Roxfort RPG

Itt ez a sok színes fény, vidám és visongó hang, kellemes vattacukor illat, ugrabugrálás és száguldás, de a figyelmemet csak kicsit tudják elterelni. Visszakalandozom Lunához
Újra és újra, olyan ez, mint megnyugodva levegőt venni, mielőtt az ember visszabukik a víz alá bűvárkodni.
-Soha nem szokom meg… - mondja, én meg együttérzően lapogatom meg a kezét, de azért megnyugtat, hogy már mosolyog.
-Rakjam el én?
- Csak ha biztosan haza akarsz menni - vigyorgom hálásan, mert a vicc mögött azért ott van egy kis aggodalom. Elvégre, a legtöbb ilyen iskolai, vagy iskolán kívüli kaland nem végződött túl jól… De a palacsinta fesztivál óta egy kicsit megnyugodtam. Édes, idilli emlék maradt, nem történt semmi katasztrófa, nem jelent meg a Rend gonosz boszorkánya, hogy beleaprítson minket a palacsintába. Remélhetőleg a Rémkastélyban sem ő fog minket várni.
A kulcsok biztonságba helyeződnek, mi pedig összekapaszkodunk, hogy aztán belevessük magunkat a forgatagba igazán.
-Mindenképp, csakis azér...és máris elkeveredtünk mégis.
- Amíg nem egymástól - rántok vállat derűsen, és valóban, minden kételyem elszáll. Bátornak érzem magam, kíváncsinak és felszabadultnak, hosszú idő óta először. A Roxfort méteres kőfalai most a tudatomat sem keretezték, talán Lunának köszönhető, hogy egészen magam mögött tudtam hagyni az iskolát, ahová már túl rég óta voltunk becsukva. Nem jó mindig a négy fal között… Legalábbis nem én vagyok az az ember, aki ezt élvezné. Itt a lehetőségek bőségében pedig elöntött a szabadság érzése, oda megyünk és azt csinálunk, amit csak akarunk… Már persze, a vursli határain belül.
-Óóó, de cukik! Olyan... olyan kis tömpék és klasszikus autók egyszerre! Cadillac az van,.. meg bogárhátú - lelkesedik Luna nagyon szakszerűen, mert nekem ezek csak édi autókák, de rám is átragasztja a rajongást a kisautók felett, amik olyanok, mint a régi, cukormázas amerikai filmekből azok a hangulatos benzintemetők, csak kicsit tömörítve, és sokkal barátságosabb és kevésbé büdös villamos meghajtással. A hosszú antennáik a plafont érik, ami néha szikrázik egyet, ha döccen rajta az áramszedő.
Elnézünk még az ételek felé, a lehetőségek csábítanak ide is, meg oda, de jó, hogy van köztünk valaki kevésbé forró fejűen határozott.
-Most még annyira nem vagyok, esetleg az első menet után?
A szavai kicsit visszarántanak, a “menet” valahogy mintha nem csengene olyan ártatlanul, mint elsőre gondolná az ember, de lehet, a többit csak úgy beleképzelem.
- Khm… Oké - nyögöm ki még mindig vigyorogva, de fülig vörösen, de csak azért pironkodok, mert hirtelen ő is. Ezen a téma amúgy is új még nekem, nem gondolkodtam rajta… Nem csak vele kapcsolatban, de még sosem. Persze, a tóparton működni látszott a dolog, de magas az a lépcső, nem megy fel az ember egyből a tetejére, hacsak nem nagyon bevállalós… És nem, sajnos én is megleptem magam azzal, hogy bizonyos területeken még a szám sem nagy.
-Hmm, mondjuk... Nézzük meg, hogy találunk neked Musztángot is? De biztos van, nagy klasszikus.
- Nézzük - lelkesedem túl ezt az előbbi kérdéskört gyorsan. Akár el is viccelhetném, de meglepő, most még az se jut eszembe, csak az el innen, és hogy gyorsan tapossak valamilyen gázpedált a padlóba, a képletes menekülést kicsit fizikalizálva.
Az elbűvölőnek tűnő, cuki kis babautókban az a jó, hogy pont úgy vannak lekerekítve és körbegumizva, hogy jól neki lehessen menni a másiknak velük. Konkrétan ütközésre vannak kitalálva. Ott várakoznak a szabad pprédák a pálya szélén, így hát odasorakozunk választani. Nincs köztük musztáng, de van egy szép, narancsszínű , fekete csíkos orrú, ami tetszik. Kívül csak egy piros nyílszerű emblémát látok, és mikor már a volánhoz vetődöm, akkor veszem észre, hogy mi a neve.
- Pontiac… Firebird… Cartwrightnak tetszene - csóválom meg a fejem, ő hív mindig kicsi Főnixnek, pedig én ha marék hamu lennék, az is maradnék. Na mindegy. Megkeresem a tekintetemmel Lunát, aztán vigyorogva magasba emelem a zsetont. Szinte amint beindul a járgány, és elhagyom a biztonságos parkoló részt, oldalba tosz valaki, de úgy istenesen padlógázzal, szóval persze nekiütődöm Lunának.
- Bocsánat - sajnálkozom félig azért nevetve, és bemérem, kit kellene levadásznom és visszaadni a kölcsönt. Csakhogy erre meg Luna felől ér egy újabb, jókora löket...

Milyen gyarló is az emberi lélek? Ha minden rendben van, minden szép és nyugodt, van a segge alatt egy kényelmes és szófogadó kisautó… Akkor unatkozik. És az unatkozó emberek szórakoztatásának legegyszerűbb módja egy jó kis ütközet. Ez esetben persze csak picike, tömpe dodzsemekkel, de volt már a történelemben ennél nagyobb tengelyakasztás is.
Az első nagy bummnak még nem sok következménye van, azon kívül, hogy zökkenünk, és legalább van apropóm kicsit Lunához bújni. Ez csak addig tart, amíg a kis suhancot be nem mérem, akkor aztán jól megragadom a kormányt, de csak mert a kölyök már röhögve kartávolságon kívül száguld. Pont olyan fejjel, ami igazolja, hogy bocsánatot kérni nem fog, ellenben ez hadüzenet. És én sajnos kapható vagyok az ilyesmire.
-Ugyan, semmiség.
Luna békésebb hangja kicsit visszatérít, már nem fojtogatom izomból a kormányt. Majd szépen a szélén hajtunk, ahol békésebb a forgalom. De nem.
-Ó, nézd, ott van a...
Követem, merre mutat, illetve először a kecses kacsója tereli el a figyelmem a vezetésről, aztán ahogy szépen a mutatott irányba nézek, meg is látom, mit jelez.
- Musz…!
Jó nagyot kapunk, akkorát, hogy Luna félig átszáll a mellettem lévő ülésből az ölembe. Ez egyébként annyira nem is rossz.
- ... táng! Helló...
Kajánul vigyorogva köszöntöm, aztán nem is könnyítem meg, hogy szabaduljon, inkább most már köré fonom a fél karom, így legalább már még jobban nem ütődhetünk egymásnak.
- Kemény ez az első menet…
Az előbbi pironkodásra visszautalva  kuncogom még,  aztán ezzel a lendülettel a padlóba taposom a Firebirdy pedálját, hogy némileg hanyattvágódva meglóduljunk végre. Mögöttünk valaki keresztbe kiszáguld a pálya korlátjának, nyilván minket célzott, de célt vesztett. Jó nagyot dörrent legalább a palánkon, de nem merek odanézni, mert most a musztángon akarok bosszút állni.
- Szerinted ha nekimegyünk, és kiesik belőle a sofőr, akkor átülhetek abba?
Persze csak viccből kérdezem. Nem hiszem, hogy ezekből a jkárgányokból ki lehet esni. Mi mindenesetre biztos nem fogunk, most már felvettük a forgalom tempóját, kisebb is az esélye, hogy belénk jönnek, viszont nagyobb annak, hogy én tolok telibe valakit.
- Nyáháháá!
Megcélzom a kedvenc kis autóm, meg főleg a pacit a hátulján, de mivel a másik vezető, egy tízéves forma kislány észrevette az üldöztetését, és a két járgány nagyjából egyforma gyors, így egy klasz fogócska kerekedik ebből.
Már majdnem elérjük, amikor a zseton biztosította három perc letelik. Bosszúsan fújok egyet, és  akormányra borulok. Lenne most itt a Tűzvillám, kiporolnám vele a Mustángból a szemtelen kis taknyos csajszikát, aki nyelvet nyújt ránk, és beletöm még egy zsetont a musztángba, mert persze esze ágában se nincs kiszállni belőle.
- Akarsz te vezetni most? Hátha te a Dodge-dzsal utoléred a pofátlant. Vagy csináljunk mást?
A még mindig szabad autó felé bökök a parkoló résznél, de ha Luna azt mondja, hogy már elég az autókázásból, szívesen vele tartok. Azért megjegyzem a  kislány képét, hátha találkozunk még például a céllövöldénél...

-Úgy a jó, ha izgalmas.
Nem is érthetnék jobban egyet ezzel. És az, hogy ő mondja, akiről amúgy nem feltételeznék ilyen gondolatot, csak még jobban tetszik.
-Csak hamarabb lejárna az idő.
Bólogatok, talán tényleg így van. Nem baj az, ha az izgalmas ötletek néha találkoznak az ésszel, az is igaz. De részemről nem kell sok sütnivaló a tervhez, valahogy úgy vagyok vele, hogy azt hiszem, minél erősebben nyomom a padlóba az amúgy is tövig nyomott gázt, attól majd csak jobban megy az autó. Hát nem. A száguldás-élmény persze behatárolt ezeken a hülye-biztos kisautókon, de azért csak nem adom fel. Főleg, mert nagyon kényelmes így, és megnyugtató is, hogy van kit ölelgetnem a nagy izgalom közepette.
- A kanyarba vágd rövidre!
A tanács jogos, csak éppen itt mindennemű irányváltoztatás kockázatos, és jó eséllyel koccanást eredményez. Mondjuk eleve a pályára lépni is magában hordozza ezt a veszélyt, úgyhogy én megpróbálom, de a folyamatos oldaltámadások és az idő lejárta meghiúsítják a próbálkozást.
- Én megbízok a te választásodba.
Rámosolygok, kedves tőle ez. Mondjuk neki másik autó tetszett, azért is akartam ajánlani, hogy most azt próbáljuk ki, de mi tagadás, jól áll neki ez is. Nem is tudom, mi van vele, meg az autókkal, hiszen nem kifejezetten fiús lány, de lehet, hogy pont ezért illik tökéletesen oda a kormányhoz. És főleg illik hozzá az arckifejezés, amivel odaül. Csodálkozom is, meg egyre szélesebben mosolygok is tőle. És lelkesen bújok oda, hogy ne ütődjünk össze megint. Igen, nyilván csak emiatt.
- Ezt a te kedvedér.
- Kezdjek félni?
Szemtelenül kérdezem, de persze nyoma sincs a képemen semmiféle ellenérzésnek, sőt. Inkább még adom alá a lovat, ami jelen esetben éppen gumirozott fémparipa, de remekül megy az irányítása.
A terv beválik, nagy zökkenés, nagy bumm, belőlem meg kiszakad egy nagyon illetlen, kissé ördögi kacaj, pedig az imént fejeltem rá a szélvédőre. Sebaj, a musztángban csücsülő kis taknyos anyázása, meg középsőujj-lóbálása mindenért kárpótol. És a hab a tortán Luna angyali bájmosolya, ami mégiscsak gonoszabb dolog, mint tőle eddig bármi, amit láttam, de annyira szívderítő, hogy kitör belőlem a röhögés.
Persze amíg mi a nyomi kis győzelmünknek örülünk, és a kisautó meg lefullad, valaki hátulról jól megtaszajt minket is, de ez még hozzátesz ahhoz a klasszikus dodgem feelinghez, amire tulajdonképp befizettünk (mármint, mi nem, de az iskola nyilván).
-Nézzük meg, mit lehet enni?
- Ne csak nézzük, kóstoljuk - vágom rá határozottan, aztán egy hirtelen felindulástól vezérelve közelebb hajolok a másikhoz, és mindezen élmények tetejére teszek egy cseresznyés-szájfényes szájrapuszit.
- Keressünk még mást is, ami ennivaló - pattanok ki aztán a dodgemből, és segítő jobbot nyújtok a másiknak.
Lépten-nyomon gyorskajás standokba botlunk, de hátrébb, a placc szélénél egy nagyobb csoportosulás is található körben, közöttük padokkal, amik ragadnak a cukros-olajos kajamaradványoktól, de legalább szálkásak is. Sebaj, azért odasétálunk, és körbeszimatolunk. Van itt olyan cukormázas, összeütögethető gyümölcs hurkapálcikán, van corndog is hurkapálcikán, kakasos meg illetlenebb alakú nyalókák hurkapálcikán, csavaros sültkrumpli - mily meglepő, hurkapálcikán…
- Ha itt még a hambit is hurkapálcikán adják, én tuti azt eszek - röhögöm, de persze nem, vannak tipikusabb és normálisabb vásári gyorskaják, gyros, palacsinta, gofri is. Én azért maradok a mini hamburgernél, amibe egyébként felülről tényleg szúrnak egy hurkapálcát.
- Te mit kérsz? - kérdezem, aztán ha Luna is szerzett energiapótlásra való kaját, leülünk a legkevésbé ragacsos és viseltes piknik-asztalhoz. Én lovaglóülésben a padra, mert úgy kényelmesebb, és mert úgy rá tudok könyökölni az asztalra, kényelmesen enni, és még Lunára is rálátok.
- Szerinted vigyünk Demi néninek vásárfiát? Mondjuk egy olyan nyalókát? - célozgatok a hosszúkás, piros cukorformákra. - Na jó, vagy lőjünk valamit neki a céllövöldében. Vagy magunknak. Lőni is olyan jól tudsz, mint vezetni? - kérdezem Lunától, és nagyot harapok. A kedélyes nasiszünetet egy értelemszerűen következő szükség követi.
- Jössz mosdóba? Nézzük meg, hátha nem halunk bele - fintorgom a tipikus, rikítókék pottyantósok felé, amikből kész kis utca van kiépítve, a kajálós rész mögött, attól szagbiztos távolságba, de azért még nem túl messze.
Odaérvén bevágódok egy fülkébe, eddig és utána még egy darabig ez csak annyira horror, amennyire az egy nyilvános pottyantóstól megszokott. Az igazán kiakasztó dolog akkor ér, mikor a papírtörlőért nyúlok, már a kézmosás után.
– Szervusz, kicsi lány! Elkóboroltál? Gyere, játsszunk egy kicsikét!
Megfagyaszt a döbbenet. Hirtelen elúszik a szemem elől az itt és most. Újra ott vagyok a lángokban álló farmon, évekkel ezelőtt. És újra azok a szavak csengnek a fülembe. Kísérteties módon hajszál pontosan ugyanazon a hangon, de ez most nem vízió, nincs is a közelben tűz. Ez a valóság, és én ugyanazt a gonosz, kárörvendő férfihangot hallom, mint akkor. Amit egy kislány sikítása követ, aztán szaladó léptek.
- Perverz disznó!
Ezt a hangot is hallottam már, de közel se olyan régen, mint a másikat. Ez a dodgemes-káromkodós kiscsaj, a hangok alapján egyszerűen elfutott a pasi elől.
- Te meg mit bámulsz? - mordult fel az utóbbi, és én akkor jöttem rá, hogy még mindig szoborrá válva állok, és a retkes mosdótükörben magamra meresztgetem az ijedelemtől kigúvadt szemeimet. Közben meg Luna lehet, hogy kinn van.
Hirtelen kirontottam a budiból, de az embernek már csak a sarkát láttam, ahogy kifordult a vécék közül, aztán belevetette magát a vidámparkozós tömegbe. Luna viszont ott állt, gondolom, neki szólt az előző, goromba kérdés.
- Láttad… Láttad a fickó arcát? - kérdeztem, már amennyire meg bírtam szólalni a szívemtől, ami felmászott a torkomig zakatolni. Úgy éreztem, a mellkasomról menten leszalad a tetovált musztáng, a pasi után, de már késő, ilyen emberáradatban nyilván még a lábnyomát se tudnám követni.
- Meg kéne ö… ööö… Meg kéne keresnem - nyögtem ki végül. És nem azt mondtam, hogy “ölnöm”, pedig az volt a nyelvem hegyén, de ezt mégse mondhattam Lunának. S a pálcámat se vehettem elő itt, ahol körbe mindenhol varázstalanok ténferegtek, pedig leszívesebben azt tettem volna. Itt van. Egy a háromból itt van. Ki tudja, mit akart a kislánnyal, de most talán megfizet mindenért. A vörös köd lassan ereszkedett fel a szemem elől, próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, és hideg fejjel gondolkodni, amennyire lehetett. Mivel olyan fehérre sápadtam, mint a hó, ez talán nem is tűnt lehetetlennek.
- Csak azért, mert azt hiszem, ismerem a tagot. Régről... Láttad, merre ment? Hátha megtalálnánk. Menjünk mi is arra, ha nem bánod, hátha ott lesz valami bódénál, vagy valami játékon. És szólj, ha látod, kérlek.
Csendesen beszéltem, de most nem sikerült előadni a szokásos laza stílust. Ez annak legfeljeb az árnyéka volt. Sötét, hideg, ijesztő árnyéka, de egyszerűen nem bírtam uralkodni magamon, és esdve néztem Lunára, vajon a tükörlabirintus vagy a szellemkastély irányába indul.

Persze, hogy elrontja valami a furcsán idilli vásározást. Megkeseredik a számban a hamburger íze, a dodgem menetszele is mintha arcul vágott volna, pedig halványan emlékszem még, hogy vidáman cirógatott csak. A poénos nyalóka-ötlet szégyenletes, illetlen ostobaságnak tűnik hirtelen, és Luna pedig… Luna most az egyetlen reményem.
- Mi? igen, mér..?
A torkomban dobog a szívem, észre se veszem, hogy picit megragadom Luna vállait, miközben azt ecsetelem, hogy meg kell keresnem a fickót, akit látott, és hogy ismerem.
És egy percig se kételkedem abban, hogy ismerem. Ő az. Kétség kívül. A hangja éppolyan terrorizálón múltidéző hatással volt rám, és ugyanolyan pusztítónak éreztem, mint a tüzet is, ha meglátom. De most mégsem a menekülés heves érzése tölt el. Most pont, hogy a támadás vörös füstje borítja el a tekintetem, de annyira azért próbálok uralkodni magamon, hogy Lunára még ennél is jobban a frászt hozzam. Láthatólag csapni valóan sikerül egyébként is.
- Azt hiszem, talán arra...
A szellemkastély felé kapom a fejem, nagyot bólintok, és meglódulnék, magam után vontatva  Lucit… De mit is teszek? Veszélybe sodrom…? Mikor rádöbbenek, hogy nem olyan egyszerű ügy ez, mert bár ő az egyetlen szemtanúm, de közben nem kéne velem jöjjön, megpróbálom elengedni a kezét, de pont annál fogva egyszer csak visszahúz.
- De Mira... Mira! Mi történik, miről van szó?
Bár vágna arcon. Talán arra lenne szükségem, hogy magamhoz térjek ebből a fura állapotból, ahol a testem itt van a jelenben, de az eszem a múltban esett csapdába. Bár vágna arcon, inkább, mert ahogy most rémülten rám néz, a szép nagy szemeivel, az ártatlan arcán ülő, oda nem illő ijedelemmel, az jobban elkeserít.
- Ő…
Még a hangomat is kislányosabbnak érzem, amilyen hat évvel ezelőtt lehetett. Akkor még nem tudtam hazudni, nem tanított meg a Roxfort, sem a ravaszkás Cartwright. Újra az az esetlen, nyomorult kislány voltam, aki kis híján elnézést kért a létezéséért, és aki bután rohant a vesztébe, mert még annyi esze se volt, hogy elmeneküljön inkább.
- Az az ember… Felismertem a hangját. Egyszer már hallottam, de akkor nem láttam. Csak tudnom kell, ki az - nyögtem ki nagy nehezen. Annyiszor elképzeltem már magamnak, hogy milyen vonások rejtőztek a halálfalók maszkja alatt. Annyiszor szerepeltek a rémálmaimban. De most itt volt a lehetőség, hogy a rémálmok helyére valóság költözzön, és Luna volt hozzá a kulcs.
- Muszáj megnéznem magamnak, aztán elmondok mindent… Kérlek…
Nem tudom, mikor könyörögtem utoljára így. Talán soha életemben. A kis tetovált lovacska mintha jéggé fagyott volna a bőrömön, hiába a kék láng-szerű szárnyak. Szétterjedt a fagy a szegycsontom alatt, már csak Luna kezének melegét éreztem.
- Csak menjünk tovább, nézelődjünk, és közben hátha látjuk… a pasit is...
Próbálok lazaságot erőltetni magamra, és közben tovább indulni. Először csak megnézem magamnak. Semmit se teszek, csak megnézem.
- Nem ő az? Vagy az? Vagy ő ott…?
Az emberek a környéken mind gyanúsak, van itt fiatal és öreg, és mindenféle mértékig rosszarcú meg gyanús alak, de hiába mérek végig mindenkit, egyik se az, akit keresünk. Tehát valószínűleg odabenn van.
A kísértetkastély bejárata gonosz krampusz, vagy vámpír tátongó száját mintászta. Bentről a szokásos gagyi huhogás és gonosz gép-röhögés hallatszott, meg kisgyerekek sikítozós nevetgélése. A sebtében tákolt díszletről pereg már a festék, és a mű-pókhálóba jó nagy darab porcicák ragadtak. Alapból nem én lennék az, aki itt könyékig rágná a körmét, de most erősen kapaszkodom Lunába, és az ajtó előtt megállok, bátorságot gyűjteni.
- Hát akkor…
Belépünk, lézeng is erre néhány ember, és én úgy megnézem az arcukat, hogy a díszlet csak akkor tűnik fel, mikor egy pillegős padlólécre lépek, és kis híján az arcunkba vágódik egy pirosan izzó szemű, rugón lógó csontváz. Alapból maximum röhögősen megijednék, esetleg sikkantanék, de most minden idegem pattanásig feszült. Úgyhogy elakadó lélegzettel, visszakézből úgy behúzok a csontinak, hogy a műanyag koponyaarc behorpad, és az egész fej lerepül, majd végiggurul a lejtős padlón egy másik szobába. Nem látunk be ugyan, de azt lehet hallani, hogy egy csoport gyerek torka szakadtából felvisít, aztán dobogó lábakkal, röhögve elmenekülnek. A csontváz többi része a rugóknak hála visszaugrik a takarásba, de már megrongálva.
- Merlin bassza ketté - füstölgök bosszúsan a hajamba túrva, aztán pironkodva, de most nem a jóféle pironkodással, inkább szégyenkezve Lunára nézek.
- Bocsánat… Csak nézzünk be mindenhova, aztán mehetünk- ajánlom kínlódva, mert bár nem szeretném, de muszáj ennek még egy kicsit kitennem. Egyszerűen muszáj… Csak amíg megtaláljuk...

-Nem engedlek el.
Bár sodor magával a tűz a fickó utáni hajszára, de erre a mondatra egy kicsit megakadok. A keze a testembe kapaszkodik, ezek a szavak pedig a gondolataimba. Talán úgy érti, hogy nem hagyja, hogy a célszemély után menjek? Vagy úgy, hogy nem hagy egyedül. Vag csak így, szó szerint. Mindegy. Jó szándék vezérli, ezt biztosan tudom. Nem lesz könnyebb tőle tovább menni, de attól még tovább megyek, csak azért is.
-Nem,.. nem tudom,.. nem úgy öltözött... Mira, én is csak pár másodpercre láttam. És nem hiszem, hogy ez jó ötlet...
Tudom, hogy igaza van. Mindenben. A tiltakozásban főleg. De már olyan régen tervezem ezt… Igazából azóta, hogy magamhoz tértem az első sokkból. Azóta, hogy rájöttem, elellett volna dobnom azt a kis fekete követ, ami most mázsás súlyként nehezedik a nyakamra akasztott kötélen, dühös egyszarvú formára faragva. Más alakot vett fel, régóta hordom így. de azért ez még ugyanaz a kavics, amit ott, akkor gyávaságból nem dobtam el, pedig el kellett volna. Hülyeség, mert nem számít sokat, de azóta a fegyvertáram kicsit kiszélesedett. És hogy mennyire okos dolog ezt be is vetni most rögtön...
- Nem is az... Hogy volt öltözve, tényleg? Célzottabban tudok keresni, ha ismerem, miben van.
Hamarosan ránk tátja a száját a kísértetház bejárata. Érzem, ahogy Luna kedves, csitító jelenléte közelebb simul hozzám. Megremeg tőle a térdem.
- Nem muszáj bemennünk.
Rábámulok. Tudom, hogy egy nyelvet beszélünk, de most mégis… Mintha nem fognám fel a szavai értelmét. Pedig nyilvánvalóan az én hibámból, épp ő nem érti, mennyire nagyon is muszáj.
- Csak mutasd meg nekem… Kérlek…
Majdnem sóhajtom az utolsó szót. Még ellenállok a bűntudat és a józan ész újabb rohamának, de már gyengül a barikád. Luna arcát látva kis híja, hogy összeroppan. De a testem önkéntelenül cselekszik, a lábam csak azért is tovább megy. Annyit készültem erre a pillanatra, annyiféleképp elképzeltem, hogy a jól bevésődött tervtől nem térek el egykönnyen. Csak a tettesek holttestén át. Meg ezén a fura dekorációén is.
-Már megtetted te…
Kelletlenül, kicsit szégyenkezve bólogatok.
- Elvesztettem a fejem…
Aztán körberohanunk, most már pókerarccal tűröm a különböző gagyi riogatásokat, időnként Lunába kapaszkodva, magam se tudom, hogy bátorításért, vagy épp bátortani.
Néhány perc alatt majdnem körbe is érünk. Láttunk már mindent, és mindenkit, aki ide betette a lábát a közelmúltban. És nem volt köztük, akit kerestem.
- Nincs itt.
Kimondtam a nyilvánvalót hangosan is, hátha úgy el tudom fogadni joban a tényt, de nem. Csak belefásultam egy kicsit. Leforrázva, majdnem apatikusan álltam itt, ahol minden arra volt kitalálva, hogy megpróbáljon felcukkolni. De hiába. Viszont egyetlen igazán ijesztő eleme tényleg volt ennek az egyébként kisgyermekriogató helynek, de az nem a koporsóból kiugró vámpírcsávó, vagy a ragadós-nyúlós pókhálócsapda volt. Csak egy egyszerű tükör.
Nem ez volt az a helyzet, amikor szívesen nézek szembe magammal, meg az izzó tekintetemmel, amiből pont az a tűz süt, amit gyűlölök. De ott volt a képben Luna is. A kedvesen aggódó arc, és én voltam az oka az egésznek. Nem tetszett, amit a tükörben láttam, és hirtelen úgy éreztem, le kell huppannom a kanapéra, egy fehér lepedőszellem mellé. Onnan néztem fel Lunára elkeseredetten.
- Nagyon szerettem volna megtalálni. És látni… mert…
Nyeltem egy nagyot, de innen már nem akartam visszafordulni.
- ... tudod, mi történt a családommal. És ez a fickó volt az egyik halálfaló, aki részt vett a gyújtogatásban. Felismertem a hangját. Látni akartam az arcát.
A hajamba túrtam, aztán leengedtem a kezeim, és úgy néztem fel Lunára. Hát most már tudta. Talán már mindegy.
- Annyiszor elképzeltem már, milyen lehet. Erre most itt volt… Végre megismerhettem volna az arcát... De talán már késő, leléphetett.
Próbáltam lemondani, elengedni, de nehezen ment. Nyomorultul néztem Luna szép szemeibe, és jobb híján abban bíztam, hogy a kék tűz talán megvéd, vagy visszafog, vagy túlragyogja a vöröset, ahogy korábban is.

-Hát még ő.
Oszthatnám én is azt a halvány mosolyt, de az eszemben csak az jár, bár ne a csontváz koponyáját ütöttem volna le a nyaki egyes atlaszról. Kicsit kecsaposabb lett volna mondjuk ugyanez a jelenet egy hús-vér illető esetében, de nem bántam volna.
De tényleg nem? Éreztem valahol, a jelenleg elnyomott józan eszem azért mélyen csak ellenkezett egy kicsit. Vagy őt képviselte most Luci, kedvesen tudatva ellenérzését, és szívfájdítóan sajnálkozva.
-Bocsánat.
- Ugyan, nem a te hibád.
Már csak gondolatban tettem hozzá, hogy mert az enyém. Nagyot sóhajtottam, érezhette, ahogy finoman a hátamat simogatta. Puha tenyere megnyugtathatott volna, de kiszaladt a térdemből az erő, és a kanapén találtam magam, Luna és a mozdulatlan, gagyi lepedőszellem furcsa, nem igazán édes hármasában.
-Mira,.. Mira.
Ahogy felnézek, Luna bátorító tekintetével, meg a riogatásra szánt díszlet üres, fekete szemeivel találom szembe magam. Érzem, hogy még mondanom kéne valamit, de félek, nem is igazán tudnám szavakba önteni azt, hogy mit akarok, vagy hogy mit gondolok. Csak meg akarom találni. Szembe akarok nézni vele. De nagyon.
-Semmi gond, semmi gond... Megtalálod még... megtaláljuk. Csak vigyázz magadra.
Ahogy átölel, az illata megnyugtat, haja szőke ragyogása elnyomja az itt uralkodó kötelezően rémisztő félhomályt. Egyszerűen muszáj visszatükröznöm azt a mosolyt, amit kapok, pedig nincs igazán semmi mögöttes most, de azért gépiesen sikerül.
- Húú… Khm… Hú?
Elkerekedik a szemem, és talán nem csak én lepődöm meg. Oldalra fordítom a fejem, hogy Luna mellett kikandikálva szemügyre vegyem a lepedőszellemet, aki ezek szerint nem csak statikus kellék, hanem egy szerencsétlen vásári dolgozó, nyilvánvalóan lesből kellene ijesztgetnie a jónépet, de mivel mi kissé szabotáltuk a munkáját, a fehér szövet alatt gyanúsan ugyanúgy guvaszthatja ránk a szemét, ahogy mi is teszük őrá.
Azt se tudom mit mondjak, olyan szinten kizökkent ebből az egész izéből, amiben eddig voltam. Hogy aztán vissza is tereljen, határozottabban.
- Ha a fekete bőrkabátos, szőke csókát keresitek, az csak bekukkantott ide. Biztos nem látta, akit keresett, és elment arra.
A szellem - aki a hangja alapján egy tőlünk csak pár évvel idősebb srác lehetett - felemelte lepedős kezét, és azzal a fehér lepel-kitüremkedéssel mutatott a mágneses horgászdák, céllövöldék, célbadobósok és egyebek bódéi felé.
Lunára néztem, hogy az említett tagot keressük-e, aztán újult lendülettel pattantam fel.
- Nézzük meg!
Ezt mondtam, és minden egyéb tervet most háttérbe szorítottam. Nem is szóltam a hallgatódzó sráchoz, hanem öles léptekkel hagytam magam mögött a szellemkastélyt, és csak a mindenféle ügyességi bódék utcácskájának határán vártam be Lunát, ha esetleg lemaradt volna. Szőke, bőrkabátos alaknak egyelőre nyoma se volt, de itt aztán rengetegen nyüzsögtek, durrogtak a légpuskák, cuppanónyilas játékíjak húrjai pendültek, lendültek a mágneses horgászbotok, és valaki épp akkor vágott le egy súlyos kalapáccsal valami gombra, amit aztán jókora csörömpölés követett.
- De én azt az egyszarvút akarom!
A korábbi, dodzsemes kislány hangja volt ez, a hisztije elnyomott minden egyéb ricsajt, de mivel alacsonyka volt, egyelőre őt magát nem láttam.
- Sajnálom, kisasszony, de ahhoz a céltábla közepét kell eltalálnia, kegyed pedig... kis híján a fülembe lőtt...
Ez meg egy unott bódés nő hangja lehetett, nekem pedig eszembe jutott erről az egészről egy ötlet.
- Lehet, hogy az emberünk azt a kiscsajt pécézte ki magának? Tudod, a musztángost… Ha követi, akkor mi is követhetjük és... Hol lehet…

- Mira, várj!
A kiáltás furcsa kettősségbe taszít, az eszem vár, a lábam mégis rohan tovább. Amikor Szöszke végre beér, akkor térek magamhoz kicsit.
-Legalább... engem... várjmeg.
- Bocsánat.
Tényleg sajnálom, az arcom csupa bűnbánat, de a talpam alatt akkoris izzik a föld. Ugyanazzal a tűzzel, mint azon a végzetes napon. De én már nem vagyok ugyanaz az ember. Sőt, mondhatni a szöges ellentéte vagyok. Az szeretnék lenni.
- Talán szerinted tudnánk tőle segítséget kérni?
- Vagy csak kövessük, és mikor az ipse lecsapna rá…
Belekezdek a hirtelen felmerült tervbe hangosan is, aztán rájövök, hogy egy kislányt javaslok csalinak használni egy minden jel szerint gátlástalan gyilkos előkerítéséhez.
- Náh, igazad van. A Te ötleted jobb.
-Apa szerint ezeket a puskákat el szokták állítani, hogy félre célozzon... te tudsz bármennyire lőni?
- Még a téli szünetben… Khm… Kaptam egypár leckét.
Visszagondoltam arra az egészre, hogy a nevelőapám miatt elvittek az emberrablók, aztán mindkettőnket jól leamortizáltak, és bár túléltük, Cartwright megkérte az orosz nőjét, hogy okítson ki egy kicsit mindenféle önvédelmi technikára. Hát, ez nem sikerült maradéktalanul abban az egy hétben. Orrbavágtam magam egy nem megfelelően kitartott revolverrel, összetörtem egy vázát egy célt tévesztett dobókéssel, tönkretettem egy számszeríjat, mert üresen nem szabad elsütni. Ja, és megettem vagy négy mandragóralevelet, mire beláttam, hogy ezt az animágia dolgot egyenlőre még jegelni kéne.
- Nem vagyok túlképzett. De azért próbáljuk meg. Mondjuk, felváltva.
A javaslatot tett követi, odakanyarodunk a céllövöldés bódéhoz, ahol a kislány épp a nagyjából vele egy méretű, winchesternek látszó légpuskával céloz - aztán kilövi a bódét megvilágító fényfüzés egyik égőjét.
- Ha segítünk megszerezni az egyszarvút, Te is segítesz nekünk, jó?
Nem vacakolok udvariaskodással. Hihetetlen, hogy egy kisiskolással huzakodom, de amilyen sötét és kapzsi képpel méreteget, belátom, jó hangnemet ütöttem meg.
- Előbb bizonyítsatok - mondja, és a plüssökre mutat a puska hegyével, aztán Lucira. Mind megfeszülünk a szerencsétlen mozdulattól, de mire cselekednék akár én, akár a megviselt idegzetű bodegás nőci, a kislány már Szöszke kezébe nyomja a fegyvert. Én gyorsan lecsengetem a zsetonokat, a néni pedig unottan eldarálja:
- Két lövésed van, ha a közepét találod el, Tiétek az egyszarvú, ha a második legkisebb karikát, akkor…
- Nekem az egyszarvú kell!
A kislány megint felcsattan, aztán kicsi lábával jó nagyot rúg a bődé oldalába, hogy döng az egész, és meg is rázkódik.
- Hajrá…
Csendesen bíztatom Lunát, próbálva mindkettőnkkel feledtetni, hogy most nem csak úgy szórakozásból készülünk lövöldözésre.

-Tényleg? Még nem is mesélted.
- Áh, nem nagy ügy.
De nagy ügy. Mégis hazudtam, csípőből. Ezt is Cartwrighttól tanultam. Furcsa, ha Lunával voltam, általában kevésbé jutott eszembe az életemnek az a fele. Ahol ott az enyhén szólva gyanúsan gazdag nevelőapám, a pedánsnak álcázott nőcskéje, a bosszúszomj, a lőtt seb emlékétől fájós vállam, és azok a leckék.
Nem mintha Annával sokra jutottunk volna, megmutatta az alapokat, meg egy-két biztonsági szabályt, és próbált rávenni, hogy célozzak ügyesen. Pont úgy jártam a lövészettel, mint az animágia megtanulásával is, valahogy félbe maradt. Mondjuk a pisztolyt nem ettem meg úgy, mint a mandragóra levelet (zsinórban hármat is, sajnos), de azért valóban, nem számítottam túlképzettnek. Lunában viszont tudom, hogy több van, mint amit a szendén szerény pofikáján mutat.
-Nálam biztos jobb lennél. Egyszer lőttem mondjuk megbűvölt muskétával, de... Hát többhöz nem kaptam kedvet tőle.
- Talán egy bűbetlennel megjön a kedved - mondom, direkt azt a szót használva, amit éppen tőle tanultam. Sok múlik ezen, szorít az idő, de az új részfeladat legalább kicsit elvonja a figyelmem a nagyobb egészről.
Ha nem történik az a találkozás, most talán itt se lennénk. Vagy ha itt lennénk, magunknak lőnénk azt az egyszarvút. Így viszont az idegesítő kis vakarcsnak kell megszereznünk, aki úgy döngeti a bodega oldalát, hogy örüljünk, ha nem dől a fejünkre meg az áhított plüssfigurára.
-Hoóó…
Leizzadok én is, a bódés nő is, mikor a cső a másik lány arcába mered, de Luci szerencsére megszerzi anélkül, hogy elsülne. Még csak az hiányzik… Na a medimágusi ismereteket meg, amikkel Anna megpróbált traktálni, inkább hagyjuk is. Előbb leszek profi késdobáló a cirkuszban, mint hogy akár egy karcolást összezárjak. Nemhogy ha Lucit lövés érné… Bele is borzongok a gondolatba, aztán meg a látványba, ahogy a lány ártatlan, kicsit feszengős arckifejezéssel felhúzza a puskát. Nagyon kecses, egyáltalán nem olyan mint az akciófilmek plakátjain a félmeztelen izompasasok, és ettől sokkal jobb, furcsán, izgalmasan kontrasztos. Hát még, amikor profi pózba vágja magát, és céloz. Azt is elfelejtem, hol vagyok, és ki vagyok, nem hogy mit is csinálunk. Luna angyali arcán békés, de nagyon fegyelmezett koncentráció ül, figyelmesen csillogó szeme a célzószerkezetet vizslatja. Megbabonázva figyelek, keresztbe fonom a kezeim, és a ruhám alá is csúsztatom, de azt majdnem észre se veszem, hogy aprót csattan a szerkezet, és szinte ugyanakkor lesz egy kicsi lyuk a táblán, a középtől kicsit jobbra felfelé.
- Nyeh... szurkolj nekem.
- Nyugi, nincs rá szükséged. Menni fog - biztatom átható pillantással. A kezem még mindig a pulcsim alatt, mintha zsebre tettem volna. Az arra járó varázstalanok azt hihetik, hogy csak fázós vagyok, habár nincs itt hideg, egyáltalán. Még fontolom, mit is tegyek, de az ujjaim rosszban sántikálva fonódnak a tiszafára. De végül még nem használom.
A kislány türelmetlenül toporog mellettünk, aztán egyszerre csak dühösen nyelvet nyújt valahová a vállam felett.
- Vén perverz!
Tudom, kire mondja. Oda kéne néznem, de még egy pillanatig kőve dermedten bámulok Lunára. Elsüti a ravaszt, hallom a kattanást. A szemem nézi, ahogy eltalálja a táblát, de én fel se fogom, mit lőtt, hogy sikerül.
Ha odafordulok, a halálfaló talán felismer. Ha nem fordulok oda, talán elszalasztom a lehetőséget örökre.
- Na, akkor megkapom az egyszarvút? És mit akartok tőlem amúgy is? - faggatja a kislány most Lunát, én pedig közben lassan oldalt fordítom a fejem, és a szemem sarkából hátra sandítok.
Fekete bőrkabát, kócos, szalmaszőke haj. Ezt csak a leírásból tudom, de a szeme… A sandán összehútott, halálra éhes szempár biztosít róla, hogy ő az, akit keresek. Ugyanezzel a megátalkodott tekintettel meredtem szembe aznap is. Az arcomon éreztem az akkori lángok perzselő forróságát, az orrom füstszaggal telt meg. Az ujjaim ráfeszültek a pálcára.
- Ő az...?- mondtam halkan, igazából már költői kérdésként, és a szememmel mutattam a férfit.
De Luna akár válaszolt, akár nem, a szőke gazember megtette helyette. Arcán csodálkozóból ördögibe hajló mosoly terült szét, bizonyságául annak, hogy felismert. Aztán színpadias, groteszk mozdulattal aprót integetett felém. Olyan volt ez, mintha vörös leplet lengetett volna nekem. És nagyon úgy tűnt, hogy pont annyi eszem maradt csak, mint egy marhának.
- Az egyszarvút akarom! - toporzékolt a kislány.
- Maradjatok itt! - szaladt ki szinte önkéntelenül a számon, főleg Szöszkének címezve, de amit válaszolt, azt már csak a hátam mögül hallottam, ugyanis sarkon fordultam, és elrohantam a fickó irányába. Az röhögve szintén menekülőre fogta, és a legrövidebb úton bekanyarodott két bódé közt a sor mögé, a néptelenebb részekre. Én meg ész nélkül, futva követtem, immár a pálcámmal a kezemben.

A mellkasomra tetovált szárnyas ló dühösen kapált, úgy éreztem, bele-bele rúg a szívembe. A fülem az ereimben száguldozó vértől zúgott, a lábam szinte önkéntelenül lépett-rohant, de
a világ lelassult, kavargó színfoltokká lényegtelenedett. Csak egy dolog jutott még el a tudatomig.
-Mira!
A halk kis kattanás úgy visszhangzott a fejemben, mint egy rajtpisztoly dördülése, de én csaltam, már előbb megiramodtam. És most semmi, de semmi nem fog megállítani. Úgy löktem el magam elől az embereket, ahogy nem szégyelltem, a pálcámmal majdnem ki is szúrtam volna valaki szemét, aki szerencséjére végülis félre ugrott.
Egy éles kanyart követően a kocsik közé fordultam, és néptelenebb részhez értem. Ez a rész volt az, ahová a játékok csak a hátukat mutatták, nem volt itt más, csak művészbejárók, és némi, a szél által idesöpört, meg elhajigált szemét. Meg az az aljas gazember, aki tárt karokkal várt. Nem számítottam rá, hogy bevár, és ott fog állni. Kihasználta ellenem az előnyét, és mielőtt akárcsak gondolhattam volna arra, hogy mondani kéne valami varázslatot, ő kihasználta, hogy belerohantam, és élvezettel megragadott. Mindkét csuklóm köré fonta az ujjait, az érintése rideg és kemény volt, mint az acélbilinccsé.
- Megismertelek ám, kis vörös - lehelte az arcomba élvezettel, és közben úgy megszorította-csavarta a kezemet, hogy nem hogy esélyem nem volt varázsolni, de el is ejtettem a pálcát is. Fahangú koppanással-gurulással tűnt el valahol a lábunknál.
- Mindig emlékszem a kihagyott játékokra. És végül mindig bepótolom az elmaradást - édelgett tovább gúnyosan, de a tekintete félre siklott egy pillanatra, megláthatott mögöttem valamit, vagy valakit.
Ennyi elég volt Nekem. Akkorát fejeltem az orrába, amekkora csak tellett tőlem. Rögtön eleredt az orra vére, és szitkozódva lökött el magától, sőt egyenesen letaszított a földre. Aztán sebesen nyúlt a pálcája után, de én sem vacakoltam mostmár. Estemben kitártam az ujjaim, és ahogy nagy puffanással térdre vágódtam, már rá is szorítottak a fás tapintású, hosszú varázstárgyra, amit az előbb elhagytam. Olyan vékonynak, olyan súlytalannak tűnt, hogy talán életemben nem  emeltem ilyen gyorsan  a magasba, hallatszott a suhogása is, ahogy mozdul.
- Adava kedavra!
Nem tudtam, milyennek kellene lennie magának a varázslatnak, de azt jól eszembe véstem a sötét varázslatok kivédése órán, hogy komolyan kell gondolni. Az volt a számomra fontosabb információ, az, hogy főbenjáró átok, csupán bosszantó, kellemetlen körülmény. Persze, magam se gondoltam, hogy ezt hozza ki belőlem ez a pillanat, de annyi éve vártam, készültem… most, hogy bekövetkezett, nem a capitulatus jutott először  az eszembe. Szóval vártam, hogy mi fog történni, de tudtam, hogy én ezt akarom. Komolyan akarom. Komolyan gondoltam.
A pasas mégis röhögni kezdett, de annyira, hogy a pálcája, amit közben ő is előrántott, kicsit remegett a kezében.
- Ó, hát ez kínos… - mondta elnyújtva, mintha a fenenagy gúnyos  jókedvétől beszélni is kínlódva  tudna. Én pedig először nem értettem, miért van egyáltalán még életben. Aztán rájöttem; olyan gyorsan cselekedtem, hogy a földről nem a pálcámat vettem fel, csak egy vastagabb botot. Egy sima, vacak botot. Jobban mondva olyan hurkapálca szerű, csak attól vastagabb, csiszolt valamit, amire itt minden létező ételt  felszúrnak.
- Nem… - dühöngtem, se nem hallottam, se nem láttam magam körül, még az a tény se érdekelt, hogy egy gyilkos pálcája szegeződik a homlokomnak. Aztán elvándorol rólam.
- És még kíséreted is van…
Bolond lettem volna hátrakapni a fejem. Tudtam, ki áll ott. Tudtam, hogy nem varázsolhat. És hogy nem fogadott szót, hogy maradjon ahol van. De ha Lunáról van szó, bolond vagyok. Csak odafordultam mégis , és hirtelen észhez tértem a látványtól, attól hogy bajba kerülhet, sőt bajban is vagyunk. A pasas elkapta a hajamat, míg nem figyeltem,  és a halántékomnak nyomta a fegyvert.
- Most mit csinálsz, kislány? - kérdezte szertelen élvezettel, de ezt már nem tőlem, hanem Lunától, és beletépett a hajamba, hátha sikítok. De nem sikítottam, hanem összeszorítottam a szám, és amikor elmúlt a fájdalom nagyja, mélyen és kérlelőn Luna csillogó szemeibe néztem, és azt tátogtam:
- Fuss...

Mondanám, hogy nem így terveztem, de az engem érintő részt valahol mindig is sejtettem. Hogy belehalok ebbe a kényszeres bosszúhadjáratba. De ha ez azt eredményezi, hogy megszabadulok az emlékek kínzó béklyójától, vagy végre elmúlnak a rémképek is, akkor talán nem akkora veszteség. Cartwright talán sose tudja meg, hova tűntem, talán bosszút áll… És Luna… Ezt a részt nagyon nem  így terveztem.
Apró reményt kelt bennem, hogy lejjebb engedi a pálcáját. Talán szót fogad. Nem haragudnék rá, sőt. Neki lenne esélye nem belekeveredni még túlságosan, és ez az őrült gyilkos talán nem tekinti még “kihagyott játék”-nak.
De ahogy a lányra bámulok, és észre veszem a máskor kedves, barna szemek tükrének mélyén azt az apró, de vészjósló izzást, az a halvány remény elszáll. Láttam én már ezt a kifejezést azon az angyali arcon. Többször is. Mindig ugyanaz követte.
Nem!
Szerintem az ő fejében is ez a szó harsog. Ám az enyémben egész más felhanggal zeng, és egész mást jelent. Nem fáj úgy a halántékomhoz nyomódó pálca hideg hegye sem, mint az, ahogy Luna mágikus fegyvere harcra fordul.
- Oh, most harcolni fogunk? Ez de édi - kuncogja a fickó torkot maróan mézédes gúnnyal, és durván felránt a földről magához, a hajamnál fogva. Nyilván élő pajzsnak akar használni, de ha jól rettegek attól, ami következni fog, akkor mit sem ér vele. Én a fájdalomtól csak nyikkanni bírok valamit ahelyett, hogy szavakkal tiltakozzak, de mindegy, mert már úgysem lehet megállítani, hogy ez a kis angyalszőke nőszemély elszabadítsa a szokásos poklot. 
Nonverbális a varázslat, úgyhogy a fickó nem tudja, mi az. Vagy ha látott is ilyet, nem hiszem, hogy ismer ellenvarázslatot. Én csak állok bámulva, és az a különös helyzet lép fel, hogy azt sem tudom, mit érzek, vagy mi jár a fejemben.
Egyrészt az előbb már szembesültem a gondolattal, hogy végem. Nem félek jobban attól, hogy a halál egy újabb lehetséges neme táncol körbe hidegkék fénnyel. Jönnének persze a szokásos kínzó rémképek a tűzzel, a leégő istállóval, a parázsló szőrű, üvöltve bőgő bikával. De a férfi, aki eddig csak ezekben a víziókban jelent meg előttem, most itt volt valójában, kézzel foghatóan. Itt volt, és égett.
Fájdalmas, velőt rázó üvöltés-sikítás szerű hang tört fel belőle. Persze rögtön elengedett, és megpróbált elugrani. A ruhája már lángra kapott, fura is, mert az enyém nem. A pálcát tartó kezén vörösödni-szenesedni kezdett a bőr, borzalmas gyomorforgató szagot eredményezve, de ilyet is éreztem már, nem lettem rosszul. Láttam, hogy varázsolni próbál. Csak egy pillanat volt, amíg rádöbbentem, hogy most nem kínoz a szokásos rémkép. Mert valójában benne vagyok. Nem kell tehetetlenül tűrnöm. Tehetek valamit.
Gondolkodás nélkül ugrottam, hogy megragadjam a pálcát tartó kezet, és megpróbáljam visszatartani. Ez az egy dolog számított most. Dulakodni kezdtünk, a fickó ordított torka szakadtából, és megpróbált ellökni. Talán nem sikerült volna, úgy martam bele, mint egy eszét vesztett pitbull, de ebben a pillanatban egy aranysárga csík vágott be a lángnyelvek közé, hogy nemes egyszerűséggel letaroljon a lábamról. Aztán elrántson onnan. Hallom, hogy gyanúsan visszhangos a pukkanás, amivel dehoppanálunk. Talán nem csak mi oldottunk kereket, sajnos.

Nem a vásár szemetes földjén terülünk el. Ez valami tisztább, puhább, fehérebb. De a ruhámra tapadt hamu, a kezemre kenődött égett vér összepiszkolja. Hörögve-köhögve zihálok, mint egy náthás tűzokádó sárkány, a beszívott izzó pernyedaraboktól próbálok megszabadulni. Egy pillanatig még nem is értem, mi történik. Az ujjaim még a mocsok fickó csuklóját markolják, pedig már csak az ágytakaró van közöttük. Még érzem magam körül a gyilkosnak tűnő, de engem csak éhesen és ártatlanul nyaldosó lángokat, pedig nincsenek már itt, csak Luna védelmező, kicsit remegő karjai. Nem ropog már az a tűz, csak Luci duruzsolja pityeregve, hogy sajnálja.
Kipislogom a könnyeket a szememből. Csípősek és feketék a koromtól, de jönnek újabbak és újabbak. Ránézek és a könnyek csendben potyognak tovább, úgy vág orrba a bűntudat, hogy hangomat vesztem egy időre. Talán meg kellene simítnom, hogy tudja, semmi baj, de egyrészt ez még szavak nélkül is hazugság volna, másrészt a kezem csupa mocsok. Harmadrészt, fájna neki. A vállán apró, de csúnya vágás éktelenkedik, mintha hiányozna onnét egy darab.
- A vállad… - mondom rekedten, de a gombóc a torkomban elnémít. Kár, hogy a sebgyógyító varázslatokra nem figyeltem, és a sok-sok főzet is, amikből lopkodtam a bájitaltanon, ott vannak a Roxfortban, az ágy alatti ládám mélyére rejtve.
Nagy sóhajjal becsukom a szemem, és feladom. Elengedem, hogy megtudjam, hol vagyunk, vagy hogy miért vagyunk itt, és elengedem azt is, hogy felfogjam vagy ésszel átértékeljem, mi is történt az imént. Legyőzöttnek, vert hadnak érzem magam, a bűntudat sötét füstködébe merülök, és már nem küzdök tovább. Kihunyt a tűz. Elcsigázva, fásultan simulok oda Lunához, bele az édes ölelésébe, és megpróbálom úgy átkarolni, hogy az vigasztaló legyen, de ne érjek hozzá a tenyeremmel. Nem fáj semmi úgy, mint a bűntudat, de megérdemlem, és tűröm csendben azt is. Jobb lenne ezt az egészet egy emléktörléssel eltüntetni. Jobb lenne, ha nem lenne többé itt és most, talán az is jobb lett volna, ha nincs az a baráti tűz, csak tűz van, és ott pusztulok azzal a rohadékkal. De ahogy mondta, minden kihagyott játékot számon tart. És én is. Nem is felejtem, és nem itt van a vége, erre megesküdtem magamban. Ám hangosan nem, Lunának nem szabad róla tudni, így is túlságosan belekeveredett. Hallgattam bűntudatos, ernyedt csendben tovább, és sötéten-könnyesen bámultam magam elé, míg csak magunkhoz nem tértünk, és tovább nem léptünk valahogyan… Ezzel most még mást nem is lehet tenni, csak hátat fordítani neki, és nem beszélni róla.

Köszönöm a játékot!