Oldal nyomtatása

Előzmények (https://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,15866.msg93400.html#msg93400)

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/a2/86/0a/a2860a4e89d7cf6e7f209ae35e430e5f.jpg)

2002. június 5.
Az oroszlán barlangjában

Egyértelműen zaklatott vagyok. Le kell nyugodnom, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Kell egy terv, kell valami, ami kilendít erről a holt pontról. Elliot szenved, ezt még a vak is látja. És miattam szenved, én tettem valamit, és biztos nem azt, hogy idejöttem. Nem, akkor kezdődött, mikor hozzám ért. Haza kell vinnem, mert a Mungóba nem vihetem.
Aiden. Nem értem, mi olyan különleges abban a fiúban. Mit tud ő, amit én nem? Mire képes az a fiú, amire én nem vagyok képes? Bevallom, Afrika óta jár ezen az agyam néha, de mindig arra jutok, hogy nincs jelentősége. Elliotot erőszakkal nem tudom, és nem is akarom elvenni tőle. Ha… nem nincs ha. Még nincs.
- Ne, Gabe! Gabe! Aiden nagyon fontos. Ő tudja legyőzni az árnyakat.
- Milyen árnyakat?
Fogalmam sincs miről beszél, és ez megrémiszt. Minél előbb el kell innen mennünk. Nincs más választás, mint összeszedni magam, összeszedni őt, és Amont, majd hoppanálni innen. Kimegyek a kutyáért, először megpróbálom a könyvtárból végrehajtani a műveletet, csak ha nagyon muszáj, akkor megyek a kandallóhoz.
Visszatérve odaadom neki a bájitalt, de látom rajta, hogy annyira gyenge, még az üvegcsét sem tudja megfogni. Kész, ennyi volt. Nincs több idő. Nincs időm gondolkodni, nincs időm vacillálni, nincs semmire sem időm. Az egyik szobában lévő hamutartót átalakítok pohárrá, majd vizet teszek bele.
- Igyál egy kortyot.
Ha elejti nem gond, ott marad. Menni kell, biztonságba kell helyezni. Amikor feláll és megkapaszkodik bennem, akkor magamhoz ölelem gyorsan, mert érzem, megtartani se tudja magát.
- Megyünk már. Hazaviszlek. Mondd a címet, hova vigyelek?
Felkapom az ölembe, Amon a lábamra lép, és már csak a cím hiányzik. Ha nem tudja elmondani, akkor megpróbálom kiolvasni a gondolataiból. A lehető legkönnyebben és legpuhábban tesszük meg az utat, nem akarom, hogy bármit is észre vegyen belőle.
A lakásban a nappalihoz viszem, és lefektetem a kanapéra. Amonra ráparancsolok, hogy ne mozduljon el mellőle, majd a konyhába megyek. Kéne egy bagoly is, nem vagyok biztos benne, hogy a patrónusomnak köszönhetően érteni fogja az üzenetet. Ettől függetlenül, elküldöm érte a kis vidrámat, majd visszamegyek Elliothoz és leülök mellé.
- Üzentem a Fraser fiúnak. Itt vannak még azok az árnyak?

◂ az oroszlán barlangjában▸

2002. június 5.
(https://i.pinimg.com/564x/74/da/2f/74da2fe225c7e02c35c2cde5043aecd4.jpg)

◃g a b r i e l▹

All that is gold does not glitter,
Not all those who wander are lost.

style: summer outfit (https://i.pinimg.com/564x/fa/70/98/fa70982a5aedd3637515abeb4aae56fa.jpg) ║ zene: meet me on the battlefield (https://www.youtube.com/watch?v=GZrddJPGp1I)

Éreztem, ahogy egyre nehezebb beszélni. Egyre nehezebb akár ülve is maradni. Az árnyak, a bennem lüktető furcsa, ájuláshoz közeli érzés egész egyszerűen kezdett elnyomni. Gyenge voltam, pedig nem akartam annak tűnni. Még sem tudtam válaszolni Gabriel kérdésére. Milyen árnyak… hát milyenek, sötétek.
A hamutartóért sem nyúltam, ami egy pillanat alatt pohárrá vált. Nem volt érteleme, csak kisklott volna az ujjaim közül, mint a bájital. Erőtlen voltam, béna… szerencsétlen. Szedd össze magad, O’Mara! Szedd össze! Egyszer már elűzted az árnyakat! A hang vadul lüktetett bennem, mélyen, akaratosan. Talán kicsit ki akarta verni belőlem, hogy tegyek végre valamit. Megráztam a fejem, ahogy felkeltem és odaölelt magához. Másképp meg sem tudtam volna tartani magam. Ő volt a támaszom… egy egészen kicsit úgy, mint régen.
– Megyünk már. Hazaviszlek. Mondd a címet, hova vigyelek? – kérdezte.
– A Hamutartóba… – súgtam az új ház címét. Tudtam, hogy ott még nincs minden kipakolva, hiszen pár napja költöztünk csak be. Ráadásul jó formán egyedül én pakolásztam kifelé a dobozokból, mert Aiden az Aranyfogat próbálta egyben tartani. – Gattson Way 23… Dartford… – motyogtam magunk közé. A hangom, mintha kicsit erőre kapott volna, ahogy ott babráltam a ruhája anyagával. Hiába kerültem az öleléstől közel az átoksebhez, annál jobban, mint addig, nem is hatott rám igazán.
A térdeim továbbra is remegtek. Gabriel vállai felett azonban megpillantottam az árnyakat ismét. Sokan voltak, szinte eltakarták a hatalmas ablakokon betörő fényt, hogy mind jobban abba a sötétségbe taszítsanak, amit legutóbb ősszel éreztem. Aztán valahogy, amikor Cukormázba költöztünk, az az egész elmúlt és megváltozott. Talán a környezetváltozás tette… talán az, hogy megpróbáltam tényleg összetartani az életemet Aidennel. Akkor nem ment s az sem volt biztos, hogy most menni fog… de valami talaj kellett, amin megállhatok. Hinni akartam az érzéseimnek, elvonatkoztatva a manótól, aki ránk szórt egy halom varázsport.
Gabriel megint úgy hoppanált, hogy alig vettem észre. A hatalmas üvegajtókhoz érkeztünk, amikhez hozzányomva az ujjaimat, azonnal feltárultak. Könnyedén vághattunk át a nappali felé, ahol a fekete kanapé, a zöld fotel és a letisztult, talán kicsit túl modern bútorok vártak. A könyves polc előtt még sorakozott néhány doboz, benne Aiden végtelen mennyiségű könyvével, de a kis kínai porcelán váza, már fent volt a tökéletes helyen. Nem volt még otthonos, de közel állt ahhoz, hogy azzá várjon.
Alig, hogy letett a kanapéra Gabriel megjelent Cleo is, kérdően bámult Amonra, majd vékony hangon meg is ugatta. Egyedül Zeusz nem került elő, de biztos voltam benne, hogy éppen megfigyel minket. Tudni akarta, mi a helyzet. Én csak kinyúltam az egyik díszpárna irányába, a fejem alá tettem és igyekeztem lecsukva tartani a szememet. Tűnjetek el árnyak… csak tűnjetek el… Közben hallottam, hogy Gabriel mozog. A konyhában sem volt nagyobb rend. A letisztult térben már a nagyobb bútorok, mint az asztal és a hozzá tartozó szék megvoltak. A dobozok azonban még sorban várakoztak. A tányérok, bögrék foglalták el csupán a helyüket pár napja a szekrényekben.
– Üzentem a Fraser fiúnak. Itt vannak még azok az árnyak?
A hangjára kinyitottam a szememet, kicsit mocorogtam a kanapén, hogy Gabriel le tudjon ülni mellém. Ekkora szaglászta meg Cleo is őt, majd kétlábra állva a mellső mancsait zöldszem combjára tette.
– Még itt vannak… – nyeltem, bár csak a szemem sarkából láttam a fekete mozgolódást. Ez a ház békés volt, szinte érintetlen a maga mugli valójában. – Ez nem a te hibád, zöldszem… – Súgtam felé a szavakat. Egyszerűen nem akartam, hogy miattam érezze magát ilyen borzalmasan. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Már nem tudta olyan jól elrejteni az érzéseit. Talán, mert kiismertem, talán mert Oroszország nem csak engem, de őt is megváltoztatta. Nem bántam. Könnyebben értettem vele szót… és egy részem örült, hogy nem kap fel és mondja meg mit tegyek. Tudom, hogy régen képes lett volna rá, mikor megmondta, hogy övé a seggem.
– Ezt magamnak köszönhetem. Minden hülye átkot beszedtem tizenöt év alatt, olyan tárgyakat fogtam meg, amiktől mások meghaltak volna. De bennem nyomot hagytak… nagyon sok nyomot… nem a te hibád, esküszöm.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/a2/86/0a/a2860a4e89d7cf6e7f209ae35e430e5f.jpg)

2002. június 5.
Az oroszlán barlangjában

Abban a pillanatban, hogy meghallom a címet, már hoppanálok is. Nem próbálkozok tovább semmivel, nincs rá időm. Mennem kell amilyen gyorsan csak tudok. Ahogy lenézek rá, szerencsére nem viseli meg ez a rövid kis utazás. Bár még mindig nem tudom mit kéne csinálnom. Talán a közelségem miatt nem lesz rosszabbul, de ebben nem lehetek biztos, ha nem is tudom, hogy mi a baja.
Beviszem a nappaliban lévő kanapéhoz és lefektetem rá. Látszik, hogy most költöznek csak, még alig van néhány dolog elpakolva. Persze, az én lakásom évekig így nézett ki, amíg Elliot meg nem érkezett. Nincs szükségem az emlékekre, porfogókra. Legalábbis azt gondoltam, most viszont nem tudom levenni őket a helyükről. A címet viszont megjegyzem, talán később még szükségem lehet rá.
A konyha felé hallom a kutya ugatást, de ez nem Amon hangja. Viszont biztos vagyok benne, hogy nem fogja bántani. A feladata Elliot védelme, és szemmel láthatóan aggódik is érte. A konyhában keresek valamilyen poharat vagy bögrét, akármit, amiből meg tudom itatni őt. Végül egy bögrével a kezemben térek vissza, és leülök mellé a kanapéra. A Fraser fiúnak üzentem, de a testvérének nem. Ostoba módon nem az ő kérését kellett volna követnem, hanem a tapasztalatomra hallgatni, és inkább orvost hívni hozzá.
- Ez nem a te hibád, zöldszem…
- De igen. Az átokhegem miatt van. Kihasznállak, mert mindig megkönnyebbülök olyankor, de arra egyszer sem gondoltam, hogy neked milyen lehet.
Nézem a másik kutyát, ahogy a combomon pihenteti a mancsait, majd megfogom és finoman leteszem onnan. Nem játszani és pacsizni, meg haverkodni jöttem ide.
- Ezt magamnak köszönhetem. Minden hülye átkot beszedtem tizenöt év alatt, olyan tárgyakat fogtam meg, amiktől mások meghaltak volna. De bennem nyomot hagytak… nagyon sok nyomot… nem a te hibád, esküszöm.
Nem tudom mit mondhatnék azon túl, hogy ezt szerintem csak azért mondja, hogy megnyugtasson, de nem lesz tőle jobban. Akármi is az előzmény, ahhoz is hozzájárultam, és folyamatosan ezt tettem a mostani percig. A saját önző érdekemből.
- A lényeg, hogy jobban legyél. A többire majd később visszatérünk.
Igen, szándékosan kerülöm a témát, mert jelenleg úgy érzem, hogy nem fog tudni az ellenkezőjéről meggyőzni. Odatartom neki a bögrét, hogy igyon egy kicsit. A korábbi próbálkozások kudarca után úgy látom jónak, ha most inkább segítek neki. Így abban is, hogy kicsit fel tudjon ülni, ha szüksége van segítségre hozzá. Ha egyáltalán akar inni.
- Szólok az öcsédnek is, szeretném, ha megvizsgálna egy medimágus.
A hangom teljesen lágy, inkább suttogó. Nem akarom megzavarni a pihenését, de valahogy azt sem akarom, hogy a Fraser fiú itt találjon. Egyedül viszont nem fogom hagyni, az nem hiszem, hogy most jót tenne neki.
- Elmeséled nekem, hogy mit akart az apád?

◂ az oroszlán barlangjában▸

2002. június 5.
(https://i.pinimg.com/564x/74/da/2f/74da2fe225c7e02c35c2cde5043aecd4.jpg)

◃g a b r i e l▹

Nagyon nem kellett volna így látnia. Nem kellett volna tudnia az árnyakról sem, mert tudtam, hogy magára veszi. Pedig ez már jóval az ő átoksebe előtt kezdődött. Egészen pontosan akkor, mikor elfogadtam Mereltől az átkozott szalagot és hagytam, hogy egy csomó mindent felerősítsen a testemben, ami már eleve ott volt. Az pedig, hogy levágtuk rólam, szó szerint annyit ért, hogy csak még jobban megkavarta a dolgokat.
Kicsit megigazíttam magam alatt a párnát, ahogy zöldszem mellém ült a kanapéra. Így néztem fel rá… ő is más lett, én is más lettem. Furcsa volt, hogy még ezek után is az életemben volt, de őszintén hálás voltam neki. Hálás voltam, hogy nem csak a medimágusokra bízott és hagyott a francban a Szent Mungóban. Ismertem olyat, aki képes lett volna rá… hát ő nem tartozott közé.
– A lényeg, hogy jobban legyél. A többire majd később visszatérünk.
Valójában már attól is jobban voltam, hogy otthon lehettem. Apám kastélya mindig mély nyomot hagyott bennem. Folyton arra emlékeztett az a hely, amit velem akar csinálni: szó szerint eladni a családja érdekében. Nem én voltam a fontos, nem az, hogy a gyereke vagyok… a szeretetét egyszerűen felülírták az érdekek. Ha egy szülő szeret, akkor megért és elfogad, még ha magát és az elveit is kell feláldoznia érte. Talán nekem sem menne, ki tudja. Még túl kicsit a gyerekek, hogy ilyesmi kiderüljön… mindenesetre én nem akartam apámmá válni, hiába állok egyre közelebb hozzá.
Ahogy Gabriel felém tartott a bögrét, hagytam, hogy megitasson. Nem szerettem gyengének tűnni, de ő már látott mindenféle pillanatomban. Látta, amikor Aiden után sírtam február elején, látta, amikor eluralkodott rajtam a depresszió, látta, amikor féltem, látta, amikor apám megpróbált Imperioval kényszeríteni valamire. Tudta, hogy ki vagyok. Mindent tudott.
Nagyokat kortyoltam. Hagytam, hogy a folyadék kicsit megnedvesítse a torkomat, ami elképesztően kiszáradt. Jól esett, így dőltem vissza a párnára és egy pillanatra a plafon felé bámultam. A felső szintet határoló fekete korlátot bámultam. Egy részem alig várta, hogy ez a hely tényleg otthonná váljon. Amikor megvettük, mindent megkaptunk hozzá, csak a dolgainkkal kellett megtölteni. A dísztárgyak egy részét majd a kincses ládámból akartam feltölteni, aminek jó részre még mindig Tengerszemben volt.
– Szólok az öcsédnek is, szeretném, ha megvizsgálna egy medimágus.
Megköszörültem a torkomat. Nem értettem, miért kell idehívni az öcsémet. Ezeréve nem beszéltem vele… és nem is terveztem megtörni ezt a kiváló szokásomat. Nem véletlenül kaptunk össze és nem véletlenül döntöttem úgy, hogy nem keresem. Mellesleg ő sem akart engem látni. Már a töke ki lehet azzal, hogy állandóan engem kell ápolgatnia.
– Gabe… hagyd már! Semmi szükség rá! – Morogtam egy kicsit, bár meglehetősen erőtlen stílusban. Mindegy, inkább nem reagáltam rá többet, de ha idehívja, esküszöm leütöm mindkettőjüket.
– Elmeséled nekem, hogy mit akart az apád?
– Az esküvőről magyarázott. Semmi más nem volt. – válaszoltam, megragadva a témaváltás lehetőségét. Nem akartam megfenyegetni egyelőre Gabrielt, hogyha idehívja én magam átkozom le az arcát a helyéről. Szóval hagytam, hogy terelje csak a szót. Cleo úgyis ott mászkált körülöttünk. Sőt egy idő után felágaskodott és egyenesen az arcomba szagolt azzal a nedves orrával.
– Június 27-én lesz az esküvőm. – Nevettem el magam. – Izgalmas lesz az fix… szóltál Aidennek, ugye? – kérdeztem, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit csinálta a konyhában. Az esküvőről automatikusan Aiden jutott eszembe, mert az eljegyzési partin is ő mentett ki. Ezt talán Gabrielnek soha nem meséltem el, mert nem nagyon beszéltünk az előző kapcsolatomról. Tudta kivel vagyok, tudta, hogy foglalt vagyok, de ennyi. Szemtől szemben csak Afrikában találkoztak.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/a2/86/0a/a2860a4e89d7cf6e7f209ae35e430e5f.jpg)

2002. június 5.
Az oroszlán barlangjában

18+

Erősnek kell lennem az ő érdekében. De mégis hogyan tehetném ezt meg, anélkül, hogy nagyon is elárulnám magam? A lényeg, hogy most ki kell tartanom, amíg a Fraser fiú ide nem ér. Akármi is lesz annak a találkozásnak a vége, nem fogom egyedül hagyni Elliotot. Ha azt mondja, hogy minden rendben lesz, akkor elhiszem neki, de addig, amíg tényleg minden rendben nem lesz, addig biztos, hogy nem engedem, hogy az átokhegemhez érjen. Remélem, ezzel ő is tisztában van.
Ami a másik dolgot illeti. Nem értem, hogy miért van annyira ellene, hogy szóljak az öccsének. Medimágus, és talán tud segíteni neki. Meg aztán egy családtagért mindig jobban aggódik az ember, mint egy idegenért. Legalábbis általában ez a helyzet. Másrészről viszont ki tudja. Soha nem kérdeztem rá a kapcsolatukra. Talán annyira megromlott, hogy örüljünk neki, azzal a kis balhéval megúsztuk a Mungós találkozást.
- Gabe… hagyd már! Semmi szükség rá!
- Én ezt másként látom, de már megszoktam, hogy…
Jobban járok, ha nem most folytatom ezt a gondolatmenetet hangosan. Ami azt illeti, talán nem is kéne folytatnom ezt a gondolatmenetet. Csak saját magamnak ártok, pedig már kezdem jobban érezni magam, így hogy újra dolgozhatok. Mit érnék el azzal, ha hangosan kimondanám, úgy érzem, mostanában nagyon nem én irányítok, és nagyon nem az én szavam számít egy vitában döntő szónak.
Inkább megkérdezem, hogy mit akart az apja. Azzal legalább lekötöm a saját és az ő gondolatait is. Persze, nem garantálom, hogy nem fogok kiborulni, de addig is legalább beszél, és legalább fel tudom mérni a helyzetet. Javul vagy rosszabbodik az állapota. Ha nem javul, akkor akár akarja, akár nem, el fogom vinni a Mungóba.
- Az esküvőről magyarázott. Semmi más nem volt. Június 27-én lesz az esküvőm.
Ökölbe szorítom a kezem, de igyekszem úgy, hogy ne lássa. Tehát addig van időm cselekedni. Valamit ki kell találnom, mert ha nem teszem, akkor a végén még tényleg hozzá megy. Talán beszélnem kéne a Fraser fiúval is. Ha ketten összeállnánk, még akkor is, ha lemondok Elliotról minden téren, talán sikerül kitalálnunk valamit.
- Izgalmas lesz az fix… szóltál Aidennek, ugye?
- Szóltam.
Elfordítom a fejem róla, és inkább a cirkálót nézem, amelyik felágaskodik az ágyra és Elliotot szaglássza. Nem tudom, hogyan kéne erre most reagálnom. Még azt is nehezen tudtam megemészteni, hogy most a Fraser fiúval van, de ez az esküvő. Néha elgondolkodok rajta, hogy mi a fenére várok még. Láthatólag azon túl, hogy tudni akarja, minden rendben van velem, nem tudunk mit kezdeni egymással. Még ha meg döglök az erőlködéstől, akkor sem tudok úgy tenni, hogy jó lenne. És még azon se lennék meglepve, ha az esküvőből kimenekítve majd gyorsan igent mond Aidennek.
- Ha érti az üzenet lényegét, akkor hamarosan itt lesz.
Felállok a helyemről, és kiviszem a konyhába a használt bögrét. Megtámasztom magam kicsit a konyhapulton. Ennek nem most van itt az ideje. Metznek igaza volt, még akkor is, ha soha többé nem jön vissza hozzám, tudnia kell, hogy itt vagyok, épen, egészségesen. Stabilan, mint eddig is. A többi meg vagy alakul vagy nem alakul.
- Ismerek egy bájital keverőt. – mondom, mikor visszamegyek a konyhába. - Megkérdezem, hogy tud-e neked valamit javasolni, aminek a segítségével kordában tudod tartani ezt a rengeteg átkot.
Kell lennie valaminek, nem hiszem, hogy csak úgy ott kavarognak benne az átkok. Vagy a mágiáját kavarják, nem tudom. A fenébe is, én nem vagyok medimágus, ennek az egész szarságnak nem így kéne történnie, bassza meg.

◂ az oroszlán barlangjában▸

2002. június 5.
(https://i.pinimg.com/564x/74/da/2f/74da2fe225c7e02c35c2cde5043aecd4.jpg)

◃g a b r i e l▹

Egészen más volt otthon. Az ereimben lüktető sötétség szép lassan nyugodni kezdett. Elég volt ehhez Cleo sötét szemecskéire pillantani, vagy éppen megérezni Aiden illatát a kispárnán a fejem alatt. Talán éppen ehhez támaszkodott este, mikor a kanapén olvasott, én pedig néha-néha felé lestem, ahogy a dobozokat pakoltam ki. Igen, volt az életünkben valami kellemesen idilli.
Gabriel persze máris a medimágust hozta fel. Mert aztán az megoldaná, hogy gyerekkoromban elcsesztek egy varázslatot, amivel meg akartak óvni. Nem tudná, levenni rólam, nem tudná levenni rólam egyik fehértaláros alak sem. Az ilyesmik maradandók. Ráadásul az átkok mélyebb nyomot hagytak, még ha nem is öltek meg azonnal. Persze én tudtam, hogy ezt is túlélem, Gabe-nek viszont ez az egész újdonság volt.
– Én ezt másként látom, de már megszoktam, hogy…
Megköszörültem a torkomat. Igen, jobb volt témát váltani, még ha apámról nem is óhajtottam beszélni. Mit mondjak? Meg kell házasodnom szerinte… és talán szerintem is, még ha eléggé rettegtem is az egésztől. Csakhogy nem Nellie Nottot képzeltem el magam mellé. Már jó ideje kiábrándultam a nőkből. A legtöbben csak szórakoztak velem, vagy lenézetek, mert tolvaj voltam. Az egyik leghíresebb író, akinek még pénze is van bőven, mégsem nézett rám úgy, mintha valami alávaló ízé lennék… pedig Nat aztán undorodhatott volna tőlem, lehetett volna sznob. De nem. Többet értem neki a szexnél. Ugyanez volt Aidennel, hiába volt aranyvérű, akart engem… aztán Gabrielnek is kellettem, mintha a világ legdrágább kincse volnék. Egy nőnek sem voltam soha ennyire fontos. Soha, egyik sem szeretgetett vagy babusgatott ilyen őszinte odaadással. Igen. Most is összetörhet a szívem… nagyon is. De, ami megelőzi azt, az nekem való igazán.
Csak bólintottam, mikor közölte, hogy szólt Aidennek és szerinte hamarosan érkezik. Valójában örültem volna neki, ha minél előbb jön és megölel, letörli a vért, ami az államon, a nyakamon, a galléromon, az ingem anyagán megültek. Gabriel is próbálta, de gyorsan jött az utánpótlás. A vérzés csak a házba érkezve állt le rendesen.
– Köszi, hogy szóltál neki. – Válaszoltam aztán, mikor felpattant és visszasétált a konyhába. Figyeltem a mozdulatait, majd a tekintetem Amonra vándorolt, aki mereven bámulta meg, hogy valóban jól vagyok-e, nem mozdulok-e nagyokat.
– Ismerek egy bájital keverőt. – Mondta aztán, a hangja kicsit elhalt, ahogy átment egyik helyiségből a másikba. – Megkérdezem, hogy tud-e neked valamit javasolni, aminek a segítségével kordában tudod tartani ezt a rengeteg átkot.
Sóhajtottam egyet.
A féléletemet bájitalok között éltem le. Jó részét magam találtam fel, de olyat, ami az átkokat bármilyen módon befolyásolja is… nem ismertem. Nem is akartam, mert ez az én életem volt. Tudtam kezelni a bennem dolgozó dolgokat. Ahogy Gabe mondta: igen, előbb fogok meghalni, mint ő, Aiden, a családom többi tagja. Talán ez így van a helyén. Azt az időt, amíg ez tart, azt viszont ki akartam élvezni. Ki akartom hozni a maximumot a helyzetemből.
– Nyugi. Megoldom magamtól. – Megköszörültem a torkomat megint, jelezve, hogy ez a téma kellően kellemetlen. – Nem kell megmentened. – Tettem hozzá, éreztetve, hogy tényleg nem akarom ezt. Nem. Utáltam, ha meg akarnak változtatni valahogy. Azt átkok a részeim voltak. A sajátjaim és nem akartam elengedni őket. Persze összeveszni sem akartam vele.
– Mindig is így éltem.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/a2/86/0a/a2860a4e89d7cf6e7f209ae35e430e5f.jpg)

2002. június 5.
Az oroszlán barlangjában

Láthatóan egyre jobb színben van, és ehhez nem is kellett mást tenni csak elhozni ide haza. Neki haza. Az azért egy kicsit aggaszt, hogy nem akar egy medimágussal konzultálni, de az ő döntése. Már megszoktam, hogy nem nagyon vannak beleszólási lehetőségeim, még a legapróbbnak tűnő eseményeknél sem. Persze, ez valahol érthető, de másik oldalról úgy érzem, ő nagyon is beleszól abba, hogy mit tehetek és mit nem. De az is igaz, hogy az utóbbi időben azért sokkal nyugodtabb. Talán ebben segített az az egy hónap, amikor otthon voltam, és nem kerültem bajba.
Kimegyek a konyhába, és elrakom a bögrét. Talán össze kéne ütnöm neki valamit, nem tudom, hogy evett-e már valamit, de aztán rájövök, hogy nincs jogom az engedélye nélkül turkálni a holmija között. Ennek ellenére alaposan körülnézek. Ki tudja, még jól jöhet a helyismeret később. Mikor mindennel végzek, akkor visszatérek a nappaliba hozzá. Még nem hallottam, hogy válaszolt volna valamit a felvetésemre.
- Nyugi. Megoldom magamtól Nem kell megmentened.
Pedig egy sötét varázsló, akinek vannak olyan szerei, amik alapvetően nem lennének engedélyezettek lehet, hogy segítene. De az már megint egy más kérdés, ha nem akarja, hogy segítsek neki, akkor nem fogok. Végül is nem erőszakolhatom rá az akaratomat. Azzal csak még inkább elüldözném magamtól.
- Ha nem, hát nem.
Igen, eléggé lemondóra sikeredik a kijelentésem, és cseppet sem zavar, hogyha feltűnik neki. Mióta rosszul lett az apjánál azóta mintha csak egy kísértet lennék. Persze, nem szó szerint, de azóta minden csak róla szól. Vajon észre venné, ha elmennék? Persze, Amon miatt talán.
Visszamegyek hozzá a nappaliba és leülök a kanapéra mellé. Igazából csak ülök ott, mintha várnám a végzetem, hogy a Fraser fiú betoppanjon. Akkor aztán lesz egy kisebb balhé, meg nem tudom, kiabálás, sértődés. Ránézek Elliotra, egyenesen a szemeibe. Keresek egy kapaszkodót, de most valahogy nem találok. Miattam lett rosszul, és ezen már nem tudok változtatni.
- Elliot, egy ideig most talán nem kéne találkoznunk. Addig semmi esetre sem, amíg fel nem épülsz. Nekem is vissza kell illeszkednem a munkahelyemre, és neked sem tenne jót, ha a közelemben lennél. Az átokhegek miatt máskor is rosszul lehetsz és szemmel láthatóan én nem tudok rajtad segíteni.
Talán úgy hangzik, mintha örökre búcsúznék, pedig nem. Csak egy kis időre, amíg rendbe jön, és újra biztonságban lehet mellettem. Közelebb hajolok hozzá, és megcsókolom. Nem búcsúcsók, de beleadok mindent. Kockáztatok, és ha ellök, akkor tudni fogom, hogy egyelőre tényleg nincs keresni valónk egymás mellett, ha pedig nem lök el, akkor úgy érzem, még él a remény számomra.

(https://data.whicdn.com/images/314099264/superthumb.jpg?t=1529150030) (https://data.whicdn.com/images/196335364/superthumb.jpg?t=1440717684)

2002. június 5.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/30/34/5a/30345a41c8a37688dee3fad2126be67d.jpg)

Pulzustól független lüktető halánték, jót tenne, hogyha kicsit többet ORDIBÁLNÉK!

Az Aranyfog kezdett gyarapodni én meg elégedetten olvastam a kanapémon. Sean kifejezetten hasznos volt, úgy tűnt, hogy megmagyarázhatatlanul ki tudta szagolni a tárgyak eredetiségét és értékét is. Nem firtattam, honnan a fenéből szedte össze ezt a tudást, minden bzinnyal ez is valahol az exmemorian átok mögött húzódott. Nem tudtam eldönteni, hogy mennyivel jobb lett volna nekem, ha nem emlékszem arra, hogy mit tettem. Hogy ki voltam, hogy kik voltak a családtagjaim. De ahogy ebbe belegondoltam megráztam magam. A következmények fekete mocsarát én zúdítottam rájuk... De semmi pénzért nem adtam volna a nyári emlékeimet az öcsémmel, a babázást a húgommal, vagy éppen azt, ahogy apám tanított meg zongiorázni. Nem. Egy kicsit szántam Seant. De legalább megvolt. Lassan ideje volt zárni, de... De túl jó a Nyomorultak ahhoz, hogy innen csak úgy felálljak. Szerettem a könyvet minden évben újraolvastam. Amikor a könyvemben végre odaértem, hogy Fantine kénytelen minden testi értékét eladni, csak azért, hogy a saját lányáért gondoskodjon megjelent egy vidra patrónus a boltom közepén.
Egyből felismertem Milton hangját az üzenetben, de szinte végig sem hallgattam, csak megmarkoltam a nyárfapálcám, ami kellemes vibrálással simult a tenyerembe. Másabb volt, mint a galagonya, simulékony volt és még talán erősebb is. Egyszerűen csak nem okozott magának sem és nekem sem kisüléseket, a párbajozás és a többi varázslat is sokkal kellemesebb volt vele, szinte simogatta a bőröm a mágiája. Ujjaim most megfeszülten markoltak rá a fehér pálcára, az arcom megfeszült, és egyre csak azon agyatltam, hogy mégis mi a faszom.
A házunk elé érkeztem meg, az ajtó nyitva volt, Cleo izgatottan csaholt. Biztos megzavarta a felfordulás, mert fezsülten rohangált összevissza a ház padlóján kis tappancsai kopogtak izgatottan a szürke parkettán. Ahogy befordultam a nappaliba, megláttam Elliotot, és Milton, ahogy csókolóztak. A kezem lendült, hogy megátkozzam, elrepítsem és széttörjem a csontjait, amiért hozzá mert így érni, amikor teljesen kiszolgáltatott állapotban feküdt ott ELliot. De nem. Én nem így támadok. Visszafogom magam, nem vagyok Benjamin, de így is érzem, hogy az ér a nyakamon lüktetni kezd.
- Remek, szóval azért hívott ide, hogy megnézzem hogyan dugja meg Elliotot, Mr. Milton, csak mert magának úgy tűnik nincsen rá alkalma? - túrtam bele a zsebembe és előrántottam a cigit, majd miután a számba gyömöszöltem, mélyen letüdőztem afüstöt, benne tartva a gomolyfelhőt a tüdőmben. Vibrált bennem, éreztem, ahogy szétterjedt és mart.
- Tudja, nem a szájával van a baj, ha a sebeket akarja lenyalni. Ahhoz meg ott van a Minsiztárum többsége, sok segget lehet ott találni, ha nyaláshiánya van - léptem oda, miközben figyelmenkívűl hatam továbbiakban Miltont. A csikket eldobtam és most kivételesen rátapostam a födön. - Szóval mit akart még? Halálra erőszakolni? Nem lepne meg, ha tele van ilyen passzív-agresszív seggfejekkel a minisztérium. Lóbálja inkább előttük a farkát, hátha valakinek fel is tűnik - vetettem még oda. Gyűlöltem ezt a fajta magatartást, hogy valaki ennyire képtelen lemászni arról, aki nem akarja többé. Ezt nem értettem Estherben sem. De régen annyira máshogy láttam a világot. talán akkor jónak gondoltam. Letérdeltem Elliot mellé, és megfogtam a kezét, majd homlokon csókoltam.
- Itt vagyok, Nyuszi. Már nem kell félned.

◂ az oroszlán barlangjában▸

2002. június 5.
(https://i.pinimg.com/564x/74/da/2f/74da2fe225c7e02c35c2cde5043aecd4.jpg)

◃g a b r i e l
&
a i d e n▹

Valahogy Gabriel közelében még mindig olyan kusza volt minden… zavartan pislogtam rá, amikor kiment a konyhába és amikor visszajött. Tudom, hogy azt kértem tőle segítsen és voltak is dolgok, amikben valóban szükséges volt, de azért az esetek többségében viszonylag nagyfiú tudtam lenni. Persze azonnal láttam az arcán, hogy totál félreértette a mondandómat, de nem voltam jól. Nem tudtam arra koncentrálni, hogy még őt is felrázzam, miközben egész egyszerűen alig tudtam nyitva tartani a szememet és az a sok minden sötétség ott kavargott. Hiába nyomta el valamennyire Aiden illata, hiába volt meg a biztonságérzet, még láttam a szemem sarkából a kavargó árnyakat.
– Ha nem, hát nem. – Ez a válasz tökéletesen illet az arckifejezéséhez. Ha meg tudta volna tartani azt a ridegséget, amivel régen beszélt velem, akkor most bizonyára a szóválasztásból jöttem volna rá, mennyire lemondó is. Ezúttal azonban a hangja is elárulta.
Figyeltem, ahogy leült a kanapéra, de nem mondtam semmit. A tekintetében láttam, hogy most azt hiszi minden miatta van… de nem. Ez kurvára nem miatta volt, nem értettem, miért nem fogja fel. Ismeri a múltamat, pontosan tudta, milyen őrült vagyok, ha arról van szó, hogy varázstárgyakhoz érjek. Nem állított meg egy kis átok… hagytam, hogy a testembe kerüljön. Gabriel közelség csak felerősített olyan dolgokat, amik amúgy is jelen voltak. Tudta nagyon jól, hiszen érezhette. Meséltem neki anyámról, a védőbűbájról, amivel megpróbálta tőlem távol tartani apámat vagy éppen a család más tagjait. Aztán meg arról is tudott, hogy miket éltem át külföldön.
– Elliot, egy ideig most talán nem kéne találkoznunk. Addig semmi esetre sem, amíg fel nem épülsz. Nekem is vissza kell illeszkednem a munkahelyemre, és neked sem tenne jót, ha a közelemben lennél. Az átokhegek miatt máskor is rosszul lehetsz és szemmel láthatóan én nem tudok rajtad segíteni.
– Miért csinálod ezt? Azt hiszed, ez megkönnyíti a helyzetemet, vagy mi? – kérdeztem keserűen. Valójában úgy éreztem, hogy csak gyötör. Én próbáltam mellett tényleg jól érezni magam, megszokni, hogy van… de valahogy mindig az lett a vége, hogy megsértődött, mert elutasítottam. Fogalma sem volt, mit zúdít rám, hogy mennyire fájnak a történtek… hogy nem tudom felülírni azt az emléket, főleg nem ilyen hirtelenkedve. Akkor nagyon elkapkodtuk a dolgokat… akkor úgy tűnt, hogy örökre együtt maradunk, pedig valójában csak január óta kerültem hozzá közelebb. Minden más gyors volt, csak egy menekülés a múltam elől, neki meg az övé elől. Persze tényleg voltak érzések, ez nem kérdéses. Csak talán jobb lett volna behúzni a vészféket, mielőtt a Roxfort Express neki rohan egy bazi nagy kőfalnak és minden fájdalmasan robban.
Nem tudom, mi történt, mikor került ilyen közel. Csak azt éreztem, hogy az ajkai az enyémekre simulnak… és meleg, forró, nedves érzés volt. Konkrétan esélyem sem volt elhúzódni, mert Cleo csaholó hangja mellett hamarosan léptek zaja is érkezett. Így csendült fel Aiden hangja: – Remek, szóval azért hívott ide, hogy megnézzem hogyan dugja meg Elliotot, Mr. Milton, csak mert magának úgy tűnik nincsen rá alkalma? – Azonnal eltoltam magamtól Gabrielt, ha egyáltalán hagyta magát. A tekintetem Aiden szürke-barna szempárján állapodott meg.
Láttam, ahogy a cigaretta füst felszáll és már is tudtam, hogy ideges. Nagyot nyeltem, mert Aidennel igazság szerint nem nagyon veszekedtünk. Az az afrikai eset sem volt túl komoly… egy kis összebújással lerendeztük. Egy kicsit intenzívebbel, mint máskor.
– Muci… – Suttogtam. Gyorsan ülésbe tornáztam magam, így még jobban láthatta az elkent vért az orrom alatt, a számon, az államon, a nyakamon, az ingemen. Mindenem mocskos volt, magamon viseltem a történtek nyomát. Nem tudtam sokáig megtartani magam, vissza kellett tennem a fejemet a párnára. Így néztem tovább, egyenesen az arcára.
– Tudja, nem a szájával van a baj, ha a sebeket akarja lenyalni. Ahhoz meg ott van a Minsiztárum többsége, sok segget lehet ott találni, ha nyaláshiánya van – mondta Aiden, ahogyan közelebb lépett. – Szóval mit akart még? Halálra erőszakolni? Nem lepne meg, ha tele van ilyen passzív-agresszív seggfejekkel a minisztérium. Lóbálja inkább előttük a farkát, hátha valakinek fel is tűnik.
– Aiden… kérlek… – mondtam, hátha ezzel elcsitítom. Nem akartam konfliktust… nem akartam, hogy miattam marják egymást. A maguk módján mindketten veszélyes alakok voltak és tudtam, hogyha ők egymásnak feszülnek, akkor egy egész világot le tudnának rombolni… arra pedig semmi szükség nem volt. Nem értem ennyit.
Aiden eltérdelt a kanapé mellé. Az ujjai finoman simultak a kezem, s a homlokomra érkezett csóktól felsóhajtottam.
– Itt vagyok, Nyuszi. Már nem kell félned. – Valahogy tényleg megnyugodtam. Az árnyak ott voltak, de megszelídültek. Nem olyan volt, mint korábban… kicsit tisztulni kezdett az elmém is, ahogy lehunytam a szememet.
– Jó, hogy megjöttél… – Sóhajtottam, a hangom egészen halk lett. Megremegett a gyomrom, ahogy hirtelen minden a helyére került. Régen Gabriel mellett nyugodtam meg könnyen… de most ő túl vibráló volt, hiszen a saját helyét sem találta ebben a világban.
– Köszönöm, Gabe, hogy hazahoztál és szóltál Aidennek… – A hangam halk volt, de valamivel nyugodtabb. Egy kicsit reménykedtem, hogy ezek után nem lesz fesztültség, hogy nem esnek újra egymásnak.

TO; Elliot & Aiden
(https://i.pinimg.com/564x/a2/86/0a/a2860a4e89d7cf6e7f209ae35e430e5f.jpg)

2002. június 5.
Az oroszlán barlangjában

Nem kellett volna. Túl messzire mentem. De nem, ezt soha nem fogom beismerni, és igazából nagyon hiányzott az a csók, még akkor is, ha nem teljesen úgy kapom vissza, ahogy azt szeretném. De már azt is jó jelnek veszem, hogy nem lök el magától. Persze, az előzmények tudatában, könnyen gondolhatja búcsú csóknak, de a jelen állapotomban, még akár az is lehetne. Nem akarom elveszteni őt, de ha bántom, akkor jobb, ha egy ideig, amíg fel nem épül, addig csak távolról szemléljük egymást. Tehát nem találkozunk.
- Miért csinálod ezt? Azt hiszed, ez megkönnyíti a helyzetemet, vagy mi?
Teljesen jogos a kérdés, és bár tudom a választ, nem vagyok biztos benne, hogy minden egyes gondolatot el kell neki mondanom. Pont ezért csak a legszükségesebbekbe avatom be.
- Magam miatt. Hogy néhány kérdésre választ kapjak, és miattad, hogy legyen időd felépülni.
Persze, ezek mind igazak voltak. Csupán annyi hiányzott még, hogy ideje lesz elkezdenem azt az életet, amiben nem vagyok ennyire depressziós, és amiben nem bolondulok meg ennyire Elliotért. Látom, hogy ő tovább lépett, még akkor is, ha néha nem ezt mondja. Szóval, ideje lesz nekem is. Nem vagyok már tinédzser és ez a fajta melankólia soha nem volt rám jellemző. Vissza kell találnom önmagamhoz, és most, hogy dolgozok sokkal könnyebb lesz.
Persze, most kell a Fraser fiúnak is színre lépnie. Nem két pillanattal később, mikor már csak mondjuk állok a kandallónál, vagy az ajtónál vagy valahol máshol. Persze, teljesen jogos a sértődése, de ettől még a szándékaimról nem kell tudnia. Nem tartozik senkire.
- Remek, szóval azért hívott ide, hogy megnézzem hogyan dugja meg Elliotot, Mr. Milton, csak mert magának úgy tűnik nincsen rá alkalma?
- Nos, ami azt illeti… – felállok Elliot mellől és Amonnal együtt eltávolodom tőle. - Nagyon is lett volna rá alkalmam a sok látogatásából kifolyólag, amit Elliot nálam tett meg. De nem ezért hívtam.
Nem hiszem, hogy túlságosan is részleteznem kéne azt, miért küldtem neki a patrónust. Ha végignéz Ellioton, akkor nagyon is láthatja, hogy valami nagyon nincs rendben. Igen, talán nekem sem kellett volna ebben az állapotában megcsókolnom, de mivel nem akartam tovább haladni, az a kis vér engem egyáltalán nem zavar.
- – Tudja, nem a szájával van a baj, ha a sebeket akarja lenyalni. Ahhoz meg ott van a Minsiztárum többsége, sok segget lehet ott találni, ha nyaláshiánya van Szóval mit akart még? Halálra erőszakolni? Nem lepne meg, ha tele van ilyen passzív-agresszív seggfejekkel a minisztérium. Lóbálja inkább előttük a farkát, hátha valakinek fel is tűnik.
Próbálom nagyon is figyelmen kívül hagyni a mondottakat, de valóban, néhány dologban túlságosan is igaza van.
- Aiden… kérlek…
- Hagyd csak, bizonyos szempontból igaza van. A Minisztérium tele van olyanokkal, akik szeretik nyalni mások seggét, másrészről sokan hagyják is ezt.
Van egy kis lemondás a hangomban, de ez inkább annak szól, hogy egyre inkább úgy érzem, ideje távoznom. Nem, igazából egyre inkább úgy érzem, hogy nem is kellett volna itt maradnom. Várható volt, hogy ha a Fraser fiú megkapja az üzenetem, akkor ide fog jönni. Nem is tudom, miért gondoltam az ellenkezőjére.
Nem várom meg az ömlengéseiket, csak elindulok kifelé a házból. Nekem itt már nincs keresni valóm.
- Köszönöm, Gabe, hogy hazahoztál és szóltál Aidennek…
- Még mindig Gabriel. – morgom az ajtóból.
Tudhatná, hogy nem szeretem, ha úgy hív, de az, hogy nem teszem szóvá minden alkalommal sokszor csak azon múlik, hogy kettesben vagyunk. Egyáltalán nem akarom, hogy más is rászokjon, főleg egy olyan alak, mint Fraser.
- Majd találkozunk.
Mert biztos vagyok benne, hogy fogunk. Történt, ami történt a mai napon, az apjával való ügyem még nem került lerendezésre, és ezt sehogy sem fogja tudni megakadályozni. Azt az ügyet már elindítottam, Rowle sem fogja elfelejteni.

Köszönöm a játékot!

(https://data.whicdn.com/images/314099264/superthumb.jpg?t=1529150030) (https://data.whicdn.com/images/196335364/superthumb.jpg?t=1440717684)

2002. június 5.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/30/34/5a/30345a41c8a37688dee3fad2126be67d.jpg)

Pulzustól független lüktető halánték, jót tenne, hogyha kicsit többet ORDIBÁLNÉK!

Sajnálatos módon eléggé bitrokló típus voltam ahhoz, hogy felzaklasson minimálisan...nagoyn enyhén... kibazsottul az a csókjelenet, és bár tudtam, hogy ELliot volt a legkevsébé kezdeményező, rendkívüli módon irritált, hogy a kiszolgáltatott helyzetét kihasználta Mr. Második. Persze nem akartam jelenetet csapni, Elliot miatt visszafogtam magam, amúgy is egy úriember nem kezd el fejjel rohanni a falnak, mint monjduk egy Benjamin. Sokszor áldottam az eget, mert nem hasonlítottam ebben a tekintetben rá. Mindegy is volt, Benjaim és anyám legalább biztonságban voltak abban a házban, ha már ez úgy tűnt lassan kész volt átváltozni valami szaros átjáróházzá. Fogalmam sem volt mi történt ELliottal, ez pedig kurvára idegesített, nem csak mert Mr. Második biztosan tudtda, hanem gyűlöltem ha nem tudtam valamirőll, ami az orrom előtt zajlott.
- Hagyd csak, bizonyos szempontból igaza van. A Minisztérium tele van olyanokkal, akik szeretik nyalni mások seggét, másrészről sokan hagyják is ezt - Hmp. Micsoda önkritika. De inkább nem szóltam semmit, ELliotot csak feszéjezte volna, nem akartam, hogy valami ebben a házban is mondjuk felrobbanjon. Inkább ELliottal foglalkoztam, mert aggasztóan nézett ki. Mint a mosott szar. Egy véres mosott szarkupac.
Biccentettem egy fagyos kis félmosoly kíséretében Második felé, majd Elliot felé fordultam.
- Miicsoda búcsú, igazán színházba illő és drámai - pislogtam rá ártatlanul, majd rágyújtottam. - Rendben van, úgy látom már van szíved is. Szóval, mi a fasz történt? Nem leszek ideges, anynira, ha csak nem modnod azt, hogy orrba nyomott szex közben - húztam félmosolyra a számat. Iagzából nem vártam olyan nagyon bő magyarázatot, miközben ha kellett akkor hozni neki valami bájitalt. Nekem elég lett volna jelenleg tőmondat is, abból is ku tdutam hámozni mindent, mert olyan kurva okos voltam.
Lassan, ha úgy láttam, hogy kicsit jobb színben kezdett festeni, felkaptam az ölembe, és bevittem a hálószobába, hogy végre normális módon magamhoz húzhassam és megölelhessem.

◂ az oroszlán barlangjában▸

2002. június 5.
(https://i.pinimg.com/564x/74/da/2f/74da2fe225c7e02c35c2cde5043aecd4.jpg)

◃g a b r i e l
&
a i d e n▹

Úgy éreztem, hogy Gabriel nem veszi észre mennyire fáj, amit csinál. Azt hiszi, ha elszakítja magát tőlem, más lesz… jobb lesz. Nem azt kértem, hogy szeressen az élete végéig… nem vártam el. Már semmi sem lesz olyan, mint amilyen korábban volt, alakuljanak akárhogy is a dolgaink. Csak azt kértem, hogy hadd legyek ott, hadd figyeljem, ahogy jobban lesz… ne tépje ki még ezt is a kezeim között. Egyszer már meghalt, egyszer már fájnia kellett. Egyszerűen látnom kellett, hogy él, látnom kellett, hogy felfogjam. Én nem temetem el még egyszer, én nem temetek el senkit. Képtelen lennék rá.
– Nagyon is lett volna rá alkalmam a sok látogatásából kifolyólag, amit Elliot nálam tett meg. De nem ezért hívtam. – Gabriel szavai olyanok voltak, mint egy döfés a szívembe. Nem azért mentem át hozzá egyszer sem, hogy lefeküdjek vele. Én csak vele akartam lenni, mert látnom kellett. Úgy éreztem, hogy egy hatalmas szakadék tátog az életem közepén… az az egy hónap, amikor Gabe eltűnt, amikor Aiden eltűnt… mintha hirtelen mindennek vége lett volna s hiába múlt el, nem tudtam betömni a helyét. Ott volt és akárhányszor megpillantottam a szemem sarkából, eszembe jutottak azok az érzések. Gombócként szorították el a torkomat, szinte könnyezésre késztetve a szemeimet. Már elég erős voltam, hogy visszatartsam őket. Hiába tűntem sokszor egy idiótának, aki csak Aident látta, valójában egész más voltam. Csupán előtte meg tudtam nyílni, de ott volt az a valaki, aki már felkészült az egyedül töltött évekre, aki nem félt szembe nézni azzal, ami ezen a mérhetetlen boldogságon túl van. Hiába féltem, oda tudtam volna lépni ahhoz a szakadékhoz, hogy belevessem magam és addig zuhanjak, míg a sötét végére nem érek, nyekkenve, véget vetve a fájdalmaimnak.
Talán megőrültem. Régen nem voltam épelméjű… de nem is számított. Amíg itt volt Aiden, hát én kapaszkodtam belé. Kapaszkodtam az emlékekbe, az életbe, amit már egyszer felépítettünk s most csak vissza kellett hordani a köveket, amiket egy tornádó söpört szét.
Nem akartam, hogy rajtam vitatkozzanak. Nem értem annyit, hogy bárkinek is, bármilyen módon harcolnia kelljen értem. Előbb-utóbb ezek is véget érnek és akkor majd hiábavalónak tűnik.
– Hagyd csak, bizonyos szempontból igaza van. A Minisztérium tele van olyanokkal, akik szeretik nyalni mások seggét, másrészről sokan hagyják is ezt.
Sóhajtottam egyet. Nem értettem, mikor csapott át az életem egy ócska szerelmi regénybe, ahol értem küzdenek… értem… ezért a koszos, szaros tolvajért. Egy senki voltam világ életemben. Volt, hogy észre sem vettek az emberek, mikor ázottan, mocskosan ültem egy fogadó asztala mellett és vártam, hogy az egyetlen galleonomat egy tál levesre költhessem el. Ez voltam. Hiába burkoltam magam Gucciba, meg aggattam magamra ékszereket. Nem tudtam több lenni.
Az ajtóból még visszamordult. Nem akartam, hogy elmenejen… hogy így menjen el. Nem akartam összetörni a szívét. Nem akartam, hogy azt érezze, amit én éreztem, mikor meghalt. Még sem mozdultam utána. Nem is tudtam volna persze anélkül, hogy összeessek. Bár azt hittem, megmenthetek mindenkit, egy ideje bebizonyosodott, hogy ez nem így van. Csak egy valakiért kezeskedhettem és az én magam voltam.
– Majd találkozunk.
– Igen, zöldszem, találkozunk. – Szóltam utána határozottan. Részemről ez nem volt ennyivel lerendezve és nem is lesz soha. Aiden pedig el fogja fogadni, mert megígértem neki, hogy nem csalom meg. Még ha szóban nem is mondtam ki, attól a perctől kezdve, hogy a szobájában aludtam a Fraser házban, elköteleztem magam valahol.
– Miicsoda búcsú, igazán színházba illő és drámai – nézett rám Aiden. Láttam, ahogy a cigit a szájába veszi és rágyújt. – Rendben van, úgy látom már van szíved is. Szóval, mi a fasz történt? Nem leszek ideges, anynira, ha csak nem modnod azt, hogy orrba nyomott szex közben.
Nyeltem egyet, ahogy elnéztem azt az aranyos félmosolyt az arcán. Aidennel kettesben más volt. Mellette nem éreztem azt, hogy menten megbolondulok… hogy elnyomnak az érzések. Valahol élveztem, hogy minden egyszerű és túlontúl is rózsaszín volt. Ez egyértelműbbé tett mindent.
– Nem feküdtem le vele. – Jelentettem ki határozottan és finoman végig simítottam a pulcsija vékony anyagán, pont a szíve felett, ahogy kicsit felé fordultam. Talán csak szórakozott, én még is fontosnak éreztem kimondani. Mindent ki kell mondani… mert ki tudja mi lesz holnap. – Apám házába mentem… de nem akartam neked szólni… mert… – Lenyeltem a mondat végét és átkaroltam Aiden nyakát. Nem bántam, hogy felemelt és a hálóba vitt. Csak hozzábújtam, ahogy elterült az ágyon és finom puszit adtam az ádámcsutkájára. Az ujjaim végig simítottak megint a mellkasán.
– Az esküvőről akart beszélni. Csak el akartam rázni… hogy hagyjon békén. De már kiküldte a meghívókat. A hónap végén lesz. – Simultam még jobban hozzá és benyomtam a nyakához az arcomat. – De ott volt Gabe. Megfenyegette a fülem hallatára az apámat, természetesen teljesen felelőtlenül és bajba sodorva magát. – Magyaráztam, fogalmam sem volt, hogy innen hogyan jutok el az átokhegig és hogy átvettem tőle egy halom sötétséget. – Berángattam a könyvtárba, hogy lecsesszem… és véletlenül a mellkasához értem, csakhogy lenyugtassam. Van ott egy átokhege… amitől folyton feszült, de ha hozzá érek, akkor magamba tudom fogadni azt a sok átkot… de túl sok volt. Rosszul lettem tőle. – Hadartam a el a történet lényegét, habár az jobban foglalkoztatott, hogy az esküvőre mit reagál. Régen csak egy viccnek tartotta, de most már valóság lett belőle. Az imperiot még én sem tudom kivédeni… ezt pedig Aiden is tudta.

(https://data.whicdn.com/images/314099264/superthumb.jpg?t=1529150030) (https://data.whicdn.com/images/196335364/superthumb.jpg?t=1440717684)

2002. június 5.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/30/34/5a/30345a41c8a37688dee3fad2126be67d.jpg)

Pulzustól független lüktető halánték, jót tenne, hogyha kicsit többet ORDIBÁLNÉK!

Elliotot a karomban tartani mindig is olyan különleges érzés volt. Úgy éreztem csak én vehetem a kezeim közzé, mert hozzám tartozott. A gondolata is idegesített, hogy Második karjaiban tért ide haza, az otthonunkba. gyűlöltem ezt a godnolatot, de biztos voltam benne, hogy ezt ő is látta rajtam.
– Nem feküdtem le vele. Apám házába mentem… de nem akartam neked szólni… mert…
- Mi? Mi a szar, Elliot? Ezt fogod csinálni mindig, hoyg amikor valami fontosat csinálsz nem modnod el? Oké, engem nem érdekel, hogy ha hazudsz. De erről ne. Az apádról ne - bámultam bele a szemébe, miközben éreztem ahogy a nyakamat csókolta meg. Nem, ezt most nem tudtam csak úgy egy vállendítéssel elintézni. Néha ellógott,néha füllentett, hogy hová megy és mit csinál, de addig nem érdekelt, míg normálisan haza nem jött. Csak az cseszett fel sokszor, hogy balfasz volt és megsérült, de a többi tök lényegtelen. DE ez nem volt lényegtelen. És reméltem ő is rájött erre.
– Az esküvőről akart beszélni. Csak el akartam rázni… hogy hagyjon békén. De már kiküldte a meghívókat. A hónap végén lesz. De ott volt Gabe. Megfenyegette a fülem hallatára az apámat, természetesen teljesen felelőtlenül és bajba sodorva magát. Berángattam a könyvtárba, hogy lecsesszem… és véletlenül a mellkasához értem, csakhogy lenyugtassam. Van ott egy átokhege… amitől folyton feszült, de ha hozzá érek, akkor magamba tudom fogadni azt a sok átkot… de túl sok volt. Rosszul lettem tőle.
Némán hallgattam végig a mondandóját. Ebben az esetben úgy éreztem, olyan vagyok mint az apám. Csak hallgatom a rosszat és csendben figyelek. Nézem a rezdüléseit, hogy mi játszódhat le benne, a sötét szobában a szeme csillogását, amiben ott ül a óz elillanó rosszullétének utolsó árnya és csillogva tekint rám. A francba is miért hasonlítok ilyen kibaszottul apámra? Lehunytam a szememet, és próbálgattam, emnynire fogok üvölteni, ha kinyitom a számat. Nem, azt hiszems emennyire, még annak ellenére sem, hogy Elliot ostoba és felelőtlen döntésével majdnem a saját vesztét okozta. Gyűlöltem a felelőtlenséget, ami az embert meggondolatlan cselekedetekre késztette. Egyszerűen csak sebzett lettem volna tőle, akár csak az idióta öcsém. Mindig ott volt bennem a félelem, hogy mi van ha nem tudom egyszer megvédeni? Azóta is ott volt bennem, hiába álltam elé az egyik halálfaló átkát én kaptam be helyette. De Még most is úgy éreztem nem vigyáztam rá eléggé. És most ugyan ezt éreztem Elliottal is. Miért nem tudok egyszerűen figyelni azokra akiket szerettem? Magamra is dühös voltam.
Mindenkit meg akarsz menteni Aiden. Ettől vagy igazán jó gyerek. Régen ezt mondta nekem apa. Nem is tudtam, miért jutott hirtelen eszembe ez. Olyan élesen hallottam a hangját, hogy azt hittem... Azt hittem.. De nem. A holtak nem beszélnek Aiden. Ők alszanak.
- A picsába Elliot, kell egy cigi - szólaltam meg a hosszú csend után, és meggyújtottam egy szálat. Ki és be. Ki és be. - Nagy szarban leszünk így, ugye tudod? Már várom mikor jelenik meg az apád a hülye esküvői szövegével - engedtem ki a bezsédem közben a tüdőmből a füstöt. - A családod egy szopás. Milton is. És ne tapizz átokhegeket, Nyuszi, ne menj át Benjaminbba - tudtam le a lebaszást, de így is sejthette hogy pipa voltam rá. Odahúztam magamhoz, és örültem hogy nekem annyira nem voltak elszívható átokhegeim amivel kicsinálhattam volna Elliotot.

◂ az oroszlán barlangjában▸

2002. június 5.
(https://i.pinimg.com/564x/74/da/2f/74da2fe225c7e02c35c2cde5043aecd4.jpg)

◃g a b r i e l
&
a i d e n▹

Talán nem ebben a meghitt pillanatban kellett volna vallomást tennem. Tudta Aiden, hogy hazudok, mert szoktam, de ő általában azonnal észrevette. Ez a helyzet viszont annyira más volt, annyira törékeny és veszélyes, hogy magamnak akartam megtartani, hátha meg tudom oldani. Csakhogy nem tudtam.
– Mi? Mi a szar, Elliot? Ezt fogod csinálni mindig, hoyg amikor valami fontosat csinálsz nem modnod el? Oké, engem nem érdekel, hogy ha hazudsz. De erről ne. Az apádról ne – mondta. Nem bírtam elviselni a pillantását, így hát úgy húzódtam, hogy a nyakára tudjak adni egy bűnbánó puszit.
– Bocsánat… azt hittem leszerelem és nem kell izgulnunk többet… – motyogtam és hozzásimultam egészen. Kicsit magunkra tornáztam a takarót, az sem érdekelt, hogy ehhez esetleg túl meleg van. Túl meleg, erre mondjuk Angliában igencsak kevés esély volt. Nem érdekelt, kellett egy kuckó ahhoz, hogy rendesen megnyílhassak Aidennek.
Beszélnem kellett. Apámról, az átokhegről és Gabrielről. Az auror az életem része volt, ezt pedig Muci elfogadta többé-kevésbé, de azért tudtam, hogy nem kedveli. Biztos voltam benne, hogy ez az átokheg csak még tovább rontja a vele kapcsolatos megítélését… na meg az is, hogy felelőtlen voltam a közelében. Aiden mindig rendezett volt, előre tervezett, én viszont a szöges ellentéte voltam. Mindig az érzelmek, az aktuális fellángolások hajtottak és nem tudott senki sem kordában tartani. Még ő sem.
Finoman cirógattam a fekete pulcsin keresztül a mellkasát. Imádtam, hogy van rajta egy kis izom és hogy szálkás. Aiden nem volt egy kigyúrt állat, de éppen elég erős volt ahhoz, hogy engem gond nélkül legyűrjön vagy a kedve szerint mozgasson. Ez pedig nekem elég volt, se több, se kevesebb nem kellett.
– A picsába Elliot, kell egy cigi – törte meg a beállt csendet. Hagytam, hogy a dobozért nyúljon, de mikor végre meggyújtottan, ugyanúgy visszatettem a fejemet rá. Tudtam, hogy még nincs vége ennek a beszélgetésnek, hiába karoltam át akaró alatt a lábammal az övéit. – Nagy szarban leszünk így, ugye tudod? Már várom mikor jelenik meg az apád a hülye esküvői szövegével – magyarázta, ahogy kifújta a füstöt. – A családod egy szopás. Milton is. És ne tapizz átokhegeket, Nyuszi, ne menj át Benjaminbba. – Ahogy magához húzott, egészen szorosan bújtam. A homlokomat a nyakához nyomtam és finoman megharaptam a bőrét. Nem fájhatott, inkább csak apró kedveskedés volt az egész.
– Tudod, ezért akarom, hogy te legyél a családom... de amúgy Muci, már most is szarban vagyunk. Viszont megígérem, hogy nem engedem meg, hogy apa közénk álljon. – Finom puszit adtam a harapás helyére. Elvettem a cigit, röviden szippantottam belőle, aztán visszaadatam neki. – Szeretlek. És nem, nem kell visszamondanod. – Motyogtam és csak bújtam és öleltem, míg mindaketten meg nem nyugodtunk végleg.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

◂ family reunion ▸

2002. szeptember 1.
este
(https://i.pinimg.com/564x/7a/b9/0c/7ab90c3acf2491f6b8da7e80ec6a4637.jpg)

◃n a t ▹

fight it, or accept it.
fear it, or control it.

style: rainy (https://i.pinimg.com/564x/3d/3d/ca/3d3dca77b8225ca93c26d1a6ad717111.jpg) ║ zene: Vargsången (https://youtu.be/KTmatjyd4KM)

Odakint voltam a kertben egy ideig, mert Cleo kifejezetten igényelte, hogy most éppen kergesse valaki játékból. Nem, mintha ma már nem jártuk volna le a lábunkat, hiszen még a közeli erdőt is megjártuk. Csakhogy leesett az eső, kicsit nedves lett a talaj és persze a sárnál jobb móka nincs a világon. A végén úgy kellett betessékelnem az ajtón, amire persze dacosan morgolódni kezdett.
– Nem kell ugatni! – Figyelmeztettem azért, nehogy vakkantson egyet, mert akkor biztosan infarktust kapok. Aztán a konyhában megállva, egy nedves kendővel kezdtem tisztogatni a mancsokat. – Tudom, hogy most bosszús vagy, de már rengeteget játszottunk kint. – Magyaráztam neki, erre, ahogy lehajoltam megint az egyik mellső lábához arcon nyalt. Felnevettem és kicsit elhúzódtam. – Jól kell viselkedned, ma vendégek jönnek hozzánk. – Nyomtam finom puszit a fejére, aztán engedtem, hogy menjen a dolgára.
Egy kicsit izgultam, hogy Nat idejön. Mármint ez mégis csak az új otthonom egy másik emberrel… és furcsa érzés volt, de közben meg tudtam, hogy ezt a ragtapaszt muszáj letépni. Azt akartam, hogy lássa, a gyerekei jó helyen lesznek. Itt mindent megkaphatnak, még akkor is, ha nincsen sok szoba. Nagyrészt a nappaliban vagy Lola szobájában fognak tudni aludni, de kétlem, hogy hely függő lenne, jólérzik-e magukat. Amúgy is egy csomó közös programot terveztem velük. El akartam vinni őket Ericához, meg a lényparkba Hertfordshire-be, na meg talán Görögországba a Fraser nyaralóba, na meg persze Deanhez és Danielhez Észak-Írországban. Jó lenne egy kicsit várost is nézni.
Ada miatt kicsit aggódtam. Egyiptomban már egészen elviselte Aident és egy-két kisebb síráson kívül nem sok gond volt. Nem is ez a része aggasztott, tudtam, hogy elég komolyan gondolkodik ahhoz, hogy megértse a helyzetet. Inkább a szoba miatt aggódtam, hogy vajon tudni fog-e osztozkodni a testvéreivel. Már beszéltünk róla, hogy kéne még egy helyiség, ahol a gyerekek aludhatnak, ha átjönnek.
Egy kicsit rendezgettem még a szobában. A törékeny dolgokat feljebb pakoltam a polcon. Natnak megírtam a címet, így kandallón át, könnyedén tudhatott ide érkezni. Valószínűleg amúgy is az volt a legegyszerűbb dolog, miután rengeteg holmit hoz magukkal. Nálam semmi sincs a gyerekeknek… és persze ebből is majd azt gondolja, hogy nem érdekeltek. Valójában nagyon is érdekeltek, ezért mondtam le róluk, mikor eljöttem. Tudtam, hogy sosem leszek olyan stabil nekik, mint Nat. Még csak otthonom sem volt. Ha meghallottam a pukkanó hangot, Cleot követve kisiettem a folyosóra a kandallóhoz.
– Sziasztok! – mondtam és a felém siető KisNatot azonnal elkaptam és magamhoz öleltem. A kis ujjai azonnal a hajamba fúródtak. Közben megborzoltam Ada tincseit is. – Szia Nat… – Mondtam, mikor a szemébe néztem. Nem akartam kellemetlenül érezni magam, ezért megpróbáltam mosolyogni. – Gyertek csak! Üljetek le. – Vezettem be őket a nappaliba, ahol most éppen rend volt. Cleo érdeklődve szaglászta Adát, miközben mellette kocogott a hatalmas, szürke kanapéhoz.
– Kérsz egy forrócsokit? Úgyis körbe akarlak vezetni a házban és kezdhetnénk a konyhával. – Mondtam Natnak. Közben Ada magának és KisNatnak valami játékot vett elő, amire a kisfiú azonnal le is akart mászni a karomból. Inkább óvatosan letettem a padlóra.

CSAK MINDENKI HAGYJON

(https://i.pinimg.com/564x/58/ea/57/58ea574c8498e1ab01e95128d64e9837.jpg)

◆ zene ◆ (https://www.youtube.com/watch?v=j1Ck42-_btY)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

Bár hetekig tartott az előkészület, mégis még mindig borzalmas ötletnek tűnt az egész. Elliot előtt úgy tettem, mintha másra sem vágytam volna, csak elhagyni Angliát és kicsit így a gyerekeim is. Abban a pillanatban, mikor anno Elliotnak kimondtam ezeket a szavakat, valóban jó ötletnek is tűnt. Elméletben. De mint tudjuk, ez általában nem fedi le a valóságot. n pedig most még nagyobb szörnyetegnek éreztem magam, mint eddig bármikor. Elliot nem volt már az életem része. Tulajdonképpen életem sem volt, mióta ő elment. Nem volt másom, csak ez a három gyönyörű teremtés, akiket élete fő művének tekintettem, valahányszor csak egy pillantást is vetettem rájuk. És tényleg vagyok olyan gonosz, hogy elhagyom őket? Még ha csak egy kicsi időre is…

A bőröndök, pakkok lebegnek utánam, miközben lépkedünk a kandalló felé. Ada majdhogynem kétségbeesve szorongatja plüss nyusziját. Az elmúlt napokban borzalmas árvizeket kellett elhárítani a házban, ahogy Ada keserűsége elöntött mindent. Megértettem. Ő így fejezi ki azt, hogy nem kéne menekülnöm, hogy rossz az, amit velük teszek, még ha öccsei szerencsére nem is nagyon fogják fel a dolog súlyát. Alig egy hónap… Nyugtatom magam. És többször is hazajövök egy-egy napokra. Muszáj. Az nem lehet, hogy én maradjak le KisNat és Noah hajszálainak változásáról. Pont én, aki velük létezik az elmúlt egy évben.

Belépek a kandallóba. Noah a hordozóból kukucskál rám, miközben KisNat erősen kapaszkodik bal kezembe. Ada csak méltóságteljesen belép mellénk. Azt hiszem hercegnőként tűrte a vereségét, bár ez nem zárja ki azt, hogy Elliotéknál még előfordulhat természeti katasztrófa…

Ismeretlen házba érkezünk. Ismeretlen illatok és titkok közé. Nem az én terepem, egyből érzem és látom. Itt minden nagyon idegen. Idegenebb, mint egy másik ország akármelyik utcája. És nem is akarok itt lenni. Porcikáim remegve tiltakoznak, miközben lerakom Noah hordozóját és inkább magamhoz ölelve fogom őt. Beszívom finom babaillatát, hátha kicsit megnyugtat mindaz, ami ismerős.

- Szia Elliot. – Mondom csöndesen, miközben noszogatom Adát is, hogy köszönjön, de a gyerekek megszeppenve ácsingóznak helyükön, miközben a csomagok ellebegtetik magukat egy biztos pontra, ahol letehetik végre terheiket. Nagy puffanás jelzi, mikor végre tényleg megteszik. Végülis csak a fél házat kellett becsomagolnom. Ez a következménye annak, hogy Elliot inkább pasiról-pasira szállt, nehogy apukát kelljen játszania… Mindegy… Megoldottam. Így legalább nem kell kétszer csomagolnom. Innen már úgyis a másik házba viszem a gyerekeket, nem Tengerszembe.
Aztán KisNat töri meg a feszengést. Kizárt, hogy ez a gyerek nem szerelmes Elliotba… Olyan lelkessé válik akárhányszor látja, mintha legalábbis a legvarázslatosabb mesefigurát hoztam volna elé a kedvenc mesekönyvéből. Áruló… Mormogom el magamban, de ez szerencsére inkább csak szórakoztat. Azt hiszem ő is olyan nehezen viselte a válást, mint én. Imádta az apját…

- Nem akarok zavarni. – Mondom ki, miközben Noaht visszateszem a hordozójába, én pedig továbbra is félszegen ácsingózok a kandalló előtt. – Nem szeretnék körbenézni. Annyira megbízom benned, hogy tudjam, semmi veszély nem leselkedik a konyhaszekrényből a gyerekekre. Azt mutasd meg, hogy hol fognak aludni. Hova tegyem a cuccaikat. Más nem érdekel. Csokit sem kérek, köszönöm.

◂ family reunion ▸

2002. szeptember 1.
este
(https://i.pinimg.com/564x/7a/b9/0c/7ab90c3acf2491f6b8da7e80ec6a4637.jpg)

◃n a t ▹

fight it, or accept it.
fear it, or control it.

style: rainy (https://i.pinimg.com/564x/3d/3d/ca/3d3dca77b8225ca93c26d1a6ad717111.jpg) ║ zene: Vargsången (https://youtu.be/KTmatjyd4KM)

– Szia Elliot. – Nat csendes hangja megtörte az addigi nyugalmamat. Szinte éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul és megszűnt a bennem uralkodó béke. Nem sok volt amúgy sem, hiszen reggel még Lulut vittem a Roxfort Expresszhez, aztán Seannal töltöttem a napom második felét, mielőtt hazaértem. Azért történt egy és más, az egész nap egy hatalmas érzelmi hullámvasútnak tűnt, de egyik szakasza sem ütött akkorát, mint Nat érkezése a Hamutartóba.
– Szia… – motyogta Ada, mintha valami szörnyűség érhetné itt. Sosem bántottuk és Egyiptomban is egészen barátságos lett Aidennel, miután vettünk neki egy szivárványos fagyit mindenféle csillámos szórással. Valahogy úgy éreztem, meg tudna törni ez a feszültség közöttük, de amíg Nat nem oldódik fel, ő sem fog. Túlságosan is rá volt feszülve az ő érzéseire. Pontosan ezért kéne neki is jobban moderálni a saját érzéseit… de nem kárhoztattam a tetteiért. Én is sokáig voltam sérült és éltem fájdalomban.
– Szia nagylány… – borzoltam meg kicsit a haját. Közben Cleo is előkerült, nagyot nyújtózva lépett ki a sarokban elhelyezett kutyaágyból. Eddigre már nyilván eléggé összenyálazta a kedvenc játékait pihenés közben.
KisNat volt a kevésbé feszült. Csendesen sietett oda, hogy megöleljem, közben Cleo már Adát szagolgatta. Kicsit megszorongattam KisNatot, megnéztem magamnak Noah hatalmas, barna szemeit. Aztán miután ő már Adával elkezdett kicsit jobban ellenni a nappaliban. Szerettem volna, ha belakják. Talán kicsi ez a ház, de jól elleszünk… remélem.
– Nem akarok zavarni. – Mondta Nat aztán a szokásos dörmögős hangján és visszatette Noah-t a kis hordozójába. Kár, szívesen a karomba vettem volna, de egészen úgy tűnt, hogy a kisfiú nincs magánál és kicsit álmosan, cumival a szájában pislogott ránk. – Nem szeretnék körbenézni. Annyira megbízom benned, hogy tudjam, semmi veszély nem leselkedik a konyhaszekrényből a gyerekekre. Azt mutasd meg, hogy hol fognak aludni. Hova tegyem a cuccaikat. Más nem érdekel. Csokit sem kérek, köszönöm. – Feszengett tovább a kandalló előtt, mintha muszáj lenne ott ácsingózni.
– Akkor Noah-val elmegyünk megnézni a konyhát. Te állj itt nyugodtan… bár jó lenne kicsit beszélni, mielőtt lelépsz. – Közöltem és reméltem, hogy jön utánam majd. Azért lehajoltam és kivettem a hordozóból, hogy a vállamra fektessem. Imádtam a babaillatát és azt, hogy azonnal megnyugodott, ahogy hozzám simult a pici teste. – Sajnos nincs túl sok hálónk. – Ha nem követett, hát hangosabban magyaráztam, hiszen a konyha éppen a nappaliból nyílt. A széles ajtón keresztül tökéletesen hallhatta a hangomat, bár elég béna volt ott feszengeni a kandalló mellett, ahelyett, hogy átbeszélnénk gyorsan mire figyeljek. – Az a terv, hogy Ada megkapja a kisebb hálót, az elég kislányos. A két fiú meg itt lent aludna a nappaliban. – Folytattam és elővettem egy bögrét, hogy megtöltsem magamnak a kávéból, ami reggel óta melegen állt a varázskancsóban. Imádtam, hogy frissen tartja a kávét.
Minden erőmet bevetettem, hogy tárgyilagos maradjak és ne azon agyaljak, ami történik. Nekem sem volt kevésbé kínos a helyzet. A voltférjem, az életem egykori értelme ott állt a házban, ahol új életet akartam kezdni. A két világ találkozása még engem is szíven ütött. Az ugyanis úgy kalapált a mellkasomban, hogy majd kiszakadt onnan. Nyugi, O’Mara… most talán nem üldözöd el.
– Ide könnyen lejövök. A hálószoba ajtó pont a lépcsőre néz. – Magyaráztam. Ha megnézte a fekete lépcsősort, láthatta, hogy kisebb emeleti részre néz, ahol a háló, Lulu szobája és a fürdő volt ott. – Van valami fontos, amit tudnom kell? – a kezembe véve a bögrémet kicsit visszaindultam és megálltam az ajtóban, úgy pillantottam a gyerekekre.

CSAK MINDENKI HAGYJON

(https://i.pinimg.com/564x/58/ea/57/58ea574c8498e1ab01e95128d64e9837.jpg)

◆ zene ◆ (https://www.youtube.com/watch?v=j1Ck42-_btY)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

Nem akartam megmozdulni. Úgy éreztem magam, mint akit kínoznak, miközben a közelemben sehol sem volt egyetlen egy eszköz vagy fegyver, amivel kárt tehettek volna a bőrömben. Pedig azt kívántam, bár inkább kéne kések és mágia ellen küzdenem, semmint itt állni lelkemben pucéran, elhagyatottan, megkínozva. A lábamat mintha pörkölte volna a talaj, izzó parázson álltam, holott rég kiléptem már a kandallóból. Nem ért engem semmi, az eszem tudta jól, csak épp a szívem érezte úgy, hogy már megint bántják. És bántották is. A falak, a bútorok, a kutya, ami helyéről bújt elő, Elliot hangja, az ajtó, amin belépett. Minden, minden… minden csak fájdalmat tudott okozni nekem. És nem volt hirtelen hova menekülnöm. Bár szívem szerint csak hátraléptem volna egyet a kandallóba és már tűntem volna is el némi zöldes füst kíséretében. De akkor hátrahagytam volna három síró gyereket, akiknek még búcsúzóul sem nyomtam finom puszit a hajára vagy bőrére. Holott hiányozni fog az illatuk, az érintésük, a nevetésük. Jobban, mint bárki gondolná, aki most lát engem hátrahagyni őket…

Nem akartam arrébb lépni. Így valahogy nagyjából, de biztonságban éreztem magam. Megcsapott ezernyi idegen illat, amit utáltam. Érezni Elliot édességét összekeveredve valami keserű borzalommal. Tudtam, az undor még ki is ült kicsit az arcomra, ahogy megpróbáltam nem elkáromkodni magam. Gyűlöltem, hogy Elliot elhagyott és végül képes volt valaki mást választani férjéül, de még jobban gyűlöltem magam, amiért hagytam, hogy kisétáljon az ajtómon. A világ legnagyobb kincsét hagytam ellépni mellőlem és azt gyanítom, hogy ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak.

- Itt. Jó itt. – Mondom csendesen, földbe gyökerezett lábakkal, miközben a szememmel követem Elliot mozgását. Ada és KisNat már némiképp fel is találták magukat. Amint eltűnök Adából a feszültség is leereszt. Jól tudom, hogy az általam rávetített érzéseket tükrözik most a merev csíkba húzott ajkai és az a furcsa arckifejezés, amiből látni lehet, hogy bár játszik, el tudna kényelmesedni is, de figyel, mindent és mindenkit. A jég hátán is meg fognak élni az öccsével, alkalmazkodóbbak lesznek, mint én valaha. Csak hagyjam majd úgymond őket laza pórázon, mikor bekerülnek a Roxfortba.

- Itt aludnának a nappaliban? – Nézek a konyha felé, bár a lábam csak egy picit volt hajlandó megmozdulni és a kezem is ökölbe szorult, ahogy a beszédhez szükséges levegővel megint az érzékeimhez tolult ez a borzalmas egyveleg, amiben halványan, de ott pislákol minden veszteségem is. – El lennének ők egy szobában is szerintem Adával. Nem nagyon válogatósak ebben, anyámnál a kertben is úgy durmolnak, hogy a Roxfort expressz dudája se keltené fel őket. Ebben amúgy jók. Evésben Noah már kevésbé… Nem is tudom kire ütött… KisNat és Ada nem válogatósak. – Sóhajtok egyet, mikor kicsit elharapom a mondandóm végét. Valahogy nem akarok sem sokat beszélni, sem sokat itt időzni. Elhoztam őket. Hagy adjak nekik egy puszit és menjek a nyavalyába, mielőtt megöl ez az egész, amit Elliot remek új háza meg tökéletesen boldog új élete képvisel.

- Nincs semmi, amit mondanom kéne. – Vonok vállat, aztán mégiscsak megmozdulok, hogy KisNatot felemelve egy nagy puszit nyomjak az orrára, amitől persze hangos hahotába kezd. Jó kedélyű gyerek, ezt meg kell hagyni. Legalább szeret engem. Ezt mondjuk tudom… - Megyek Elliot. Írtam egy nagy listát a dolgokról, teendőkről. Minden gyereknek megtalálod a kis táskájában. – Mutatok az egyen, de más-más színű kis utazótáskák felé. – Neked írtam. Meg tudsz belőle mindent. De Noah-val vicces kísérletezgetni. Főleg ételek terén. Majd rájössz, miért…

◂ family reunion ▸

2002. szeptember 1.
este
(https://i.pinimg.com/564x/7a/b9/0c/7ab90c3acf2491f6b8da7e80ec6a4637.jpg)

◃n a t ▹

fight it, or accept it.
fear it, or control it.

style: rainy (https://i.pinimg.com/564x/3d/3d/ca/3d3dca77b8225ca93c26d1a6ad717111.jpg) ║ zene: Vargsången (https://youtu.be/KTmatjyd4KM)

Kellemetlen érzés volt ilyennek látni Natot, feszengve, morcosan és ennek az okozója én voltam. Mindig én voltam, aki rosszat tett vele, mindig én voltam, aki valamit elrontott. Most csak megkértem, hogy nézze meg, hova akarom fektetni aludni a gyerekeit… a gyerekeinket. De nem engedhettem meg, hogy lássa rajtam, mennyire fáj a viselkedése. Miért mutassam? Legutóbb is megtettem, hagytam az érzéseimet eluralkodni, ő pedig csak elküldött.
– Akkor maradj ott. – A hangom laza maradt, de Noah, ahogy egészen hozzám simult, érezhette, amint a szívem őrültebb tempóra kapcsolt. Meg sem moccant rá, csak csendes kis nyöszörgést hallatott. Egészen olyan volt, mint aki félálomba került, én pedig hálás voltam, ahogy a kellemes babaillattal megnyugtat. A kávém gyorsan elkészült és elfért a szabad kezemben, miközben őt öleltem magamhoz. Így amikor visszatértem a nappaliba, hogy megint megnézzem magamnak Nat kék szemeit, ahogy keserűség csillant benne, belekortyoltam a bögrém tartalmába.
A fekete folyadék kicsit helyre billentett mindent. Közben Natnak is felvázoltam, hogy hol és miképpen fognak aludni a gyerekek. Nem tudom minek, látszólag nem érdekelte, csak azért, mert nem Tengerszemben vigyázok rájuk. De el kellett fogadnia a változásokat ahhoz, hogy együtt tudjunk működni… csakhogy én már kezdtem feladni a próbálkozást.
– Itt aludnának a nappaliban? – kérdezett vissza. – El lennének ők egy szobában is szerintem Adával. Nem nagyon válogatósak ebben, anyámnál a kertben is úgy durmolnak, hogy a Roxfort expressz dudája se keltené fel őket. Ebben amúgy jók. Evésben Noah már kevésbé… Nem is tudom kire ütött… KisNat és Ada nem válogatósak. – Magyarázta. Én azonban ragaszkodtam az elképzeléshez, hogy Ada királynői bánásmódba részesüljön.
– Jó helyen lesznek itt lent. – Nyomatékosítottam a mondandómat. Végig simítottam Noah hátán, ahogy a kiürült bögrémet a polcra pakoltam. Imádtam még mindig, hogy ilyen közel van. Ráadásul, amíg vele foglalkoztam nem kellett Nattal foglalkoznom. – Az evésről majd Benjamin gondoskodik. Aiden öccse főz ránk főleg. – Folytattam, nem mintha ki akartam volna mondani a nevét, mert attól csak még jobban kiakadna.
A babával a kezemben léptem közelebb hozzá. Sejtettem, hogy majd most elköszön és végeztünk, mintha Aiden neve a világ legnagyobb sértése lenne.
– Nincs semmi, amit mondanom kéne. – Mondta aztán és odalépett KisNathoz, hogy a karjába véve finom puszit adjon neki. Hát igen, határozottan a gyerek volt a legboldogabb itt. Ada nyilván érezte a feszültséget, Noah meg kicsit el volt pilledve. – Megyek Elliot. Írtam egy nagy listát a dolgokról, teendőkről. Minden gyereknek megtalálod a kis táskájában.
Sóhajtottam egyet.
– Neked írtam. Meg tudsz belőle mindent. De Noah-val vicces kísérletezgetni. Főleg ételek terén. Majd rájössz, miért…
Lesütöttem a szemeimet. Remek. Menekülj csak el, Forest… az majd megoldja… Mondtam volna, de nem mondtam. Miért is mondtam volna? Nem akartam gyötörni, elég volt, hogy ő megteszi kettőnkkel. Bár nem gondoltam ezért rossznak. Tudtam, hogy megsebeztem, nem mintha ő küzdött volna, hogy a szakítást követően utánam jöjjön. Nem keresett. Ő is meghozott egy döntést, nem csak én.
– Hát, akkor majd kísérletezek. Gondolom. – Közöltem kedvtelenül. Tudtam, hogy Nat viselkedése majd nyomot hagy Adán és küzdhetek meg vele újra. Nem tudtam mit tenni ez ellen. Vele volt mindennap és megint én leszek a hibás, hogy valami rossz lett. Észre sem vette, mennyire rám ken mindent… pedig én csak kimondtam a megoldást egy régóta húzódó problémára.
– Még maradhatnál kicsit azért… míg megszokják a helyet… – suttogtam, de nem is reménykedtem bennem, hogy meghallja. Ha pedig mégis, úgysem érdekelte, amit mondok. – Aiden még órákig nem jön haza…

CSAK MINDENKI HAGYJON

(https://i.pinimg.com/564x/58/ea/57/58ea574c8498e1ab01e95128d64e9837.jpg)

◆ zene ◆ (https://www.youtube.com/watch?v=j1Ck42-_btY)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

Nagyon utáltam ezt az önmagam. Gonosz voltam és kedvtelen. Miközben az emberek csak legyintettek körülöttem. Természetesnek vették, hogy én vagyok a hibás. A szüleimen kívül, soha, senki se kérdezte meg, hogy tud-e valamiben segíteni, vagy minden rendben van-e. Az én hibám volt a válás. Oldjam hát meg a gondjaimat. Van három gyerekem, akikért élnem kell. És gyanús, hogy ez mentett meg engem. Nem a körülöttem élők kedvessége, mert abból nagyon nagyrészt hiányt szenvedtem. Engem hibáztatott mindenki. Éreztem, tudtam. És emiatt nem is gondoltak bele abba, hogy talán, talán, azért vagyok ennyire mogorva és fáradékony, mert senki sem segít nekem a túlélésben. Miközben én is magamat hibáztattam mindenért.

De akkor is…
Furcsa, ha nehezen fogadom el, hogy a férfi, aki egy éve még az én férjem volt, az most valaki másé? Tényleg én vagyok a teljesen elvetemült, amiért úgy gondolom, hogy ez rettentő gyors és fura? Tényleg én gondolkozom rosszul, amikor úgy érzem magam, hogy hátra lettem hagyva, mint egy ócska szerető és akkor innentől oldjam meg a gondjaim egyedül? És nem csak Elliot által, de mindenki más által is hátrahagyott lettem. Hogy küzdjek hát, ha magamért már nem is látom értelmét küzdeni? És hogyan vágjak jó képet mindenhez, ami körülöttem zajlik, miközben mindenki él, csak én haltam meg már rég?

Odaléptem Adához, szomorkásan, de rá mosolyogtam, majd lenyúltam érte, hogy felemelve a karjaimban tarthassam. Nem. Valójában azokban a pillanatokban, mikor nem volt időm gondolkodni, mikor játszanom kellett, mesét olvasnom vagy fürdetnem. Miközben hangosan nevetgéltek, gügyögtek és beszéltek körülöttem. Akkor igaziból tudtam boldog lenni. Még ha mindenféle önmagamat, írót, tulajdonost, szeretőt, el is kellett hagynom. Az apuka énem nagyon is boldog volt. És bár kell némi kis szünet, hogy végre lehessek egy kicsit szerető és író is. De aztán az a célom, hogy visszatérjek. És ne csak akkor legyek boldog, mikor apa vagyok, hanem egy minden téren boldog apa legyek.

- Légy kedves. Jó? – Suttogtam lányomnak, miközben kicsit élettel telibbé vált a mosolyom is. Van miért élnem. Jó néha rájönni erre. És egy kis kaland után, jön az újabb kaland, a költözés. Amiről Adáék még nem is tudnak. Közben meg már készülnek a tervek a gyerekszobák átalakítására. Még hogy nem élsz Nathaniel Forest… Teljesen hülye vagy… - Te nem lehetsz már kislányként mogorva medve, mint én… - Koppintom kicsit meg az orrát, aztán visszateszem a földre és hatalmas puszit adok a homlokára. Hogy aztán fiamért nyúlva őt is magamhoz szoríthassam kicsit. Vele az ölemben lépek párat a konyha felé, továbbra is a kandalló vonzáskörében maradva.

- Tényleg próbálkozz mindenféle kajákat adni Noahnak. Ha akarsz nagyokat nevetni, érdemes. De annyit elárulhatok, tényleg rád ütött… Bár azért nem csak dínó alakú husit eszik. Szerencsére… - Vonok kicsit vállat, miközben bekukucskálok a konyha ajtaján. Önkéntelenül sóhajtok egyet, ahogy látom Noaht boldogan ölelve az apját. Ez lett volna az, amire igazán vágyom. És ezzel az új házassággal, már reményem sincs visszaszerezni. Ezért vagyok annyira mérges. És ez az, amit nem érthet meg soha senki… - Órákig azért biztos nem maradok… - Mondom csendesen, majd KisNatot is jól megpuszilgatom. Szerencsére ő erre tényleg hangos nevetésben is tör ki, aztán Elliot felé mutogat. – Ne csak Noaht szeretgesd. – Nyújtom a férfi felé a piszkosul saját gyerekem, aki Elliothoz való ragaszkodásában is rám ütött. Szerencsétlen… Vajon milyen felnőtt lesz ilyen traumával…

Lassan odalépek Elliothoz és elveszem tőle Noaht, úgyis szeretnék tőle elbúcsúzni, miközben átnyújtom neki KisNatot. Ahogy közel lépek hozzá, talán hallja, talán érzi, milyen gyors is a szívem. Mennyire félek és izgulok, mennyire szenvedek valójában… még magamtól is…

◂ family reunion ▸

2002. szeptember 1.
este
(https://i.pinimg.com/564x/7a/b9/0c/7ab90c3acf2491f6b8da7e80ec6a4637.jpg)

◃n a t ▹

fight it, or accept it.
fear it, or control it.

style: rainy (https://i.pinimg.com/564x/3d/3d/ca/3d3dca77b8225ca93c26d1a6ad717111.jpg) ║ zene: Vargsången (https://youtu.be/KTmatjyd4KM)

Kérlek, Nat… kérlek… ne legyél szomorú… Valamiért ez kattogott bennem, ahogy őt néztem. Nem akartam Hamutartóban érezni az illatát, annyi szörnyű emléket kavart fel bennem. Mégis a gyomrom görcsösen rándult össze a gondolattól, hogyha kisétál az ajtón még egy hónapig nem látom talán. Nem akartam elküldeni, de közben fájdalmat okozott, ahogy viselkedett. Fájdalamt okozott, hogy nem akarta megnézni, hol élek, hova hozom a gyerekeit és milyen életet adok nekik. Akármennyire is fáj látnom, hogy nélkülem él, számomra mindig fontos lesz a boldogsága. Azt akartam, hogy találja meg a kapaszkodóját zuhanás közben… ahogy én megtaláltam Aident.
A konyhában matatva próbáltam összeszedni magam. Én nem sírhattam azért, mert most elszomorított ez a taszítgatás, amivel egyre távolabb lökött magával. Csak azért, mert szakítottunk, mert próbáltam megmenteni a kapcsolatunk szép emlékeit rossz vagyok? Rossz vagyok, mert nem akartam olyannal lenni, akinek a terhére voltam leginkább? Rossz vagyok, mert tiszteltem annyira, hogy megvontam a szenvedéstől, amit okoztam neki? Talán igen. Talán vállalom is boldogan ezt a címet, ha látom, hogy ő boldog tud lenni. Igen… talán azt is el kellett volna fogadnom, hogy minél jobban bizonygatom, hogy ettől még egy család vagyunk és próbálnék neki segíteni, ő annál jobban fog utálni.
A szívem már attól össze tudott volna törni, hogy a szomorú kék szemekbe pillantottam. Kávét akartam, vagy bármit ami egy kicsit is elnyomja a helyzet fájdalmasságát. Nyeltem egyet, hogy elnyomjam a torkomban ülő gombócot. Készen álltam rá, hogy elengedjem Natot… innentől már megoldottam nélküle, még ha ennyire fájt is. Tényleg, csak menjen. Menjen és gondoljon rossznak, mert azt kerestem, amit valamikor tőle is megkaptam. Azt kívántam, hogy utáljon, gyűlöljön… mert biztosan megérdemlem.
– Tényleg próbálkozz mindenféle kajákat adni Noahnak. Ha akarsz nagyokat nevetni, érdemes. De annyit elárulhatok, tényleg rád ütött… Bár azért nem csak dínó alakú husit eszik. Szerencsére… – A hangja megtörte a beálló néma csendet. Az ajtó felé pillantottam, hogy találkozzon újra a tekintetünk. Noah éppen egészen hozzám simult. Láthatta, hogy mennyire szeretem a gyerekem… hogy bár őt csak mentőövként dobtam be annak idején, pontosan annyira ragaszkodom hozzá, amennyire minden normális szülő. Sosem ártanék neki, sőt szerettem volna őszintén az apja lenni.
– Órákig azért biztos nem maradok… – mondta aztán csendesen. Bájos volt a gyerekekkel a karjában. Hát ezt a Natot szerettem annak idején, ez a Nat hiányzott. Talán nyálas volt néha, túlzottan romantikus az ízlésemnek, mégis annyira az enyém, amennyire csak lehetett. Ez a pillanat apró szelete volt a múltunknak, mintha csak megfagyott volna az idő. Még a szomorú fények sem számítottak, amik ott ültek a szemeinkben. – Ne csak Noaht szeretgesd. – Nyújtott felém KisNatot, én pedig finom puszit adtam a homlokába. Csak akkor vettem át, mikor Noa hátkarült Nat erős karjai közé.
– Biztos nem kérsz valamit inni? – kérdeztem csendesen, de nem akartam erőszakos lenni. Amúgy is éppen a karjaim között igazgattam el a kisfiú, akit legalább annyira sajátomnak tartottam, mint Noah-t. KisNat most nem pörgött túl, egyszerűen csak átkarolt a nyakamat.
– Egy hónapon át fogom mindegyiket szeretgetni. – Suttogtam, de a tekintetem egyenesen Nat kék szemeibe fúrtam. Nem tudom mit vártam. Talán feloldozást a tetteimért, talán, hogy megért végre… mert ő végig megértést várt, de bennem csak a rosszat látta. – Tudom, hogy elvesztettem a bizalmad… de rendben leszünk. Rendben lesz minden. – Folytattam tovább. – Tényleg menj el, ha nem akarsz látni. Nem akarom rád kényszeríteni a társaságom… egyszer már én is menekültem előled. Megértem, hogy te is menekülni akarsz előlem. – Nyeltem nagyot, nehogy elsírjam magam, mert a könnyek már ott ültek a szememben.

CSAK MINDENKI HAGYJON

(https://i.pinimg.com/564x/58/ea/57/58ea574c8498e1ab01e95128d64e9837.jpg)

◆ zene ◆ (https://www.youtube.com/watch?v=j1Ck42-_btY)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

Tudtam, hogy rossz, mikor másokat hibáztatok. Nekem csak ennyire fájt. Nagyon. És egyszerűen most én voltam az, aki csak menekülni szeretett volna végre. Egy kicsit kiszakadni mindenből, ami körülötte van. Belefogni valami újba, ismeretlenbe. Megérezni új ízeket, új illatokat, új benyomásokat. Féltem, izgultam. És vágytam… Vágytam rá. hogy valaki végre átölelve engem, a nyakamba csókoljon és azt mondja, minden rendben lesz.
Jó ideig reménykedtem benne, hogy ez a valaki Elliot lesz. Hogy visszatérve hozzám annyit mond csak; felejtsük el ezt a rémálmot, legyünk újra együtt boldogok.

Boldogok…
Vicces. Jelenik meg egy kis gonosz mosolyra hajazó grimasz arcomon, miközben átadom KisNatot Elliot kezébe. Aztán a szemeibe nézek. Egy időre az agyam megáll. Érzem, ahogy minden gondolatom tovaszáll, ahogy elmerülök a sötétbarna, szinte majdnem, hogy fekete szemek tükrében. Talán még a légzésem is eláll. Talán még a szívem is kihagyja a következő ütemeket.
Szeretem. Fogalmazódik meg bennem az érzés azonnal, amit mindig is tudtam, de amit már oly rég hátra kellett volna hagynom. Miért élek én még mindig a múltban? Mikor tudom, hogy a boldogságunk már ott is csak egy illúzió volt… Két túlzottan különböző világ, akik egy ideig próbálkoztak elhitetni magukkal, hogy működhet, de persze hibás volt eleve az elképzelés is. Nem érdemeltem meg őt. Egész egyszerűen ennyi volt a hiba…

Elkapom a tekintetem, gyorsan mozdulok én is, mielőtt még kimondanék valamit, amit tényleg nem szeretnék újra. Lépek gyorsan párat vissza a nappaliba, a kandalló melletti biztonságba, ahol megvan az az érzés, hogy bármikor megszökhetek. És talán így is van.

- Tényleg nem kérek semmit. Köszönöm. – mondom csendesen, miközben magam is meglepődöm mennyire feszültté válik egész testtartásom. Engedd el magad kicsit, engedd el magad kicsit. Kezdem mondogatni, hátha ettől most akkor sokkal jobban leszek. Nem… Biztos, hogy nem. Meditálásban sem voltam sosem jó. Inkább ökölbe szorítom a kezem, majd lassan kifújom a levegőt, hogy aztán kicsit megdörzsöljem a halántékomat és ismét tudjak legalább a gyerekekre, ha nem is a házra figyelni. Arra ugyanis továbbra sem akarok.

- Nem a bizalmam vesztetted el. Egymást vesztettük el. És ez egy kicsit más. Ha nem bíznék benned, nem kérnélek meg rá, hogy vigyázz a gyerekekre. – Jelentem ki, kicsit szigorúbb hangon, mint szerettem volna, de ennyire telt most tőlem. – Az nem kérdés, hogy ti itt rendben lesztek. Az, hogy én vajon rendben leszek-e már kicsit más dolog. De, köszönöm, hogy vállaltad ezt az egészet. – Sóhajtok egy nagyot, aztán megint óvatosan lépek egyet, hogy legalább Elliotra nézhessek. Szebb, mint volt. Szebb, mint amilyenné mellettem válni tudott. Ez pedig árulkodó. Árulkodik arról, hogy most úgymond jól, jobban van tartva, mint mikor velem élt. Ezt pedig fáj látnom és beismernem.

Sóhajtok ismét, miközben megint lépek egy óvatost előre Elliot felé. Mély levegőt veszek, mielőtt félve a szemeibe nézek. – Akkor csak engedj elmenekülni kérlek. Ne vedd magadra, ne bántódj meg. Ne sajnálj. Csak engedj el…

◂ family reunion ▸

2002. szeptember 1.
este
(https://i.pinimg.com/564x/7a/b9/0c/7ab90c3acf2491f6b8da7e80ec6a4637.jpg)

◃n a t ▹

fight it, or accept it.
fear it, or control it.

style: rainy (https://i.pinimg.com/564x/3d/3d/ca/3d3dca77b8225ca93c26d1a6ad717111.jpg) ║ zene: Vargsången (https://youtu.be/KTmatjyd4KM)

Ha a gyerekek nem lettek volna ott velünk, biztosan megint elsírom magam. Nathaniel Forest szeméből már csak bánatot tudtam kiolvasni, amit én okoztam… én… miközben boldoggá akartam tenni. Ez sem sikerült… többek között. Már meg sem kellett volna, hogy lepjen. Meg sem kellett volna lepnie, hogy ránézve nem láttam mást, csak a tetteim visszatükröződését. Meglepett, hogy ő ennyire máshogy élte meg, mint én. Számára ez nem volt több egy kegyetlen tettnél… míg én úgy éreztem, magunkat mentettem meg vele.
– Tényleg nem kérek semmit. Köszönöm. – ismételte meg, mikor újra kínáltam neki valami innivalót. Jobban örültem volna, ha nem ilyen merev, de ő ilyen volt. Ha valami nem tetszett neki befeszült és csak állt, mint egy hideg kőszobor. Ilyenkor pedig olyan volt, mint egy mementója annak a pillanatnak, mikor elléptem tőle és örökre véget vetettem a kapcsolatunknak. Mégis mit tehettem volna?
– Te tudod… – Suttogtam rekedten és a karomban szorongatott KisNat tincseit tűrtem közben a fülei mögé. Nem akartam egy pillanatra Natra nézni… és bár nagyon nehéz volt a gyerek is, nem akartam kimutatni az érzéseimet. Tudtam, hogy akkor megint közelebb lépne, éreznem kéne az illatát és az érintését, ami nem tett boldoggá. Nem tett boldoggá, mert ő szomorú volt tőle. Talán most még fájt, de én olyan erősen és határozottan álltam vele szemben, mint amikor belülről égetett a sötétség. Ez voltam én, Elliot O’Mara… aki fel sem sikoltott, ha a bőrét égették az átkok, vagy aki némán tűrte a fájdalmas lüktetést a mellkasában, mikor a méreg eluralkodott minden porcikáján. Így tűrtem én a szívfájdalmat is, meg azt, ami nyomott hagyott rajtam a házasságunk végével.
Miért sírtam volna én is? Miért engedtem volna, hogy az érzések, amik most keserűek fájdalmat okozzanak Natnak? Sosem fogom elfelejteni, ami közöttünk volt és könyörögni tudtam volna neki, hogy ő se tegyen így… mert gyönyörű volt. Gyönyörű, még akkor is, ha most nyílt sebként tátongott a mellkasomon, a mellkasán. Hálás voltam neki. Nagyon hálás.
– Nem a bizalmam vesztetted el. Egymást vesztettük el. És ez egy kicsit más. Ha nem bíznék benned, nem kérnélek meg rá, hogy vigyázz a gyerekekre. – A hangja szigorúbbra váltott. Nem igazán látott a szavaim mögé, de nem bántam. Örültem, hogy ott állt és beszélt azon a szépséges mély hangján, ami a közös életünket idézte. Keserűség ide vagy oda, Nat társasága Nat társasága volt. – Az nem kérdés, hogy ti itt rendben lesztek. Az, hogy én vajon rendben leszek-e már kicsit más dolog. De, köszönöm, hogy vállaltad ezt az egészet.
Nyeltem egyet.
– Akkor csak engedj elmenekülni kérlek. Ne vedd magadra, ne bántódj meg. Ne sajnálj. Csak engedj el… – Lépett egyet felém. A szemeimbe nézett, én pedig viszonoztam a pillantását… és leengedtem magam mellé KisNatot. Egy kicsit kellett, hogy ketten beszéljünk, hogy kettesben legyünk.
– Lenne esélyem megállítani? Akármit is vettél a fejedbe, akármit is mondtam rá, te döntöttél. Ha menekülni akarsz, menekülni fogsz. – Suttogtam és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Lássa csak egyszerű csillogásnak azokat, amik nem szökkennek ki és nem fognak még több fájdalmat okozni. – Ott az ajtó… rajtad áll, mikor sétálsz ki rajta.
Nem mondhattam mást. Nem mondhattam, hogy maradjon. Nem esett jól amúgy sem, hogy mindenért engem okol, vagy hogy egyetlen szavával képes lenne kitépni a szívemet… csak azért, mert neki fáj.
– Remélem rendben leszel… – érintettem meg a karját végül.

CSAK MINDENKI HAGYJON

(https://i.pinimg.com/564x/58/ea/57/58ea574c8498e1ab01e95128d64e9837.jpg)

◆ zene ◆ (https://www.youtube.com/watch?v=j1Ck42-_btY)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

Csak néztem őt. És azt éreztem, hogy meghalok, meg akarok halni. Nem érezni többé semmit, nem látni többé semmit, nem érteni többé semmit. Érte meghaltam volna. Egy pillanat alatt, egy kérdésére válaszként, vagy más kérdésének a válaszaként. Érte, meghaltam volna… Bár évekig nem is sejtettem, hogy létezhet ilyen heves szerelem. Kinevettem azt, aki állította, igen. S aki azt merte mondani, Rómeónak és Júliának igenis igaza volt. A történetüknek van létjogosultsága, mert a szerelmük gyönyörű volt, s ők megtartották ott, abban a formában, amikor még minden a legerősebb.
Én nem vagyok se gyilkos, se más. Még, ha néha vágyom is egy csendes, érzelem nélküli világra, ami körülölel, van dolgom itt. És ezzel tisztában vagyok.

Nézek Elliot sötét szemeibe. Arra vágynék, hogy azt mondja nem tud nélkülem élni. S mikor ez nem jön, a szívemben megint túlcsordul minden fájdalom. Mire is várhatnék? Mit is kérhetnék? Nincs jogom itt már semmi fölött. Elliot döntött és lépett. Én pedig itt vagyok egy üres kisemmizett valamiként, amiként hátrahagyott.

Elég.

Mondom ki magamnak, miközben zavartan elhúzom a tekintetem Elliotétól. Igaza van. Akkor sétálok ki az ajtón, amikor akarok. S akkor is térek vissza, amikor akarok. Most rossz apának tűnök majd. Szinte hallom az önmagukat felolvasó mágusújságok zengését, ahogy kimondják: elhagytam a gyerekeim, hogy másik országban éljek. De nem hagytam el őket. Értük teszek, hogy boldogabb jövőjük lehessen, mint most, egy üres vázzal, aki inkább csak létezik, semmint él és virul. Hajjajj… virul. Mi is az…

- Kétlem, hogy rendben lennék… - Sóhajtom csendesen, mikor a gyerekekről ismét Elliotra tekintek. Ezt a sebtapaszt talán jobb lenne most már végleg letépni és eldobni. Tűnjek végre el. Mindenki ezt várja, miért nem léptem már meg?

Előrehajolok, talán nem is gondolkozom, miközben lépek egy nagyot. Egyenesen Elliot elé érve, s megcsókolom. Gyengéd, finom, mégis érzem, hogy ott van benne egy kis elkeseredett követelőzés. Pedig búcsúnak szánom. Eltűnésnek, lemondásnak, elvesztésnek, elhatározásnak, elfordulásnak, mindennek.
Nem kapkodó. Hagyom, hogy Elliot ajkainak íze elöntse az enyémet, még egyszer utoljára. Hogy aztán, mikor elhúzódom, érezzem, mit is hagytam úgy igazán elveszni.

Elfordulok. És azonnal lépek is hátra. Gyorsan szelem át a nappalit. Menekülök. Magam elől éppúgy, mint előle. A gyerekeim elől épp úgy, mint a világ elől, ami büntet és büntetni is fog. Pedig nem gondolkozom. Mintha üres lenne a fejem, mikor beszállok a kandallóba és eltűnök Elliot házából.

Csak később esem össze, az utcán, mikor realizálom, hogy első randevúnk helyére vitt a szívem és a kandalló…

köszönöm a játékot

◂ family reunion ▸

2002. szeptember 1.
este
(https://i.pinimg.com/564x/7a/b9/0c/7ab90c3acf2491f6b8da7e80ec6a4637.jpg)

◃n a t ▹

fight it, or accept it.
fear it, or control it.

style: rainy (https://i.pinimg.com/564x/3d/3d/ca/3d3dca77b8225ca93c26d1a6ad717111.jpg) ║ zene: Vargsången (https://youtu.be/KTmatjyd4KM)

A múlt íze ült meg az ajkaim között. Még fel sem fogtam, hogy a hatalmas test mozdult, kicsit előre dőlt, hogy százhetvenöt centis valómat érje. Aztán jött az a furcsa melegség, a már örökre magam mögött hagyott kicsit édes aroma, ami jótékonyan keveredett bele a savanyúan keserű tintaillatba.
Valamikor ez volt a valóság, mostanra viszont furcsa és távoli volt, mint annyi minden más, ami annak az életnek a része volt. Talán nem is volt igazán az enyém már. Nat megváltoztatott, annyira, hogy még kapaszkodnom kellett a valóságba. Aiden volt a valóság, ami emlékeztett arra, aki vagyok, és nem csak egy árnyék, ami Elliot O'Marából itt maradt.
- Nat... - suttogtam utána, mire már elfordult. Megint az jutott eszembe, ahogy otthagytam a hajón... azon a bizonyos hajón, mert nem bírtam tovább látni, hogy én okozok neki fájdalmat. Hagytam inkább kilépni az életemből, még ha ő úgyis hitte, én löktem el. Ő döntött, én csak kimondtam a szavakat.
Az ajkaim még égtek, ahogy nagy lépésekkel megint kilép az életemből. Tényleg könnyebb volt menekülni. Nem fájt annyira, mint visszanézni, szembesülni azzal, miket tettünk egymás. Csak menj... és legyél boldog. - gondoltam, de képtelen voltam elképzelni más karjaiban Nathaniel Forestet. Az én hatalmas Nathaniel Forestemet, aki házakat gyűjtött és Tengerszem királya volt. A mi történetünk csupán egy mese volt, egy álom, ami alig ha lehetett volna valóság. Azt hittem ez a minden, ez a vége annak, amin átmentem, hogy csak élvezzem már. De talán nem az volt megírva.
Megköszörültem a torkomat, visszapillantottam a gyerekekre. Megpróbáltam még egyszer elmosolyodni, majd szépen a konyhába tereltem őket, hogy közösen csináljunk vacsorát. Ada morcos volt és éppen csak segédkezett a zöldségek megmosásánál és a sütik előkészítésével. Tudtam, hogy utál, mert otthagytam őket... de egy gyerek kedvéért nem választhattam a boldogtalanságot. Nat boldogtalanságát. Ada sebei majd begyógyulnak, ha Nat jó embert választ maga mellé.
Csendesen figyeltem őket, ahogy segítettek, léteztek vagy éppen - mint Noah - lecsippentettek egy darabot a süteményből. Ezekért az apróságokért volt még értelme élni igazán. Így elnézve őket még a fájdalom is elviselhetőbb volt.

Köszönöm a játékot!

Roxfort RPG

Karakterek => Hamutartó => A témát indította: Aiden J. Fraser - 2021. 05. 13. - 17:47:12