Roxfort RPG

A pénz nem boldogít. De minden, ami igen, az pénzbe kerül. Könyököltem a vadászkastély nagy étkezőasztalánál, bámultam a szép, fehérre lakkozott, üres lapra, és Melanie-ra gondoltam, meg arra, hogy… Terülj, terülj, angyalkám... Jól mutatott az asztalon a múltkor, kár is tagadni.
Ám most az asztal üres volt. Ahogy lassan a zsebem is majdnem. Végigjártam már a közvetlen rokonságot, és bár megtehettem volna, hogy megfejek még egyszer mindenkit, félő volt, hogy lázadást szítok. Van az a pont, ahol már elgondolkodtak volna, megéri-e ez nekik. Persze megkereshettem volna más, távolabbi Nottokat is, mert elég nagy a klán, de egyrészt őket bizonyos dologokért felelősségre vonták már, másrészt messzebbikként eleve nem is lett volna közöm a pénzükhöz. Idővel lehet, hogy lesz… De nem most. Most valami szórakoztatóbbra gondoltam. És ha már adtam Miss Hopkirknek kulcsot, akár a tőke-teremtésbe is bevonhatom.
Egyszerű fekete öltönybe öltöztem, magamhoz vettem a befektetni kívánt vagyont egy diszkrét pénztárcába rejtve, és átvettem a zsupszkulcsot is, ami stílusosan egy szép zsebóra volt. Melanie valószínűleg várt már, de lehet, hogy esetleg még készül. Tegnap este későn szóltam neki egy SMS-ben, hogy reggel hatra öltözzön ki szépen, és készüljön, mert érte megyek a lakására, és meglepem egy izgalmas programmal. Na jó, tudom, hogy a hölgyek mennyit képesek tollászkodni, főleg ilyen korán, úgyhogy adtam neki még öt percet, mielőtt felbukkantam volna a lakása ajtaja előtt, és bekopogtam volna.
- Szép jó estét, kisasszony!
Rávigyorogtam, amikor ajtót nyitott, és óvatosan kartávolságon kívül álltam, mert bár emlékeztem rá, hogy ha együtt vagyunk, neki szokása hamarabb felkelni, az sosem ilyen hajnalok hajnalán történt. Sebaj, mert ez az időpont mindjárt az éjszaka legjobb részévé változik.
- Kész vagy egy kis kalandra?
Lelkesen cukkoltam, és nekidőltem az ajtófélfának, ha már biztonságosnak tűnt a terep.
- Csinos vagy, mint mindig. Mehetünk?
Kedvesen érdeklődtem, nem sürgetve, hátha még tollászkodni szeretne. Egyébként nem szorult rá, anélkül is ragyogott, mint mindig. De nem akartam siettetni.
- Tudom, hogy még nem mondtam, hová megyünk… Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy egy nagyon szórakoztató helyre? Fények, zene, jól öltözött emberek. És jó játékok. Még akár pénzt is kereshetnénk…
Csábítóan célozgattam, aztán felemeltem a zsebórát.
- Voltál már Vegasban? Állítólag jó bulik vannak ott - tettem hozzá jelentőségteljesen, kicsit elviccelve a dolgot. Választhattam volna közelebbi kaszinót vagy ilyesmit is arra, hogy szerencsejátékozzunk egy jót, de ha már csináljuk, csináljuk rendesen. Nem akartam beérni a sarki nyerőgéppel...

- Reggel van Nott! Hajnal…
- Csak a bolygónak ezen a felén.
Szemtelen vigyorral megrántom a vállamat, és legeltetem a szemem a lenge éjjeli öltözetén, amiben fogad. Átvillan az agyamon (vagy valahol másutt), hogy nem is kellene annyira messzire menni, maradhatnánk itt is, de sajnos abból nem lesz extra vagyon.
– Mi a francot akarsz itt?
Olyan tűzzel kérdezi, hogy jobb, ha kérdéssel válaszolok a kérdésre. Félreérti egy kicsit, de ez nem is baj, mert jó jel.
- Azt hittem világos voltam a múltkor. Egyetlen alkalom volt, szép meg jó de ennyi. Se a munkahelyen se itt nem akarlak látni. Mi ebben amit nem tudsz felfogni?
Elmosolyodom halványan, de jelentőségteljesen.
- Mondtam, hogy nekem nehezebb a felfogásom, mint a korábbi pasijaidnak...
Kicsit megnyomom az utolsó szót, csakhogy nehogy ne értse el, hogy ez egy célzás bizonyos konkrét személyekre. Legalábbis egyre biztosan. De téved, ha azt hiszi, hagyom megakadályozni, hogy lekőrözhessem amazt…
- És nem csak nem tudom. Nem is akarom… Szép, meg jó… És nem akarsz látni, mert nem tudsz ellenállni - teszem hozzá, picit közelebb óvakodva. A pihe-puha pizsamás, álmoskás megjelenés tudom, hogy becsapós, de vállalom a kockázatot.
- Pizsamába vagyok…
- Hát vedd le!
Rávágom, és teszek még egy óvatos fél lépést felé. Majdnem az orromra vágja így az ajtót.
- Kösz hogy jöttél, viszlát!
De csak majdnem landol a képemen a nyílászáró lapja. Mert nem hagyom ennyiben a dolgot. Kell egy kabala, és ki lehetne jobb nála? Ő az én szerencsém…
- Nem voltam. Sajnos…
- Ezt orvosolnunk kell…
- Dolgoznom kell. Tudod van aki túlórával keresi a pénzét.
- Én jobbat tudok. Gyorsabbat, könnyebbet és izgalmasabbat.
Csak kötöm az ebet a karóhoz, nem engedem egy pillanatra sem a szóbeli szorítást, míg végül fizikailag is sikerül átlépnem a küszöböt, mert beenged a lakásba. Meg se várom, hogy csukódjon mögöttem az ajtó, még aközben újabb rohamra indulok.
- Csak gyere el velem. Hozz nekem szerencsét, számodra semmi kötelezettséggel nem jár majd ez az egész, sem kockázattal. Szabadon játszhatsz az értékeimmel...
Továbbra is közelítek felé, ha hátrál, ha nem, míg csak meg nem állítja őt valami tereptárgy.
- Vegyük le azt a pizsamát gyorsan… Aztán hazárdírozzunk kicsit.
Végülis azt se bánom, ha nem jutunk el Vegasig, van itt közelebb is helyszín, ahol szívesen tartózkodnék vele. De valami azt súgja az előbbi kijelentéséből, hogy talán nem is olyan lehetetlen vállalkozás meggyőzni, hogy messzebbre menjünk.

- Hahh! Tegyél csak próbára…
Szerintem már ismerte azt a mosolyom, ami azt üzente: kihívás elfogadva! Gondolkodtam, hogy ha ő nem dobja le a gönceit, majd én fogom, de arra valahogy változóan reagál, hát ahelyett inkább csak kergettem lassan, ráérősen. Ha én érzem az ő illatát, akkor ő is az enyémet. És micsoda koktél is ez… De egy kis alkohol, meg egy izgalmas helyszín még elférne mellé.
- Szóval vegyem le? Hát nem fogom…
- Egyszer muszáj lesz...
Pofátlanul kötöttem az ebet továbbra is ahhoz a bizonyos karóhoz, és az se tántorít el, ha a képemen csattan az ajtó, akkor a nyílászáró és a keret közti résen bazsalygok befelé, szinte csúfolódva.
De aztán kiterítem a lapjaimat. Ő nekem mindig szerencsét hoz, még akkor is, ha ő a közelben a legnagyobb femme fatale.
- Nem vagyok holmi kismalac, akinek a fenekét dörzsölgetve milliomos leszel. Vagy annak tűnök?
- Kismalacnak nem tűnsz, de a fenékdörzsölést mindenképp ki kell próbálnunk. Hátha valamelyikünké szerencsét hoz. És egyébként, már milliomos vagyok. De lehet ezt még fokozni...
Sejtelmesen teszem hozzá, de hagyom, hadd látszódjon ki a nem is annyira hátsó szándék. Ő se véletlen emlegeti a formás területet, de ha már így szóba hozta, akkor számoljon a következményekkel.
- Bár csábító az ajánlat… … de továbbra sem veszem le. És kötelezettségem is van. Vár az iroda. De neked jó mulatást… én elmentem átöltözni!
- És hogyan fogsz átöltözni, ha továbbra se veszed le, ami rajtad van?
Majdnem elveszek azokban az izzó szemekben, és a lendület is kis híján magával sodor, ahogy távozik a szobája felé. De azért nem múlasztom el még ezt a kekeckedést utána kiabálni, gúnyosan, piszkálódva, mert tudom, hogy nem hagyja annyiban. Engem nem hagy annyiban, én meg őt.
Amint eltűnik a gardróbban, én meg megbizonyosodom róla, hogy minden függöny el van húzva, előkapom a pálcám. Mármint a titkosabbikat.
- Expecto patronum!
Halk suttogásomra ezüstös kutyaalak ölt formát, akinek lediktálom mindjárt a fontos üzenetet.
- Amúgy úgy nézel ki mint egy temetkezési vállalkozó. Mesélj csak, ki halt meg?
Melanie közbe vág, én pedig csak vigyorgok a szavain. Tudom, hogy tetszik neki a fekete.
- Ne reménykedj, nem Monstro neje…
Majd miután neki emelt hangon válaszoltam, halkabban diktálni kezdek a patrónus kutyának.
- Üdv, Herb! Szólnál a Wizengamotnál, hogy máma terepre mentem, és Hopkirk is velem jön? Tudod, a múltkori Zambinis üggyel kapcsolatos. Kösz, haver…
Éppen befejeztem a mondókát, mikor a gyöngyházas szellemalaknak próbált meg nekirontani egy szürke árny fújva, vinnyogva. A kutya fel sem vette, mivel nem volt igazi, csak egy mágikus kivetülés, úgy ácsorgott a szoba padlóján, mintha mi se történt volna. Viszont én, aki az akadály nélkül továbbhengeredett macskát a combomba kaptam, annál inkább megéreztem a hegyes kis karmokat és a harapós fogakat.
- Hogy merlin vágjon ketté…
Megpróbáltam felrúgni a fenevadat, aki értetlenségében csak még inkább belemart a lábamba, hiába rugdostam, úgy rodeózott ott, mint egy profi cowboy. És ha ez még nem lenne elég, mikor Melanie befutott, a patrónus elismételte a szöveget.
- Indulj már…
Az útjára bocsátottam morogva, még mindig a macskával hadakozva.
- Tessék, túlóra megoldva, a terepért amúgy is többet kapsz, hálából leszedhetnéd ezt a pokolfajzatot…
Fájdalmas sziszegéssel próbáltam lefeszegetni a rám akaszkodott négylábót, de a körmei menthetetlenül beleakadtak a nadrágomba, meg a bőrömbe is egyúttal, ráadásull haladt felfelé, érzékenyebb területek felé...

- Pedig minden vágyam hogy házas életet éljek már…
Erre már nem ugatok utána semmit. Lefoglal a ténykedés és… A gondolkodás. Képtelen vagyok őt elképzelni Monstro újdonsült nejeként, egy seregnyi trónörökössel körbevéve. Gondolom, az öreg nem fogná mondjuk vasalásra vagy takarításra, de azért mégis… Vétek volna úgy lekötni őt. Vagy nem is lehetne.
Aztán gondolataimból immár a macska foglal le, ahogy rongálja a patrónus helyett az én szép öltönynadrágom. És Melanie nyilván remekül szórakozik a helyzeten, hogy a macskája lassan nem fonalgombolyagot fog pofozni, de valami határozottan gombócszerűt.
- Ühmmm, szóval mentsem meg a… koronaékszert, mi?
- Azt…
Nincs már nagyon kedvem kedélyesen elviccelődni mindenféle találó megnevezéseken, bár a teremtés koronája című megnevezés nem volna ellenemre. Minő sokat elmondó dolog, hogy az emberek egy faszt neveznek annak.
- Nem hiszem hogy olyan nagy szükségem lenne rá. Egyszer már kipróbáltam… És amúgy sem kérted túlzottan szépen.
Próbálom én magam lefejteni az átkozott macskát, de mivel az csak annál vadabbul kapaszkodik, minél inkább rángatom, ráadásul már harap is, rákényszerülök könyörögni.
- Kérlek…
A fogaim között szűröm, félig fájdalmasan, félig meg röhögve az egészen. Bosszankodhatnék azon, hogy ezt is csak Hopkirk hozhatja ki belőlem, és a nyüves nyivákoló, akivel nyilván összejátszik, de inkább csak kárörvendek magamon. Vele együtt. Amint megszabadulok a húsz kínzó tüskekaromtól, rögtön jobban feltűnik Mel öltözéke, illetve annak hanyag hiányossága, de egyelőre csak egy lelkes somolygást engedek meg magamnak. Elvégre a fegyver még nála van.
- Ne csodálkozz hogy a szíve csücske vagy, pláne ha folyamatosan pokolfajzattal és egyéb kedves jelzőkkel illeted.
- Nem én neveztem el Lucifernek… De találó név.
Megkönnyebbülve távolodom el egy kissé a bestiá(k)tól, és kezembe véve a pálcámat, vigyázva eltüntetem a tűszúrásnyi körömnyomokat, amiket a macska a drága textilen okozott.
- Valld be… ... jobban élvezed ha ő karmolászik mint én....
Egyszerre vetném rá magam, és menekülnék el a közeléből.  Előbbi a csinos fehérneműnek, Utóbbi a macskának köszönhető, de szerencsére ez hamar eltűnik. Morgok még egy kicsit, aztán elégedetten figyelem, hogy kettőnk közül mégiscsak a szőrösebbik kerül ki innen. Sose gondoltam volna, hogy egy nálam tizedannyi súlyt nyomó valamire leszek féltékeny.
- Miért Vegas? Nekem nincs elherdálni való pénzem, előre szólok…
- Nekem kettőnk helyett is van. És ha már kaszinó, nem a pusztarettentői kiskocsma nyerőgépét fogom nyúzni. Vegas egy kicsit nívósabb.
Hozzáteszem, bár nem mintha magyaráznom kéne.És úgyse a szavakkal szoktuk megoldani a dolgokat. Főleg nem akkor, amikor egy szál begombolatlan inget és némi csipkét visel éppen. Somolygok rá sármosan, kirívón, azzal az arckifejezésemmel, amiről azt hiszem, már rég tudja, hogy kalandot ígér. Itt, vagy a bolygó túlfelén, az mindegy.
- Ahhh a picsába is, jó, nem bánom! Várj itt. Öt perc és kész vagyok…
Megkönnyebbült vigyorral figyelem, ahogy kereket old. Éppen követhetném is, segítenék én azzal az öltözködéssel (vagy nem), de akkor maradnánk itt, pedig a tervem egyszerű, mint egy csokoládés mindenízű drazsé. Felteszünk egy vagyont, és remélhetőleg kettő lesz belőle. Vagy semmi, és akkor kitalálok mást. Ilyen egyszerű. Kezembe is veszem az órát, lassan amúgy is idő van.
- Már most szerencsésnek érzem magam...
Amint meglátom Melanie-t, ezt be kell látnom. De azért hangosan is kimondom, hadd tudja csak, nem mintha nem tettem volna azért, hogy itt ülhessek a nappalijában.
- Úgy nézel ki, mint egy főnyeremény.
Odanyújtom neki is az órát, hogy megfoghassa, közben én azért át is karolom oldalról, csak hogy egymásnak dőlve prögethessük át a hajnalok hajnalát kellemes éjszakába. Az utazás hosszú egyébként is, így elég megviselten érkezünk meg egy néptelen sikátorba két kaszinó között. Azért erőt veszek magamon, és nemcsak megállok remegő lábamon, de még útitársamat is megtámasztom, ha esetleg szüksége lenne rá.
Nem vagyunk messze a forgalmas főutcától, látszanak a fények, az élet, a zsibongás. A közelben , talán egy sarokra van az egyik legnagyobb kaszinó, tele különböző nyerési lehetőségekkel. Belevágunk hát a forgalomba, elég céltudatosan igyekezve a legfényesebb, legszínesebb építmény felé.
- Melyik játékot szeretnéd legelsőnek kipróbálni? - kérdezem, mikor már a vörös bársony lécsőkön baktatunk felfelé. Odabenn van minden, kártya, rulett, nyerőgépek is. Amint megkapjuk a zsetonjainkat, belevágunk a túlórázásba...

Illik hozzá, hogy Lucifer is az ő házikedvence csupán. Ő a megtestesült (és bundásodott) ördögöt is könnyedén díszállattá alacsonyítja. Nem bánom, ha velem is ezt teszi egy kicsit, még furcsa mód örülök is neki. Eddig mindig, ha nem is egyedül, de magányosan kódorogtam az életben, de most, hiába is tiltakozik olyan elszántan végre van igazi társaságom. Nem kellett gondolkodjam, honnan szerezzek ehhez a kiránduláshoz egy partnert, vagy hogy kit vadásszak le majd ott, menet közben. Melanie volt az első és egyetlen szóba jöhető személy, és az, hogy meg kell küzdeni vele, meg az éles nyelvével, csak még izgalmasabbá tette.
- Hmm, ugyan mégis miért? Mert felvettem egy csinos ruhát… miattad?
- Ez bőven elég ok rá.
Vigyorogva feleselek, és követem a szememmel a mozdulatot, ahogy kecses kezeivel végigszánt a vörös anyagon. Olyan ez megint, mintha én lennék az a bizonyos bika, akinek lengetik a vörös posztót, és közel is vagyok hozzá, hogy éljek a késztetéssel. És egyre közelebb, ahogy érintése most a mellkasomon kúszik. Pedig tudom, hogy az ügyes torreádor a posztó mögött rejtegeti a dárdát is…
- Hát… .. valakinek biztos az leszek majd. Egyszer…
És kegyetlenül belém is döfi. Színpadiasan a szívemhez kapok szabad kezemmel, és csibészesen nagyon fájdalmas képet vágok hozzá.
- Úgyis megnyerlek…
Kötöm az ebet a karóhoz, de csókot lopni nincs idő, mert a zsebóra beránt minket a mágikus utazásba. Nem kellemes ez, ilyen hosszú ideig főleg, de jó társaságban, izgalmas úticélért elviselhető.
Mikor lábunk a vegasi flaszternek ütődik, könnyedén tartom meg a másikat, és kedvesen mosolygok vissza rá. Jól áll az arcának az itteni csillogás, és az istentelen mennyiségű pénz áramlásának közelsége. A fél világ pénze fordul itt meg minden pillanatban, ez benne van a levegőben is valahogy. Beszívjuk, és eltölt egyfajta furcsa, veszélyes lelkesedéssel. Nem csoda, hogy emberek mennek itt tönkre, vagy emelkednek fel egy apró ezüstgolyó gurulásával, vagy egy kártyalap lendülésével szinkronban.
- Helló Vegassss!
- Helló…
Én csak dörmögök ravaszkásan az orrom alatt, aztán rábízom magam a szerencsémre.
- Természetesen a pókert…
Bólintok, karon ragadom, hogy szót fogadjak neki.
- Látni akarom hogy tudsz blöffölni
- Borzalmasan.
Kuncogok hozzá, és követem, kifizetem és felnyalábolom a zsetonokat, aztán bemérem, hol is kéne játszanunk.
- Nos, Nott… játékra fel!
Tetszik a lelkesedése, és rám is átragad, bár kicsit ravaszkásabb formában. A pókerasztaloknál van egyfajta különleges hierarchia. Vannak a kicsi, oldalsók, átlagemberek, kezdők, hobbisták ülnek körülöttük, szitkozódás és nevetgélés lengi körül őket. Aztán odébb vannak a fegyelmezettebb, profibb asztalok. Villannak a szemek, kopognak a zsetonok, mindenki megpróbálja lenyomni a másikat. És végezetül, van az a bizonyos központi asztal. Drága ruhába öltözött, egészen karakteres társaság. Nagyjából mindenki háta mögött áll egy vagy két testőr, esetleg távolabbról figyelnek az őrző szemek. Visszafogott csevegés, könnyedség sugárzik a játékosokból. És halál. Eltéveszthetetlenül többszáz család éves bevételei forognak itt téten, ezen a kopott asztallapon, és minden bizonnyal nem egy emberélet is. Van szemem az ilyesmihez, ha egyszer a bűnüldözés szakmájában dolgozom. A helyi maffia erők csapnak itt össze, ha nem is késpárbajban, csak kártyalapokkal, de legalább olyan élesek és végzetesek azok is. Csak az őrültek ülnének le közéjük… És Melanie.
Olyan határozottan lép oda, hogy már nem tehetek mást, mint kínosan somolygok, és követem. Az a külön szépsége ennek, hogy még abban sem lehetünk biztosak, varázstalan-e mind, vagy van egy két kaukktojás rajtunk kívül. Elvégre otthon, az anyaországban is nem egy ügyes mágus épült be a felső tízezer alvilági részébe úgy, hogy szinte láthatatlanok. Tudunk róluk, de fülön csípni őket… Az olyan képtelenség, mint túlélni egy nyerést ennél az asztalnál.
Elegánsan állok hát oda a lelkes Melanie előtt, és halvány pókermosollyal odatolom neki a zsetont is. Szeretem én a balhét, és itt e szempontból eleve nyert ügyem van. Ha vesztünk, akkor jó sok pénz bukik el, hiszen már beszállni sem semmiség. Ha nyerünk… Akkor futhatunk. Az úgyis megy nekünk, próbáltuk már. Micsoda lehetőségek… Mind-mind miss Hopkirk kecses kis ujjai között...

- Nők nyet…
A dallamos háttérzene és a zsetoncsörgés bizarr aláfestést ad ennek a mondatnak. Az is megfordul a fejemben, hogy kezdhetnénk ásni a tagnak a helyét odakinn a sivatagban, de talán mert Melanie nem ébredt még fel, talán mert a nyálas másik ipse rákontrázik, mégsem kell.
- Sajnálatos, mia bella…
- Dehogy sajnálod - dörmögöm az orrom alatt, míg a nyikhaj Hopkirket fixírozza, aki talán még mindig nem döntötte el, rendez-e jelenetet. Ha tudnák, mit úsznak meg ezek itt az asztalnál…
- De a szabály az szabály….
- Nem hallottam ilyen szabályról - kerekednék Melanie pártjára, ha már egyszer belevágtunk ebbe az őrültségbe, csináljuk rendesen. De Hopkirk meglepően könnyedén átadja a helyet.
- Akkor, ha ennyire félnek tőlem, majd a.. partnerem teszi a dolgát.
Az engemet illető kifejezésre kirívóan húzom ki magam, és melanie arcába somolygva kapom el a pillantását: tényleg?
- Jól is teszik, ha félnek. Sajnálatos, hogy nincs olyasmid, amit beugróként fel kell mutatni, de én majd kölcsönadom az enyém.
Finom kacsintással kísérem az ajánlatot, majd ledobom magam a megüresedett székre a zsetonjaim mellé. Lelkesen kapom ujjaim közé a vörös rúzsos zsetont, amit a nő felém nyújt.
- Hátha szerencsét hoz… elmegyek addig italokért…
-  Szerencsét? Hátha… Uraim, akkor kezdhetjük? Kicsapjam az asztalra is méregetni a belépőmet, vagy így már mehet a játék?
Bosszantom őket kicsit, mi tagadás. Olyan adrenalin löket ez, mint bottal piszkálni egy halkan duruzsoló darázsfészket, de legalább nem fogok unatkozni, míg Melanie az italokért van.
És valóban izgalmasan telik az a pár perc. Nem tudom, mi tart neki ennyi ideig, de tény, hogy a játék beszippant, kicsit megszűnik a külvilág. Minden vágyam, hogy lenyomjam a nyálas digót, a bunkó Ivánkát (bár nem tudom, ez-e a valódi neve, de magamban így neveztem el), meg az összes többit. Megszoktam már a bűnözők pénzét forgatni a kezeim között, így aztán nem is lenne morális aggályom azért, ha éppen elnyerném tőlük.
Csak hogy nem ez történik. A zsetonoszlopok a jobbomon szép lassan megfogyatkoznak, és bár a pókerarcom megtartom, azon kívül már csak az állítólagosan szerencsét hozó rúzsfoltos műanyagtallér marad nekem. És az italokkal visszaérkező Hopkirk.
- Add fel.
Ivánka kárörvendően, karcos hangon utasít, én pedig magabiztos mosollyal nézek vele farkasszemet. Belekortyolok abba, amit Melanie hozott, és rákacsintok, mielőtt visszafordulnék az asztalhoz.
- Még nem.
Nem szokásom meghátrálni, tudja Melanie is.
- Az nem lesz elég, hogy tartsd a tétet, amico. Már így is elvesztettél egy angliai nyaralót.
A csávó egyértelműen és tenyérbemászó vigyorral gúnyolódott, de tudtam, hogy ezen a mostani körön még sok múlik.
- Visszanyerem. És a többit is. Egy kis kölcsönnel…
Melaniera sandítottam, mert mint már oly sokszor, most is a csinosra lakkozott körmei között tartotta az én… értékeimet.
- C-c-c…
A digó napbarnította, utálatosan sármos pillantása kapzsibb fény kapott, de ezúttal nem a zsetonhalmokat méregette így, hanem a mellettem ácsorgó Melanie-t.
- Tarthatod kölcsönből a tétet… Ha őt is felteszed…
A pókermosolyomnak annyi volt, legszívesebben levertem volna a fickót, de a megannyi testőr és a többi asztaltárs visszatartott egy kissé. Futva Melanie-ra pillantottam, vajon ő mit szól…
- Add fel inkább.
Egy idősebb, keresztapa-szerű vén  pöcs az asztal túlfeléről próbált jobb belátásra téríteni, de majdnem keresztül döftem a tekintetemmel. Az agyam lázasan kattogott, aztán megint Melanie-hoz fordultam. A kártyámat eldugtam előle, de a magabiztos játszani akarást leolvashatta az arcomról. Talán az ellenfelek csaltak, de ezúttal nekem is volt egy kis csel a tarsolyomban.

- Sem a tulajdona sem pedig trófea nem vagyok.
Valahol végtelen elégedettséggel tölt el ez a mondat, még akkor is, ha az asztaltársak gúnyosan sandítanak rám. Azt hiszik, szerencsétlen vagyok, pedig épp ellenkezőleg. Mert mindezeknek ellenére, azért mégiscsak itt van, mellettem, csak az én fülembe sutyorog csábosnak tettetett kibickedést, és bár látványosan kiül arcára a véleménye, mégiscsak odacsapja a zsetonhalomra a szikrázó kis ékszerpárt.
- De ez talán megteszi. Tiffany…
Az orosz bunkó felveszi, fitymálva méregeti, végül nagy kelletlenül bólint, és gúnyos, már-már vérszomjas mosolyra húzódik a szája.
- Ha ennyire akarod, tedd csak fel.
- Akkor uraim, a jelek szerint, all in.
Hátradőlök, kezemben a lapokkal, amiket nem nézek meg már én sem, nem mutatom senkinek, lazán a mellkasom bal oldalára szorítom őket.
- Tengo!
Az olasznak lenne éppen zsetonja is még, de azok helyett pökhendi csuklómozdulattal odavágja Melanie fülbevalói mellé az armani óráját, mintha az semmi se lenne, és ezzel tartaná a tétet. Van, aki kiszáll, mások odatolnak még egy csinos oszlopot a többi zsetonkupachoz, majd sorra koppannak az asztalon a kártyalapok.
Jó lapok vannak, nagyon is. Akad egy flush is az asztal túlfelén, a gazdája eddig meg sem szólalt, de most elégedetten parázslik a szeme, akárcsak a szivarja vége. Már csak én nem mutattam meg a kártyáim, de nem kapkodom el a dolgot. Már talán felesleges a pókerarc, de elég méltóságteljes, így magamon hagyom. Aztán mikor már felbosszantom az időhúzással az összeset, akkor terítem szépen, komótosan az asztalra a pikk tízest, majd sorban a többit az ászig.
A sakkban az igazán nagy mérkőzéseken nem illik már kimondani, hogy sakk matt. És valahogy úgy érzem helyénvalónak, hogy most én sem mondom be a royalt. Csak ülök, újra kényelmesen hátradőlve a székemen, s egyúttal sandán már rálátva Melanie arcára. Miatta csináltam, tulajdonképp, és ráadásul még neki is köszönhetem, hogy végül így alakult. Akkora nagy az a halom az asztal közepén, hogy lassan lehet csak felfogni, immár mind a miénk. Ivánkának azért hamarabb le is esik a vesztesége, mint nekem az örömteli tény.
A marcona alak úgy pattan fel a székéről és tenyerel a kártyák fölé, hogy a széke felborul, és kis híján az asztal is. Ugrálnak a zsetonok, borulnak a tornyok. Jól megnéz mindent, de hiába méregeti szúrósan, nem varázsló, hogy megváltoztassa a lapokat. Vagy észrevegye, ha valaki előzőleg megváltoztatta őket.
Elereszt egy ropogós, orosz mondatot, amit nem értek, de nem is kell, érzem, hogy káromkodás. De amíg nem adava, nem zavartatom magam.
- Csaltatok!
Újra nagyot dörren az asztallap, ahogy ráver. Egy-két zseton legurul, de eszem ágában sincs utána hajolni. Ártatlanul széttárom a kezem.
- Ugyan, hogyan is tettük volna…
Én is felállok, bár sokkal könnyedebben és ráérősebben, mint a másik.
- Nos, nekünk ennyi mára elég is volt. Köszönjük a játékot… uraim...
Velem szinkronban másik is felemelkednek a helyükről. Az osztó elsápad, az eddig diszkréten körülöttünk lebzselő testőrök közelebb húzódnak, és ugrásra készen posztolnak gazdáik mögött. Én teljes lelki nyugalommal, sőt, egyfajta bosszantó “csak azért is” elégedettséggel szedegetni kezdem a zsetonokat a nálam lévő, erre a célra való tálcára. Egyedül az enyém nem is lesz elég ennyinek, Melanie-nak be kell segítenie, hogy az összeset fel tudjuk markolni, és aztán eltűnni vele. Az olasz pasi az egyetlen, aki tovább ücsörög, immár egyedül az asztal mellett, fanyar, kínos vigyorral az arcán. Színpadiasan sóhajt, és Hopkirk felé fordul azokkal a sanda, fekete szemeivel, megpróbálva őt maradásra csábítani.
- Ugyan-ugyan… Nem illik ilyen csúfosan elverve itt hagyni a társaságot. Mia bella, mit szólna, ha kivételt tennénk most az egyszer? Játsszon velünk egy kört , hátha szépíthetünk...

- Vagy még többet vesztene. Nem, inkább kiélvezem a nyereményem és iszok a maga szerencsétlen lapjárására…
Nem tudom, hogy csak merő kárörvendésből húzza-e az időt, vagy tényleg elgondolkodik, de nekem addig a pár pillanatig szerintem a szívem sem dobog. Nem vagyok kifejezetten az az “Üss és fuss!” típus, de ezúttal pontosan azt kellene tennünk. Különösen, hogy Melanie képletesen szólva öntött egy kis csípős a már így is parázsló indulatokra.
Ahogy Melanie belém karol, kifújom a levegőt észrevétlenül, s pókermosolyom igazibbá válik, nem maguk a vonások, de az álarc alatt a valódi én is somolyog már. Kivágjuk magunkat, nem vitás. Las Vegas úgyis olyan felkapott hely, hemzsegnek itt a népek, és a sok tanúskodó szempár megvéd.
- De ezt megtarthatod…
Ha már lúd, legyen kövér, búcsúzóul visszadobom az órát az asztalra, lefitymáló arccal, mint mikor a horgász a túl kicsi halat hajítja vissza. Mellékelek hozzá egy gúnyos vigyort, mire a digó is elveszti a pókerálarcát, és ő is felpattan az asztaltól, bár nyilván itt nem tehet semmit, legfeljebb dühönghet az anyanyelvén, és nézheti, ahogy tovalejtünk. De hiába, olaszul még a kurva is szépen hangzik.
Már félúton járunk kifelé, mikor Hopkirk felnéz rám, én pedig rákacsintok kedélyesen, nem törődve a minket fürkésző szempárakkal. Mert hát elég nagy halom zsetonnal igyekszünk lelécelni, és bizony akad itt néhány keselyű, aki odakint egy félreesőbb sikátorban talán nem pókerezni akarna velünk a pénzünkért, hanem céllövöldéset játszani.
De most csak Melanie célozza a szívemet, kecses érintésével, majd’ észre se veszem, hoyg visszacsúsztatja a Suttogó papírját a zsebembe. A finom ujjak érintése jobban eltereli a figyelmem.
- Miért érzem azt hogy van valami igazság az orosz szavaiban?
Ezt hallván elkapom a kezét, és magamhoz szorítom, mintha a képzeletbeli kést nem engedném kihúzni a mellkasomból. De a csibészes vigyor elárulja, nem hat meg igazából a gyanúsítgatás.
- Hogy is gondolhatod? Ahhoz nagyon ügyes ujjaim kellene hogy legyenek.
Halkan búgom a fülébe, de tudja, amit én is. Egyrészt azt, hogy az asztaltársaság minden tagja maga is simlis, aljas csaló volt, másrészt hogy varázslat nélkül is simán ki tudtam őket cselezni. Hiszen ő terelte el a figyelmüket… Én pedig hozzáadtam az ügyes ujjaim…
- Elég volt mára ennyi? Vagy a rulettasztalt is magadévá teszed?
- Csábító ajánlat… De ez… - emelem fel a nyereményt. - ...egy időre elég lesz. Vehetek belőle öt Suttogót. És a másik feléből te is - biccentek a gyerek felé, aki a nyeremény további részét hozza utánunk. Odakormányzom magunkat a pulthoz, hogy pénzzé tegyük a vidáman színes műanyag korongocskákat.
- Na ide a jussommal - kedélyeskedek, aztán odaadom a bankkártyám a titkárnős kinézetű hölgyikének, aki rögtön intézkedik, és kezdi pötyögni a számítógépbe az utaláshoz szükséges adatokat.
- Te milyen bankszámlára kéred? Itt nem adják galleonban, de később azt is megoldhatjuk - kacsintok Melanie-ra huncutul. Még mindig alig fogtam csak fel, mennyit is sikerült itt hirtelen összeszednünk. Ha élve le is tudunk lépni vele, az lesz csak az igazi nagy öröm. A tarkómon érzek néhány kutató szempárt, és nálam ez lehetne épp szakmai ártalom, de most jó esély van rá, hogy nem az. Inkább egy helyes megérzés… Gyorsan kéne dönteni és menni, hogy ne lássák, merre indulunk...

- Kerüljön csak a tiédre, végtére is a te pénzed. Én csak… meghoztam a szerencsédet.
- Te magad vagy a szerencsém...
Nagyot, türelmetlenkedőt sóhajtok, de közben vigyorog a képem, az se érdekel, ha mindjárt ránk ront a fél kaszinó ilyen-olyan okokból.
- Most sietünk, de ha hazaérünk, áttetetem a te számládra. Nélküled most még annyim se lenne, amennyi ezelőtt volt.
És milyen igaz is ez. Ő hozott valamit a mindennapjaimba, ami eddig nem volt ott. Ami eddig üres, érdektelen semmi volt. Most pedig ez az apró, jelentéktelen részlet lényeges lett; az, hogy van kire gondolnom, ha elugranék mondjuk egy kaszinóba, hogy ha elhalmoznék valakit csak úgy, nem egy vadidegennek leszek a szerencséje. És igen, Melanie-t győzködni kellett a kirádulásról, és nem fogad csak úgy el semmit, de ettől csak még izgalmasabb az egész
Nem beszélve arról, hogy oda-odapillant azokra a kutató szempárokra, akik lépéseinket kísérik.
- Ugye regisztráltál a mágiahasználati ügyosztályon hogy külföldi pálcát hoztunk be? Pár hónapja módosították az eljárást. Mert ha nem…
Félrebillentem a fejem, és aggasztóan ártatlan képet vágok. Elképzelhető, hogy nem tulajdonítottam akkora jelentőséget holmi szabályváltoztatásoknak, de tekintve, hogy magam is egy hatalmas… khm, hatalmi szervnél dolgozom, nincs sok aggódni valóm. Nemzetküzi botrány még úgysincs a repertoáromban.
- Akkor a nyakunkon lesz a MACUSA.
- Csak lazíts. Megoldjuk.
Kedélyeskedem, csinos arcába mosolygok, aztán én is arra várok, hogy a zsetonoszlopok elektronikus számokká változzanak. Hogy aztán majd otthon, az Anyafldön csillogó aranytallérokká legyenek a Gringotts-beli széfemben. És Melaniéban. Elintézem úgyis.
A finom jelzések célt érnek, és nagyon aprót bólintok, miközben ő szavakba önti a tényállást.
- Nott… azt hiszem nem várt társaságunk akad ha nem lépünk le innen…
- Hm.
Elegáns somolygással elrakom a bankkártyám, karon ragadom a mőt, aztán irányba vesszük a kijáratot. Az este itt majdnem ugyanolyan fényes, mint a nappal, csak az a különbség, hogy a színes fényár felett nem kék, hanem fekete az égbolt.
- Valahol el kéne töltenünk még pár órát, míg elindul haza a zsupszkulcs. Hova bújjunk? - kérdezem, és menet közben átölelem Melanie-t, miközben öles léptekkel haladunk az utcán, kerülgetve az embereket. Van itt mindenféle italozó, étterem, kocsma, és jónéhány táncos hely. De a legkevésbé kiszámítható választás nem ezek lennének.
- Ahhoz mit szólsz? - bökök egy sztriptíz klubb hívogató cégére felé, ami igazából egy rózsaszín neonfénnyel megvilágított női tompor. De legalább röviden és lényegre törően hirdeti az odabent kínált árut.
- Inni-enni adnak, a zene is jó, a mosdóban megváltoztathatjuk a külsőnket. Nem feltételeznék rólunk a kis póker-pajtik, hogy ide ülünk be - mentegetőzöm, de közben várva várom az ötlet hatását Mel csinos kis képén.

- Hamarabb mászok be a szökőkútba vizesruha-versenyezni Neked…És változok át egy kibaszott sellővé. Nem. Kizárt hogy oda… mert még te oké… de .. én?
- Csábítóan hangzik… De feltűnőbb lenne, mint elbújni a didibárban - sóhajtom nagy szomorkodással, aztán egy nagyobb, mellettünk elhaladó csoportba vegyülünk. A túristacsoport megóv minket az utánunk szaglászóktól, míg Melanie végre beadja a csinos kis darázs-derekát, és feltűnés nélkül belépünk a seggrázós neoncégér alatti ajtón.
Mondanám, hogy benn kellemes félhomály van, de ezt inkább kellemes rózsaszín ködnek lehetne nevezni. A cigarettafüst és a rikító neonlámpák megadják az alaphangulatot, kiegészülve az émelyítően édes, mű-süti  illattal.
A bejárat egy folyosóra nyílik, jobbra ruhatár, balra mosdó. A folyosó végén tágas terem székekkel, asztalokkal és kifutókkal, túlsó felén egy erősen megvilágított színpad áll, az most épp üres. Jobbra bárpult, balra a falon pedig ajtók sorakoznak, méghozzá gyanúsan sok ajtó, nyilván nem csak mosdókat és dolgozói helyiségeket rejtenek maguk mögött. Nyilván vannak itt privát szobák. A helyiségben itt-ott plafonig nyúló rudak magasodnak ki az asztaloknál ücsörgő emberek feje fölé, és azokon több-kevesebb csillámmal, és vajmi kevés ruhába burkolt táncosok pörögnek. Furcsa, de épp csak konstatálom a jelenlétüket, aztán vissza-visszapillantok a mellettem durcásan bandukoló nőszemélyre. És egy percig sem elégedetlenkedem.
- Hm - pillantok az ajtók felé látványosan elgondolkodva, aztán pókermosolyt veszek fel, úgy fordulok Melanie-hoz.
- Itt aztán van lehetőség feltűnés nélkül elvonulni. Az üldözőink miatt - teszem hozzá átlátszóan, aztán átkarolom Hopkirk csontos, karcsú vállát.
- Tudom-tudom… Nívótlannak tatod velem kettesben a mosdóban, de most muszáj - suttogom csipkelődve, most az egyszer ne ő hozza szóba azt az egyszeri ballépést - ami főleg azért ballépés, mert a tanúja volt. De közben megcsap az illata, és nagy sóhajjal én is emlékeztetem magam arra, amit az előbb elmondtam. Mert nem lesz egyszerű ezt itt megállni...
Mielőtt bárki meglátna bennünket, bevonom magammal a mosdóba, ami most szerencsére teljesen üres. Szivárványos fények váltakoznak itt, és a fülkék szokatlanul tágasak, tejüveg mintás ajtóval, amin átlátni éppen nem lehet, de azért a mozgolódást, meg az alakokat ki lehetne venni mögötte. Nem tudom, a nő tiltakozik-e vagy sem, de azzal a lendülettel egy vécéfülkéig sodrom, majd magunkra csukom a cifra ajtót, és bezárom.
- Ne ijedj meg, csak előveszem a pálcám - mondom, és a varázsosabbik pálcámat veszem elő, majd megváltoztatom a külsőmet. Hosszú, fehér hajat bűvölök magamnak, néhány sebhelyet is, csak hogy biztosan ne legyek felismerhető. A ruhám is vagányabbra alakítom, aztán Melanie előtt körbefordulok.
- Na mit szólsz? Ne kárörvendj, most te jössz! Szőke, vagy lángvörös hajat szeretnél? - krédezem tenyérbe mászó vigyorral, bár lehet, magának szeretné csinálni, nem tudom, hogy az ő szakmájához is követelmény volt-e az álcázóbűbájok ismerete. Minden esetre ha ezen túl vagyunk, utána nyugodtan mehetünk meginni valamit. Esetleg kivehetünk egy privát szobát, ahol elüthetjük az időt a zsupsz indulásáig.

- Érdekes, emlékeztetsz egy elázott, szerenádot adó karácsonyi angyalra…
- Mert olyan angyalian ártatlan vagyok?
Játékosan megrajzolom magam felett a levegőbe a láthatatlan glóriát, aztán nekilátok, hogy őt is álruhába bújtassam, míg egy tincsemmel babrál igézően.
Eljátszom a gondolattal, hogy meghagyom olyannak, amilyen. Szinte vétek belepiszkálni abba, ami eredendően tökéletes, de a józan ész addig piszkál, hogy kelletlenül megadom magam neki. Ha már a mágia adta lehetőség a kezünkben van, miért ne lehetnénk egy kicsit mások? Példának okáért valakik, akik csak úgy, egyszerűen összejöhetnek egy ilyen bárban. Bár olyan egyszerű lenne az ember lényét is megváltoztatni, mint feketévé varázsolni a barna hajtincseket, egy másik sminkkel megváltoztatni az arcvonásokat, vagy átöltözni másik ruhába.
Egy fekete, főleg pántokból és hálóból álló ruhát bűvölök a szolíd öltözékéből, hírből sem hasonlít így már magára, legalábbis az avatatlan szemnek.
És ez most kapóra jön, mert odakint kellemes csatazaj hangzik fel. Könnyed mozdulattal a ruhám rejtekébe csusztatom vissza a pálcát, bár nem hiszem, hogy a Macusa ekkora csinnadrattával hajtana fel minket azért, mert párszor használtam a - nem illegális, csak épp még nem regisztrált - pálcámat. Valószínűbb tehát, hogy pókerezős pajtijaink értek minket utol, hogy visszaszerezzék a szajrét, amit pedig legalább olyan kemény és becsületes úton szereztünk, ahogy ők is szert tettek rá.
- Megnézem, mi van… - jelentem ki halkan, és a ruhám alatt a pálcámon nyugtatva a kezem odalépek a mosdó ajtajához, hogy kilessek a nyíló résen.
- Szerintem ezzel a veszéllyel megbirkózunk - kuncogom aztán, és kitárom az ajtót. Odakinn újabb pukkanások és sikongatás hallatszik, de most már egyértelmű, hogy egy részeg legénybúcsús csapat lövöldözik pezsgősüvegekkel, és a tartalmát a rúdon táncikálókra fröcskölik, ezért a nagy visongás. Biztos hideg, a pezsgő jégbe hűtve igazán jó. És visongó, félpucér lányokon.
- Mit iszol? Mondd, hogy pezsgőt? - vigyorgom Melanie-ra, és úriember módjára intek, hogy menjen előre, de persze nem azért, hogy hátulról is megstíröljem a ruhában, amit rá varázsoltam.
Odafurakodunk aztán a pulthoz, a tömeg jó hangos és vidám ahhoz, hogy tökéletes védelmébe vegyen minket. Egyik pia következik a másik után, közben összepacsizunk a srácokkal, aztán hirtelen… Hirtelen filmszalag szakadás.

*

Arra eszmélek, hogy valami rohadt keményen fekszem, félig ülve. Neonlámpa perceg valahol, minden villanása belehasít egyet sajgó fejembe, a hangja pedig a fülemet kínozza, pedig nem is hangos. Hunyorogva csak nagy, fekete csíkokat látok, aztán ahogy élesedik a kép, rájövök, hogy ezek rácsok.
- Picsába… - dörmögöm, és két  tenyerem közé fogom a halántékom, hátha akkor nem akar felrobbanni a fejem.
Próbálok visszaemlékezni, hogy mi történt, de csak homályos emlékfoszlányok lebbennek a szemem elé. Például rengeteg pohár aranyló pia. Színes lámpák előtt kavargó füst. Zsetonok… és Melanie.
Úgy pattan ki a szemem most már teljesen, mintha árammal ráztak volna meg. Körbekapkodom a fejem, és először meghökkenek, mert valami fekete hajú, bombázó bigét találok a sarokban a másik priccsen. Aztán nagy, megkönnyebbült sóhajjal hanyatlok vissza a saját fekvőhelyemre, mikor rájövök, hogy ő a nő, akit én bűvöltem picit át. Így, hogy Hopkirk is itt van velem, már nem is olyan aggasztó itt lenni ebben a… cellában.
- Mágikus, vagy sima fogda lehet? És hogy a picsába kerültünk ide? - nézek körbe újra, magamban dünnyögve. Halvány fogalmam sincs semmiről, de azért van egy-két furcsa részlet, amin fennakadok. Először is, Melanie csupa csillám. És nem az a ruha van rajta, amit én rá bűvöltem, hanem valami, amit leginkább fehér csipkefüggönynek mondanék. A kezein meg valami tetoválásszerű, cirkalmas minta tekereg. Egész csinos, bár szokatlan. Mellette valami megtépázott, színes napernyő van összecsukva, a falnak döntve. Azt hiszem, a földbe szúrandó részén vér van, vagy legalábbis valami ragacsos, pirosas folyadék. A lábainál egy csokor megtaposott virág. Én pedig, úgy fest, a ruhám felett aranyszínre festett bőrcsíkokba gabalyodtam, mint valami óriási lószerszámba. A gatyámban pedig valami kemény dolog lesz egyre kényelmetlenebb, de ez most nem a szokásos, hanem egy olyan, ami nem szokott ott lenni. Benyúlok hát az alsóm mélyére, és ráfogok az idegen tárgyra.
Ahogy a kezembe veszem a bankkártyát, hogy megkönnyebbülten megvizsgáljam, és nyugtázzam, hogy valószínűleg ez végig itt volt, biztonságban a rajta lévő jókora vagyonnal, akkor közben tűnik csak fel a lényeg.
- Mi a…
Egy gyűrű. Egy szép, arany karikagyűrű van a jobb kezem gyűrűsujján. Úgy méregetem az egész kezemmel együtt, mintha nem is hozzám tartozna. A bankkártyát majdnem elejtem, inkább vissza is rakom majdnem oda, ahonnan elővettem. Aztán Melanie-ra nézek, de innen nem látom jól a tényállást, szóval megpróbálok hányás nélkül felkászálódni. Bizonytalanok a lépteim, így végülis féltérden kötök ki a lábainál, úgy veszem kezembe a jobb kezét, amin szintén van egy ugyanolyan gyárá, mint az enyém. És így tér magához, legalábbis most találkozik a tekintetünk. Be is villan, hogy valamikor az éjjel folyamán mintha egy oltár előtt lettünk volna ugyanilyen pózban.
- Öhmm… Szia. Jól vagy? Mondd, te mire emlékszel a tegnapból? - kérdezem, aztán elmosolyodom az egész képtelenségen, és miután futólag megcsókoltam, felemelem a kezét, hogy ő is világosan lássa a gyűrűt az ujján.

- Hogy mi...? Elhányom magam…
És tényleg úgy is tesz. Elkerekedik a szemem, és normális esetben csak elröhögném, edzett a gyomrom, láttam már ilyet máskor is. Példának okáért legutóbb a jó öreg Mirol okádott bele az egyik nagyon titkos akciónk közepébe, meg kicsit a cipőmbe is. De akkor nem voltam istenesen másnapos, most meg igen. Úgyhogy kifejezvén férfidominanciámat, meg a bennem amúgy is mindig tomboló versenyszellemet, nemes egyszerűséggel a tetejére rókázok. És aztán röhögök, két köhögés között.
- Nézd, milyen az összhang, mintha máris öreg házasok lennénk. Hát nem romantikus? - kérdezem, bár van egy olyan érzésem, hogy nincs egészen humoránál. Se magánál.
- Te…te… te…te… én… te….én..te...te...
- Bizony… Te és én. Míg ásó, kapa… - lengetem meg előtte a jobb keze gyűrűsujját egy tenyérbemászónak szánt vigyorral, habár szélesre nem merem nyitni a szám, mert félő, nemc sak szavak jönnének ki rajta. A gyomrom olyan, mint egy üst, amiben egy elbaszott bájital készül újra meg újra felrobbanva kitörni. De azért imádom, hogy ott látom csillogni az ujján azt a kis arany ékszert, ahogy a magamén is.
- Te… te mikor kérted meg egyáltalán a kezem?
Csípőből azt válaszoltam volna, hogy nem emlékszem. Aztán, ahogy utána gondoltam, arra jöttem rá, hogy valószínűleg egyáltalán nem is kértem meg a kezét, részegek voltunk, ha szembejött egy olyan tipikus vegasi házasságkötő terem, akkor nagyjából az ajtajában felvethettem az ötletet. Esetleg nem, csak azt hazudtam volna hogy egy újabb kocsma, vagy hotelszoba, becsaltam, és mondtam neki a megfelelő résznél a megfelelő választ. De ezekkel talán nem segítettem volna a jelenleg beálló feszült csenden. Gyorsan úrrá lettem hát a nyáladzós elkalandozásomon, és megemberelve magam visszagondoltam egy korábbi házasságosdinkra, még a Mungóban.
- Igazából te kérted meg. Azt mondtad, a vőlegényed vagyok. Abból előbb utóbb férj lesz.
Igazából egyszerre szórakozom remekül a kiborulásán, és bizonytalanít is el ez az egész helyzet. Az, hogy tegnap megnyertünk egy valag pénzt, hasonló érzéseket váltott ki bennem… De ez sokkal jobb volt. Ugyanakkor sokkal veszélyesebb is.
Az eszmecseréből egy börtönőr, vagy nyomozó, vagy ki a fene szakít ki minket, aki teljes lelki nyugalommal lép be hozzánk  a rácsok közé, egy-egy pohár vizet kínál felénk,  aztán fapofával faggatózni kezd.
- Üdv az ifjú párnak! Nos, akkor most árulják el, hová tüntették azt az elefántot - néz a fickó Melanie-ra, és jobb híján én is rá nézek.
Elefánt… Igen. Beugrik pár emlékkép. Hastáncosok, hennafestés, aranyszínű zsinórsallangok, és egy böszömnagy, felnyergelt elefánt. Annak a kantárja tekeredett rám. Az is eszembe jut, hogy a didibárban egy legénybúcsúba futottunk bele, akik indiaiak voltak. És velük indultunk tovább.
- Letehetnénk esetleg az óvadékot? - kérdezem óvatosan, mert akár emlékszik Melanie, mi történt, akár nem, innen jobb volna tovább állnunk. Tekintve, hogy fogalmam sincs, mi lett a zsupszkulccsal, talán visszament üresen.
- Az óvadékot igen, de csak az elefánt árával együtt. És a tönkretett esküvőével. Mozgalmas éjszakájuk volt, mi? - piszkálgatta a nyomozó most megint Melanie-t, aztán várt a válaszra, vajon kifizetjük-e ezt a rengeteg pénzt, vagy összekaparjuk az emlékeinket.

- Nem…nem… NEM!
- Tegnap még nem ezt mondtad… - célozgatok tenyérbemászó vigyorral egy korábbi igen sok dolgot megváltoztató igenre, és meglengetem előtte a gyűrűsujjam, aztán ezt a mozdulatot inkább abbahagyom, tekintve, hogy már így is pont kettővel több a kelleténél ebben a cellában az egy főre jutó rókák száma.
- Mégis hogy a redvás picsába történhetett ez?
- Sejtelmem sincs… - sóhajtom színpadiasan, és meg se próbálom elkendőzni, mennyire jól szórakozom azon, ahogy lebiggyeszti a csinos kis száját.
- Az emberek általában akkor szoktak házasodni, ha szeretik egymást - teszem hozzá aztán közelebb hajolva, és elgondolkodom, vajon képes lennék-e ennél nyálasabb vizekre evezni…
- Picsába… De ha már így alakult, megismételhetjük, hogy emlékezzünk is rá. És hogy rázhassuk a rongyot a vendégek előtt. Veszünk majd egy Lang, vagy Jang, vagy milyen ruhát… És tényleg! Meghívod majd Monstrot? Meg Mirolt? - kérdezem továbbra is ártatlanul, de a győzedelmes vigyort nehéz volna levakarni a képemről. Ahogy a szemébe nézek, az aranybarna íriszek visszaidéznek elém egy képet. Imbolygó, homályos képet, amin Melanie van, egy csinos tiara a hajában, az arcán alkoholtól fűtött, és dacosan széles vigyor, körülötte virágok, és valóban, nem azt mondja, hogy nem.
A nyomozó megjelenik, én elveszem a pohár vizeket, mivel Melanie nem nyúl érte, talán lefoglalja, hogy kitalálja, ki is az emlegetett “ifjú pár”, talán csak tele vana feje még a kellemes emléktelenséggel. Hiába, egy átvirrasztott éjszaka után akkor se biztos, hogy észreveszi az ember a vizet, ha az orra elé tolják, de az élmények még így, kómásan is többet érnek talán. Én azért felhajtom az egyik pohár tartalmát, és mindkettőt lerakom a priccsre magam mellé.
- Nézze… életem egyik leelbaszottabb estéje volt. Gondolja hogy úgy nézek ki mint aki tud bármiféle elefántról? Úgy? HM? ÚGY?
Kapok a lehetőségen, hogy míg Mel beszél, letapizhassam - bár mostmár legális, hiszen a nejem - úgyhogy felkecmeregvén a földről hátulról megtámasztom, nehogy eldőljön.
- Mondanám, hogy van nálam valami, ami hasonlít egy ormányra, de az mindig is hozzám tartozott - kontrázok rá szemtelenül, és még le is mutatok, hogy egyértelmű legyen a célzás, mire a nyomozó lefitymálóan néz, megforgatja a szemét és megdörzsöli a homlokát.
- Azt hiszi… hogy hozzámentem volna brahiból ehhez a fickóhoz hogy ellopjak holmi… elefántot? Bár jóképű, meg kell hagyni de egy seggfej. Nekem elhiheti együtt dolgozom vele…
- Nyilvánvaló asszonyom, csak hogy nem olcsó egy ilyen állat, és tény ami tény, magukkal látták utoljára távozni egy másik esküvőről. A biztonsági felvételeken követtük egy darabig az útjukat, de mikor megérkeztek a házasságkötő teremhez, már nem volt Önökkel. Nyomtalanul eltűnt. Úgyhogy jó volna, ha megerőltetnék a memóriájukat - unszol a fickó, bár ez inkább kérésnek álcázott utasítás, és elég éles is.
- Szóval nagyon szépen kérem, engedjen el minket… vagy legalább hozzon egy pohár vizet…
Melanie kezébe nyomom a másik, még teli poharat, és kutatva figyelem az ipsét.
- Csak az elefánt árával.
- Jó rendben, legyen. És mennyi az? Ajánlom hogy legyen nálad annyi mert szarul indul a házasságod rögtön kapával ha nekem itt kell pisilnem…
Rávigyorgok, még mindig ott van a bankkártya, ahol feleszmélésemkor is. Kicsit nyomja a tökömet, jó is, hogy most előhúzhatom, és a felháborodva fintorgó nyomozó felé lengethetem.
- Fele királyságom így is a Tiéd, asszony - jelentem ki, aztán az orbitális összegen már én is úgy fintorgok, mint az előbb a tag a tökös ászra.
- Hogy mennyi?
Jó szinkronban ezt egyszerre mondom Melanie-val, mire a pasas sunyin elvigyorodik.
- Micsoda összhang, hát nem édes? Jól hallották, annyi. Úgyhogy hagyok egy kis időt, hátha mégis elő tudják kaparni az emlékezetükből a…
A fickó tekintete üvegessé válik, arckifejezése kicsivel bárgyúbbá, mint eddig.
- Bár, ha jól belegondolok, maguk nyilván nem is tudnak semmit. Akár el is mehetnek - mondja, és szélesre tárja előttünk az ajtót. Melanie gondolhatja, hogy a háta mögött melyik pálcámat helyezem vissza a kezemből a gatyám zsebébe. A nonverbális konfúziós átok nem éppen olyan biztos, mint ha imperio-t használtam volna, de még mindig van esélyünk lelépni, mielőtt a Macusa rájön, mi történt itt.
Gavallérosan előre engedem hát újdonsült arámat, aztán követem kifelé, méghozzá sebes léptekkel.
- Hé, mi a… - hallatszik mögülünk, de nem állunk meg megmagyarázni a nyomozónak a dolgot.
- Az ajánlatom, hogy most elmenekülünk, aztán otthon mindent tisztázunk - javaslom hadarva, és elhoppanálok vele, jobb ötlet híján oda, ahová megérkeztünk a zsupszkulccsal. És minő meglepetés, ott találunk egy igencsak feldúltnak tűnő Jimet, kezében szorongatva egy lukas konzervdobozt.
[color=#FFFFFF]- Uram… Miss Hopkirk… [/color]- köszönt minket, én pedig sebesen rámarkolok a konzervre, s közben kuncogva kijavítom.
- Nem, nem, Jimmy, ejnye, jegyezd meg a nevét figyelmesebben, ő Mrs. Nott. Tűnjünk el innen - javaslom, és ha Melanie is megfogja a konzervet, Jim letépi róla a cimkét, s ezzel el is indítja a zsupszkulcsot, ami visszarepít minket a Nott kastély tágas, üvegezett nappalijába.
- Ja! Ahha, hát ez is megvan. -Az üvegablakon át jól láthatjuk a kertben a szederbokrokat szemezgető, felcicomázott elefántot, mellette pár kilapított és pozdorjává rombolt kerti bútort. Ez a látvány méltó zárása is lehetne akár a mi kis amerikai kiruccanásunknak, de ismerem a nejem, és ahogy az már lenni szokott, úgyis az ő édes, picike szájából érkezik majd az utolsó, gyilkos szó...

Köszönöm a játékot!