a számat egy halovány mosolyra... ez hiányzott nekem igazán. Ez a családi dolog. A gyerekek, a szeretet, ami állandóan körbevett odahaza. Mindent megadtam volna, ha úgy élhetnék bárkivel is, mint annak idején Nattal. Csak talán kevesebb fájdalommal és veszekedéssel. Ez persze kivitelezhetetlen volt. Megtanultam, hogy ahol érzések vannak, ott surlódások is akadnak bőven.
- A gyerekek aranyosak... - motyogtam és követtem fölfelé. Be-belestem a szobákba, nem volt nehéz felismerni, melyik kié lehetett. A rózsaszín a kislányé, a rendetlen nyilván Bené - bár őt nem ismertem ennyire -, míg a tökéletesen rendben hagyott Aidené. Megint eszembe jutott, ahogy éltünk. Nem kellett volna ezen agyalnom, nagyon nem. Inkább a mumusra tereltem a szót.
Amúgy is elértük a csapóajtót. Az pedig egy pálcaintésre engedelmesen kinyílt, a lépcsőfokok leereszkedtek közénk. Már az is poros volt, így egy hatalmasat tüsszentettem, de tudtam, ahogy haladunk majd fölfelé, egyre fullasztóbb lesz a levegő.
- Majd én előre megyek... - mondtam és kihúzva a pálcámat, elkezdtem fölfelé kapaszkodni. Még mindig nem szerettem magasan lenni. Alig egy méter után éreztem a gyomromban megülő furcsa görcsöt, miközben a hányinger kerülgetett. Kibírod, O'Mara!- mordultam magamra, aztán előrébb mentem, hogy szép lassan megérkezzek a teljesen sötét padlára.
- Nos, itt is vagyunk. Nem emlékeztem rá, hogy ez a hely... ilyen sötét. Akkor biztosan nem vesszük meg a férjemmel - magyarázta Erica. A zajra összerezzentem. Valami leesett, valami mozdult, fogalmam sem volt, hogy az tényleg mumus-e. Az igaz alakjukat még sosem látta senki, de ha az is lett volna... miért nem lépett elő és változott valami félelmetes dologgá? Talán más is lakta ezt a padlás.t
- Biztosan egészen más, ha ég a villany... - pöccintettem egyet a pálcámmal, mire egy halovány, sárgás fény megvilágította a helyiség közepét. Nem, ez körülbelül semmire sem volt elég, de ide nem jutott be a kinti természetes fény. - Hát ezzel nem vagyunk kisegítve... - Ahogy arra indultam, amerre a valami futott, azon agyaltam, hogy vajon miféle alakot öltene most a mumusom. Számos dologtól féltem, de a rettegés, mint olyan megszűnt... az érzéseim mélysége... megszűnt. Gabriellel egy darab belőlem is távozott, amit nem tudtam és nem is akartam már visszaszerezni. Éppen elég volt az elmúlt három évben engedni mindennek, átélni a fájdalmat. Már csak léteztem. Hagytam, hogy sodródjak ide s oda, ahogy a sors szeretné. Talán ezért sem löktem el Aident, mikor előkerült.
- Lehet, hogy ez nem is mumus... - folytattam, de mielőtt még kifejthettem volna, mi más lehetet, megpillantottam Nathaniel Forest holttestét a földön feküdni. - Vagy mégis... - A szavam fájdalmasan dobbant egyet. Csak álltam a jelenet felett, könnyek és minden nélkül... nem engedtem magamnak meg, hogy érezzek. Nem volt szabad. - Ezt hogyan lehet viccessé tenni. - Pillantottam az élettelen arcra. Igen. Nat volt a nagyszerelmem, igen, még most is sok minden függ az életemben tőle. A gyerekeim. Az, amit valamikor otthonnak neveztem. Az elvesztése nyár óta olyan pánikot váltott ki belőlem, ami valóságosabb volt rengeteg más érzésnél. Valami történt, mert a mumos a következő pillanatban megváltozott... ugyanaz a csuklyás alak állt előttem, aki annyiszor. És pontosan tudtam ki van alatta. Én. Ő még is a csuklyához nyúlt, hogy lesodorja az arcáról. A mandulavágású szemek, a kegyetlen vigyor az arcán... gyűlöltem.
Ráemeltem a pálcámat hát s némán varázsoltam. Éreztem, ahogy a koncentrációm megerősödik s hamarosan nem a saját arcom, hanem egy bohóc pillantott vissza.

Halk suttogások
(https://data.whicdn.com/images/311142954/superthumb.jpg?t=1524396800)

Elliot
2002. 04. 13

dress code (https://i.pinimg.com/564x/6d/7b/bc/6d7bbce7caa2e9a4f6bcd631d6f33880.jpg)

Aiden úgy jött haza, mintha más lenne. Sokszor nézett ki úgy, mintha menekülne valami elől, ami üldözi őt. De tudom jól, hogy mindannyiónkat üldöz a múlt. És ott lesz. Csak könnyebbé tehetjük magunk számára a napokat. Most hogy visszakaptam megint több erőt adott, mintha örökre eltűnt volna ismét. Bennek sokat jelentett és nekem is, hogy egy rövid időről időre felbukkant. Még ha továbbra is kóborolt, tudtuk, hogy visszatér.
- Velem majdnem olyan, mintha egy lánnyal lett volna. - Kuncogok halkan az önirónikus megjegyzésére. Sok dologban Aidenre emlékeztetett, ezért is örültem, hogy együtt voltak. És most még ha nem is igazán értettem a kettejük közötti kapcsolatot, Elliotot ugyan olyan szeretettel fogadtam, ahogy eddig is. - Még abban a korban van, amikor mindenkibe szerelmes lesz, aki csak megtetszik neki. Gondolom.
- Aiden már elég érett a többiekhez képest, igazából úgy hsizem voltak dolagit, amit el kellett rendeznie, hogy végre békére leljen. Vagy legalábbis a felé induljon el - mondom sóhajtva, és belépek a nyaralóba. Halkan sóhajtok Elliot válaszára. Valahogy ez olyan lehangoló volt, van benne valami szomorú, ahogy mondja és ahogy nézelődik.
- Biztos jól vagy, Elliot? - kérdezem aggódva, és mellé lépve megsimítom a karját. - Ha haza jössz velem, akár főzhetek neked teát. Nem hiszem, hogy van ebben a konyhában bármi is.
Ahogy a feslő emeleten álldogálunk, halovány mosoly suhan át az ajkamon, ahogy tekintetemmel a kislányom szobáját nézem. És mégis annyira fáj. De a fiaim élnek. És ez az ami képes minden nap erőt adni. Benre annyi terhet hárítottam nyaranta, amikor nálam volt, hiszen én szinte képtelen voltam csinálni bármit is. Ezt pedig többet nem engedhetem meg magamnak.
A padláson a mumus zörgött, majd egyszer csak a földön van, én pedig halk sikolyt hallatva a szám elé kapom a kezemet, ahogy megpillantok egy férfit a földön fekve halottan. Összefacsarodik a szívem, ahogy ELliotra pillantok, mert biztosan nagyon kedves lehet neki akárki is van a földön, de aztán alakot váltva egy csuklyás alakként jelenik meg. A mumus az ember legsebezhetőbb, legmélyebb félelmét mutatja meg, és szembesíti azzal, amitől retteg. Görbe tükör ez, fájdalmas görbe tükör, de ha erősek maradunk ez is, mint minden más is legyőzhető. És ha bár viccessé nem tudom tenni ahogy ELliot sem, inkább közelebb lépek felé, hogy most a csuklyás alak felém fordulva alakot vált.
Egy fehér koporsó, mert a Fraserek mindig fehér koporsóba temetkeznek, és rajta két név, Aidené és Bené. Fáj, szinte belém mar, ahogy nézem a neveket rajta. Nem tudom vidámsággal elűzni, mert ismerem a fájdalmat, ami ezzel jár, és azt nem lehet meggyógyítani sehogy sem.
Elliotra pillantok, mert kezdem úgy érezni, hogy a mumus kezd összezavarodni, a kép megremeg, és hirtelen megint alakot vált, egyre zavarosabban és torzabban.
- Úgy tűnik kezd összezavarodni - suttogom halkan, miközben a mumus megint alakot vált egy összetört üvegben lévő maketthajóvá vált. Rudolf nélkül mindig féltem, hogy egyedül tönkreteszem a családom. És odavész minden, ami egykor neki is a legkedvesebb volt, de ez a kép már csak gyengén pislákol, mintha irreális alakot is, valami odanemillőt is fel akarna venni, mintha kezdene összeolvadni azzal amitől én és Eliot fél.

halk suttogások
(https://i.pinimg.com/564x/c3/55/fb/c355fb006ccb538780379f5a847c96d0.jpg)

Erica
2002. április 13.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/2b/f6/ce/2bf6ce3f0c53d56b4db0f0b2cc11da37.jpg)

Lehetséges lett volna, hogy még akkor is érzem Aiden illatát, mikor évek óta nem járt ezen a helyen? Nem tudom miért, de ahogy sétáltunk fel az emeletre, végig nézve a szobákon, felismerve a precíz, rendben tartott helyiségben őt magát… elfogott az az érzés, hogy talán ő maga is itt van tényleg, nem csupán az emléke. Nyeltem egyet a gondolatra, de éreztem, hogy a keserűség, amit éreztem egész egyszerűen bebújik a hangom mögé.
– Biztos jól vagy, Elliot? – kérdezte Erica és kedvesen simított végig a karomon. A puha érintés anyámat idézete, ahogy gyengéden próbált a jó útra terelni, sosem vitatkozva vagy vádolva meg azzal, milyen szörnyű ember lett belőlem. Ő nem ilyennek akart. Szabadságot akart adni, hogy ne kelljen az egész életemet apám árnyékában eltöltenem. Én pedig belesétáltam abba az árnyékba, sőt egyenesen a magamévá tettem, szembe fordulva mindennel, amit tanított nekem. De közben meg apa lettem… volt az életemnek három olyan éve, amit szerető családban töltöttem el. – Ha haza jössz velem, akár főzhetek neked teát. Nem hiszem, hogy van ebben a konyhában bármi is.
Csak bólintottam lassan.
– Minden rendben… csak… jól esne tényleg egy tea. – Mondtam, nem akartam jobban belemenni a dologban. Egyszerre voltam szomorú Aiden miatt, a veszteség miatt, ami alig pár napja ért. Így hát egy kicsit katyvasz volt a tény, hogy éppen itt vagyok és segítek. Közben meg irigykedtem, hogy ők ilyen családi életet éltek, hogy Ericának volt lehetőség szülőnek lenni, míg én Noah-ból aprócska szeletet kapok, ami nem is igazán az, amit egy apának tennie kéne. Ott kellene lennem mindennap vele, fogni a kezét, játszani vele, tanítgatni, szeretgetni.
– Ezek szerint Aiden mindig ilyen rendezett volt… – jegyeztem meg elmosolyodva, mielőtt tovább haladtunk volna a padlás felé.
Tetszett a ház, határozottan volt egy hangulata s odafent jobban érdekeltek a kincsek, semmint a mumus. Azzal szembe tudok nézni, az el tud tűnni, ha eléggé összezavarjuk. Azonban túl kevés volt a fény odafent ahhoz, hogy alaposan körbe tudjak nézni, vagy csak végig futtassam a tekintetem az otthagyott holmik között. Ezért hát a sarokból érkező neszezést vettem célba. Először Nat, aztán önmagam apám köpenyébe bújtatott mása jelent meg. Éreztem, ahogy a gombóc nőni kezd a torkomban… és tudtam. Amikor Erica elém lépett, az a koporsó nem csak neki szólt, hanem nekem is. Én is pontosan ugyanúgy nem akartam Aiden halálát, mint ő… éreztem, ahogy megremegek, pontosan úgy, mint a kép… mintha egy pillanatra a koporsó hamarosan Aidenné változott. Élő Aidenné, aki nem hajlandó rám nézni sem. Ezután újabb zavar állt be.
– Úgy tűnik kezd összezavarodni – mondta Erica. S valóban a teremtmény most törött dísztárggyá változott. Az üvegszilánkok között maketthajó várakozott.
Csak bólintottam válaszként, ugyanis, ahogy közelebb léptem, átkarolva a nő vállát a teretmény pörögve, forogva váltott alakot. Egy nyitott koporsóban hevert a fekete csuklya, a maketthajó, mintha csak ez is azt akarná mondani: nem azt kell eltemetni, amink van, hanem a félelmeket. Viccesnek nem volt vicces. Nem tudtam nevetni, de a félelmeim egyszerre egész más módon jelentek meg. Normális ez így?
– Minden rendben lesz Erica… – Suttogtam. Próbáltam valami viccesre koncentrálni, de csak azok a műanyag játékhajók jutottak eszembe, amiket Noah-nak vettem karácsonyra. Apróság volt, olyasmi, amit az ember a kádba rakva lefoglalhatja a gyereket. Előre szegeztem hát a pálcámat: – Comiculissimus!– Koncentráltam és reméltem, hogy megjelenik a fürdőkád, benne a gumikacsák és a kishajók középen. Legalább bájos lett volna, ha nem is olyan marhára vicces.

Halk suttogások
(https://data.whicdn.com/images/311142954/superthumb.jpg?t=1524396800)

Elliot
2002. 04. 13

dress code (https://i.pinimg.com/564x/6d/7b/bc/6d7bbce7caa2e9a4f6bcd631d6f33880.jpg)

Az emberek érzései kiülnek az arcukon, még Aidenén is, bármennyre is hiszi azt, hogy előlem elrejtőzhet. Vagy Bentől, vagy az apjától. Elliotot nézve midnig is volt benne valami szomorúság, atekintetében néha láttam meg-meg csillanni akkor is,a mikor Noah-ra nézett. Most, hogy Aiden szóba kerül is szomorúsággal teli a tekintete, és ez engem is szomorúvá tesz. Nem szólhatok bele a fiaim szerelmi életébe, addig amíg a körülmények nem durvák. És ha bele nem szólhatok a kettejük közöttti dolgokba, annyit megtehetek értül, hogy mind akettejüket támogatom és leszek a támaszuk. Akár csak Bennél. Még akkor is ha vele veszekedés a vége.
- Akkor, amint végzünk haza is megyünk egy kis baracos teát inni - mosolygok rá.
Szerettük ezt a kis házat, sziget volt a tengeren a várossal együtt, a béke és a nyugalom helye, ahol aiden is és Ben is kevésbé veszekedett egymással, ahol a férjem ki tudott kapcsolódni, ahol igazán egy család lehettünk. Szinte látom ahogy Rudolf főzött Bennel a konyhában én Chrissiet fürdettem a kis rusztikus medencében a hátsó kertben, és Aiden folyton behúzódóott a nap elől egy árnyékba mert mindig megégett, és csak olvasott, és nagyon felőttnek hitték a gyermekeim magukat, mind a hárman, ha napszemüveget tettek a fejükre.
- Ó, ideg, Aiden ha kupisnak talált a házban akármit rednet rakott és morgott az orra alatt, hogy rajta kívül senki se tud rendet rakni - jegyzem meg kuncogva, ahogy feliudézem az emléket. - Ben pedig direkt összetúrta a szobáját. Micsoda nagy veszekdések voltak abból, de a végén még ha verekedtek is, kibékültek. Egy ideig azt hittem sosem fognak, amikor Aiden ismét elment, féltem, hogy tönkre megy a köztük lévő kötelék. - Sóhajtok egyet halkan, ahogy egy pillanatra megállok és a két fiú szobáját nézem. A nap fénye beszűrődik az ablakokon, és a sugarak között táncolnak a porfelhők. Mennyire nem néz ki úgy, mintha mi itt laktunk volna nyaranta. - De azt hiszem rendbe jönnek. Rendbe jövünk - fordulok Elliot felé, nyugtatva ezzel őt is és magamat is. Mert rednbe kell jönnünk. Muszáj.
A mumus rémsztő alakokat ölt magára, de ahogy hol egyikünk, hol másikunk félelmeit kell felvennie, lassan nem tudja követni se magát se bennünket. A pálcám magam előtt tartom, ami meg-meg remeg, és hallom,a hogy Elliot próbál megnyugtatni. Igen, minden rednben. A mumus képei torzak és zavarosak egyre jorsabban és goyrsabban váltogatja magát, végül ELliot ügyesebb, mint én, és egy Commniculussal képes a mumust káddá varázsolni.
- Nahát Elliot, ez nagyon édes - teszem össze a kezeimet, majd a mumus megremeg és kis forfelhőt hagyva maga után eliszkol, ki a tetőablak félig nyuitva hagyott résén keresztül. - Ez után tényleg megérdemelünk egy kis teát - mondom vidáman. De azért körbepillantok még a poros helyiségben. A tekintetem megakad egy régi mahagóni szekrény tetején porosodó cipősdobozon. Egy apró pálcaintéssel magamhoz vonom, és kinyitva sok-sok régi fényképet pillantok meg, amiket évekkel ezelőtt csináltunk.
- És még unatkozni sem fogunk - mosolygok kissé meghatódva. - Őket is bele kell tenni az albumba.

halk suttogások
(https://i.pinimg.com/564x/c3/55/fb/c355fb006ccb538780379f5a847c96d0.jpg)

Erica
2002. április 13.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/2b/f6/ce/2bf6ce3f0c53d56b4db0f0b2cc11da37.jpg)

Mindennél jobban vártam azt a barackos teát. Könnyebb lett volna az szürcsölgetni, ahelyett, hogy állandóan Aiden illatát érzem, az ő szobájának rendezett valóságát látom. Sok kellemetlenség történt az elmúlt félévben, hogy képes leszek-e túllépni és újra kezdeni ugyanazzal a bizalommal bármit is már önmagában is kérdés s valahol mástól vártam a megoldást, pedig tudtam: nekem kell megoldani. Nekem kell tovább lépni. Ezeknél a gondolatoknál még a mumussal való törődés is könnyebb volt... végül is, csak a legnagyobb félelmeimmel néztem szembe: a hátatfordító Aiden, a halott Aiden és a halott Nat Forest. Gabriel már fel sem bukkant. Az ő halála az akkori legnagyobb félelmemet váltotta valóra. Így hát nem maradt más, mint a régieken örlődni.
Elég az önsajnálatból, O'Mara... A hang parancsolt, én meg engedelmesen koncentráltam az előttem álló feladatra. Mégis ki tudna viccessé tenni egy koporsót vagy egy holttestet? Minden bizonnyal senki. Így hát maradt a bájos megoldás, ami éppen elég volt ahhoz, hogy a mumus megingojon és ha meg nem is semmitsült, hát tovább állt, azon az apró ablakon távozva, kivetve magát Görögország szépséges szigetére.
- Tényleg édes volt... - sóhajtottam. A szívem mélyén csak arra vártam, hogy egyszer azokkal a kis játékhajókkal szórakozzak a kád mellett, a saját gyerekemmel ücsörögve. Családban. De már megtanultam, hogy nekem ez nem jár. Akármennyire is kapaszkodtam ezekbe a vágyakba el kellett engednem. Erica a veszteségei ellenére is szerencsés volt, hiszen neki megadatott, hogy két fiút felnevelt. Irigyeltem, s legszívesebben megragadtam volna az emlékeit, hogy visszaadjam neki őket, hadd élje át újra és újra.
Figyeltem, ahogy magéhoz hív egy cipősdobozt. Amint kinyitotta bele is pillantott, én pedig követtem a példáját. A sárgás fényben azonnal kiszúrtam a csillogó sötét szemeket, az ismerős, erőltetett mosolyt... hát nem volt aranyos kölyök Aiden? Talán öt éves lehetett azon a képen, a tengerparton ücsörögve a homokban. Akartam magamnak, emléknek.
- És még unatkozni sem fogunk - mosolyodott el meghatódva. Ha a tekintete rám vándorolt, észrevétlenül, macskákhoz illő, puha mozdulattal rejtettem a zsebembe az áhított képet. Ennyi kellett Aidenről... ennyi kellett, hogy emlékezzek rá, mik lehetünk volna, ha... ha nem engedem el, ha nem lennék így berezelve mindentől. - Őket is bele kell tenni az albumba.
Csak bólintottam válaszként. Megvártam, hogy elinduljon előre és én is követtem. Magunk mögött egyetlen pálcaintéssel csuktam be a padlásra vezető ajtót. Még egyszer végig néztem a szobákat, ahogy kifelé haladtunk. Aidenénél nyeltem egyet nagyot.
- Erica... én tényleg nagyon szeretem a fiadat... - Suttogtam, de még mielőtt válaszolhatott volna, lenyeltem a gombócot a torkomba és megszólaltam ismét. - Most nagyon jól esne egy barackos tea...
Szószerint kimenekültem a házból és megvártam, hogy ő hoppanáljon. Túl sok volt az érzelmi behatás, nem lettem volna képes megtenni magamtól. Mégsem keserűen gondoltam a házra s a zsebemben lapuló képre sem. Ezek mind-mind olyan emlékek voltak, amik boldogságot okoztak a fájdalom ellenére is. Nem választottam Aident, mikor választhattam volna... mi jogosítana fel rá, hogy most megtegyem?

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

2003. július 27 - augusztus 18.
⭃ rózsaszín riadó ⥷
nyár vaaan (https://i.pinimg.com/564x/81/5e/83/815e83333534e8e4451fecff5bd0a53e.jpg)

(https://i.pinimg.com/236x/65/ad/12/65ad121fd9109133c8c7b8fe1610fd50.jpg)

Maradjon tiéd az összes ablak,
Enyém a falba mért üvöltő kövek.
A mi szívünk már csak tarja,
Egymáshoz passzoló ölek.
Maradjon tiéd az összes ablak,

Kint ácsorogtam az erkélyen a kinti medence mellett, ami a fehér kőfalával kellemesen hűvös érzetet keltett. Nem nagyon mentünk bele a vízbe Estherrel, maximum csak térdig. A baba miatt csak természetes vízben lehetett volna fürdenie, de ő még a szokottnál is elővigyázatosabb volt, hogy nehogy valami baj legyen. Nem bántam én sem, pedig ha a Kékségban voltunk, mindig élvezettel merültem alá a hullámokkal. De most inkább Estherrel voltam pihentünk az árnyékos teraszon, vagy éppen beültünk egy kellemes kis limonádét inni az egyik barátságos kávézóba, hogy aztán az összes péksüteményt megegye. Bájos volt, amikor olyan éhesen evett, sosem tudtam megunni, és élvezettel, vigyorogva néztem.
A többiek is szét voltak szóródva a világban, anya és Metz elmentek Törökországba, onnan küldött egyszer egy levelet, hogy meg akarták venni 100 kecskéért, és hogy Metz megverekedett érte, hogy ott ne hagyják anyám nélkül a 100 kecskével. szóval nem unatkoztak. Aidenék meg valami flancos kastélyban tengődtek a lányokkal. Kellett már nekik is, meg azt hiszem mindannyiunknak ez a kis kikapcsolódás, hogy egy kicist máshol legyünk egy kicsit távol legyünk.
Esther hasa hatalmasnak tűnt, ahhoz kéest, hogy csak egy gyerek lebegett benne. Néha ahogy rátettem a kezemet, éreztem, ahogy úszkált benne, vagy helyezkedett éppen, de sosem panaszkodott, hogy fájtak volna neki a rúgások. Lehet a kislányunk is olyan finom lelkű lesz, mint amilyen Esther is volt. El nem tudtam képzelni, hogy akkor ketten Aidennel mekkorák lehettünk anyában. Furcsa kötelék volt most is. Régen amikor még nagyon öüssze voltunk nőve, sokszor kerestük egymást a tekintetünkkel, anya szerint sok mozdulatot egyszerre végeztünk. Aztán eltávolodtunk egy időre, és mégis, szinte akkor is voltak olyan mozdulatsorok, amiket egyszerre csináltunk. Furcsa volt és megnyugtató. Örültem, hogy mostanában kevesebbet éreztem szenvedni is.
Esther is kint pihent egy kényelmes, fonott napozóágyban, amit még itt vett anyának a varázslónegyed bolhapicacán apám. Meg volt bűvölve és az ágy kellemesen vette fel Esther alakját, hogy a lehető legkényelmesebben feküdessen. Olyan volt ott a kismama fürdőruhájában, mintha egy görög istennő lett volna. Szerelmesen felsóhajtottam és odalépve megcsókoltam, majd eléguggoltam és megsimítottam a hasát. esther kikészült ha más taperolta de nekem engedni szokta.
- Hát hogy van az én kincsem? Alig várod már, hogy szeptember legyen és apa az ölébe vegyen ugye? - gügyögtem a hasának és a benne lubickoló babánknak is. Még messze volt szeptember, és még csak augusztus vége sem volt, teljesen nyugodt lelkiismerettel pihentünk itt, főleg, hogy Esther és a kicsi is láthatróan jól érezték magukat. Eldugott kis hely volt, ahol még az őrült rajongók sem keserítették meg a napjainkat. Néhány öreg lakos kért az unokájának autogrammot, vagy az unoka magának, akik többnyire foghíjas tíz év alatti kis boszorkányok vagy varázslók lehettek. Imádtam őket, bájosak voltak.
- És te hogy vagy, életem hercegnője? - vigyorodtam el és egy hosszú de annál finomabb csókkal bújtam közelebb Estherhez. Senki sem volt itt aki bánthatta volna őt. Az apja eltűnt a szegénynegyedben, azóta nem bukkant fel, és ide még csak utánunk sem tudott jönni.
- Kérsz még egy kis húsos görög salátát? - pillantottam oldalra, az üres tányérra, de már a jénai tál, amiben készítettem neki, szinte üresen ácsorgott. Elvigyorodtam. - A kicsit nagyon éhes, az apjára ütött - húztam ki magam büszkén. Minden olyan tökéletes volt, mi baj is történhetett volna.

rózsaszín riadó

(https://i.pinimg.com/564x/c1/79/62/c17962e82752f12f63b18f5436867203.jpg)

Benjamin
2003. július 27 – augusztus 18.

style (https://i.pinimg.com/564x/ea/76/92/ea769265cde312fc0a0251726db32ecb.jpg)

Reggel óta ott volt az a furcsa feszülés a derekamban, ami csak akkor nyugodott meg, amikor lefeküdtem a napozóágyra. Valahogy az elég kényelmes volt és tökéletes alátámasztást adott, míg minden más pozíció elképesztően kényelmetlen volt. Csak feküdtem ott a fürdőruhában, amiben úgy néztem ki, mint egy becsomagolt, kerek cukorka… és persze próbáltam életben maradni a forróságban. Talán még sem volt annyira nagy ötlet éppen ekkor érkezni Görögországba… már tényleg nagy voltam.
A helyzeten az sem javított, hogy Benjamin kijött hozzám és odaguggolva elkezdte fogdosni a hasamat. A tenyere elképesztően forró és izzadt volt… és ahogy gügyögött, fel tudtam volna robbanni. Azt mondják, hogy a terhesség bizonyos szakaszaiban a hormonok érzékennyé teszik az embert, de én azon már túl voltam.
– Hát hogy van az én kincsem? Alig várod már, hogy szeptember legyen és apa az ölébe vegyen ugye?
Nem szóltam semmit, csak megforgattam a szemeimet. Elegem volt ebből… nem, nem Benből, hanem, hogy bennem él egy személy és még izzadtam is. Őrülten legyezni kezdtem magam a baba magazinnal, amit persze szintén megvett nekem Ben…Ben. Minek? Ezek nélkül is tökéletesen tudtam, mi történik a testemben.
– És te hogy vagy, életem hercegnője? – Bújt végül közelebb, most már az egész izzadt testével beborítva engem. Aztán még csókokkal is kedveskedett.
– Kiválóan… mi a fenét műveltél? Tiszta izzadt vagy… – panaszkodtam, erre oldalra nézett. Az üres tál pislogott rá vissza legfeljebb, amiből már elfogyott a saláta, amit korábban adott. Már egyre ritkábban voltam őrülten éhes, inkább csak a mennyiség maradt hatalmas, amit egy-egy alkalommal elfogyasztottam. Eleinte állandóan ennem kellett.
– Kérsz még egy kis húsos görög salátát? – kérdezte aztán vigyorogva. – A kicsit nagyon éhes, az apjára ütött – büszkélkedett aztán. Erre csak egy sötét pillantást kapott válaszul, remélve, hogy akkor befejezi a túlzott lelkesedést. Én majd meghaltam annyira fájt a derekam, ő meg itt örvendezett, hogy elszórta a magjait a kiváló termőföldembe.
Valamiért úgy éreztem, hogy mindenért, amit ki kell állnom ő a hibás. Tök nagy lett a hasam, a bokám egy pár napja dagad, ezért alig tudtam belebújni a szandálomba és még ez a hülye derékfájdalom sem akart múlni. Ráadásul hiába kértem meg, hogy masszírozza meg, az sem volt elég a csillapítására.
– Ben! – kaptam fel a vizet. – Csak azt szeretném, hogy vedd le rólam az izzadt részeidet… és…. és…! – Eldobtam az újságot, ami neki csapódott a ház falának és a kőre esett. – Hagyj a babás dolgokkal egy kicsit! – Emeltem fel a hangomat egyre jobban. Aztán már olyan frekvenciát ért el, hogy belefájdult a torkom.
– Elegem van. – Jelentettem ki, de mielőtt még folytattam volna, a hasam nagyon elkezdett fájni, ezért odakaptam a kezemet. – Aúúú…. – Hirtelen olyan érzésem volt, hogy talán vécére kell mennem, de aztán még élesebb lett és tudtam, nem erről van szó.

2003. július 27 - augusztus 18.
⭃ rózsaszín riadó ⥷
nyár vaaan (https://i.pinimg.com/564x/81/5e/83/815e83333534e8e4451fecff5bd0a53e.jpg)

(https://i.pinimg.com/236x/65/ad/12/65ad121fd9109133c8c7b8fe1610fd50.jpg)

Maradjon tiéd az összes ablak,
Enyém a falba mért üvöltő kövek.
A mi szívünk már csak tarja,
Egymáshoz passzoló ölek.
Maradjon tiéd az összes ablak,

Esther az utóbbi időben egyre jobban vibrált és igazából teljesen megértettem mi miatt. Tökre véletlenül lett miattam terhes, és mégis úúgy döntött, hogy megtartjuk a babát. Aztán az a baba egyre éhesebb és éhesebb lett, és Esther is ezzel együtt, miközben neki el kellett viselnie a testi fájdalmakat, meg azt, hogy egy gyerek mozgott benne, egészen pontosan a hasában. Ezek olyan dolgok voltak, amiket sosem fogok tudni megtapasztalni és joggal érezhette Esther az, hogy neki ebből az egészből elege volt. Még csak írni sem tudott rendesen, ekkora hassal, és egyre többször volt álmosabb is. Meg fusztráltabb. Mégis abban reménykedtem, hogy ebből egy kicsit kizökkenhet, ha együtt töltünk egy rövidebb időt, mielőtt még elkezdődne nálunk a babázás, meg mielőtt szülnie kellene. Szerettem volna, ha ezeket a napokat nyugalomban tölti, de egyre joban vibrált és még a gitározgatásom is idegesítette, pedig az sosem idegesítette.
Igazáűból az sem segíthetett rajta, hogy egyszerűen nem éreztem magamban az apaságot úgy, ahogy éreznem kellett volna szerintem. Hiányzott ebben a részben az atyai támogatás, hogy megkérdezzem tőle, milyen volt, amikor anya minket várt. Hogy ő hogyan élte ezt meg, és mitől félt. Tdtuk persze, hogy örültek, gyerekként ez mindenhol téma, de most jobban kérdeznék, jobban megérteném, és talán jobban érezném magamban azt, hogy apa leszek. Még nagy gyerek nvoltam aki őrült meccseken játszott az egyik legjobb kviddics csapatban, a legjobb játékosokkal együtt és ott is mindannyian fiatalok voltunk, messze attól, hogy családunk legyen. Én mégis belecseppentem ebbe, és ettől teljesen összezavarodtam, és rosszul esett látni azt, hogy Esther ettől szenvedett.
– Kiválóan… mi a fenét műveltél? Tiszta izzadt vagy… – magyarázta, amikor közeléebb akartam menni, ettől persze csak nagyokat pislogva hátrébb léptem. Azért ennyire nem lehettem büdös, ha haza estem egy meccsről, akkor is a nyakamba ugrott.
- Hmm, ne haragudj - mormogtam nagy szemekkel, és felsóhajtottam, de továbbra is vibrált, pedig gondoltam, ha olyan apukás dolgokat csinálok, hogy megfogom a hasát meg beszélek a lányunkhoz, akkor talán ő is ellágyul, de csak olaj volt a tűzre és megint kiabálni kezdett meglehetősen idegesen. Apa egyszer azt mondta, hogy amikor velünk volt terhes anya néha annyira kiborult, hogy teli torokból kiabált és lassan elment a hangja is.
– Ben! Csak azt szeretném, hogy vedd le rólam az izzadt részeidet… és…. és…! – kiabálta, miközben elhajította aaz újságot, amit komolyan azt hittem, hogy egyenesen felém dobott, de az csak a fehér falaknak csapódott neki, majd ernyedten csúszott le a kőre. - Hagyj a babás dolgokkal egy kicsit!
- Rendben mit szólnál hozzá, ha most romantikusan gitároznék neked valamit? Mondjuk a.. Hmm Paradise City? Azt szeretted - próbálkoztam meg, de már láttam, hogy ez is felesleges volt. Esther úgy tűnt mindenben elvesztette a türelmét és teljesen tanácstalanul néztem, ahogy kirobban belőle az az összes indulat, ami eddig benne fortyogott.
- Elegem van. Aúúú… - nyögte Esther én pedig teljesen megijedtem, Azt se tudtam mit csináljon, hirtelen arra gondoltam, hogy a sok idegeségtől el fog vetélni és meghalnak, amitől én is ideges lettem.
- Esther! Ne haljatok meg! - magyaráztam, és visszaültettem a helyére, hogy ha felpattant onnan. - Merlinre, Írok Jaspernek egy baglyot - magyarázom és egy fecnire felkanyarítottam pár sort, hogy jöjjön ide, mert Estherrel van valami. Fogalmam sem volt, hogy még mit csináljak.
- Öö, csak nyugodtan koncentrálj a légzésedre - mondtam az első dolgot ami abból a hülye baba tanfolyamból tanultam, mert nem nagyon figyeltem, csak arra, hogy Esther milyen gyönörű volt ott is a szép kerekedő pocakjával.

Még messze volt a terhességem végre, de eddigre besokaltam. Folyamatosan kényelmetlenül éreztem magam, a derekam elviselhetetlenül fájt és a bokáim is annyira megdagadtak, hogy ma már nem tudtam volna belebújni a kedvenc szandálomba, amit magammal hoztam. Egyszerűen meleg volt, ideges voltam és csak sírni tudtam volna. Egyszerűen nem volt többé kényelmes.
- Rendben mit szólnál hozzá, ha most romantikusan gitároznék neked valamit? Mondjuk a.. Hmm Paradise City? Azt szeretted - gyűlöltem még azt is, hogy Benjamin beszél hozzám. Pedig máskor csak hozzá bújtam és megnyugtatott a közelsége. A gitárjátékát is szerettem, de most valahogy minden idegesített… aztán jött az a fájdalom. Semmihez sem hasonlított igazán, de úgy éreztem, hogy a medencecsontom szét tudna repedni.
Felpattantam a napozóágyból, hogy bemenjek a házba, mert a forróság és a fájdalom együtt teljesen elviselhetetlennek tűnt, de nem tudtam megmozdulni. Ben megfogott és húzott vissza a napágy felé.
- Esther! Ne haljatok meg! - mondta, miközben vissza helyezkedtem. A fájdalom nem szűnt meg, de egy újabb, erőteljesebb görcs érkezett. Csak a hasamra tudtam szorítani a kezemet. Másra már nem volt erőm. - Merlinre, Írok Jaspernek egy baglyot - folytatta, de akkor éreztem, hogy valami nagyon nedves odalent. Ezért odanyúltam, de nem véres volt az ujjam, hanem csak simán nedves.
- Ben… ahhh… - torzult el az arcom az újabb fájdalomtól. A tenyerem megint rá simítottam oda a hasamra. - Nincs időnk Jasperre… - dünnyögtem és kicsit előre hajoltam, hogy könnyebben tudjak lélegezni. Minden borzasztóan fájdalmas volt. Már pontosan beazonosítani sem tudtam, honnan jön, csak úgy éreztem szétfeszíti a testem ez az érzés.
- Öö, csak nyugodtan koncentrálj a légzésedre- mondta, én pedig próbáltam egyenletesen lélegezni. Hiába, tudtam, hogy ez már nem fog segíteni, mert jött az az érzés, hogy muszáj lesz nyomnom. Itt vált az egész valóságszerűvé.
- Benjamin… nincs időnk… nincs időnk Jasperre várni… - nyöszörögtem és megfogtam a kezét. Erősen megszorítottam, ahogy újabb fájás jött. - Ugye nem lesz baj a babával… - sírtam el magam majdnem, de a fájdalomtól nem volt alkalmam erre. Még erősebben szorítottam meg a kezét. Fogalmam sem volt, mi fog történni, csak hogy a babára kell vigyáznunk. Oliviának jól kell lennie, hiába vagyunk most itt, nagyjából messze mindenkitől, még a civilizációtól.
- Ben. Segítened kell. - Folytattam kétségbeesetten. - Át kéne öltöznöm egy köntösbe… - dünnyögtem és kinyúltam oldalra és elvegyem a puha köntöst, amibe idejöttem. Ha segített belebújni, letornáztam magamról a fürdőruhát, amit még csak meg sem áztattam a vízben. Összekötöttem magamon a köntöst és tudtam, hogy most már csak pár pillanat és Ben kezében lesz a lányunk. - Neked kell elkapnod…

2003. július 27 - augusztus 18.
⭃ rózsaszín riadó ⥷
nyár vaaan (https://i.pinimg.com/564x/81/5e/83/815e83333534e8e4451fecff5bd0a53e.jpg)

(https://i.pinimg.com/236x/65/ad/12/65ad121fd9109133c8c7b8fe1610fd50.jpg)

Maradjon tiéd az összes ablak,
Enyém a falba mért üvöltő kövek.
A mi szívünk már csak tarja,
Egymáshoz passzoló ölek.
Maradjon tiéd az összes ablak,

Szerettem Esthert, akárhogyan is nézett ki. Nekem akkor is gyönörű volt a morcos arcával, vagy a kissé dagadt bokájával, meg az egyre gyakrabban előforduló morcosságával is. Nem tudtam nem imádni még akkor se, amikor teljesen kiakadt. talán ezt érezhette apa anya iránt, akárhányszor ordibált vagy velünk, vagy vele. Valahogy Esther még akkor is gyönyörű tudott maradni. A szülés még messze volt ugyan, de a kezdei önfeledt bújós napjaink lassan úgy tűnt, kezdenek teljesen eltűnni, hiszen Esther is egyre nehezebben viselte azt a terhet, amit cipelt. Két életet elbírni nehéz lehet. Szerettem volna valahogy enyhíteni a bajain, de egyre tehetetlenebbnek éreztem magam, és igaza volt Aidennek, nem rohanhatok állandóan hozzá meg anyához tanácsért. Kicsit tényleg a kistestvérek luxusában éltem, hogy majd a nagyobb megoldja, hogy ő egy kicsit vezet, de azt hiszem tényleg ideje lett volna teljesen önállósodnom.
Esther egyre sápadtabb lett, és egyre jobban nyilvánvalóvá vált, hogy mégis mi fog történni most. Nem tudtam mit tegyek, senki hozzáértő nem volt aközelemben és egyszerre elfogott a rettegés, hogy ha valamit nem jól csinálok, az Esther és a lányunk életébe fog kerülni.
Benjamin… nincs időnk… nincs időnk Jasperre várni… Ugye nem lesz baj a babával… - sírta el magát Esther, én meg csak megráztam a fejem. Nem lehetett baj a babával, se vele, se senkivel. Összeszedtem magam, legalább is megpróbáltam összeszedni magam, mert most nekem kellett legalább egy biztos fárfias támogatást nyújtanom neki, hogy minden rendben lesz. Odanyújtottam a kezemet, miközben ő úgy megszorította, hogy azt hittem kiugranak az ujjaim a helyükről, de én csak megsimítottam a homlokát.
- Minden rendben lesz, ne aggódj, vigyázok rátok - suttogtam, átlendülve a kezdeti pánikrohamomon, és próbáltam összeszedett lenni, meg talán nekem sem ártott az a kismama légzés gyakorlat, amit Jasper fura babaizéjén csináltattak velünk.
- Ben. Segítened kell. Át kéne öltöznöm egy köntösbe… - magyarázta Esther, én pedig a leggyorsabban bugyoláltam ki a fürdőruhájából, és csavartam köntösbe. Amint visszafektettem, odaintettem magunkhoz egy csomó kendőt, meg egy vizes tálat, hogy legalább lefertőtlenített kézzel nyúljak a babához, meg Estherhez. Összeszedtem minden bátorságomat, és odahajoltam Esther lábaihoz, ahol éppen csak annyit láttam, hogy ott volt egy fej, aztán lassan de biztosan jött a kislányunk többi része is. Talán majd meghálálom jaspernek azt a hülye kismamás óráját, ahol konkrétan az arcunkba rágta, mit kell csinálni, ha esetleg otthon történik meg az, aminek meg kell történnie.
Ahogy a kezeimbe fogtam a babánkat, rögtön fel is sírt, a kis teste pedig az első levegővételtől kűzdve össze is rándult. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor már a szívem nem a torkomban dobogott, meg a fülemben, és hallottam az első hangját, ami persze ordítás volt és sírás, de ezt a kis ráncos testet a legszebbnek láttam abban a pillanatban, hogy úgy éreztem, én is mindjárt bőgni fogok.
- Merlinre, a te szemeid - magyaráztam meghatódva, miközben megmosdattam, és bebugyoláltam egy kendőbe. Egy kicsit még az izgalomtól remegtek a tagjaim, amikor odabújtam Estherhez, az ágyra, és felnyújtottam az édes kicsi lányunkat.
- Büszke vagyok rátok, anynira, de annyira - sóhajtottam és úgy folytak a könnyeim, mint amikor a kishúgomat fogtam először a kezeimbe.

A fájdalom, a nedvesség és a mellé érkező félelmek semmi korábbihoz nem hasonlítottak. Fogalmam sem volt, hogy miképpen bírtam volna ki mindezt Benjamin nélkül. Az egész mérhetetlenül gyorsan történt, pedig azt hinné az ember lánya, hogy ilyen kínokat hosszúnak éreznénk. De nem. A baba felsírt, ahogy Benjamin erős, biztonságos karjai közé csusszant. Hirtelen már nem volt ijesztő vagy fájdalmas az egész. Csak furcsán boldog.
- Merlinre, a te szemeid - mondta Ben és nagyjából ennyit hallottam a keserves, életrevaló sírás mellett. Ezért csendesen elmosolyodtam, a könnyeimmel küzdve. Először a pici kezeit láttam meg, ahogy ökölbeszorítva őket rázta a visítás közepén. Olivia tökéletes volt. Már ennyiből is tudtam.
- Jól van...? - suttogtam. Nem hittem, hogy Benjamin hallhatja és valójában nem is volt kérdés, hiszen egyértelmű volt az egész.
Hallottam, ahogy a vízhez érve elhallgat. Hagyta, hogy az apukája megmosdassa és finoman betekerje egy puha törölközőbe. Aprónak tűnt, pedig Rosie-nál nagyobb súllyal jött a világra. Mégis, ahogy Ben mellém feküdt és átadta az ölembe, a kimerültség ellenére is éreztem, hogy magamhoz kell ölelnem és óvnom.
Szinte azonnal megnyugodott az ölemben. Nem sírt, csak dünnyögött magában.
- Büszke vagyok rátok, anynira, de annyira - mondta Ben, én pedig szipogva bólogattam. Nem tudtam még mit mondhatnék... csak végig simítottam rajta.
- Láttál már ennél szebbet? - suttogtam és közben finom puszit nyomtam Olivia homlokára. A szőke kis tincsei, az apró arca tökéletes babává tette. Ahogy magamhoz öleltem, szinte azonnal megtalálta a módját, hogy miképpen kell ételhez jutni. Csak betakartam a köntösömmel, hogy a feltámadó szellő se zavarja meg. - Benjiamin. Szükségem lesz egy medimágusra. - Tettem hozzá, de a kicsi szuszogni kezdett máris a karomban.
Túlzottan rendben volt minden... semmi ehhez fogható nem volt még az életemben. Csak akkor éreztem, hogy a szülés milyen mocskos is, mikor a kicsi elaludt, megpillantottam a köntös és a napozóágy alján a vért és minden egyebet. Odalent, pedig olyan laza és fájdalmas volt minden, mint egy hatalmas nyílt seb. Ettől egyszerre undorodtam és pánikoltam, tudva, hogy hamarosan tényleg kelleni fog a rendes ellátás. Nem csak nekem, Oliviának is.
- Azt hiszem, nem akarok többé szülni... - fintorogtam.

2003. július 27 - augusztus 18.
⭃ rózsaszín riadó ⥷
nyár vaaan (https://i.pinimg.com/564x/81/5e/83/815e83333534e8e4451fecff5bd0a53e.jpg)

(https://i.pinimg.com/236x/65/ad/12/65ad121fd9109133c8c7b8fe1610fd50.jpg)

Maradjon tiéd az összes ablak,
Enyém a falba mért üvöltő kövek.
A mi szívünk már csak tarja,
Egymáshoz passzoló ölek.
Maradjon tiéd az összes ablak,

Annyira lesokkolt az egész jelenet, hogy még az Estherből kijött többi részek sem zaklattak fel. Nem is tudom, akkor úgy hirtelen mintha minden zavaró külső tényező megszűnt volna, ahogy a lányunkat a kezembe vettem. Hangosan sírt, mert nehéz volt az első levegő vétel, és fázott és minden baja volt. Kicsi és rózsaszín apróságként kiabált a kezeim között, miközben megmostam és gyorsan bebugyoláltam valamibe, hogy aztán Esthernek is megmutassam. Persze akkorra már odáig jutottam, hogy a könnyeimtől nem sok mindent láttam, csak folytak le az arcomon, miközben Esther felé nyújtottan, és nem is igazán tudtam mit mondani, csak hüppögtem, mint egy öt éves, akinek eltört a kedvenc játéka.
- Láttál már ennél szebbet? - kérdezte Esther is elérzékenyülve, miközben megráztam a fejemet. Akartam volna mondani, hogy igen az anyukáját, hogy ugyan olyan szőke hajú lesz, mint ő és ugyan olyan bájos és édes nő lesz belőle, de egyelőre túl sok érzelem gyűlt fel a torkomba, hogy attól féltem ha valamit mondani akarok, akkor csak hangos oroszlánbömbölés jön ki belőlem, és nem akartam már az első pillanatban a frászt hozni a lányunkra.
- Benjiamin. Szükségem lesz egy medimágusra - közölte Esther fáradt hangon, mire én megint csak bólogatni voltam képes, és szipogva, hüppögve felkeltem, hogy írjak már végre valakinek aki ért is a dolgokhoz. Ekkor láttam meg azt a sok minden véres dolgot Esther körül, és akkor majdnem elájultam. Sosem voltam rosszul a vértől, folyton meg voltam sérülve, vagy törött csontjaim voltak, de akkor ott azt hiszem kirázott a hideg. Belegondoltam, mit küzdött Esther teste, hogy Olivia kicsusszanjon a kezeimbe, de ettől persze megint meghatódtam. CSak könnyes reszketeg írással küldtem el a baglyot a medimágusnak, aki a közelben volt, miközben Esther hangja újra felcsendült.
- Azt hiszem, nem akarok többé szülni... - fintorkott, én meg csak sóhajtottam, és beletúrtam a hajamba. Egy kicsit jobban körültekintőbbnek kellett lennem ezek után, de én mindig is spontán voltam, és Esther mellett nem iagzán tudtam a védekezésre koncentrálni, mert az csak elrontotta volna a pillanat folyamatát.
- Jó, majd vigyázunk. Merlinre olyan boldog vagyok! - bólogattam szipogva és odaültem melléjük, miközben a baba kis gyűrött teste egészen kisimult Esther karjai között. - Ó, micsoda kis tündér - motyogtam elérzékenyülve. Azt hiszem most kezdem megérteni azt a furcsa kötődést apa és Chrissie között. Valahogy ez olyan volt, amit még csak le se lehet írni, de tudtam, hogy mostantól mindenben ő és Esther lesz számomra az első. És hogy Len emiatt sokszor fog rám haragudni. Hirtelen nem féltem annyira, mint az előző hónapokban, pedig bennem kevesebb volt az atyai ösztön, mint Aidenben. Szórakozott voltam, felelőtlen, és még ha úgy vesszük a karrierem legelején álltam. Szinte nem is volt a fiatalabb játékosoknak még felesége sem, nem hogy gyerekük. De én mindig is a saját utamat jártam, így lesz ez most is, még ha ez véletlenül alakult így.
Nem sokkal később megérkezett a medimágus is, hogy szakszerűen ellássa a lányokat, és eltakarítsa az eltakarítani valót. Lassan Esther is meg a ba ais szebben néztek ki, mint percekkel ezelőtt.
- Gratulálok, nagyon szép kislány. Most mind a kettejüknek szüksége lesz egy kis pihenésre - magyarázta a medimágus, de amikor megint cska felzokogtam kissé esetlenül megveregette a vállamat. - Na jól van, Mr. Fraser, azt hiszem magának is - dörmögte az ősz bajsza alatt. Reméltem, hogy amíg velem dumált a másik medimágusnak köszönhetően Esther is egy kényelmesebb helyre kerül, a napozóágynál.

Még mindig fájdalmas, sokkoló és gusztustalan volt ez az egész. Az egyetlen szépsége a történteknek Olivia volt, aki némi kényelmetlen nyöszörgés leszámítva úgy simult bele a karjaimba, mintha mindig is ott lett volna a helye. Nem tűnt idegennek vagy furcsának, tökéletesen a mi gyerekünk volt. Ez pedig megijesztett. Nem akartam elrontani.
- Jó, majd vigyázunk. Merlinre olyan boldog vagyok! - ígérte Ben a felcsattanásomra. Oké, talán egy kicsit túlságosan is odaszóltam. - Ó, micsoda kis tündér - állapította meg aztán, ahogy közel bújva hozzám, közösen bámultuk a kislányunkat. Még képtelen lettem volna megmozdulni, pedig éreztem, hogy bőven lenne mit lemosnom magamról.
- A második neve szerintem legyen Erica, anyukád után. - Mondtam halkan, ahogy végigsimítottam a szőke kis tincseken. Sokkal jobban hasonlított rám, mint Benre vagy a Fraserekre. Talán a szeme még lehetett barna, de erre is igencsak kicsi esélyt láttam. Tökéletesen magamat láttam minden vonásában és ettől annyira elérzékenyültem, hogy már pityeregve fogadtam a kiérkező medimágusokat.
- Gratulálok, nagyon szép kislány. Most mind a kettejüknek szüksége lesz egy kis pihenésre - magyarázta a medimágus, szerencsére angolul. - Gratulálok, nagyon szép kislány. Most mind a kettejüknek szüksége lesz egy kis pihenésre - tette hozzá Bennek. Közben a másik medimágus engem és Oliviát is az emeletre lebegtetett a hálószobánkba. Csak annyit kellett neki mondanom, hogy melyik ajtón menjünk be és még egy átmeneti kiságyat is kaptunk kölcsönbe a helyi ispotálytól.
Az ellátás gyors volt és szakszerű, sőt még Benjamint is elismerő pillantásokkal jutalmazták, amiért ilyen jól levezette a szülést. Persze a hálószobában kényelmesebb volt már nekem is és úgy tiz-tizenöt papírzsebkendőt követően a sírás is abbamaradt. Csak azzal voltam elfoglalva, hogy milyen kellemes a párnák között és hogy milyen rohadtul álmos vagyok.
- Mrs. Fraser, amint felébred a pihenés után, hozzák be a babát egy kontrollra az ispotályba, de úgy látom minden rendben vele. - Erre csak elpirulva bólogattam. Még soha senki sem hitte, hogy Benjamin felesége vagyok… valójában fel sem merült bennem az igény, hogy összeházasodjunk. Nagyon fiatalok voltunk és még igazából csak élvezni akartam, hogy kettesben lehetünk… ezt persze eléggé felrúgta, hogy teherbe estem.
- Igen… ott leszünk… - bólogattam.
Közben Ben és a másik medimágus is felértek a hálóba. Kaptam néhány bájitalt, aztán a két férfi távozott, Olivia meg teli pocakkal elfeküdt a kiságyban. Fogalmam sem volt persze, hogyan látom el, de arra is ígéretet kaptam, hogy majd mindent megmutatnak nekem. Jasper órái jóformán el is szálltak a gondolataimból… mintha nem jelentem volna meg egyetlenen sem.
- Ben… aludnom kell… -dünnyögtem csendesen a takaró alól. Már alig bírtam nyitva tartani a szemeimet. Csak azt éreztem, hogy szép lassan bekebelez a sötétség és hogy talán Benjamin átölelt. Az illatát mindenképpen közel éreztem magamhoz és ez eléggé megnyugtatott.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! <3

2004 április 2.
⭃ itt voltunk ⥷
tavasz (https://i.pinimg.com/564x/15/bf/66/15bf66c9072c8c705a20e698104660cb.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/93/a6/9e/93a69e2d28170501665cb3d713e729cc.jpg)

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?
Just looking out on the day
Of another dream

Ahogy a Zsupszkulcs lelökött minket a ház elé, nagyot nyújtóztam egészen az ég felé, és megropogtattam a vállaimat. Hétvége volt, és Rendbe kellett tennem már ezt a helyet, hiába voltunk itt a nyáron olyan sokat a családdal, aztán meg Estherrel is, az emlékeket még nem néztük át. Anya nem ért rá, lefoglalta az örökbefogadás, ahogyan Metz is ezzel volt elfoglalva, Aiden meg vigyázott Rosie-ra, Esther is a Oliviával maradt. Elliotra meg rám hárult ez a nemes feladat, és nem is bántam, ő úgyis szeretett elmerülni Aiden emlékei között. Legalább a családunkból valakinek ez jó volt, számunkra még fájt egy kicsit... tompábban ugye, de akkor is fájt.
Elnéztem a falakat, ahogyan a három napra elég cuccot magába foglaló sporttáskámat a vállamra lendítettem, és megmarkoltam Elliot bőröndjét is.
- Na kezdődhet a buli - vigyorodtam el, és a sógoromra kacsintottam, amint megindultam a kék ajtók felé. Egy kicsit elmatattam a zárral, a pálcám nem akart engedelmeskedni a mágiának, miközben a levegőt megtöltötte az a kellemes sós illat - némi halszaggal vegyítve -, ami a tenger felől nyúlt el hozzánk. Álmos délelőtt volt, az égen felhőpamacsokkal, és vijjogó sirályokkal. Ez a hely a nyugalom szigete volt, egy tökéletes kékségbe borult ház. Mindenki számára voltak helyek, ahová ha visszagondolt, a gyerekkora jutott eszébe, az önfeledt, tiszta gyermekkor, ahová néha jó volt újra visszaérkezni. Itt minden érintetlen volt, mert ezt a helyet elkerülte ahalál, és a szép emlékeket megőrizte. Ezért szerettem, a sószagú levegőjével, és a ház kellemes hűs ölelésével, amit a fehér falak árasztottak magukból.
- Anya már megint rosszul bűvölte meg - dünnyögtem Elliot felé, a napszemüvegem mögül. - Biztos Metz terelte el a figyelmét közben, már megint - jegyeztem meg, majd sóhajtottam egyet, kétszer belerógtam, majd végül sikerült kinyitnom az ajtót, és végre bemehettünk.
Odabent fogadott az ismerős hűvös, és ahogy beléptem, megálltam egy kicsit az előszobában, a hajamba túrtam, és élveztem a ház kellemes illatát. Rozmaring, sütemény és pipa illatú volt, nem tudom, csak én éreztem-e ezt, vagy Elliot is, de jól esett ez az ismerős illat. A bezárt kékre festett zsaluk mögül haloványan kúszott be a fény, félhomály volt odabent, én meg elidőztem egy kicsit miután lepakoltam a cuccainkat. Még a húgom meztelen talpának rohanó lépteit is hallottam a hűvös, fehér kőpadlón.
- Gondolom, már tudod, mi hol van - fordultam felé, és egy laza mozdulattal a fejemre toltam a fekete napszemüvegemet.
Egy kicsit vártam, hogy Elliot is körbenézzen, meg elmerüljön a Kékségben egy kicsit, majd ha ő is kigyönyörködte magát, vagy lepakolt, megint megszólaltam.
- Aiden szobája az enyém mellett van, ott aludhatsz, amúgy az egy nagy szoba volt, csak kettéválasztottuk, nem akartunk osztozkodni - magyaráztam vigyorogva és megindultam felfelé, ha Elliot jött utánam.

◂itt vagyunk▸

2004. április 2.

(https://i.pinimg.com/564x/43/42/20/434220c65f137c86489c0cb2281c20cf.jpg)

◃ b e n j i ▹

maybe i lied
when i said
i was ok.

style: életképtelen cipőben (https://i.pinimg.com/564x/ac/f8/0e/acf80e5ffa33ddc741a2790a46bbe9c4.jpg) ║ zene: one night in tokyo (https://www.youtube.com/watch?v=EF2PrtDjR50&ab_channel=NuclearBlastRecords)

Régen jártam a Tökéletes Kékségnél, pedig gyönyörű helyen volt. Így áprilisban – amikor kiköpött minket magából az a csodálatos zsupszkulcs – még nem is volt elviselhetetlen a forróság. Még kibírtam kiskabátban, de nem bántam meg, hogy Sean kedvenc papucscipőjét vettem fel magamra. Nyújtóztam egyet melegben, miközben Ben mellett haladva megindultam a kék színű ajtó felé.
Szerettem ezt a helyet. Nem csak a kilátás, meg a történelmi múlt miatt. Kétségtelen volt persze, hogy mindez komoly befolyásoló erővel bírt, de a tény, hogy Aiden itt töltötte a gyerekkora jórészét mindent felülírt. Nem ismertük egymást régóta, de ha idejöttünk, mindig az az érzésem volt, hogy a múltja egy szeletét én is megkaphatom. Osztozni akartam vele mindenben, tudni róla mindent. Szerettem és ez a szerelem közöttünk napról napra, sőt óráról órára mélyült, ahogy egyre többet mutattunk a másiknak magunkból. Talán ezt Ben és a család minden tagja érezte.
– Na kezdődhet a buli – Kacsintott vigyorogva rám Ben. Elégedett vigyorral húztam ki magam menet közben.
– De még mennyire, hogy kezdődhet. – Bólogattam nagy lelkesedéssel és alig vártam, hogy odabent legyünk. Fraser-illat, ez jutott eszembe mindig erről a házról. A Fraser-illat a család része volt. Ha megéreztem biztonságban voltam… mióta csak ismertem őket. Erica sosem tette szóvá, hogy tizenöt évvel vagyok idősebb a fiánál, ahogy Ben is testvérként fogadott és amikor a legjobban fájt a bátyja hiánya, ott volt nekem. Mindenért hálás voltam nem csak neki, az anyukájuknak is. Akkor sem léptek ki az életemből, mikor Aiden elmenekült a kapcsolatunkból.
Jól emlékeztem Aiden édes kis gyerekkori képeire, amiket ennek a háznak a padlásán találtam. Egy-kettőt még el is csentem, csakhogy magmanál tarthassam emlékül a kapcsolatunkra. Sosem gondoltam, hogy ismét egy pár leszünk, ahogyan talán Erica sem hitte, látja még a gyerekét.
A sóillat, a kellemes tavaszi szellő és az erősen tűz nap ellenére is igazán elkapott az a megérkeztem érzés. Nem gondoltam arra, hogy máris hiányzik Aiden vagy éppen Rosie. Egyszerűen csak ott voltam Bennel és élveztem a pillanatot, a helyszín varázsát, a tenger hullámainak hangját.
– Most legalább nincs olyan meleg, hogy elájuljak. – állapítottam meg, miközben Ben még mindig az ajtóval küzdött. A zár bűvölésével nem boldogult egy könnyen, így csak nem tudtunk bejutni. Én már azon voltam, hogy berúgom aztán majd a végén megjavítjuk.
– Anya már megint rosszul bűvölte meg – magyarázott halkan Ben. Bár nem láttam a szemét, de tudtam, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Meglepően egyformák voltunk ezen a téren. – Biztos Metz terelte el a figyelmét közben, már megint – tette hozzá, mielőtt kiolvasta volna a fejemből a gondolatot és belerúgott kétszer az ajtóba. A zár végre kattant és feltárult előttünk a Tökéletes Kékség rég látott belső tere.
– Gondolom, már tudod, mi hol van – fordult felém Ben. Csak a szemem sarkából láttam, mert én a szokásos, mediterrán hangulatba merültem el éppen, ahogy körbenéztem a félhomályban.
– Aiden szobája az enyém mellett van, ott aludhatsz, amúgy az egy nagy szoba volt, csak kettéválasztottuk, nem akartunk osztozkodni– folytatta. Hallottam a hangján, hogy mosolyog, de csak akkor néztem rá, mikor már megindult fölfelé, én pedig követtem.
– Mikor legutóbb itt voltam, Erica mindent megmutatott. – Bólintottam. Közben a cipőm talpa csattogva érkezett meg újra és újra a lépcsőre. – Sok cuki kép volt rólatok a padláson. – Meséltem nagy lelkesedéssel, miközben felértünk a szobákhoz. Nem volt nehéz megkülönböztetni, melyik volt Aidené és melyik Benjié. Utóbbiban kellemes őskáosz uralkodott, a másik még ilyen elhagyatottan is rendkívül rendezett volt.
– Ahogy emlékeztem.

2004 április 2.
⭃ itt voltunk ⥷
tavasz (https://i.pinimg.com/564x/15/bf/66/15bf66c9072c8c705a20e698104660cb.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/93/a6/9e/93a69e2d28170501665cb3d713e729cc.jpg)

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?
Just looking out on the day
Of another dream

Örültem annak, hogy Elliotot ilyen jól be tudtuk fogadni a családunkba, mintha annak a része lett vona mindig is. Talán azért is volt így, mert sok mindenben hasonlított Aidenre is és rám is. Mintha csak egy rég nem látott unokatestvér vagy testvér lett volna. Igazából még a tágabb körben is bírták a rokonok, akik mindig érdeklődtek róla is a levelekben. Kicsit feléledt a nagyobb családi életünk is, amióta Aiden is visszatért, mintha újra elindult volna az élet fogaskereke, és csak a hiányzó csavar kellett bele. Jó érzés volt ez, mert együtt nőttünk fel. Egyszer ki kéne ugrani Lisáékhoz is Amerikába, bár most a szezon miatt nehezebben tudtam volna utazgatni, és Esther miatt se akartam nagyobb utat bevállalni. Még most is féltem, hogy kihoppanálódnak belőle a gyerekek. A gyerekek, mert ketten voltak. Miért éreztem azt, hogy ők még rosszabbak lesznek, mint én? Minden esetre már most alig vártam, hogy megölelhessem őket is.
Tudtam, hogy Elliot örülni fog annak, hogy velem jöhet ide, főleg mert egy kis szelet Aident is őrzött magából ez a hely. Azt a morcos, magának való, unott kamaszt, aki túl sokat foglalkozott a hajával reggelente a tükör előtt, és aki inkább olvasott valami unalmas és kurvahosszú regényt, csak hogy ne legyen velünk, mert cikinek gondolta. Ezt szívták magukba a Kékség falai, az akkori életérzést, és ezek áramlottak felénk már az ajtó előtt is. Én meg kicist keserű nosztalgiával és izgatottsággal, akér csak Elliot igyekeztem a ház hűvös falai közzé.
Jó idő volt, bár lehetett volna melegebb is, imádtam ahogy perzselte a bőrömet a nap, miközben a tenger körül kellemesen fújt a szél. Akkor a hullámok olyan tökéletesek voltak, hogy meg lehetett őket lovagolni. Hiányzott ez.
– De még mennyire, hogy kezdődhet - mondta lelkesen Elliot, én meg elégedetten bólogattam is hozzá. Persze az ajtó nem volt teljesen rendben, anya és Metz gyakrabban elugrottak ide, csak anya nehezebben tudta rendbe rakni az emlékeket, azt hsizem. Azért reméltem a nagy románcban nem hagyta el a bugyijait. Merlinre.
– Most legalább nincs olyan meleg, hogy elájuljak - tette még hozzá, én meg felpillantottam az égre, ahol keringőztek a sirályok és a felhőket úsztatta a szél. Elvigyorodtam, ahogy Elliotra pillantottam.
- Hát igen, ez még csak a kezdet. Pedig ha jobb idő lenne, elvinnélek szörfözni - tettem hozzá. Jó, tudtam, hogy se ő se Aiden nem tudott úszni, de régen néha felült ő is elém a deszkára, Chrissie meg anya az apáéra, és az olyan jó volt. Csak ringatóztunk a habos tenger sós hullámai között. - De talán láthatunk delfineket, van a közelben egy öböl, ahol szerettek lenni - tettem hozzá, majd kínlódni kezdtem az ajtóval, végül csak berúgtam valahogy, és arcon csapott a Kékség illata és az emlékei.
Beléptünk én meg Elliottal körbe is néztünk. A kajás táska öszezsugorítva lapult a zsebemben, azt átlebegtettem a konyhába, ahol visszanyerte az eredeti nagyságát, majd a pálcámat zsebre vágva megindultam felfelé az emeletre. Még a lépcső korlát is kékre volt festve, mint az ablakok kerete, meg a zsilip is, és felfelé lépkedve hallottam Elliot cipőjének a csattogását, amint a lépcsőfokoknak csapódtak. Vigyorogva értem fel, és böktem a szobák felé.
– Mikor legutóbb itt voltam, Erica mindent megmutatott. Sok cuki kép volt rólatok a padláson - mondta, én meg bólogattam. Biztos voltam benne, hogy ott még sok cucc volt, amit meg se néztek, csak a képekkel foglalkoztak. Fent rá lehetett látni a szobánkra, olyan volt, int két mágnes ellentétes pólusa mint a kettő. Az egyik pedáns, tiszta, a másik meg egy őskáosz uralta fekete lyuk.
– Ahogy emlékeztem - mondta én meg hümmögve bólogattam, majd jobbra fordultam, onnan nyílt Chrissie rózsaszínben fürdő szobája, a folyosó másik végén pedig az anyáéké.
- Szétnézhetünk Aidennél, téged úgyis jobban érdekel - fordultam felé, majd beléptem a bátyám szobájába, ahol a fekete és szürke színek domináltak, modern bútorokkal. Volt ott egy egyszemélyes ágy, egy lámpa egy kis éjjeli szekrénnyel, amin volt egy poros zongora kotta. Egy nagyobb szekrény is volt, egy könyvespolc, aminek az alsó fokán ládákba voltak Aiden idehozott személyes cuccai, és még fel is volt címkéve, hogy mi volt bennük, meg egy íróasztal, egy-egy könyvvel, és fényképekkel.
- Hát igen. Unalmas, még most is - néztem szét a minimalista szobában. - Régen midnig kupit csináltam itt, hogy idegesítsem - mondtam és szemtelen vigyorra húztam a számat, majd letettem az ágy elé Elliot táskáját. Az ágya amellett a fal mellett volt, aminek a másik oldalán az enyém. Teljesen ösztönösen volt így berendezve, gondolom valami testvéri dolog csak működött bennünk. Közelebb hajoltam a falhoz.
- Ó, itt is van. Néha morzéztunk egymásnak este - mutattam a nyomokra. - Az én ötletem volt - húztam ki magamat.

◂itt vagyunk▸

2004. április 2.

(https://i.pinimg.com/564x/43/42/20/434220c65f137c86489c0cb2281c20cf.jpg)

◃ b e n j i ▹

Annak ellenére, hogy Aident otthon hagytam, még mindig ott volt az érzés, közel vagyok hozzá. Santorini és ezzel együtt a Tökéletes Kékség a gyerekkora egy szelete volt, olyan emlék, ami formálta. Nekem Cranagh jelentette az otthont, a nyaralást és a pihenést is, így ő tökéletesen kiismerte azokat a dolgokat, amiket formáltak. A régi lakásomban nem járt még, ahol megöltem Nat Forest volt szeretőjét, de azt a helyet sem mutattam neki meg, ahol eltűntettem. Nem voltam rá büszke, pedig akkor úgy éreztem, muszáj megtennem és életem legjobb döntését hozom azzal, hogy megvédem azt, aki fontos nekem. Hiba volt, de most sem tenném másképpen.
- Hát igen, ez még csak a kezdet. Pedig ha jobb idő lenne, elvinnélek szörfözni - mondta Ben. Mondjuk sejthette, mennyire jól tudnék szörfözni úszótudás nélkül. Igazából bele sem mertem volna merészkedni a tengerbe, ahogyan régen sem. - De talán láthatunk delfineket, van a közelben egy öböl, ahol szerettek lenni.
Bólintottam egyet.
- Egy séta késő délután nem lenne rossz. Akkor gyönyörűek a fények.
Követtem Benjamint a házba, majd csattogós cipőtalppal fölfelé az emeletre. Ahogy a talpam csattogott a lépcsőn, elfogott az az ismerős érzés. Nem csak az otthon melegének kissé állott illata miatt, hanem, mert amikor legutóbb itt voltam ez volt az egyetlen kapcsolatom Aidenhez. Eltűnt, ez pedig az utolsó kapaszkodom volt belé. Valahogy az emléke megnyugtatott, de nem reménykedtem közös jövőben többé... csak jól esett, hogy Erica meghívott magához és családtagnak kezelt a szakítás után is.
Odafent ismét megálltam Aiden szobája előtt. Benéztem a szürke-fekete színű, letisztult helyiségbe. Egészen olyan érzésem volt, mintha éppen a szemébe néznék és a gondolatait olvasnám ki belőle. Azt éreztem, hogy itt általában boldog volt. A helynek pozitív volt az energiája, nem éreztem semmilyen nyomást.
- Szétnézhetünk Aidennél, téged úgyis jobban érdekel - jegyezte meg Ben.
- Miért, téged nem érdekelnek a titkai? - vigyorodtam el. Még rá is kacsintottam, ahogy a könyves polchoz léptem és legalsó részéről egy felcímkézett ládát vettem el. Az állt rajta, hogy "Fontos." Akármi is lehetett benne, de a címke nem véletlenül került rá.
- Hát igen. Unalmas, még most is - magyarázott közben Benji. - Régen mindig kupit csináltam itt, hogy idegesítsem - tette hozzá, erre elvigyorodtam. A táskám persze földet ért az ágy mellett. Ben biztos érezte, hogy itt akarok majd aludni... bár az egy személyes ágyat már túl kicsinek és gyerekesnek is találtam.
Elővettem a pálcámat, hogy fel tudjam nyitni a lezárt ládát. Benji is közelebb lépett, de ő a falat bámulta, amit aztán én is megnéztem magamnak. Egy kisebb kopás nyom volt rajta.
- Ó, itt is van. Néha morzéztunk egymásnak este - magyarázta. - Az én ötletem volt - büszkélkedett, én pedig újabb vigyorral jutalmaztam. A láda a pálcaintésemre megadta magát és kinyílt. Aident ismerve ezer átokkal védte volna le, ha annyira titkos lenne... bár attól függ, hány évesen hozta ide.
- Remélem, nem fog utálni ezért. - Közben letettem az ágyra a lucfenyő pálcát és felnyitottam a kis kincsesdobozt. Odabent mindenféle dolgok voltak első ránézésre, persze legalább olyan rendezetten, mint amit Aidentől megszokhattam.
- Hm... vajon ezek miért fontosak?- kérdeztem és kihúztam a dobozból az első valamit.

2004 április 2.
⭃ itt voltunk ⥷
tavasz (https://i.pinimg.com/564x/15/bf/66/15bf66c9072c8c705a20e698104660cb.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/93/a6/9e/93a69e2d28170501665cb3d713e729cc.jpg)

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?
Just looking out on the day
Of another dream

A tavaszi érzés belengte a környéket, minden duzzadt az új élettől, és biztos voltam benne, hogy hamarosan kicsi sirályok is repkedni fognak az öböl felett. Szép volt itt minden évszakban, de a nyár volt a kedvencem, a forrósággal, a hűvös sós hullámokkal, és a végtelen szabadság érzésével, ami akaratlanul is körbejárt akárhányszor nyaranta itt voltam. Családi fészek volt, ártatlan és tiszta. Egyszer régen még az unokatestvérekkel is eljöttünk ide, szülők nélkül, amikor kölykök voltunk és nagyon kamaszok. Ott feküdtünk egymás nyakában a Kékségben, és Aiden már akkor is főnökösödve felvette az apai vezető szerepét, úgy hogy még csak nem is tudott róla, hogy azt tette. Szép idők voltak, de a szép idők most is a nyakamon voltak, volt családom, Aidennek is volt családja és anyáék is szerettek volna még egy gyereket. Furcsa módon vártam nagyon, Aiden már kevésbé, gondolom bizarrnak tartotta a dolgot. Én meg úgy gondoltam, hogy anya is és Metz is megérdemel még egyszer annyit, hogy felneveljenek egy gyereket. Apa biztos büszke lenne anyára emiatt.
felvetettem a delfinnézés ötletét, és persze Elliot lelkesen fogadta. A ilág legfaszább érzése volt a szörfdeszkán ringatózni a hullámok között, miközben melletted úsztak a delfinek. Egyszer még Chrissie-t is kimentették a vízből, pedig direkt ugrott le a deszkáról, csak az volt a baj, túl mély volt neki a víz.
- Egy séta késő délután nem lenne rossz. Akkor gyönyörűek a fények - mondta Elliot én meg lelkesen bólogattam is, miközben sikerült végre betörni a saját nyalónkba. Vajon anya ezt hányszor fogja velünk még eljátszani? Volt, hog elfelejtette bezárni - nem mintha itt kirabolták volna az embert -, vagy pedig bénán zárta be.
Sikeres bejutásunk után szinte azonnal Aidenhez mentünk, furcsa volt a régi énjének szobájában ácsorogni még most is. Folyton feltúrtam, vicces volt ahogyan a titkait hánytorgattam, vagy éppen kiidegeltem azzal, hogy mindnet direkt összekupiztam neki. Aiden szerencséjére ebből kinőttem. A szobájában is az a megszokott illat fogadott, ami keveredett a ház itt maradt illataival. Elegáns volt, letisztult, teljesen az ellentétem. Chrissie ebben inkább rá hasonlított, de olyan szabad szellemű volt, mint én. Kettőnk között volt a híd, ahogy apa szerette mindig mondani.
- Miért, téged nem érdekelnek a titkai? - kérdezte kacsintgatva Elliot, én meg erre csak elvigyorodtam.
- Dehogy is nem. Aidennek mindig voltak újabb és újabb titkai. Mint amikor nem vallotta be, hogy tetszett neki az Elfújta a szél, az a könyv - tettem hozzá gondolkodva. Szerette a mugli szépirodalmat, ahogy apánk is. Én a fallal nosztalgiáztam, míg hallottam, hogy Elliot a polc alól kihúzott egy dobozt. Ahogy a tekintetemet a falról a ládára fordítottam, Elliot már fel is törte. Aiden gondosan ügyelt a privát térre, meg a titkaira, de akkor még nem volt olyan ügyes a bűbájokból, mint most. Én meg néha fizikai módon is kinyitottam a lezárt ajtókat, ahogy azt most is szoktam tenni vele, ha baja volt.
- Remélem, nem fog utálni ezért - jegyezte meg, én meg csak megvontam a vállam.
- Áh, maximum csak egy pár napig fog duzzogni, ha csak előbb ki nem engeszteled - mormogtam, és belenéztem a fontosnak címkézett ládába, ahol mindenféle fontosnak tűntehő dolog volt. Elliot kiemelte az első tárgyat, ami egy faragott totemszerűség volt. Egy párducnak tűnt.
- Áh, ezt Lisától kaptuk, apa nővérétől. Ő van kint Amerikában a családjával. Egyszer elment egy indián varázslótörzshöz, és totemet faragtatott nekünk. Aiden kapott egy fekete párducot, én egy medvét, Chrissie meg egy őzsutát - idéztem fel magamban a dolgokat. - Apa lovat kapott anya meg egy hattyút. - magyaráztam, és belenyúltam és egy kisebb papírokból álló lefűzött mappát vettem ki.
Gyerekrajzok voltak benne, de nem csak a húgunké, hanem az enyémek is.

◂itt vagyunk▸

2004. április 2.

(https://i.pinimg.com/564x/43/42/20/434220c65f137c86489c0cb2281c20cf.jpg)

◃ b e n j i ▹

A szobának tökéletesen Aiden illata volt. Még úgyis éreztem, hogy az elmúlt egy évben kissé megült a por a bútorokon és nem volt alaposabban kiszellőztetve. Az a kókuszos, kicsit fűszeres aroma azonban nem múlt el. Tökéletesen ő volt, mint a színek és a hangulat a helyiségben. Hirtelen furcsa is volt, hogy nem az ő hangját, hanem Benjaminét hallottam, ahogy válaszolt a megjegyzéseimre.
- Dehogy is nem. Aidennek mindig voltak újabb és újabb titkai. Mint amikor nem vallotta be, hogy tetszett neki az Elfújta a szél, az a könyv - felelte. Közben én a kicsi ládával küzdöttem, ami a könyvespolc legalsó fokán kapott helyett. Nem volt különösebben eldugva, de azért eléggé meglepő volt, hogy "fontos" címkével látta el és még csak le sem lakatolta rendesen. Talán, mikor utoljára itt volt, ezt nézegette.
- Az mi? - kérdeztem csendesen. Nem sok könyvet olvastam, így nem volt különösebben fogalmam arról, mint is lehetett az az Elfújta az orkán vagy szél vagy mi. - El akarom olvasni Aiden kedvenc könyveit valamikor. - Tettem hozzá Bennek.
Sejthette egy ideje, hogy még nem éreztem sokszor úgy, mint Aiden iránt. Meg akartam ismerni a világát, a dolgokat, amiket szeretett. Ezért mentem el neki ázsiai étterembe ebédért, ha meglátogattam vagy ültem be vele kávézni, hallgattam, ahogy zongorázott.
- Áh, maximum csak egy pár napig fog duzzogni, ha csak előbb ki nem engeszteled- mormogta Ben. Aident ismerve persze félperccel azután tudni fogja, hogy belenyúltam a dobozába, hogy megtettem. Talán ide hoppanál, hogy ránk üvöltsön "MITMŰVELTETEK?!" El tudtam róla képzelni. Amikor rendetlenséget csináltam a szobájába, majdnem elsírta magát. Persze próbálta rejtegetni a könnyeit, de nem sikerült. Már akkor is jobban ismertem, mint kellett volna... ahhoz képest, hogy csupán pár hónapot töltöttünk együtt.
- Áh, ezt Lisától kaptuk, apa nővérétől. Ő van kint Amerikában a családjával. Egyszer elment egy indián varázslótörzshöz, és totemet faragtatott nekünk. Aiden kapott egy fekete párducot, én egy medvét, Chrissie meg egy őzsutát - állapította meg Ben, mikor az első cuccot kivettem a dobozból. Valami faragott dolog volt, nem tűnt ősinek, legfeljebb az elkészítési módja. Egy párduc. Nem lepett meg, az volt Aiden jelképe, de talán ilyen régről származott. - Apa lovat kapott anya meg egy hattyút.
Elmosolyodtam. Nekik szép családi történeteik voltak, nem olyasmik, hogy menekülniük kellett valaki elől. Sosem kellett bujkálniuk, sosem kellett attól félniük, hogy valaki az éjszaka betör és lemészárolja őket. Valójában úgy tűnt, hogy a háborúig különösebben izgalomra sem volt okuk.
- Nekem biztosan rókát adtak volna. - Állapítottam meg, aztán megnéztem a Ben kezében tartott lapokat. Mindenféle szörnyű kutyulmányok voltak rajta... tipikus gyerekrajz, amiken azt sem lehet megállapítani, honnan kéne nézni. A lényeg, hogy bólogass és mondd azt, milyen szépséges. Sosem értettem a gyerekneveléshez igazán, de Adánál ez bevált.
- Ezek mik? - pislogtam nagyokat és próbáltam nézni, melyik irányból kéne megállapítanom, hogy pálcikaembert vagy furcsa nyulakat bámulok-e éppen. Nehéz lett volna megmondani, ezért inkább belenyúltam újra a ládába, amiből kivettem egy kisebb dobozt.
- Mondd, hogy ebben nem a tejfogai vannak... - aggodalmaskodtam, majd kipattintottam a kis bársonydobozt.

2004 április 2.
⭃ itt voltunk ⥷
tavasz (https://i.pinimg.com/564x/15/bf/66/15bf66c9072c8c705a20e698104660cb.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/93/a6/9e/93a69e2d28170501665cb3d713e729cc.jpg)

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?
Just looking out on the day
Of another dream

Mintha sose hagytuk volna el ezt a helyet, majdnem örökre. Anyával nem jöttünk ide, azokban az években, amíg csak lebegtünk valahogy az élet peremén. Mintha el akartuk volna felejteni ezt a helyet, az emlékekkel együtt, pedig a feledés nem segítette azt, hogy jobban legyünk. Csak valami furcsa álomszerű évekké válva sodródtunk az életben. Fel sem tűnt, csak most, mennyire furcsán áttetszővé váltunk, míg nem toppant be Aiden. Pedig ő sem tervezett maradni, látszólag, de tudtam, hogy maradni akart. Csak ő maga sem vette észre, mennyire hiányzott neki mindez. Már nem fájtak úgy az emlékek, még ha láttam Chrissie-t, még most is kacagva szaladgálni ebben a házban is. Lobogott a szőke haja, még hallottam a lábainak a topogását is.
A nyár megrekedt ezen a helyen, álmosan szűrődött be Aiden szobájába is a fény, én pedig odaléptem a zsalukhoz, hogy némi port nyelve, egy kicsit kitárjam azokat. A napsugarak pedig mohón törtek utat maguknak, míg Elliot a dobozokkal foglalkozott. Mintha azok is beszívnák a régi emlékeket, és azoknak ottfelejtett árnyait.
Ráncoltam az orromat Aiden fűszeres, kókuszos illatától, ami végigkísérte nem csak az ő, hanem az én életemet is. Néha zavart ugyan, de hiányzott volna, ha nem érzem. Néztem Elliottal a felcímkézett dobozt, talán neki is az jutott eszébe: lehet ezt nézegette, mielőtt felnőttük volna. Kíváncsian dugtam oda a fejemet, miközben beáramlott a nyitott ablakon át a kellemes tavaszi, sós levegő.
- Az mi? - kérdezte, én meg összeráncoltam a szemöldökömet, hogy felidézzem, miket magyarázott a könyvről. Néha csak úgy elmondta mit olvasott, ha hatással volt rá. Nem sokat értettem belőle, nem is nagyon izgatott az egész, de ez is egyike volt a ritka alkalmaknak, amikor normálisan viselkedtünk egymással. Visszagondolva nem sok ilyen volt.
- Egy bazihosszú regény, van vagy ezer oldal, Amerikában játszódik, az akkori mugli háborúról szól, meg egy csaj életéről, aki beleszeret egy pasasba - idéztem fel elgondolkodva. - Aidn elég drámaian adta elő: pedig ezeknek össze kéne jönniük, akkor is, ha meghalt a lányuk! - utánoztam Aiden kamaszos felháborodott, romantikus énjének a hangját, aztán megcsóváltam a fejemet.
- El akarom olvasni Aiden kedvenc könyveit valamikor - jelentette ki nagy merészen Elliot, mire felhorkantam.
- Biztos jó ötlet ez? Az összes könyvet szerette, amit nem dobott be a szobámba. Ott van a Nyomorultak, az Elfújta a szél, az Ulysses, Háború és béke... tök sok nagypapás könyv és olvasmány - vonogattam a vállamat. - De van belőle gyerekverzió is, az rövidebb.
Közben néztük a kis totemeket, és a róka tényleg illett volna Elliothoz.
- Ha lenne patrónosunk, tuti ezek jelennének meg - dünnyögtem, bár kétlem, hogy valaha sikerülne nekünk. Még anya is elvesztette az inkarnálódott patrónusát. - Biztos vagyok benne, hogy Lisa szerezni fog Oliviának is és Rosie-nak... Meg az ikreknek - sóhajtottam és megköszörültem a torkomat.
Aztán néztük a groteszk rajzot, amit Elliot nem nagyon tudott hova tenni. Oké, nem voltam egy nagy művész, de akkor életem fő művének tekintettem. Bár, most már fogalmam sincs, mi a szart akartam ezzel, azt se tudom rajta, hogy mi micsoda.
- Ezek mik? - kérdezte, én meg megvontam a vállamat, és beletúrtam a hajamba.
- Hát fogalmam sincs. Talán dínók, vagy sárkányok. Egy dühös Aiden csak sárkányként - röhögtem fel, miközben Elliot kiemelt egy kis bársonydobozt. Ne tudtam, mi lehetett benne, ssem láttam még, talán a legutolsó nyarunkon tette bele, mielőtt elindultunk.
- Mondd, hogy ebben nem a tejfogai vannak... - mondta Elliot, én meg elhúztam a számat, azért nem akartam a bátyám fogait bámulni, és ő nem volt az a fogat őrizgető típus.
- Ja, azok anyánál vannak, nagyon égő - vontam meg a vállamat és néztem a kis bársonydoboz tartalmát. A dobozban lévő első kis aranyozott színű lapra az volt írva, Aiden csicsás gyerekírásával, hogy Kívánságaim.
- Hmm, milyen érzelgős gyerek volt - emeltem le a lapot, és alatta egy másik lapocska volt, némi galleonnal.
"Olaszországban bedobom ezeket a szökőkútba, és elmondok egy kívánságot." Állt a szövegen és alatta a többi lapon lehettek azok a bizonyos kívánságok is.

◂itt vagyunk▸

2004. április 2.

(https://i.pinimg.com/564x/43/42/20/434220c65f137c86489c0cb2281c20cf.jpg)

◃ b e n j i ▹

A kókuszos, fűszeres illatban egészen otthon éreztem magamat... közel Aidenhez. Ráadásul minden, amit a fontosnak titulált dobozban találtam egy kis darabka volt belőle. Dolgok, amiket szeretett, amikhez kötődött. Nem is értettem, miért vannak ezek ide elrejtve, ahelyett, hogy hazahozta volna. Én még Ben és Chrissie rajzait is kitettem volna a falra, szépen bekeretezve, hogy ne érezze azt, mindezt miattam hagyta maga mögött. Sosem kellett volna Észak-Írországba mennem vele. Önző voltam. Elvettem azt, amiért visszajött az otthonába.
A felismeréstől nyeltem egyet. Próbáltam nem azt mutatni Bennek, hogy mennyire megbántam ezt. Ő nem tehet róla, persze, hiszen nem ismeri, mik történnek közöttünk. Ha Aiden ikertestvére, ha nem, akkor sem kellett mindenről tudnia... a párbeszédeinket nem hallotta és az érzéseinket sem érezhette úgy.
- Egy bazihosszú regény, van vagy ezer oldal, Amerikában játszódik, az akkori mugli háborúról szól, meg egy csaj életéről, aki beleszeret egy pasasba- mesélte el a szeles könyv tartalmát. Romantikus. Pont annyira illet Aidenhez, mint egy rózsaszín, nyuszis kötény. - Aidn elég drámaian adta elő: pedig ezeknek össze kéne jönniük, akkor is, ha meghalt a lányuk! - tette hozzá aztán a bátyja érzéseit. El tudtam képzelni, ahogy szónokol, ha valami nem tetszik neki. A nyugalmát ritkán törte meg bármi is, de akkor annak őszintén hangot tudott adni.
- Biztos jó ötlet ez? Az összes könyvet szerette, amit nem dobott be a szobámba. Ott van a Nyomorultak, az Elfújta a szél, az Ulysses, Háború és béke... tök sok nagypapás könyv és olvasmány. - Talán igaza volt Bennek és túl nagy falat lenne nekem Aiden kedvenc könyveinek átolvasása... de meg akartam tenni érte. Ez a kapcsolat olyan más volt, valami egészen eltérő ahhoz képest, amiket korábban tapasztaltam. - De van belőle gyerekverzió is, az rövidebb.
Sóhajtottam egyet.
- Néha áldozatokat kell hozni másokért. - Feleltem csendesen és újabb kincseket vettem a kezembe a dobozból. Kis faragványok voltak, állatokról.
- Ha lenne patrónosunk, tuti ezek jelennének meg - dünnyögte Aiden. A párducon végig simítottam, ahogy eszembe jutott Aiden, mennyire illene hozzá. Neki lehetne patrónusa, annyira erős volt és már minden téren rengeteget fejlődött. Nekem erre esélyem sem volt. A legtöbb varázslatot azért tanultam meg, mert egy állat voltam... és meg akartam ölni valakit. A pusztítás a véremben volt s ebbe kapaszkodtam meg, ha el akartam sajátítani valamit. - Biztos vagyok benne, hogy Lisa szerezni fog Oliviának is és Rosie-nak... Meg az ikreknek.
- Bizonyosan... - Bólintottam.
Örültem, hogy a gyerektémáról tovább terelődött a szó a torz gyerekrajzokra, amikből jó néhányat rejtett a ládikó.
- Hát fogalmam sincs. Talán dínók, vagy sárkányok. Egy dühös Aiden csak sárkányként. - Erre felnevettem. Aident elég ritkán láttam dühösnek, legfeljebb morcos volt vagy csalódott. De akkor sem emelte meg a hangját igazán. Valójában, amikor bántott, akkor is csak metsző ridegség áradt belőle, én pedig el tudtam volna sírni magam a szavaira. Olyan egyszerűen fogalmazott, mégis olyan mélyen, sértőn.
A bársonydobozka egész más fajta kincseket rejtett. Nem a galleonokra gondoltam persze, hanem azokra, amiket a kis lapok rejtettek. A kívánságai.
- Hmm, milyen érzelgős gyerek volt - dünnyögte Ben, ahogy az egyik lapot nézegethette.
- Végre igazi kincsek. Mármint bocsi, a dühös sárkány Aiden is vagyonokat ér persze... - nevettem rá, aztán a tekintetem visszavándorolt a dobozkára. Kissé remegő kézzel de elemeltem az egyik fecnit. Az elsőn az állt: "Elvinni Chrissie-t a Mikuláshoz." Ezt nem tudtam neki valóra váltani, habár Rosie-t tavaly elvittük... de annak elég rossz vége volt. Nem szívesen játszottam volna újra.
"Egy olyan könyv, ami sosem ér véget." Hümmögtem egyet. Elég irreális volt egy olyan gyerektől, mint Aiden, de mivel az ő gyöngybetűivel volt írva, nem kérdőjeleztem meg a dolgot.
- Hát ez eddig nem túl izgalmas. - Állapítottam meg, majd a következő kis kívánságot néztem meg magamnak. Jó lett volna meglepni valamivel vagy kicsit belelátni az ő kis világába, de ez valahogy nem jött össze. A következőt vettem aztán a kezembe: "Piknik a rozmárokkal."
- Ahh... de édes. - Mosolyodtam el és a mellkasomhoz nyomtam a lapot. Egészen meghatott, milyen aranyos gondolat volt ez. - Ezt szerinted megtarthatom?

2004 április 2.
⭃ itt voltunk ⥷
tavasz (https://i.pinimg.com/564x/15/bf/66/15bf66c9072c8c705a20e698104660cb.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/93/a6/9e/93a69e2d28170501665cb3d713e729cc.jpg)

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?
Just looking out on the day
Of another dream

Nem értettem, hogyan szánta rá magát Elliot, hogy olvasson olyan hosszú és unalmas könyveket, amiket Aiden szeretett. Lehet én csináltam rosszul, Esther is szerette a könyveket, de valahogy olvasni nem volt ugyan olyan érdekes, mint csinálni a dolgokat. A pörgést szerettem, nyugton ülni még a könyvek felett sem tudtam. Sok rossz jegyem volt, de kit érdekelt.
- Néha áldozatokat kell hozni másokért - mondta Ellit, én meg csak hümmögtem egyet elgondolkozva, a kellemesen hűvös szobában, ami tele volt még most is Aiden illatával. Ez a hümmögés olyan volt, mintha a bátyám lett volna.
- Ha nem bírná az agysejted, elviszlek egy körre a seprűmmel - vigyorodtam el. Esther nem engedte még velem Oliviát, pedig olyan jó lett volna vele repkedni. Biztos voltam benne, hogy imádta volna, elvégre az én lányom is volt, hogy ne lett volna benne a vérében? Bár kicsit voltak benne olyan gőgös vonások, mint Aidenben, meg olyan kifinomult hölgy volt, mint Esther. Róla sokan azt hitték, hogy aranyvérű volt, akik nem ismerték a családokat jobban.
Elnézegettük a totemeket, a sosem inkarnálódott patrónusunkkal. Furcsa volt, de már nem fájt annyira, hogy nem tudtam megidézni rendesen. Közben néztük a groteszk rajzom is, a húgom képei sokkal szebbek voltak. Szeretett rajzolni, talán festő lett volna, vagy valami ilyen művészszerűség. Nem lepett meg, anya családjában tele voltak ilyenekkel. A kívánságok bájosak voltak, Aiden olyan oldala volt, amit nem ismertem. Sose mutogatta ki is volt valójában, de tudtam, hogy érzékenyebb volt. Sokkal jobban, mint én.
- Végre igazi kincsek. Mármint bocsi, a dühös sárkány Aiden is vagyonokat ér persze... - nevetett Elliot és én is nevettem vele. Na igan, nem volt egy mestermű, de a bátyám megtartotta. Ez pedig mindennél többet jelentett.
- A bátyám tele van kincsekkel, csak ő ezt sosem látta be. Apa mondta ezt mindig - mondtam csendesen, ahogyan a kívánságait kezdtük el nézni. Nem volt sok extra benne, de aztán a végén Elliot tényleg kincst talált.
- Ahh... de édes. Ezt szerinted megtarthatom? - mondta meghatottan én meg csak elvigyorodtam és bólintottam.
- Ja, tuti elfelejtette, hogy ilyen édes is volt, majd lepd meg vele - kacsintottam rá, majd adoboz mélyéről még előkerült pár fénykép, amit orvvul magának elkobzott.
A kezembe vettem a fotókat, amiken életrekeltünk, a mágia miatt, mintha a múltunk egyes darabjai bele lettek volna zárva a fénykép lapjai közzé. Volt amelyiken anyá ölében ült, és még pelenkás volt, én meg a másik oldalon üvöltöttem, csak úgy, nem sírásból, ő meg komoly arccal bámult hol engem, hol apát a kamera mögött. A másik képen az újszülött Chrissie-ben gyönyörködött. Volt ahol ő is velem állt a konyhában és éppen nézte, ahogy főztem. egy hintaágyon ültünk mind a hátman, közöttünk meg a húgunkkal. Tizenévesek voltunk, és még ő is boldognak látszott. Volt pucés Aiden is, hátulról, a babafenekével, ahogy hasalt. De a legvégén volt egy közös képe apával. Naplemente volt, egymás mellett ültek, nézték a fényeket, amik az arcukon tükröződtek vissza. Ketten voltak, nem vették észre, hogy fotózták őket. Ezért volt olyan őszinte. És a kép elkapta Aiden zavart, de rajongó pillantását apa felé. Tizenhárom éves lehetett.
- Ezt vidd haza neki - mondtam és szipogtam egyet. - a por, itt minden olyan poros - magyaráztam, és elfordultam. - Van kedved főzni velem? - kérdeztem, csak, hogy a témát tereljem, és mindjak valamit. Apa hiányzott, ahogy a húgom is. Sóhajtottam egyet és a beszűrődő napfény felé bámultam, hogy ne sírjak.
- Vagy lemehetünk delfineket nézni - tettem hozzá. Sok mindent monhattam volna arról a képről, de felesleges volt. Elliot szavak nélkül is érthette milyen értékes volt.

◂itt vagyunk▸

2004. április 2.

(https://i.pinimg.com/564x/43/42/20/434220c65f137c86489c0cb2281c20cf.jpg)

◃ b e n j i ▹

Furcsa, hogy milyen gyorsan vált Aiden megint a mindenemmé. Egyszer elhagyott, én próbáltam elfelejteni és még az emlékét is kiirtani magamból, mintha soha nem létezett volna... de amikor visszajött, az olyan volt, mint amikor egy vulkán kitör. Hirtelen megszűnt a feszültség, az övé lettem és ő az enyém. Ráadásul annyiszor, ahányszor csak akarta. Az úgy rendben volt. Az úgy a helyén volt. Talán ezért is éreztem úgy, hogy a kedvenc könyveinek az elolvasása kellemes áldozat. Natnál nem éreztem így, persze ő volt olyan ostoba, hogy még erőltette is a dolgot.
- Ha nem bírná az agysejted, elviszlek egy körre a seprűmmel - mondta végül Benji.
- Helyes... az a sok szó... - bólogattam vigyorogva. - Azt hiszem, szükségem is lesz rá. - Tettem hozzá és még ki is húztam magam nagy büszkén, amiért ilyen áldozatot hozok Aidenért... na és cserébe még repkedhetek is. Mi ez, ha nem a legjobb üzlet a világon? Persze már nem bírtam olyan jól, mint régen. Az igazat megvallva szinte állandóan rosszul voltam a magasban. Talán attól rettegtem a legjobban azon kívül, hogy Aiden valamikor úgy dönt, mégsem akar velem lenni... vagy éppen magamat veszítem el ebben a hatalmas szerelemben.
Mégis, Aiden cuccaiban elmerülve nem is attól féltem, hogy magamat veszítem el, hanem hogy egy élet is kevés arra, hogy megismerjem őt. Annyi titka volt, annyi fájdalma. Azt akartam, hogy meséljen róla, hogy elmerülhessek az emlékeibe. Az ő emlékei az enyémekké kellett, hogy váljanak. Beléjük akartam kapaszkodni, mintha jogom lett volna hozzá.
- A bátyám tele van kincsekkel, csak ő ezt sosem látta be. Apa mondta ezt mindig - jegyezte meg csendesen, ahogy Aiden kicsi kívánságainak lapjait néztük. "Piknik a rozmárokkal." Édesebbet el sem tudtam volna képzelni s annyira valóra váltható volt, hogy már el is képzeltem, ahogy a pihenő, termetes állatok mellett kinyitunk egy üveg bort és megmutatom neki ezt a kis fecnit. A szívemre szorítottam, aztán bedugtam a zsebembe.
- Ja, tuti elfelejtette, hogy ilyen édes is volt, majd lepd meg vele.
- Ugyanmár. Most is édes. Csak neked mutatja mindig a kemény bátyót. - Nevettem rá, aztán tovább kutakodtam a ládikóban. Persze lassan kezdett kiürülni és már csak néhány fotó lapult benne. Azokat hagytam, hogy Ben vegye ki. Így felálltam, hogy megnézhessem vele együtt őket. Édesek voltak, egytől egyig. Rólam nem készült ennyi, amikor kicsi voltam. Talán két-három fotó volt, amin apró kisfiú voltam. Anyám mindig titkolt és rejtegetett, neki én voltam a legféltettebb titka, nem egy ládányi rajz és játékok.
Chrissie is édes kislány volt. Egy kicsit sajnáltam, hogy a mosolyát csak képekről ismerhettem meg... ahogy Rudolf kedves pillantását is. Róluk is inkább csak Erica mesélt, Aiden nem nyílt meg túl könnyen ezekről a dolgokról. Az az utolsó kép, ahol az apjával volt, mégis mindent elárult. Tisztelte őt, rajongással szerette. Megértettem azt a pillantást. Én is így néztem Deanre... csak ő sosem vette észre.
- Ezt vidd haza neki - szólalt meg Ben. Elszakítottam a pillantást a kiskamasz Aiden göndör tincsieről és a szemébe néztem. Úgy vettem át a képet, hogy láttam a könnyek megültek a szemébe. - a por, itt minden olyan poros- szipogott a férfias páncélja alatt. Elmosolyodtam kicsit és megsimogattam a kezét, mielőtt zsebre dugtam volna a képet.
- Van kedved főzni velem?- terelte el a témát. Nem akadályoztam meg benne. Ő nem olyan volt, mint én... ha jöttek az érzelmek, képtelenség lett volna visszafogni. - Vagy lemehetünk delfineket nézni. - Ezen a ponton nem bírtam tovább. Odaléptem és átöleltem Bent. Az ujjaimmal kicsit végig simítottam a tarkóján, hogy érezze, nincs egyedül.
- A családotok emléke az, ami azzá tesz titeket, akik vagytok. - Suttogtam a fülébe és még egyszer megsimogattam, aztán elhúzódtam. Láthatta, hogy az én szemeim is könnyesek voltak. - Most pedig, ideje, hogy az új család formáljon titeket. Az otthonotok és ez a nyaraló megint megtelik élettel. - Fogtam a kezeim közé az arcát bíztatásként. A legjobb kisöccs volt Aidennek, nekem pedig a legjobb sógor.
- Főzzünk egyet, aztán menjünk le a partra piknikezni. A delfinekhez. - Bólintottam és hátrébb léptem tőle. Bezártam a titkokkal együtt Aiden kis ládáját és visszatettem a helyére. Csak ezután karoltam bele Benbe, hogy lehúzzam a konyhába.

2004 április 2.
⭃ itt voltunk ⥷
tavasz (https://i.pinimg.com/564x/15/bf/66/15bf66c9072c8c705a20e698104660cb.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/93/a6/9e/93a69e2d28170501665cb3d713e729cc.jpg)

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?
Just looking out on the day
Of another dream

Még mindig megcsóváltam hihetetlenkedve a fejemet ahogy Elliot kijelentette, olvasni akarja Aiden unalmas könyveit. Ha mondjuk elhalnának az agysejtjei, akkor mondjuk tudok vele repülni egy kört a környéken, vagy elvihetem egy kellemes kis körútra is. Végül is szeretett repülni, meg szerette a kviddicset is, Olivia után persze ő volt a legnagyobb rajongóm.
- Ugyanmár. Most is édes. Csak neked mutatja mindig a kemény bátyót - nevetett fel Eliot, és ebben igaza volt. Talán éreztem, mikor enyhült meg, vagy volt meghatott esetleg kedvesebb, mint amilyen szokott lenni, de ő ezt látta is rajta. Nekem nem sok mindent mutaott meg magából, de ennek ellenére is ismertem, hiszen mellettem volt a születésem pillanatában is.
- Aiden édes - nevettem fel én is, és megcsóváltam a fejemet. - Maximum amikor alszik, és nem keltik fel "hajnalban" a délig tartó szendergéséből - tettem hozzá még vigyorogva.
A kincsek között turkálva előtörtek az emlékek, a kellemesen hűs, napsütötte szobában, még láttam is magunkat egy családként ahogyan beköltözünk megint ide egy nyárra. Az a nyár sosem jött el számunkra, de mostanában ismét elkezdtünk ide visszajárni. Egy nap újra meg fogja tölteni a helyet a gyerekzaj, és a hal, meg az olívabogyók illata. jó lett volna, ha a gyerekeink is itt nőnek fel, együtt, mert az sokat jelentett, nekem is, hogy néha itt voltunk az unokatestvéreinkkel.
A képektől persze meghatódtam, és ez Elliotnak is feltűnhetett, hiába fordultam el, és nyomtam a kezébe a fotót. Nem szerettem volna, ha meghatottnak lát, így is mindenki tudta, hogy én érzelmesebb és heves indulatúbb voltam mindenkinél a családban, hát még ha látott volna sírni! Hol lett volna az férfias meg apás dolog? Így is biztos bőgni fogok, ha Estherből kikerülnek az ikrek is, mondjuk Aiden meg is fenyegetett, hogy legközelebb gumit köt oda rám, ha nem vigyázok. Erre megborzongtam. Persze ettől még fájt, fájt az apám hiánya, a húgomé is, sajnáltam anyát, sajnáltam a bátyámat is, hogy már nélkülük kellett élnünk. És mégis folytattuk ott, ahol abbamaradt, mégis egy kicsit még most is fájt. Ekkor lépett oda hozzám Elliot, és megölelt, én pedig belebújtam az ölelésébe, és lecsukott szemmel hüppögtem egyet, miközben megsimította a tarkómat nyugtatás képen.
- A családotok emléke az, ami azzá tesz titeket, akik vagytok - mondta és elhúzódott miközben észrevettem az ő szemében is a könnyeket. Remek, még meg is ríkattam, nagyszerű, Aiden ki fog nyírni. Kihúztam magam és bólogattam.
- Most pedig, ideje, hogy az új család formáljon titeket. Az otthonotok és ez a nyaraló megint megtelik élettel - mondta ahogyan a kezei közzé fogta az arcomat, én meg megint csak bólogatni tudtam egyelőre.
- Igazad van - sóhajtottam egy kicsit még reszketegen, majd kihúztam magam, és beletúrtam a göndör tincseimbe, amik nekem sosem voltak olyan kínosan belőve, mint Aidennek. Iagzából én folyton kócosan és ziláltan néztem ki, a ruháim se voltak kifejezetten rendezettek, anya meg ettől folyton csak frászt kapott.
Megvártam, hogy Elliot elpakolja Aiden titkait, aztán leballagtunk egymásba karolva a konyhába. A konyha volt a ház lelke, mondta mindig apa, és valahogy ő mindig összehozta vele a családot. Bájos konyha volt, nem olyan hatalmas mint a házunkban. Kék és fehér volt idebent is a bútor, és minden tárgy olyan rohadtul görögös volt és mediterrán benne. Anya és apa így vette meg, ahogy az előző tulajdonosok hagyták, és nagyjából semmihez sem nyúltak. A nyári melegben ezek a hideg, fehér falak olyan jól tudtak esni, ahogy belépünk a kinti forróságból.
- Csináljunk egy kis gyrost! - lelkesedtem fel. - Mindent hoztam hozzá - tettem még hozzá nagy büszkén és kipakoltam a hűtőládából a húst, minden hozzávalóval együttm majd a zöldségekre néztem, míg én elővettem a húst egy vágódeszkára, és a kezembe vettem egy nagy húsvágó kést.
- Megmosod és felvágod a zöldségeket? - kérdeztem.

◂itt vagyunk▸

2004. április 2.

(https://i.pinimg.com/564x/43/42/20/434220c65f137c86489c0cb2281c20cf.jpg)

◃ b e n j i ▹

- Aiden édes - nevetett fel kissé harsányan Ben. Nem akart komolyan venni, pedig én ismertem a bátyját, láttam a mindennapokban... ott voltam, mikor bújni akart, ölelgetni vagy éppen ivott. Minden alkalommal megmutatta, hogy igenis tud cuki lenni, ez pedig szívetmelengető volt ismerni a férjeként. - Maximum amikor alszik, és nem keltik fel "hajnalban" a délig tartó szendergéséből.
- Mostanában nem is alszik olyan sokat. - Mosolyodtam el.
A kedves témákat persze gyorsan felváltotta a keserű emlékek képe. Csak pár éve veszítették el a család jó részét, még túlzottan is friss volt a seb. Legszívesebben Benji fülébe súgtam volna ölelés közben, hogy ne szomorkodj, meríts belőle erőt, hiszen ezt is túlélted, de tudtam, ebben a helyzetben mindez aligha tűnne kedves buzdításnak. A fájdalom tompul majd idővel és talán nem keserű ízzel tölti majd meg a szájukat, hanem szép emlékek bukkannak elő.
Amúgy sem kéne bölcselkedned, O'Mara... éppen neked. Igaza volt a hangnak. Az én anyám is a háború alatt halt meg, ám évekig nem láttam előtte. Az elvesztése okozta seb és a kétségek tudata, amiket miattam kellett átélnie, fájdalmasabbá tették az egészet. Erről nem sokat beszéltem. Az én életem maga volt a katasztrófa. Talán ezért is sírtam el magam, ahogy szorongattam ezt az izmos fiút... mert értettem és éreztem a fájdalmát, de azt kívántam, neki bár ne kéne éreznie, ahogy Aidennek és Ericának sem.
- Igazad van - sóhajtott fel aztán, amint hátrébb húzódott tőlem. Ahogy beletúrt a hajába, hasonlított Aidenre. Az a mozdulat teljesen ugyanolyan volt, hiába tért el annyiban az ízlésük, a világképük. Igazából mindig is egyek voltak.
Meg akartam óvni a fájdalomtól. Talán ezért is pakoltam össze olyan marha gyorsan a cuccokat. Amiket nem vittem magammal, azokat visszadobáltam a ládikóba, majd óvatosan lehajtottam a fedelét. Még vissza is pattintottam a kis kapcsokat, mintha soha nem nyúlt volna hozzá senki... de Aiden persze meg fogja tudni és majd alaposan számonkér érte.
- Csináljunk egy kis gyrost! - javasolta Ben. Tényleg jobb volt témát váltani, valamit csinálni, ami nem a sírás és a porral teli levegő belélegzése. Ezért is követtem a konyhába, ami legalább annyira bájos és nyárias, mint minden a Tökéletes kékségben. Imádtam, hogy itt is hallottam a tenger lágy hullámainak hangját. Beleborzongtam a szépségébe, azt pedig kifejezettem élveztem, hogy ilyen enyhe időben élvezhetem ennek a történelmi helynek a hangulatát. Alig vártam, hogy kimenjünk a partra. - Mindent hoztam hozzá - tette hozzá.
- Mi az a gyros? - kérdeztem elmélázva, ahogy kibámultam az ablakon át a vízre. Tökéletesen látszott innen a kék tetejű házak felett elnézve a távolba. Tényleg nagyon mediterrán volt, de valahogy olyan tisztán.
- Megmosod és felvágod a zöldségeket? - kérdezte Ben. Fogalmam sem volt persze, milyen zöldségek kellenek, de amúgy minden kipakolt a hűtőládából a hússal együtt. Volt ott hagyma, paradicsom, olivabogyó, meg pár dolog, amiről fogalmam sem volt, hogy mi. Ja! Az a hosszú bizony egy uborka volt.
- A hagymát is nekem kell? - dünnyögtem és közben kikészítettem mindent egy sorban a konyhapultra. Akármit is válaszolt, szépen a mosogatóhoz vittem őket. Először a paradicsomot és kicsit ügyetlenül, de mosni kezdtem őket. Féltem, hogy leejtem és összenyomódik. - Jaj. Ez veszélyes.
Kicsúszott a kezemből és beesett a mosogatóba.
- Vááá! - visítottam és a kissé megütődött paradicsommal visszamentem Benji mellé. - Most mi lesz?! - mutattam meg neki a sérült zöldséget.

2004 április 2.
⭃ itt voltunk ⥷
tavasz (https://i.pinimg.com/564x/15/bf/66/15bf66c9072c8c705a20e698104660cb.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/93/a6/9e/93a69e2d28170501665cb3d713e729cc.jpg)

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?
Just looking out on the day
Of another dream

A Kékség hangulata tökéletes volt. Illett rá a név, olyan volt, mintha a húgom választotta volna. De ez régóta rajta volt a házon, és az egészet olyan bájossá tette. Jó volt végre itt lenni Elliottal, hogy az emlékek mellett történt valami új is itt. Nem kerültük már el szerencsére ezt a helyet, mégsem látszódott, mintha anya bármihez is hozzányúlt volna. Minden a régi életünk emlékét őrizte szinte, és tudtam, hogy neki nehéz lenne csak úgy elpakolni a húgom dolgait a szobából, vagy megváltoztatni itt bármit is. De néha az a változás lehetett végül is jó dolog, például most éppen csak úgy feltúrtuk a bátyám dolagit a szobájában. Biztos voltam benne, hogy ha haza érünk, karba tett kezekkel fog majd minket fogadni, kimérten végig fog minket mérni, majd hümmög egyet, olyan sokatmondóan, mintha egyenesen itt lett volna mögöttünk.
A komor témák helyett jobb volt főzni, közösen. Azt mindig is szerettem, főleg apával. A végén nem is kellett nagyon kommunikálunk, mindig tudtuk mit kell csinálni vagy a másiknak segíteni. Mostanában ez Estherrel is így volt. Imádtam vele a közös főzéseket, vagy a sütéseket, miközben Olivia ott visongatott a háttérben, vagy éppen csak nézett minket. Esthert jó volt olyankor csodálni, amit amúgy sosem mulasztottam el, ha vele voltam. Reméltem el fogok tudni vele is jönni ide hamarosan, és most mi sózzuk majd rá a kölyköket Aidenékre, meg anyáékra. Nekünk is kijárt volna egy kis szórakozás, mert fiatalok voltunk, és nem akartam, hogy Esther kiábránduljon belőlem, vagy kiégesse a lassan három gyerekünk.
A konyhában mindent előszedtem, miközben elfelejtettem, hogy Elliotnak lehet nem lesznek a dolgok olyan egyértelműek.
- Mi az a gyros? - kérdezte Elliot, miközben megnézte magának a kipakolt kajákat.
- Egy húsétel, amit itt forgó nyárson sütnek, de nekem jó lesz a serpenyő is. Csirke, disznó vagy marha húsból csinálják sok zöldséggel és sültkrumplival is szokták enni - magyaráztam, és közben elkészítettem a húst, meg megcsináltam hozzá a fűszerezést is, és a pácot. Apa nem szeretett mágiát használni a főzésnél, úgyhogy én se csináltam semmit mágiával. Aiden ebben igen csak elkényeztetett volt, mint anya. Szerintem a főzésnél ha az ember beletette a lelkét, akkor nem volt szüksége a mágiára.
- A hagymát megcsinálom én, ha nem bírod a könnyeket - válaszoltam a kérdésre vigyorogva, bár ahogy elkezdte a zöldségeket megfogni, kicsit aggódtam, hogy jó ötlet volt-e, de igazából nem voltam az az aggodalmaskodó típus. Amíg Elliot a zöldségekkel volt elfoglalva, a hússal lassan elkészültem, majd arra rezzentem össze, amikor az a bizonyos jaj felhangzott.
Reméltem nem vágta le a kezét, vagy valami. De mondjuk annak nem lett volna olyan puffanó hangja, bár ki tudja. Odanéztem, és követve a tekintetét, láttam a megnyomódott paradicsomot a mosogatóban. Úgy nézett ki, mint Gosdwell összevert feje, amikor egymásnak estünk még a hetedévünk végén.
- Vááá! Most mi lesz?! - kérdezte kiakadva Elliot, mire megvontam a vállamat. Ennyitől nem hal meg a paradicsom, majd kivettem a mosogatóból, és a vágódeszkáre tettem.
- Semmi, megesszük, ahogy a többieket - válaszoltam vigyorogva, majd ha elkezdte a zöldségeket felvágni, akkor besegítettem neki, hogy ne érezze teljesen bénának magát. - A főzés is olyan mint egy játék, egy veszélyes játék, veszélyes tárgyakkal, amiből fasza dolgokat lehet létrehhozni - mondtam neki közben, és magamhoz vettem a megmosott hagymákat, vágtam hozzá egy drámai grimaszt is, mielőtt elkezdtem megpucolni.
- És amiért áldozatokat kell hozni - tettem hozzá, már csak a drámai zene hiányzott, belevágtam a hagymába, és éreztem a szememben a könnyeket, hogy alig lássam Elliot hogy szeleteli a többi zöldséget.

◂itt vagyunk▸

2004. április 2.

(https://i.pinimg.com/564x/43/42/20/434220c65f137c86489c0cb2281c20cf.jpg)

◃ b e n j i ▹

A konyhában nem mozogtam komfortosan ugyan, de azt éreztem, hogy még ide is ezer emlék köti Benjit. Ezért sem akartam elrontani a pillanatot és inkább csak csendesen beszélgettem vele. Mi az a gyros? Biztos már hallottam, de azok közé az ételek közé tartozhat, amiket nem ettem meg. Valójában régen semmit sem akartam megenni, mert nem Aiden adta. Ő kedves volt, beszélgetett velem evés közben, nem úgy, mint Nat Forest. Ő csak az orrom alá dörgölte, hogy muszáj megennem.
– Egy húsétel, amit itt forgó nyárson sütnek, de nekem jó lesz a serpenyő is. Csirke, disznó vagy marha húsból csinálják sok zöldséggel és sültkrumplival is szokták enni – mesélte el tömören Ben. Áh! Valami hasonlót láttam már Londonban is, de mindig akkora volt a tömeg, hogy legfeljebb megszimatolni tudtam távolról a fűszeres hús illatát.
– És milyen húsból lesz? – pislogtam a húsra, amit Ben hozott. Talán sejthette, hogy azzal még inkább hadilábon állok, mint a zöldségekkel. A felsoroltakból lényegében csak a sültkrumplit szerettem annyira, hogy magamtól is képes legyek megenni.
– A hagymát megcsinálom én, ha nem bírod a könnyeket – vigyorgott rám Ben. Mondjuk eleve elég nagy bátorságra vallott, hogy bármilyen ételt rám mert bízni. Nem voltam az a nagy konyhatündér, leszámítva persze pár, már eléggé betanult alapételt. A krumpliból például már majdnem mindent el tudtam készíteni és erre büszke voltam. Talán azért is szerettem meg annyira a többi zöldséghez képest.
A paradicsomok megmosása is komoly gondot jelentett. Az egyiket beejtettem a mosogatóba és alaposan összenyomódtak. Valamiért – talán megszokásból – azt vártam, hogy Ben majd elkezd velem veszekedni, hogy miért nem vagyok elég figyelmes, miért viselkedek gyerekként… miért nem vagyok képes csak öt percig felnőtt lenni. De nem. Nyugodt volt, a vigyor továbbra is ott ült az arcán.
– Semmi, megesszük, ahogy a többieket – felelte. Egy nagyot sóhajtottam, mintha megkönnyebbülnék tényleg, aztán fogtam a zöldségeket és megindultam velük a pult felé, hogy elkezdjem felvágni őket. Jól esett, hogy Benji nem hagyott magamra, hanem segédkezett. – A főzés is olyan mint egy játék, egy veszélyes játék, veszélyes tárgyakkal, amiből fasza dolgokat lehet létrehhozni – magyarázott. Sosem gondoltam a konyhára így. Inkább egy katasztrófaövezetre, amiben én vagyok a tornádó, sőt egy cunami. A végeredmény mindig mocskos és rendetlen volt és az íze is kelleően szörnyű volt.
– És amiért áldozatokat kell hozni – vágott bele a hagymába. Persze nem csak az ő szemét, az enyémet is azonnal könnyesre csípte az aroma.
– Szóval azt mondod, ez is csak olyan, mint egy varázstárgy, ha el akarod lopni? – köszörültem meg a torkomat. Nem kellett volna nyilván elszólnom magam, hiszen Aiden olyan gondosan óvta a családját a mi világunktól. Talán Rosie sem tudhatja meg soha, hogy mit csinálunk mi ketten. Addig volt jó. – Khöm. Szóval most mi lesz ebből a sok zöldségből? – kérdeztem, ahogy ormótlan alakúra szeleteltem a paradicsomokat. Persze eddigre alig láttam a könnyeimtől, így sikerült az ujjamba is alaposan belevágni.
– MERLIN SEGGE! De éles ez a kés! – kiáltottam fel a szokásos harsányságommal.

2004 április 2.
⭃ itt voltunk ⥷
tavasz (https://i.pinimg.com/564x/15/bf/66/15bf66c9072c8c705a20e698104660cb.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/93/a6/9e/93a69e2d28170501665cb3d713e729cc.jpg)

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?
Just looking out on the day
Of another dream

Azért nem adtam fel, hogy egy kicsit ne tanítsam meg Elliotot főzni, legalább ebben egészen türelmes voltam, ha olyan sk minden másban nem is. Aiden mellett Elliot is sokat változott, láttam rajta, hogy igyekezett kaját tenni neki az asztalra, legyen az akármilyen állapotban is. Aiden meg meg is ette, volt az akármilyen állapotban is. Hát lehetett volna ennél romantikusabb a bátyám? Aligha.
Szóval örültem, hogy elszerencsétlenkedett mellettem, még akkor is, ha a paradicsomok is elhullottak a keze alatt, legalább elvoltunk, amúgy is kevesebbet találkoztam velük, mert messzebbre mentek. De azt hiszem már megszoktam, lassan, hogy a dolgok furcsán változtak, rohamosan és néha nem úgy, ahogyan szerettem volna. Még csak nem is terveztem gyereket.. gyerekeket! Merlinre!
– És milyen húsból lesz? – kérdezte Elliot, ahogyan a gyrosról magyaráztam neki, én meg ráböktem a késsel a nyers húsdarabokra, amiket nagyjából felvágtam.
- Ez most csirke lesz - mondtam, miközben igyekeztem segíteni Elliotnak is, valahogy minden olyan furcsán veszélyesen állt a kezében, mintha pillanatokon belül elszabadulna itt a pokol, vagy nem tudom mi. Bár legalább akkor történik valami izgalmas is. Aztán eljutottunk a paradicsomok megmentése után a hagymákhoz is, amik persze azonnal csípni kezdték az én szememet, meg szerintem az Elliotét is, de lehet, hogy még Aiden is megérezte, hogy hagymával dolgoztam. Kellemetlen volt, marta a szememet, de csak nem adtam fel, és könyörtelenül felaprítottam a hagymákat.
– Szóval azt mondod, ez is csak olyan, mint egy varázstárgy, ha el akarod lopni? - kérdezett vissza Elliot, mire egy pillanatra megállt a kezemben a kés, és rápislogtam a sógoromra. Nem nézett ki úgy, mint aki olyan sokat lopott. Mármint csak nem? Fogalmam sem volt, mit csinált Aiden, meg mit csinált Elliot, de igazából nem is nagyon érdekelt.
- Lopni? - kérdeztem, mintha nem csak megvakultam volna a hagymától, hanem süket is lettem volna. Zavartan pislogtam rá, és furcsán éreztem magam. Nem hittem volna, hogy pont Aiden meg Elliot lopkodna, de persze nem is mondta ki konkrétan. - Miért loptál varázstárgyat már? - kérdeztem, miközben kicsit hallatszott a hangomon, hogy nem is gondoltam olyan komolyan. Csak nem gondolta Elliot sem olyan komolyan.
– Khöm. Szóval most mi lesz ebből a sok zöldségből? - Kérdezte, én meg nyitottam volna ki a szám, hogy megmagyarázzam, elég menőn fel lehet tekerni a zöldségeket és a húst tortillával, vagy csak be lehet gyűrni sültkrumplival, de akkor elliot elordította magát, én meg ijedtemben eldobtam a két a kezemből, ami beleállt a felettünk lévő konyhaszekrénybe.
- MERLIN SZŐRÖS GOLYÓJÁRA! - kiáltottam én is, túl hirtelen ért az üvöltés, és már azt vártam, hogy Elliotnak nincs karja, amikor rápillantottam, de csak az ujja vérzett. Bocs, Elliot, de most megkönnyebbültem. Aiden így is biztos ki fog osztani, hogy hogy engedtem én a konyha közelébe meg mit tudom én.
- Mi történt? - kérdeztem, de aztán láttam, Elliot ujját mélyen megvágta a kés, és lassan az összes paradicsom véres lett, én meg jártas férfiember lévén, mert velem folyton történt valami, na meg a kviddics sem volt kellemes és veszélytelen.
A farzsebemből előhalásztam a pálcámat, minimális szinten tudtam sebet gyógyítani, és odébb húztam a pulttól, pont akkor, amikor a kés elengedte magát, és az orrunk előtt állt most bele a pultba.
- Merlinre - dünnyögtem, majd még biztosabb távolságra húztam a konyhától. Már attól féltem hirtelen valami random dolog is felrobban és itt halunk meg. Jó, nem vagyok egy beszari alak, de mégse akartam még meghalni.
- Meggyógyítalak - mormogtam, és próbáltam egy néma öltőbűbájt alkalmazni Elliot ujján, bár nem voltam olyan ügyes, hogy a hegét is eltüntessem. De azért nem tudtam nem elröhögni magam, mert kurvára abszurd volt ez az egész.

◂itt vagyunk▸

2004. április 2.

(https://i.pinimg.com/564x/43/42/20/434220c65f137c86489c0cb2281c20cf.jpg)

◃ b e n j i ▹

- Lopni?- kérdezett vissza Ben, mert persze hülyeséget magyaráztam. Figyeltem, ahogy kikönnyezett szemmel pislog rám, én meg félig zokogva a hagymától viszonoztam a pillantást. - Miért loptál varázstárgyat már?
Megköszörültem a torkomat, majd felnevettem.
- Én? Soha! Csak egy egyszerű vidéki patikus vagyok... életemben nem loptam. Szentebb életét élek, mint Jézus... akárki is volt az, de a muglik nagyon bírják. - Magyaráztam és nevetve megráztam a fejem. Ja persze, pofázz csak te hülye! Azt kellett volna még, hogy Ben rájöjjön milyen idióta szereti a bátyját. Egy tolvaj, egy csöves... egy akárki! Így is többet tudott rólam, mint kellett volna. Példuál azt, hogy totál életképtelen vagyok és, hogy egy Rowle az apám, akinek az egész családja meg akar ölni.
Jobb is volt a zöldségek felé terelni a témát. Az legalább izgalmas volt mindkettőnknek. Végül is meg akarja velem etetni... remélem felkészült rá, hogy ő nyomja egyesével a számba a falatokat. Ezer éve nem ettem egyedül. Szerintem már nem is vagyok rá igazán képes. Talán elfelejtettem, hogyan kell fogni a kanalat meg villát. A késsel jól bántam, ha szúrni kellett... na meg amikor magam kell vagdosni.
Felkiáltottam ugyan, de nem a fájdalomtól, inkább csak a meglepettségtől, mire Ben eldobta a kést. Azt hittem az is belém áll, de megmaradt a konyhaszekrényben a szerencsés lendületnek köszönhetően.
- MERLIN SZŐRÖS GOLYÓJÁRA!- kiabálta. Erre csak még jobban összerezzentem.
- Azért ennyire nem komoly... - dünnyögtem és a véres ujjamra pillantottam.
- Mi történt? - Kérdezte, de aztán közelebb jöhetett, mert nem beszélt tovább, bizonyára észre vette a vágást. Én csak bámultam a vért. Igazából volt elég varázstudásom ahhoz, hogy akár be is gyógyíthattam volna, de magamon nem szerettem mágiát használni. Azt sem szerettem, ha medimágusok sündörögnek körülöttem.
- Merlinre - mondta és megfogott, aztán odébb húzott a pulttól. - Meggyógyítalak.
Nem sok választásom volt, már rám is bökött a pálcájával, de éppen csak beforrasztani tudta a sebet. A vér ott maradt a bőrömön, a ruhám ujján. Nem baj, én sem lettem volna ügyesebb pánikhelyzetben, bár semennyire sem voltam zaklatott a történtektől. Ez csak egy kis karcolás volt.
- Ugyan, Ben. Ennél komolyabb vágásaim is vannak. - Nevettem el magam, majd elfordultam, mielőtt megint túl sokat pofázok. Visszaléptem a mosdóhoz, hogy a víz alá tartsam a kézfejemet és kicsit lecsutakoljam magamat. - Lulu csak egy unikornisos tapaszt tett volna rá és főzünk tovább.
Egy konyharuhában töröltem meg a kezemet, aztán elmosolyodva visszaléptem mellé. Biztosan a bátyja miatt pánikolt be, de ennyit még a gyűrűn keresztül sem érez meg Aiden. Az nem erre van kitalálva... legalábbis azt hiszem. Csak a komolyabb sérüléseit éreztem meg, olyat, hogy beverte a térdét, soha. Arra ott volt neki Ben.
- Majd nem mondom meg Aidennek, hogy miattad volt - kacsintottam rá, hogy kicsit szívjam a vérét is.

2004 április 2.
⭃ itt voltunk ⥷
tavasz (https://i.pinimg.com/564x/15/bf/66/15bf66c9072c8c705a20e698104660cb.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/93/a6/9e/93a69e2d28170501665cb3d713e729cc.jpg)

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?
Just looking out on the day
Of another dream

nem tűnt ELliot olyan varázstzárgy lopó embernek, valahogy mégis rá kellett kérdeznem. Jó, én sem loptam még sohasem, bár Aiden elől mindig lenyúltam a Roxfortban az édeségeit, persze tudtam, hogy hagyta, mintha anélkül nem lettem volna rá képes. Én sose tudtam volna csak úgy zsebre vágni valamit. Egyszer egy teli galleonos erszényt fogtam ki pecázás közben apával, és bevittük a Minisztáriumba, mert el se akartam tenni. Kaptam a nemes cselekedetért egy valag nyaláspálcát, és nagyon büszke voltam magamra. Szóval ezért volt furcsa, hogy ilyeneket mondott Elliot. Persze, tudtam, hogy Aiden... ő más volt. De hogy mit csináltak azt még egyikük se mondta el. Olyan titokzatosak, mint Mitch bácsikám.
- Én? Soha! Csak egy egyszerű vidéki patikus vagyok... életemben nem loptam. Szentebb életét élek, mint Jézus... akárki is volt az, de a muglik nagyon bírják. - mondta, én meg összevont szemöldökkel néztem rá.
- Jézus? Ő nem valami rocker pasas? - kérdeztem vissza. Azok népszerűek, és szeretik őket a muglik. Apa hallgatott is egy együttest, aminek Nazareth volt a neve, lehet abban énekelt. Az olyan Jézusosan hangzik. De kívánics lettem volna mit dolgoztak, ezek ketten. Bár lehet hogy nem tudtam volna hova tenni, ha mondjuk titokban hullaeltakarítók vagy ilyesmi, csak a szeretteim voltak.
- Ti amúgy mit is csináltok mostanában Aidennel? - kérdeztem, csak úgy csevegés szinten, meg mert nem hagyott ez az egész nyugodni. Anya mondta, hogy van egy boltjuk, de ennyi. Lehet valami szex shop, még illene is ELliothoz. Erre majdhogynem fel is röhögtem, amikor minden hirtelen véres lett, és eskü ELliot majdnem elvesztette az ujját is.
Ha elveszti au uját, engem eskü, hogy ki fog csinálni a bátyám. Úgy engedte el velem, hogy egy karcolás se essen rajta, és a pálcáját végig is húzta a nyaka előtt, hogy rohadtul vegyem komolyan. Hát azt amúgy se sikerült sosem, de most meg már karcolása is lett.
- Azért ennyire nem komoly... - magyarázta Elliot, mire én megnéztem magamnak, és vittem is gyógyítani. Igazából rosszul voltam azt hiszem a vértől, de nem akartam lehányni a sógoromat. Eleve a saját bőrömön sem bírtam elviselni a sérüléseket, akármennyire is keménykedtem, alacsony volt a fájdalom küszöböm. Néha egy-egy találat enyhén sokk közeli állapotot tudott előhozni belőlem, Esther meg sose bírta ezt nézni a Roxfortban sem, hogy ennyire nem bírom. Amúgy sem szerette annyira a kvbiddicset, azt meg pláne utálta, hogy ha megsérültem rajta, és látványosan szarul voltam tőle. Nem voltam olyan nagy ász az érezlmek leplezésében, mint a bátyám. És mégis, ezek a sérülések sokkal kevesebbek ahhoz képest, amit a Carrow testvérektől kaptam. Vagy a saját bátyámtól, aki megkínzott csak azért mert azt várták tőle. Kétszer. Nem hagytam, hogy ezek az emlékek most elöntsenek. Elég volt a néha-néha visszatérő fájdalom, vagy a nekem ütődő gurkók, esetlen könyökök és egyéb végtagok.
Tényleg mindjárt rosszul leszek, hogy szétnyílt ez a seb. Remélem Olivia sose sérül meg, mert akkor aztán tuti biztosan el fogok ájulni.
- Ugyan, Ben. Ennél komolyabb vágásaim is vannak. - magyarázta röhögve Elliot, de aztán csak összeforrasztottam sután a sebet.
- De ez nem jó, hát vigyáznom kellene a legkedvencebb sógoromra - sóhajtottam fel. - Tényleg Lolával átjöhetnétek hozzánk majd a nyáron, megígértem neki, hogy tanítok neki néhány trükköt - bár a veszélyest kihagytam belőle, de elég lelkesen vetette bele magát a kviddicsbe, és még a seprűmre is vigyázott.
- Kösz - forgattam meg a szemem vigyorogva. - Fejezzük be afőzést, szerintem te olvasd fel nekem a receptet - nyomtam a kezébe a gyűrött papírkát, amire felírtam a dolgokat, prezse már nagyjából fejből is tudtam. Alig vártam, hogy végre mehessünk a delfinekkel foglalkozni. - Úgyis tudja, hogy megijedtem, és történt valami, csoda, hogy nem hoppanált rögtön ide - csóváltam meg a fejemet, majd újra nekikezdtem a gyrosna, hogy gyorsan elkészítsüük őket. A piknik és a delfinek sokkal izgalmasabbak lesznek ELliotnak is, és ott még nem robbanhat fel semmit. Végül is a delfinek nem szoktak csak úgy felrobbanni.
- Majd kiviszlek a szörfdeszkámon a vízre, ahol a delfinek vannak.

◂itt vagyunk▸

2004. április 2.

(https://i.pinimg.com/564x/43/42/20/434220c65f137c86489c0cb2281c20cf.jpg)

◃ b e n j i ▹

Nem én akartam az lenni, aki összetöri Benjamin Fraser elképzeléseit a családról. Tolvaj voltam, méghozzá olyan, akinek még híre is van a Zebpiszok közben. Mi lenne, ha véletlenül betévedne oda és azt hinnék, hogy Aiden? Éppenséggel megtörténhetne és akkor bizonyosan csúnyán lebuknánk, pedig valójában csak őket akartuk mi is megóvni.
- Jézus? Ő nem valami rocker pasas?- kérdezett vissza Benjamin, ahogy kifejtettem, milyen szent életet élek. Nagyokat pislogva néztem vissza, még a kérdést sem értve. Nem voltam otthon ezekben a stílusokban, bár hallottam már azt a szót, hogy rocker, meg ismertem a Walpurgis lányait is. De hogy mi tette őket azzá... talán a bohócszerű viselet?
- Ti amúgy mit is csináltok mostanában Aidennel?
- Semmi túl érdekeset... kereskedünk meg szexelünk. - Feleltem, és olyan, de olyan hálás voltam annak a késnek, hogy éppen most próbálta meg átnyesni az ujjamat. Pedig annyira felesleges titkolni, O'Mara... - dörmögte a hang, mire összerezzentem kicsit. De Ben ezt nem vehette észre, vagy legalábbis betudhatta a fájdalomnak... meg hát ő is eléggé elsápadt. A vér tehette, habár egy kviddicsjátékosról azt gondolná az ember, hozzászokott az ilyesmihez. Megköszörültem kicsit a torkomat és már azon voltam vele, hogy elhúzom a kezem. Még csak az kellett volna, hogy elájuljon és rám essen. Szinte éreztem, hogy arra teljesen kiborult volna.
- De ez nem jó, hát vigyáznom kellene a legkedvencebb sógoromra - szólalt meg aztán.
- Ugyan, Benji. A bátyód vigyáz rám. - Húztam el végül a kezemet. Jobb volt mindkettőnknek, ha ez a falfehérség eltűnik az arcáról és élet költözik a bőre alá megint. Sóhajtottam egyet, még el is mosolyodtam a viselkedésére.
- Tényleg Lolával átjöhetnétek hozzánk majd a nyáron, megígértem neki, hogy tanítok neki néhány trükköt - magyarázta. Talán az ájulás elkerülésére hozakodott elő más témával, hogy ne kelljen a seb tényével foglalkoznia. Az én tekintetem még az ügyetlen forrasztás nyomát vizslatta. Magamnak bizonyosan szebben is megcsináltam volna, de nem zavart. Megszoktam a hegeket, a részeim voltak. Azt a feliratot, hogy "senki" még Ben is láthatta a csuklóm besejének puha bőrére égetve.
- Lulu biztosan örülni fog. Végre valaki, akit érdekel a kviddics a családban - mosolyodtam el. Én is szerettem kamaszként, meg voltam róla győződve, hogy tehetséges is vagyok benne. Csak a tériszony győzött le, nem szívesen ültem seprűre.
- Kösz - forgatta meg a szemeit, én meg elvigyorodtam. Sosem mondanám persze azt Aidennek, hogy Benji miatt sérültem meg... habár szerettem hallgatni, mikor olyan tesósan vitatkoztak. Még abban is érződött, mennyire kötődnek egymáshoz. Félszavak elegek voltak a sértéshez, vagy esetlen béküléshez. - Fejezzük be afőzést, szerintem te olvasd fel nekem a receptet.
Elvettem a papírt, majd közel hajoltam hozzá. Egyre nehezebb volt olvasnom szemüveg nélkül, ám a büszkeség még mindig nem vitt rá, hogy.
- Úgyis tudja, hogy megijedtem, és történt valami, csoda, hogy nem hoppanált rögtön ide - magyarázott tovább Ben, ahogy hunyorogva próbáltam kivenni a betűket a papíron. Hát ő sem a szépírásáról ismert.
- Főleg, hogy az én fájdalmam is érzi. - Emeltem fel a kezemet, hogy lássa a gyűrűmet. Ebből egyértelmű volt a célozgatás. - Ha itt lenne, őt is etethetnéd. - Vigyorodtam el újra. Aztán csendesen olvasni kezdtem a papírt. Bár elég egyszerűnek tűnt, Bennek nyilván recept nélkül is ment volna, csak nem akarta, hogy újra késhez nyúljak. Ahogy a húst kezdte sütni, ami az utolsó lépése volt az ételnek, a krumpli pedig a sütőben volt, akkor megtámaszkodtam mellette a pulton.
- Jó az illata. - Mondtam bíztatóan, a vállam kicsit neki döntöttem. Bár ő nem volt Aiden, mellette is megvolt a biztonság érzetem. Talán azért, mert annyira hasonlítottak.
- Majd kiviszlek a szörfdeszkámon a vízre, ahol a delfinek vannak.- Jegyezte meg Ben, amikor már a piknikhez kezdtük összepakolni az ételt. Én leginkább csak szalvétákat és papírpoharakat gyömöszöltem a kosárba. Alig vártam, hogy kilépjünk a házból és a sós levegőben, a lágy szellőben sétáljunk.
- Akkor húzzak fürdőgatyát? - Dünnyögtem és belenéztem még egyszer a kosárba. Gyorsan kihúztam a kabátom alól a laposüvegemet és azt is belecsúsztattam. Ha vízbe akar vinni, akkor erre határozottan szükség lesz.

2004 április 2.
⭃ itt voltunk ⥷
tavasz (https://i.pinimg.com/564x/15/bf/66/15bf66c9072c8c705a20e698104660cb.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/93/a6/9e/93a69e2d28170501665cb3d713e729cc.jpg)

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?
Just looking out on the day
Of another dream

- Semmi túl érdekeset... kereskedünk meg szexelünk. -válaszolt Elliot, én meg kíváncsi lettem volna erre a Jázusra, vajon ad-e autogrammot vagy ilyesmi. Lehet apa tudta volna ezt, ő sok mindet tudott.
- Érdekesnek hangzik - bólogattam válaszul, bár azért arra kíváncsi lettem volna, mivel kereskedtek. Vajon volt sex boltjuk? Azt hiszem még illett is volna hozzájuk, amilyen hülye volt a bátyám, és nagyjából állandóan lefeküdt Elliottal, ott még lehetett is volna rá rendes okuk is.
Elliot sérülése megijesztett, igazából a saját sebeim elviseltem, csak másokét már nehezebben. Nem voltam gyógyító, és tudtam, hogy a fájdalom az fájdalom volt, akárki is kapta, még ha megszokta is, a lüktetés és a kellemetlen érzés nem volt jobb. Nem akartam, hogy mellettem szenvedjen Elliot, és azt főleg nem hogy a bátyám letépje a fejemet.
- Ugyan, Benji. A bátyód vigyáz rám. - felelte Elliot én meg bólogattam, és jobb volt kevésbé idegesíteni magam is és őt is. Inkább összeütöm én ezt az egészet tök gyorsan, hogy ne legyen mondjuk Elliot egy végtaggal kevesebb. Azt se tudtam vissza lehet-e növeszteni a végtagokat, végül is a mágiának is voltak határai. De inkább nem is akartam tesztelni ezt a részét ennek.
- Lulu biztosan örülni fog. Végre valaki, akit érdekel a kviddics a családban - válaszolta, és én is bólogattam. BIztos voltam benne, hogy Olivia nem fog anynira rajongani a repülésért, sok mindenben Estherre haosnlított, imádtam őt de nem csak ezért. Volt benne pár édes vonás, amiről a húgom jutott eszembe. És nem is azért, mert szőkék voltak. De a fiaim. Volt egy olyan érzésem, lehet mind a kettő pont olyan őrült lesz, mint én... De Lolát bírtam, menő volt, hogy így szerette a kviddicset és még a csapatban is benne volt. Az alkatához illett is a fogó.
- Téged is érdekel, te vagy a legnagyobb rajongóm - húztam ki magam, és odaléptem a konyhapulthoz, hogy befejezzem a kaját, és el tudjunk menni a delfinekhez.
- Főleg, hogy az én fájdalmam is érzi. Ha itt lenne, őt is etethetnéd. - mondta én meg elvigyorodtam. Tutdam hogy erős kapocs fűzte össze őket, és ezt menőnek tartottam. Furcsa volt Aident érezni de úgy megszoktam már, és utáltam volna, ha az érzés üres let volna bennem.
- Őt inkább te eteted - vigyorodtam el. Lassan befejeztem a kaját, és elkezdtem őket bepakolni szépen egy kosárba, hogy ki tudjunk vonulni az öböl homokos, szép tengerpartjára. Oda szerettek járni a delfinek, régen még kicsit is láttam velük. Mellettük úszni pedig egyszerűen gyönyörű élmény volt.
- Húzz fürdőgatyát - vigyorogtam rá, én is hoztam magammal, már kellően izgatott is voltam attól, hogy a vízre mehessek. Imádtam a tengert, a hűs, sós illatú vizet, afehér habokat, a zúgásának hangját. Olyan békés volt a vízen lebegni egy deszkával, és csak bámulni a messzeségbe, ahol az ég összeért a vízzel.
A kaja kész volt, a deszkám is idelebegtettem magunk mellé, és ha Elliot átvette a gatyát én is. Színes, fürdőgatyában, félpucéron feszítettem a szobában, míg rá vártam.
- Indulhatunk? - kérdeztem, mintha újr aköyök lettem volna, pont olyan lelkes és izgatott voltam, ha elidnultunk ki a házból, az öböl felé.

◂itt vagyunk▸

2004. április 2.

(https://i.pinimg.com/564x/43/42/20/434220c65f137c86489c0cb2281c20cf.jpg)

◃ b e n j i ▹

Bent nem kellett beavatni az üzletünk sajátosságaiba, bár biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, hogy csak úgy meg akarja nézni magának. Mégis csak a bátyja tulajdonában áll... nem, mintha Aiden túl sok órát töltene ott. Őt egészen más fajta üzletek foglalták le. Én voltam az, aki rajongott a varázstárgyakért. Imádtam egésznap bámulni őket, elveszni az íves vonalakban, a kacskaringós formákban. Egészen el tudott varázsolni.
Örültem, hogy áttértünk a kviddicsre. Nem szerettem Benjinek hazudni, akkor sem, ha alapvetően ez az egész az ő védelmében történt. Közben figyeltem, hogy nekiáll az ételnek. Egészen közelről figyeltem, mert amiket ő főzött, azokat Aiden szerette... és azt akartam, hogy szeresse azt is, amiket én készítek. Tanulni akartam.
- Téged is érdekel, te vagy a legnagyobb rajongóm.
Elvigyorodtam.
- Ki más lenne, ha nem a kedvenc sórogord... - bólogatottam nagy lelkesedéssel. Szerettem kijárni a meccsekre, arra emlékeztetett, hogy gyerekként, milyen vágyaim voltak. Mostanra már nehezen viseltem a repülést. A kezdeti enyhe tériszonyom egészen elviselhetetlenné fajult. Gyűlöltem még a házunk emeleti ablakaiból is kihajolni.
- Húzz fürdőgatyát - váltott aztán témát. Talán végzett az étellel, bár ezt nehéz volt megállapítani. Meg sem lepett persze, hogy ügyesebb volt nélkülem... Aiden szerint is veszélyes vagyok a konyhában, pedig ő még annyira sem értett a főzéshez, mint én.
- Jó, de ne nézd a pucér fenekem, míg átöltözöm, Aiden kicsinálna.- Magyaráztam és rákacsintottam, majd elindultam a lépcső felé. Séta közben magamba szívtam a ház illatát, az aromát, ami olyan családiassá tette még kissé porosan is. A képeket, a bútorokat figyeltem, elképzeltem, ahogy a cuki kis Aident, ahogy az öccsével játszik itt.
A lépcsőn hangosan csattogtam fel Aiden szobájába, hogy vetkőzni kezdjek. Április volt, aligha elég meleg a strandoláshoz, de Benji ragaszkodott a fürdőgatyához, mégsem mondhattam, hogy ne. Kinyitottam a bőröndöt, hogy elővegyem a fekete fürdőgatyát. Pillanatok alatt fel is került rám, aztán belebújtam egy fekete pólóba és egy papucsba. A fejemre csaptam a baseballsapkámat, természetesen fordítva, mint mindig - ami Aiden szerint dedós amúgy is - és elindultam megkeresni Bent.
A tavasz ellenére is félmeztelenül várt. Csak kicsit volt izmosabb, mint Aiden. Jó igen, megnéztem magamnak, végül is mi másért állt volna ott így, ha nem akarja? És amúgy is: mindent a szemnek, semmit a kéznek. Ben esetében legalább nem esik nehezemre betartani.
- Indulhatunk? - kérdezte.
- Igen, Mr. Görögfélisten. - Bólintottam és felvettem a napszemüvegemet is. - Vigyek valamit? - kérdeztem, ahogy elindultunk kifelé. Az út innen lejtett lefelé a part irányába, ami amúgy legfelejebb negyedórás sétára volt. Végül is a nap kellemes, melegen sütött, így nem éreztem azt, hogy kevés lenne rajtam a ruha, de a szezon még bizonyosan nem kopogtatott az ajtóban.
- Nem lesz nagyon hideg a víz? - dünnyögtem. Persze inkább a víztől, mint a megfázástól tartottam.

2004 április 2.
⭃ itt voltunk ⥷
tavasz (https://i.pinimg.com/564x/15/bf/66/15bf66c9072c8c705a20e698104660cb.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/93/a6/9e/93a69e2d28170501665cb3d713e729cc.jpg)

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?
Just looking out on the day
Of another dream

Gőzöm sem volt arról, hogy mit dolgoztak Aidenék, de igazából én se kérdeztem annyira, Megszoktam, hogy a bátyám bizonyos dolgokat eltitkolt és akkor azt sosem tudtam belőle kiszedni. Én bezzeg nem titkoltam semmit, Estherrel is őszinte voltam, amikor Lennel berúgtam, és elfelejtettem neki szólni, hogy későn jövök. Apa mid a kettőnket őszinteségre nevelt, de tudtam, hogy nem ilyen fekete-fehér a világ. Aiden sok mindent azért titkolt el, hogy kevésbé fájjon. Én meg akkor is őszinte voltam, ha másnak fájt. De nem firtattam tovább, csak gyorsan összeütöttem a gyrost, hogy legyen mivel lemenni a partra. Tavasz volt, nem volt az a nyári hőség, de én mindig be voltam pörögve ha itt voltunk. Egyszer télen is belementem a vízbe, akkor is, ha utána megfáztam, és anya ordibálását kellett hallgatnom, hogy miért fürüdtem itt télen a tengerben. A tengert és a repülést imádtam a legjobban, na jó, csak Esther és Olivia után.
Már vártam, hogy idehozzam őket, és ha kicsit nagyobbak lesznek, akkor alig vártam, hogy a fiainkat is megtanítsam szörfözni, ahogy apa is tette velem. Nem iagzán zavart, hogy nem lesznek aranyvérűek, mindig is tudtam, hogy nem fogom ezt a szarságot követni. Untam már, és nem attól volt valaki értékes, hogy elvileg aranyvérűek voltunk. Volt itt is sok szemét. Anya sose bírta ezt elviselni, és rengeteget veszekedtünk emiatt, de apa lassan beletörődött. Talán látta, hogy muszáj a dolgoknak változniuk. Anya azt hiszem ezt csak az ostrom után látta be, de az a nap megváltoztatott minket talán örökre. Én boldog voltam így, és a gyerekeimre se terheltem semmit egy megkötött jövőképpel. És nem is tudtam elképzelni szerethettem volna-e mást úgy, mint Esthert.
- Jó, de ne nézd a pucér fenekem, míg átöltözöm, Aiden kicsinálna - mondta Elliot, mikor elküldtem fürdőgatyát cserélni. Erre csak felröhögtem, és intettem neki. Én is átvedlettem a cuccomat, míg elpakoltam a cuccainkat, és én is felvettem a fürdőnadrágot.
Ahogy megjelent Elliot és végigmért csak büszkén kihúztam magam. Örültem, hogy ha másban nem is voltam jobb Aidennél, legalább erősebb és izmosabb voltam. Meghagytam az egójának azt, hogy két perccel hamarabb született meg, és hogy magasabb volt nálam, de az erőt azt magamnak akartam. Mondjuk kellett is, hajtóként jó kondiban kellett lennem. Na meg nem akartam öregkoromra valami plöttyedt vénember lenni.
- Jó a sapkád - vigyorogtam el a bókja után és a kezébe nyomtam a strandkendőket. Az egyiken griffmadarak voltak, a másikon meg unikornis. Chrissie mindig mintásakat akart, így nagyjából mindenkinek mintás kendője volt. - Kövesd a Mr. Görögfélistent - húztam ki magamat és peckesen megindultam a maradék dolgokkal a tengerpart felé. Közel volt hozzánk, kicsit a szél is fújt, megmozgatta a hullámokat, amiket annyira imádtam. A parton sem volt szinte senki, csak sirályok vagy éppen napozó teknősök. Tetszett ez az idő is, az izgatottság miatt nem is fáztam.
- Nem lesz nagyon hideg a víz? - kérdezte Elliot, mire megvontam a vállamat.
- Majd utána felmelegszünk - mondtam nagy vígan, és a homokba lepakoltam a cuccainkat, volt benne kaja és tök finom limonádé is, amit még gyorsan összeütöttem, míg Elliotra vártam. Na meg mézsör is, de az majd csak a víz után fog igazán jól esni. Beleállítottam a szörfdeszkámat is. Nélküle nem is lett volna értelme eljönni ide.
Békés volt a táj, a nap is kellemes meleget adott, de a nyári időhöz nem is ért fel.
- Na, Elliot, bejössz velem a deszkán a vízbe? - kérdeztem lelkesen. Mintha Aiden említette volna, hogy ő se tudott úszni, de mellettem mindenki biztonságban volt. Csak a vízben lehetett igazán jó élmény találkozni a delfinekkel. Jó érzés volt itt lenni, a gyerekkori nyaralásaink emlékét idézte fel bennem a hely.

Roxfort RPG

Karakterek => Benjamin R. Fraser => A témát indította: Benjamin R. Fraser - 2021. 03. 12. - 20:00:35