Oldal nyomtatása

TO; Johann
(https://i.pinimg.com/564x/22/ee/b9/22eeb94a13b82dc33836de8a3bca3130.jpg)

2002. május 06.
A legidegenebb otthon

Még csak pár nap telt el azóta, hogy sikerült Metzt meggyőzni, nyugodtan hazaengedhet. Láttam rajta, hogy nem tudom átverni, ha el is enged, akkor is sűrű ellenőrzésekre számíthatok, és még hallani sem akar arról, hogy visszamenjek dolgozni. Nem mintha nagyon meg tudna állítani, ha egyszer elhatározom magam. Az viszont biztos, hogy kell a szabadság, hogy oda menjek, ahova nekem tetszik, és elkezdjek újra az utcán járkálni, nyomtékosítani mindenkiben, hogy nem haltam meg, és nem változtam meg. Még mindig ugyanaz vagyok, mint korábban.
Még akkor is, ha ezzel a szöveggel pont azokat nem fogom tudni átverni, akik a legközelebb állnak hozzám. Tény, hogy Elliot látogatása óta csökkentek a rémálmaim, már egyre több árnyékba húzódó, ködös arc kerül napvilágra, de még így sem vagyok ugyanaz, mint régen. Még mindig bizonytalan vagyok ez miatt a helyzet miatt.
A hazaköltözés mindent megváltoztatott. Megkaptam, amit akartam, a magam ura lettem, és az elmúlt időben több időt töltöttem az Abszol úton vagy London utcáit járva, mint amit eredetileg gondoltam. Ennek csak egy oka volt. Az otthon már nem volt ugyanaz. Üres volt, hideg és ismeretlen. Akármerre mentem, ott volt ő. Ha otthon voltam, akkor sem tudtam mást csinálni, csak keresni egy üres zugot, és ott elbújni az emlékek elől. Remélem Metz nem mostanában tervezi a látogatását, mert biztos vagyok benne, hogy meggondolná magát a leválasztásommal kapcsolatban.
Ebben a pillanatban hoppanálás félreérthetetlen hangját hallom meg. Mivel más nem jöhet ide rajtam kívül csak ő és Elliot, és valószínűleg nem az utóbbi lesz az. Főleg úgy, hogy nem tudja még, visszaköltöztem, és abban maradtunk, hogy amíg jobban nem leszek, amíg haza nem tudok jönni, addig a kutyák nála maradnak. Hacsak Metz nem szólt neki a költözésről, ahogy szólt a halálomról és arról is, hogy ott vagyok nála. Nem lehetett más rajta kívül.
Jobb, ha picit összeszedem magam, és felállok a kanapéról. De nem megy, inkább csak a háttámla felé fordulok, és úgy teszek, mintha nem lenne itt, mintha nem hallottam volna semmit. Ha jól csinálom, és elég csöndben leszek, akkor talán nem vesz észre, elég nagy hozzá a kanapé, hogy elbújjak mögé.
Igen, tudom, ez hozzám nem méltó, és normál esetben erre azonnal ugranék, de ez most nem a normál eset. Szóval csak levegőt is alig veszek, és akkor elmegy, nem tűnik majd fel, hogy lassan a depresszió is a hatalmába kerít.
Le kell foglalnom magam a munkámmal, hogy ne gondoljak arra a sok szarságra, ami most körülvesz. Muszáj, valamit muszáj tennem, még akkor is, ha ezzel nem fogok segíteni magamnak.
- Menj el! – közlöm, miután hosszú percek múltán sem hallom a dehoppanálás hangját.

TO; Johann
(https://i.pinimg.com/564x/22/ee/b9/22eeb94a13b82dc33836de8a3bca3130.jpg)

2002. május 06.
A legidegenebb otthon

Nem tudom mi van velem. Nem jellemző az, hogy napokig nem csinálok semmit. Ennyire nem rázott még meg Warren halála sem, most mégis képes vagyok ágyban feküdni és siratni azt, ami elmúlt, és azt, amire hosszú ideig nem is emlékeztem. Át kell lendülnöm ezen az állapoton, mert ha nem teszem meg, akkor rövid időn belül visszakerülök a Mungóba. És ezúttal nem csak egy megfigyelésre, és Metz sem fog tudni kiszedni onnan.
Mintha kitalálná, hogy rá gondolok, mert hallom a hoppanálás hangját. Nem mozdulok a kanapéról, igyekszem úgy tenni, mintha nem lennék itthon. Persze, ez ha tényleg így lenne, akkor nagyon sok kérdést vetne fel. Hova mentem, mikor megmondta, hogy nem kéne eljárkálnom innen. Metz a legjobb barátom, de néha úgy óv, mintha az anyám lenne.
- Menj el!
Tudom, hogy ez gyenge próbálkozás lesz, de jobb, mintha nem is próbálkoznék. Még akkor is, ha tudom, hogy most pont a legjobb barátomra van szükségem. Ő ott volt Elliot mellett is, ebben biztos vagyok. Legalább addig, amíg a szörnyű hírt közölte vele, és megnyugodott.
- Tudod, ideje lenne innunk egyet végre. Már itthon vagy pár hete és még csak nem is ittunk a kedvenc italunkból.
Megadom magam. Felülök a kanapén ezzel helyet biztosítva legjobb barátomnak is. Próbálom a lehető legkevésbé kimutatni azt, hogy mennyire megviselnek a dolgok, elég nekem az is, hogy ilyen állapotban talál rám.
- Nem rajtam múlott. Te nem engedtél az ital közelébe.
Nem mintha nagyon kívántam volna az alkoholt az első időkben. Lényegében Elliot látogatásáig inkább a túlélésért és a megértésért küzdöttem. Azóta meg azért, hogy ne érezzem üresnek a házat és ezzel magamat is.
- Cigit hoztál? – nézek rá, elég komolyan ahhoz, hogy tudja, nem poénnak gondolom a kérdést. Persze, ebben az esetben a „nem” egy nagyon is elfogadható válasz. Előveszem a pálcámat és a poharam mellé egy hamutartót is varázsolok, hogy rágyújthassak. Ha Metz hozott cigit, akkor abból, ha nem, akkor előveszem a saját tartalék dobozom. Mivel több napja nem mozdultam ki, így beszerezni sem tudtam, kénytelen vagyok a tartalékhoz hozzányúlni.
- Ma mindenki rólad faggatózott a munkában.
- Na, és mit mondtál nekik? – Leszívom az első slukkot, ami elteríti a tüdőmet és szinte felszabadítja a lassan nikotinért kiabáló testemet Nem különösebben érdekel, hogy mit gondolnak rólam, és miért érdeklődnek annyira felőlem, de ismerve a társaságot, vagy valamiféle messiásként fognak rám tekinteni, aki valóban legyőzte a halált és visszatért, vagy egyszerűen pletykára éhesek.
- Remélem megmondtad nekik, hogy ha bármit is pletykálnak rólam, akkor szétrúgom a seggüket.

TO; Johann
(https://i.pinimg.com/564x/22/ee/b9/22eeb94a13b82dc33836de8a3bca3130.jpg)

2002. május 06.
A legidegenebb otthon

Örülök, hogy Metz megérkezik. Úgy gondolom, jelenleg csak ő tud kiszakítani ebből a letargiából. De valóban ezt is akarom? Lényegében nem fog semmi sem változni, akármi is történik. Dolgozni nem mehetek vissza és egyelőre Elliotot sem kaphatom meg. Ahogy az emlékeim is hiányoznak, mégis érzem, hogy mennyire ordít ebből a helyből az ő jelenléte. Ez már nem csak egy egyszerű menedék, ez már egy otthon, és ez az otthon most nagyon üres.
Magamhoz veszem a poharat és figyelem, ahogy az alkoholos ital lassan megtölti a poharat. Felemelem barátom felé a poharat. Nem tudom, hogy ő akar-e mondani valamilyen köszöntőt, de nekem muszáj. Mert jelenleg úgy érzem, ha ez nem csúszik ki a számon, akkor örökre megbánom. Már nem gondolom azt, hogy lenne időm bármit is magamban tartani.
- Rád, Metz. Én szeretnék rád inni, mert nélküled biztos nem itt lennék most.
És nem arra gondolok, hogy valahol az orosz vadonban élnék vagy azon a környéken keringenék. Nagyon sok mindent köszönhetek a barátomnak. Azt a rengeteg évet, amit együtt töltöttünk jó időkben és rossz időkben. Hogy ő az a személy az életemben, akire mindig számíthatok.
Az ital mellé azonban szükségem van egy jó adag nikotinra is. Elég hullámzó módon van, hogy több szálat is elszívok egy alkalommal, máskor meg egy fél napig nem gyújtok rá. Ez legtöbbször azért van így, mert az emlékek miatt sokkal stresszesebb vagyok azokban az időszakokban. Elvesz egy szál cigit, majd rá is gyújt hamar. Sokkal könnyebbnek érzem magam ettől. Persze, hamar előkerül a munkahely is. Gyorsan inkább megiszom az italomat, és miután Metz is így tesz, újratöltöm a poharainkat.
- Ha ez a fenyegetés valaha is hatásos lett volna!
- Akkor már nem lennék kötelékben, ezt te is tudod. De nincs más fegyverem ezekkel az idegesítő alakokkal szemben. Egyszer talán tényleg el kéne kapnom az egyiket egy sikátorban.
Bár szánhatnám poénnak is a mondandómat, nagyon is komolyan gondolom. Néha nagyon terhes az a tudat, hogy ennyire rajonganak értem. És az új főparancsnok mellett még inkább az lesz. Inkább megiszom az italomat, és várok. Csak nem tudom mire.
- Csak nem tudom ki terjesztette el ezt a hülyeséget. Még jó, hogy eddig senki nem hívott el randizni. Ugye nem hívott el eddig senki?
Kénytelen vagyok rákérdezni, mert még mindig nem tudom eldönteni, hogy mennyi minden esett ki az arcokon kívül.
- Azt hiszem, ha túl leszek az első találkozásomon Macmillennel már nem leszek a kedvencük.
Nem titok, szerintem a teljes testület és Kingsley is tudja, hogy közöttünk nem éppen felhőtlen a kapcsolat. Persze, ez nem fogja befolyásolni a munkánkat, csak a személyes kapcsolatunkat. Ha sikerül majd uralkodni magamon, akkor talán megúszom a dolgokat, ha pedig mégsem, akkor a kitüntetéseim mellé lesz néhány fegyelmim is.
- Beszéltél mostanában Elliottal?
Váratlanul ér a kérdés, nem gondoltam volna, hogy ez a téma elő fog kerülni majd, persze, ez csak a naiv részem mondatja velem. Nagyon is tudtam, hogy muszáj lesz erről is beszélnem, és ki mással, ha nem a barátommal lesz ezt jó megbeszélni. Főleg, mert miután elment Metztől, egy olyan mértékű űrt hagyott maga után, amivel még látszólag sem tudtam megbirkózni azokban a napokban. Szerintem, ha nem nyavalygok annyit, hogy hagyja had jöjjek haza, akkor még mindig náluk laknék. De az nekik sem tenne jót.
- Nem, azóta még nem volt itt, és én sem voltam nála, és csak úgy sem futottunk össze. Én nem hiszem, hogy valaha meg fogja bocsájtani, amit tettem, és azt sem hiszem, hogyha valaha mégis megbocsájt, akkor vissza tudom majd szerezni.
Elnyomom a cigit a hamutartóban, majd bedöntöm a még megmaradt italt, és leteszem a poharat az asztalra. Nagyon mély szomorúság lesz úrrá rajtam, de nem hagyhatom, hogy le is gyűrjön. Ezúttal nem, legalább addig, amíg Metz itt van.
- Meglephetnéd virággal és csokival, az minden udvarlásnál bejön…
- Nem hiszem, hogy kettőnk kapcsolatát néhány doboz csokoládé és pár szál kóró rendbe tudná hozni. De hamarosan úgyis mennem kell hozzá. El kell hoznom a kutyákat, csak még… Nem vagyok felkészülve az újabb találkozásra. Nem tudom, hogyan viselkednék a közelében és nem akarom bántani.

TO; Johann
(https://i.pinimg.com/564x/22/ee/b9/22eeb94a13b82dc33836de8a3bca3130.jpg)

2002. május 06.
A legidegenebb otthon

Örülök neki, hogy Metz eljött ma. Azt hiszem, ez lesz az igazi fordulópontja a hazatérésem utáni depressziónak. Ő tudja mivel tud átlendíteni azon a bizonyos holtponton. Elszívom a cigit, de egyelőre nem gyújtok rá egy újabb szálra.
- Egyelőre ne foglalkozz vele. Fel kell épülnöd.
Felállok a helyemről és a konyhapulthoz sétálok. Felveszem onnan a levelet, amit ma kaptam kézhez. Bevallom, nem számítottam ilyen gyors megkeresésre, de Macmillan mindenképpen ki akar baszni velem, ez nem kérdés. Odanyújtom Metznek a beidézésről szóló iratot.
- Még ha akarnék sem tudnám figyelmen kívül hagyni. Macmillan biztos nem fog hagyni nyugodtan felgyógyulni. Elég volt kitennem a lábam tőled, és már jött is az üzenet. Még azon se lennék meglepődve, ha megfigyeltettek volna.
Aminek persze nem tett jót az, hogy Elliot odajött, de ez már az én dolgom. Őt ki akarom hagyni ebből az egészből. Biztos vagyok benne, hogy minden meggyőződésem ellenére, ha közel engedtem magamhoz, akkor felmértem az esetleges fegyelmi eljárásnak is a lehetőségét, és vállaltam a kockázatot. Azt hiszem, ez elég sok mindent, ha nem mindent elmond arról, ami kettőnk között volt, és én még mindig nem emlékszem rá.
- Nem tettél semmit. Csak a munkádat végezted. Elliot azt hiszem csak fél…
Egyszerre volt megnyugtató és nyugtalanító ezeket a szavakat hallani. A munkám a részem, de aurorként ezzel együtt kell élnie a páromnak. A háborúban naponta kellett attól rettegnünk, hogy melyikünk nem fog már hazatérni. Még a legjobb kollégákkal is történhetett baleset vagy olyan, ami miatt az életével fizetett. Elég volt egy rossz szó. Elliot fél… valószínűleg annak a lehetőségét nem mértük fel, hogy bármi történhet velem.
- Metz, ennyire stabil ember lennék? Olyan, akivel nem történhet semmi? Tudom, hogy mindent megteszek azért, hogy tényleg így legyen, de auror vagyok, így bármi adódhat.
Mi lesz akkor, ha megígérek magamnak vagy Elliotnak valamit és nem tudom teljesíteni megint? Vagy mi lesz akkor, ha ezúttal tényleg meghalok majd? Nem akarok arra gondolni, hogy választanom kéne a szerelem és a munka között. Nem is fogok erre gondolni, de az esélye mindig meg van, és ezzel Elliotnak is számolnia kell.
- Szerintem egy kis udvarlás csodákra képes. Ki kéne alakítanod a komfortérzetét megint.
Visszaülök a helyemre, majd ezúttal rágyújtok még egy szál cigire, és töltök is mind a kettőnknek a poharába.
- Úgy udvaroljak, ahogy te szoktál? Ilyen bárgyú mosollyal? Vagy azt azért mellőzhetem? – mosolyodom rá.
Persze, tudom, hogy mire gondol. Nagyon is tudom, de ahhoz, hogy ezt a komfort érzetet kialakítsam, el kell felejtetnem vele, hogy auror vagyok. Abból megint nem fog semmi jó kialakulni. De ha nem is teszem meg ezt az elfelejtést, akkor pedig akár be is ülhetnék az irodába aktatologatónak. Egyik sem vonz igazán.
- Akkor azt hiszem, ideje lesz meghívnom ebédre. Az elég apróság, remélem. – Iszok egy kortyot a pohárból. – A kurva életbe is, soha nem voltam romantikus alkat, nem tudok kibújni a bőrömből. Felvásárolhatok egy csokoládé gyárat, akkor sem tudom megtagadni magam, és Elliot ezzel tisztában van.

TO; Johann
(https://i.pinimg.com/564x/22/ee/b9/22eeb94a13b82dc33836de8a3bca3130.jpg)

2002. május 06.
A legidegenebb otthon

Legördítek még egy pohár italt, és egy időre félreteszem a poharat. Nem mintha nem tudnék inni még, mintha kifejezetten kívánná a szervezetem, de ettől még nem szeretnék lerészegedni. Metz fontos nekem, és van valami, ami nem hagy nyugodni, és ez a valami, ami részben oka volt annak, hogy minél előbb eljöjjek tőle. Bármilyen feltétellel.
Felfigyelek a szavaira, tényleg ennyire stabilnak tűnök. Ez esetben jobb lenne minél előbb összeszednem magam, visszaszerezni a régi formámat. Újra annak a stabil embernek kell lennem. Érzem, ahogy ez az elhatározás egyre több erőt ad nekem, szétterjed a mellkasomban és eláraszt mindenhol.
Mondjuk, azt nem tudom, hogyan fogom visszaszerezni Elliotot, de nem fogom hagyni, hogy így lépjen ki az életemből. Nem szeretném, ha ez lenne a vége. Valahogyan visszaszerzem. Csak nem tudom, hogyan.
- Őszintén kétlem, hogy legutóbb romantikus lettél volna. Az nem is te lennél, Gabe, baszki! Akármivel is csábítottad el, ahhoz nem kellett romantika. Szerintem elég, ha figyelmes vagy egy kicsit… meg megpróbálod vele éreztetni, hogy van egy Gabe-je.
Nem tudom mi volt az, amivel legutóbb sikerült megfognom. Talán, ahogy Metz mondta, eléggé stabil voltam egy számára instabil helyzetben. Biztos vagyok benne, hogy a romantikus énem akkor sem jött elő belőlem. Ahogy az is egyértelmű, hogy nem kényszerítettem semmire.
- Nem tudom… Tényleg nem tudom, hogy miért ragaszkodott hozzám. Mi miatt szeretett belém.
Emlékszem rá, hogy határozottan kijelentettem, le fogom tartóztatni, és mindezek ellenére közeledett felém. Talán ez volt az a határozottság, ami miatt rám talált.
- A lényeg, hogy közeledj felé. A nőknél is beválnak az ilyenek… Elliot meg félig annak tűnik…
Felnevetek, mert Metz nem is sejti szerintem, hogy mennyire igaza van. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül kapta a Királylány becenevet tőlem. De visszatérve picit a meghódítására. Ha tényleg az kell, hogy legyek az ő Gabe-je… Merlinre, még a hideg is kiráz, ha erre a névre gondolok. Szóval, ha ez kell neki, akkor talán meg kéne fenyegetnem, hogy letartóztatom? Mi minden lehet a múltunkban, amire nem emlékszem?
- Elég volt belőlem. – Térek kicsit más témára. Tudom, hogy aggódik, de ő is létezik, nem csak én. - Azt akarom, hogy őszintén válaszolj a következő kérdésemre!
Megtöltöm az ő és az én poharamat is, és felé nyújtom, majd rágyújtok még egy cigire. Igen, éreznie kell, hogy ennek a mai beszélgetésnek még nem lesz itt vége. Majd csak akkor, ha megtudom a kérdésemre a választ.
- Veletek minden rendben van otthon? Eléggé feszültnek tűnt a légkör, még akkor is, ha előttem próbáltátok titkolni. Nem vagyok vak, Metz.
Sokszor volt az az érzésem, hogy nincs minden rendben. Azt nem mondom, hogy az odaköltözésemmel csak rontottam a helyzeten, de az is biztos, hogy nem javítottam rajta. Tamara ugyan morgott néha, de úgy tettem, mintha nem hallanám. Azzal jobb volt neki is, és nekem is, de nem felejtettem el, és látom a barátomon, hogy nem csak miattam aggódik.
- Tamara nem mondott semmit konkrétan, de éreztem a feszültséget, amit elsőre nem tudtam hova tenni eleinte. Azt hittem, miattam van, de biztos vagyok benne, hogy más is áll a háttérben.

◂ what a plot twist you were ▸

2002. június 12.
(https://i.pinimg.com/564x/2a/c0/52/2ac052c02ba62a5c88b88101c1c29434.jpg)

◃g a b r i e l▹

i don’t chase.
I conquer.
You will crumble like Rome for me.

style: outfit (https://i.pinimg.com/564x/92/49/b2/9249b2307d54611aa17b328ecdcb29a8.jpg) ║ zene: Sound of War (https://youtu.be/I4hlAsmfXco)

Csendes volt a ház. Cleo ott aludt mellettem a kanapén, a fejecskéje nyugodtan pihent a díszpárnán, miközben én egy könyvet lapozgattam. Kincsekről szólt, meg az észak-afrikai utazásokról. Egészen belemerültem a tollas fejdíszek és fonott hajviseletek világába. Szerettem ezt, szabadságot adtak a kalandok és ott ülve a kanapén, kezemben a könyvvel, hirtelen úgy éreztem, mintha megint ott lennék a forróságba, a sok hangos, turbános fickóval és hangosan beszélő asszonyokkal. Talán vissza kellett volna odamennem, ahelyett, hogy olyan álmokat kergetek, amik aligha válnak valóra… de túlságosan szerettem Aident, az életünket, meg még sok más embert, hogy felkerekedjek és magam mögött hagyjam az itteni életet. Most nem kellett menekülnöm.
Összecsaptam a könyvet, mire Cleo álmában vakkantott, de meg sem mozdult. Csak Zeusz rezzent annyira össze, hogy a dohányzóasztal közepén felvett veknipózból hirtelen ülőbe váltott. Úgy méregetett, mintha valamire készülnék, majd hirtelen felpattant és megindult a konyha felé. Hangos nyávogással jelezte, hogy kövessem, mert valamit mutatni akar.
– Zeusz még nincs vacsora idő… – magyaráztam és mentem utána, hogy megnézzem mit csinál. A nyávogás nem maradt abba és a hatalmas üvegablakokkal és üvegajtóval teli falra pillantott. Csak ekkor vettem észre, hogy egy bagoly feszeng odakint, a lábára volt kötve egy kis levélke.
Fogtam magam és közelebb sétáltam az ajtóhoz, majd benyomva az azonnal kinyílt. Elég volt hozzá csak az érintésem. A bagoly fontoskodva beröppent a konyhába, majd egész egyszerűen a pult szélén állt meg. Még tartotta is a lábát, hogy megszabadítsam a levéltől, amit egy pillanattal később meg is tettem. Amint nálam volt a pergamen, amit láthatóan a minisztérium küldött, már reppent is kifelé.
Nem hallottam már a szárnyak csapkodását, mikor végre kibogarásztam a borítékból a levelet. Elég rövid volt, de lényegre törő:

Tisztelt Mr. Aiden Fraser!

Kérem, hogy június 14-én 10 órakor megjelenni szíveskedjen a Mágiaügyi Minisztérium
Auror főparancsnokságának 14-es kihallgató szobájában.

Tisztelettel:
Gabriel Milton

Gabriel Milton. Futottam újra végig a nevet, a többit tökéletesen értettem a levélbe. Egy pillanattal később már fel is ment a pumpa bennem… éreztem, ahogy végig lüktet rajtam az idegesség. Sejtettem, hogy ez megint valami féltékenységi hülyeség, hiszen Irene már egyszer elintézte a kérésemre, hogy kopjanak le Aidenről. Lehet, hogy már vagy fél éve volt, de én ott voltam és beszéltem, intézkedtem. Erre most ez.
Csak belebújtam a cipőmbe, falkaptam a levelet, olyan erőszakosan, hogy még meg is gyűrődött. Aztán egész egyszerűen hoppanáltam egyet, egyenesen a Menedék nappalijába és nem érdekelt, hogy ott van-e Gabriel: – Gabriel Zöldszem Milton! Most azonnal kinyírlak! – mondtam dühösen. Persze előkerült Amon és elém állva, már is elkapta a nadrágomat és rángatni kezdett. – Hé, hé! Nem szexelni jöttem! Amon! – De húzott tovább a háló irányába.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/originals/f6/76/aa/f676aa8ede4d3246029b9d30a34ddf3c.gif)

2002. június 12.
Micsoda cselszövés ez…?

Nem kellett volna visszamennem a parancsnokságra. A mai nap a pihenésé, ha már volt szerencsém egy ilyen beosztáshoz, de ha már így alakult, akkor nem ülhetek tétlenül a bizonyítékokon. Haladnom kell az üggyel, mielőtt még kiderül a nyilvánosság számára bármi is. Viszont, ha kiderül, hogy talán az egyik gyanúsítottal közös kapcsolatom van. Nem is tudom, le kéne adnom az ügyet. Metz biztos azt mondaná, hogy mivel így is elég nagy szarban vagyok a megfigyelés miatt, és mert nem vagyok Macmillan puszipajtása, óvatosabbnak kéne lennem.
Nem érdekel. Tudok objektív maradni, nem fognak befolyásolni az érzelmeim. Ez is csak egy nyomozás, és a Fraser fiú nem gyanúsított még. A pillanatnyi beugrás után, sietek haza. Még főznöm kell, és nem ártana kicsit többet is pihennem. Még jó is, hogy holnap nem kell bemennem a parancsnokságra, legalább fel tudok majd töltődni. Amíg főzök, addig kapcsolok valami halk zenét. Csak nemrég sikerült megbuherálnom a rádiót, hogy a világ minden adóját fogja.
A négy dobermann a konyha ajtajában áll és azt figyeli, hogy mit csinálok. Lassan ideje lesz nekik is enni adnom. Nem is meglepő, hogy ennyire szemrehányóan néznek. Mielőtt még engem felfalnának adok nekik enni és csak ekkor állok neki a saját fogásaimnak. Nem sokkal később már a pulton gőzölög a vacsora, de mielőtt nekiállnék, le akarok zuhanyozni. Szóval megindulok arrafelé.
A zuhany alatt hagyom, hogy végig folyjon rajtam a víz, és amit csak lehet azt kimosson belőlem. Nagyon kemény napoknak nézek elébe, és ha nem akarok balhét, akkor lehet nem ártana tisztázni majd Elliottal is a dolgot. Nem akarok én közéjük állni, csak azt szeretném, hogy a gyilkosággal kapcsolatban kiderüljön minden. Persze, ha a fiú tényleg sáros, akkor le kell majd tartóztatnom, de nem hiszem, hogy ekkora ostobaságot követne el. A saját eladott termékébe belecsempészi a mérget és utána odaadja annak, akit meg akar ölni.
Pólót húzok és egy rövidnadrágot, mikor meghallom a motoszkálást a lakásban. Ez nem csak a négy kutya, hanem járkál is itt valaki, ami szinte esélytelen, hiszen Metz és Elliot tudja egyedül, hogy hova kell jönni, de nem hiszem, hogy hivatlanul beállítana bárki is. A pálcámat markolom, amíg meg nem hallom, hogy ki csapja ezt a nagy zajt.
- Hé, hé! Nem szexelni jöttem! Amon!
Elmosolyodom picit, és visszacsúsztatom a helyére a pálcát. Jobb lesz, ha elébe megyek az eseményeknek, különben Amon tényleg elintézi, hogy mind a ketten az ágyban kössünk ki.
- Nem hiszem, hogy a szex miatt rángat ide – lépek ki a szobából, amikor is a kutya elengedi Elliotot, de nem mozdul el mellőle, mintha várna valamire. - Minek köszönhetem a látogatásod, ezúttal?
Megindulok a nappali felé, igyekszem magam előtt terelni a kutyát is, és remélem, hogy Elliot is követ majd. Nem kerüli el a figyelmem a papír, amit szorongat és csak remélni tudom, hogy nem az az üzenet az, amit a Fraser fiúnak küldtem.
- Kérsz vacsorát?
Mivel nem készültem a megjelenésére, nem igazán van olyan, ami elfogadható lenne neki, de ki tudja, talán változott valamit az ízlése, és a sajtos tészta meg a kókuszos szuflé mégis elnyeri majd a tetszését.

◂ what a plot twist you were ▸

2002. június 12.
(https://i.pinimg.com/564x/2a/c0/52/2ac052c02ba62a5c88b88101c1c29434.jpg)

◃g a b r i e l▹

Nem egészen így képzeltem el, hogy majd Menedékbe jövök. Sőt, igazából az gondoltam, hogy majd üvöltve Gabriel arcába dobom a papírt és közlöm vele: Felejtsd el ezt a hülyeséget! Azt kívántam, hogy bár ilyen erős lehetnék… ehelyett meg egy kutya rángat el a hálószobáig. Legalábbis ez volt a cél, de Zöldszem még annál korábban kilépett a nappaliba és így a kutya is elengedett, mintha legalább valami szállítmányt vitt volna el.
– Nem hiszem, hogy a szex miatt rángat ide – mondta, ahogy Amon szorosan mellettem maradva leült. Nem tudom, mire várt, de ez nem az a nap lesz, amikor romantikusan a gazdája karjaiba omlottam. Igen, nagyon sokszor ideges voltam, hogy bajban van, aggódtam Gabrielért, de ez a levél felháborított. Nálam jobban senki sem tudta, hogy Aiden nem csinált semmit. Én csináltam, én loptam, én vittem a cuccokat a boltba. Nem volt törvényszerű, hogy tudjon róla, honnan szereztem… hazudhattam is volna neki.
Persze az sem volt kizárt, hogy ez az egész arról szólt, hogy régen halálfalókkal lógott. Jó, nem csak lógott… de basszus, tök fiatal volt. Annyi idősen mindenki nagyobbnak akarja mutatni magát, mint amekkora. Ezt a hülye aurorok is tudhatták… de nem, ez csak valami hülye féltékenységi roham volt. Nem ez lett volna az első, hogy Gabe totál rosszul kezeli a helyzetet. Bár annak örültem, hogy a régi énje némileg mérséklődött, mert az már a vállára dobott volna, hogy elvigyen. Na azt meg én nem tudtam volna normálisan kezelni.
– Minek köszönhetem a látogatásod, ezúttal?
– Mi az, hogy minek? Mintha nem tudnád! – mondtam, bár egyelőre nem felháborodva. Felemeltem a papírt, ami a kezemben volt, de ő úgy tette, mintha nem is lenne fontos. A nappali felé mozdult, finoman terelve magával Amont, én pedig csak bénán utána fordultam volna. Szokás szerint elérte, hogy egy szerencsétlen törpének érezzem magam mellette… igen. Túlságosan irányított, túlságosan is elérte, hogy azt csináljam, ami neki tetszik, de ez mostanra véget ért.
– Kérsz vacsorát?
– Nem. Nem enni jöttem ide. – Válaszoltam és utána mentem, megálltam előtte, hogy ne tudjon a konyhához jutni. Aztán kicsit megböktem a mellkasát, hogy vegye már észre, nem ezért jöttem ide. Komolyan kellett vennie. Meg kellett tanulnia, hogy nem csak egy hülye játék vagyok, amin veszekedhet Aidennel.
– Mi a szar ez? Valami béne féltékenységi szarság? Megmondtam, hogy kurvára nem érek ennyit! Nem veszekedhettek rajtam! – Magyaráztam és az arcába ráztam a lapot, amire persze Amon ugatni kezdett, mintha valami játék lenne az a papír, még fel is ugrott a kezem irányába, de persze nem bántott. Amon szeretett engem, sőt egyenesen rajongott értem és saját feladatának tekintette, hogy szó szerint Gabriel karjai közé rángasson. Ha pedig a gazdi nem volt ott, hát biztonságos helyre vitt vagy éppen megvédett mindenkitől. Majdnem olyan volt, mint Agiel, csak kicsit vadabba. – Nem engedem, hogy ezen a szarságon megjelenjen!
Nyeltem egyet. A szívem persze őrülten kalapált, kicsit el is húztam Gabrieltől a karom és a mellkasomra szorítottam a tenyeremet. Nem kellett volna megint felhúznom magam ezen az egészen, de hát… Merlinre, behívta Aident és tutira biztos voltam benne, hogy csak szívatni akarja.
– Amon, ez most nem játék. – Közöltem a kutyával, aki nyalogatni kezdte a kezemet, hogy adjam már neki oda a papírt, amit lóbáltam.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/originals/f6/76/aa/f676aa8ede4d3246029b9d30a34ddf3c.gif)

2002. június 12.
Micsoda cselszövés ez…?

Elliot felbukkanása éppen lehetne jó dolog is, de az ösztöneim most azt mondatják velem, hogy ebből még akár baj is lehet majd. Nem akarok vitázni, veszekedni pedig főleg nem. Mégis ha hallgatok a megérzéseimre, akkor biztos vagyok benne, hogy ott fogunk kilyukadni. Szóval igyekszem megválogatni a szavaimat.
- Mi az, hogy minek? Mintha nem tudnád!
- Ha az a papír a kezedben tényleg az, amire gondolok, akkor is csak sejtésem van miért jöttél, de nagyon remélem, hogy nem bizonyosodik be.
Nem hiszem, hogy valaha hagytam volna neki, hogy beleszóljon a munkámba. Nem személyes az, hogy behívtam a Fraser fiút, de megértem, hogy könnyen tűnhet annak. Amíg viszont kiderül, hogy miről is van szó valójában, igyekszem elkölteni a vacsorát, és bár nem úgy főztem, azért meg tudom osztani vele. Feltéve, ha kér belőle.
- Nem. Nem enni jöttem ide.
Kár, pedig mennyivel jobban is alakulhatott volna ez az este, ha mégis. Megtorpanok mikor elém lép, és ránézek a lapra. Szóval mégis az, amire korábban gondoltam. Nem szólok, addig nem, amíg úgy nem érzem, hogy képes normális módon gondolkodni. Úgy érzem, megsért azzal, hogy ennyire aljasnak néz. Tényleg képes elhinni azt rólam, hogy megpróbálnám lecsukatni vagy bármilyen módon a törvényt segítségül hívni, ha vissza akarom őt szerezni?
- Mi a szar ez? Valami béne féltékenységi szarság? Megmondtam, hogy kurvára nem érek ennyit! Nem veszekedhettek rajtam!
Elveszem tőle a papírt és legalább olyan alapossággal áttanulmányozom, mintha most látnám először. Szóval tényleg azt hiszi, hogy ennyire piti alak vagyok. Tényleg kinézi belőlem, hogy kihasználva a munkámat, és mindazt a keveset, amit a pasijáról kiderítettem, felhasználnám azért, hogy visszaszerezzem. Vagy ha nem is szerzem vissza, legalább elintézzem, hogy ha az enyém nem lehet, akkor másé se legyen.
- Nem engedem, hogy ez a szarságon megjelenjen!
Oké, itt azért eldurran bennem valami, érzem, hogy itt baj is lehet még, de azon túl, hogy visszaadom neki a papírt, persze azonnal ki is fejezi a nem tetszését vele. Elszámolok magamban háromig, és csak utána szólalok meg.
- Elliot… - szándékosan nem kiabálok, nem beszélek hangosan, és még csak nem is indulatosan. Viszont tolni kezdem a fal felé, és jelzem, hogy akármennyire is erősködik, itt most én vagyok a főnök. - A munkámat végzem, és ha holnapután Mr. Fraser nem jelenik meg a Főparancsnokságon, téged letartóztatlak a nyomozás akadályoztatása miatt, őt pedig aurorok fogják bekísérni mindenki szeme láttára, és nem érdekel, hogy mi lesz a véleménye bárkinek is a történtekről. Még az sem, ha ezzel egy jó időre tönkreteszem az életét.
Végül odaérünk a falhoz. Tudom, hogy magasabb és nagyobb darab vagyok, és azt is tudom, hogy most vele sem lesz könnyű majd, de tudnia kell, hogy ez nem játék, és nem egy vicc, amit azért találtam ki, hogy bosszantsam bármelyiküket is, és azt is tudom, hogyha Elliot nem fejezi be ezt a képtelenséget, akkor nem várhatom el tőle, hogy valaha megértse mennyire fontos nekem a munkám.
- Most még csak meg akarom hallgatni egy tárgyi bizonyíték miatt. Kíváncsi vagyok, mit tud az eredetéről, tulajdonságairól és hasonlók, de ha meggátolod azt a találkozót bármilyen formában is, elsőszámú gyanúsítottként fog előlépni, azt pedig nem akarod, szerintem.
Ellépek a faltól, hogy kicsit felszabaduljon, a kutyákat pedig megpróbálom kizárni a kertbe. Túl nagy lett hirtelen a feszültség, és bár kedvelik Elliotot, biztos vagyok benne, hogy előbb ugranak neki, mint nekem, ha baj lesz.
- Felfogtad ezt vagy a szádba kell még rágnom más módon is?

◂ what a plot twist you were ▸

2002. június 12.
(https://i.pinimg.com/564x/2a/c0/52/2ac052c02ba62a5c88b88101c1c29434.jpg)

◃g a b r i e l▹

Egyszerűen csak éreztem, ahogy az idegesség egyetlen erőként tombol bennem. Mindig azt mondta az öcsém, hogy fogadjam el, nem tudok mindenkit megvédeni… nem tudtam megvédeni Natot sem, és most nem tudom megvédeni sem Aident, sem Gabrielt, főleg nem egymástól. Mégis megpróbáltam… mégha ezért ketté is kellett szakadnom. Nem engedhettem, hogy ők egymásnak feszüljenek, mert azzal nem csak nekem, de saját maguknak is ártanak. Az egy dolog, hogy én nem akartam egész egyszerűen többé egyedül lenni már. Azt meg lehet szokni, el lehet fogadni, ha kettejük közé hullok. De azt nem, hogy értem teszik mindezt. Már elfogadtam azt, ami vagyok, már elfogadtam, hogy nem lehetek senkinek több, mint amit megérdemlek… valahol vágytam persze ezt, de sejtettem, ennek is vége lesz valahol, valamikor. Csak idő kérdése.
– Ha az a papír a kezedben tényleg az, amire gondolok, akkor is csak sejtésem van miért jöttél, de nagyon remélem, hogy nem bizonyosodik be.
Nem értettem a válaszát. Nem értettem, mi a kérdés, vagy hogy mit gondolt… hogyha meglátom egy papíron a nevét, akkor nem fogom kérdőre vonni, nem fogom kibökni, hogy ezt kurvára nem kéne? Tudtam, hogy Gabriel még akar engem. A jó ég tudja miért, mert ezer jobbat találna mind a tíz ujjára. Engem is megfenyegetett, hogy letartóztat, talán képes is volna rá, ha végleg nemet mondanék neki. Arra viszont képtelen voltam. Még emlékeztem rá, milyen intenzív érzés volt őt szeretni, őt élvezni.
Hagytam, hogy kivegye a kezemből és megnézze. Egyszerűbb lett volna, mint megválaszolni a kérdést, ami amúgy teljesen egyértelmű volt. Ha ez kell neki, hát nézze és gondolkodjon el rajta, mi járhat a fejemben. Éppen elég okot adott rá, hogy legyen mit feltételezni róla. Csak figyeltem, ahogy átfutja a sorokat, mintha valami nagy újdonság lenne, majd kikaptam a kezéből és visszavontam magamhoz.
– Elliot… – kezdte már-már fojtott hangon és szép lassan tolt a fal felé. – A munkámat végzem, és ha holnapután Mr. Fraser nem jelenik meg a Főparancsnokságon, téged letartóztatlak a nyomozás akadályoztatása miatt, őt pedig aurorok fogják bekísérni mindenki szeme láttára, és nem érdekel, hogy mi lesz a véleménye bárkinek is a történtekről. Még az sem, ha ezzel egy jó időre tönkreteszem az életét.
A falhoz simult a hátam. Ezen a ponton viszont már csak vicsorogni tudtam. Ez meg mi akart lenni? Megfélemlítés? Mintha tartanék bármelyik hülye aurortól, s ebbe bizony ő maga is beletartozott. Ha tartottam is tőle, az azért volt, mert féltem, hogy megvonja tőlem a szerelmét. Végül is meg is tette.
– Most fenyegetsz? – kérdeztem. Nem ordítottam, mert nem volt értelme, csak sziszegtem a szavakat. Az az érzésem támadt, hogy a testi erejénél fogva akar rám nyomást gyakorolni. Kicsit sem ismert, kicsit sem tudta, milyen vagyok, ha meg kell védenem valamit. Nem látott egyszer sem harcolni, nem látott olyankor, amikor el akartam érni valamit. Ez volt a baj Gabriellel. Csak azt látta, amit az orra elé tettem.
– Most még csak meg akarom hallgatni egy tárgyi bizonyíték miatt. Kíváncsi vagyok, mit tud az eredetéről, tulajdonságairól és hasonlók, de ha meggátolod azt a találkozót bármilyen formában is, elsőszámú gyanúsítottként fog előlépni, azt pedig nem akarod, szerintem.
Ellépet végül, hogy a kutyákat a kizárja. Ez persze azzal is járt, hogy Amont kénytelen volt elterelni mellőlem. Nem érdekelt volna, ha rám támadnak… bár nem néztem volna ki belőlük.
– Felfogtad ezt vagy a szádba kell még rágnom más módon is?
– Most még? – kérdeztem szinte felháborodva. Nem érdekelt, hogy mit csinál, úgy fordultam utána, ahogy kellett. – Aiden csak az üzlet tulajdonosa, a tárgyakat én szerzem… ha ezt akartad annyira tudni. Nem értem, mit akarsz tőle. De felőlem csukj le, ha akkor leszállsz róla. – Egymáshoz nyomva a csuklóimat kinyújtottam felé, szinte jelezve, hogy tessék, itt van, bilincselj meg. Csak rajta múlott mihez kezd ezzel a helyzettel.
– Nem tudom mire jó neked ez a játék, Gabe, de kezd nagyon elszaladni az a ló… – Sóhajtottam egy nagyot, megpróbáltam legyűrni magamban azt a rengeteg feszültséget.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/originals/f6/76/aa/f676aa8ede4d3246029b9d30a34ddf3c.gif)

2002. június 12.
Micsoda cselszövés ez…?
18+

Kávét akarok, a vacsorámat, és egy jó könyvet, hogy kikapcsolódjak. Vagy egy késő esti edzést, hogy kiszellőztessem a fejem. Persze, nem lesz ez olyan egyszerű, ahogy gondoltam is. Nem baj, nem adtam le az ügyet, szóval végig fogom csinálni. Még akkor is, ha esetleg ezzel mindennel szembe megyek. Még saját magammal is. Mert egy ponton biztos nem tudnám eldönteni, hogy mit válasszak. A munkát vagy őt. Most nem biztos, hogy ennyire egyértelmű lenne.
- Most fenyegetsz?
Szerencsére állok annyira közel hozzá, hogy tisztán halljam ezt a kérdését. Hogy fenyegetném? Talán. Hogy elérnék-e vele valamit, és ezért lenne-e értelme fenyegetnem őt? Ebben az állapotában csak annyit érnék el, hogy még jobban bedühödik, és abból nem fog semmi jó származni.
- Ha azzal hatok rád, hogy nem rólad szól ez az egész, akkor igen, fenyegetlek.
Végül is ezt tartom a legjobb ötletnek. Vagyis inkább a legegyszerűbbnek. Ha nem sikerül hatnom rá ész érvekkel, akkor vegye nyugodtan fenyegetésnek a szavaim. Nem csak azokat, hanem minden utána érkezőt is.
- Most még? Aiden csak az üzlet tulajdonosa, a tárgyakat én szerzem… ha ezt akartad annyira tudni. Nem értem, mit akarsz tőle. De felőlem csukj le, ha akkor leszállsz róla.
- Tehát nem értetted meg, amit mondtam. - Azért ez eléggé csalódásként ért, mert hirtelen nem jutott eszembe, hogy tudnám ennél jobban megértetni vele a dolgokat.
Az pedig, hogy ő szerzi be a tárgyakat igazából egyáltalán nem fontos. A Fraser fiúnak ismernie kell a tárgyakat, az eredetüket, ha mágikus tárgyak, akkor a hatásukat. Mivel övé a bolt, övé a felelősség is. Félrelököm a felém tartott csuklóját.
- Nem foglak letartóztatni. Engem nem érdekel most, hogy loptad, vetted vagy szülted azokat a tárgyakat. - Bár a hangom még mindig nyugodtnak tűnik, érzem, hogy egyre kevésbé tudom megtartani ezt az álarcot. - Nem ezt akartam tudni, és még mindig nem rólad szól ez az egész.
Azt hiszem, ez egy sokkal hosszabb folyamat lesz, aminek jelenleg inkább azt tudom mondani, hogy nem jó lesz a vége. Ha nem hiszi el nekem, hogy semmi hátsó szándékom nincs ezzel az egésszel kapcsolatban, akkor rövid időn belül nagyon össze fogunk veszni.
- Nem tudom mire jó neked ez a játék, Gabe, de kezd nagyon elszaladni az a ló…
Érzem, ahogy elszakad az a bizonyos cérna. Túl sok mindent engedtem meg neki, és most azt érzem, hogy ki is használja ezt a helyzetet. Ökölbe szorítom a kezem, mert vissza kell fognom magam valahogy. Nem fogok fizikai erőben fölé kerekedni, az nagyon nem vallana rám, még akkor sem, ha nem ismerném őt ennyire, de ezt meg kell értenie.
- Bassza meg, Elliot! – Igen, most már indulatosan és emelt hangon beszélek. - A kibaszott rohadt életbe, hogy nem tudsz a képzelgéseden túl látni, ha valami nem rólad szól. De tudod, mit? Leszarom, hogy mit gondolsz. Ha személyes ügyet akarsz csinálni belőle az sem érdekel, de a faszomba is, engem hagyj ki belőle! A munkámat végzem, és ha ez nem tetszik, akkor menj vissza hozzá, bőgd ki a szemed neki, panaszkodj arról, hogy milyen szar alak vagyok, és holnapután rugdosd be a parancsnokságra, mert ha nem teszed, akkor kibaszottul biztos lehetsz benne, hogy este mind a ketten az Azkabanban lesztek, és nem én leszek az, aki kiszed onnan titeket! És igen, ezt veheted fenyegetésnek!

◂ what a plot twist you were ▸

2002. június 12.
(https://i.pinimg.com/564x/2a/c0/52/2ac052c02ba62a5c88b88101c1c29434.jpg)

◃g a b r i e l▹

Utáltam, hogy olyan mocskosul fapofa. Régen férfiasnak és vonzónak találtam, hogy nem tudtam azonnal leolvasni róla minden érzelmet, de ez most nem az a helyzet volt, ami tetszene. Nem, mert most nem kívántam azt, hogy ragadjon meg és tegyen velem, amit akar… hogy mutassa meg milyen erős hozzám képest. Most győznöm kellett, hogy megvédjem Aident. Csakhogy Gabriel ellen nem harcoltam korábban, mert esélyem sem volt. Ráadásul nem is kellett tőle megvédenem semmit. Ez az egész egy ócska rémálomnak tűnt… az élet akkorát változott, mint még talán soha.
Mikor lettem ennyire fontos? Mikor kellett minden második embernek Elliot O’Mara… Elliot O’Mara a tolvaj… az ember, akit kicsaptak a Roxfortból, az ember, akit egész egyszerűen elfelejtettek. Még az iskolaigazgatónak sem értem annyit, hogy megvizsgálja a pálcámat, csak mert az apám odahatott kicsit, hogy csapjanak ki a francba. Talán nem akarta, hogy szem előtt legyek, én meg olyan szívesen bujkáltam, mintha tényleg muszáj volna. Teljesítettem az óhaját tudat nélkül. Amikor visszatértem Londonba is senki voltam… s most is senki vagyok. Csak valamiért ez a két marha nem veszi észre. Inkább egymásnak feszülnek, hogy megint nyomot hagyjanak rajtam… hogy megint legyen majd miután sírni, ha ennek az egésznek vége lesz.
– Tehát nem értetted meg, amit mondtam. – Jelentette ki.
– Mert nem a szavaknak hiszek. Azokat bárki meg tudja formázni… – Válaszoltam dacosan és a zöld szemekben kerestem választ. Jó, nem csak kerestem olyan vadul kutattam, ahogy csak tőlem telt. Látni akartam, hogy igazat mond-e vagy ismét csak el akarja előlem rejteni a valódi okokat, a valódi érzéseket.
Könnyedén félre lökhette a csuklómat is, mintha annak semmi súlya nem lenne. Pedig, ha valakit le kéne tartóztatnia, az én vagyok. Én tettem mindent meg azért, hogy az az üzlet a lehető legilegálisabb legyen. Ha akarta, hát megnézhette a legutóbbi szellemtámadást követő nyomokat, amik nyomot hagytak rajtam. Ott volt az a már-már halovány harapás nyom a nyakamon. Nem olyan volt, amit Aiden hagyott rajtam. Kisebb volt, mintha gyermektől származna, még is mélyebb, furcsa lilás foltokat hagyva maga után.
– Nem foglak letartóztatni. Engem nem érdekel most, hogy loptad, vetted vagy szülted azokat a tárgyakat. – A hangja nyugodtnak tűnt, de láttam, ahogy megrándul az arca. Már nem viselte a szokásos álarcot. Talán én voltam az egyetlen, aki képes volt rendesen lerántani róla. Egyszer már megmondtam neki, hogy tartóztasson le… hiszen a kivételezést csak addig járt, míg ágyba bújtam vele. – Nem ezt akartam tudni, és még mindig nem rólad szól ez az egész.
Sóhajtottam egyet dühösen. Összecsíptem a mutató- és hüvelykujjaim közé az orrnyergemet, ahogy csukott szemmel mély levegőt vettem. Gondolkodj, O’Mara, mert ezt meg kell oldani… kurvára meg kell oldani! Kellett egy pillanat, hogy odasziszegjem neki, milyen veszélyes útra lépett. Nem akartam az ellenségem lenni… nem akarhatott. Már pedig ezzel azt kockáztatta meg és kettőnk közül nem csak ő tud rohadtul ádáz lenni a küzdelemben, hanem én is. Fogalma sem volt mire vagyok képes, mert nem látta. Igen, bevallottam neki, hogy öltem, hogy jártas vagyok a feketemágiában, de még sosem látta, ahogy használom a képességem, ahogy késsel a kezemben esek neki valakinek. Az más volt… egy másik állapot.
– Bassza meg, Elliot! – Emelte meg a hangját. Furcsa, veszélyes mélység keveredett bele. – A kibaszott rohadt életbe, hogy nem tudsz a képzelgéseden túl látni, ha valami nem rólad szól. De tudod, mit? Leszarom, hogy mit gondolsz. Ha személyes ügyet akarsz csinálni belőle az sem érdekel, de a faszomba is, engem hagyj ki belőle! A munkámat végzem, és ha ez nem tetszik, akkor menj vissza hozzá, bőgd ki a szemed neki, panaszkodj arról, hogy milyen szar alak vagyok, és holnapután rugdosd be a parancsnokságra, mert ha nem teszed, akkor kibaszottul biztos lehetsz benne, hogy este mind a ketten az Azkabanban lesztek, és nem én leszek az, aki kiszed onnan titeket! És igen, ezt veheted fenyegetésnek!
A magasba lendült a kezem és a következő mozdulattal arcon csaptam. Megállíthatta a kezemet, de nem sok esély volt rá. Túl gyorsan, túlzottan is érzésből mozdultam felé. Éreztem, ahogy düh egyetlen erőszakos erőként szakad ki belőlem. Csak az kattogott az agyamba, hogy engem nem fenyegethet, hogy meg kell védenem Aident tőle.
– Rohadj meg, Gabriel! – Üvöltöttem, nem érdekelt, hogy odakint a kutyák kétségbeesetten ugatnak. Inkább olyannak tűntek, mint riadt gyerekek, amikor a szüleik vitatkoznak. – Nem fogom engedni ezt! Nem árthatsz neki! Engem letartóztathatsz, marhára nem hat meg. – Tettem hozzá és belemarkoltam a ruhájába. Nem érdekelt, hogyha megüt. Hát üssön meg, nem ő lenne az első és nem is ő lenne az, akitől a legjobban fájna. Azon már túl vagyok. – Békén fogod hagyni Aident. Mert, ha nem, akkor nem leszünk jóban… – Sóhajtva léptem el, de csak annyira, hogy a hátam megint a falnak ütközzön. A szívem még mindig őrülten kalapált.
– Egy olyan munka nevében csinálod ezt, ami meg fog ölni. Emlékszel, hogy azt mondtad, hogy én fogok előbb meghalni? Ha így folytatod ez nem így lesz. – Folytattam és igen, ezt vehette fenyegetsnek is akár. - Ha szeretsz egy kicsit is, nem tedd velem ezt!

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/originals/8c/34/1d/8c341da16c66ab238d7d760e36e77bca.gif)

2002. június 12.
Micsoda cselszövés ez…?

Szóval nem a szavaknak hisz? Akkor lényegében bármit mondhatnék, mert semmit nem fogok elérni vele. Mit kéne csinálnom? Talán oda kéne vinnem, hogy lássa a saját szemével a tárgyat? Ha már úgyis ő lopta, akkor biztos vagyok benne, hogy tud is róla valamit mondani. De nem lehet. A Fraser fiúé a bolt, ő is vállalja a felelősséget az ott árusított termékekért.
Miután kizárom a kutyákat felé fordulok. Nevetséges a feltevése, hogy majd letartóztatom. Persze azzal szembe mennék az ígéretemnek, és ezt nem akarom. Nem akarok a saját szememben is egy szar alak lenni. De az is igaz, hogy ez nem maradhat így tovább. Meg kell tanulnia, hogy nem mindig az van, amit ő akar. Most már viszont nagyon elegem van ebből az egész cirkuszból. A lehető legérthetőbben próbálom megmondani neki, hogy fogja már vissza magát, még akkor is, ha eléggé küzdök azzal a ténnyel, hogy ne átkozzam le a fejét. Mert lehet meg kéne tennem, és akkor magához térne.
Mielőtt azonban léphetnék, ő teszi meg ezt. A pofon olyan erővel csattan rajtam, hogy megfeledkezek lényegében mindenről egy pillanatra. Csak a hangja az, ami magamhoz térít.
- Rohadj meg, Gabirel!
- Ennyi idő kellett ahhoz, hogy megtanuld a nevem?
Egy kicsit sötétebbre és ijesztőbbre veszem a hangom, még akkor is, ha talán a halksága miatt nem hallja meg a kérdésem. Már nem érdekel, hogy mi volt vagy mi lehetne. Csak arra gondolok, ami itt és most van. Éppen csak sikerül annyira magamnál lennem, hogy ne essek neki akár puszta kézzel is.
- Nem fogom engedni ezt! Nem árthatsz neki! Engem letartóztathatsz, marhára nem hat meg.
Érzem, ahogy megragadja a felsőmet, de nem tud elmozdítani. Le vagyok cövekelve, annyi erő pedig biztos nem gyűlt össze benne, hogy akár csak egy kicsit is megráncigáljon.
- Békén fogod hagyni Aident. Mert, ha nem, akkor nem leszünk jóban…
Csöndben nyugtázom, hogy eljutottunk erre a pontra, pedig nem szabadott volna. Örülök neki, hogy ellép tőlem, mert azt hiszem, itt az ideje, hogy távozzon, mert ha nem teszi meg, akkor magam fogom kirugdosni ebből a házból.
- A Fraser fiú befárad hozzám, és válaszol a kérdéseimre, majd hazamegy - próbálkozok még mindig a megértetni vele, hogy nem lesz itt semmi olyan esemény, ami miatt akár neki, akár a szerelmének börtönbe kéne mennie, hacsak ő maga nem tesz róla, hogy így legyen.
Látom rajta, hogy továbbra sem fogom tudni meggyőzni semmiről, szóval ideje lesz összeszednem magam, és felvenni a kesztyűt. Ha ő úgy játszik, akkor játszok én is úgy. Nem fog zsarolni, nem hagyom neki. Még akkor sem, ha ezzel itt és most megszakad majd a szívem.
- Egy olyan munka nevében csinálod ezt, ami meg fog ölni. Emlékszel, hogy azt mondtad, hogy én fogok előbb meghalni? Ha így folytatod ez nem így lesz. Ha szeretsz egy kicsit is, nem tedd velem ezt!
Felhorkantok kicsit, majd előveszem a pálcámat, amit félreteszek egy közelben lévő asztalra, mielőtt még használni akarnám. Hogy mekkora szemét húzás ez tőle, és lényegében fel sem fogja, csak mondja még mindig a szövegeit.
- Hogy te mekkora faszfej vagy. Nem is értem, korábban miért kepesztettem annyira érted. Komolyan azt várod el tőlem, hogy a munkámmal szemben egy olyan emberért feláldozzak bármit is, aki szarik a képemre? Mióta visszajöttem azon túl, hogy mindenféle ígéretet tetettél velem, hogy majd vigyázok magamra, meg nem keveredek bajba, és vigyázok rád, lényegében a szemembe köptél. Eltűrtem, mert reménykedtem benne, hogy visszajössz hozzám, de már látom, hogy neked már egy senki vagyok. Hát kurvára nem fogsz így a lelkemre hatni. Most se miattam teszed, hanem amiatt a kölyök miatt. Még csak nem is magadat védenéd, amivel tényleg sarokba tudnál szorítani.
Bár nem mozdulok, de tartom a szemkontaktust, és igyekszem leplezni, hogy valójában mennyire remegek. Nem biztos, hogy most pontosan tudnék célozni, ha pálcát akarnék szegezni rá. És lefogadom, hogy még mindig nem érti, már az is, hogy nem tartóztatom le itt helyben, mekkora önuralmat követel meg tőlem.
- Ha majd azt látom, hogy egy kicsit is vagyok annyira fontos neked, hogy elfogadj olyannak, amilyen most vagyok a munkámmal, a jelenemmel és a választott jövőmmel együtt, és nem akarsz egy kis senki miatt érzelmileg zsarolni, akkor visszatérhetünk arra, ami kettőnk között van. Vagy volt.

◂ what a plot twist you were ▸

2002. június 12.
(https://i.pinimg.com/564x/2a/c0/52/2ac052c02ba62a5c88b88101c1c29434.jpg)

◃g a b r i e l▹

A düh hatalmas erővel dübörgött bennem. Ez az egész arról szólt, hogy valami nem egészen úgy alakult, ahogy Gabriel elképzelte és most azt az embert bünteti, akit én rángattam bele. Igen, valamikor egy pár voltunk, valamikor még nem gondoltam azt, hogy inkább öletné meg magát, minthogy velem legyen. Persze folyamatosan azt magyarázza, hogy ő „auror,” de az ember nem csak a munkája… sőt, inkább nem csak a munkája. Én sem csak tolvaj voltam. Sőt… tettem volna félre azt az egész életet fontosabb dolgokért. Natnak is megígértem, hogy vigyázok magamra, s hiába vágytam annyira a kalandokra, ott maradtam vele Tengerszemben. Most képes lennék ezt Aidenért is megtenni, ám ebben a kapcsolatban egészen más fajta elvásárok vannak.
A gúnyolódás nem állt jó Gabrielnek, de ezt nem vetettem a szemére. Már anélkül is kellően felhúzott, de ahhoz képest most még egész jól bírtam. Bár a kezem rászorult a zsebembe dugott pálcámra. Ő is láthatta, mert kilógott onnan. Talán neki nem estem volna, de szívem szerint az egész házat felgyújtottam volna.
– A Fraser fiú befárad hozzám, és válaszol a kérdéseimre, majd hazamegy – magyarázta tovább. Ismertem már a hitegetést, nem ő lett volna az első, aki megpróbálja. Talán most még haza engedi Aident, de aztán kitalálja, hogy menjen be újra, mutasson meg ezt-azt a boltban, egészen addig, míg nem talál valamit, amiért beviheti az Azkanbanba.
Nyugodj le, O’Mara… próbáld meg józanésszel átgondolni! A hang bíztatott, de én már éreztem, ahogy a vérem szinte felforr az ereimben. Egy csomó érzés kavargott bennem: düh, csalódottság, aggódalom, de leginkább félelem, hogy valamelyiküket elveszítem. Talán nem Gabrielt választottam egyelőre, de annyira ragaszkodtam hozzá, mintha az életem egyik legfontosabb része lenne. Azt mondják a nagyszerelmek ilyenek. Nem múlnak el nyom nélkül, örök kétséget hagynak az emberben.
– Most még hazaengeded? – kérdezte vissza, szinte sziszegve. Nem ment, nem ment a bizalom egyszerűen. Túl sokszor járt a nyomomban és fejtette ki, hogy a helyem mellette van. S nem ő volt az egyelten, aki ezt éreztette velem, mégsem tettem semmit. Nem tehettem. Egyszer már elengedtem Aident és minden egy borzalmas katasztrófa lett.
Nem volt más választásom, minthogy az érzéseire hassak. Addig nem akartam elmenni, míg el nem fogadja, hogy úgy lesznek a dolgok, ahogyan én mondom. Mert úgy lesz… muszáj, hogy úgy legyen… nem mehet Aiden az Azkabanba. Erica nem bírná ki. Talán én sem.
Láttam, ahogy előveszi a pálcáját és lerakja az asztalra. Olyan volt ez is, mint egy fenyegetés. Jelezte, hogy most jobb, ha nincs a közelében a fegyvere… mintha az lenne az egyetlen, amivel kárt tehet bennem. A fizika ereje sokkal jobban aggasztott volna, ha nem Elliot O’Mara vagyok és nem makacskodom.
– Hogy te mekkora faszfej vagy. Nem is értem, korábban miért kepesztettem annyira érted. Komolyan azt várod el tőlem, hogy a munkámmal szemben egy olyan emberért feláldozzak bármit is, aki szarik a képemre? Mióta visszajöttem azon túl, hogy mindenféle ígéretet tetettél velem, hogy majd vigyázok magamra, meg nem keveredek bajba, és vigyázok rád, lényegében a szemembe köptél. Eltűrtem, mert reménykedtem benne, hogy visszajössz hozzám, de már látom, hogy neked már egy senki vagyok. Hát kurvára nem fogsz így a lelkemre hatni. Most se miattam teszed, hanem amiatt a kölyök miatt. Még csak nem is magadat védenéd, amivel tényleg sarokba tudnál szorítani.
Éreztem, ahogy a szavai apró szilánkként fúródnak a szívembe. Olyan mélyen, hogy egy pillanatra a lélegzetem is elakadt. Nem értettem, hogy mondhatta ki ezeket a szavakat… hiszen én voltam itt. Én voltam itt, mikor kellett neki valaki. Mióta csak visszatért újra és újra idejöttem, törődtem vele.
Nem szakítottam el a tekintetem tőle, de éreztem, hogy a düh, amit eddig visszatartottam, az megremeg. Fájdalmassá válik és a szemembe könny gyűlt, hogy furcsa, zavaros fátylat vonjon elém. Így nem láttam tisztán Gabriel zöld szemeinek csillogását.
– Ha majd azt látom, hogy egy kicsit is vagyok annyira fontos neked, hogy elfogadj olyannak, amilyen most vagyok a munkámmal, a jelenemmel és a választott jövőmmel együtt, és nem akarsz egy kis senki miatt érzelmileg zsarolni, akkor visszatérhetünk arra, ami kettőnk között van. Vagy volt.
– Ha még egyszer azt mondod nekem, hogy nem vagy fontos, beverem a képed. – Közöltem szinte vicsorogva. Ösztönösen rántottam elő a pálcámat, mint mindig, mikor ideges voltam… s az szinte magától sült el. Hallottam, ahogy a konyhaszekrényből kiömlenek a tányérok, sőt szinte a levegőben pattannak el. Olyan volt, mintha egyetlen hatalmas hangrobbanásban nyilvánul meg a bennem fortyogó indulat.
– Én voltam az egyetlen, aki itt volt veled. Én voltam az, aki megölelt, aki csillapította az átokheged nyomását… ezt ki tette meg érted? Mert Metzger biztosan nem. – folytattam dacosan, nem mintha ért volna a helyzet annyit, hogy győzködjem róla. Engedtem, hogy dühömben még a könnyeim is megeredjenek. Olyan mély, olyan erős fájdalom lüktetett a szívembe, amivel talán csak akkor találkoztam, mikor meghalt. De úgy tűnt, hogy az a Gabriel, akivel együtt voltam már valóban nem létezik. Az a Gabriel meghalt és nem maradt belőle más, csak az a kék kabát, amit véresen hoztak vissza. – Talán egy részed tényleg meghalt… csak az a kár, hogy vele vitted azt az Elliotot is, aki melletted voltam. – Nyeltem egyet és leengedtem a pálcámat. Nem érdekeltek az összetört tányérok. Vissza kellett tartanom a zokogást, mielőtt az hatalmas erővel tört volna ki belőlem.
– De ezek után legalább tudom, hogy felesleges törnöm magam. Úgy is csak azt veszed észre, ha a szádba mászom… a többi nem fontos… – elfordítottam tőle az arcomat. Semmi köze nem volt a könnyeimhez most már.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/originals/8c/34/1d/8c341da16c66ab238d7d760e36e77bca.gif)

2002. június 12.
Micsoda cselszövés ez…?

Úgy érzem, ha most azonnal nem megy el innen, akkor nekem kell majd. Meg kellene értenie, hogy ha egy bizonyíték arra mutat, hogy a pasiját meg kell kérdeznem néhány dologról, akkor annak nincs köze ahhoz, hogy milyen személyes törekvéseim vannak. Össze fogunk veszni, ha így folytatódik, és talán véglegesen. Ezt pedig nem akarom. Meg fogom akadályozni valahogyan, ha látom, hogy tudok vele tárgyalni.
A fenébe is kurvára szar helyzet ez. Nem akarok közte és a munkám között választani, pedig nagyon abba az irányba terelődik ez a vita. Ha megígérem neki… ha eltépem azt a behívót, akkor lesz majd más, aki megteszi helyettem a kikérdezést. Persze, ezt kellett volna már eleve megtenni, másnak átadni az ügyet. Az első komolyabb ügyemet, mióta visszatértem. Vagyis néha már nem vagyok biztos benne, hogy jól tettem, hogy visszatértem. Mindenki eltemetett, meggyászolt, és ahelyett, hogy örülnének nekem csak a fájdalmat látom, mikor rám néznek. Metz, Elliot, mind a ketten olyan sérülést szereztek, amit soha nem tudok majd begyógyítani. Ehhez nem elég a visszatérésem.
- Ha még egyszer azt mondod nekem, hogy nem vagy fontos, beverem a képed.
Hirtelen kel életre a lakás, ahogy Elliot előveszi a pálcáját. Már Afrikában is megtapasztaltam, hogy mekkora ereje van, amit valószínűleg a sötétség vált ki belőle, de ott nyílt terepen voltunk, ez itt egy zárt lakás. Ha csak a tányérok törnek majd, az még nem is érdekel annyira.
- Én voltam az egyetlen, aki itt volt veled. Én voltam az, aki megölelt, aki csillapította az átokheged nyomását… ezt ki tette meg érted? Mert Metzger biztosan nem.
Itt azért megint elönt kicsit a méreg. Ha szerinte az elég volt nekem, hogy idejött, eltöltött velem fél órát, egy órát és ettől nekem boldognak kéne lennem, akkor valami álomvilágban él. És soha nem kértem, hogy az átokhegemhez nyúljon. Tény, hogy nem is taszítottam el magamtól olyankor a közelmúltig, de ettől még a lényegen nem változtat semmi. Másrészről, pontosan tudja, hogy nincs senki más rajta és Metzen kívül. A családom tagjaival nem tartom napi szinten a kapcsolatot, szóval mit vár? Mégis kinek kellett volna itt lennie?
- Tudod, arra lett volna szükségem, hogy a széthulló életemben ne csak egy átmeneti segély legyél, hanem egy biztos pont, amihez tudok igazodni. Erre most azt látom, hogy…
Már nem kiabálok, már nem vagyok ideges. Inkább beletörődtem ebbe az egészbe. Ha kell, akkor menjen, nem fogom vissza. Ha meg nem akar menni, akkor maradjon. De jobb lenne minél előbb megérteni, hogy engem nem érdekel jelenleg egyikük múltja sem.
- Talán egy részed tényleg meghalt… csak az a kár, hogy vele vitted azt az Elliotot is, aki melletted voltam. De ezek után legalább tudom, hogy felesleges törnöm magam. Úgy is csak azt veszed észre, ha a szádba mászom… a többi nem fontos…
Elfordul, de teljesen felesleges. Így is tudom, hogy mi játszódik le benne. Így is látom a könnyeit, még akkor is, ha nem szó szerint. Elfordulok én is, így látom, hogy a kutyák teljesen meg vannak őrülve. Talán el kéne húznom a függönyt, hogy ne lássanak semmit a továbbiakból, de az is igaz, hogy most már szinte mindegy.
- Nem akarnám, hogy olyan legyél, mint akkor… Én sem vagyok olyan, természetes, hogy te sem lehetsz. – Belefogok egyfajta magyarázatba vagy nem is tudom, csak meg akarom törni a csöndet kettőnk között. - De tudod, amíg te belőlem egy kabátot kaptál vissza, én azt látom, hogy a szemem láttára távolodsz el. Talán túlzás azt mondani, de ilyenkor mindig azt érzem, hogy meghalsz. Minél kevesebb időt töltesz velem, a közelemben, annál inkább érzem azt, hogy eljön majd a pillanat, amikor már nem lesz egyáltalán közünk egymáshoz, és akármit csinálok… – Itt igyekszem kihangsúlyozni az akármit, hogy ezzel is megcáfoljam benne azt, amiért idejött ma. Aztán az is lehet, hogy pont ezzel fogom megerősíteni. - csak még jobban távolodok el tőled.
Igen, egy ideig bármit megtettem volna, hogy visszakapjam. Talán, ha akkor Macmillan nem veszi el az engedélyem, tényleg bevittem volna a Fraser fiút csak azért, hogy egy kis időre elválasszam őket egymástól, de mostanra rájöttem, hogy ennek semmi értelme, mert azzal csak magam mellől is elüldözném. Afrikában történt bennem valami. Nem azt mondom, hogy teljesen feladtam, de ott megfordult. Most már annak is örülök, ha őt boldognak látom. Ha azt a Fraser fiú mellett éri el, akkor úgy is jó.
- Afrika óta már nem hajtok azért, hogy visszaszerezzelek. Nem tennék olyat, amivel bánthatlak. Ezért is esett rosszul, hogy apádnál az utolsó csepp voltam, és ezért sem akartam találkozni veled. Hogy ne legyek megint az, aki miatt rosszul leszel. Nekem itt van a munkám, ami mindig kettőnk közé fog állni, ezzel is tisztában vagyok. Elliot, miért akarnék keresztbe tenni neked?

◂ what a plot twist you were ▸

2002. június 12.
(https://i.pinimg.com/564x/2a/c0/52/2ac052c02ba62a5c88b88101c1c29434.jpg)

◃g a b r i e l▹

Mélyen a szívembe martak Gabriel szavai. A könnyen ott ültek a szememben, de csak akkor folytak ki, mikor elfordítottam az arcomat. Értettem, mit jelentek neki, hogy nem lehetek biztos pont, csak azért, mert nem élek vele és nem fekszem le vele. Mindennap itt voltam, csoda, hogy Aiden még nem kapott féltékenységi rohamot, de ő mégis ezt dörgölte az orrom alá. Tényleg nem az volt, aki kisétált az életemből. Valami megtört roncs volt, ami egymaga képtelen volt összekaparni a részeit… csak azt nem vette észre, hogy belőlem is ez vált. Már sosem leszek felhőtlenül boldog. Már mindig ott lesz a kérdés, hogy vajon, mikor megy el… mikor sétál ki utoljára az ajtón – legyen szó akárkiről.
Gabriel nem látta, hogy mit tettek velem a történtek. Vak volt rá, nem fogta fel, milyen mélyre mart. Mondhattam volna, ismételtethettem volna újra és újra, de nem volt hozzá erőm. Könnyebb volt távol maradni innen, megpróbálni új életet kezdeni. Csakhog visszajöttem, szinte várva, hogy megint gyötörni kezdjen. A bűntudat elkezdett felemészteni, mintha én tettem volna valamit kettőnk ellen. Én itt voltam, vártam, kértem, hogy maradjon… de most is csak ellent mond. Akármi mondom, hogy gondolja át.
– Nem akarnám, hogy olyan legyél, mint akkor… Én sem vagyok olyan, természetes, hogy te sem lehetsz. – Magyarázkodott, de minek. Már éppen elég mélyre hatolt a mondanivalója. Amíg nem vagyok az övé, nem teszek érte semmit. Talán tényleg jobb lett volna Metzgerre hagyni az egészet. Az ujjaim belemarkoltak a nadrágom anyagába. Nem is tudom, csak reméltem, hogy attól majd megnyugszom. De nem. Nem szóltam semmit, vártam és közben azon kattogtam, hogy: Menekülni akarok, menekülni akarok innen! – De tudod, amíg te belőlem egy kabátot kaptál vissza, én azt látom, hogy a szemem láttára távolodsz el. Talán túlzás azt mondani, de ilyenkor mindig azt érzem, hogy meghalsz. Minél kevesebb időt töltesz velem, a közelemben, annál inkább érzem azt, hogy eljön majd a pillanat, amikor már nem lesz egyáltalán közünk egymáshoz, és akármit csinálok… – Nyeltem egyet. Nagy nehezen visszanéztem rá. – csak még jobban távolodok el tőled.
– Ha így folytatod, az a távolság csak nagyobb lesz. – Közöltem. A hangom hidegen csengett, de képtelen voltam a könnyeimet visszatartani. Egyszer voltam dühös és mérhetetlenül szomorú.
– Afrika óta már nem hajtok azért, hogy visszaszerezzelek. Nem tennék olyat, amivel bánthatlak. Ezért is esett rosszul, hogy apádnál az utolsó csepp voltam, és ezért sem akartam találkozni veled. Hogy ne legyek megint az, aki miatt rosszul leszel. Nekem itt van a munkám, ami mindig kettőnk közé fog állni, ezzel is tisztában vagyok. Elliot, miért akarnék keresztbe tenni neked?
Elléptem és megindultam a kandalló felé. Az előzőek után a szavai üres fecsegésnek tűntek. Én valamikor szerelmes voltam belé, a jövőm egyetlen reménységének láttam. Erre szószerint közölte velem, hogy nem fontos nekem. Nathaniel Forest is fontos, pedig tőle el is váltam… talán még egy szirkányi szerelmet is éreztem, ahogy az ott volt Gabe iránt is minden féltés és aggódás alatt. Az emberek nyomot hagynak egymáson.
– Ha egyszer kisétálok az életedből és nem nézek feléd sem, akkor talán majd észre veszed, hogy fontos voltál. – Közöltem, nem is reagálva az előző megjegyzésére. Már késő volt bármivel is kimagyaráznia, de aztán végül megkönyörülve rajta folytattam: – És tudod mit? Inkább te legyél az utolsó csepp, mint egy idióta varázstárgy, amit csak eladnék. Érted meg is halnék. – Sóhajtottam egyet, nehogy újabb adag könny szakadjon ki belőlem. Nem volt szabad többet sírnom előtte.
– Te nem nekem akarsz keresztbe tenni, hanem magadnak, zöldszem. Ez a legnagyobb baj. Higgadj el, nem kell versenyt futni az élettel mindig. Alig értél haza. – Néztem rá ismét, kicsit visszafordulva.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/originals/8c/34/1d/8c341da16c66ab238d7d760e36e77bca.gif)

2002. június 12.
Micsoda cselszövés ez…?

Egy barom vagyok. Nem tudok erre mást mondani. Sikerült olyan módon átgázolnom Ellioton, ahogy soha nem kellett volna. Túl sértettnek éreztem magam ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Hirtelen elvesztettem a hidegvérem, amit a munkámban soha nem engedhetnék meg magamnak. Vele szemben, az egyik legfontosabb emberrel szemben mégis elvesztettem. A rohadt életbe.
- Ha így folytatod, az a távolság csak nagyobb lesz.
Igaza van. Még akkor is, ha nevetséges és rám nézve sértő az indok, amiért idejött, a viselkedésem nem az minősíti. Elfordulok felőle, próbálom lenyugtatni magam azzal, hogy a kutyákat kezdem el figyelni, akik a kertben legalább annyira kétségbe vannak esve, mint én attól, hogy a vallomásom után mi lesz Elliot reakciója.
Hallom, ahogy távolodik, és látom a kutyákon is, hogy követik őt, amíg el nem tűnik a szemük elől. Onnan, ahol ők állnak, nem látszik a kandalló. Ezt teljesen megértem. Én sem biztos, hogy fordított esetben maradni akarnék még. Most mégis úgy érzem, nem szabad így elválnunk.
- Ha egyszer kisétálok az életedből és nem nézek feléd sem, akkor talán majd észre veszed, hogy fontos voltál.
Nem kell ahhoz kisétálnia az életemből, elég ha most kisétál a kandallón keresztül. De tudom, hogy ma este már nem fogom tudni helyrehozni. Ahhoz túl sok minden történt, túl sok dolgot vágtam a fejéhez, amit talán nem kellett volna. Szóval meg is értem, ha soha többé nem akar majd látni.
- És tudod mit? Inkább te legyél az utolsó csepp, mint egy idióta varázstárgy, amit csak eladnék. Érted meg is halnék.
Eddig tartott az a tartásom, amit még azért öltöttem magamra, hogy akármi is történjen, józanul kibírjam a távozásáig. Ezek a szavai viszont annyira szíven ütnek, hogy érzem, összetörik bennem ez a tartás. Mégis valahogy úgy maradok, ahogy éppen állok. Keresem a tekintetét, és nem is akarom elengedni egyelőre.
- Elliot…
Tudom, hogy mondanom kéne még valamit, de valahogy nem jönnek már a szavak. Félek, ha most még valamit mondok, akkor csak rontok a helyzeten.
- Te nem nekem akarsz keresztbe tenni, hanem magadnak, zöldszem. Ez a legnagyobb baj. Higgadj el, nem kell versenyt futni az élettel mindig. Alig értél haza.
- Nem tudok megállni. Nem állhatok meg, Elliot.
Eleget pihentem. Mennem kell tovább. Meg kell tennem, különben megőrülök. Én nem is tudom, hogy mi lenne velem, ha egyszer valami olyan történne, ami miatt hosszabb időre ágynak esnék, és még az a kevés mozgásom se lenne meg, mint ami most volt.
Ne menj még el. Ne így váljunk el.
Igen, érzem a kényszert, de azt is tudom, hogy nem fogom megállítani. Azt hiszem, ha nem akarunk rontani a helyzetünkön, akkor el kell engednem, ha el akar menni.
- Látlak majd még?
Lépek felé egy lépést, mintha el akarnám kísérni haza, de csak valami olyanban reménykedem, hogy ha már egy szakadék lett közöttünk, fizikailag ne távolodjunk el most. Igazából akármit is válaszol, a varázsvilág nem egy olyan nagy hely, hogy örökre el tudjon menekülni, ami pedig az apját illeti és az egész kibaszott családját, biztos hallok majd még felőle, akármi is legyen a válasza.

◂ what a plot twist you were ▸

2002. június 12.
(https://i.pinimg.com/564x/2a/c0/52/2ac052c02ba62a5c88b88101c1c29434.jpg)

◃g a b r i e l▹

Túl sok volt ez. Gabrielnek fogalma sem volt, milyen mélyre hatoltak a szavai. Nem ő volt persze az egyetlen, aki azt vágta a fejemhez, hogy nem veszem figyelembe az érdekeit, miközben én magam egyenesen úgy éreztem mindent megadtam azért, hogy neki jobb legyen. Mindig itt voltam… még akkor is, amikor Aidennel kellett volna lennem. Ő persze nem tette szóvá, hogy ott voltam Gabrielnél, pedig megérdemeltem volna. Megérdemeltem volna, mert zöldszem az exem volt, aki ráadásul gondot is okozott kettőnknek, ha már csak az afrikai ügyet említjük meg.
– Nem tudok megállni. Nem állhatok meg, Elliot.
Elszakítottam róla a tekintetem. A kandallóra bámultam, annak kormos, élettelen valóját könnyebb volt nézni, mint azokat a zöldszemeket. Egyre nehezebben ment az elutasítása… egyre több sebet tépett fel és minden pillanatban úgy éreztem, beleőrülök, még ha neki nem is mutatom ki. Sosem tudtam megjátszani magam Gabriel előtt, de az utóbbi időben meg kellett. Muszáj volt, mert ő volt a gyenge… de már többé ez sem volt igaz. Olyan volt, mint egy bolond, aki kapkodott valami után, hátha lekötheti a gondolatait. Csakhogy ez nem volt megoldás. Ismertem már annyira, hogy tudjam, a munkamánia is csak egy maszk, amit viselt… az volt a védekezés, mikor meghalt a családja, s most is az volt, hogy nem kapott vissza… hogy elveszítette a gondolatait. Talán előrébb jártam, mint ő… valahogy mindig is. Sok sebem volt, de ismertem őket, szembe néztem velük. Ez alól csupán az ő elvesztése, az Aidennel való szakítás voltak kivételek. De már az sem fáj, mert tudom, hogy egyedül is elég erős vagyok.
– Pedig jobbat tennél magadnak, ha megállnál egy pillanatra. – közöltem ráérősen, de valójában nem akartam ezt már tovább fűzni. Kinyújtottam a kezem és végig simítottam a kandallópárkányon, ahol ott várakozott a hopp-porral teli kis edény. Emlékeztem, hogy én tettem át jobb oldalra, mert így könnyebben kézre esett, mikor ki-bejárkáltam Menedékből.
Ez az egész hely fájdalmas emlékkép volt, amit minden beszélgetésünk újra és újra felszakított, hogy véres sebként fertőzzön meg. Nem tudom, Gabriel mit érzett… de a viselkedése alapján csak ellökni akart magától. Semmi szüksége nem volt rám. Így nem…
– Látlak majd még? – lépett közelebb. Erőltettem, hogy ne nézzek rá. Nem akartam látni a zöld szemeket és vissza kerülni oda, ahonnan indultunk.
– Nem tudom van-e értelme… – markoltam bele a porból, majd beléptem a kandallóba. Megértettem, nincs rám szüksége. Ha lenne, eszébe sem jutna, hogy nem fontos nekem. Ideje lenne mindkettőnknek tovább lépnie ezen az egészen. Főleg neki, mert nem tudja kezelni, hogy nem az övé vagyok. – Én megpróbáltam, Gabe, tényleg megpróbáltam. De neked nem elég a kisujjam, az egész karom kell… sőt az egész testem. Többet nem tudok most adni magamból... érted? – Sóhajtottam egyet. – Vigyázz magadra… – súgtam még oda, aztán eltűntem a zöld lángcsóvák között.

Köszönöm a játékot!

TO; Johann
(https://i.pinimg.com/564x/21/07/96/210796105d90aadd20a90254c1ed8347.jpg)

2002. június 25.
Baráti traccsparti

A kertben vagyok, egy kis sütögetéshez készülök elő, de korábban már voltam azon a helyen, amihez majdnem egy hónapig kellett gyűjtenem a bátorságot. Igen, nekem, aki könnyen odaáll egy átok elé, ha arról van szó, és akkor nem merek szembenézni a múltam egy nagyon is jelentős darabkájával. Elmentem megnézni, hogy hol vesztettem el annak idején Alice-t, az egyetlen pici lánykámat, akihez foghatóval azóta sem találkoztam, és a szörnyű események után már nem is gondoltam a családalapításra addig, amíg össze nem futottam Elliottal. Nos, ami azt illeti, jelenleg Alice nem él, míg Elliot ugyan él, de már ő is a múltam része. Legalábbis párkapcsolat szempontjából.
Szóval, Metz üzent, hogy átjönne, mert valami nagyon fontosról szeretne beszélni, ezért arra gondoltam, hogy meglepem egy kis sütögetéssel. Csak nemrég szereztem be ezt a mugli ketyerét, amihez nem sok minden kell, csupán fa vagy szén és egy kis tűz. Grillezőnek hívják, és ebben az időben pont jó is lesz. A sörök behűtve, de most egy kis lángnyelvre vágyom. Túlságosan is kemény volt szembesülni délután a múltam annak a részével.
Mikor beszéltem Metzcel a Mungóban, akkor nagyon komolynak tűnt, biztos vagyok benne, hogy valami fontosról szeretne beszélni. Valami fontosabbról, mint amivel én mentem hozzá az egyik ügy aktájában talált furcsaság miatt. Amiről egyébként ki is derült, hogy semmi furcsa nincs benne.
Legördítem a következő pohár lángnyelvet, majd félre is teszem a poharat. Ennyi elég lesz, ha elfeledkezek arról, hogy már ittam, akkor a sörözés után már akár a kertben aludhatok is. De addig biztos nem fog ez megtörténni, amíg a legjobb barátom ide nem ér. A kandallónál hagytam neki egy üzenetet, hogy a kertbe jöjjön, de onnan akár már meg is érezheti a finom sült hús illatát. A salátát később csinálom meg, míg a krumpli és a hagymakarika sül.
Végül mikor Azazel és Amon megindul a házba, akkor tudom, hogy itt az ideje.
- Sör a jégtartóban – kiabálok neki. - Ha erősebbet szeretnél az itt van nálam.
Nem várok mást, szóval esélytelen, hogy bárki beessen váratlanul. Nem mintha olyan sokan jöhetnének. Látom, ahogy a kutyák közelednek, így biztos vagyok benne, hogy ő is ideért.
- Haver, remélem nem vagy kiöltözve, mert akkor hamarosan nagyon le fogsz izzadni.
Én is csak egy pólóban és térdig érő nadrágban, meg egy saru jellegű kis lábbeliben vagyok. Ezek pont alkalmasak ehhez a könnyed délutáni kikapcsolódáshoz. Persze, én könnyebb helyzetben vagyok, ha esetleg barátom szeretne valamilyen testedzést végezni a vacsora előtt, hogy megjöjjön az étvágya. És itt nem éppen a kar erősítésére gondolok, amit az üveg emelgetése okoz.
- Mesélj, mi volt ilyen fontos? Mostanában kicsit el vagy veszve, ahogy láttam.

TO; Johann
(https://i.pinimg.com/564x/21/07/96/210796105d90aadd20a90254c1ed8347.jpg)

2002. június 25.
Baráti traccsparti

Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mit akar mondani a barátom. Úgy érzem, ez nem csak egy olyan összetalálkozás lesz, mint amit néha meg szoktunk ejteni, átbeszéljük a melót meg ilyenek. Remélem sikerül majd mindent megbeszélni, de most nem rólam fog szólni a délután, hanem a barátomról. Mostanában túl sok minden szólt rólam, nem vagyok hozzászokva ehhez.
Hallom mikor megérkezik, és látom, hogy a kutyák is rohannak befelé. A hús még sül, ezért nem akarom otthagyni. Még nem grilleztem, és bár varázslattal könnyebb lenne valahogy annak más lenne az íze. Nem tudom miért. A varázsgastro tudósok biztos meg tudják mondani, akik jobban értenek a konyhai dolgokhoz. Egy vödörbe teszek vizet, amit aztán lejegelek, hogy a tömény is hideg legyen valamennyire, ne csak a sör.
Kitöltöm barátomnak a töményet, és teszek bele egy kevés jeget is. közben végignézek rajta, és látom, hogy igazán felesleges aggódni a ruhája miatt, nem éppen úgy öltözött, mint aki éppen valami szörnyű hírt akar közölni. Rég volt már az, hogy ennyire önfeledten tudjunk csevegni.
- Ugye nem tornáztatni akarsz?
- Hát, nézzük csak. A kertet kibővítettem egy kis erőnléti pályával, ha ki akarod próbálni, akkor érdemes kényelmesen öltözködni. De amúgy nem kényszerítelek rá, ha csak iszogatni akarsz, nekem az is jó.
A húsnak még kell egy kis idő, de nem annyi, hogy órákig beszélgessünk a semmiről. Nekem úgy tűnt, hogy fontos az, amit mondani akar, és az ilyen esetekben jobb néha hirtelen lerántani a sebtapaszt és nem kerülgetni a témát órákig. Szóval igen, egyből a közepébe, az lesz a legjobb mind a kettőnknek, de leginkább neki.
- Nem kérsz egy cigit?
Ez rossz jel, nem lesz mégse olyan könnyű ez a beszélgetés. Elfogadom a cigit, majd mielőtt még rágyújtanék, megforgatom a húst. Szépen sül, és most már tényleg nem kell neki sok, ha a megfelelő pillanatban akarom levenni a sütőről. Mikor mindennel kész vagyok, odaülök barátom mellé az asztalhoz és rágyújtok. Mélyen beszívom a füstöt, majd kiengedem. Most már készen állok a nagy vallomásra.
- Elválok Tamarától. Nem rég kiköltöztem…
Ez valahogy nem lep meg. Mikor ott voltam náluk, már látszott, hogy valami nincs rendben, de mikor rákérdeztem, akkor Metz hárított, én pedig nem akartam tovább faggatni, hogy talán ezzel közvetetten az okozója legyek a válásuknak.
- Hol laksz most? Miért nem szóltál, van itt elég hely. – Beleszívok a cigimbe. - Mikor ott voltam nálatok akkor jól láttam, hogy gond van, igaz?
És mégis velem foglalkoztak ahelyett, hogy a saját életüket tették volna rendbe. Sóhajtok egyet, mert úgy érzem, ha eddig kibírták valahogy egymás mellett, akkor kellett történnie valaminek ahhoz, hogy végül a válás mellett döntsenek. Nem sokára meg is kapom a választ.
- Megismerkedtem valakivel. - Valami nem stimmel, ő nem szokta így húzni az időt, ha mondani akar valamit. - Erica Fraserrel.
Megáll a kezem a mozdulat közben. Erre most nem tudom mit kéne mondanom. Legszívesebben lehülyézném, hogyan lehet egy ilyen nővel és úgy a családjával kezdeni, de azért mert nekem problémám van velük, még nem jelenti azt, hogy másnak is gondot okoznak. Sőt, még az is lehet, hogy igazából velem van a baj.
Végül folytatom a mozdulatot, de addig nem mondok semmit, amíg ki nem fújom a füstöt.
- Boldog vagy mellette?
Nem merek egyelőre többet kérdezni, félek, hogy ha kinyitom a számat, akkor nem csak Elliotot vesztem el, hanem Metzet is. De valahogy mégsem tudom szó nélkül hagyni.
- Azért én óvatos lennék a helyedben. Egyszer majd csak azt veszed észre, hogy ott hagynak, összetörik a szíved és te majd győzheted összeszedni magad.
Persze, tudom, hogy ez így nem teljesen igaz, és valószínűleg csak rémeket látok, de attól még féltem a barátomat.
- Nálam bármikor elalhatsz, van hely.
Visszafordulok a hús felé, és végül leveszem a tűzről, majd ráteszem a zöldségeket. Azért megjegyzem magamnak, ha bántani merik a legjobb barátom, akkor egy olyan ellenséget szereznek maguknak, akivel talán nem kéne újat húzniuk.

TO; Johann
(https://i.pinimg.com/564x/21/07/96/210796105d90aadd20a90254c1ed8347.jpg)

2002. június 25.
Baráti traccsparti

Nem mintha bármi jogom is lenne ítélkezni a barátom felett, de ezzel a költözéssel azért meglepett. Legalábbis azzal a részével, hogy meg sem kérdezett jöhetne-e ide. Nem utasítottam volna el, ilyet biztos nem tettem volna vele.
- A Foltozott üstben. Ez most nem fontos. Megoldom az életemet, nagyfiú vagyok, Gabe.
- Hát, ha a válásod során lesz annyi pénzed, hogy a Foltozott üstben töltsd el az időd, akkor részemről megfelel, ha neked is. De ha esetleg meggondolnád magad, csak szólj.
Nem hiszem, hogy Tamara majd kiforgatja minden vagyonából, szerintem meg fognak tudni egyezni mindenben. Bár, ahogy barátomat ismerem, úgyis neki akar majd jót, szóval bármit is találjon ki, Metz bele fog menni. Talán csak a nagyon észszerűtlenekbe nem.
A sokkhatás, és a valódi válasz a miértekre hamar meg is érkezik. Nem gondoltam volna, hogy a végleges elválásnak köze van egy nőhöz. Bár, sejthettem volna, hogy valami olyan erőteljes, ami még azt a büszkeséget is felülírja barátomban, amivel végig kitartott a párja mellett, minden nehézségük ellenére. Azt azonban nem gondoltam, hogy ez a nő majd pont a Fraser fiú anyja lesz. Az a család tényleg mindent el akar venni tőlem?
De ez most nem is számít, hiszen a barátom boldogsága a tét, és örülök neki, hogy végre annak is látom, nem csak azt a műmosolyt villantja minden felé. Ez nekem mindennél többet megér, még akkor is, ha majd egy kicsit változni fog a barátságunk. Szerintem az a nőszemély nem fogja hagyni, hogy csak úgy találkozzon velem.
- Ha Erica el is hagyna, akkor is itt vagy nekem te, Gabe. Ahogy én is itt vagyok neked.
Egy kicsit felhorkantok, ahogy igyekszem elnyomni egy nevetést. Nem hiszem, hogy én most olyan jó társaság lennék még neki. Mellé egy nő kell, ő lesz az, aki el tudja kényeztetni és akit el tud kényeztetni.
- Nem hiszem, hogy a nyakadba kéne venned az én sorsomat is. Te csak találd meg a párodat, és ha esetleg mégsem jönnétek ki jól, akkor úgyis tovább kell lépned. De mindenképpen szólj, ha nyomokat kell eltüntetni. Arra még talán jó vagyok a Minisztérium szerint is.
Nem tudom, egyelőre nem igazán tudom elképzelni azt, hogy majd minden jóra fordul. Itt már kurvára nem fog semmi jóra fordulni. De azért bízom benne, mert soha nem szabad feladni. Ezt már megtanultam még az elveszett emlékeim nélkül is.
- Egyébként meg gondolj bele, így van egy belsős embered…
Ezúttal valahogy nem tetszik az a kacsintás. Értem én, hogy mire gondol, de azért ezt nem gondolhatja komolyan.
- Ezt a faszságot most felejtsd el. Te nem leszel az én belsős emberem! Végre talán megtaláltad a boldogságod, amit már azzal is kockára teszel, hogy ismersz. Maradjunk csak annyiban, hogy éled az életed, és ha segítség kell valamilyen formában, akkor szólsz.
Meg aztán, akarja a halál azt hallgatni, hogy éppen mit csináltak. Hogy még azon is rágódjak ki, miért és mennyire boldog, vagy éppen miért veszekedtek? Nem köszönöm, az életem így is egy szappanopera, nem kérek bele még több adalékot.
- Amúgy meg, komolyan meg akarod szégyeníteni magad annak a nőnek az oldalán? Be akarsz vágódni az aranyvérűek társaságában annak ellenére, hogy soha nem fognak elfogadni? Vagy csak a cicababája leszel annak a nőnek, akit mutogathat, de a kapcsolatotokat soha nem fogja elismerni?
Közben leveszem a zöldségeket a grillről, a hússal egyetemben. Lényegében kész a vacsora. Tányérokat és evőeszközöket reptetek az asztalhoz.
- Szedj csak bátran, van itt sok minden.

TO; Johann
(https://i.pinimg.com/564x/21/07/96/210796105d90aadd20a90254c1ed8347.jpg)

2002. június 25.
Baráti traccsparti

Jobb lesz, ha nem csak a saját magam, de mások szempontjából is visszafogom magam. Már, ami a Fraser családdal kapcsolatos véleményemet illeti. Szemmel láthatóan csak engem zavar az, hogy mindenkit elvesznek tőlem. Oké, ez így nagyon sarkalatos, de mivel lehetne mással magyarázni azt, hogy Elliot után is Metz a csapdájukba esik. És pont azzal a nővel, nem is értem. Biztos az én ízlésemmel van gond, annak ellenére, hogy a szerelem és bármi ami nem racionális, az nem nagyon tudott megfogni. Nem véletlen az sem, hogy Bets választott ki engem és nem fordítva történt ez.
Tamarát annyira nem ismerem, mint a barátomat, de kedves nőnek tűnt, szerintem ész érvekkel biztos meg fognak tudni egyezni majd a válás során. De ettől még igazán szólhatott volna, hogy legalább pár napig meg akarja húzni magát. Azt hittem, ennél szorosabb a barátságunk. Hogy ennél jobban ismer. Ő még nálam is jobban ismer, hiszen mindig átlát rajtam.
- Gondolom, az már komoly probléma volna, ha még a Foltozott Üstre sem futná, Gabe.
- Valóban nem egy nagy befektetés oda elmenni lakni. Roxfortos diákok is megcsinálják rendszeresen. De azért minden knút pénzkidobás, ha ingyen is lakhatnál.
Inkább nem terelem tovább a témát abba az irányba, hogy talán velem van a baj, nem is a pénzzel. Ez legyen a legkevesebb. Viszont kell majd egy kis idő, amíg meg tudom emészteni a Fraser újabb megjelenését. Persze, örülök neki, hogy Elliot boldog, hogy barátom is az, de remélem ettől még egyik sem várja el, hogy majd jópofizok velük vagy ne adj merlin még szeretni is fogom őket.
Azért próbálom figyelmeztetni, hogy rosszul is elsülhet a dolog, és ki tudja, talán Erica nem lesz annyira türelmes és megértő, mint Tamara. Persze, ő is meg akar nyugtatni, hogy akkor nem lesz kétségbeesve, de nem is tudom. Azért az olyan más, mint egy nő oldalán lenni, és mostanában túl sok a gond velem. Ki tudja a Minisztérium is meddig tűri el. Ha majd beérnek a mostani újoncok vagy én érem el azt a kort, talán hamarabb nyugdíjaznak, mint gondolnám.
- A barátom vagy. Nem a nyakamba veszlek, hanem törődök veled. Leszarom, hogy eközben mennyi problémát löksz rám.
- Igazán hálás is vagyok miatta, de nem akarom a karriered kockáztatni a saját hülyeségem miatt.
Talán azt hiszi, hogy nem tudom mennyire megviselte őt is a halálom? Nem, szerintem tisztában van vele. A háború alatt ez mindennapos volt, ott bármikor megtörténhetett volna, most viszont béke van. Ilyenkor nem lehet felkészülni rá, hogy talán ma nem megyünk haza. Ettől még kialakulhatnak éles helyzetek.
Ami pedig az aranyvérűeket illeti, pontosan tudhatja, hogy mi a véleményem róluk. Abból ítélve, ahogy megismertem Ericát, nagyon is közéjük tartozik. Tényleg csak remélni tudom, hogy barátom megtalálja az oldalán a boldogságot.
- Ez most egy nagyon szerencsétlenül megfogalmazott vicc volt vagy komolyan gondoltad?
Úgy tűnik valami olyasmire tapintottam rá, amire nem kellett volna. Azt hiszem, jobb lesz, ha kicsit visszaveszek magamból. Talán tényleg kéne adnom egy esélyt annak a nőnek és a kapcsolatuknak. Túlságosan is elutasító vagyok, holott valljuk be, annak a nőnek én sem adtam meg az esélyt, hogy normális körülmények között… várjunk csak, de igen. A főparancsnokságon csak egy kellemes kis beszélgetést akartam vele, erre nekem esett.
- Hát, azt hiszem inkább a hímringyó szerepet vállalom be. És, ha már itt tartunk, te mi leszel Elliotnak? A rajongója vagy a pincsije?
Felszalad a szemöldököm, de hamar túllépek rajta, és egy kicsit el is nevetem magam.
- Azt hitted, hogy tényleg kinézem belőled, hogy eladod magad a semmiért? Vagyis valami ál dolog miatt? Hé, ennél jobban ismerlek. Tudom, hogy nem csinálnál ilyet ok nélkül.
Az meg megint más kérdés, hogy úgy általában véve nem jó a véleményem az aranyvérűekről és ez valószínűleg soha nem fog változni. De ettől még ismerem a barátomat, és tudom, hogy ő nem állna csak úgy le akárkivel. A kis flörtjei más kategóriába esnek, mint egy komoly kapcsolat.
- De ha már így rákérdeztél, akkor szerintem megmaradok a rajongójának. Mind a kettőnknek ez lesz a legjobb. Akárhogy is erőlködök, vagy hisztizek, ahogy ő fogalmazta meg legutóbb, elástam már magam nála, és ezen még egy merlini csoda sem segíthet. Jobb lesz, ha külön utakon megyünk majd tovább.
Persze, ha úgy alakul majd, nem akarom ezt ennyire előre eldönteni. Addig biztos van esélyem, amíg a gyűrű ott nem csillog az ujján. Utána meg ki tudja mi lesz még. Talán aztán se fogom abbahagyni az ostromlását.

TO; Johann
(https://i.pinimg.com/564x/21/07/96/210796105d90aadd20a90254c1ed8347.jpg)

2002. június 25.
Baráti traccsparti

Visszavonulót kell fújnom. Azért, mert Elliottal gondjaim vannak, azt nem kéne levezetnem a legjobb barátomon. Annyi év után végre megérdemli, hogy boldog legyen, nem hiszem, hogy szándékosan egy olyan nővel kezd ki, akivel nekem nézeteltérésem van. Persze, azért nem térhetek el a ténytől sem, hogy a sors ennyire kibaszott velem.
- Talán olyannak ismersz, aki bármiért eladja magát?
Hallom a hangján az indulatot, és nem is kell mondani, vagy a gondolataiban olvasnom, hogy tudjam, ezúttal túl messzire mentem. Még akkor is, ha szavaimat nem úgy értette, ahogy gondoltam. Mert biztos vagyok benne, hogy bármit megtenne azért, hogy visszamehessen az időben, ha azzal megakadályozza az ál halálomat. Talán a lelkét nem adná el, de tudom, hogy sok mindent megtenne érte.
- Ne haragudj, tudom, hogy nem tennél olyat – mondom végül.
Szinte biztos, hogy Elliotot el fogom veszíteni, ha már nem történt meg most is vagy már nagyon régen, nem igazán akarom még őt is. Eléggé megnehezítené a dolgom sok téren, és nem kell most a nyakamba még egy probléma. Így is néha az az érzésem, hogy nyakig benne vagyok, és minél inkább akarnék kimászni belőle annál jobban süllyedek le.
Szedek én is magamnak, aztán az asztalhoz ülök. Kicsit részletezem az Elliottal való kapcsolatunk jelenlegi állását, aztán remélem, hogy ezzel le is van tudva a téma. Még magam se tudom, hogy mit akarok és ezért meg a féltékenység miatt talán túlságosan is elharapózott minden közöttünk. Tudom, hogy ott volt velem sokszor, de valahogy soha nem tudtam megértetni vele, hogy az nem elég, néha nagyon nem elég, hogy csak beugrik néhány órára.
- Hát, ha neki is ilyeneket mondasz, ne csodálkozz, hogy nem sikerül az ostrom.
- Nem az ostrommal van baj. Egyszerűen már teljesen más utakon járunk, és amíg én próbálom visszaszerezni, hogy újra együtt legyünk, addig ő… nem is tudom, mintha már nem értene meg. Nem látna a szavaim mögé.
Akárhogy is, a lényegen nem változtat, igazából már azóta tudom, hogy visszavittem a Fraser fiúval közös otthonába. Nekünk már nem lesz közös jövőnk, csak idő kérdése, hogy mikor válnak el az útjaink.
- Másrészről viszont nagyon nehéz úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mikor megölel az nekem nem természetes, nem tudok elvonatkoztatni, és talán saját magamat kergetem olyankor hamis reményekbe.
Végül úgy érzem, kimondtam azt, ami igazán zavar. Nekem nem megy az, hogy úgy teszek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy exekként, mikor éppen azon lennék, hogy elengedjem, akkor odajön és úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Ez nekem nem megy.
- Tudom, hogy a kedvesség nem az asztalod, de azért lehetnél egy kicsit körültekintőbb. Csak azért nem mentem még el, mert ennél jobban ismerlek. A sértegetéssel csal elmarod magadtól az embereket. Erre pedig most semmi szükséged, Gabe.
Elgondolkodok a szavain és igaza van. Lehet, hogy eddig egészen rossz irányból közelítettem meg az életem. Talán… talán a második esély, amit kaptam nem véletlen.
- Tudod, igazad van. Azt hiszem, felhagyok a múltam kergetésével és inkább új életet kezdek. Új esélyt kaptam, új nézőpontot a múltam egy része nélkül, talán ki kéne használnom. Metz, zseni vagy, mondtam már?
Elkezdek falatozni, közben azon gondolkodok, hogyan is kéne elkezdenem ezt az új életet. Mi az, amit ki kéne dobni először a régiből és mi az, amit az újba elsőként felvenni.

Köszönöm a játékot! :)

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/25/e4/64/25e4644cc7ff909a65988c6f53f8e932.jpg)

2002. december 23.
Karácsonyozás

A karácsonyi műszakért cserébe megkaptam szabadnapnak a szilvesztert és az újév első napját. Plusz ráadásként az előtte való napom is szabad, így meg tudtuk beszélni Elliottal, hogy meglátogat. Még délelőtt megkerestem, a díszeket a pincében, ezek most egy dobozban várakoznak a kandalló mellett. Az állapotuk meglehetősen kétséges, mondhatni leginkább használhatatlanok, az egyetlen dolog, amit ki tudtam tenni, az egy kisfenyő a dohányzóasztalon.
Délelőtt még ugyan volt egy kis dolgom, de azóta itthon vagyok, már megvettem a kutyáknak is az ajándékát, no semmi különös csak néhány jutalomfalat. Ott van Ellioté is, bár közel sem vagyok biztos benne, hogy jó választás. Majd kiderül, ha kinyitotta. Éppen az utolsó süteményt teszem a pultra, mellé az ajándékot, mikor meghallom a kopogást. Egy bagoly reppen az ablakhoz, ami azért is meglepő, mert senkitől nem várok üzenetet.
Bár, néhány kollégám szokott köszönteni az ünnepek alkalmával, azért arra nem vetemednek, hogy ide küldjenek üzenetet. Valahogy nem lep meg, mikor kinyitva az üzenetet a Minisztérium levélpapírja és pecsétje tekint vissza rám. A fene essen beléjük, hogy ilyenkor sem tudnak megszabadulni tőlem. Gyorsan írok néhány sort a sütik mellé, hogy Elliot ne aggódjon az üres lakás láttán. Felveszem a kabátom és Azazellel az oldalamon hoppanálok a Főparancsnokságra.
Csak ráförmedek a portásokra, meg úgy kb. mindenkire, aki mellett elmegyek, a liftben sem szólok senkihez, majd egyenesen az asztalomhoz megyek. Azon már vár rám egy boríték és egy üzenet. Még ma este végeznem kell a jelentéssel, mert holnap szállítják a gyanúsítottat külföldre. Remek, ezt mondjuk előbb is mondhatták volna, akkor legalább nem hagyom meg ennek az aktának a jelentését a holnapi napra.
Szerencsére hamar végzek vele, de még így is beletelik vagy egy órába. Másrészt viszont ott egy másik gyanúsított, akit kihallgatás közben meg kéne figyelni. Szívesség, na persze. Megteszem, remélem, hogy legalább onnan is hamar szabadulok, de mire ez megtörténik kiürül a Minisztérium. Remélem, Elliot nem megy el majd mire hazaérek, annak nem igazán örülnék. Sőt, nagyon nem.
Hosszú évek után ez lenne az első kicsit normálisabb ünnep, nem akarom elcseszni. Persze, ha megtudja, hogy mit tettem, akkor ki lesz akadva, hogy megint a munkát választottam, de meg kell értenie. Muszáj megértenie, hogy vannak kötelességeim, ha nem tudják holnap elvinni innen ezt az embert, és történik valami még a végén elővesznek. Így az előléptetés küszöbén nem kéne ilyen hibát elkövetnem.
Gyorsan távozom a Minisztériumból, még mielőtt valakinek eszébe jutna valami. Otthon tudom mi vár, remélem tudom kicsit csillapítani.
- Sajnálom, sürgős elintézni valóm volt. Ugye nem vártál sokat?
Mondom, amint kilépek a kandallóból, akár látok valakit, akár nem látok senkit.

◂christmas in private▸

2002. december 23.
(https://i.pinimg.com/564x/b0/8d/9e/b08d9e865d3facefd941f2884616fb56.jpg)

◃gabriel▹

touch me and you will burn

style: christmas outfit (https://i.pinimg.com/564x/f6/ab/ba/f6abba0010d66a1d6d1e23c729e8563f.jpg) ║ zene: Revolution (https://www.youtube.com/watch?v=MarYRbu81Ww&ab_channel=Elias)

A mai napomat Gabe-nek ígértem. Miért is ne tettem volna? Talán nem házasodtunk össze és a kapcsolatunk sem tartott sokáig, mégis felelősnek éreztem magam a boldogságáért. Talán azért, mert sosem teljesedtünk be igazán. Az egész élet közénk állt, mintha annak az egésznek sosem lett volna szabad megtörténnie. Én mégsem akartam kitörölni ezt. Túl fontos volt nekem.
Nálunk már állt a karácsonyfa, a kanapé mögött, a lépcsőkorlátok előtt és tökéletesen uralta a teret. Ráadásul ez volt az egyetlen hely, ahol biztosan nem döntötte fel Cleo és Zeusz játék közben… na meg Lulut sem zavarta abban, hogy felosonjon a szobájába, mikor ráun a képemre. Nem bántam, hogy hazajött az ünnepekre, mert így az apa-lánya dolgokra is bőven akard majd alkalmunk. Már neki is elpakoltam a ruháit és a szükséges holmikat a holnapi útjára, de akárhogy próbálkoztam, az én csomagjaim száma lett a legtöbb. Méghogy varázslóként könnyű pakolni… hát nem. Főleg, ha az ember nem akarja a cipőjét, a ruháit és a piperholmiját egyetlen bőröndbe bepréselni, mert fél, hogy minden rendetlen lesz - és persze nem ért a háztartási varázslatokhoz.
A holnapi nap legijesztőbb mumusa persze nem az utazás volt. Nem. Hogy is lehetett volna? Hiszen Nathoz megyünk… ráadásul Aidennel együtt. Nem volt sok kedvem ahhoz a feszültséghez. Nem akartam, hogy miattam harcoljanak teljesen feleslegesen, miközben ez az egész a gyerekeinkről kéne, hogy szóljon. A gyomorgörcsöt, amit a gondolat okozott csak az űzte el, hogy Aiden egyik alsógatyájának hajtogatása közben megpillantottam az órámat.
Azonnal kaptam a táskám és bújtam a cipőmbe is.
- Lulu, megyek Mr. Miltonhoz! - Szóltam fel az emeletre. - Ha Aiden megjönne, egyetek a báránypörköltből! - Aztán már léptem is a kandallóhoz, felkapva Gabriel ajándékát is, meg egy vászontáskát, hogy átsiessek a Menedékbe.
Alighogy megérkeztem, három kutya és meglepően néma csend fogadott. Végül Amon volt az, aki elém sietett és az orrával valami cetli felé bökött. Gabe hagyta, hogy mindjárt jön. Így volt időm kipakolni a vászon táskából. Egy üveg bort vettem elő, letettem a dohányzó asztalra, aztán benéztem a dobozba, ami éppen a kandalló mellett árválkodott. Poros, kissé törött díszek voltak benne.
Sóhajtottam egyet, majd elővettem a pálcámat és a kutyákra néztem.
- Lepjük meg apátokat… és ez kurvára fog fájni… - közöltem, majd a doboz felé pöccintettem. A néma Reparonak köszönhetően a sérült díszek összeforrtak és csillagva reppentek fel az újabb mozdulattal a kandallóra és a szoba különböző pontjaira. A dohányzóasztalon lévő fenyőt pedig felnagyítottam. Szép, méretesre, hogy az hangulatosan éppen a kandalló mellé kerüljön, az ajándékokkal együtt.
- Mindjárt otthonosabb. - Állapítottam meg és a kockás papírba csomagolt dobozkámat én is lepakoltam a fa alá. Közben a lejátszón jazzt indítottam el és lehuppantam a kanapéra, hogy aztán kiszolgáljam magam a borból, amit hoztam. Így vártam, hogy Gabriel végre előkerüljön.
Éppen a sálamat igazgattam, mikor egy pukkanással a kandallóból előkerült Gabriel. Elmosolyodtam, de nem pattantam fel azonnal. Még kicsit igazgattam magam és belekortyoltam a borba.
- Sajnálom, sürgős elintézni valóm volt. Ugye nem vártál sokat?
Felemeltem a másik poharat, amibe az ő adagját töltöttem és odasétáltam elé, hogy megöleljem, majd a kezébe nyomjam.
- Lefoglaltam magam. Nyugi. - Közöltem és felnéztem rá. - De ma már nem engedlek el. Kérem a karácsonyozásom!

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/25/e4/64/25e4644cc7ff909a65988c6f53f8e932.jpg)

2002. december 23.
Karácsonyozás
16+

Nem akartam a mai napomat morgással tölteni, de úgy gondolom, hogy minden jogom meg van hozzá, miután a karácsonyi műszakok bevállalása után még be is hívnak egy jelentés megírására és egy kihallgatás megfigyelésére. Ms. Blanchett nagyon ügyes volt, minden elismerésem, de sajnos nem volt időm el is mondani neki, mert sietek haza. Már így is több időt töltök a munkahelyemen, mint amennyit kellene.
Csak reménykedem benne, hogy Elliot nem lesz nagyon mérges, mikor meglátja, hogy üres a ház és csak egy cetlit hagytam magam után. Biztos azt fogja gondolni, hogy elhagyom, és a munkát választottam helyette, pedig nem így van. A rohadt életbe is, miért kell az embernek így keresztbe húzni a számításait?
A Minisztériumban belépek Azazellel a kandallóba, majd a saját lakásomban ki, de mikor kezd eloszlani a por, akkor majdnem megfordulok, mert nem ismerem fel a lakásomat.
- Mi a fasz történt itt?
Nézem a karácsonyi dekorációba öltözött lakást és az egész annyira ünnepi, és olyan hozzám nem való, hogy akár egy tornádó is szétrombolhatta volna, talán az is jobb lett volna. Viszont amint első döbbenetemen túljutok, és meglátom Elliotot a kanapén ülni, megnyugszok.
- Öhm.. Szia! - Igyekszem bocsánatot kérni a késés miatt, de úgy érzem, az ide most kevés lesz. - Köszi, hogy kidekoráltad a lakást, nagyon szép lett.
Mivel a díszek elég ismerősnek tűnnek, biztos vagyok benne, hogy a dobozból szedte ki őket, és talán még kicsit foltozta is őket. Nem volt szép tőlem, hogy így nekiestem a megérkezésemkor.
Örülök az ölelésnek, talán nem sértettem meg olyan nagyon a kifakadásommal. Átveszem tőle a poharat és visszaölelek. Belszagolok az italba és megállapítom, hogy ez nem lángnyelv vagy valami ehhez hasonlatos ital.
- Lefoglaltam magam. Nyugi. De ma már nem engedlek el. Kérem a karácsonyozásom!
- Nem fogok sehova sem menni. Hidd el, már ezt sem akartam, de vagy én megyek, vagy ide jöttek volna.
Ami persze nem lehetett volna, és ezt Elliot is tudja. A ház túlságosan is le van védve ahhoz, hogy bárki ide tudjon jönni a beleegyezésem nélkül. Mondjuk a rengeteg bagoly és a patrónus, ami itt megjelenhetett volna, eléggé kiakaszthatott volna és nem csak engem. De ez az egész csak volna és nem történt meg, szerencsére.
- Mi ez a lányos ital? – emelem fel a poharamat.
Egyelőre nem iszok bele, ellenben elsétálok a konyha felé, hogy előkészüljek a sütivel és Elliot ajándékát a fa alá költöztessem. A legtöbb ott gyülekező holmi a kutyáké, van egy csomag Metznek és a rokonságnak, de az övét nem mertem elől hagyni, mert ha kiszimatolja hogy mi van benne, akkor oda a meglepetés.
- Nagy vacsorával nem készültem, inkább csak süteményekkel. De ha szeretnél, akkor összeüthetek valamit. Egy szendvicset…

◂christmas in private▸

2002. december 23.
(https://i.pinimg.com/564x/b0/8d/9e/b08d9e865d3facefd941f2884616fb56.jpg)

◃gabriel▹

Menedék egészen pofás lett. Na nem olyan értelemben, ahogy az ember várná. Tökéletes karácsonyi hangulatot azokból a díszekből aligha lehetett volna összeszedni. De legalább volt egy értelmes fa, kikerült egy-két mécses és girland, amiket valaki az ősidőből hagyott itt.
– Mi a fasz történt itt? – szakadt ki Gabrielből, ahogy kilépett a kandallóból. Nos, nagyjából ilyen reakciót vártam tőle. Attól még odaléptem hozzá, felemelve a neki kimért borral teli poharat.
– Neked is üdv, Mr. Milton – közöltem. Nagyjából ekkor vehetett egyáltalán észre, mert a zöld pillantás rám vándorolt. Az a szempár már-már olyan rideg volt, mint régen… de ahogy rám nézett, láttam benne némi csillogást is. Szerettem ezt, mert annyira édes volt. Azt nem szerettem, mikor bolond volt vagy erőszakos, de ez az aprócska fény mindennél többet jelentett.
– Öhm.. Szia! – kapott hirtelen észbe. Én meg odaléptem hozzá egy ölelésre. Persze, mivel mindkét kezemben volt egy-egy borospohár, nem sikerült tökéletesre. – Köszi, hogy kidekoráltad a lakást, nagyon szép lett.
Aztán elhúzódtam és felemeltem a poharat, amit neki szántam. Amint elevette, belekortyoltam a sajátomba. Nekem kellett egy jó ital, hogy legalább egy cseppet összekapjam magamat. Nem volt annyira ünnepi hangulatom igazából. Talán lefoglalt nagyon a közelgő utazás, meg az izgalom, hogy Nat vajon a holnapi ebéden megpróbálja-e kinyírni Aident. Nem voltam benne biztos, hogy sikerül nyájasan viselkednie… nyájasan… nem kedvesen. Az nem is lenne igazán Nathaniel Forset.
– Nem fogok sehova sem menni. Hidd el, már ezt sem akartam, de vagy én megyek, vagy ide jöttek volna. – Jelentett ki.
Na persze, Gabriel Milton, nem vagyok ennyire naiv. Valahol tudtam, hogy munkamániás és akkor sem tudna nemet mondani egy behívásra, ha most egy család lennénk és a közös vacsoránkat főznénk az ünnepre. Nem. Ez volt a vesz Gabrielnek és nagyrészt ezért volt képtelen megtartani magát családban. Túl merev volt, túl szigorú, mintha sosem tudná igazán elengedni magát. Az ágyban persze más volt, ha éppen nem az erejét fitogtatta rajtam, egészen intim, érzelmes pillanataink is voltak.
– Hát hogyne… – rántottam meg a vállamat. Végül is nekem mindegy volt, ha ő abba lelte örömét, hogy betegre dolgozta magát nem állhattam az útjába… ugyanakkor azt nem engedhettem meg neki még véletlenül sem, hogy megölje magát. Az már olyan beteges határa volt ennek, aminek muszáj volt az útjába állnom. Talán kicsit azért voltam most is ott vele, hogy megmentsem saját magától. De nem menthetsz meg mindenkit, O’Mara…– emlékeztetett elhalóan a hang. Erre kicsit megborzongtam. Meg akarom próbálni. – Suttogta a saját hangom a fülemben, mintha csak magamnak akarnék válaszolni.
– Mi ez a lányos ital? – kérdezte, ahogy megnézte a pohara tartalmát. Amint megindult a konyhába mentem utána én is. Látni akartam, hogy mi történik.
– Az agyad lányos, te. – Válaszoltam gúnyosan és még sértetten ki is húztam magam. – Egy testes, száraz fehérbor, ami egyenesen Franciaországból jött idáig, hogy megidd. És! Drágább, mint az életem, úgyhogy le fogod dönteni Milton. – Tettem hozzá és tudtam, hogy megint méregtől tart… de mégis mi a tökömnek mérgezném meg? Előbb átkoznám le a fejét, ha megbolondul. A mérgezést csak egyszer próbáltam, közepes sikerrel és akkor sem kifejezetten rajta, hanem úgy a Rowle klán felén.
– Nagy vacsorával nem készültem, inkább csak süteményekkel. De ha szeretnél, akkor összeüthetek valamit. Egy szendvicset…
Megrökönyödve álltam. Nem azért, mert nekem nem csinált vacsorát, mint egykori férjjelölt nagyjából tisztában volt az egészségtelen étkezési szokásaimmal, amit nagyrészt a cukor és a csokoládé tett ki.
– Te nem készítettél ünnepi vacsorát? Gabe! – döbbentem le, majd berobogtam a konyhába, hogy kitárjam a hűtő ajtót. Ha már ő nem főzött, hát én kötelességemnek éreztem, hogy gondoskodjak róla. – Vettél ételt egyáltalán? – kérdeztem és turkáltam a gusztustalan fehérje gazdag dolgok között, amiket biztosan az izmosodásához nyom túl.
– Csinálni akarok neked egy rendes vacsit.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/25/e4/64/25e4644cc7ff909a65988c6f53f8e932.jpg)

2002. december 23.
Karácsonyozás
16+

Mióta megbeszéltük az időpontot, azóta készülök a mai napra, de valahogy nem jutottam előrébb, mint akkor. Nem tudom, mit készíthetnék neki az estére a süteményen kívül, és bár tele a hűtő, bármit kérhet, nem is igazán érzem azt, hogy valamit kéne csinálnom. Mármint, nem is leszek itthon az ünnepek alatt, akkor miért is kéne nagyon készülődnöm. Pont ezért ér meglepetésként az, hogy mikor kilépek a kandallóból az egész lakás fel van díszítve. Titkon reménykedtem benne, hogy majd mikor Elliot meglátja a díszek állapotát, akkor nem lesz majd kedve meglepni a felhelyezésükkel. Tévedtem, de még egyszer nem követem el ezt a hibát.
Bár, nem értek egyet azzal, amit tett, tényleg szép lett. Meg is köszönöm neki, amíg elveszem a poharat tőle. Közben szabadkozom egy sort, amiért nem talált itthon, de valószínűleg úgyis átlát rajtam. Még akkor is, ha tényleg igaz, az ő érdekében is történt az, hogy bemegyek a munkahelyemre. Ez a karácsony abban mindenképpen más, hogy ezúttal tényleg nem akartam bemenni a munkahelyemre aznap, amikor találkozóm van.
- Az agyad lányos, te. Egy testes, száraz fehérbor, ami egyenesen Franciaországból jött idáig, hogy megidd. És! Drágább, mint az életem, úgyhogy le fogod dönteni Milton.
- Drágább, mint az életed? Akkor ez a bor megfizethetetlen?
Ezt soha nem értettem. Egy tárgy nem lehet élesebb a saját életünknél. Nincs semmi ilyen, és aki ezt mégis állítja, ott valószínűleg elmentek otthonról. De ettől függetlenül belekortyolok és ha kell megiszom, nem akarom, hogy ezen múljon ténylegesen az élete. De ha nem lesz jó, akkor megtiltom neki, hogy még egyszer bármit is idehozzon.
- Rendben, ha szerinted jó, akkor megkóstolom.
Újra belekortyolok a borba, és meg kell állapítanom, hogy tényleg nem jó. Kellően testes, megfelelően száraz, jók a mellékízei az italnak. Nem tudom mennyibe került az üveg, de minden pénzt megért. Magamhoz veszem az üveget, hogy megnézzem a címkéjét.
Közben persze elárulom, hogy nem készültem vacsorával, és nem is gondoltam, hogy mit fog kiváltani majd belőle. Csodálkozva nézek rá, ahogy áll velem szemben és igazából hirtelen nem tudom eldönteni, hogy orvoshoz kéne vinnem vagy csak öntsem le a kezemben lévő borral, hogy magához térjen.
- Te nem készítettél ünnepi vacsorát? Gabe!
Bassza meg, erre nem gondoltam. Csak figyelem, ahogy elrobog a konyha felé, én meg lassan megyek utána, közben leveszem a kabátom és ledobom a kanapé szélére. Most már azért kezd melegem lenni benne.
- Vettél ételt egyáltalán? Csinálni akarok neked egy rendes vacsit.
Bassza meg, akkor jobb lesz, ha inkább beszállok, mert a végén még vissza kell tennem az egyik ujját. Nem tudom mennyit változott a képessége a konyhában, de jobb lesz, ha felügyelem. Főleg, miután elég mennyiségű ételt talál a hűtőben, amiből akár egy három fogásos vacsorát is össze tud ütni.
- Elliot, igazán nem szükséges. Komolyan. Úgysem töltöm itthon az ünnepeket csak pocsékba megy majd.
Vagy a legrosszabb esetben odaadom valamilyen rászorulónak, egy árvaháznak, mert az még mindig jobb, mintha itt rohadna meg tényleg.
- De ha ragaszkodsz a vacsihoz, akkor inkább összedobok valamit, csak engedj oda a konyhába.
Lerakom a konyhapultra a borosüveget meg a poharamat és odamegyek mellé a hűtőhöz. Kiveszek egy kis darab húst, meg egy adag burgonyát. Keresek valamit mártásnak is, majd ránézek Elliotra.
- Neked összeüssünk valamit vagy jó lesz a krumpli és a mártás?

◂christmas in private▸

2002. december 23.
(https://i.pinimg.com/564x/b0/8d/9e/b08d9e865d3facefd941f2884616fb56.jpg)

◃gabriel▹

- Drágább, mint az életed? Akkor ez a bor megfizethetetlen? - kérdezte Gabe már-már olyan természetesen, mintha az életem többet érne egy lyukas knutnál. Valójában ő is tudta, hogy sosem voltam különösebben jó vagy hasznos tagja a társadalomnak, mintha mindig is arra születtem volna, hogy kilógjak a sorból.
- Aha. Azért van itt előtted, mert nem tudtam kifizetni - forgattam meg a szemeimet. Nem számított, hogyha azt hiszi, hogy elloptam ezt a palackot, rám bizonyítani úgysem tudta volna… és talán karácsony napján - legalábbis a jelképes napján - nem próbál meg letartóztatni. Mikor még együtt voltunk, megfenyegetett vele párszor, hogy szeressen akármennyire is, ha rajtakap valami olyanon, az Azkabanba dug. Az a Gabriel Milton ijesztőbb volt, mint ez a mostani. Az emlékezetvesztéséért pedig egyenesen hálás voltam, hiszen akkoriban a testi erejét is többször használta ellenem. Azzal pedig nem tudtam egész egyszerűen megküzdeni.
- Rendben, ha szerinted jó, akkor megkóstolom.
Mielőtt még az ajkaihoz tudta volna emelni a poharát, felemeltem az enyémet egy ünnepi koccintásra. Ha másra nem is jó a karácsony, arra mindenképp, hogy az ember leigya magát. Bár kicsit reménykedtem, hogy olyan kellemes, olyan boldog lesz ez is, mint amilyen a tavalyi ünnep volt. Akkor először éreztem magam őszintén jól Aidennel. Aztán persze minden tönkre ment, de az a pár nap olyan volt, mint egy valóra vált álom.
Ahogy lehúztam az italt, persze láttam, hogy Gabe már a címkét olvasgatja. Na ugye… Milton, egyszer bíznál bennem. - A gondolatot nem formáltam szavakká, hogy az orra alá dörgöljem, jobban is figyelembe vehetné mindazt, amit megosztok vele. Sokszor akartam vele játékos lenni vagy szórakozni, de ő kellemetlenül elutasította a hülye fásultságával… erre tökéletes példa volt, hogy még ünnepi vacsorát sem főzött és fél perccel később már a hűtőjében turkáltam.
- Elliot, igazán nem szükséges. Komolyan. Úgysem töltöm itthon az ünnepeket csak pocsékba megy majd.
Sóhajtottam egyet, majd rápillantottam.
- Most komolyan… nem lehetne egy egészen kicsit, hogy csak elengedd magad? Nem fog pocsékba menni. Lehet kisebb adagot is főzni ám, nem csak hatalmas, undorítóan zsíros cafatokat. - Úgy hangzott a számból, mintha nagy konyhaművész lennék. Nem voltam az, de Aidennel nagyrészt kettesben voltunk otthon és soha nem dobtunk ki romlott ételt. Pontosan tudtuk mennyit kell főzni úgy, hogy mind a ketten jól lakjunk… igen, néha még én is, hiszen Aiden tudta a módját, hogyan vegyen rá az evésre. Csak ő tudta.
- De ha ragaszkodsz a vacsihoz, akkor inkább összedobok valamit, csak engedj oda a konyhába. - Tolakodott már is oda a hűtőhöz, mintha nem is most ajánlottam volna fel, hogy majd én elkészítem. Fafejű… mint mindig… - mordultam egyet, de a kezébe nyomtam a krumplit. - Neked összeüssünk valamit vagy jó lesz a krumpli és a mártás?
Vállat vontam. Nem az étel érdekelt, amit én megeszek, hanem amit ő. Gabriel sosem értette igazán meg, hogy fontos nekem, hogy amiket tesz, azzal sokszor falat húz közénk… én csak gondoskodni akartam róla. A történtek előtt… nos, mielőtt meghalt, egyszer-egyszer megleptem egy reggelivel és már nem úgy érezte magát, mintha folyamatosan meg akarnám mérgezni.
- Gabe, ha egyszer nem vennél ki a kezemből mindent, akkor talán a közöttünk lévő gátlások is lazulnának… - forgattam meg a szemeimet és dacosan elvettem egy krumplit, hogy legalább megpróbáljam megpucolni. A fiókból apró kés vettem elő, hogy azzal ügyetlenül, túl nagy darabokban próbáljam lenyesni a héjat. - Néha fogadd el az emberek gesztusát… - Tettem hozzá és tovább faragtam, míg a krumpli egészen olyan alakú nem lett, mint egy szív… de tökéletesen héjmentes.
- Nézd! Csináltam neked szerelemkrumplit.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/25/e4/64/25e4644cc7ff909a65988c6f53f8e932.jpg)

2002. december 23.
Karácsonyozás
16+

Soha nem fogja megérteni, hogy ő és Metz annyira fontosak nekem, hogy semmi sem drágább az életüknél. Látom rajta, hogy mennyire nem érti ezt meg nekem, és úgy gondolom, ez a múltjában keresendő. Talán, ha többen mondanánk ezt neki, akkor végre elhinné.
Mielőtt beleihatnék a pohárba még koccintunk egyet. Tetszik az üveg hangja, ahogy csilingel. Régen hallottam már ilyet, általában nem pohárból iszunk vagy ha mégis, akkor nem koccintunk. Ez a nap viszont más. Teljesen más. Mire azonban megnézem az üvegen lévő leírást a borról, amiből egyébként nem sokat értek, hiszen franciául van. De az íze finom. Ez a pár pillanat pedig elég is ahhoz, hogy Elliot a hűtőnél teremjen.
- Most komolyan… nem lehetne egy egészen kicsit, hogy csak elengedd magad? Nem fog pocsékba menni. Lehet kisebb adagot is főzni ám, nem csak hatalmas, undorítőan zsíros cafatokat.
- Szerinted én undorítóan zsíros cafatokat főzök magamnak?
Még érhetne ez sértésként is, de van olyan, amikor tényleg így sikerül, ezért újra kell terveznem. Sajnos a konyhai jelenlét bár elengedhetetlen, azért nem vagyok egy konyhatündér, nem igazán van a véremben bármi, ami a főzéssel kapcsolatos.
Mielőtt azonban még nekiállna ténykedni a konyhában és ezzel kockáztatva azt, hogy nem tud elmenni kirándulni karácsonyra. Vagy ami még rosszabb, esetleg levágja a kezét vagy valamelyik ujját, inkább átveszem az irányítást tőle. A hűtőhöz lépek és kiveszek néhány dolgot belőle.
- Gabe, ha egyszer nem vennél ki a kezemből mindent, akkor talán a közöttünk lévő gátlások is lazulnának…
Hirtelen megtorpanok, és lényegében úgy tele kézzel nézek rá. Tudom, hogy az óvatosságom valakinek akár túlzó is lehet, de nem gondoltam volna, hogy a kettő összefügg. Mármint mi köze a gátlásoknak ahhoz, hogy nem akarom, hogy főzés közben megsérüljön?
- Néha fogadd el az emberek gesztusát…
Még mindig kicsit lefagyva álltam ott, ezért simán ki tud venni mindent a kezemből. Miért kéne elfogadnom mások gesztusait? Nincs szükségem másokra. Másokra, akik nem Elliot vagy Metz. Visszasétálok a konyhapulthoz és leülök rá, majd magamhoz veszem a pohár boromat és töltök bele még egy kicsit, meg Elliotéba is. Onnan figyelem, hogy mit csinál, és ugrásra készen állok, ha esetleg szüksége lenne segítségre.
- Nézd! Csináltam neked szerelemkrumplit.
Tágra nyílt szemekkel nézek, aztán nem bírom visszafogni magam, elkezdek kuncogni. Tényleg olyan, mintha szív lenne, legalábbis addig faragta, amíg olyan nem lett.
- Ez nagyon… aranyos.
Igazából a pazarlót akartam mondani, ennyi ép krumplit kidobni, de nagyon örülök neki, hogy végül is Elliot jól érzi magát. Látom rajta, hogy nagyon büszke magára, és én is az vagyok.
- Rendben. Lepj meg valamivel. Addig, amíg nem végzel nem fogok felállni erről a székről, csak akkor ha valamire szükséged van. Bár, mindenről tudod, hogy hol tartom, szerintem nem leszel majd bajban.
Valamivel azért érdekesebbé kéne tenni ezt az ígéretet. Nem is tudom, talán valamilyen büntetés vagy egy másik ígéret.
- Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogyha megmozdulok, akkor megbüntethetsz. Találj ki valamit, de a normális keretek között. Az sem baj, ha választhatok. Legyél kreatív.
Kíváncsian várom az ötleteit. Ez most tényleg egy olyan dolog, ami talán ledönt néhány téglát a kettőnk között lévő falból.

◂christmas in private▸

2002. december 23.
(https://i.pinimg.com/564x/b0/8d/9e/b08d9e865d3facefd941f2884616fb56.jpg)

◃gabriel▹

– Szerinted én undorítóan zsíros cafatokat főzök magamnak?
Erre komolyan válaszolnom kell, Gabriel Milton? Lesújtó pillantással jutalmaztam meg a visszakérdezésért. Pontosan tudtam, milyen energiaigénye van, én magam is etettem egy ideig. Akkoriban nem hitte, hogy meg akarom mérgezni. Az első, kissé odakozmált baconjeimet is megette és azt mondta minden alkalommal, hogyha így folytatom, akkor előbb-utóbb én fogom a legfinomabb reggeliket készíteni. Kellemes, meghitt napok voltak, még akkor is, ha kihasználta sokszor a testi erejét, hogy ő irányítsa a kapcsolatunkat. Ezért voltam hálás Gabe-nek, mert enélkül ott maradtam volna Cukormázban, hogy sirassam Aident… így viszont, volt pár nagyon boldog hónapom, mielőtt megint egyedül maradtam.
Nem gondoltam volna, hogyha egy kicsit megemelem a hangom és visszaszólok neki, akkor majd lemond a főzésről. Tényleg csak egy gesztusnak szántam, hogy én készítek neki vacsorát. Láttam Benjamint főzni, még segítettem is neki, már volt egy-két alapfogás, amit képes voltam én magam is megcsinálni.
A krumplipucolásban persze nem sok tehetségem akadt… sőt. Igazából eléggé ügyetlenül, nagyobb darabokban nyestem le a héját… de nem ez volt a lényeg. A hangsúly nagyon is azon volt, hogy mindez szívvel készül, így hát Milton arcába nyomtam a szív alakú burgonyát.
– Ez nagyon… aranyos.
– Az egész vacsorád aranyos lesz. – Húztam ki magam nagy büszkén, majd folytattam a következő burgonyával a pucolást. Ezzel már kicsit könnyebben boldogultam, hiszen ahogy szépen haladtam, kitapasztaltam, miképpen lehet szebben dolgozni. Közben elképzeltem magunkat, hogy milyen lenne ez az egész, ha együtt maradunk… itt, ebben a konyhában közösen készültünk volna a karácsonyra. Talán hasonlóan, mint most, vagy talán kicsit másképpen.
Fura volt belegondolni, hogy valamikor ez annyira valóságos elképzelés volt. Valamikor… nem is olyan régen. Mit álmodozol, O’Mara? Okoztál már itt elég gondot… – a hang kegyetlenül csendült. Még a hideg is kirázott. Sóhajtottam egyet, hogy elnyomjam magamban ezt az érzést, aztán előrángattam egy lábast, hogy abban kezdjem gyűjteni a meghámozott krumplikat.
– Rendben. Lepj meg valamivel. Addig, amíg nem végzel nem fogok felállni erről a székről, csak akkor ha valamire szükséged van. Bár, mindenről tudod, hogy hol tartom, szerintem nem leszel majd bajban. – Mondta aztán. Rápillantotta, mintha nem hinném el, hogy meglepetést akar… mármint éppen ő, aki annyira szokásai híve volt. Ráadásul mindenhova a saját kajáját és kávéját vitte. – Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogyha megmozdulok, akkor megbüntethetsz. Találj ki valamit, de a normális keretek között. Az sem baj, ha választhatok. Legyél kreatív.
Megköszörültem a torkomat.
– Jó, majd seggbe verlek, ha megmozdulsz. Megfelel? – Vigyorogtam rá, miközben a kezembe vettem a húst és megpróbáltam szép csíkokra felvágni. Már el is képzeltem, hogy mit csinálok. Ezt már készítettem Benjaminnal, nem tűnt nehéznek.
– Nyugi. Olyat főzök, amitől nem kapsz ételmérgezést. – Közben sót és borsot tettem a húsra. Aztán feltettem a krumplit némi vízzel tűzhelyre. Ezután kezdtem el kutakodni a szekrényben, hogy egy serpenyőt vegyek elő. A nehéz vasedényt kicsit erőlködve tettem a tűzhelyre a lábas mellé, ami alatt már égett a tűz.
– És… ő… nem randizol senkivel? – Próbáltam csevegni, persze addigra már ott ült mellettem Amon is, hogy nyöszörögve kunyeráljon a nyers húsból. – Na… ez most nem neked lesz, hanem apádnak. – Néztem a csillogó barna szemekbe, de kutya kinyitotta a száját, elkapta a pulcsimat és ráncigálni kezdett Gabriel felé, pont úgy, mint régen. Hát mégsem a hús kellett neki. Végül a pultnak támaszkodó zöldszem előtt kötöttem ki, akinek éppen a mellkasába sikerült megkapaszkodnom a kutya rántása okozta lendület miatt.– Merlin seggére, de erős…

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/25/e4/64/25e4644cc7ff909a65988c6f53f8e932.jpg)

2002. december 23.
Karácsonyozás
16+

A nézése mindent elárul nekem a költőinek szánt kérdésemre adott válaszáról. Persze, tudom, hogy pontosan tudja mennyit eszem, és milyeneket, és azt is tudja, hogy nem eszem vagy iszom más főztjét, de azért ennyire nem gondoltam, hogy lealacsonyítja a konyhai munkámat. Látom, hogy valahol távol jár, legalábbis egy pillanatig, és tartok tőle, hogy a múlton, talán a közös múltunkon mereng. Soha nem fogom tudni már visszaadni neki azt a Gabrielt, aki akkor voltam. Nem tudom mennyit kéne próbálkoznom vele, vagy mit kéne tennem érte.
Aztán persze ott van az a krumpli. Hirtelen nem tudom mit kéne mondanom rá, de aztán végül egy nagyon egyszerű megfogalmazásnál maradok, ami talán nem is helyénvaló itt. De örülök neki, hogy az aranyos megnevezés legalább jól sül el.
Leülök a székre, és onnan nézem, hogy mit ténykedik. Töltök neki és magamnak is a poharába a borból, majd a sajátomat el is kezdem iszogatni. Csak lassan, nehogy megártson, bár, ennyi még nem fog, főleg úgy, hogy ennél sokkal töményebbekhez vagyok szokva.
Addig is, amíg a vacsorám készül, igyekszem kicsit elfoglalni magam gondolatilag, és igyekszem őt is kicsit kizökkenteni. Pont ezért ajánlom fel neki a büntit, ha elmozdulok a székről. Kicsit kreatív, kicsit játékos, és talán oldja azt a falat is.
- Jó, majd seggbe verlek, ha megmozdulsz. Megfelel?
- Ha nincs jobb ötleted, akkor igen.
Kicsit csalódás, ennél kreatívabbnak gondoltam, de persze az is érthető, hogy most a főzés mellett azért nem tud másra is figyelni. Közben én is figyelem, hogy mit csinál, ki tudja, talán ellesek tőle majd néhány fogást. Mert soha nem lehet tudni.
- Nyugi. Olyat főzök, amitől nem kapsz ételmérgezést.
Hmm… vajon, ha attól tartanék, hogy megmérgez, akkor átadtam volna neki a konyhát? Azt hiszem, nem. Mármint nem tudja annyira elrontani az ételt, hogy ha megeszem, akkor valami bajom legyen. Csak azt fogadtam meg, hogy nem mozdulok, de attól még szólhatok, ha valami gond van.
- Annak is lenne előnye, ha megmérgeznél.
Feltéve, ha itt marad és majd megápol. Másként nem tudom elképzelni azt, hogy egy mérgezésnek valamilyen pozitív következménye legyen. Mondjuk az a mérgezés hatásától is függ, de ha a Mungóba kerülnék, az sem lenne jó. Szóval összeségében, inkább ne legyen mérgezés, de azért érezzük jól magunkat ma este.
- És… ő… nem randizol senkivel?
Ez a kérdés teljesen kiránt mindenféle gondolatmenetből és jelenlegi helyzetből. Bár, Metzgerrel szoktunk ilyenről beszélgetni, de azért Elliottal ez kicsit fura lenne, nem? Mármint teljesen egyértelmű, hogy vissza akarom szerezni, és ezért elég sok mindent képes vagyok megtenni, de pont ezért arról beszélni, hogy mással… Meg amúgy, mi az, hogy randi?
- Ha valakivel csak szex miatt összejövök alkalmanként, az randi?
Soha nem voltam igazán otthon ezekben. Beth idejében leginkább ő akart velem lenni, és egyszer-egyszer elvittem valahova, de azt is csak azért, mert a barátnői súgtak. De valahogy őt soha nem zavarta a tény, hogy ő kezdeményez. A másik pedig, ez a valaki, akivel összejövök, az informátorom, és talán az egyetlen nő, akivel néha beszélgetek. Néha, és akkor is inkább ő beszél. Nem hiszem, hogy ez kapcsolatnak számít. Legalábbis nem a hagyományos értelemben.
Elmosolyodom, ahogy Amon odasunnyog Elliot mellé. Persze, tudom, hogy rá kéne szólnom, mert ha most megteszi, akkor később is meg fogja. Ha velem nem is, akkor Elliottal. Mert neki szabad bejárása van ide, bármikor jöhet, akár akkor is, ha nem vagyok itthon. A meglepetés akkor ér, mikor elkezdi ráncigálni őt. Tudom, hogy Amon kedveli őt, de azért erre nem gondoltam.
- Azt hiszem, Amon azt akarja, hogy veled randizzak – suttogom neki, mikor megkapaszkodik bennem.
Keresem a tekintetét, tudni akarom, hogy ő mit gondol. Persze, tudom, most férjnél van, soha nem fogja azt mondani, hogy ő is akar velem, tudja, hogy azzal csak adná alám a lovat, de ettől függetlenül, jó lenne tudni, ő mit gondol.
- Mutasd meg nekem, milyen volt előtte velem. Mit éreztél, mit láttál, mit szerettél bennem vagy velem?
Engedély nélkül soha nem kutatnék az emlékeiben, még akkor sem, ha néha így tűnik. A lelkem mélyén ismerem őt, és tudom, miként reagál. De talán nem is lenne ez jó ötlet. El is fordulok felőle, mielőtt még választ adna a kérdésemre. Igazából már nem az az ember vagyok, azokkal nem tudnám visszaszerezni magamnak. A mostani énemmel kell újra elrabolnom a szívét.
- Felejtsd el, hülye kérés volt. – Megsimogatom Amon fejét, majd a poharat és iszok belőle.

◂christmas in private▸

2002. december 23.
(https://i.pinimg.com/564x/b0/8d/9e/b08d9e865d3facefd941f2884616fb56.jpg)

◃gabriel▹

Hallottam, ahogy újabb adag bor csordogál a talpas pohárba, amiben korábban kiosztottam az adagokat. Nem bántam cseppet sem, hogy Gabe-bel töltöm ezt a napot. Valahogy a közös életünkre emlékeztetett, ami végül is nem volt olyan rossz. Az igazat megvallva abban az időszakban egészen boldog voltam, annak ellenére is, hogy pontosan az előtt szakadt meg a szívem, hogy nekiadtam magam. Mellette normálisan éltem, megvoltunk és tényleg… az, ahogy ott álltam a pultnál és a krumplival szenvedtem ezeket az időket idézte.
– Annak is lenne előnye, ha megmérgeznél.
Sóhajtottam egyet és megforgattam a szemeimet. Egy „már megint kezdi” szusszanást is megengedtem magamnak a végén. Nem, mintha meglepett volna, Gabe a lehető legfurcsábban tudott mindent is kiforgatni.
– Mégis milyen előnye lenne annak Milton, hogyha megmérgeznélek… mármint azon túl, hogy nem beszélnél marhaságokat.
A burgonyára pillantottam, ami addigra már ott volt a tűzhelyen és szépen átadta magát a melegedésnek. Nem voltam nagyszakács. Lényegében semmit sem tudtam normálisan elkészíteni, csak egy-egy alapfogást, amit Benjamin mutatott… vagy amit a muglik dobozban árulnak. Hát igen, kár lenne tagadni, hogy egy-egy üzletükben megfordultam és betáraztam ebből-abból. Aident meg aligha zavart, ha dobozos kaját kapott.
Inkább másfelé tereltem a témát, miközben már a hússal törődtem. Nem akartam, hogy a bénázásom legyen a téma. Valamikor ezt szerette bennem Gabe, nem is hinném, hogy tartott volna mérgezéstől. Csak nézett és kinevette, ahogy szerencsétlenkedek. Azok szép napok voltak.
– Ha valakivel csak szex miatt összejövök alkalmanként, az randi? – kérdezett vissza.
– Ha egy valakiről van szó, akkor gyanítom igen. – Bólintottam. Sosem értettem ezt, ha lefekszik valakivel, hát miért nem jár vele? Annyira nem lehetett szar, ha állandóan ugyanazt a fánkot kívánta meg, újra és újra. Bár nem örültem volna neki, mert akkor ezek a közösen töltött idők elsikkadtak volna. Semmi keresni valóm nem volt Gabe életében, ha az újra indul valaki mással. Ezzel még én is tisztában voltam. A kérdés csak az volt, hogy készen állok-e erre… hogy készen állok-e arra, hogy kikerüljek az életéből és ő készen áll-e arra, hogy megszűnjek számára létezni.
Szinte biztos voltam benne, hogy nekem lenne nehezebb. Még mindig nem dolgoztam fel, hogy meghalt. Itt állt, hús és vér volt, ugyanaz az arckifejezés, ugyanaz a tekintet, mégis annyira más volt. Még éreztem a beszáradt vérszagot, ami az annyit hordott kék kabátját csúfított el. Hallottam, ahogy Metzger kijelenti, meghalt és nem jön többé vissza. Csak a kutyák maradtak meg nekem.
– Egyszer azt mondtad nekem, hogy akárhány feketehajú prostit megdughatsz, egy sem lesz olyan, mint én. Remélem most legalább valaki olyannal csinálod, aki jobb ennél… – Mutattam végig magamon, ahogy befejeztem a hús főszerezését és Amon is felbukkant, hogy kikönyörögje a maga falatját. Legalábbis látszólag… gyorsan kiderült, hogy egészen másra pályázik. Egészen pontosan rám.
A fogai összezártak a pulcsimon és éreztem, ahogy minden erejét bevetve rángat. Sokkal erősebb volt nálam, hiszen hatalmas volt, ráadásul tiszta izom. Ahogy Gabe előtt megtántorodtam és megkapaszkodtam benne, kicsit visszanyertem az egyensúlyomat is. Nem akartam egy szerencsétlennek tűnni.
– Most nagyon rossz voltál Amon… ez itt Armani, nem bántjuk… – Magyaráztam a ruhámra célozgatva.
– Azt hiszem, Amon azt akarja, hogy veled randizzak – suttogta Gabe, ahogy a szemébe néztem. Még mindig bazi ijesztőek voltak azok a zöld szemek, de olyan erősen csillogtak az ünnepi fényfüzérek melegségében, hogy nem tudtam elkapni a tekintetem.
– Mutasd meg nekem, milyen volt előtte velem. Mit éreztél, mit láttál, mit szerettél bennem vagy velem?
Nyeltem egyet. Nem akartam megmutatni a közös emlékeinket. Pontosan tudtam, hogy az idő már valamennyire megszépítette számomra mindezt vagy éppen elködösített fontos részeket. Kár lett volna úgy idézgetni, hogy kiolvassa a gondolatokat a fejemből. Azok csak álomképek voltak.
– Felejtsd el, hülye kérés volt. – Simogatta meg Amon fejét, ahogy a tenyerem végig simított a mellkasán. Tettem hátra egy lépést és sóhajtottam egyet. Aztán megráztam a fejemet, mintha nem értenék egyet a dologgal.
– Gabe. tudom, hogy szeretsz a fejemben turkálni… de egyrészt nem menne, másrészt viszont néha jobb a dolgokat a hagyományos úton csinálni. Az intimebb. – Közöltem egyszerűen. – Amikor együtt voltunk egyszerűen az voltál, amire szükségem volt. Valakire, aki határozottabb, erősebb nálam és megfog, hogy beletegyen egy új helyzetbe és ne fájjon annyira, ami előtte volt. Olyan életet adtál, amilyenre vágytam. Azt szerettem benne, hogy erős voltál. Az erődre volt szükségem.
Persze nem lehetett azt mondani, hogy csak ezért voltam szerelmes belé. Ez csak az a dolog volt, ami elindított minket azon a közös úton. Gabe nem félt elvenni, amit akart és nekem pont az kellett, hogy valaki elvegyen, mert annyira magam alatt voltam.
Visszaléptem a húshoz, hogy beledobáljam a serpenyőbe, amit az egyik szekrényből vettem elő, aztán szépen, lassan elkezdtem megsütni. Ügyetlenül forgattam meg őket néha-néha, miközben beszélgettünk.
– Nehéz egy dolgot kiemelni valakiből, akinek az egész lényével voltál együtt. A mi kapcsolatunk nem volt felszínes. Mindeneddel megfogták. Csak ez volt az, amire szükségem volt. – Magyaráztam meg aztán, hogy értse pontosan mire gondolok, aztán egy villával megpróbáltam megfordítani az egyik húst, de hozzá értem véletlenül a serpenyő széléhez és meg is égettem a mutatóujjam. – Merlin bassza meg…

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/25/e4/64/25e4644cc7ff909a65988c6f53f8e932.jpg)

2002. december 23.
Karácsonyozás
16+

Bevallom, kicsit tartottam ettől a mai naptól. Nem tudom miért, talán mert ez az egész helyzet eléggé szokatlan számomra. De nagyon örülök annak, hogy sikerül egy ilyen nyugis napot kifognunk még akkor is, ha be kellett mennem a munkahelyemre. A lényeg, hogy most Elliottal vagyok, és jól érzem magam.
- Mégis milyen előnye lenne annak Milton, hogyha megmérgeznélek… mármint azon túl, hogy nem beszélnél marhaságokat.
- Nos, a legnagyobb előnye az lenne, hogy megápolnál.
Eléggé magabiztos vagyok efelől, hogy határozottan is ki tudjam jelenteni. Másrészt viszont lenne egy másik előnye is. Elliot megtanulna főzni, és úgy, hogy a mérget elrejtse az ételben. Tehát dupla nyereség. Bár, ahogy nézem a mozdulatait a krumpli pucolás közben, látszik, hogy eléggé fejlődött már azóta, hogy utoljára együtt sütöttünk-főztünk.
- Ha egy valakiről van szó, akkor gyanítom igen.
- Nos, akkor igen, szoktam randizni valakivel.
Bár, a kapcsolatunk még így is elég bonyolult, nem tudnám határozottan azt állítani, hogy randizunk. Végül is nem csinálunk mást, minthogy alkalmanként összejövünk, mikor a másiknak szükségletei vannak. Mondjuk Tina sem úgy tekint szerintem a kapcsolatunkra, mintha randiznánk. Biztos nem én vagyok neki az egyetlen. De rendben is van ez így. Soha nem tudtam, hogyan kell udvarolni vagy milyen lenne újra együtt élni valakivel.
- Egyszer azt mondtad nekem, hogy akárhány feketehajú prostit megdughatsz, egy sem lesz olyan, mint én. Remélem most legalább valaki olyannal csinálod, aki jobb ennél…
Elgondolkodtatnak a szavai. Azt hiszem, már akkor is bölcs voltam, és a véleményemet továbbra is fenn tartom.
- Ez még mindig igaz. Soha nem lesz olyan senki sem, mint te. Tina más, és még csak nem is fekete hajú.
Tina nagyon más. Régebb óta ismer, mint Elliot. Tudja mire van szükségem. Ő már valószínűleg a halálom, sőt Elliot megismerkedése előtt is bőven ismert már.
Persze, Amon nem tudja kihagyni, hogy ne bolondozzon egy kicsit, de aztán kiderül, hogy a bolondozás valójában valami egészen mást takar. Megfogom Elliotot, ahogy megkapaszkodik bennem. Még szerencse, hogy sikerül leraknom a kezemben lévő poharat, mielőtt még kiönteném a bort.
-Ugyan már, tudtad hova jössz, miért húztál Armanit? De ha ezen múlik, akkor vedd le, adok egy másikat, ami mellett a kutyák nyugodtan szét tudnak szedni.
Most, hogy ilyen közel van hozzám, hajlandó lennék elrohanni vele, ki a világból, hogy senki és semmi ne állhasson kettőnk közé. De tudom, hogy ez nem lehetséges, és ennek nem csak a Fraser fiú az oka. Neki családja van, akihez ragaszkodhat, és aki ragaszkodik hozzá. Vannak gyökerei, még akkor is, ha a családja egyik fele olyan, amilyen. De ott van Metz, nem hagyhatom itt egy szó nélkül, tudom, hogy zokon venné, és ez lenne a legkevesebb. A legközelebbi találkozásunkkor a fejemet venné.
Közben kimondom azt, ami már régóta jár a fejemben. Mostanában, hogy kezdünk megint egyenesbe jönni, mintha megkergültem volna, tudni akarom, hogy milyen voltam korábban, de abban a pillanatban, hogy kimondom ezt a kérdésem rá is jövök, hogy mekkora barom vagyok, amiért kimondtam. Hamar meg is gondolom magam.
- Gabe. tudom, hogy szeretsz a fejemben turkálni… de egyrészt nem menne, másrészt viszont néha jobb a dolgokat a hagyományos úton csinálni. Az intimebb. Amikor együtt voltunk egyszerűen az voltál, amire szükségem volt. Valakire, aki határozottabb, erősebb nálam és megfog, hogy beletegyen egy új helyzetbe és ne fájjon annyira, ami előtte volt. Olyan életet adtál, amilyenre vágytam. Azt szerettem benne, hogy erős voltál. Az erődre volt szükségem.
Lassan visszasétál a tűzhely mellé, én csak a tekintetemmel követem őt, de gyorsan megnézem, hogy a kutyák nem akarnak-e akcióba lendülni. Arra fordulok én is, hogy lássam, mit ügyködik. Közben elgondolkodok azon, amit mond és azt hiszem igaza van. Mármint, ha akkor arra volt szüksége, akkor biztos, de azok alapján, amit mesél, szerintem most túlságosan is megváltoztam.
- Nehéz egy dolgot kiemelni valakiből, akinek az egész lényével voltál együtt. A mi kapcsolatunk nem volt felszínes. Mindeneddel megfogták. Csak ez volt az, amire szükségem volt.
Beleiszok a borba, és továbbra is csöndben maradok. Azt hiszem, ha ebből indulok ki, akkor most megint ezzel fogom tudni megfogni magamnak. Ismerve a Fraser fiú előéletét, a nyugalom, amit én most megadhatok neki, talán ez lesz a jó. Sokáig viszont nem tudok ezen gondolkodni, mert…
- Merlin bassza meg…
Felpattanok a helyemről, és odaállok mellé, megfogom a kezét, és megnézem, ahol elkezdett kipirosodni. A csaphoz viszem, megengedem a vizet és aládugom az ujját. Bassza meg, tudtam, hogy ez lesz. Csak egy pillanatra nem figyeltem.
- Maradj itt, mindjárt jövök. Ki ne vedd a víz alól az ujjadat!
Elmegyek a dolgozószobába, és előhozom az elsősegély készletet. Egy bájkenőcs, amivel hamar el lehet mulasztani az égés nyomát, és egy kis kötszer, ha esetleg akar még főzni.
- Folytatod konyhai tevékenységed vagy vegyem át a helyed? – kérdezem, miközben tekerem be az ujját.

◂christmas in private▸

2002. december 23.
(https://i.pinimg.com/564x/b0/8d/9e/b08d9e865d3facefd941f2884616fb56.jpg)

◃gabriel▹

– Nos, akkor igen, szoktam randizni valakivel. – Sóhajtottam egyet. Gabe és a randizás… még velem sem randizott, máshoz meg úgy jár, mintha a szobacicája lenne. Velem mi volt? Lefeküdtünk, ő meg egyszer csak úgy döntött, hogy mától hozzá tartozom. Valójában utáltam a gondolatot, hogy valakivel ez más volt. Velem sosem volt igazán romantikus… bár élveztem a durvaságát, de nem udvarolt, nem kedveskedett. Igazából szinte csak testileg voltunk együtt. Én mégis ragaszkodtam hozzá.
– Hát akkor jó neki… – dünnyögtem és megpróbáltam nem felvenni a dolgot. Előbb-utóbb eljön az idő, mikor Gabe-nek nem én leszek a legfontosabb. Valahogy meg kellett barátkoznom ezzel a gondolattal. Tudtam, hogy akkor én már nem leszek itt, nem fogok mellette állni vagy a konyhájába főzőcskézni. És akkor az, ami közöttünk volt olyan jelentéktelenné válik, mint a szép napok Nattal. Valahogy ez elszomorított.
– Ez még mindig igaz. Soha nem lesz olyan senki sem, mint te. Tina más, és még csak nem is fekete hajú.
Tina. Szuper. Valami csaj, aki valószínűleg még csak nem is tudja kielégíteni Gabriel Miltont. Csak úgy van, hogy legyen. Nem akartam kommentálni, inkább a főzésre akartam koncentrálni. Addig jó, míg nem nyilvánítok véleményt és nem lovallom bele feleslegesen magam egy érzelmi valamibe. Nem volt erre szükség. Döntöttem. Férjhez mentem és boldog vagyok… alapvetően boldog. Csak hülye is voltam, mint a legtöbb ember, aki állandóan a múltján rágódik. Annyi „mi lett volna ha” ugrált a fejemben, hogy nem is tudtam minden verziót elképzelni.
– Ugyan már, tudtad hova jössz, miért húztál Armanit? De ha ezen múlik, akkor vedd le, adok egy másikat, ami mellett a kutyák nyugodtan szét tudnak szedni.
– Pont azért húztam Armanit, mert tudtam, hova jövök. A karácsonyi vacsorára, meg neked is szépnek kellett lennem – magyaráztam és egyenesen a szemébe néztem. Egy részem hálás volt Amonnak, amiért kirángatott a fejemben zajló kálváriából, egy másik felem pedig olyan szörnyen rosszul érezte magát. A zöld szemek azokat a régi időket idézték megint, amiktől pont az imént kezdtem magam kellemetlenül érezni.
Inkább teljesítettem a kérését. Egyszerűbb volt, mint belemenni ebbe az érzelemörvénybe… inkább a szép és jó részeket idéztem fel. Mindazt, amiért boldoggá tett, amiért jó volt, ami közöttünk volt. Mondhat Gabriel a lehető legjobbkor volt jó helyen. Akkor sétált be izmosan és határozottan az életembe, amikor pontosan arra volt szükségem, hogy valaki megragadjon.
A vallomást persze tönkre tette a forró serpenyő, amiben a kis húsdarabokat készültem megsütni. Az ujjam kicsit hólyagos lett szinte azonnal, de közel sem túlélhetetlen módon. Megvoltak a megfelelő kenőcsök és bájitalok az ilyesmire… én már csak tudtam. Egy bájitalkonyhában bujkáltam hónapokig munka címszóval.
Gabe, mint egy hős, úgy ugrott mellém, majd az ujjamat benyomta a csordogáló hidegvíz alá. Rápillantottam, ahogy megfogta a kezemet és odatartotta. Ne bámuld már, Elliot… ne bámuld már… ha egyszer belebonyolódsz mindenki csak sérülni fog! – Legszívesebben képen csaptam volna magam azzal a nyamvadt serpenyővel.
– Maradj itt, mindjárt jövök. Ki ne vedd a víz alól az ujjadat! – mondta Gabe, majd elrohant. Hála az égnek, addig sem volt olyan veszélyesen közel. Aztán mikor visszatért, hagytam, hogy ellássa az ujjamat, bár felesleges volt annyira betekerni. Két perc múlva úgyis csak idegesíteni fog és leszedem. – Folytatod konyhai tevékenységed vagy vegyem át a helyed?
Gondterhelten sóhajtottam egyet, persze csak színészkedésképpen.
– Sajnos nem tehetem meg… – suttogtam csendesen és megráztam még a fejem is hozzá. – Először is, seggbe kell, hogy rúgjalak, mert a parancs ellenére megmozdultál. Másodszor meg, túlságosan fáj. Úgyhogy te jössz. – léptem félre.
Megvártam, míg átveszi a főzésben az irányítást, aztán szépen odaléptem mögé, a vállán támasztottam meg az államat és figyeltem, ahogy kavargatja, rendezgeti a húsokat. Sok dolga nem volt, mindent megcsináltam, ő már csak befejezte, amit elkezdtem.
– Így legalább tuti nem leszel megmérgezve. – Motyogtam a fülébe és még jobban odabújtam hozzá.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/25/e4/64/25e4644cc7ff909a65988c6f53f8e932.jpg)

2002. december 23.
Karácsonyozás
16+

- Hát akkor jó neki…
Nem kell belenéznem a gondolataiba, hogy tudjam, mire gondol valójában. Persze, megértem valahol az őrlődését, én se biztos, hogy ki tudnék hagyni egy menetet magammal, de soha nem tagadtam meg a közelségemet tőle. Csak egy szavába kerülne, és karácsony vagy bármilyen más alkalom és alkalom nélkül is az ágyamba rángatnám és soha nem engedném el onnan. De ő ragaszkodik ahhoz, hogy férjhez ment, akkor semmi szex.
- Elliot! – Ha nem lenne most kettőnk között a pult, akkor biztos nem hagynám, hogy kerülje a tekintetem. - Kibaszottul biztos vagyok benne, hogy az alkalmi szex mással nem fog kettőnk közé állni. Visszaszerezlek, nem érdekel mennyi időbe kerül.
Nem rajtam múlik, hogy most ennyire nyugton vagyok, hanem rajta. Fontos nekem, ezért nem fogok nyomulni olyan nagyon. Persze, megtehetném, hogy felemelem és beviszem a hálóba, de attól pont olyan szörnyeteg lennék, akit nem érdemelne meg.
- Pont azért húztam Armanit, mert tudtam, hova jövök. A karácsonyi vacsorára, meg neked is szépnek kellett lennem.
Végignézek magamon. Egy farmer, egy garbó van rajtam, még félig felfegyverkezve ülök a konyha asztalnál. Ez közel sincs ahhoz az eleganciához, amihez hozzá van szokva.
- Akkor én most nagyon szégyenlem magam. Se karácsonyi dekoráció, se karácsonyi vacsora, se elegáns öltözet. Én csak veled akartam tölteni az időt és nem foglalkozni ezekkel a külsőségekkel.
Tudom, hogy a karácsony önmagában különleges alkalom, de számomra minden olyan alkalom az, amit itt tölt velem, vagy igazából bárhol eltölt velem. De ezek szerint akkor el kell majd mennem átöltözni és szépen felöltözni, hogy megtiszteljem a közösen töltött időt.
Közben persze figyelem, ahogy mesél a korábbi közös időkről. Ahogy látom a szemében, hogy szerette azt az énem, de igazából mégsem vágyik vissza abba az időbe. Hogy valami olyat adtam neki, ami akkor kellett, és tudom, hogy nekem ez elég. Nem fogom elszakítani a múlttól, nem fogom többé kérdezni, csak itt leszek majd neki, vele és majd, ha újra vissza akar jönni hozzám, akkor itt leszek. Megígértem.
Figyelem, ahogy a serpenyővel babrál, majd mikor megégeti a kezét, akkor felpattanok a helyemről, és megnézem magamnak az ujját. Annyira nem vészes, bájitallal vagy kenőccsel gyorsan el lehet mulasztani, de ha ő akar továbbra is főzni, akkor kell rá egy kötés. Beteszem a vízbe az ujját, hogy addig is hűtse le vele, majd berohanok a fürdőbe. Közben ledobom magamról a fegyvert és csak a pálcámat tartom magamnál.
Kicsit ellátom az ujját, és betekerem egy kevés kötszerrel. Megtámaszkodom a konyhapultban, amíg a válaszára várok a folytatással kapcsolatban.
- Sajnos nem tehetem meg…Először is, seggbe kell, hogy rúgjalak, mert a parancs ellenére megmozdultál. Másodszor meg, túlságosan fáj. Úgyhogy te jössz.
Elmosolyodom, majd megfordulok. Az ígéret az ígéret, még akkor is, ha a sérülése miatt teljesen megfeledkeztem róla. Pedig előtte mennyire hősiesen kibírtam, hogy ne álljak fel.
- Gyerünk, ne kímélj – riszálom kicsit meg a fenekem.
Akár megtette akár nem, pár perccel később már a tűzhely mellett állok, és figyelek, hogy ne égessem oda a húst. Többször átforgatom. Közben lassan elkészül a krumpli is, így előveszek néhány tányért, és elkezdem kipakolni rá a kész holmikat.
- Nem kéne neked egy fellépő, hogy elláss a vállam felett? – nézek hátra a vállam felett, így viszont majdnem összeér az arcunk.
- Így legalább tuti nem leszel megmérgezve.
- Már nem érdekel, ha megmérgezel.
A többiek persze más kérdés, de Elliotban bízok annyira, hogy tőle már nem félek. Már van elég új emlékem róla, hogy nem félek tőle. Mikor mindent kiszedek a tányérra, akkor elpakolok magam után, és az asztalra teszem a holmit.
- Mindjárt jövök.
Elmegyek megint a hálóba, majd felveszek egy inget és egy zakót. Legalább én is tiszteljem meg ezt az estét, ha már ő megtette. Mikor kész vagyok, akkor visszamegyek a konyhába, és leülök az asztalhoz, és ha eddig nem került a pohárba bor, akkor megtöltöm az övét és az enyémet is.

◂christmas in private▸

2002. december 23.
(https://i.pinimg.com/564x/b0/8d/9e/b08d9e865d3facefd941f2884616fb56.jpg)

◃gabriel▹

– Akkor én most nagyon szégyenlem magam. Se karácsonyi dekoráció, se karácsonyi vacsora, se elegáns öltözet. Én csak veled akartam tölteni az időt és nem foglalkozni ezekkel a külsőségekkel.
A kijelentést megmosolyogtam. Gabe aranyos volt a maga módján, de igazából nem vártam el tőle, hogy kiöltözzön. Emlékeztem még azokra az időkre, amikor együtt voltunk és ő mindig az imádott kék kabátjában feszített. Abban is elég csinos volt, de semmi különös. Szívem szerint odaléptem hozzá, hogy finoman végig simítsak az arcán és megnyugtassam.
– Már megszoktam, hogy nem Armaniban vársz. – Mondtam és egy kicsit fel is nevettem. – Teljesen jó vagy így is nekem. – Tettem hozzá, csakhogy megnyugodjon. Igazából azt nem bántam, hogy a véres, szétszaggatot kék kabátot már nem hordja. Az kellően rossz emlékeket tudott volna idézni bennem. Még emlékeztem a fémes-sáros szagra, ami abból a ruhadarabból áradt… és hogy mennyire nem akartam elengedni, mikor azt mondta Metzger: Gabe meghalt. Az volt az egyetlen, amim maradt belőle. A házból gyorsan elment az illata, mintha sosem élt volna itt. Ezért is menekültem el és vittem magammal az állandóan nyüszítő kutyusokat.
A bekötött ujjamra pillantottam, mielőtt odaléptem volna mögé, miközben főzött. Ez is olyan megszokott volt, hiszen mikor vele laktam állandóan gondoskodott rólam. Nem úgy, mint Aiden. Sokszor volt kemény, hideg és szigorú, de akármi történt velem, ott állt mögöttem, hogy támogasson. A sérüléseimet leápolta, készített nekem enni és összebújtunk az ágyban, ha arra volt szükségem.
– Nem kéne neked egy fellépő, hogy elláss a vállam felett? – Nézett hátra Gabe, ahogy a vállának támasztottam az államat. Az arcunk kicsit összesimult… és olyan furcsa érzés volt érezni a bőrömön, ahogy végig karcolja a borosta. Már régen éreztem ezt. Már nagyon-nagyon régen volt ilyen közel hozzám az illata vagy a teste. Jó volt őt érinteni.
– Zöldszem, azért annyira kicsi nem vagyok. – Suttogtam és megköszörültem a torkomat. Az ételre tereltem a szót inkább, mielőtt kínos helyzetbe sodornánk magunkat. De nem húzódtam el, még egy kicsit ki akartam élvezni ezt a pillanatot… és tudtam, hogy Aiden mennyire tombolna, ha ezt tudná. Nem bízik Gabe-ben és valahol meg tudtam érteni. Egy oldalát ismerte és látta, ami felzaklatta és ami miatt engem akar óvni mind jobban.
– Már nem érdekel, ha megmérgezel.
A kijelentésre nyeltem egyet. Nem mérgeztem volna meg, nem úgy, hogy belehaljon. Talán a szórakozás kedvéért meglocsolnám a kávéját valamikor férfiasítóval vagy valami más droggal, de meg sosem ölném. Ha öltem, azt olyan okkal tettem, amiben hittem. Védelmi céllal. Gabe-től viszont senkit sem kellett megmentenem.
– Mindjárt jövök.
Hümmögve pislogtam után, ahogy eltűnt a háló irányába. Addig megterítettem szépen az asztalt, majd egy pálcintéssel borral töltöttem meg a poharakat. A saját adagomba bele is kortyoltam várakozás közben. Aztán kisvártatva, mikor a kutyák is felkapták a fejüket, megjelent Milton kiöltözve.
– Csak le ne hamizd azt a szép ruhácskádat. – Kacsintottam rá vigyorogva. Ha leült végre az asztalhoz, megemeltem a poharamat a borral: – Igyunk arra, hogy látlak végre zakóban. – Összekoccintottam a talpaspoharamat az övével, majd nagyot kortyoltam a borból. Aztán hozzá láttam a vacsorázhoz. Még mindig nehezen ettem egyedül, nagyrészt azért híztam, mert Aiden mindig ott volt velem, minden étkezésnél. Beszélt hozzám, apró falatokra vágta az ételt, hogy megegyem, míg a kedves szavaival eltereli a figyelmemet. Kellett a támogatása, kellett ahhoz, hogy normálisabb életet éljek.
– Végül is nem főzünk olyan rosszul együtt… – állapítottam meg, ahogy egy falat krumplin csámcsogtam.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/25/e4/64/25e4644cc7ff909a65988c6f53f8e932.jpg)

2002. december 23.
Karácsonyozás

Nem gondoltam volna, hogy még egyszer úgy fogok állni a konyhám közepén, hogy közben bűntudatom van valami miatt. Annyira megszoktam, hogy egyedül vagyok, vagy ha jön is hozzám valaki, akkor sem kell kiöltözni, hogy nem is gondoltam erre. De szerencsére Elliot megnyugtat, legalábbis valamennyire. Ettől függetlenül azért lehet, hogy később majd átöltözök, még nem tudom mi lesz ennek a sütés-főzésnek az eredménye.
De örülök neki, hogy nem vonul félre tőlem, hogy itt marad mellettem. Így érezhetem az illatát, a közelségét. Rég volt már ilyen, és nagyon jól esik ez a kis meghittség.
- Zöldszem, azért annyira kicsi nem vagyok.
- Pedig néha nagyon annak tűnsz. Meg aztán ha látni is akarsz valamit lenn, a tűzhelyen, ahhoz nem elég, hogy a vállam felett ellátva látod a plafont.
Cukkolom kicsit még, de tudom, hogy azért közel sincs ekkora magasság különbség kettőnk között. Amíg az utolsó simításokat végzem, addig kimondom azt, amiről szerintem tudnia kell. Már nem érdekel, ha megmérgez. Nem mintha eddig nagyon félnem kellett volna tőle, de azért szeretném, ha tudná. Még akkor is, ha nem tudna nekem úgy ártani, hogy abba belehaljak. Azt akartam, hogy ezt tudja.
Amikor mindennel végzünk, akkor gyorsan elugrok a hálóba és átöltözök. Nem sokszor van rajtam a zakóm, de most megtisztelem ezzel Elliotot, meg ezt az ünnepet. Legalább ez a fontos dolog kapjon megfelelő figyelmet az életemben. Hamarosan mikor visszaérek, akkor úgyis meg fog lepődni. Azt hiszem, az az arckifejezés minden pénzt megér majd.
Nem is tévedek, mert bár azért azt nem kapom, amire számítok, azért így is megéri az ügy.
- Köszönöm, hogy megterítettél. – Odaülök az asztalhoz, majd megemelem én is a poharamat. - Igyunk arra, hogy együtt tudjuk tölteni ezt az ünnepet, és ne aggódj, nem fogom lehamizni.
Belekortyolok a borba, aminek már eléggé a végénél járunk, innentől már a saját készletemet kell megbontani, de abban nem lesz ilyen finom nedű, csak egy kicsivel töményebb és még néhány sör.
A vacsora nagyon jóra sikeredik ahhoz képest, hogy csak egy gyorsan összedobott valami, egy rögtönzött vacsora.
- Végül is nem főzünk olyan rosszul együtt…
- Nem vagy te egy kicsit szerény? Olyan rosszul? Ez azért sokkal jobb, mint amire számítottam a hirtelen felindulás után. Meg aztán ez a szív alakú krumpli mindent visz.
Mutatok rá az első faragványára, majd azonnal szét is vágom, hogy tudjak enni belőle. Lassan eszek, hogy Elliotot ne zavarja a gyors tempóm, amihez szokva vagyok, és úgy látom, hogy így mintha neki is kényelmesebb lenne.
Ahogy elkezdünk a vége felé érni a vacsorának, úgy érzem egyre inkább az én időm eljöttét. Talán nem így, talán nem most és talán nem ezt kéne, de nem tudok tovább várni, és látni, tudni akarom, hogy mit szól hozzá. A saját tányéromat elpakolom a mosogatóba, és Elliotét is, ha végzett, majd a kanapéhoz vezetem, a kezemben viszem a poharam és az üveg bort is, amiket leteszek az asztalra. Leülök, majd a zsebembe nyúlok és felé nyújtok egy kis fekete dobozkát, ami csak egy masnit kapott.
- Boldog Karácsonyt, Elliot!
Kicsit izgultam, hogy elkészül-e, mert nagyon bonyolult mágiával van átitatva, ami benne van, de szerintem megéri. Nem egy nagy dolog, már ami a tárgy méretét illeti, mégis hatalmas ajándék lehet.
A dobozkát, ha kinyitja, akkor egy ónix medál kerül elő belőle, aminek azonnal fogja érezni a lüktető mágiáját. A mágiája abban rejlik, hogy ha hozzáér a medálhoz, akkor szívdobogást fog hallani és érezni. Megfogom a kezét és óvatosan, hogy az átokhegemhez ne érjen hozzá, a szívemhez teszem. A medál pont úgy dobban, ahogy az én szívem is.

◂christmas in private▸

2002. december 23.
(https://i.pinimg.com/564x/b0/8d/9e/b08d9e865d3facefd941f2884616fb56.jpg)

◃gabriel▹

– Pedig néha nagyon annak tűnsz. Meg aztán ha látni is akarsz valamit lenn, a tűzhelyen, ahhoz nem elég, hogy a vállam felett ellátva látod a plafont. – Magyarázta, amiért jelzésként hátsón csíptem. Tudtam, hogy cukkol, ő meg tudta, hogy nincsen igaza. Talán mellette alacsony voltam, de alapvetően átlagos magassággal büszkélkedtem. A százhetvenöt centimmel… khöm… mármint a száznyolcvan centimmel tökéletesen helyt álltam.
– Csak szeretnéd, hogy olyan kicsi legyek. – Húztam ki magam még jobban és a fülébe leheltem a szavakat, hogy kicsit izgassam a puszta jelenlétemmel. – Száznyolcvanegy centi vagyok és az éppen elég magas, hogy átlássak a vállad felett a tányérra és lássam, hogy nem tálalsz elég szépen.
Cseppet sem zavart amúgy, hogy ekkora a magasságkülönbség közöttünk. Sőt, az igazat megvallva még tetszett is. Gabriel pont az a hatalmas, erős auror volt, akire szükségem volt Aiden elvesztése után. Ő volt a támaszom akkoriban, tudott irányítani és parancsolni, ami akkor minden összeszedettségem alapja volt. Hálás is voltam neki, amiért a fájdalmamat enyhítette a határozottságával.
Míg ő öltözött, én megterítettem, így nem volt más dolga, mint leülni az elegáns göncében és kezébe vennie a borral töltött poharat.
– Igyunk arra, hogy együtt tudjuk tölteni ezt az ünnepet, és ne aggódj, nem fogom lehamizni. – Javasolta, de a „lehamiz” szóra elvigyorodtam. Biztos voltam benne, hogy nem fogja használni, hanem csak szigorúan odabök valamit… az ő szájából hallani éppen ezért egyenesen röhejes volt. Mégsem nevettem ki jobban, csak megemeltem a poharat felé és én magam is nagyot kortyoltam az italból. Szerettem a jóborokat, ezt pedig én választottam, így rossz nem is lehetett.
– Nem vagy te egy kicsit szerény? Olyan rosszul? Ez azért sokkal jobb, mint amire számítottam a hirtelen felindulás után. Meg aztán ez a szív alakú krumpli mindent visz.
Megnéztem a szívforma burgonyát, aztán elégedetten vártam, hogy Gabe megegye. Valójában egészen büszke voltam rá, hogy milyen jól sikerült ez a kis szobrocska, amit akár karácsonyi ajándékként is nyújthattam volna neki. Aztán kicsit én is belekóstoltam az ételbe, de inkább csak csipegettem. A bort persze gyorsan kortyoltam, mert finomabb volt és könnyebben csúszott, mint a világ bármilyen eledele.
Ahogy Gabe végzett és már én sem piszkáltam meg a főételt, már pakolt is be a mosogatóba. Aztán hagytam magam a kanapéhoz vezetni, hogy ott leülve még egy adag bort vegyek magamhoz. A pohár felett pislogtam zöldszemre… kellett egy fél pillanat, hogy felfogjam, egy fekete dobozt nyújt felém.
– Boldog Karácsonyt, Elliot!
A számban lévő kortyot, hogy ne nyeljem félre, inkább visszaköptem a pohárba. Azt azonnal letettem a dohányzóasztalra, aztán átvettem a csomagot. Valahogy olyan fura érzésem volt tőle, mintha tiszta, mágikus erőt érintenék. Nyeltem is egyet, ahogy kicsomagoltam és egy egyszerű ónix medál került elő. Végig simítottam a medálon, éreztem a dobogást, mintha elven szívet éreznék… és valóban így volt. Akkor értettem meg, mikor Gabriel ujjai a csuklómra szorultak és odahúzta a tenyerem a saját mellkasához. Ugyanaz a ritmus…
– Nekem adod a szíved… – próbáltam humorizálni, de valójában annyira meghatódtam, hogy könnyek cikáztak végig az arcomon. Megpróbáltam visszanyelni őket, de nem sikerült. Inkább elhúztam a kezem, hogy figyelemelterelésnek én is átadjak egy ajándékot. A táskámból vettem elő a vékony borítékot és nyújtottam át.
– Egy hajókázás Norvégia parjtainál. Két nap egy hajón… két főre. – Magyaráztam, de egy részem reméltem, hogy engem hív el. Szívesen néztem volna meg a fjordokat és merültem volna el a vízesések és egyéb partmenti szépségek látványában. – Tudom, hogy mennyit dolgozol, ezért csak egy ilyen kis rövid kirándulás.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/25/e4/64/25e4644cc7ff909a65988c6f53f8e932.jpg)

2002. december 23.
Karácsonyozás
16+

- Száznyolcvanegy centi vagyok és az éppen elég magas, hogy átlássak a vállad felett a tányérra és lássam, hogy nem tálalsz elég szépen.
- Nem öltöztem ki, nem tálalok szépen. Ezek mind olyan dolgok, amik a mindennapi életemhez nem szükségesek.
Szóval remélem mindent el is mondok vele. Nem vagyok mester szakács, nem tudom hogyan kell szépen tálalni, és tudom, hogy nem is fogom soha megtanulni. De ami a magasságát illeti, ezt ugye tudja, hogy soha nem fogom elhinni. Főleg úgy nem, hogy a róla szóló akta szerint is alacsonyabb. Bár, a pontos magasságot nem tudták még megmérni, csak tippelni, szóval egy hozzávetőleges magasság van, de az biztos nem annyi, amennyit ő állít.
Mikor kész vagyok a főzéssel, gyorsan átöltözök, és ezzel meg is lepem őt, bár tudom, hogy az igazi meglepetés majd még csak ezután következik. A vacsora a finom borral nagyon jól sikerül, és hogy ne üljön csak úgy velem szembe, amíg eszek, inkább keveset szedek. Ennek köszönhetően gyorsan végzünk vele. Mivel elég izgatott vagyok már a következőkkel kapcsolatban, el is felejtem a sütiket, amik ugyanúgy a konyhapulton vannak, illetve egyet talán a dohányzóasztalra tettem. De nem, mégsem, ahogy közeledünk a kanapé felé nem úgy tűnik, mintha tényleg ott lenne bármi is.
Ahogy odaérünk és kiszabadítom a kezemet a bor és a pohár fogságából, már adom is át Elliotnak az ajándékát. Remélem nem lesz túl tolakodó és annak is örülnék, ha elvinné magával. Hogy utána mit tesz vele, az már csak rajta múlik.
- Nekem adod a szíved…
- Nos, igen. Így is lehet nézni. Bár, én inkább a praktikusabb részét részesítettem előnyben, hogyha legközelebb megint történne velem valami, akkor elsőkézből értesülj róla, hogy meghaltam-e valóban. Bár, az tény, hogy odaadtam a szívem neked átvitt értelemben.
Látom rajta, hogy mennyire elérzékenyül. Szóval sikerül eltalálnom ezt a kis semmiséget. Így talán megnyugszik majd picit, mindig ott lehetek vele, lényegében.
Átveszem a borítékot tőle és azonnal ki is nyitom.
- Egy hajókázás Norvégia partjainál. Két nap egy hajón… két főre. – Rásandítok, mert szeretném azt gondolni, hogy saját magára gondol, de a korábbi kérdezősködése után a randikról… már nem vagyok biztos benne, hogy mit is akar azon túl, hogy tudja, én mit akarok tőle. - Tudom, hogy mennyit dolgozol, ezért csak egy ilyen kis rövid kirándulás.
Igen, sokat dolgozok, és igen, néha még én is hiszem, hogy egyszer a munkahelyemen fogok kikötni, mint aki odaköltözött. Mégis valahogy muszáj volt korábban elterelni a figyelmem a romokban lévő magánéletemről, másrészről viszont, mostanra már annyira belehajtottam magam ebbe, hogy másként nem is tudnék élni. Nagyon hosszú folyamat lenne, mire leszoknék róla.
- Azért annyira nem akarok munkamániás lenni, hogyha lenne egy tökéletes partnerem a nyaralásban, őt csak két napra vigyem el.
Nem látok lejárati dátumot vagy kirándulás időpontot a jegyeken, ezért azt gondolom, bármikor felhasználható. Ránézek Elliotra és lerakom az asztalra a borítékot.
- Azt hiszem, már tudom is, hogy kit fogok elvinni. Már csak egy megfelelő időpontot kell majd találnunk.
Szándékosan nem mondom ki, hogy ő legyen az, de biztosnak kell lennie benne, hogy ki a választottam. Annyira biztosnak kell lennie benne, minthogy itt van velem ebben a házban. Magamhoz veszem a bort és töltök neki és magamnak is a poharába, majd koccintásra emelem azt. Mert miért is ne.
- Szóval, mikor érsz rá két napig?

◂christmas in private▸

2002. december 23.
(https://i.pinimg.com/564x/b0/8d/9e/b08d9e865d3facefd941f2884616fb56.jpg)

◃gabriel▹

Talán kicsit sokat ittam, mert amikor Gabe nekem adta azt a dobogó medált és odahúzta a tenyeremet a mellkasára egy egészen kicsit meghatódtam. Éreztem, ahogy a szememben megülnek a könnyek, majd végig folynak rajta. Ez olyan fontos volt, olyan fontos, mintha csak ott álltunk volna a közös múltunk egy aprócska szigetén. Ő volt a menedékem minden fájdalmam elől, egy részem még visszabújt volna az ő ereje mögé, azt kívántam volna, hogy legyen ez a bizonyosság megint az életem része… de mégsem tettem. Nem tehettem meg, mert akkor annyi szót, annyi érzést kellett visszavonni… és azzal magam ellen küzdöttem volna.
– Nos, igen. Így is lehet nézni. Bár, én inkább a praktikusabb részét részesítettem előnyben, hogyha legközelebb megint történne velem valami, akkor elsőkézből értesülj róla, hogy meghaltam-e valóban. Bár, az tény, hogy odaadtam a szívem neked átvitt értelemben.
Nyeltem egyet.
– De nem történhet veled semmi… nem történhet veled semmi… vagy utánad megyek a pokolra és addig kínozlak, amíg vissza nem térsz, hogy újra megöljelek. – Hüppögtem kissé gyerekesen. Tudtam, hogy nem kéne ebbe az egészbe ilyen mélyen belemenni érzelmileg. Én döntöttem Aiden mellett, én választottam ezt az utat… a Gabriellel töltött idő mégis olyan sebeket szakított fel újra és újra, amikre nem tudtam másképp reagálni, mint érzékenyen. Hol dühös voltam és neki mentem volna, mint bika a vörös posztónak… hol pedig csak sírni tudtam, hogy miért teszi velem ezt. Ezt… megint ezt. Ideaja a szívét, mintha még jogot formálhatnék rá.
Elővettem ugyan a saját ajándékom, de még mindig az övé hatása alatt voltam. Éreztem, ahogy a gombóc mind jobban nő a torkomban. Hiába beszéltem és próbáltam meg elrejteni a hangom reketségét, tudtam, hogy előbb-utóbb újra elsírom magam, mint valami óvodás.
– Azért annyira nem akarok munkamániás lenni, hogyha lenne egy tökéletes partnerem a nyaralásban, őt csak két napra vigyem el. – Magyarázta, én azért örültem, hogy nem hosszabb utat választottam neki. Nincs családja, ami a főnökeit egyenesen arra sarkallja, hogy egy nehezebb ügynél a világ végéről is hazarángassák. Ismertem a minisztériumot éppen eléggé, hogy tudjam miképpen megy ez. Ha valakinek nincs családja, szinte megszokott bútordarabként kezelték, akinek készen kellett állnia.
– Azt hiszem, már tudom is, hogy kit fogok elvinni. Már csak egy megfelelő időpontot kell majd találnunk. – Folytatta, miközben a borítékot letette az asztalra és a szemembe nézett. Gyorsan pislogtam kettőt, mintha össze kéne szednem vele szemben magamat. Pontosan tudta, mikor érzékenyülök el.
Elvettem a poharat, amit ismét megtöltött és felém nyújtott. Tudtam, hogy nem kéne többet innom, mert pontosan ezek a gyümölcsös borok szoktak alattomosan ütni és akkor vagy végig bőgöm az éjszakát vagy olyan felhőtlen jókedvem lesz, amit aztán otthon megbánok… mert Aiden tuti féltékeny lenne.
– Szóval, mikor érsz rá két napig?
– Gabe… – Elmosolyodtam és megpaskoltam a mellkasát a hegétől kicsit távolabb. Így persze megint éreztem a szívverését, ami azonnal szíven talált. – Majd visszatérünk erre. – Tettem hozzá, jelezve, hogy találhat még nálam érdemesebb embert erre. Aztán összekoccintottam a poharunkat: – Boldog karácsonyt nekünk!

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Roxfort RPG

Karakterek => Gabriel Milton => A témát indította: Gabriel F. Milton - 2021. 04. 11. - 10:09:12