Oldal nyomtatása - Aranyfog Varázstárgy Szaküzlet

◂ him▸

2002. június 7.
(https://i.pinimg.com/564x/e6/19/cb/e619cb6aca68d66e30a219ad0d53a389.jpg)

◃ a i d e n ▹

i saw magic in his eyes
dirty, dark, beautiful magic

style: beige style (https://i.pinimg.com/564x/b6/ec/df/b6ecdf0fbcc90cab8b94faf5622b0d10.jpg) ║ zene: butter (https://youtu.be/bOq67Poe95w)

Ez az egész hatalmas mindenség a miénk volt. Hihetetlen volt. Jó… jó… talán nem hatalmas, sőt, annak éppen a tökéletes ellentéte. Egészen apró egy kicsi raktárhelyiséggel, de miénk. Tökéletesen illet rá az Aranyfog név és a cégér is megérkezett, amin szépen megcsillant a sápatag, nyári napfény. Jól mutatott, szinte megragadta az ember tekintetét... talán, mert nem volt egy olyan mocskos ősöreg valami, amit Borginnál láthattak. Azt is már vagy kétszáz éve nem takarított le senki. Pedig ráfért volna éppenséggel. Az egész üzlet egy merő por volt, a miénk ahhoz képest patináns és rendezett, tömve érdekesebbnél érdekesebb tárgyakkal.
Épp csak egy pillanatra téved a tekintetem a kirakaton túlra, ahogy a szélben ide-odalibbent a fatábla, jelezve, hogy bizony új üzlet nyílt a Zsepiszok közben. És nem, marhára nem kértem Christopher Cartwright véleményét… bár majd biztos ezt is úgy kezeli, mintha megcsaltam volna. Nem így tettem, csupán próbálom a magam életét élni, élvezni, hogy Aidennel kicsit még élhetek a hobbimnak… mert a varázstárgyakat szerettem. Ebben a boltban állva is éreztem, ahogy a bennük megülő sötét vagy éppen teljesen átlagos mágia egészen erős ritmusra készteti a szívemet. A lüktetés végig sietett az ereimen és egészen komoly hatást gyakorolt rám. Olyan volt, mintha valami örült zene járná át minden porcikámat és én ezt imádtam.
Ujjaim végig cirógattak az aranyphalloszt mintázó szobron. Valami durva szexmágiája volt, de éppenséggel nem játékszernek tettem ki a polcra. Bár egy kicsit komolyabb példány volt, mint a saját gyűjteményemben lévő darab – amit egyébként Aiden gyűlölt, és csak reméltem, hogy megbarátkozik vele, mikor kirakom a polcra a nappaliban. A mágia hatására bizsergést éreztem az ujjbegyemben, ami végig vándorolt az egész testemen, kicsit erősebb érzést kiváltva a nadrágomban.
– Erős cucc ez, Muci – közöltem vigyorogva, majd a Madam Suvickus-féle fertőtlenítővel lefújtam teljesen hosszában és finoman áttöröltem a puha anyaggal, ami a kezemben volt. – Kár, hogy az enyémre mindig is féltékeny voltál, mert ki akarom rakni otthon. – Meséltem. Tény, hogy akkor látta nálam, amikor az ujjamra tetováltattam az A betűt… és valahogy a kettő miatt egyszerre akadt ki. Hát igen… nem viselkedtem éppen jól. Nem kellett volna azt hinnem, hogy olyan fontos vagyok. Végül is nem mindenki olyan, mint Nat. Nem veszem meg egy mosollyal, némi szexszel meg szép pislogással. El sem várhattam így tőle, hogy pár hónap után hozzám akarja kötni magát. Talán nem is várhatom el senkitől. Azért néha-néha, elejtettem némi célozgatást Aidennek gyűrűkről és gyémántokról. Most már majdnem egy éve ismertük egymást. Ne kísértsd a sorsod O’Mara, csak meg fogod szívni! A hang gúnyolódott, de Aidenben valamiért jobban bíztam most, mint legutóbb. Nem csak egy átmeneti állapot voltam az életében és ő sem az enyémben. Ha pedig ezt annak a szerencsétlen manónak köszönhettem, hát készen álltam hálát adni neki.
– Hmm… kellemes bizsergés a nadrágban. – Motyogtam magam elé, hiszen még mindig éreztem a jótékony hatását a szobornak, így valóban nem Aiden dohány és férfiasan mentolos, kissé kókuszos illata volt az, ami hatott rám. Fogtam a kis jegyzettömbömet és felírtam a mellettem heverő leltárjegyzék megfelelő pontjához. Ezt mindig magammal hordtam, hogyha érzek valamit, azt felírjam és Aiden könnyebben tudja tovább adni a holmit. – Egy hálószobában megállná a helyét az tuti. – Tettem hozzá és megint Aidenre pillantottam, majd végig nyaltam az ajkaimon, ahogy találkozott a tekintetünk.

(https://data.whicdn.com/images/98422564/superthumb.jpg?t=1390884428) (https://data.whicdn.com/images/94345111/superthumb.jpg?t=1388836929)

2002. június 7.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/50/e5/8b/50e58b177dbff6d4271dada2fbc7a986.jpg)

"Phallos" Athene

Elégedetten nézek körbe a bolton. Volt annyi pénzünk, hogy kikerüljem a kölcsönkérést anyámól, és meg tudjam venni a boltot anélkül, hogy szóltam volna arról, hogy mit is vettem. Persze utólag megtudta, mert anyához valahogy minden mindig eljutott. Iagzából azt hazudtam neki, hogy ez egy sima kereskedés, csupa jó cucc. Persze ha belépett volna ide rögtön tudta volna, hogy mit is csinálok igazából. Néha elgodnolkodtam azon, mikor fogok végre odáig eljutni, hogy nem hazudok anyám szemébe rezzenéstelenül? Ő modnjuk inkább aggódott volna a drága kicsi fiáért, de Benjaimnnak erősen sértette volna az igazságérzetét, godnolom. Ő midnig is túl becsületet és jó volt hozzám képest.
Elégedetten cigarettáztam a kényelmes fotelemben, miközben viszlattam ELliott sziluettjét ahogy törölte a port. Sean valahul hátul volt, éppen kifeküdte a teliholdat, szóval nem iagzán zavart sok vizet. Örültem, hogy volt neki normális feléd a feje felett, de persze ez nem akadályozta meg őt abban, hogy anyáéknál, vagy nálam csövezzen. Imádta eljátszani a magányos farkast, de közben láttam, hogy egészen jól esett neki normális emberek között lenni.
Elliot éppen azt a gusztustalan falloszt takarította, aminek a szexmágiáját a fotelemig is érezhettem. Halkan felsóhajtottam, majd megcsóválva a fejemet összecsuktam a kezemben tartott könyvemet, és odaléptem Elliot mögé, finoman beéeharapva a fülébe.
– Kár, hogy az enyémre mindig is féltékeny voltál, mert ki akarom rakni otthon. – Elléptem tőle, és elhúztam a számat. Hát igen, nem reagáltam jól egyszerre kát idegesítő dolog is történt és akkor amúgy is rosszul kezeltem a stresszhelyzeteket. Feryll még bennem szőtte a hálóit, és futkározott a bőröm alatt egy mérgezett pókként, ami midnig bele-belemart a bőröm alá, ezzel pedig nem csak Elliotot bántottam. Hanem az öcsémet és anyát is. Furcsa volt megint itt lenni, az életük részeként.
- Elliot én a sajátoddal tök jól elvagyok, de a többi nem nagyon érdekel, akármennyire is csillogjon, vagy esetleg beszéljen. Remélem, Sean ösztöneire ne lesz kifejezetten hatással, nem akarok úgy belépni ide, hogy a pávákkal ismerkedik - forgattam meg a szememet. Nem tagadtam, azért előg erősen éreztem én is ezt a pulzáló energiát, és közelebb kerülve aztán pláne. Közelebb is húztam magamhoz Elliotot, miközben ő is érezhette hogyan is állok. Persze nem kellett volna itt bármit is csinálni, hirtelen mindig mindenki akkor jelet meg, amikor éppen egymásra akartunk volna hangolódni egy nagyon kicsit.
- Biztos, hogy nem lesz a mi hálószobánkban - szögeztem le. - Elég oda kettő, és azok pont jó helyen vannak - folytattam, majd azért odahajoltam hozzá és szenvedélyes csókot leheltem forrón az ajkaira. Aztán el is húzódtam, amint megszólalt az ajtó felé helyezett aranycsontokból álló szélcsengő. A kis csontok csillogva csilingeltek, amint egy görbe hátű néni vonult be, és igen elveszett fejet vágott.
- ELnézést, bogárkéim, itt lehet kapni plüss elefántot? - kérdezte éles hangon, mire én csak megforgattam a szememet, de egy jólnevelt fiú voltam, így illedelmesen válaszoltam.
- Sajnálom, hölgyem, de rossz helyre jött, mi nem árulunk ilyeneket - közöltem, mire a néni elkezdett téblábolni a kis tér közepén.
- Neee-eem? És plüss hörcsögöt?
- Nem, sajnos nem - mondtam kicist fezsültebben, mire kitipegett az ajtón. - Nem kellene valami idősember riasztó bűbájt kitenni? Egyáltalán hogy került a Zsebpiszok közbe... Nyuszi, ha ez lesz minden nap, én meg fogok ölni valakit - fakadtam ki.

◂ him▸

2002. június 7.
(https://i.pinimg.com/564x/e6/19/cb/e619cb6aca68d66e30a219ad0d53a389.jpg)

◃ a i d e n ▹

i saw magic in his eyes
dirty, dark, beautiful magic

style: beige style (https://i.pinimg.com/564x/b6/ec/df/b6ecdf0fbcc90cab8b94faf5622b0d10.jpg) ║ zene: butter (https://youtu.be/bOq67Poe95w)

Finoman simítottam végig az arany phalloszon, mikor éreztem, hogy Aiden megjelenik, egészen közel hozzám. Éppen csak megéreztem a lágy érintését, a finom melegséget, ami a testéből áradt, már is jött az a fülharapás. Nem bírtam. Megtaláltam a legeslegérzékenyebb pontomat és csak egy hangos nyögést tudtam kipréselni magamból. Kicsit neki is dőltem a szekrénynek, amitől finoman összeütköztek a rajta várakozó tárgyak és csilingelő hangot hallatva közölték a nemtetszésüket.
Aiden persze sejtethette, hogy a fülem a legérzékenyebb pontom és direkt csináltam ezt. Egyszer talán, kissé részegen meg is súgtam neki, hogyha sokáig nyalogat ott, akkor a nadrágomban gyorsan nagyon… nagyon forró lesz a hangulat. Voltak ilyen, meg olyan baleseteim, bár engem ez sosem zavart. Tudtam, hogy a másik fél ezt szexinek tartja. Aidenen viszont mindig is nehezen igazodtam ki. Az érzékenység, ráadásul a harapással keveredve ennek a varázstárgynak a közelében eléggé… intenzív volt.
– Elliot én a sajátoddal tök jól elvagyok, de a többi nem nagyon érdekel, akármennyire is csillogjon, vagy esetleg beszéljen. Remélem, Sean ösztöneire ne lesz kifejezetten hatással, nem akarok úgy belépni ide, hogy a pávákkal ismerkedik.
Nem bírtam visszatartani a vigyort a megjegyzésre. Gyanítom, hogy Sean előbb dugná végig az egész Zsebpiszok közt, semmint hogy a pávás cuccainkkal keveredjen közvetlen kapcsolatban. Egy felajzott vérfarkasnál nem igazán veszélyesebb. Nem akar mindjárt beszámolót tartani a Mucidnak arról az orosz fószerről? A hang gúnyolódott, én meg persze megköszörültem a torkomat. Nem, Alexejről egy szót sem ejtettem Aidennek… és nem csak a féltékenység miatt. Az nem zavart annyira, sőt szexinek tartom. Egyszerűen csak nem éreztem tisztességesnek a futó kalandjaimról beszámolni neki.
– Hát, Mucikám, ha Seancira ez hatással lesz, akkor biztos lehet benne, hogy nem az üzlettérben fogja kiélni magát… tudod te milyenek a vérfarkas ösztönök? – Nevettem fel, de még mindig hatással volt rám az arany phallosz. Ezért is tudott olyan könnyen magához vonni Aiden. A testünk finoman simult egymásnak, úgy hogy érezhettem, őt sem hagyja hidegen az itt uralkodó szexmágia. Durva dolog az ilyesmi, na meg nagyon erős is, az emberi testet könnyen lehetett vele irányítani… szinte minden pulzálást felerősített. Egy hálószobában határozottan megállná a helyét, ha az adott párnak van némi önkontrollja. Ellenkező esetben fájdalmas következményei is lehettek volna a helyzetnek.
– Látod, pontosan ezért kéne nekünk ilyesmi. Mennyit játszhatnánk… a legváratlanabb pillanatokban… – Felemeltem a balkezemet és a mutatóujjammal finoman végig simítottam az ajkain. Finoman húztam szét őket, már ennyitől is felsóhajtottam, de nem csókoltam meg.
– Biztos, hogy nem lesz a mi hálószobánkban – közölte úgy, mintha ez tény lenne. Aiden is nagyon jól tudta, hogyha a fejembe veszek valamit, akkor azt véghez is viszem. Valamihez több idő kellett, de pont elég makacs voltam, hogy ne tágítsak. – Elég oda kettő, és azok pont jó helyen vannak. – Közelebb hajolt és az ajkaimra tapadt. Szenvedélyesen viszonoztam a forró csókot, kissé beleharapva az alsó ajkába. Ujjaim a hajába túrtak és csak akkor engedtem el, mikor felcsendült a kis csengő az ajtó felett, jelezve, hogy valaki érkezett.
Egy görbe banya volt, aki plüsselefántot vagy plüsshörcsögöt akart venni. Nem foglalkoztam vele különösebben, sőt polgárpukkasztó módon megigazítottam magamon a nadrágot, mert az kényelmetlenül szűknek tűnt hirtelen. Talán éppen ezért tipegett ki… bár Aiden hangja is meglehetősen feszültté vált.
– Nem kellene valami idősember riasztó bűbájt kitenni? Egyáltalán hogy került a Zsebpiszok közbe... Nyuszi, ha ez lesz minden nap, én meg fogok ölni valakit. – Fakadt ki Aiden, én meg finoman belekapaszkodva az övébe, közelebb húztam magamhoz, hogy összedörgölőzzünk odalent egy egészen kicsit. Jól eső kis sóhajjal vigyorodtam el.
– Lehet, hogy egy álcázott mestertolvaj és a plüsshörcsög volt a kódszó… – válaszoltam és közelebb hajoltam az arcához, hogy a nyelvem hegyével finoman az ajkai közé nyaljak. Már majdnem csókká olvasztottam össze a szánkat, mikor hirtelen megint csendült a csont izé. – NEM ÁRULUNK PLÜSSLÓFASZT! – Emeltem fel a hangomat, de mikor az ajtó felé pillantottam, a dühömet elmosta egy zavart, gúnyos röhögés. Igen, ez akkor van, mikor meglátom a saját apámat. A szokásos fekete öltözék, komor kép, egy sétapálca… semmi sem változott.
– Szép napot, fiam… és Mr. Fraser… – pillantott Aidenre. Aztán el is engedtem az övet, hogy Muci menekülhessen, ha akarja. – Látom még mindig a fiammal izzítja a vasat. – Folytatta nagy gúnyosan, majd közvetlenül előttünk állt meg. – Egy remek aranyvérű család sarja. Inkább a vére tovább vitelével kéne foglalatoskodnia, mint ezzel a sehova sem tartó kapcsolattal. Tudjuk nagyon jól, hogy nem egy tizenéves kölyök fogja hozzád kötni az életét… – A tekintete rám vándorolt.
– Még is benne jobban bízom, mint neked egyetlen szavadban is. – Közöltem nemes egyszerűséggel.
– Ha valamelyikőtök nő lenne, ez egy nagyon jövedelmező kapcsolat lenne. Így viszont értelmetlen. Mr. Fraser is rájön majd erre, ha megérti, milyen örökséget hordoz a vérében.

(https://data.whicdn.com/images/98422564/superthumb.jpg?t=1390884428) (https://data.whicdn.com/images/94345111/superthumb.jpg?t=1388836929)

2002. június 7.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/50/e5/8b/50e58b177dbff6d4271dada2fbc7a986.jpg)

"Phallos" Athene

Örültem, hogy ma nem volt itt Sean. Úgy értem kilóméteres körzetben nem. Reménykedtem benne, hogy valahol Dratfordban van, és éppen anyámat boldogítja azzal, hogy pucéran mászkál a lakásban anya m,eg üldözi egy pléddel vagy valami köntössel, meg egy habszivaccsal. A látványért megérte volna otthon lenni, de most inkább csak elgyönyörködtem ELliotban.
– Hát, Mucikám, ha Seancira ez hatással lesz, akkor biztos lehet benne, hogy nem az üzlettérben fogja kiélni magát… tudod te milyenek a vérfarkas ösztönök? - felvontam a szemöldökömet, és fürkészni kezdtem Elliot tekintetét. EGsézen mélyen belefúrtam a barnás-szürkés árnyalatú szemeimet az ő fénylő íriszeibe.
- Azért nem szeretnék egy utcányi kicsi Seant látni rohangászva a boltunk előtt... és, mondd csak, nekeed talán olyan nagy tapasztalatod van a vérfarkas ösztönökkel? - leheltem rá sikké féltékeny hangúllyal az utolsó szavakat. Határozottan izzott körülöttünk a levegő. Bár phalloszok nélkül is megvoltunk, semmi kedvem nem volt olyan körül aludni, hogy minden reggel merevedési gondjaim legyenek, vagy az éjszaka közepén, amikor jobb emberek kimennek inni. Régi szokásom volt tejet csenni éjszaka, nem mintha Benjamin nem tudta volna. De a család többi része mindig azt hitte, hogy apa vagy Ben itta meg a tejet én pedig jól szórakoztam ezen.
- Ki fogom hajítani, mindet, akárhányat is bigygesztes a hálónkba. Azt akarod, hogy zeusz is meg akarja erőszakolni Cleot? - kérdeztem, majd miután túlvoltunk a nénin, mégjobban egymáshoz simultunk.
A kis bolt enyhén poros levegője csikizte az orromat, a halovány fénnyel beborított minket, a sötétbarna bútorokon. Félmosollyal engedtem át ELliotot az ajkaimon, hogy az én nyelvem csalogatóan összetalálkozzon az övével. Vibráltunk, minden egyes alkalommal, és ez már önmagában is kellően... kellemes érzés volt.
- Ki kéne tennünk a zérva táblát, nem? - suttogtam az ajkainak, pontosan akkor, amikor nyilt az ajtó, ELliot meg beleordított a fülembe. De néni tipegés helyett osmerős, lépteket hallottam, mert a cipő talpának a kopogása után egy sétabot is belecsapódott az öreges padlóba.
– Szép napot, fiam… és Mr. Fraser… – robbant be apuci a képbe. Feléfordultam, és fanyar félmnosolyra húva a számat bólintottam felé.
- Mr. Rowle. Micsoda megtiszteltetés, hogy itt van - szólaltam meg, bár a hangom éléből haloványan kiérződött, hogy szarok bele, hogy idetolta apofáját. Még mindig nem féltem tőle, de kellően kívántam már azt, hogy megdögöljön, és eltűnjön ELliot életéből úgy az örökkénél is tovább.
- Egy remek aranyvérű család sarja. Inkább a vére tovább vitelével kéne foglalatoskodnia, mint ezzel a sehova sem tartó kapcsolattal. Tudjuk nagyon jól, hogy nem egy tizenéves kölyök fogja hozzád kötni az életét… - felvontam a szemöldökömet, és zsebre dugtam a kezemet, hogy kikotorjak egy szál cigit a benne pihenő üresedő dobozából, majd meggyújtva a szálat lustán a számba helyeztem.
- Ugyan, ön most hízeleg? A végén mmég elpirulok - vigyorogtam rá szemtelenül. - Nem is említetted Nyuszi, hogy az apád jóstehetsége még Trelawneynél is jobb. - talán jófiút kellett volna játszanom. De most nem volt hozzá kedvem.
Elliot válaszára meg még gonoszabb vigyorra húztam a számat, és kifújtam a bennem gomolygó füstöt, egyenesen a kedves apuka arcába.
– Ha valamelyikőtök nő lenne, ez egy nagyon jövedelmező kapcsolat lenne. Így viszont értelmetlen. Mr. Fraser is rájön majd erre, ha megérti, milyen örökséget hordoz a vérében.
- Megtisztelő, hogy így aggódik értem, de tisztában vagyok a vérem örökségével, köszönöm. A maga pénzhajhászata pedig hogy, finoman fejezzem ki magam, túlmutat egy pénzéhes picsánál, ami nem zavaró kicsit, Mr. Rowle? Nem idegesíti, hogy nem figyeg ott lennt semmi? Mert normális örököst sem tudott megkreálni így muszáj valaki olyanhoz nyúlni akit eddig nagyjából leszart? Milyen kedves dolog ez apuci, a szülői aggódás már-már megható - billentettem félre a fejemet és visszahelyeztem a csikket a számba, de másik kezemmel óvatosan a pálcám felé nyúltam.

◂ him▸

2002. június 7.
(https://i.pinimg.com/564x/e6/19/cb/e619cb6aca68d66e30a219ad0d53a389.jpg)

◃ a i d e n ▹

i saw magic in his eyes
dirty, dark, beautiful magic

style: beige style (https://i.pinimg.com/564x/b6/ec/df/b6ecdf0fbcc90cab8b94faf5622b0d10.jpg) ║ zene: butter (https://youtu.be/bOq67Poe95w)

– Azért nem szeretnék egy utcányi kicsi Seant látni rohangászva a boltunk előtt... és, mondd csak, nekeed talán olyan nagy tapasztalatod van a vérfarkas ösztönökkel? – Szinte éreztem az enyhe féltékenységet, ahogy megült a szavai mögött. Nem zavart, valójában örültem, hogy egy kicsit az. Volt valami Aiden féltékenységében, ami egyfajta visszajelzés volt. A múltunkban talán éppen ez kellett volna, hogy legyen valami értelme annak, ami közöttünk van. Talán csak egy kis küzdelem. Most küzd, én is küzdök és ettől valahogy minden a helyére került.
– Valamilyen tapasztalatom van… – Vontam meg a vállam. Igen, egy ideig próbáltam küzdeni a közöttünk lévő dolgok ellen. Aztán beláttam, hogy teljesen felesleges volt. Először csak Seannal flörtölgettem, nem mintha annak sok értelme lett volna, a közöttünk lévő kémiát minden bizonnyal csak én éreztem. Vagy bemagyaráztam, mert nem volt jobb dolgom, mint a szexen agyalni minden szembe jövő alakkal. Végül is Alexejnek hagytam magam, de ő is csak akart valamiért azért cserébe, hogy azt tett velem a pezsgőfürdőben, amit akart.
– Ki fogom hajítani, mindet, akárhányat is biggyesztes a hálónkba. Azt akarod, hogy zeusz is meg akarja erőszakolni Cleot?
Jó, ezen fel kellett nevetnem. Ez képes volt még a túlzottan szexi beszélgetés közepén is kihozni belőlem egy kis kacajt. Ahogy az ujjaim az övével játszottak és annál fogva húztam közelebb magamhoz, hogy összeérjen a testünk, az ajkaira súgtam: – Zeusz egy ideje nem olyan férfias, mint te… gondoskodnom kellett róla Nat macskája mellett… – Csókoltam meg. Nem óvatoskodtam, lassú, szenvedélyes ritmust engedtem meg magunknak. A közöttünk lévő lüktetés egyre erőteljesebb volt. Ha ott neki dönt a polcnak, azt tehetett volna, amit csak akar… nem húzódtam volna el vagy tolom el.
– Ki kéne tennünk a zérva táblát, nem? – súgta az ajkaimnak. Már majdnem bele is egyeztem, mikor felcsendült a nyíló ajtót jelző csilingelő hang. A mordulást kiabálás követte. Örültem volna, hogyha akárki is az, eltakarodik a francba… pláne miután kiderült, hogy apám az. Minek jön ide? Az nem lepett meg, hogy tudott a boltról, mindig minden tud rólam. Gyanítom valaki azt is figyeli hányszor kefélünk egy nap alatt. Szóval nem… csak az volt különös, hogy egymagában bukkant fel.
– Mr. Rowle. Micsoda megtiszteltetés, hogy itt van – közölte Aiden. Hát a stílusból érződött, hogy mennyire szarik rá apám fejére… képletesen. Megértem, az a legutóbbi eset is, mikor úgy menekített ki a kényszer jegyességből eléggé rányomta a bélyegét a kapcsolatunkra. Ott már nagyon is tetőztek a közöttünk lévő feszültségek. Valójában azt sem hittem volna, hogy majd odajön és megment. Számára akkor úgy tűnt, hogy az az egész egy vicc.
– Cső apa… segítsek kimenni? – Kérdeztem, de valójában totál figyelmen kívül hagyott csak magyarázott Aidennek. Aztán tért át rám… remek. Pontosan azt az információt mondta el, amit amúgy magamtól is tudtam.
– Ugyan, ön most hízeleg? A végén mmég elpirulok – Aiden szavaira nem tudtam elvigyorodni. Csak nyeltem egyet. Emlékeztem mit tett apám még Nattal annak idején, nem akartam ezt megismételni. Nem akartam megint menekíteni valakit, csak mert az öregem úgy döntött, hogy elrabolja és egy barlangban kínozza addig, míg idegroncsot nem csinál belőle. – Nem is említetted Nyuszi, hogy az apád jóstehetsége még Trelawneynél is jobb.
– Jó lenne, ha elhúznál… nem óhajtok most a kapcsolataimról csevegni. – Jelentettem ki, csakhogy kicsit lenyugtassam a feszültséget. Engem utáljon, ne Aident.
Apám megint nem reagált le. Csak folytatta úgy, ahogy az ő táncrendjének megfelelt. Mindig is ilyen volt, hideg, önző, üzleties. Az emberi kapcsolatokat lehetőségekként kezelte, nem volt semmiért sem hálás.
– Megtisztelő, hogy így aggódik értem, de tisztában vagyok a vérem örökségével, köszönöm. A maga pénzhajhászata pedig hogy, finoman fejezzem ki magam, túlmutat egy pénzéhes picsánál, ami nem zavaró kicsit, Mr. Rowle? Nem idegesíti, hogy nem figyeg ott lennt semmi? Mert normális örököst sem tudott megkreálni így muszáj valaki olyanhoz nyúlni akit eddig nagyjából leszart? Milyen kedves dolog ez apuci, a szülői aggódás már-már megható. – Aidenre néztem, láttam, ahogy a cigit visszadugja a szájába. A másik kezével talán éppen a pálcáért nyúlt. Jól is tette. Itt ma még bármi megtörténhet.
– Mr. Fraser, ha így folytatja, nem csak egy figyelmeztetést kap – Villant meg apám barna szemében valami, ami azt súgta veszély. Én is erősebben szorítottam meg a már ujjaim között tartott lucfenyő pálcát és készen álltam, hogy egy átokkal kipenderítettem. – Elliot nem beszámítható. Így hát, az amit magának mond pont úgy egy őrült tévképzete, mint bármi más, amit tesz. Ezért kell valaki, aki megmondja neki, mi a jó…
– Na jó húzz a faszomba! – Kaptam fel az arany phalloszt és fenyegetően megráztam felé. Az sem érdekelt, hogy az érintéstől még jobban bizseregtem odalent. Talán nem voltam normális ezzel a sok hangulatingadozással, meg a bennem lévő sötétséggel, de azért el tudtam dönteni, hogy egy nőt vegyek-e el vagy inkább Aiden mellett legyek.
– A maga helyében nagyon óvatos lennék, Mr. Fraser! – Lépet közelebb apám Mucihoz, a tekintetét egy pillanatra még rajtam tartotta. – Nem csak a hűségessége megkérdőjelezhető, de az is, hogy életben marad mellette… – Apám pálcája hirtelen Aiden nyakába fúródott. Nem bírtam elviselni a látványt, nem egyenesen gyűlöltem, hogy ezt teszi. Megölöm, meg fogom ölni! – Lüktetett bennem a gondolat, de ahogy megemeltem a kezemet, hogy hozzá vágjam a szobrot, a pálcája hirtelen rám szegeződött. Olyan érzésem támadt, mintha valami álomban lennék és a következő pillanatban a kezem magától mozdult, a szobrot meg egyenesen Aidennek hajítottam. Hörögve, vicsorogva próbáltam ellenállni a kényszernek, de olyan volt, mintha láthatatlan fonalakkal lennék apám pálcájához kötve, ostoba marionettbábúként.

(https://data.whicdn.com/images/98422564/superthumb.jpg?t=1390884428) (https://data.whicdn.com/images/94345111/superthumb.jpg?t=1388836929)

2002. június 7.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/50/e5/8b/50e58b177dbff6d4271dada2fbc7a986.jpg)

"Phallos" Athene

Egészen idillikus, már-már mesébe illően kellemes ez a kép, Elliot takarít, én csak játzsom az észt, és a főnököt. Na jó, ez így nem helyes, nem kell ezt eljátszanom, mert alapból mindenben én vagyok a főnök... Szóval itt vagyunk, Saen, mintha a házifarkasunk lenne éppen körbejelöli a területét, és Elliottal meredező phalloszokról társalgunk. Irónikusan hangulatos, amikről nem igazán gondoltam azt, hogy valaha részem lesz ilyemsiben. De gyáva vagyok, ostoba nem. SOha nem fogom megtaagdni magamtól a jót. Egyszer már megtettem. Na jó, kétszer is, és minden egyes alkalommal vesztettem. Mindent elvesztettem szinte. Én pedig többet nem fogom megfizetni a gyávaságom árát, és meg fogom tartani a családomat, akkor is, ha ehhez mondjuk a legfeketeébb munkát is kell elvégeznem.
-Aha, szóval van. Egyszer prezentálhanád ezt a nagy tapasztalatod - meg sem próbálom leplezni, hogy féltékeny vagyok, morcos fejet is vágok hozzá. Nem mintha lett volna beleszólása, eléggé bírtokló típus vagy, és nem tetszik neki ez, bár úgyis tudja, hogy Seannel nem feltétlen lehetett úgy együtt.
- Zeusz egy ideje nem olyan férfias, mint te… gondoskodnom kellett róla Nat macskája mellett… – suttogta Elliot az ajkaimra, mire én egy pillanatra leállok és nagyokat kezdtem rá pislogni.
- Mi? Komolyan képes voltál elvenni szerencsétéen mcskártól a férfiasság örömeit? - háborodtam fel egy kiicst. Ezt enyhén kegyetlennek tartottam szegény Zeusszal szemben. - Nem hiszem el, hogy nem jutott eszetekbe macskabájitalból fogamzásgátlót csinálni amit belekeversz a kajába - dünnyögtem.
De nem sok időnk volt ezt jobban megvitatni, mert egyszer egy néni egyszer meg egy meglehetősen idgesítő csúszómászó jött be az én boltomba. Irritált ELliot apucija, számomra hihetetlen volt, hogy valaki ilyen aljas legyen a gyerekével. Az apám volt a példa és bár sosem álltam hozzá közel sok mindent magamban hortdam tőle bármennyire is akartam ezt régen tagadni. A józanságát, a nyugodságát, és régen a vérhez való ragaszkodást is. Képes lettem volna elvenni egy aranyvérű lányt, hogy megőrizzem ezt a nevet, csak hogy büszke legyen rám. Mindig is azt akartam, hogy rám is olyan büszke legyen, mint Benjaminra. De valahogy ő mindig is túlnőtt rajtam. De talán egyszer még én is büszkévé tehetem.
Kissé feszült lett a légköz, éreztem, hogy ELliot is meg apuci is egyre inkább egymásnak feszült, én persze higgadt maradtam. Hálát adtam a sorsnak, hogy nem voltam olyan heves, miint anyám vagy Benjamin. Azt hiszem, akkor nem állt volna már ez a hely. Inkább csak hűvös, szemtelen félmosollyal hallgattam végig és válaszolgattam, mintha nem tudnám, hogy akár egy intéssal is végezhetne velem. De én csak kóstolgattam, és amúgy is ki akartam már osztani, szóval legalább ezt teljesíteni akartam.
– Mr. Fraser, ha így folytatja, nem csak egy figyelmeztetést kap - jegezte meg nagyon fenyegetően, én meg csak felvontam a szemöldökömet.
- Hanem kettőt? Ajaj, tanárbácsi bekeményít? Cuki - fújtam ki a füstöt, és csak álltam Rowle üres fenyegetőző tekintetét. Nem, cseppet sem volt okom félni tőle. Többet nem kényszeríti ki senki belőlem a félelmet.
– Elliot nem beszámítható. Így hát, az amit magának mond pont úgy egy őrült tévképzete, mint bármi más, amit tesz. Ezért kell valaki, aki megmondja neki, mi a jó… - erre magasra szalad a szemöldököm, de mielőtt szólhattam volna, ELliot is kikérte a magáért.
- Na jó húzz a faszomba! - dörrent rá Elliot, én meg csak lassan megcsóváltam a fejemet.
- Tudja, apuci, igazán méltányoljuk ezt az aggodalmát felénk, de azt hiszem Elliottal ellentétben maga nem túl beszámítható, hogy ilyenekkel jön meg eszembe juttat valamit. Nincsenek véletlenül beteges téveszméi? Tudja, sok jó pszicho-medimágus van a Mungóban, ne ajánljak egyet, hátha kigyógyítják a rögeszméiből? - pislogtam rá, remélve, hogy ezzel aztán tényleg sikerül egy kicsit felpiszkálnom. Mert láttam ám az igazi természetét, de... szerettem ha az emberekről lefejtegetem a maszkokat.
– A maga helyében nagyon óvatos lennék, Mr. Fraser! Nem csak a hűségessége megkérdőjelezhető, de az is, hogy életben marad mellette… - a következő pillanatban a pálcája a torkomba mélyedt. Azt hiszem talán meg kellett volna rémülnöm, nem igaz? Kissé elégondolkodtat a tény, vajon én mennyire vagyok pszichopata, hiszen jelenleg a pánik legkisebb jele nélkül bámulok Elliot apjának a szemébe. Lusta mozdulattal kiveszem a számból a cigit, és elpöckölöm, miközben megmarkolom a pálcámat. Azonban mielőztt nyugodtan kitalálhattam volna valamit, a pálca ELliotra szegeződött, én pedig hirtelen megbénultam, ahogy észrevettem, hogy Elliot tekintete zavarossá vált, és a kezében tartott szobrott pedig felém dobta. Az az átok a cruciatussal szörnyen nagy tabu volt és mélyre volt temetve bennem is és Benjaminban is. Látni ezt megint szinte fájdalmas volt, és annyira megbénított a düh, az undor, hogy képtelen voltam mozdulni bármerre is, a szobor fejbe talált én meg megtántorodtam, és nekiestem az egyik pultnak. Oldd meg, Aiden találj ki valamit, próbáltam mozgásra bínri az agyamat,d e az lebénult. kaoaszkodtam a pultba afejem lüktetett és éreztem, hogy fel is szakadt a bőr a homlokomon, amiből folni kezdett a vér. Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy ismerős hang törte meg a csendet.
Az én szívem pedig rettegve kezdett dübörögni a fülemben.
- Meghoztam a pitét, Ben küldött még vala... - csendült fel anyám csilingelő hangja. Meg sme lepődtem, hogy hogyan talált meg. talán apa bátyjának köszönhettem, hogy mindig tudott midnenről, vagy egyszerűen csak rettenetesen okos volt és kitalálta. mindig hibátalnul hozta összefüggésbe a dolgokat. Nem láttam anyám arcát teljesen, de hallottam, hogy valamit elejt.
- Maga félegyelmű troll, mit..mit művelt a fiammal?! - kiabált anyám, és a következő pillanatban egy kókuszos pite terítette be apuci fejét, ami nevettséges is lett volna, ha nem lett volna megimperiozva ELliot és nem féltettem vona halálosan anyámat ettől a rohadéktól. Aztán anyám konkrétan neki esett, és a táskájával kezdte el csapkoni a férfi hátát, midnenféle szitkokat szórva rá. - Hogy Merlin dugja a seggébe a tökét, takarodjon el tőle! És ne szegezzen pálcát ELliotra se! - hadart idegesen anyám, majd megpróbálkozott egy gyors lefegyverzőbűbájjal.

◂ him▸

2002. június 7.
(https://i.pinimg.com/564x/e6/19/cb/e619cb6aca68d66e30a219ad0d53a389.jpg)

◃ a i d e n ▹

i saw magic in his eyes
dirty, dark, beautiful magic

style: beige style (https://i.pinimg.com/564x/b6/ec/df/b6ecdf0fbcc90cab8b94faf5622b0d10.jpg) ║ zene: butter (https://youtu.be/bOq67Poe95w)

Aiden szavai nem hatották meg az apámat. Nem, őt nem lehet gúnyolódással, vagy fölényeskedéssel leszerelni. Számára nem voltunk többek, mint bábuk, akiket az önálló akaratuktól meg akar szabadítani. Engem már régóta… nem nézte jó szemmel, mikor Nattal voltam. Talán csak azzal vettük meg, hogy gyereket vállaltunk. Aztán persze átvertem és azt mondtam neki, hogy Noah halva született. Így leszállt Forestről is a válásunk után. Aidennelé nem volt baja a születését tekintve, egy ideig azt mondta, hogy tartsam meg szeretőnek, csak aztán jött az az eljegyzési vacsora. Ott aztán kiderült, hogy valaki nagyobb igényt tart rám, mint ahogyan az apámnak kényelmes volna.
Azt nem gondoltam volna, hogy engem fog felhasználni ahhoz, hogy célt érjen. A gondolataimban ott lüktetett: Bántsd Aident, bántsd Aident! Csakhogy a hang nem a szokásos volt. Nem az a sötét kis belső lüktetés köszönt vissza benne, amit már megszoktam. Ez valami más volt. Ez apám mély orgánuma volt, olyan parancsolóan, olyan hidegen, mintha nem is emberi lény volna. Az ujjaim megszorították a szobrot, remélve, hogy le tudom gyűrni… de nem. Nem voltam soha elég erős varázsló ahhoz, hogy megszabaduljak tőle. Időről-időre ugyan sikerült, órákig tartó küzdelemmel. De ilyen gyorsan, ilyen higgadtan nem sikerült.
A kezem mozdult, a szobor pedig repült… úgy fél métert. Aiden túl közel volt hozzám, így egyenesen fejbe találtam. A varázstárgy a földre hullott, ő pedig neki esett a pultnak. Ez a jelenet és a vér hirtelen felszabadított. úgy mozdultam, hogy elkapjam Aiden karját és már is könnyes lett a szemem.
Kellett egy pillanat, hogy elhiggyem, valóban magamnál vagyok. Nem akartam újabb fájdalmat okozni neki… a szívem őrülten zakatolt. A fejem elkezdett megtölteni sötétséggel, és az árnyak ott gyűltek körülöttem megint. Veszélyes vagy rá, O’Mara… Ez most a saját hangom volt, az amelyik akkor bukkant fel, mikor már elhittem, hogy boldog vagyok… s egy pillanat alatt mosott el mindent. Nem volt erőm küzdeni a saját állapotom ellen. Apám Imperioja elég volt ahhoz, hogy mindent összekavarjon.
– Ne… ne… Muci… – motyogtam bűntudatosan, pont nem érdekelt, hogy apám rám szegezi a pálcáját. Az ujjaim még is lesiklottak Aiden karjáról és a tenyereimet a szememre fektettem. Reméltem, hogyha nem látom, eltűnnek az árnyak. De nem… csukott szemmel is láttam őket.
– Megmondtam, hogy jobb lesz a Fraser fiúnak nélküled… nem?– kérdezte apám, már-már vádló hangon. – Őt is meg akarod ölni, ahogy Forestet is meg akartad? – Vágta a fejemhez. Én pedig nyeltem egyet. Tudtam, hogy figyeltet… tudtam, hogy mindent tud rólam és ez nem tetszett. Igen. Bántottam Natot… nagyon bántottam, ezért váltunk el. Bár sosem ez volt az oka annak, hogy nem maradtunk együtt végig. Nem tudtuk rendbe hozni azt, ami tönkre ment közöttünk. Ennyiről volt szó, apám még is úgy hozta fel, mintha minden rajtam múlt volna.
A csilingelés hangja kicsit magamhoz térített. Könnyes szemmel pillantottam az érkező felé, mert a hangjából azonnal tudtam, Erica az. Olyan volt nekem is, mint egy kedves anyuka és már a puszta jelenléte is meg tudott nyugtatni. Láttam, ahogy elejti, ami a kezében van, de én csak odakaptam Aidenhez, hogy megtartsam és míg apám félrenézett, gyorsan a homlokára szorítottam a tenyeremet. Reméltem, hogy a melegségem egy kicsit segít rajta.
– Maga félegyelmű troll, mit..mit művelt a fiammal?! – Erica hangja felháborodottá vált, tudtam, hogy nem fogja annyiban hagyni. Sokszor beszéltünk arról, amikor Aiden eltűnt, hogy mindketten meg akarjuk óvni. Először egy pite landolt apám fején, amitől normális esetben ezen röhögtem volna, de most Aiden vére mocskolta be a kezemet.
– Muci… sajnálom… – motyogtam és adtam neki egy csókot, ahogy egy simítással el is kentem a vért az arcán. – Kérlek ne haragudj… – motyogtam tovább, de el kellett tőle lépnem. A lucfenyő pálca készen állt, hogy ennek az egésznek most itt véget vessek.
– Hogy Merlin dugja a seggébe a tökét, takarodjon el tőle! És ne szegezzen pálcát ELliotra se! – Mire a jelenet felé fordultam, Erica már nem csak a táskájával ütötte apámat, hanem megpróbálta lefegyverezni is. Ez persze nem sikerült, apám túl ügyes volt a párbajokban, már é is párszor harcoltam vele… tudtam, hogy csak kis trükkökkel lehet elterelni annyira a figyelmét, hogy tényleg legyőzhető legyen.
– Fejezzék ezt be! Elliot meg fog házasodni június 26-án! – Üvöltözött magából kikelve, ahogy még mindig készen létbe tartotta a pálcáját. A másik kezében már ott volt a zsebkendő és a pitét törölgette az arcáról. – Erről nem nyitok vitát! És ha másképp nem értik meg, hát akkor megkapják a kis háborújukat! – Folytatta, valamivel halkabban, ám a fenyegetés még így is veszélyesnek hangzott a szájából.
– Nem akarom… Aident szeretem… – Szóltam közbe, le kellett hunynom a szememet, hogy az ányakat ne lássam. Egy pillanat volt, mielőtt Mucira néztem volna megint.
– Mit akarsz ettől a gyerektől? Teljesen elment az eszed! Megígérted, hogy unokát adsz, hogy lesz örökös, hogy fenn marad a család és a hagyományok! – Ezután nézett Aidenre. – Nem teheti tönkre még ez a gyerek sem a terveimet! Te meg pláne nem! Az én vérem vagy, én döntök a sorsodról! Mr. Fraser és Ercia, maradjanak ki ebből most már! – Pillantott megint rám, majd az asszonyra.

(https://data.whicdn.com/images/98422564/superthumb.jpg?t=1390884428) (https://data.whicdn.com/images/94345111/superthumb.jpg?t=1388836929)

2002. június 7.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/50/e5/8b/50e58b177dbff6d4271dada2fbc7a986.jpg)

"Phallos" Athene

Sajgott a homlokom, és utáltam ott megsérülni, annyira vérzett, mintha el akartam volna vérezni. Szédültem is, miközben a szívem idegesen dobogott. Anya itt volt ezzel a beteg állattal egy szobábat, és én nem bírtam vonla elviselni, hogy az a férfi bánthattja őt. Nem, egyszerűen nem. Összeszorítottam a szememet, miközben Elliot mellém lépett és megtartott, majd a tenyere a homlokomat érintette meg. Felsóhajtottam csak arra, amit mondott.
Meg kell védened őket, Aiden. Nem bukhatsz megint el, gyerünk ne legyél már ennyire szánalmas.
Anyám hangja ideges volt, aharagja meg elég heves, hogy majdnem olyan felelőtlen legyen, mint Benjamin. Sőt, ide már csak ő hiányzott volna, szerintem egészen biztos fejjel képes léett volna belerohanni ELliot apjába, hogy leteperje a földre és addig üsse a fejét, míg az felismerhetetlenné váljon.
– Fejezzék ezt be! Elliot meg fog házasodni június 26-án! Erről nem nyitok vitát! És ha másképp nem értik meg, hát akkor megkapják a kis háborújukat! - kiabált teljesen magából kikelve, mire fanyarul elvigyorodtam, és kihúztam magam, hogy megnézzem a pités fejét, és lássam anyámat is. Régen nem volt ilyen harcias és feldúlt, talán még Benjamin sem dühítette fel őt ennyire, de igazából anya mindig is másokért volt igazán erős. Ebben is nagyon hasonlított az öcsémre. Csodáélkoztam is, hogy nem lett ő is Griffendéles, de azt hiszem ő lehetett a legmenőbb Hollóhátas az egész Roxfortban.
- Jól vagyok, tényleg csak karcolt - dünnyögtem Elliotnak. A gyomrom még mindig össze volt zsugorodva, attól, amit az előbb láttam. meddig keserítette meg az életemet az a kibazsott imperio? Mikor lesz már vége annak, hogy nem kísért valamilyen formában a múltam? Gyűlöltem azt az átkot, gyűlöltem az érzést, ami bennem gomolygott utána, azt az ürességet, azt a tompa fájdalmat és vsaksötétet, a tehetetlenséget. gyűlöltem ugyan úgy, ahogy a kínzó átkot, amivel megmérgeztem az öcsémet.
- Köszönjük, hogy ennyire pontosan megadta a dátumot, apuci - vigyorogtam rá. Elkaptam anyám aggódó é sdühös pillantását. Nem volt annál fálelmetesebb, mint ahogy azok a kék szemek szikráztak adühtől. Örültem, hogy mellettem volt Elliot, így meg tudtam őrizni valamennyire az eszemet is.
- Ne fenyegesd háborúval a családomat, Philip! - szűrte ki a fogai közül anya, majd megkerülve őt aggódtva mellém lépett és a pálcát a homlokomra szegezve meggyógította a vérző heget, de biztos voltam benne, hogy egy halovány heg néhány napig még ott virít a szép arcomon.
– Nem akarom… Aident szeretem… – szólalt meg mellettem Elliot, mire mosolyra húztam a számat.
– Mit akarsz ettől a gyerektől? Teljesen elment az eszed! Megígérted, hogy unokát adsz, hogy lesz örökös, hogy fenn marad a család és a hagyományok! Nem teheti tönkre még ez a gyerek sem a terveimet! Te meg pláne nem! Az én vérem vagy, én döntök a sorsodról! Mr. Fraser és Ercia, maradjanak ki ebből most már! - Nem tudtam komolyan venni ezt az embert, annyira nem, hogy tartsak tőle. Egyszerűen csak gyerekes volt, ahogy fenyegetőzött, pedig tudtam hogy képes és tényleg megölet, ha nem engem akkor az anyámat vagy az öcsémet. Már a gondolatától is rosszul lettem.
- Nem hittem volna, hogy valaha is ennyire kicsinyesen fogsz gondolkodni, Philip. Megszállott vagy a véredet illetően, de mégis minek? Hogy majd szülessen neked egy lány unokád? Vagy több? Néha kikopunk. Ha ezt nem látod be, nem vagy más csak egy rettenetesen ostoba férfi, aki mindenki életét tönkreteszi a rögeszméi miatt. Mi nem áldozhatjuk fel a gyerekeinket a céljainkért - rázza meg komor arccal a fejét anya, és dacos tekintettel fürkészi még Rowle picit még pités fejét. - Mivel a gyerekem életét veszélyezteted jelenleg, nem fogok ebből kiszálni - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Most pedig azt hiszem ideje lenne, hogy távozz - tette hozzá. Szerettem volna beleszólni valamit, de anya tökéletesen elmondott mindent. És bár nem fogott rá pálcát tudtam, hogy ha Rowle ránk támadt volna, ő biztos harcolna.

◂ him▸

2002. június 7.
(https://i.pinimg.com/564x/e6/19/cb/e619cb6aca68d66e30a219ad0d53a389.jpg)

◃ a i d e n ▹

i saw magic in his eyes
dirty, dark, beautiful magic

style: beige style (https://i.pinimg.com/564x/b6/ec/df/b6ecdf0fbcc90cab8b94faf5622b0d10.jpg) ║ zene: butter (https://youtu.be/bOq67Poe95w)

Aiden vérét érezni az ujjaimon nem egyszerűen meleg volt… egyenesen égetett, mintha nyomott hagyott volna a bőrömön, amit tettem vele. Én tettem, én bántottam. Éreztem, ahogy a felismeréssel kiszabadulok apám béklyója alól. Az imperio nem tudott többé fogva tartani, s remegve éreztem meg, hogy milyen érzés, ahogy ismét a saját kezem, a saját lábam, a saját elmém ura vagyok. A torkom azonnal kiszáradt, mert tudtam, mi tettem. Elég volt a kezemre nézni, elég volt Aidenre nézni.
Milyen szörnyeteg tesz ilyet, Elliot? Milyen szörnyeteg? Vágta a fejemhez indulatosan a hang. Az egész megfogalmazás, a keresztnevem csengése… mintha csak vádolna valamivel a saját belső sötétségem. Nem ez volt az első, hogy bántok valakit, aki fontos volt nekem. Egyszer Natot is bántottam, és ő aláírta a válási papírokat. Aláírta, mert veszélyes voltam rá, a gyerekeinkre és talán magamra is. Végül meg is szabadult tőlem. Vajon most is ez lesz? Vajon most majd Aiden látja, mi vagyok? Az én szörnyeim sosem az ágy alatt bujkáltak, gyerekkorom óta tudtam pontosan hol találom őket: a fejemben. Ott lapultak minden gondolat mögött s apám volt az egyik, aki tökéletesen tudta, hogyan hívja elő őket.
– Jól vagyok, tényleg csak karcolt – dünnyögte. Furcsa sóhajt hagyta el a számat, egészen olyan volt, mint egy: „hah?” Egyszerre kérdő, mégis megkönnyebbült, mert Aiden nem üvöltött és küldött el a francba. Egy pillanatra kizártam azt, hogy apám dumált vagy dumál még mindig. Nem számított. Aiden számított s az, hogy jól van, hogy nem taszít félre, mintha most jött volna rá, mi vagyok… talán mindig is tudta.
– Köszönjük, hogy ennyire pontosan megadta a dátumot, apuci – folytatta, végre vigyorgott is, mintha meg sem történt volna ez az egész, mintha nem is tettem volna kárt benne. A gyomrom még mindig remegett, úgy éreztem, menten elhányom magam, mégis olyan érzés volt, mintha hatalmas súlyt pakoltam volna le. Ha nem húzta el a kezét, hát megfogtam, összefűztem az ujjainkat. Szükségem volt az erejére, hogy összeszedjem magam… hogy megmutassam apámnak, nem irányíthat tovább. Ez viszont egyedül nem ment, még túlsebezhető voltam.
– Ne fenyegesd háborúval a családomat, Philip! – szállt be Erica is, miközben odasietett mellénk. A cipője kopogásának visszhangja furcsa életet hozott az üzletbe, ahogyan az egész lénye is. Egészen olyan volt, mintha valami sápatag fény töltené be az egész helyiséget. Olyan volt, mint egy angyal, ami megvéd minket. Egy egészen kicsit az anyámra emlékeztetett, ahogy mellém lépett, ha elestem vagy beteg voltam. Ő is könnyed pálcamozdulattal csillapította a fájdalmamat.
Egy pillantásra sem vettem le apámról a szemeimet, így nem láttam, ahogy Aiden sebe összeforr. Tudtam, hogy bármelyik percben képes lenne nekiesni Aidennek, vagy éppen Ericának, még a legmocskosabb módon is akár… neki az élet semmi. Csak addig foglalkoztatja másoké, amíg úgy ugrálnak, ahogy neki tetszik. Most megint csak egy probléma voltam a szemébe. Bele sem gondolt, hogy egész életen át nem tarthat az imperio hatása alatt.
– Nem hittem volna, hogy valaha is ennyire kicsinyesen fogsz gondolkodni, Philip. Megszállott vagy a véredet illetően, de mégis minek? Hogy majd szülessen neked egy lány unokád? Vagy több? Néha kikopunk. Ha ezt nem látod be, nem vagy más csak egy rettenetesen ostoba férfi, aki mindenki életét tönkreteszi a rögeszméi miatt. Mi nem áldozhatjuk fel a gyerekeinket a céljainkért – magyarázta Erica. Láttam, hogy apám a pite hab alatt egyre vörösebb. Igen, láttam már remegni a dühtől… pontosan így festett. Elengedtem Aiden kezét, mert tudtam, hogy ezt nem ússzuk meg annyival, hogy kisétál. – Mivel a gyerekem életét veszélyezteted jelenleg, nem fogok ebből kiszálni. – Anyám egy pillanat alatt újra éledet Erica személyjében. – Most pedig azt hiszem ideje lenne, hogy távozz.
Egy másodperc sem volt, már lendült a pálca, Aiden felé. Én pedig úgy mozdultam elé, hogy akár sikerülhetett is volna… sikerülhetett is volna a Protego, de apám átka előbb talált. Valahogy a vállam környékén éreztem a becsapódást. Aztán megfeszültek az izmaim, fájdalmasan, kínzón, szinte feszítően. A homlokomnál éreztem a másik lüktetést, az ezernyi szörnyű rémképet, amiket vagy láttam korábban, vagy csak álmodtam. Most életszerűnek tűnt megint, néhol fémes vérszagot éreztem, néhol pedig a halál bűzét. Lihegve nyögtem fel, ahogy térdre rogytam és próbáltam nem hörögni a fájdalomtól. Összeszorítottam az ajkaimat. Ha a cruciot legyőzöm, talán az imperio is megy később.
– Elliot… – hallottam meg apám hangját, talán azonnal meg is szűntette a varázslatot, de ez a félpillanat is elég volt, hogy nyomot hagyjon. Minden porcikám fájt. Előre dőltem, a homlokomat a padlóhoz szorította, mintha annak hűvöse tudná csillapítani ezt a fájdalmat.
– Takarodj már ki az életemből! – morogtam, de nem tudtam felkelni. Kellett még egy kis idő, hogy összeszedjem magam.
Hallottam, ahogy tétován mozdul, ahogy megindul az ajtó felé és talán vissza is nézett a bolt belseje felé. Aztán felcsendültek a csontforma díszek és a sötétség megszűnt vele együtt… olyan volt, mintha valaki egy hatalmas követ gördített volna le a mellkasomhoz. Hangosan kaptam levegőért, főleg port szívtam be a padlóról, ahogy ott gubbasztottam, aztán kiszakadt belőlem a zokogás. Úgy éreztem menten megőrülök.

(https://data.whicdn.com/images/98422564/superthumb.jpg?t=1390884428) (https://data.whicdn.com/images/94345111/superthumb.jpg?t=1388836929)

2002. június 7.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/50/e5/8b/50e58b177dbff6d4271dada2fbc7a986.jpg)

"Phallos" Athene

A sötétséget mindig is egy hatalamas fekete kígyóként képzeltem el, ami bennem tekergett. Bennem tekergett és elfojtotta azokat a szavakat, amiket Bejamin kiabált folyton, önfeledten és teljes lelkesedéssel. Belém mélyesztette a fogait, mintha nem lett volna szabad ugyan úgy látnom a világot, mint a testvéremnek. Egy ideig nem foglalkoztam vele, Csak hagytam, hogy Benjamin fénye és ereje engem is felkapjon. Olyan jól esett. Aztán ugyan ezt hagytam Chrissie-ve is. Ketten beragyogtak, de ez a ragoygás kezdett halványulni, ahogy a Roxfortba kerültünk, és igazam volta, amikor azt mondtam neki ebből még bajunk lesz. Mert a kígyó szája kinyílt és mérgezett. Belül mérgezett, amit nem bírtam elviselni. Minél több lett bennem a méreg annál jobban utáltam Benjamint. Pedig olyan kibaszottul féltem, hogy egy baromsága miatt kicsaphatják az én idióta öcsémet. És nélküle teljesen egyedül maradok.
Ahogy Phillip Rowle-ra néztem szinte láttam a benne fészkelő kígyókat. De már nem is volt benne semmi, ami a normális irányba terelte volna őt. SZinte undorító volt a gondolat, hogy én is ilyenné válhattam volna. Ilyenné lehettem volna, ha nincs Benjamin, ha nem rángat akkor is, amikor nem akarom, ha nem lett volna velem. Lassan elkedzett szűnni a vérzés a homlokomból, ahogy anyám odalépett hozzám. A szívem a torkomban dobogott, mert annak a rohadéknak éppen hátat fordított. De az érintése... olyan jól esett. Elliot lágy lenyomata után anyám gyöngéd ujjaij, ahogy végigsimítottak az arcomon. Fájtak. De most sem tudtam viszonozni az érintését. Túlságosan szégyelltem azt, amivé kellett vállnom.
Csak hallgattam ahogy egymással bezséltek, ahogy anyám képes lett volna nekirontani Elliot apjának. Benjamin is ilyen volt. Anya is képes lett volna pálca nélkül nekiesni, de valahogy ő még most is olyan méltóságteljesen állt vele szemben, félelem nélkül. Tudtam, hogy csak értünk ilyen. És tudtam, hogy gyűlölte magát, amiért nem állt közzém és apa közzé azon at estén.
Aztán a következő pillanatban villant a vörös fény, és Elliot a földön volt. Én meg hirtelen Benjamint láttam és a saját nevetésemet hallottam. Képtelen voltam bármit is csinálni, a pillanat pedig olyan hosszúra nyúlt. Mintha nem lett volna vége sosem. Anyám is teljesen ledermedt kikerekedett szemekkel állt előttünk. Aztán egy keserves pillanattal később, Elliot nem ordított a húsába maró fájdalomtől, a csont csengő felcsendült és aztán ismét csend lett, amit ELliot zokogása tört meg. Úgy léptem oda hozzá, és húztam fel a földről, mintha magamon kívül lennék. Egyszerűen csak megöleltem. Nem voltak szavaim. Aztán anyám is odajött és összeölelt minket, éreztem, hogy az arcát az enyémhez nyomta ami maszatos volt a könnyektől.
- Azt mondtad, nem lesz baj, Aiden. Azt mondtad nem lesz - suttogta síros törékeny hangon. Én pedig megint gyűlöltem magamat, amiért a szemébe hazudtam. Mindig, mindig. Szerettem vonla megszólalni, de nem tudtam. Csak azt akartam tűnjön el a vörös köd, hogy ne lássam magamat Benjamin gyötrődő teste előtt, hogy ne halljam Elliot zokogását. De össze kellett szednem magamat, mert anya is sírt és Elliot is. Az önutálatra ott van még az egész életem, nem?
- Baszki, nyugodjatok meg. Nem történt semmi, mi is élünk, a bolt is áll - szülaltam meg, olyan könnyed hanggal, pedig belül megepusztultam ebbe. De ez is csak ez álarc volt. Egy a sok közzül. Előszedtem a zsebemből egy cigot és rágyújtottam, miután kibontakoztam az ölelésükből, és úgy álltam meg, mintha mi sem történt volna. - Nyugi anya, tök jól vagyok - vontam meg a vállamat, de azért Elliotra sandítottam.
- Nem. Nem. Nem! Nem vagy jól, egyikőtök sincsen jól. Elegem van Aiden, hogy ezt csinálod magaddal - fakadt ki anyám, én pedig elkerültem a kék tekintetét, ami követelőzően az enyémet kereste. Nem, nem tdutam anyám szemébe nézni, amikor hazudtam. Mert ő anynira hinni akart nekem, régen anynira akarta hinni, hogy minden haugságom igaz. Apa nem. Ő látta. És mégsem cseszett le. És látta Benjamin is. Kifújtam a füstöt, miközben még az egyk kezemmel tartottam Elliotot.
- Minden rendben, Nyuszi, vége, most vége van - suttogtam még a fülébe.
- Most hazamegyünk. Nem érdekel, mit akarsz kifogásnak mondani. De haza megyünk. Nem hozzátok. Hanem haza - nézett bele a szemembe anya, én pedig csak felsóhajtottam. Anyám pedig várakozóan nézett Elliotra, hogy végre kihúzhasson minket a boltból és hazahoppanáljon velünk.

◂ him▸

2002. június 7.
(https://i.pinimg.com/564x/e6/19/cb/e619cb6aca68d66e30a219ad0d53a389.jpg)

◃ a i d e n ▹

i saw magic in his eyes
dirty, dark, beautiful magic

style: beige style (https://i.pinimg.com/564x/b6/ec/df/b6ecdf0fbcc90cab8b94faf5622b0d10.jpg) ║ zene: butter (https://youtu.be/bOq67Poe95w)

Minden porcikám reszketett, ahogy a homlokomat a padlóhoz szorítottam. Az sem zavart, hogy az a poros-dohos levegő töltötte meg az orromat, amit Aiden már jó ideje el akart tűntetni. A zokogás olyan mélyről, olyan fájdalmasan tört fel belőlem, hogy nem tudtam megállítani. Éreztem, ahogy a könnyeim végig folynak a bőrömön, majd rövid úton lehullanak a földre. Bár mindent megtettem, hogy a hangomat visszafogjam, míg tartott a mágia hatása… mégis, kiszakadt belőlem némi üvöltés. Hiába szorítottam össze a fogamat. Utáltam, hogy Aiden előtt gyengének látszottam. Utáltam, hogy ezt látta… ugyanakkor hálás is, hogy nem őt találta el apám varázslata.
Hagytam, hogy felhúzzon a földről. Nem ellenkeztem, de nem is mozdultam magamtól, csak akkor, mikor már felé fordultam arccal és megéreztem az illatát. Hozzá simultam és az arcomat a nyakához rejtettem. A zokogás persze nem múlt, éppen csak csendesebb lett, de remegősebb. A térdem szinte meg akarta adni magát neki.
– Azt mondtad, nem lesz baj, Aiden. Azt mondtad nem lesz – suttogta Erica, ahogy átölelt minket. Éreztem, ahogy a szavaiban ott csendül minden anyukás él és melegség… azt kívántam, bár nekem is itt lenne az anyám… de ő már régen nincs.
– Baszki, nyugodjatok meg. Nem történt semmi, mi is élünk, a bolt is áll – szólalt meg Aiden, olyan könnyed volt, mintha nem is történt volna semmi… de tudtam, hogy csak keménykedik. Ismertem már eléggé. A szemébe sem kellett néznem, elég volt éreznem a szívverését, ahogy hozzá simultam. Ahogy elhúzódott kicsit megremegtem. Még szükségem lett volna rá, de nem mondtam ki, nem adtam jelét, hogy a térdeim menten összerogynak. Csak tarts ki, O’Mara…
– Nyugi anya, tök jól vagyok – vont vállat, de rám nézett. A tekintetünk találkozott. Láthatta, hogy a szemeim még mindig könnyfátyolosak voltak. Hiába nem rázta a vállamat a sírás. Hazudott. Megint hazudott, mert én láttam a szemei csillogásában, hogy nincs jól. De talán igaza volt. Erica túl sok rosszat élt már meg ahhoz, hogy aggódjon ismét.
– Nem. Nem. Nem! Nem vagy jól, egyikőtök sincsen jól. Elegem van Aiden, hogy ezt csinálod magaddal – fakadt ki az asszony. Az ujjaim közben a nadrágom anyagát marták, mintha attól több erőm lenne. Nem volt. Nem éreztem, hogy ott lüktetne az ereimben, nem volt olyan, mint régen, amikor mindent leráztam magamról. Már nem voltam erős, talán az a sok minden tette, ami történt… talán az, hogy levettem magamról azt a kegyetlen szalagot, ami olyan könnyen irányított… s olyan erőt adott, ami igazából sosem volt bennem. Aiden érintése, ahogy a hátamra simult, ahogy megtartott fél kézzel, nagyon is szükséges volt. Már jó ideje tudtam, hogy ő a megmentőm.
– Minden rendben, Nyuszi, vége, most vége van – súgta a fülebe. Szinte éreztem, ahogy a cigifüst a bőrömet éri, ahogy az jaki között távozik.
– Téged akart bántani… nincs rendben… – közöltem remegő hangon. Az ajkaim úgy reszkettek, mintha vacognék a hidegben, pedig valójában nagyon is jó idő volt. Kellemes nyár, még ha picit borult is volt. – A halálos átok is lehetett volna, Aiden… én nem bírnám ki, ha te is… – Nyeltem egyet. Tudta nagyon jól, hogy mit kellett átélnem Gabriel mellett. Már majdnem elhittem neki, amit kínált, már majdnem elhittem, hogy lehet egy újra kezdésem, erre egy véreskabátnál nem több jutott nekem. Aidennel ezt még nehezebben viseltem volna.
– Most hazamegyünk. Nem érdekel, mit akarsz kifogásnak mondani. De haza megyünk. Nem hozzátok. Hanem haza – Erica szavaira halkan sóhajtottam egyet. Szívesen bebújtam volna Aiden régi ágyába, a takaró alá, egészen addig, míg el nem alszom. Ez volt az én menekülésem. Az örökös fetrengés a takaró alatt, a bujkálás a világ elől.
– Menjünk… – motyogtam, de minden mozdulat közben Aidenbe csimpaszkodtam. Kellett az ereje, ő volt a támaszom és még hozzá is bújtam. Ahogy kiértünk az üzlet elé és talán Aiden be is zárta mögöttünk, Erica hoppanált velünk a Fraser villa udvarára, éppen a házzal szemben.
Felnéztem a robosztus épületre. Itt is otthon éreztem magam, még ha nem is annyira, mint Hamutartóban. Itt éltem pár napot, pár hetet, mielőtt átmentünk volna oda… és Erica, meg Benjamin is olyan jól bántak velem, mintha családtag lettem volna. Hálásabb nem is lehettem volna nekik mindezért.

(https://data.whicdn.com/images/98422564/superthumb.jpg?t=1390884428) (https://data.whicdn.com/images/94345111/superthumb.jpg?t=1388836929)

2002. június 7.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/50/e5/8b/50e58b177dbff6d4271dada2fbc7a986.jpg)

"Phallos" Athene

gyűlöltem magam minden egyes hazugságért, amit a szüleim szemébe mondtam. Még akkor is folytattam,a mikor tudták. Azután is folytattam, miután minden tönkrement. De ez olyan volt, mint a drog. nem tudtam leállni. mert gyáva voltam és a hazugságokkal védekeztem. Mert azt hittem én megtehetem, hiszen úgysem büntettek meg érte. Azt hittem jobb vagyok mindenkinél, pedig csak féltem kimondani az igazságot. Az igazságot, és azokat, amiket tettem. Egyszerűen csak kibaszottul gyáva voltam, hogy normálisan a szemükbe tudjak nézni... Bezzeg Benjamin... Ő sosem hazudott. Mindig elmodta, hogy miket csinált. Sosem burkolózott be abba a ragadós hálóba. De jobb is így. Valahogy nem tudnám elviselni a gondolatát annak, hogy ő hazudjon.
Anyám érintése fájt, és mégis olyan jól esett, ahoyg a nyakamba borult. Ahogy összeölelt engem és ELliotot. Egyszerűen csak lehunytam a szememet és élveztem. Annyi éven át megtagadtam, annyi éven keresztül nem voltam képes hazajönni, anniy éven keresztül okoztam neki és Benjaminnak is fájdalmat... Sebeket. És mégis így bántak velem. Én pedig egyszerűen nem tudtam ezt normálisan viszonozni... csak azzal, hogy megölök mindekit aki bántani akarja őket. És értük a sötétben maradok. Értük hazidok. és értük leszek rossz.
Szerettem volna kimodnani, hogy sajnálom. Az összes hazugságot. Az összes aljas dolgot, amit csináltam. De nem mondtam semmit, csak hallgattam ahogy leoltott.
– Téged akart bántani… nincs rendben… A halálos átok is lehetett volna, Aiden… én nem bírnám ki, ha te is… - moytogtam Elliot, de persze én neki is... neki is csak játszani tudtam. Jástzani azt, hogy nem érdekelt mélyebben a dolog. Iagzából tényleg nem érdekelt volna, ha megöl. Inkább én, mint ők. Inkább én, mint ők. Ezt éreztem most is. És ugyan ezt éreztem akkor, amikor halálfalónak álltam. De most meg tudnád védeni őket, Aiden?
- Ugyan már, az apád nem pazarolt vona még el engem - vontam meg a vállamat, de anya közbeavatkozott a mondandómba. Csak sóhajtottam egyet. De igaza volt, itt nem maradhattunk. valahoyg a faszom tele volt most ezzel. Sean valahol elkóborolt, ha farkas alakban, ah ember alakban is, de ha visszajön úgyis kiszagolja mi lehetett itt és hová tűntünk. Maximum ott megjelnik csövezve és röhöghetünk egyet megint azon, hogy anyám próbálja megfürdetni.
Nem sokkal képsőbb anya hazavitt minket, és az udvaron ácsorogva ELliotba karoltam. Éreztem, hogy gyenge volt, hogy kellettem neki támasznak. A ház ugyan olyan bánatosan keserédes bájjal üdvözölt, mintha még mindig ott laktam volna. Éreztem a hátamban a kripta perzuselő tekintetét, és azt, hogy fojtogatott. De hagytam neki. És eltűrtem a tetteim szánalmas következményeit. Ha tehettem volna anyám és Benjamin terhét is átvállatam volna... És tudtam... tudtam, hogy ők is ugyan így éreztek. Ránéztem Elliotra, majd anyára, aki csak bámult minket, majd sóhajtott.
- Menjetek és... Feküdjetek le... Addig sütök egy újabb pitét - mondta, majd a szőke ticnseit a füle mögé tűzve elindult előre, én pedig követtem, egészen fel a szobámig, hogy ott a takaró alatt hallgassam Elliot zokogását, miközben én godnoltban már ezerszer megöltem azt a senkiházi Rowle-t.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!

◂ görbe ujjak ▸

2002. augusztus 25.
(https://i.pinimg.com/564x/db/18/ec/db18ec1a314926ab943b3c2b6ee714b0.jpg)

◃m i r a▹

never thought i’d feel
like that again

style: end of summer (https://i.pinimg.com/564x/92/6c/4c/926c4cfccf0791c88c5fe7f49d0fca8b.jpg) ║ zene: pinky promise (https://youtu.be/YSbwQdBEMx0)

A pultot támaszkodva bámultam le a kezemre. Az ujjaimon csillogó gyűrűket figyeltem. Még mindig hihetetlen volt, hogy megint házas lettem… főleg, hogy Aidennel. Korábban annyira ellenkezett, hogy elfogadtam már-már a tényt, hogy nem történik meg, s ha fel is hoztam, az inkább szivatás volt. Talán csak akkor gondolkodtam el újra rajta, mikor Luluval láttam. Volt valami egészen megható abban, ahogy vele bánt. Nem tudom… akárhányszor Aidenre néztem nem a közöttünk lévő tizenöt évet láttam, hanem egy felnőtt férfit, aki sokkal, de sokkal határozottabb nálam. Egyértelműen ő hordta a nadrágot a családban és ez csak még szexibbé tette a szemembe.
Tudtam volna egésznap ezt csinálni: csak a gyűrűt bámulni, de a boltot teljesen rám hagyták megint. Sean az utcákat járta, talán valami erdőt, hogy elfogjon egy vadnyulat ebédre. Aiden meg valahol máshol volt, nem faggattam. De ha rám maradt az üzlet, az azt jelentette, hogy komoly elfoglaltság lehet. Mégis ki hagyna rám üzletet? Nem tudtam az emberekkel bánni. A legtöbb idegesített és két perc után leoltottam, hogy tűnjön el, ha nem tudja meg mondani, mit akar.
Unottan sétáltam át a vásárlótéren, nagyot nyújtóztam közben. Legutóbb is kifosztottam a saját üzletünket, annyira unatkoztam… most viszont már kezdett elviselhetetlen lenni. Még egy hülye gyerek sem jött be keménykedni és előadni magát. Persze ide nagyrészt csak olyanok jönnek be, akik nagy üzletet akarnak csinálni. Ha egy cuccot adunk el egynap azzal is tetemes bevételre teszünk szert… pedig voltak apróságok is. Például átkozott gyűrűk és fülbevalók, amik közepes áron voltak. Átlagos méretű pénztárcával is meg lehetett tenni. Megálltam a gyűrűknél és megpöccintettem őket az ujjammal. Az egyik furcsa, morgós hangot adott ki, így azt érintettem meg újra. Egy tátottszájú oroszlánt mintázott. Alighogy az orrához értem, morcosan neki esett az ujjamnak. Az apró, ezüst fogak a mutatóujjam bőrébe martak, a vöröslő szemek gyanánt beleillesztett kövek felizzottak.
– Ah… Merlin fasza… – sóhajtottam egy nagyot, de nem fájt annyira, hogy üvöltözni kezdjek. Talán azok, akiket már Crucioval kínoztak, vagy éppen pengét kaptak a testükbe, ezek az apró fájdalmak már nem is tudják igazán lenyomni. – Dögölj meg! – Kezdtem el rázni az ujjamat, hátha lerepül a fenébe és szépen megszabadulok tőle. De nem, úgy ragaszkodott volna, mintha legalábbis a legfinomabb falatra cuppant volna rá.
– Húzz már le rólam, te szarság – Ráztam tovább az ujjam, de nyílt az ajtó. Hallottam, ahogy a csontokat formázó aranyszínű szélcsengő felcsendül. – Egy pillanat! – Fordultam félig-meddig az érkező felé, de mivel csak nem tudtam szabadulni, a belépő vásárló felé mozdultam. A karomat inkább nem lógattam, sőt úgy tűnhetett, mintha felfelé mutatnék a mutatóujjammal, szerencsétlenül tartva a kezemet.

Furcsa kettősség alakult ki az életemben azóta, hogy a vidámparkban megpillantottam annak az embernek nem nevezhető alaknak az arcát, aki egy volt a három gyújtogatóból, és aki miatt mindenem és mindenkim elvesztettem. Volt az a Mira, aki megszállottan kutatta azt az aljas férget, megmozgatott minden követ és a nevelőapja minden befűzhető emberét, hogy legalább egy névig eljusson. És volt a másik Mira, aki tervezgette a végzős évét Roxfortban, aki a pályaválasztáson agyalt, hitetlenül sikítozott a bagolypostán kapott prefektusi kitűző felett, és aki Amerikában töltötte az augusztus első felét a barátnőjével.
De a nyaralásnak vége. Majdnem a nyárnak is. A Roxfortból megint nem lesz majd kiút (legalábbis nem könnyen, bár most már legálisan is járhatok éjjel a folyosókon), és én nem jutottam előrébb. Kellett valami, ami előnyhöz juttat. Egy bűvös tárgy, egy szupererőt adó izé, vagy valami, ami megmondja a keresett nevet, esetleg egy notesz, amibe ha beleírom, hogy “az a szőke, bőrkabátos rohadék”, akkor a nevezett illető holtan esik össze. Bármi, amivel elérem a célom.
Ott álltam hát az Aranyfog előtt, és azon gondolkodtam, hogy mikor legutóbb errefelé jártam, ez a bolt még nem volt itt. Látszott, hogy új még, és nem tűnt olyan szakadtnak, mint Borgin bá lekoszlott üzlete. Lenyomtam a kilincset, hogy belépjek, és már résnyire nyílt az ajtó, de nem a szokásos unott “jónapottessékmitadhatok” köszöntött.
– Ah… Merlin fasza… Dögölj meg! Húzz már le rólam, te szarság!
Csodálkozva, és kicsit vigyorogva tártam szélesre az ajtót, felettem mecsendült a vevőket jelezni hivatott csontos szélcsengő.
– Egy pillanat!
Elliot nem éppen szivélyes fogadtatása alapesetben meg se lepett volna, sőt röhögtem volna egy jót. Köszöntött már máskor is úgy, hogy a képembe vágott egy égő nyakit, de most láthatóan szorult helyzetben volt, szóval hiába nem törődött velem, azért én csak odasiettem hozzá.
- Szia Elliot! Szép a gyűrűd… - rántottam pálcát, mikor leesett, hogy az amúgy nagyon stílusos oroszlános ékszer okozza a problémát, és megpróbáltam irányba venni az agresszív ékszert. Hogy jobban tudjak célozni, finoman, de határozottan elkaptam a fickó csuklóját. Különös, de egyben nagyon felemelő érzés is volt, hogy már nagykorú vagyok, és hogy szabad varázsolnom akár a Roxfort falain kívül is. Más kérdés, hogy az ilyen esetekre vajon tudok-e mefelelő varázsigét, de a puding próbája az evés, illetve, a nem-evés, amire az oroszlánt kéne rábírni.
- Finite! - próbálkoztam, aztán figyeltem, mi történik.
- Ejj, tudod, mit mondanak, ha a kisujjad nyújtod... Remélem, ez nem a házassági gyűrűd, amit a férjedtől kaptál, mert akkor rohadtul nem gratulálok… Pedig mondjuk cuki - dünnyögtem, és elmerengve néztem, vajon a feloldó varázs hatására kihúny-e a nagymacska kicsi rubinszemeiben a fény.

◂ görbe ujjak ▸

2002. augusztus 25.
(https://i.pinimg.com/564x/db/18/ec/db18ec1a314926ab943b3c2b6ee714b0.jpg)

◃m i r a▹

never thought i’d feel
like that again

style: end of summer (https://i.pinimg.com/564x/92/6c/4c/926c4cfccf0791c88c5fe7f49d0fca8b.jpg) ║ zene: pinky promise (https://youtu.be/YSbwQdBEMx0)

A gyűrű annyira az ujjamra feszült, hogy az istennek sem tudtam lefeszegetni. Érdekes, mikor elloptam, hogy idekerüljön, nem volt ilyen mocskosul harapós. Talán csak a ragaszkodását akarta kifejezni… igen, miért nem akartad eddig hordani, O’Mara? Most már aztán muszáj is lesz… A hang dörmögése cseppet sem rázott meg, az, hogy éppen most kell érkeznie valakinek, annál inkább. Nem, mintha a legtöbb vásárló nem szoktam volna meg, hogy bunkó vagyok velük, de mostanra már én is harapós lettem a rajtam nyamnyogó ékszer miatt.
– Szia Elliot! Szép a gyűrűd… – A hangra kicsit összerezzentem. Túl ismerős volt, így felé fordultam és tudtam kivel találom szemben magam: vörös haj, kék szemek. És nem, nem, nem Sophie Vanheim lesz az, hanem Mira, Christohper kicsi lánykája. Az igazat megvallva a nagyfőnökkel nem beszéltem, mióta az ületet megnyitottuk, megint férjhez mentem és összességében az energiáimat lekötötte az itteni munka.
– Hello kislány. – Közöltem megjátszott nyugalommal, mikor már annyira közel volt, hogy a szeplőket is megszámlálhattam volna. Kicsit meglepett, ahogy elkapta a csuklómat, de nem álltam ellene. Annak sem, hogy megpróbáljon rávarázsolni… bár tény, hogy meglepett a dolog.
– Finite! – Az ékszer, mintha engedni kezdett volna, így elhúztam a csuklóm tőle és megpróbáltam lefeszegetni. Talán nem ez volt a megfelelő varázslat, de úgy tűnt a gyűrűn pihenő, vörösszemű oroszlándíszítés egészen megilletődött. Ki kellett használni a helyzetet.
– Ejj, tudod, mit mondanak, ha a kisujjad nyújtod... Remélem, ez nem a házassági gyűrűd, amit a férjedtől kaptál, mert akkor rohadtul nem gratulálok… Pedig mondjuk cuki – mondta a lány, ahogy az oroszlán visszakerült a vitrinbe. Kellemes, vörösbársonyos párnán pihent meg így. Ezután mutattam meg a nyuszis gyűrűt (https://i.pinimg.com/564x/99/ad/29/99ad2928a24b4df562ffec524edf2bd7.jpg), amit viszont tényleg a férjemtől kaptam. A férjem. Még mindig nem dolgoztam fel igazán, hogy Aidenre ezt a szót is használhatom. Már nem voltam depressziós, vagy éppen keserű, egyszerűen élveztem, hogy rátaláltam a régen vágyott nyugalomra. Valahogy Aiden mellett a kapcsolatunkért nem kellett legalább aggódnom. Ott volt minden más, de mögöttem biztos fal várakozott arra, mikor kell megtartani, ha megtántorodom az állandóan felbukkanó küzdelemben.
– Inkább ehhez gratulálj akkor. – Mosolyodtam el kicsit és közben a mutatóujjam végén lévő vörös foltot tanulmányoztam. – Augusztus 20-án volt a szertartás… de te erről honnan tudsz? – kérdeztem. Nem lepett volna meg, ha Cartwright valahonnan kiderítette és szitkozódva közölte volna a lánya és David előtt, hogy nem hívtam meg vagy éppen kibasztam vele. Csakhogy már leteltek azok az idők, amikor neki dolgoztam. Már nem profitáltam abból, ráadásul eléggé megcsappant az izgalmas munkák száma is. Egyszerűen egyre kevésbé voltam kompatibilis vele.
– Jól megöregedhettem, ha te már büntetlenül varázsolhatsz… – Sóhajtottam aztán és kicsit megráztam a fejemet. – Ne nőjjetek fel ilyen gyorsan! – Mondtam és visszahúztam közben a kezemet. Az augusztus nagyrészében szembesültem ezzel a problémával, hogy milyen gyorsan felnőnek. Lolát még csak nem rég kaptam meg és már csak egy hét, hogy el kell engedni. El kell engedni, felrakni a vonatra, hogy a Roxfortban találja magát. Szülőként nehéz ez. Belegondolni, hogy a gyerekedet hét éven át csak ünnepek idején látod.
– Hogyhogy erre? Valamit venni szeretnél? – kérdeztem aztán.

Augusztus 25.

(https://i.pinimg.com/236x/1e/64/52/1e64522aeadaa15f62979207ffff3bac.jpg)
To Elliot

– Hello kislány.
– Kislány…?!
Somolyogva felvontam a szemöldökömet, de csak tettettem, hogy ezen megütközök. Mert ő meg tettette a lazát, pedig tuti nem volt az, ha az ujját rágta az az izé. A varázslat talán nem használt annyira, de jó volt látni, hogy a gyűrű a helyére kerül. Közelebb álltam az üveghez, hogy csak úgy végigpásztázzam a sok csillogó mütyürkét a díszpárnákon. Szép kilátás, de nyúlkálni ezek után nem volna kedvem.
– Inkább ehhez gratulálj akkor.
Odamutatta az aranygyűrűt, én próbáltam nem bandzsítva megfigyelni.
– Az egy nyuszi? De édes… Gratulálok a gyűrűhöz is. Meg ahhoz, akitől kaptad – tettem hozzá csibészesen vigyorogva. Nem, nincs az a pénz, hogy rákérdezzek, miért pont egy nyuszi, de biztos jól megvannak.
– Augusztus 20-án volt a szertartás… de te erről honnan tudsz?
– Csiripelték a madarak…
Ahogy néztem Elliotot, azon gondolkodtam, vajon mérges-e, hogy tudok a dologról. Cartwrightnak (a tudtán kívül) hála egész sok dologról értesülök, de ezt egyébként tényleg csak pont véletlenül hallottam, ahogy Annának mesélte. Szóval kicsit bocsánatkérőn is néztem Elliotra, ha már ilyen kotnyeles vagyok.
– Jól megöregedhettem, ha te már büntetlenül varázsolhatsz…
– Ugyan már, egy napot se öregedtél - csóváltam meg a fejem szemrehányóan.
– És lehet, hogy kikapnék, ha kiderülne, hogy itt varázsolgatok. Meg, hogy egyáltalán itt vagyok - túrtam heherészve a hajamba a tarkómnál, aztán elfintorodtam a gondolatra, hogy tényleg, vajon Padre mit szólna, hogy a “konkurenciához” mentem shoppingolni. De ennek meg is van az oka, és az nem csak annyiban áll, hogy Borginnál, meg a többi alja árusnál retek van, meg büdös, meg egy csomó burkolatlanul cikis alak.
– Ne nőjjetek fel ilyen gyorsan!
– Nyugi, én sose fogok egészen felnőni – kacsintottam rá, de ami ezt kísérte, az egy szerény műmosoly volt csupán. Mert nem csak vicc volt, amit mondtam. Még abban sem vagyok biztos, hogy a Roxfortba van értelme idén visszamennem. Amióta a vásárban megláttam azt az alakot… Amióta az ujjaim belekaphattak a ruhájába… Mióta csak egy hajszálra voltam a makacsul dobogó szívétől - ha ugyan van olyan neki - nem tudtam már egy percre sem félre tenni a tervet, hogy megállítom azt a dobogást. Valószínűleg persze ő fogja kitekerni az én nyakamat, tekintve, hogy mennyivel erősebb, ráadásul a másik kettő bűntársáról nem is tudok semmit. De ha nincs is előttem hosszú jövő… Azért kicsit kiegyenlíthetem az erőviszonyokat.
– Hogyhogy erre? Valamit venni szeretnél?
Nagyban bólinottam, jó is, hogy Elliot hangja visszatérített a gondolataim mélyéből a valóság felszínéhez. A szép, nyugodt, egyenletes felszínhez. Ahonnan nem látszik, csak én tudom, milyen sötétség is van jóval a felszín alatt.
– Hát meg sem látogathatlak csak úgy? – szemtelenkedtem kicsit, mert persze egyértelmű volt, hogy nem csak ezért jöttem. Túl azon, hogy jó volt látni őt is újra. Ki tudja, nem-e utoljára találkozunk.
– És igen. Venni szeretnék valamit.
Tartottam egy pici szünetet, hogy körbenézzek. De annyi dolog volt, ami csillogott, hívogatott, ami furcsának és kellően veszélyesnek tűnt, hogy inkább újra Elliothoz fordultam, nehogy valami más megragadja a tekintetem.
– De nem mondhatod meg az öregnek. Jó? – pillantottam fel rá, és kicsit közelebb léptem, nem is tudom miért, mert nyilván attól nem fogok tudni jobban olvasni a gondolataiban (mert nem is tudok semennyire, legfeljebb reménykedhetek).
– Keresek valamit, amitől erősebb leszek. Ami… Mondjuk, ha megtámadnak az utcán, vagy ha bajba kerülök… Szóval mint egy fegyver. Vagy valami, ami előnyhöz juttat, ha mondjuk véletlenül harcba keverednék – célozgattam. Végülis, olyan időket élünk, hogy ez akkor is megeshet, ha amúgy nem keresném magamnak a bajt. Elliot meg tudja, mennyire nem keresem...
– Szóval, mutass valami ilyesmit. A pénz miatt ne aggódj. Cartwright fizeti – vigyorodtam el csibészesen, és megmozdítottam a táskámat. Hallani lehetett a fémes csörgést, és gondolhatta, hogy nem knútok vannak nálam.

◂ görbe ujjak ▸

2002. augusztus 25.
(https://i.pinimg.com/564x/db/18/ec/db18ec1a314926ab943b3c2b6ee714b0.jpg)

◃m i r a▹

never thought i’d feel
like that again

style: end of summer (https://i.pinimg.com/564x/92/6c/4c/926c4cfccf0791c88c5fe7f49d0fca8b.jpg) ║ zene: pinky promise (https://youtu.be/YSbwQdBEMx0)

Nem tudom miért éreztem magam olyan furcsán attól, hogy Mirabella megjelent az Aranyfogban. Talán kicsit Cartwright miatt, mert mégis csak ahhoz az életemhez tartozott, amit már magam mögött hagytam az elmúlt hónapokban és úgy döntöttem, teljesen tiszta lappal kezdek ebben az üzletben, Aiden mellett. Én kiszakadtam a Patkányfészekből. Nem akartam valaki mögött kullogni, mikor állhattam is olyan valaki mellett, aki engedte, hogy önmagam legyek. Aidennel nem sok korlát volt, inkább lehetőségek és újabb, meg újabb ötletek. Elég kreatív páros voltunk ahhoz, hogy tökéletesen alakuljon ez az üzletes helyzet is.
– Az egy nyuszi? De édes… Gratulálok a gyűrűhöz is. Meg ahhoz, akitől kaptad – mondta Mira, ahogy megmutattam neki az ékszert. Nem tudom miért, de elképesztően büszke voltam rá, hogy ilyesmit viselhetek. Ha gyerekes volt, ha nem annyira illett a kapcsolatunkhoz, mint a milliónyi pávaszobor, amik az üzlet sarkában díszelegtek – és nem mellesleg Aiden különös szenvedélyévé váltak.
– Köszi. – Biccentettem, aztán rákérdeztem, hogy mégis honnan tud erről az egészről. A „madarak” alatt Cartwright-ot értettem, habár neki aztán végképp nem jelentettem be az esküvőt. Nem is igazán beszéltem vele… egyszerűen tényleg kerültem. Békét kötöttünk, de nem volt több munka, sem találkozás. A barátságunk valahogy elenyészett. Nem bántam.
– Ugyan már, egy napot se öregedtél – csóválta meg a fejét. Hát igen, talán sosem fogok felnőni, de a biológiai folyamatok rám is hatással voltak. Egyre inkább éreztem a fáradtságot, az izmaimban húzódó fájdalmat, amikor éppen túlhajtottam magamat. Ilyenkor csak odabújtam Aidenhez és gyerekesen duzzogtam. Szóval de, nagyon is öregedtem. – És lehet, hogy kikapnék, ha kiderülne, hogy itt varázsolgatok. Meg, hogy egyáltalán itt vagyok.
Vállat vontam.
– Tőlem senki sem tudja meg. – Kacsintottam rá. Aztán rátértem a lényegre, hogy miért is érkezett. Gondoltam nem azért, hogy cseverésszünk. Bár sok dolog történt velünk, félig-meddig barátok is voltunk, de a közös utazásunkat leszámítva nem igazán tartottam a kapcsolatot a lánnyal.
– Hát meg sem látogathatlak csak úgy? – kérdezett vissza némileg szemtelenkedve. Nem válaszoltam, a folytatásra vártam. – És igen. Venni szeretnék valamit. – Mondta, majd tartott egy picit szünetet. Hagytam, hogy körbe nézzen, bár úgy tűnt, hogy inkább valami olyasmi kéne, amihez tanácsot is kérne.
– De nem mondhatod meg az öregnek. Jó?
– Ne aggódj, nem dumálok Cartwrighttal… ráadásul már pizsipartira sem ugrok át hozzá. – Vigyorodtam el. Teljesen megváltoztak a dolgok, mintha az az élet nem is létezett volna soha, ráadásul Chris sem igazán zaklatott, ezért részben hálás voltam.
– Keresek valamit, amitől erősebb leszek. Ami… Mondjuk, ha megtámadnak az utcán, vagy ha bajba kerülök… Szóval mint egy fegyver. Vagy valami, ami előnyhöz juttat, ha mondjuk véletlenül harcba keverednék – közölte. Értettem a célozgatást, mert miért ne értettem volna… azt kellett volna mondanom, hogy ebben nem támogathatom… de én is ilyen voltam. Küzdeni akartam, addig harcolni, míg mindenki, aki az ellenségem pusztuljon. A saját boldogságom mindenek felett állt.
– Szóval, mutass valami ilyesmit. A pénz miatt ne aggódj. Cartwright fizeti.
– Csak egy dolog van az üzletben, ami fegyver is… és anélkül tudod használni, hogy rád is átkot tegyen. – Mondtam és megindultam az üzlet hátsó része felé. Besétáltam a pult mögé, leguggoltam, hogy a saját táskám tartalmából kivegyem azt a kis bicskát, amivel annak idején az egyik csuklyást megöltem. – Ennek komoly múltja van. – Mondtam, mikor felkeltem és megmutattam Mirának az ezüstös bicskát. Meglehetősen egyszerű példány volt. Szinte mugli eszköznek tűnt, de valójában a Sötét Varázstárgyak Bolhapiacán vettem… vagyis vettem Fogatlan George-tól.
– Egyetlen vágás és méreg jut az áldozat vérébe. Pár pillanaton belül meghal – Nyújtottam a lány felé. – Legyél vele nagyon óvatos. – Tettem hozzá. – Legyen ez egy ajándék tőlem. A zsebpénzed költsd édességre. – Mondtam, részemről le is zárva ezt a beszélgetést. Nem akartam feszegetni mire kell neki, nem akartam tudni róla, hogy bűntudatom legyen, ha valami baja esik. Semmi jogom nem volt az útjába állni és megfosztani a bosszújától vagy egyébtől. Én sem tűrtem volna, sem az ő korában, sem most. Ráadásul az apja sem voltam, hogy papolni kezdtem. Így ha elégedett volt, hát útnak engedtem.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Augusztus 25.

(https://i.pinimg.com/236x/1e/64/52/1e64522aeadaa15f62979207ffff3bac.jpg)
To Elliot

Tudom, hogy én önmagamban nem vagyok elég. Soha nem is voltam. De az új élethelyzetemben kezdtem már megtanulni, hogy nem is ez számít. Nem kell becsületesen játszani. Nyerni kell - esetemben inkább túlélni.
– Tőlem senki sem tudja meg.
Hálásan, és kicsit cinkosan somolyogtam rá. Elliot jó arc. Nem találkozunk sokat, de azért jó haver, és laza. Persze, Borginnál sem kekeckedtek volna velem, ha már pénzről volna szó, de utána talán eljárt volna a szájuk. Most nem éreztem ezt. Valahogy bíztam benne, hogy nem jut vissza a dolog az öreghez.
– Ne aggódj, nem dumálok Cartwrighttal… ráadásul már pizsipartira sem ugrok át hozzá.
- Mostanában én se sokat. Lefoglalják a… pizsitlen partik - heherésztem megint, és a hajamba túrtam a tarkómnál, hogy leplezzem a zavarom a nagyon cikis téma miatt. Egyébként örültem a boldogságának, meg hogy kivételesen a munka mellett valami magán életféléje is van. Mintaszerű tiniként azt se bántam, hogy nincs a nap huszonnégy órájában a seggemben. Az önzőbbik felem persze szomorkodott, hogy nem velem foglalkozik… De azért néha csak össze futottunk, és olyankor garantáltan rávettem, hogy elkotyogjon valami szuper titkosat, zavarba jöjjön valamitől a csajával kapcsolatban, vagy megbotránkoztassam azzal, hogy minden lében hány kanál is vagyok és mi mindent tudok, amiről nem akart, hogy tudjak. Vajon mit szólna hozzá tényleg, ha valaha megtudná, hogy jártam itt… Máris vidáman vigyorogtam Elliotra, mintha ő is tudhatná, milyen mókás dolog az öreget kiakasztani.
– Csak egy dolog van az üzletben, ami fegyver is… és anélkül tudod használni, hogy rád is átkot tegyen.
Megálltam, hogy elégedett-gonosz módra összedörzsöljem a tenyereim, és inkább keresztbe font karokkal követtem az eladót hátra.
- A pult alá van dugva? Máris imádom! - jegyeztem meg, aztán növekvő csodálkozással figyeltem, hogy Elliot a saját táskájából vesz elő valamit. Egy formás kis pengét.
– Ennek komoly múltja van. Egyetlen vágás és méreg jut az áldozat vérébe. Pár pillanaton belül meghal. Legyél vele nagyon óvatos.
A penge ezüstös csillanása tükröződött a szememben, keresztbe font kezeimet leengedtem, aztán lassan, óvatosan, már-már ünnepélyesen elvettem a felém nyújtott fegyvert.
- Ha rajtam múlik, komoly jövője is lesz - jelentettem ki halkan, majdnem nem is Elliotnak mondva, hanem kicsit magamnak is, mint egy ígéretet, aztán határozottan rákulcsoltam az ujjaimat a bicska nyelére. Talán ez lesz a kezemben, ha majd újra találkozom a szőke, bőrkabátos fazonnal. Vajon akkor is ilyen hidegnek fogom érezni a fogását?
– Legyen ez egy ajándék tőlem. A zsebpénzed költsd édességre.
Elgondolkodva néztem fel a pengéről újra Elliotra. Újfent mérhetetlen hálát éreztem, hogy ilyen laza, és nem kekeckedik.
- Pénzzel nem is tudnám meghálálni. Mindig nálam lesz ezentúl. Pontosan erre volt szükségem - mondtam, aztán óvatosan a táskámba süllyesztettem a fegyvert. Már tudtam, hogy mostantól mindig magamnál fogom hordani. Az utcán, otthon, de még a Roxfortban is… Persze, ott voltak már botrányok különböző bicskák miatt, de én nem fogom nagy dobra verni, hogy nekem is van. Végülis, Merelnél is szokott lenni, de ő talán nem olyan hisztisen csajos csaj, hogy jelenetet rendezzen egy esetlegesen nagyon hasonló kiegészítő miatt. Ha meg mégis, az akkor is poén lenne, elvégre itt mégsem egy egyforma táskáról vagy cipőről van szó… Annál sokkal menőbbről.
- Köszönöm, Elliot! - mondtam, és, akárhogy is éreztem, hogy minél előbb és minél lazábban kereket kellene oldanom, azért futólag hirtelen csak megöleltem ezt a csontos hapsit. Ki tudja, nem-e utoljára látom? Amilyen gyakran találkozunk, és amilyen időket élünk…
Ez után már nem szóltam egy szót sem, hanem csak biccentettem, és tényleg nagyon méltóságteljesen, meg lazán leléceltem a boltból.

Köszönöm a játékot! A helyszín szabad. :)

bloodlines

(https://i.pinimg.com/564x/df/31/a8/df31a801d53a61d1f94bdf654c86eea6.jpg)

2003. január 10.
Késő délután
Sophie

outfit (https://i.pinimg.com/564x/49/cc/83/49cc832f02f492f5230fc4e40b9a218c.jpg)

„i don’t care how complicated
this gets, i still want you”

A Zsepiszok köz mocskos volt, hideg, szeles. Hiába volt odakint még szép havas táj, itt csak a latyak és az általános szenvedés kapott helyett. Egy-egy furcsa állapotban lévő boszorkány széles vigyorral nézett ránk, mintha csak le akarná tépni rólunk a csinos ruhát. Nem is értettem Frasert, hogy keveredett ilyen körökbe, éppen ő, aki annyira ragaszkodott ahhoz, hogy minden makulátlan legyen. Még a ruháján sem lehetett gyűrődés.
– Nem tudom merre kell menni… – Szorítottam meg Sophie kezét. Még csak pár órája hagytuk ott a Roxfortot és ültünk be egy ebédre a Mágus téren az egyik étterembe. Gyorsan megbeszéltük, hogy akármit is tudunk meg, nem akadunk ki és… és reméljük, hogy Fraser sem. Őszintén szólva kicsit tartottam tőle, hogy így majd többszörösen fog teljesen kiégni a ténytől, hogy a családjának már több ága is beleveszett a félvérsét mocsarába.
– Minden sötét… és tök egyforma… – Sóhajtottam fel, hiszen felettünk egyre feketébb felhők gyülekeztek. Így pedig, már egyenesen úgy tűnt, mintha éjszakai sötétség telepedne erre az amúgy sem bizalomgerjesztő környékre. Nem tudtam elképzelni, hogy Elliot itt mászkáljon a bájos rózsaszín cuccaiban és nagy vigyorogva szórja a cukifaktort mindenkire. Mégis itt volt az üzletük. – Csak maradj szorosan mellettem, Sophie… – Karoltam át a vállát és úgy mentünk tovább szépen a sötét sikátoron.
Aztán a távolban, aranyos csillogásában megpillantottam az aranyfogforma cégért. Gyorsabbra vettem hát a lépteimet, hiszen odabentről még sárgás fény szűrődött az utcára. Láthatóan vevők már nem nagyon voltak bent, hiszen közel volt a zárás ideje. Így pedig csak még inkább szerettem volna odabent találni magam, a biztonságban. Továbbra sem voltam jó párbajozó, hiába nyírtam ki – elvileg – Vincentet. Azt is el akartam mondani rendesen Frasernek, de igazából egészen kevés alkalmunk volt beszélgetni… levélbe meg mit írna le az ember? Hogy hé, megöltem valakit, te is ilyen fosnak érezted magad utánuk? Utánuk. Ki tudja, hány embert tett el Fraser lábalól.
– Ez az… – közöltem kicsit halkan, ahogy megálltunk az üvegezett ajtó előtt. Egy ideig csak lestem be, remélve, hogy valamiféle mozgást látok. Amikor ez megtörtént, megfogtam a kilincset, lenyomva belöktem az ajtót és magam előtt tessékeltem be Sophie-t, mert odabent, azt átkozott tárgyak ellenére is sokkal, de sokkal biztonságosabb volt, mint odakint az utcán.
– Fraser! – Szólaltam meg, és már mentem is beljebb. Ha kellett, hát húztam magammal Sophie-t is, egészen a pultig. – Remélem van időd ránk. – Tettem hozzá, remélve, hogy megpillantom előkerülni a hátsó helyiségből, ahová egy ajtó vezetett. Na meg annak is örültem volna, ha kivételesen nincsen vele Elliot és ezt most hármasban beszélhetjük meg. Nem akartam, hogy most a túl vibráló személyisége elrontsa ezt a fontos pillanatot Sophie-nak.

ღ Megmaradt szavak II. ღ

(https://i.pinimg.com/236x/d5/af/87/d5af875f7903ebdad8b023c35922a853.jpg)

Jasper

(2002. január 10 - késő délután)

Ruci (https://i.pinimg.com/564x/7d/99/39/7d9939f0f1d2d88b7dfec4a3f6e674dd.jpg)

Hej lányka, hej lányka
Éhes a sárkányka
Világnak harmada
Majdnem ő egymaga (https://www.youtube.com/watch?v=VrEMfVWOvzY&ab_channel=TheQualitons)

Oké, szóval csak repülök Jasper mellett, ki tudja milyen útcákon keresztül, és próbálok nem arra gondolni, hogy itt vizony nagyon sokan vannak a Vincentek is, elvégre ez a Zsebpiszok-köz. De Jasper erős és menő, és nem félek csak olyan kellemetlen, és szánalmasan gyáva szorongás ül meg a gyomromban, ami minden lépéssel egyre nő, pedig tudom, hogy nem megyünk olyan veszélyes helyre. Elvégre Aiden se nagyon lehet olyan veszélyes helyen, nem? Aztán persze valami néni nagyon ijesztően bámult ránk, és úgy éreztem, hogy még a melltartómat is lelopná rólam, amitől szinte égnek áll a hajam. El nem tudom képzelni, hogy mozoghat valaki otthonosan egy ilyen helyen úgy, hogy nem fél attól, hogy... csúnyákat csinálnak vele.
– Nem tudom merre kell menni… - szorítja meg a kezem jasper, én meg csak sóhajtok egyet, és megingatom a fejem. Én se tudom, hogy merre kell menni. Azért egy kicsit nyugodt vagyok, hogy nem akar elhagyni, bár még kiderülhet valami rólam, ami miatt elfog, szóval.. nem voltam olyan nyugodt, mint lehettem volna, de... szóval azért csak nem dob el, vagy ilyenek. Csak nem derül ki rólam, hogy modnjuk a felmenőm ő. Embereket boncolt?
– Minden sötét… és tök egyforma… - erre csak egyetértően bólintok. Minden olyan, mintha nyakon öntöttek volna valami egy adag fekete masszával, és ráadásnak ráreszeltek volna valami kegyetlen sok búskomorságot, és három vödörnyi félelmet.
- A filmekben ilyenkor szokott előlépni egy furcsa fickó a sarokból, hogy kinyissa előttünk a kabátját, ami alatt nincs semmi - suttogom kissé visszafojtott lélegzettel, és meg is rázom a fejem. Oké, azt hiszem a kicsi Sophie nyáron unalmában túl sok horrort és egyéb ilyen hülyeségekett nézett, hogy valahogy túlélje Rose néni cicáival töltött üres hónapokat. Rose néni végül ahogy kiengedték a kórházból, önkéntesen bevonult egy idősek otthonába, és ott éldegél. örülök neki, hogy most már nem magányos, majd egyszer meg kellene látogatnom őt is. Bár most már minden ilyen miatt lelkiismeret furdalásom van, hogy Jasper ide-oda jön velem. Mondjuk Rose néni a "legnormálisabb", hiszen ő csak a szomszéd macskás néni volt, miután anyát elvitték akkor lett a gyámom és fogadott be.
– Csak maradj szorosan mellettem, Sophie… - erre nagyon közel bújok hozzá, hogy aztán a végeláthatatlan, jérdán és falakon kúszó komor sötétség után egyszerre lélegezzünk fel, ahogy megpillantjuk azta furcsán jellegzetes cégért. Vajon miért lett aranyfog? Aidennek lenne aranyfoga? vagy Elliotnak? Mint a fura régi filmekben az aranyásóknak? Vagy valakit megharapott egy aranyfogú valami? Amíg ezen dünnyögök magamba, be is lépünk a boltba, ahol egyenesen elvörösödök, ahogy meglátom az arany színnel csillogó férfi dolgot a szekrény tetején. Sophie, hát pont ezt kell kiszúrnod? Nézd meg inkább ezt a pávát! Valahogy ijesztő az egész épület, mindenféle furcsa gonosz vibrálás legi körbe a helyiséget. Hogy dolgozhat valaki itt? Hiányzik a napfény. A madarak. Margaréták. Méhecskék.
- Fraser! - kiabálta Jasper és húzott egészen a pultig. Nem sok mozgás vagy hang hallatszódott, de ha nem lett volna itt senki mi se tudtunk volna begyalogolni. vagy csak beengedett minket a bolt, higy valami biztonsági szörny megegyen minket. – Remélem van időd ránk - tette hozzá Jasper, majd a következő pillanatban Aiden bukkan elő a kis ajtó mögül, és ránk szegezi felemás színű tekintetét, amitől mindig zavarba jövök, és úgy érzem valami illetlen dolgot bámulok.
- Sokkal jössz nekem, Szőke, már rég nem boltolok, mert ennél nagyszerűbb dolgokat csinálok. De ez úgyse lényeg. Mégis mi van? - kérdezi olyan Aidenesen kimért hangon, mire én még jobban zavarba jövök, mert mégis csak a rokon szerűm. Jasperre pislogok, aztán a táskájára aztán Aidenre. Nem is tudom ennyi idő telik el így.
- Én.... Ö.... Őőőőőőő.... Ház izé... - kezdek el makogni, aztán csak a felsőmet gyűrögetem a kezemmel, miközben Aiden a falnak támaszkodva bámul minket olyan lusta mozdulattal nyúlva egy cigiért. Most biztos rettenetesen fogyatékosnak hisznek. DE mégis mit mondhatnék? Szervusz rokon! Jer keblemre!? jasperre nézek, aztán csak összeszedem magam.
- Szóval ö. Mi most a levéltérban voltunk, és úgy volt hogy... szóval JAsper kutatott volna ilyen orvos dolgokat, én meg nézelődtem meg minden, és valamibe nagyon beletenyerelhettem, mert levertem az... Az anyukád családfáját és... hát szóval most elhoztuk, mert szóval... Én... Meg te... Meg ő... Meg mi - hebegtem, és már teljesen összevissza zavarodok, Aiden meg kérdőn néz Jasperre. Biztos hülyének néz.
- Elloptátok anyám családfáját? Azt a kurva, rossz hatással vagyok rád, Szöszi - horkant fel, és kinyújtja a kezét, hogy elvegye a családfát.
- Szóval mi... mi rokonok vagyunk! - bököm ki közbe és érzem, hogy elpirulok. Aiden erre majdnem félre lenyeli a cigijét, és úgy néz mind a kettőnkre.
- Hogy mi a szar van?

bloodlines

(https://i.pinimg.com/564x/df/31/a8/df31a801d53a61d1f94bdf654c86eea6.jpg)

2003. január 10.
Késő délután
Sophie

outfit (https://i.pinimg.com/564x/49/cc/83/49cc832f02f492f5230fc4e40b9a218c.jpg)

„i don’t care how complicated
this gets, i still want you”

– A filmekben ilyenkor szokott előlépni egy furcsa fickó a sarokból, hogy kinyissa előttünk a kabátját, ami alatt nincs semmi – jegyezte meg Sophie, ahogy a mocskos utcán haladtunk. Mintha minden üzlet ajtaja éppen ugyanolyan lett volna, ráadásul egyiken sem akadt rendes cégér. Valahogy Fraserből nem néztem volna ki ilyen hanyagságot.
– Hogy miben? – kérdeztem vissza és körbe néztem. Úgy tűnt egyetlen mutogatós ember sincs a környéken, inkább csak furcsán beállt csávók fetrengtek az egyik téglafal tövében. Valamit énekelni is próbáltak, de nem ment nekik igazán jól.
Természetesen, amikor végre felbukkant az Aranyfog cégére, azonnal jött a felismerés: amilyen giccses, tökéletesen illik Fraserhez. Elhúztam volna a számat egy mosolyra, ha nem éppen pánikrohamot készültem volna kapni Sophie családjától és az ellopott pergamentől, ami a táskámban ficergett. Innen már nem tudott volna visszamenni a helyére, de belé volt kódolva, hogy szépen tekeredjen össze, én meg jóformán csak begyűrtem oda.
A bolt olyan volt, amilyenre számítottam. Átkok, túl erős mágia, olyan nyomasztó érzés. Illett Fraserhez, de Elliotot itt sem tudtam volna jobban elképzelni a vibráló személyiségével. Vajon mennyire veszik komolyan, mikor pink ingben ácsorog a pult mögött?
– Sokkal jössz nekem, Szőke, már rég nem boltolok, mert ennél nagyszerűbb dolgokat csinálok. De ez úgyse lényeg. Mégis mi van? – került elő Aiden valahol a pult mögött. Engem lefoglalt a cuccgyűjtemény a vitrinekben, így egy pillanatra nem figyeltem. Aztán Fraserre pillantottam végre, aki addigra már egy cigit próbált az ajkai közé nyomni.
– Én.... Ö.... Őőőőőőő.... Ház izé... – kezdte Sophie kicsit makogva. Fel voltam rá készülve, hogy át kell venni a szót hamarosan. Már a levéltárban sem kezelte túl jól a dolgot. – Szóval ö. Mi most a levéltérban voltunk, és úgy volt hogy... szóval JAsper kutatott volna ilyen orvos dolgokat, én meg nézelődtem meg minden, és valamibe nagyon beletenyerelhettem, mert levertem az... Az anyukád családfáját és... hát szóval most elhoztuk, mert szóval... Én... Meg te... Meg ő... Meg mi.
Míg Sophie dadogott, én kiterítettem a családfát a pultra… szigorúan azután, hogy előrángattam a zsebemből és gondoskodtam róla, hogy ne legyen többé furán gyűrött. Már nem is ficergett annyira, így pedig láthatta Fraser is, miért voltunk itt.
– Elloptam ezt. – Közöltem és megvártam, hogy fölé hajoljon, sőt, át is csúsztattam neki a pulton, hogy közelebbről megnézhesse. Ahogy a kezébe vette, végig mérte, majd rám pillantott.
– Elloptátok anyám családfáját? Azt a kurva, rossz hatással vagyok rád, Szöszi. – Horkant fel tanulmányozva a lapot. Fraser mindig adta a lazát, de még mindig nem vett észre rajta a lényeget.
– Szóval mi... mi rokonok vagyunk! – Bökte ki Sophie, persze fülig pirulva. Így átkaroltam a vállát és kicsit közelebb húztam magamhoz. Aidenen meg láttam, ahogy végig rohan rajta a pánik. Nyilván nem arra számított, hogy rokonlátogatással zárja az üzletet.
– Hogy mi a szar van? – fakadt ki belőle.
– Van egy oldalág, ahol Sophie apukája és Sophie is szerepel… – magyaráztam. Egy fokkal normálisabban, mint a babám, aki éppen annyira zavarban volt, hogy valószínűleg meg sem tudott szólalni. – Nem tudsz valamit arról a rokonodról… mi a neve? – Habogtam, mert persze túl gyorsan akartam mondani és a cigiszag is megzavart. Nagyjából egésznap nem volt időm rágyújtani és természetesen totál ki volt éhezve a szervezetem a dohányra. – Rebecka?

ღ Megmaradt szavak II. ღ

(https://i.pinimg.com/236x/d5/af/87/d5af875f7903ebdad8b023c35922a853.jpg)

Jasper

(2002. január 10 - késő délután)

Ruci (https://i.pinimg.com/564x/7d/99/39/7d9939f0f1d2d88b7dfec4a3f6e674dd.jpg)

Hej lányka, hej lányka
Éhes a sárkányka
Világnak harmada
Majdnem ő egymaga (https://www.youtube.com/watch?v=VrEMfVWOvzY&ab_channel=TheQualitons)

A filmes elszólalásomra nem is lepődök meg, hogy nem is tud reagálni. Igzaából nem szoktam szegényt ilyenekkel fárasztani, leginkább mert félelmetesnek találta, és inkább Estherrel és Beth-szel dumáltam aról, hogy az a túúl sok horror! De Rose néninél este a tv-ben nem is adtak már mást, amikor én anya miatt nyugtalanul ücsörögtem az épp aktuális cica tömegben álmatlanul a tévé előtt. Szóval igen, most meg a félelemtől meg csak úgy kicsúsznak belőlem az indokolatlan szavak, amikkel persze szegény Jasper nem is tud mit kezdeni.
– Hogy miben? - dünnyög vissza és még jobban összekapaszkodunk, mintha mi lennénk a sötétségben az egyetlen fényforrás, olyan feltűnőnek érzem magam, és még a furcsa alakok meg is bámulnak minket. Vagy csak én hiszem ezt? Kicsit kezdek nagyon nyugtalan lenni, mintha Vincent bármelyik sarokból kiugorhatna, de amúgy... ha túl is élte, biztos csak fekszik a mungóban, meg ilyesmi, de nem is tudom, hogy örülnék-e annak, hogy túléli. Igazából... örülök, hogy mi még élünk.
- Olyan ijesztő mozgóképes dologban, amitől egyszer megijedtél, tudod - magyarázom suttogva, bár tovább nem is szövöm, valahogy a fecsegés itt a torkomon akad, és csak a szívdobbanásainkat hallgatom, meg az ijesztő hangokkal összerezonáló fakó csöndet. Iagzából a gyomrom minden egyes lépéssel egyre apróbb lesz, de végül csak odakeveredünk Aiden boltja elé, és hát... Magamban emésztgetem a tényt, hogy... az unokatestvérem és... valahogy egyáltalán nem illik ez össze. Valahogy az is zavar, az a bizonyos utolsó láncszem, vagy elveszett puzzle darabka, ami besodródott az ágy vagy szekrén alá, mint az én egyik sose hordott nagyon aranyos fülbevalóm, Rose néninél.
Meghökkentően feszült légtárben aztán csak előbukkan Aiden, én meg habogva kezdem neki elmagyarázni a helyzetet, miközben Jasper hatásosan kitezsi elé a gyönyörűszép családfát, ami még mindig lenyűgözően hat a szét motívumaival, az arany kacskaringós vonalakkal és a szerteágazó mindennel is, annak ellenére, hogy a családfa eléggé elcsenevésedett, hiszen szinte csak egy egyenes ági örökös van Erica testvére után, aki Albert fia, Christian. Biztos... Biztos, ha találkoznánk, nem is hasonlítanék rájuk se. Aidenékre se hasonlítok. Senkire se. Valahogy még most is olyannak érzem magam, mint aki teljesen el van apátlanodva.
Ahogy nagy dadogva elregélem Aidennek a felfedezést egyre csak úgy érzem magam, hogy tiszta vörös lesz az arcom, és még inkább nem merek se jasper, se aiden szemébe nézni. Most meg fognak tőlem nem is tudom.. udnorodni? Aidenre emlékszem a Roxfortból, csak egy évvel volt ő is nálam idősebb, tudom milyen elvei voltak, tudom miket csinált az ostrom alatti évben, hiszen én is bújkáltam előle is, mint a többi halálfalótól, bár valahogy... Furcsaán nem illet közzéjük. Szóval ő nemesebb volt még ott is, meg minden ilyne, én meg... csak nem tartozom közzéjük. Ajj, miért is találtam én ezt meg?
- Van egy oldalág, ahol Sophie apukája és Sophie is szerepel… Nem tudsz valamit arról a rokonodról… mi a neve? Rebecka? - veszi át a szót tőlem Jasper, és még mindig csak lenyűgözően menő. Persze még a stresszelés közepette is érzem, hogy milyen szerelmes vagyok, de nem baj, Sophie, talán nem beteges ez a rajongás. Talán. Aiden hangosan sóhajtva kifújja a füstöt, és közelebb hajol ő is a családfához, fürkészve a felemás színű tekintetével.
- Rebecka? Sose hallottam róla - csóvaálja meg a fejét Aiden, miközben szabályos füstfelhő kezd a fejünk felett gomolyogni, mintha csak egy gondolat buborák lenne egy képregényből. Ha Aiden gondolatai lennének benne, miről szólna? Egész biztos vagyok benne, hogy tele lenne Elliottal. Ez olyan bájos. Bár már megint nem figyelek arra, hogy mi történik így próbálok én is bamba és tanácstalan fej helyett valami olyasmit felvenni, hogy öö. Gondolkozom. - Anya nem mesélt róla semmit, de... De valahogy A nagyapánk mellett van a neve. Ami azt jelenthetné, hogy tetsvérek, de mégis, szinte alig tudom kivenni... Semmi más nincs ott csak egy halvány mágiának a lenyomata, és a neve.... Hát faszom. Ti aztán tudjátok bonyolítani az ember életét - dünnyög, én meg nagyokat psilogva bámulok rá, miközben megfogja a családfát és a hófehér varázspálcájával valahogy leszedi róla valami varázslatot. Vagy rárak. Ahogy a zsebébe süllyeszit azt is, és a családfáról szóló pergament is, egy halovány mosolyt villant felénk.
- Úgyis unatkoztam itt. És rég találkoztam a nagybátyámmal is. Itt az ideje felkeresnem, ti meg velem jöttök. Ti meg ne legyetek már beszarva - jelenti ki olyan Aidenesen híres határozottságos eleganciával, hogy ha akartam volna se tdutam volna ellenkezni. Oké, szóval még egy aranyvérű családtag szerűhöz látogatunk. Remek. Jasper meg stroke-ot fog tőlem meg a famíliámtól kapni.
- Biztos... Biztos? Mármint ha te nem akarsz jönni, vagy ilyesmi - hebegem jasperre bámulva, miközben Aiden diszkréten odébb vonulva kezdi meg a bolt zárását, miközben mi is kilépünk az utcára, hogy megvárjuk Aident, és elhopponálhassunk valahová.

bloodlines

(https://i.pinimg.com/564x/df/31/a8/df31a801d53a61d1f94bdf654c86eea6.jpg)

2003. január 10.
Késő délután
Sophie

outfit (https://i.pinimg.com/564x/49/cc/83/49cc832f02f492f5230fc4e40b9a218c.jpg)

„i don’t care how complicated
this gets, i still want you”

Sophie túlzottan izgult, pedig Fraser a mogorvasága ellenére nem igazán harapott. Elliot még talán az én babámnál is jóval kislányosabb és harásnyabb volt, Fraser mégis egyenesen rajongott érte. Nehéz volt megérteni ennek persze a konkrét okát. Náluk eltérőbb párost el sem tudtam képzelni… de a lényeg akkor is az volt, hogy Sophie-nak kár volt izgulnia. Tudtam, hogy Aiden az egyetlen, aki az információk súlya ellenére is segített volna nekünk.
– Rebecka? Sose hallottam róla – csóválta meg a fejét, ahogy a füstfelhő már minket is körbevett. – Anya nem mesélt róla semmit, de... De valahogy A nagyapánk mellett van a neve. Ami azt jelenthetné, hogy tetsvérek, de mégis, szinte alig tudom kivenni... Semmi más nincs ott csak egy halvány mágiának a lenyomata, és a neve.... Hát faszom. Ti aztán tudjátok bonyolítani az ember életét – magyarázta, ahogy figyelte a pergamendarabon feltűntetett nevek sokaságát. Aztán egyszer csak úgy döntött, hogy zsebre vágja a családfát, némi vizsgálat után. Éreztem. Terve van.
– Szóval segítesz. – Állapítottam meg. Az volt az igazság, hogy rohadtul elegem volt, hogy Sophie minden irányból túl neves családok sarja volt. A nagyszülei mugli nemesek voltak, a Fraser család meg csontra aranyvérű… hogy keveredtem ebbe? Nem illettem egyszerű, vidéki félvérként egy ilyen közegbe. Mégis Sophie miatt hajlandó voltam végig csinálni. Csak is érte, mert még mindig feleségül akartam venni őt.
– Úgyis unatkoztam itt. És rég találkoztam a nagybátyámmal is. Itt az ideje felkeresnem, ti meg velem jöttök. Ti meg ne legyetek már beszarva – jelentette be Fraser drámaian. Szinte vártam, hogy jön a színházi függöny is az elegáns mozdulatszor mellé. Megköszörültem a torkomat és most már még kellemetlenebbül kezdtem magam érezni. Egyáltalán nem illettem Sophie mellé, akármennyire is szerettem volna boldog lenni mellette… őt boldoggá tenni. El sem tudtam képzelni, mekkora vagyont örököl majd, míg én legfeljebb egy újabb bárányt kapok Pete mellé a szüleimtől… meg egy lepusztult családi házat.
Belekaroltam Sophie-ba, ahogy kisétáltunk az épület elé. Aztán, ahogy kiléptünk az utcára, máris cigarettára gyújtottam. Meg kellett őriznem a józan eszemet, mielőtt egészen megőrülök ettől az állandó családi hercehurcából. Elegek voltak nekem azok a drámai pénteki vacsorák, amikor igyekeztem nem megölni a nagyszülőket.
– Biztos... Biztos? Mármint ha te nem akarsz jönni, vagy ilyesmi – Pillantott rám Sophie.
Aiden addig elment az ajtóhoz, hogy a bolt bezárásával foglalatoskodjon. Egy percre Fraserre néztem, aztán vissza Sophie kék szemeibe, amik sötéten csillogtak az estében, amiben az utcai lámpák alig-alig világítottak.
– Miért ne mennék? – kérdeztem és kifújtam a füstöt, kicsit felszegve a vállamat, nehogy Sophie arcát érje. – Azért kértem meg a kezedet, mert szeretlek és támogatlak mindenbe. Talán nem érzem magam a legjobb férjnek most, hogy ennyi minden derült ki a családodból, nemes sem vagyok, meg aranyvérű sem, de az a dolgom, hogy ott legyek. – Jelentettem ki határozottan.
Aztán Fraser is végzett és már odalépett hozzánk, hogy hoppanáljunk.

A játék más helyszínen folytatódik.

(https://i.pinimg.com/236x/a0/03/45/a00345aa2025a47030b4f0bf81907b53.jpg)

2003. február 18.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/e8/79/bc/e879bc3e34a9581f516cb1de6a867743.jpg) >><< Just The Way You Are (https://www.youtube.com/watch?v=VpJiMZOypTk&ab_channel=DaMuzikzAUX)

Now and forever I'm your king

Ujjaimmal végigsimítottam a tökéletes anyagból készült, legújabb Madam Malkin féle férfi öltönyömön. Elégedetten bámultam magam az Aranyfog tükrében, miközben akjaim közöttpihenő cigarettából haloványan szállíngózott fel a füstfelleg. Elliot otthon volt a legjobb tudomásom szeirnt, és így én végre nyugodtan tudtam elmélkedni azon, hogy mi a szart adjak az öcsémnek ajándékba. Nem mellesleg okkal állítottam be az Aranyfogba is. Fogdosóné éppen legutóbb jegyezte meg, hogy sokaknak feltűnt, hogy én már ritkán vagyok a boltban és esélyes volt az, hogy valaki ELliotot éppen akkor rohanja le, amikor se én se Sean nem voltunk bent. Pár napot muszáj leszek a biztonsága és a voltz épsége miatt beáldozni arra, hogy ott tartózkodom, persze kiszámíthatatlan időpontokban, hogy még véletlenül se szokjanak hozzá egy bizonyos ritmushoz. Addig amíg így teszek, Széparcú Szepi szépen lassan eltávolítja őket a közelünkből.
Persze nem volt kérdés, hogy mit adjak Benjaminnak. Azt hiszem tavaly meg sem ünnepeltünk rendesen ezt a napot, és még egy ajándékkal is lógtam neki, szóval kapni fog tőlem egy új verseny seprűt, és egy gitát. Ha már a kedvencét a húgunkhoz vitte le. Szomorú gondolat volt elképzelni, ahogy ott ácsorgott az öcsém legkedvesebb gitárja a húgom és az apám sírja mellett, rajta a rózsazsín csillogós, hercegnős matricákkal, abban a tudatban, hogy sosem fognak rajta többé játszani. Szóval már kinéztem neki egy új kék gitárt, aminek a leírás szerint sokkal modernebb volt a hangzása is.
Persze ezzel sem voltam még kész, hiszen ELliotnak is kellett valami meglepetést csinálnom, és mivel szerettem mindent jóval előre megtervezni így ez is alaposan lefoglalta a gondolataimat. Tökéletes szülinapot akartam neki, és bár tudtam, hogy anya is, ezért szervezkedett neki mindent össze, hogy legalább egy normális születésnapi bulja legyen. Biztos voltam benne, hogy bőgni fog, ha meglátja, és szeirntem meg az volt a szomorú, hogy eddig sosem tudta az élet szövevényes útvesztőjétől megünnepelni. Engem még a kora sem zavart, nem érdekekelt. Nem attól fogom jobban vagy kevésbé jobban szeretni őt, csak mert egy évvel öregebb lesz minden alkalommal, ahogy én is. Nem zavart volna az sem, ha ötven vagy negyven éves lenne. Nem számított a kor, egyszerűen imádtam érezni a kettőnk között pattogó heves szikrákat, a szevedély forró löktetését a véremben, ahányszor csak egymésra néztünk, vagy megérintettük a másikat. És mellesleg minden egyes nappal csak jobban éreztem azt, hogy mennyire szerettem őt.
Eltűndőtem azon, hogy Chrissie mit adott volna nekünk. Valahogy ő mindig olyan jól eltalálta, még tíz éves létáre is, hogy mit szerettünk volna. Nem voltak nagy dolgok, de mégis annyira sokat jelentettek nekünk. Hiányzott az ő gondoskodása, hiányzott apánk halkan eldünnyögött boldog szülinapja, és valahogy az évek ezt sem tették enyhébbé. Mondják, hogy a gyász hivatalosan egy év, de ez szerintem nem múlik el úgy. Nem múlik el olyan könnyen. Felsóhajtottam, ahogy újra bvégigpörögtem az agyamban az események. Már amikre emlékeztem. A fele annak a napnak olyan sötét homályba veszett, amit vezsélyes volt megérintenem. Át tudtam érzeni Sean zavartságát amiatt, hogy a fél életére nem is emlékezett, de valahogy az a sötét ami az én fejemben ült... Szinte áradt belőle valami nyomorúságos fájdalom. Halkan sóhajtottam fel, miközben az ujjaim közzé csippentettem a cigimet. Voltak dolgok, amiket még nem mondtam el. És amiket még pár éve nem is akartam elmondani sem az öcsámnek sem az anyámnak. De valahogy azt éreztem, hogy itt lett volna az ideje... Legalább az öcsémmel őszintének lennem. Nem mintha most a szülinapunkon akartam volna meéslni neki arról, hogyan öltem meg őket. Hogy igazából miért is tettem amit tettem. De úgy éreztem képes leszek meéslni róla neki ezekről. Mégis csak a testvérem volt.
Ahogy ezen agyaltam, hallottam, ahogy nyílt az ajtó, és az ismerős léptek üteméből tudtam, hogy ELliot az. Félmosolyra húztam a számat, miközben még nem fordultam felé, mert az arany falloszt mámultam. Mintha kicist megkopott volna rajta a fényezés.
- Szia, Nyuszi. Késtél - köszöntöttem viygorogva, miközben egyre közelebbről hallottam a lépteit, majd oldalra billentettem a fejem és úgy fürkésztem a polcot am már túl sok phallosszal gyarapodott meg. - Mindenkinek kell egy hobbi, hm? Nem fogdosod túl sokat azt az egyet? - kérdeuztem viygorogva és felé fordulva csókot leheltem az ajkaira.

◂my happiness is you▸

2003. február 18.
(https://i.pinimg.com/564x/4c/4a/5d/4c4a5d09c9f1494cae772b4d653f3bbd.jpg)

◃aiden▹

you are mine

style: a year older (https://i.pinimg.com/564x/ac/f8/0e/acf80e5ffa33ddc741a2790a46bbe9c4.jpg) ║ zene: it’s you (https://www.youtube.com/watch?v=nyLV5U5n95s&ab_channel=HENRY-Topic)

Bénázva ácsorogtam az Aranyfoghoz legközelebb eső sikátorban. A pálcámmal próbáltam lángra lobbantani a macifejekkel díszített torta közepébe szúrt húszas számot formázó gyertyát. Tudtam, hogy estére hivatalosak vagyunk még valami családi vacsorára is, ahol Erica a legfinomabb ételeket szolgálja fel – szigorúan nem saját maga által készítve –, jó borokat, drága ajándékokat. Csak akartam valamit, ami a miénk, egy kis meglepetést, hogy érezze, minden közös pillanatunk különleges és maradandó, amit nem vehet el tőlünk ez a keserű világ.
A gyertya nagy nehezen lángra kapott, a pálcámat pedig elrejtettem a kabátom zsebébe. Készen álltam rá, hogy máris ott teremjek az üzletnél és belépve megálljak, Aiden felé nyújtva a tortát. Tökéletesen lejátszottam a fejemben a gondolatot, hiszen a legutóbbi születésnapját nem töltöttük együtt, legalábbis nem ilyen formában. Egy kocsmában találkoztunk és odasúgtam neki, hogy: „Boldog szülinapot.” De csak a fájdalom csengett a hangomban, pedig úgy öleltem volna. Aztán még abba az átkozott kastélyba is magammal rángattam… az emlékbe belesajdult a sérülés a vállamon. Nem az volt életünk legjobb napja.
A lépteimet gyorsabbra vettem, mielőtt a kegyetlen szél elfújja a gyertya gyenge kis lángját. Persze meg is bűvölhettem volna, hogy ne sikerüljön… de nem. Ezt most hagyományosan akartam csinálni. Ettől csak még meghittebbnek tűnt az egész.
Az ajtó kinyílt, fölöttem csilingeltek az aranyszínű fogakat formáló kis csengők. Aztán végig sétáltam a vásárlótéren, míg meg nem pillantottam Aident annál a bizonyos polcos szekrénynél, ahol a falloszok várakoztak. Szépséges arany, méretes bronz és közepes ezüst formában. Egytől egyig varázstárgyak voltak, hol pikánsabb, hol veszélyesebb céllal… én mégis imádtam őket. A szerényebb méretektől a díjnyertesekig mindegyik tökéletes volt a maga nemében.
– Szia, Nyuszi. Késtél – jegyezte meg Aiden. A hangján hallottam, hogy vigyorog, de nem fordult oda, így nem láthatott azonnal meg a tortával a kezemben. A fejét félrebillentve figyelte a falloszokat, mintha azok arra készülnének, hogy eldalolják neki a boldog szülinapot. Hát igen, az a bűbáj is rendhagyó lett volna, amivel ráveszem őket erre. – Mindenkinek kell egy hobbi, hm? Nem fogdosod túl sokat azt az egyet? – kérdezte, aztán felém fordult.
Talán észre sem vette a tortát, mert előbb az ajkaimra tapadva puha csókot kaptam. Egy sóhajjal engedtem, hogy elhúzódjon, majd ahogy magamhoz tértem a szédületből, amit az illata és a nyelve okozott, lepillantottam a kis tortára, amin apró macifejek voltak a díszek. Nem volt kókuszos, így íz ezúttal kávés lett, ami Aiden második kedvence volt. Kevés cukor, kissé kesernyés hab.
– Csak egy fallosznak szentelek túlsok figyelmet, de az szerencsére nem tud elkopni. – Feleltem és elhúztam egy kedves vigyorra a számat, majd lepillantottam a tortára. Kicsit megemeltem úgy, hogy Aidennek éppen arcmagasságban legyen. – A legeslegboldogabb születésnapot, Muci. – Súgtam kettőnk közé a titkot. Érezhette, milyen büszke vagyok rá. Húszéves kora ellenére egy harmincas bölcsességével rendelkezett. Annyi keserűség és fájdalom tükröződött a szemeiben, mégis gyönyörű volt. Egy igazi példakép, aki a terheit bátran cipelte át egy életen. Megtanult szembenézni magával, ahogy mellette én is megtanultam boldognak lenni erőltetés és akaratosság nélkül.
Megvártam, míg lágyan elfújja a gyertyát. Sőt még be is segítettem neki, hogy a láng megsemmisüljön kettőnk között, remélve, hogy minden kívánsága teljesül, amit abban a fél percben megfogadott. Nem. Nem volt szükség túl drámázásra, csak belenyúltam a habba és finoman rákentem a szájára belőle, hogy aztán lecsókoljam onnan.
– Sajnos villát nem hoztam.

(https://i.pinimg.com/236x/a0/03/45/a00345aa2025a47030b4f0bf81907b53.jpg)

Elképezstő, hogy mennyire ismertük már egymást. A lépésének ismerős zaja, az aranyos szuszogása mind mindt ott éltek bennem, miközben a mindennapjainkba fészkelték magukat bele. Szerettem a közös pillanatinkat, minden egyes nappal jó volt arra ébredni, hogy nem a magány folytogató sodra ölel körbe, hogy van célom az életemben, hogy volt kiért kiállni, hogy van kik miatt ismét szembenézni az alvilág tépázó, hegyes karmaival, mikiözben bárki egy zöld villanással is végezhet velem. Nem volt bennem halálfélelem, úgy ébredtem, és feküdtem le, hogy mindent megéltem, amit tartogatott a nap a számomra, hogy smmit se bánjak többé meg. Már nem vonakodtam őszintének lenni az öcsémmel, sem az anyámmal, holott a legtöbbször csak hazudtam nekik. Ha bár a hazugságok beleszőtték magukat a lelkem minden szegletébe néha lehettem őszinte. Nem akartam többé semmi miatt bűnbocsánatot kérni, elég volt a saját egyszer, hatalmas bűnöm amit elkövettem ostoba kamaszként még évekkel ezelőtt. Kihúzott, egyenes, büszke tartással éltem az életem azoknak szentelve akik miatt bármikor eldobtam volna.
Odafurdaltam hát meg sem nézve mi van a kezében, vagy mit akart mondani megcsókoltam, mintha az lett volna az utolsó. Úgy hívtam a takaró és a párnák közzé, mintha az lett volna az utolsó, úgy ettem az öcsém főztjét mintha az lett volna az utolsó, úgy öleltem meg az anyámat, mintha az lett volna az utolsó. Így éltem. És így a napjaim is sokkal szebben lángoltak.
- Csak egy fallosznak szentelek túl sok figyelmet, de az szerencsére nem tud elkopni válaszolta Elliot a csók után, miközben még egy kicsit hagytam a szemem lehunyva, belélegezve az ismerős, kellemes kókuszos illatot, amibe még valami más is keveredett.
- Helyes válasz - bólintottam elégedetten, majd a tekintetem a kezére és az abban tartott bájos, és kellemes illatú tortára vándorolt, amin cukin pislogó medvefejek voltak. Az illatából reméltem, hogy valami étcsokoládés kávés torta volt, ha már a színe olyanban pompázott. A tekintetemben talán láthatta is, hogy mennyire meghatódtam ettől, hiszen a legtöbb szülinapom, kamaszkorom óta meglehetősen elbaszott volt, amit tönkre tett a közelgő ostrom rémképe, és az öcsém és köztem dúló folytonos ellenségeskedés és háború, amit csak a húgunk tudott valamennyire enyhíteni, amikor kettőnket összeölelve egy boldog gyerek-kupaccá váltunk. Mi mindent megadtam volna most is azért az édes, napraforgófényű ölelésért. lehetett akármenyni azon a gyertyán a hiány érzését az évek nem sodorhatták el.
A legeslegboldogabb születésnapot, Muci- a szívem megremegett, ahogy Elliot büszkén csillogó tekintetébe néztem, és szinte teljesen meghatottan pislogtam rá. Odahajoltam még egy gyöngéd csókra, miközben a húszas számok gyenge pislákolását fürkésztem, miután elhúzódtam egy kicsit tőle.
- Most mégis mit kívánjak? Minden amit remélni sem mertem megvan nekem - sóhajtottam és jelentőségteljesen ráemeltem a pillantásaom, majd lehunyt szemmel elfújtam vele együtt a gyertyákat. Azt kívántam, hogy valahol, akárhol is legyen apa és a húgom, boldogak legyenek. Hogy az öcsém végre növesszen agyat. Hogy ez a csodálatos boldogság ne szűnjön meg soha, amit Elliot iránt éreztem.
– Sajnos villát nem hoztam - csókolta le a számról a habot, amit az előbb rám kent én meg félmosollyal pillantottam le rá, miközben a tortát a fotel melletti asztalra tettem, amin általában az aktuális könyv pihent, amikor idebent olvastam. A kényelmes fotelben az ölembe húztam, szóval ha akarhatta még eljátszhattuk ezt a sütit lecsókoljuk egymás szájáról játékot. Én legalább is folytattam, és finoman csókoltam le a kellemes ízű krémet az ajkáról.
- Tragédia. És most bajban vagy, Nyuszi - pillantottam rá nagyon komor tekintettel, mintha valami nem tetszene nekem. Egy kis hatás szünetet is tartottam közben. - Szülinapom van. Szóval minden kívánságomat teljesítened kell, mivel a férjem vagy és én vagyok az ünnepelt.

◂my happiness is you▸

2003. február 18.
(https://i.pinimg.com/564x/4c/4a/5d/4c4a5d09c9f1494cae772b4d653f3bbd.jpg)

◃aiden▹

you are mine

style: a year older (https://i.pinimg.com/564x/ac/f8/0e/acf80e5ffa33ddc741a2790a46bbe9c4.jpg) ║ zene: it’s you (https://www.youtube.com/watch?v=nyLV5U5n95s&ab_channel=HENRY-Topic)

Az a csók olyan volt, mintha már régen kiéhezve várt volna arra, hogy az ajkaimra tapadjon. Mikor lett ilyen más? Mikor nőtt fel ennyire? Beleborzongtam a gondolatba, hogy kevesebb mint egy év kellett neki, hogy ilyen gyorsan túl nőjön rajtam… én pedig még mindig az a hülye, gyerekes tolvaj voltam, akinek megtetszett ott a tópartján a dacossága.
– Helyes válasz – mondta és végre észrevette a tortát. Nem volt nehéz, hiszen a gyertya ott égett közöttünk, apró melegséget csempészve a mozdulatba. Ráadásul a kávé átható illata is olyan édesen vegyült az étcsokoládéval, hogy azonnal megtöltötte az Aranyfogat. Imádtam, hogy ilyen csendes, ilyen romantikus volt az a pillanat közöttünk. Ezért is akartam meglepni, mert mindkettőnknek szüksége volt a könnyedebb kikapcsolódásra.
Aiden az elmúlt időkben sokszor volt távol tőlem. Az alvilági kapcsolatok építése sok munkával jár, na meg veszéllyel, ezért az őt támogatókért hálás voltam… főleg Sorenért. Tudtam, hogy ő nem hagyná, hogy baja essen. Nem csak miattam, talán túl önző gondolat is volna ebben hinni, inkább csak tisztességes ember volt – igen, a foglalkozása ellenére is. Az életemet is rábíztam volna.
– Most mégis mit kívánjak? Minden amit remélni sem mertem megvan nekem – sóhajtott Aiden, ahogy találkozott a tekintetünk. Tudtam, mire gondol. Fordított helyzetben én sem tudtam volna, mit kívánjak… talán csak azt, hogy a közöttünk uralkodó szenvedély ne múljon el sohasem. Az persze megint csak túl önző lett volna, de annyira illet hozzám, hogy el sem gondolkodtam más opción. Képtelen lettem volna újra elengedni őt… képtelen lettem volna.
Figyeltem, ahogy elfújta a gyertyát. Kicsit meg is könnyezt. Hihetetlen volt, hogy még csak húsz éves… annyi mindenen ment keresztül. Annyi fájdalmat kellett elviselnie, annyi rosszat tett már és annyiszor írta felül azt gyönyörű dolgokkal. Nem érdemelte meg a bélyeget, amit egész életében cipelnie kellett, én még is ott voltam mellette, hogy ne letépjem róla, hanem támogassa.
Nem. Ez a nap nem a komorságról szólt. Így hát a szájára kentem egy keveset krémből, hogy érezze a kellemes, keserű ízt, ahogy finoman csókoltam. Hagytam, hogy Aiden a tortát kivegye a kezemből és letegye a pult mögötti fotelhez közeleső asztal. Aztán már ült is le, hogy az ölébe húzzon, én pedig olyan elégedettséggel bújtam bele ebbe az érzésbe, hogy szinte dorombolva sóhajtottam.
A karjai közé dőltem, ahogy újabb hab került a képbe és Aiden olyan lágyan csókolta le rólam azt, hogy bele tudtam volna olvadni az érzésbe. Az ujjaimmal a göndör tincsek közé túrtam, hogy még közelebb húzzam magamhoz csók közben. Mérhetetlenül szerelmes voltam, mintha nem is telt volna el az a másfél év az első óta… ugyanazt a forró vágyat éreztem. Talán eljátszottam másokkal, de mindig is Aiden volt az, akit igazán akartam.
– Tragédia. És most bajban vagy, Nyuszi – pillantott rám aztán, ahogy elhúzódtam. Láttam, hogy megpróbálja eljátszani a kemény főnököt. A hatásszünet kedvéért ijedt pislogással bámultam rá. Szerettem, ha nyeregbe érzi magát, így hát megadtam neki, amire vágyott. – Szülinapom van. Szóval minden kívánságomat teljesítened kell, mivel a férjem vagy és én vagyok az ünnepelt.
Hümmögve nyúltam a tortához és törtem le egy kis darabot. Finoman Aiden ajkai közé préseltem azt. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el, ahogy a hab kicsit megült az orra hegyén. Odahajoltam és lepusziltam róla, hogy aztán elhúzódva a szemeibe nézzek.
– És mi a kívánságod? – kérdeztem. A zsebemben persze ott volt az igazi ajándék, de még nem akartam bevetni. Előtte hagyni akartam, hogy kicsit lazulgassunk egymás társaságában. – Csókolózás? – kérdeztem és végig simítottam a mellkasán.
Aztán megfogtam a kezét, hogy bedugjam a zsebembe és kivehesse belőle a fekete karikagyűrűt, amit direkt neki készítettem. Volt rajta egy kis rozéarany, hogy passzoljon hozzám is valamennyire. Aztán egyenesen az ajkaira suttogtam: – Aiden, elvennél még egyszer? Ha igent mondasz, azt tehetsz velem, amit csak szeretnél... mielőtt elmegyünk anyádhoz.

(https://i.pinimg.com/236x/a0/03/45/a00345aa2025a47030b4f0bf81907b53.jpg)

A kávés étcsokis aroma kellemesen megtöltötte a teret, és úgy szőtte bele magát a tárgyak a poros kis polcok, a falak közzé, mintha mindig is itt akart volna kiteljesedni. Szerettem a kávé illatát, talán pontosan úgy, mint a kókuszét. Szerettem ezeket az ilatokat mert az jelentették, hogy megtöltöttek élettel, és én élveztem azt, hogy éltem. Régen lemondtam volna mindenről, csak hogy vezekeljek a bűneimért, de Elliot megmutatta, hogy ennél többet értem. És talán el is hittem egy kicsit, hogy nem voltam többet az a szánalmas senki, aki pálcát emelt a saját családjára. Megtanított arra, hogy merjek szeretni, és hagyjam, hogy szeressenek. Szerettem volna még élni, hogy apám tanítása és a húgom szeretete ne vesszen kárba, hogy teljesítsem a kötelességemet aranyvérűként, hiszen mindenki tudta, hogy Benjamin volt az egyetlen a családban, akit nem érdekelt se a kötelesség se a szabályok. Irigyeltem őt ezért, mert szabad lehetett amikor csak akart, miközben én még most is a saját játékszabályaim szerint éltem. Talán ő ezt irigyelte bennem. Talán mind a ketten a másik bőrébe akartunk bújni. De örültem, hogy ez nem volt lehetséges. Benjamin túl jó volt ahhoz, hogy egy olyan életet éljen, amit én magam választottam.
Tudtam, hogy veszélyes volt a háttérből lassanként bekebelezni az egész alvilágot, hogy egy kiterjedt birodalmam legyen, ahol úgy sakkozhatok, ahogy csak akarok. Talán ebben mégis csak hasonlítottunk az öcsémmel... Valahogy a legvégén mind a ketten szerettünk nagyban játszani, és kockáztatni a saját bőrünket is a saját álmaink érdekében. Örültem, hogy ELliot mellettem megmaradt annak a gyerekes, bájos kisfiúnak, aki akkor volt gyerekes amikor kellett és mégis tudott olyan éretten is viselkedni, hiszen felnőtt volt amikor megmérgeztek minket és felnőtt volt Kínában is. De mégis egy olyan csodás világot tárt elém nap mint nap, amiben örültem gyönyörködni minden nevetséges civódásunk ellenére is.
Én igazából nem féltem a sötétségtől, és hálás voltam azért, amiért Soren is közénk állt, úgy ahogyan a többiek is. Tudtam, hogy megbízható embereim voltak, akik tisztelrek engem és valamennyire én is őket, hiszen tökéletesen értettek a feladataikhoz és eddig egyikükben sem kellett csalódnom. A nagy királyok is azért vitték valamire, mert megfelelő embereik voltak. Felsóhajtottam, miközben hosszú csókba merültem el vele, aztán csak az ölembe húztam, és a világom egy rövid iőre megint az a békés szigetté változott, ami a felszínen tartott és a hullámok sem csaptak át a fejem felett.
- És mi a kívánságod? - hümmögtem, mintha nem is tudnám hirtelen, hogy mit is kívánjak - Csókolózás? - erre elvigyorodtam és újabb kávés sütit kentem az ajkára hogy megcsókoljam. Finom volt, főleg elliot csókja miatt.
- Talán az is. Játszunk egyet, mert imádok játszani. Találd ki, mit kívánhatnék tőled - mondtam, ravasz vigyorral, miközben előszedtem egy szál cigit a zsebemből és elegánsan meggyújtottam. Aztán a következő pillanatban a szabad kezemet a zsebéhez húzta, ahol kitapintottam egy fémes, simára csiszolt anyagot és az alakjából már rögtön rájöttem, hogy mit tervez. Kihúztam és egy gyönyörű, fekete karikagyűrű volt, amitől elképedve és talán egy kissé meghatottan csillogó, felemás színű szemekkel pislogtam ELliot barna szemeibe.
- Nyuszi, ez... - akadt el a hangom zavartan, de ő már meg is előzött a válasszal.
- Aiden, elvennél még egyszer? Ha igent mondasz, azt tehetsz velem, amit csak szeretnél... mielőtt elmegyünk anyádhoz. - erre odahajoltam és megcsókoltam miközben szerelmesen felsóhajtottam. Szerettem kettőnk táncát.
- Igen - leheltem az jakára. - Ezerszer is elveszlek, - suttogtam szenvedélyesen rekedtes hangon, majd egyszerűen csak fogtam és lehúztam magammal a földre, miközben a bolt ajtaján elkattant a zárt és a kis felirat is az ajtón Zárvát jelzett.
- de veszélyes kijelentés ez, Nyuszi - mondtam, miközben a kezemmel a ruhája alá csúsztam, megsimogatva a hasát ás a mellkasát, miközben az ajkain csüngtem szerelmes szenvedéllyel.

◂my happiness is you▸

2003. február 18.
(https://i.pinimg.com/564x/4c/4a/5d/4c4a5d09c9f1494cae772b4d653f3bbd.jpg)

◃aiden▹

you are mine

style: a year older (https://i.pinimg.com/564x/ac/f8/0e/acf80e5ffa33ddc741a2790a46bbe9c4.jpg) ║ zene: it’s you (https://www.youtube.com/watch?v=nyLV5U5n95s&ab_channel=HENRY-Topic)

18+

Aiden csókjának keserédes íze lágy nyomot hagyott a nyelvemen, ahogy az ölébe simulva, szinte beledőlve, mint egy kisgyerek, azokba az erős karokba, élveztem őt. Minden porcikám azt kívánta, bár örökké tartana ez a pillanat, mert én meg akartam tartani, belekapaszkodni, hogy ne álljunk közénk senki és semmi. Hiú ábránd volt azt hinni, ilyen nyugalom marad közöttünk, hiszen mindig volt valami, ami bemocskolta az édes pillanatokat, mintha nem is léteztek volna soha igazán.
– Talán az is. Játszunk egyet, mert imádok játszani. Találd ki, mit kívánhatnék tőled – súgta az ajkaimra ravaszkás vigyorral Aiden. Aztán elhúzódott és rágyújtott egy szál cigire, hogy a szokásos nyugalommal várja, mi történik. Játszani akartam vele, nagyon is… imádtam, amikor elvesz és úgy vesz el, hogy tudja, nem okoz fájdalmat. Aiden finom volt, kedves, még akkor is, amikor „büntetett.” Csak megmutatta, hogy az övé vagyok, fájdalom és erőszak nélkül, ettől pedig olyan férfiasnak láttam, mint korábban senkit.
– Van egy tippem. – Jelentettem ki. Úgy húztam a zsebemhez a kezét, hogy kitapinthassa a gyűrűt. Fémből volt ugyan, de olyan fekete és csillogó, hogy még Aiden sem mondhatta rá, hogy túl sok. A felülete kicsit durva volt, a rozéarany díszítéstől viszont lett egy kicsi elegáns kisugárzása. Láttam, hogy tetszik neki a karikagyűrű. Nem volt túl hivalkodó, így az ízlésének éppen megfelelt.
– Nyuszi, ez... – még a szavai is elakadtak, ahogy találkozott a tekintetünk. Talán nem értette azonnal mit gondolok. Mégis tartottam egy kis hatásszünetet, mielőtt kiböktem volna, mit szeretnék. Féltem, hogy kicsit a büszkeségébe tipor és úgy érzi, nem ő irányít. Ezért is ajánlottam fel, hogy bármit megtehet, ha még egyszer elvesz. Én is szerettem irányítani, vezényelni, mégis kettőnk kapcsolatában hajlandó voltam átengedni magam neki. Ezért is engedtem a csóknak, túrtam a hajába, hogy érezzem a kettőnk ritmusát ismét lángra lobbanni… ez nem játék volt közöttünk, hanem valódi szenvedély is.
– Igen – lehelte végül az ajkaimra a választ. A sóhajtása úgy cirógatott végig a bőrömön, én pedig csak finoman nyöszörögtem egyet, imádva minden porcikámmal ezt a percet. Szerettem, hogy megtaláltuk magunkat ennyi idő után. Hogy bár elengedtük egymás kezét, visszasodort a szél és rájöttünk, mégis csak működünk mi közösen, egyetlen egységként. Talán rosszul kezdtünk neki, ezért kellett újra próbálni az elejétől. – Ezerszer is elveszlek – folytatta, én pedig meg tudtam volna hatódni a szavaira. Most nem engedtem a könnyeknek, mert élvezni akartam a boldogságunkat könnyek nélkül.
– Én pedig ezerszer is hozzád fogok menni… – Bólintottam és hagytam magam mozgatni. A földön kötöttem ki, a combjaim között Aidennel és csak néztem azokat a felemás szemeket, miközben a megbűvölt ajtón kattant a zár, nem engedve be senkit az üzletbe. Nem bántam most, hogy kettesben vagyunk, hiszen a pozícióváltásra szinte azonnal reagált a testem, amit azonnal meg is érezhetett.
– de veszélyes kijelentés ez, Nyuszi – simított be a ruhám alá. A lábamon már ott sem volt az annyiszor életképtelennek titulált papucscipő, így meztelen lábbal simítottam meg az ő cipős lábfejét, ahogy megvonaglott a testem a hasamra simuló, meleg ujjaktól. Kivettem az ajkai közül a cigarettát, nagyot szippantottam belőle és ahogy odahajolt egy csókra, a füstöt éppen az övéi közé engedtem vissza.
– Mit teszel velem? – kérdeztem és egy nagyot sóhajtottam, ahogy kicsit hátrébb került tőlem. Megint beleszippantottam a cigibe, ezúttal az ajkaim között tartva, amint finoman ráfogtam Aiden csuklójára, a másik kezemmel kibontottam a nadrágomat, hogy aztán azonnal oda simítsak a tenyerével. Csak azt akartam, hogy érezze, mennyire kívánom őt.
– Ezután le kell tisztogatnod… – dünnyögtem felé és kiesett a számból a cigi, ahogy felsóhajtottam a forró érintésre.

(https://i.pinimg.com/236x/a0/03/45/a00345aa2025a47030b4f0bf81907b53.jpg)

A gyűrű az ujjaim meghatóan könnyű volt. Régen a házasságot úgy képzeltem el, hogy a gyűrűvel együtt súlya volt. HOgy elveszek egy aranyvérű nőt és megmentem a családom nevét, ha már Benjamin nem volt rá képes. Ő mindig is a saját útját járta, és mégis képes volt másokért élni, és saját magáért is. Utáltam és féltékeny voltam rá emiatt, hogy a független nemtörődöm életében lubickolt, és akkor ordíthatott a folyosókon, amikor akart, akkor száguldhatott be az egyik órára a seprűjén, amikor csak akart, mindeki köré gyűlt mert normélis volt és nem gyűlölte a sárvérűeket sem. Azt hittem neki egyszerűbb és könnyebb az élete, és én emiatt meg tudtam volna őrülni a gféltékenységtől, hogy akkor az enyém miért nem olyan? Igazából hálás is lehetnék neki, mert ő mutatta meg milyen szánalmassá tesznek a falaim, hogy a gyengeségeimet ennyire elfedem a ridegségemmel.
Nem éreztem én a házasságod olyan furcsán kötelességemnek, minth ahogyan én azt elgondoltam. Láttam, hogy anyáék is szerelemből házasodtak, tudtam, hogy anyát másnak szánták és végül mégis csakl apámat választotta, láttam a tökéletesen jó mintát a házasságukban és én valahogy mégsem hittem el magamnról, hogy nekem is lehetőségem lesz szerelemből egy életen át valakinek a társa lenni. És mégis, amióta ELliottal voltam, minden egyes pillanattal úgy éreztenm, hogy taklán mégis képes vagyok úgy élni, ahogyan a szüleim is éltek. Tisztelettel, rajongással és szeretettel. Örökké hálás leszek nekik, amiért megtanították ezt, és Elliotnak ezért, mert mellette meg is tapasztalhattam ezt. A gyűrűt az ujjamra húztam ami melegen simult a bőrömre amásik fölé, amiben kettűnk élete lüktetett, összekötve bennünket.
- Én pedig ezerszer is hozzád fogok menni… - mondta elliot és hosszasan időzött el a tekintetünk egymás szemében. Szerettem nézni ELliot életteltei, kissé bánatos és érett, de néha meg olyan gyerekesen csillogó tekintetét. Sokban haosníltott az öcsémhez, és még többen hozzám, talán mert szinte ugyan azokon a fájdalmakon mentünk keresztül, úgy érezhettünk, ismerjük a másikat. Régebben hatalmas falakat húztam, és kimerülten lapultam meg a táglák kopottas-szürkés árnyékában odabent a saját világomban. Kimerülten és egyedül. De most, hogy ő mellettem volt, nem voltak falak. Nem volt értelme a falaknak. A világom pedig sokkal szebb hely lett. Talán nem úgy fejeztem ki magam sokszor, ahogy azt kellett volna, talán nem is fogom soha úgy elmodnani neki az érzéseimet, ahogy tényleg érzem. Nem tudtam ezeket szavakká formélni, inkább csak hagytam, hogy belém lásson.
Bizsergető érzés volt csókolni, miközben az akjaink közzé engedte a füstös párát. Szinte felizgatott, pedig azért valahogy a cigizés nem volt igazán ELliothoz való, mégis most egészen szexissé tette és megfűszerezte a közös pillanatunkat. Éreztem, ahogy forrt körülöttünk a levegő és pattogtak a szikrák.
- Mit teszel velem? - kérdezte, miközben finom mozdulatokkal irányította a kezem, hogy aztán előkerüljön a nadrágja alól a finom, érzékeny bőre, és ujjaim lágyan hozzásimultak. Halkan felsóhajtottam, miközben úgy érztem lassan én is túlságosan szűkösen leszek a nadrágomban, mert őrületesen kívántam én is őt, így a kezét odahúztam a sajátomhoz, hogy oldozzon el, miközben ujjaimmal simogattam őt.
- Nem is tudom, mit tegyek veled?- kérdeztem incslkedve, miközben időigényesen simogattam ELliotot. Aztán ráhajoltam az ajkaira, és úgy suttogtam tovább - Talán a csillagok közzé repítelek - mondtam szinte lehelve a szavakat, miközben a földre esett a cigaretta, ami lassan elaludt a parkettán, miközben finoman odahajoltam hozzá, és lágy csókkal hintettem be őt.
Ezután le kell tisztogatnod… - dünnyögte, miközben én már végül is a tisztogatás fázisába léptem, hogy kellően forróvá tegyem a kettőnk között izzóan feszülő hangulatot. Finom modzulatokkal, óvatosan kényeztettem, minden pillanatát kiélvezve, egészen addig, amíg úgy nem éreztem, hogy itt az idő változtatni a szó szerinti felálláson (XD). Így aztán úgy frodítottam ELliotot, hogy a neki legkényelmesebb és legfájdalom mentesebb helyzet legyen, miközben finoman egymáshoz értünk, és csókokkal, apró simogatásokkal kedveskedtem neki, miközben lassan teljesen össze tudtunk olvadni ebben a lüktető szenvedélyes hullámvasúton.

◂my happiness is you▸

2003. február 18.
(https://i.pinimg.com/564x/4c/4a/5d/4c4a5d09c9f1494cae772b4d653f3bbd.jpg)

◃aiden▹

Egyszerre volt romantikus és bizsergető pillanat, ahogy az ujjára került az addig zsebemben rejtegetett gyűrű. Nem készültem nyálas beszéddel, sem luxus ajándékkal, mert azok mind-mind belevesztek a felejtés ködébe. Az érzések viszont nem, azokat lehetett építeni és erősíteni, hogy mindez, ami közöttünk van talán örökké tartson. Örökké, mert arra volt szükségem, hogy Aiden legyen az én biztos pontom. Nem más. Aiden. Ha el is hagyott volna, hát vele a szívemben álltam volna tovább örökre innen. Mert nem volt már másnak hely csak neki... jöhetett akárhány plátói szerelem, akárhány vágy. Rá volt szükségem, belé voltam szerelmes.
Ennek a sok érzésnek engedve akartam játszani vele, elcsábítani, az ujjaim köré csavarni. Ezért fújtam az ajkai közé a füstöt, ahogy elloptam a cigit a szájából. Éreztem, ahogy a teste izzik, amint fölém simul, én pedig imádattal simítottam végig a mellkasán a szabad kezemmel. A másikkal újabb adagot szippantottam a cigarettából, hogy úgy csókolja az ajkaira. Közben a kezemmel magamra simítottam a tenyerét, ő pedig ki tudta bontani a nadrágomat, hogy odalent végig simítson a legérzékenyebb pontomon.
Hamarosan ő is megérintette az én kezemet, hogy odasimítsa a nadrágomra. Így érezhettem, mennyire megindította a kis füstös játékunk. Finoman pattintottam ki a gombot és simítottam be az alsónadrág alá. Egyelőre nem kényeztettem, csak simítottam rajta újra.
- Nem is tudom, mit tegyek veled? - kérdezte, miközben lassan simogatott újra és újra. Remegősen tört ki belőlem egy enyhe sóhajt. - Talán a csillagok közzé repítelek - hajolt oda hozzám, az ajkai az ajkaimat súrolták. Lehunytam a szemem és csak élveztem az érintéseit, majd odaadással folytattam én is a simításokat újra és újra.
Aiden könnyen gördített aztán az oldalamra, hogy hátulról hozzám simulva folytassuk a mi kis játékunkat. Forróbb volt, mélyebb és ritmusosabb. A finom csókok, amiket a nyakamra és az arcomra adott, tüzes lenyomatként égették a bőrömet még hosszú percekig. Aztán remegve adtam át magam a ritmusának, odahúzva a kezét magamra, hogy még erőteljesebben járjon át a gyönyör.
Izzadtan feküdtem a padlón, Aiden karjának ölelésében. Kellett egy pillanat, hogy magamhoz térjek ebből a remegésből. Mindig ilyen hatással volt rám… mintha tökéletesen tudná, hol vannak a testem érzékeny pontjai. A kezdetektől fogva ráérzett. Aztán a hátamra fordultam és úgy néztem rá: - Boldog születésnapot, Muci... - motyogtam és a mellkasába nyomtam az arcomat. Mélyet szippantottam az illatából, majd végig simítottam az oldalán. Nem akartam elhúzódni és érezni a levegő hűvösségét.
- Lehet, hogy át kéne öltöznünk, mielőtt átmegyünk anyukádhoz… kicsit leizzadtam… – dünnyögtem magunk közé. A kezem most már Aiden fenekére simított, hogy még jobban össze tudjunk simulni.

(https://i.pinimg.com/236x/a0/03/45/a00345aa2025a47030b4f0bf81907b53.jpg)

Ahogy közeledtünk a csúcspont felé, mind a ketten úgy vált a testünk egyre forróbbá, és minden kis érintés egyre hevesebben és érzékenyebben érintette minden idegsejtemet. Ahogy hullámzó ritmusunk egyre jobban a tetőfokára hágott, éreztem úgy, hogy valami túlvilágian megigézően szenvedélyes ritmusú táncot jártam volna. talán ilyen pokolian szép lehetett az ördög hívása, egy örökké tartó halálos táncba. A sötéstégben megláttam a gyönyörűséget, megláttam mind azt a szépet, ami eddig rejtve volt vagy egyszerűen cska udnirodtam tőle. Elliot szenvedélyes sóhajai olyan melegséggel járatták át a testemet, hogy lassan kiszakadt belőlem egy hangos sóhajjal minden gyönyörűség, amit neki adhattam. Talán úgy tűnhetett, hogy igazából én irényítottam, de valahogy közben egy kicsit Elliot is irányítptt engem, csak azt nem hagytam, hogy lássa. Túl büszke voltam ahhoz, hogy még ezt is tudja róla, hogy ebben a lobogó forróságban milyen elsöprő hatással volt rám. Szinte beleremegett mindenem, ahogyan egymás tagjaiba gabalyodva ölelkeztünk immáron a padlüón, és most ezt nem is bántam. Egyáltalán nem bántam, csak próbáltam szabályozni a légzésemet, miközben szemtelen kacsintással pillantottam Elloiotra, és igyekeztem megakadályozni, hogy a szívem most felmodnja a szolgálatot.
- Nyuszi. te vagy a legszebb születésnapi ajándék - sóhajtottam, miközben lassan próbáltam magam összeszedni. Még anyám is szülinapozni akart velünk, elvégre az öcsémmel mégis csak egy napon születtünk. Egy ideig álveztük ezt, aztán egyre jobban utáltuk, ahogy kamaszodtunk. Mindig összevesztünk olyanokkal dobálózva, hogy anyánk, apánk a másikat szerette jobban. Örültem, hogy ezt a háborút, a másikkal együtt magunk mögött hagytuk. Benjaminnak vettem egy gitárt. Iagzából... majdnem ugyan az volt, mint amit Chrissie sírja mellé tett, csak ezt már sosem fogják a húgunk csillámos hercegnős és pillangós meg unikornisos matricái díszíteni. Ettől persze mérgezően összeszorult a torkom, és a bennünk tekeredő kígyó is fájdalmasan tekergett.
- Lehet, hogy át kéne öltöznünk, mielőtt átmegyünk anyukádhoz… kicsit leizzadtam… - pihegte mellettem elliot, miközben odahajoltam és megcsókoltam a finom, még kicsit füstös ajkait, miközben nagy nehezen összeszetdem magamat és Elliotot is a földről. Szerencsére bezértam a boltot.
- Nem ártana. Kissé feltűnően szexelősen nézünk ki - túrtam bele a hajamba, és egy cigot dugtam ismét a számba, miközben igyekeztem nagyjából magamara rángatni. - Anya megint olyan tipikusan nagy szülinapi bult csinál, agyon díszített ház, meg két torta, meg ki tudja még mi. Kicsit túllihegte a szülinapokat mindig - magyaráztam közben vigyorogva. Aztán tekintetem a gyűrűkre vándorolt az ujjaimon és kissé szerelmes pillantást vetve rá, megsimítottam a fényesen csillogó gyűrűk felületét.
Hogy ha elkészültünk, odanyúltam Elliot hajához, hogy még jobban összeborzoljam, és kiynújtottam felé, hoyg hazahoppanáljunk. Amikor megfogta a kezem, még megpaskoltam a fenekét, hogy aztán egy forró csókot leheljek még a kissé verejtékes nyakára, miközben a karjaim közzé fogtam. Az aranyfog lassan kezdett elsötétülni előttünk, hogy aztán megérkezzünk a Hamutartóba, ami valahogy minden egyes pillanatnél egyre kisebbnek és kisebbnek tűnt, ahogy növekedett a családunk. Azért arra kívácnsi lettem volna, Lola mégis hogy tudott néha hazasuhanni, és teleírni a falat. Valéahogy nem hittem volna, hogy ez a ház ennyire megtelik élettel, hogy ez a szív ennyire élni szeretne, hogy ez az élet ennyire más lehet. Hálás voltam Elliotnak, hogy ide hozott, hogy révbe értem miatta, miközben ő húzott előre, és hátulról pedig az öcsém és az anyám támogatott. Most már lassan azt kezdtem érezni, hogy képes leszek halálom után apám szemébe nézni.
Igen, rossz voltam.
És mégis...
Apa, képes voltam olyan életet élni, amire te akartál tanítani.
Húsz éves lettem. És mégis úgy éreztem egy fél életet már leéltem a hátam mögött.
Húsz éves lettem, és mégis most mentem férjhez, most alapítok egy teljes családot.
Húsz éves lettem.
És én büszkén nézek előre, nem félek. Mert mellettem van az a férfi, aki megmutatta, hogy tudok élni is.

Köszönöm szépen a játékot!
A helyszín szabad!

◂mi folyik itt▸

2004. május 15.

(https://i.pinimg.com/564x/f5/64/b2/f564b2e0ba4c9dc0a355fc97f04361e0.jpg)

◃ s e a n ▹

maybe i lied
when i said
i was ok.

style: életképtelen cipőben (https://i.pinimg.com/564x/ac/f8/0e/acf80e5ffa33ddc741a2790a46bbe9c4.jpg) ║ zene: sail away (https://www.youtube.com/watch?v=pL-i4Lcgk2w&ab_channel=TheRasmus)

Még sok dolog, sok gondolat hagyott nyomot bennem. Talán ezért is akartam tudatosan mindennap bejönni az Aranyfogba, azzal foglalkozni, amit szerettem és lekötötte az elmém. Nem volt szabad gondolkodni és engedni a sötét árnyaknak, hogy lerántsanak megint a mélybe. Nagyon, nagyon nem volt szabad... mert akkor soha, de soha többé nem leszek megint a régi, aki meg tudott maradni egy helyben. Ezek az árnyak képesek lettek volna elkergetni, távolra űzni az otthontól, amit közösen teremtettünk meg Aidennel és elnyomni azokat a képeket, amiket két éve még közösen álmodtunk meg.
Ezért hát Seannal voltam az Aranyfogban és dolgoztam. Igen, én, akinek eddig minden csak játék és szórakozás volt, most ott álltam a szekrény mellett a raktárban egy listával a kezemben. A listát is én írtam persze arról, hogy mik vannak és éppen azt vetettük össze a jegyzékkel. Az is alaposan elmaradt a frissítésben az elmúlt időszakban.
- Mumifikálódott szent bika fallosz. - Olvastam fel a lista következő pontját, mikor egy doboz mellett álltam meg két lépéssel az előző, éneklő váza után. - Te jószagú... ezt mikor szereztem? - kérdeztem nagy röhögve, megnézve a dobozka méretét. A szent bikából persze következtettem belőle, hogy még valamikor az egyiptomi utunk alatt. Azt leszámítva nem sokszor jártam a sivatagok földjén, a piramisok árnyékában. A bikakultusz pedig ott kiváltképpen divatos volt az ókorban.
Szerettem Egyiptomot. Volt benne misztikum, elgondolkodtattak az egyes szokások, mintha valami mélyebbről jövő tudást kerestem volna az egészben. Az ősi mágia sokkal, de sokkal izgalmasabb volt, mint a mostani. Akkor még nem kötötték szabályok, habár a kiválasztottak űzhették csupán. Ez pedig csak még fontosabb és különlegesebbé tette. Bármikor szívesen visszamentem volna, hogy az ujjaimmal a homokba markoljak, bosszankodjak, hogy izzadok ebben a nagy melegben és meglepjem Aident valami múmiatestrésszel. A gond csak az volt, hogy már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy értékelné... főleg a nemrég történtek fényében.
Kicsit zavartan pislogtam kettőt, de azzal a lendülettel el is tereltem a kellemetlen gondolatokat.
- Jó nagy lehet. - Állapítottam meg, és a polcra, éppen mellé, letettem a listát, hogy megpiszkáljam a dobozt. - Ugye nem lesz büdös? - kérdeztem Sean és az ujjaim még mindig a doboz szélét piszkálták, ahol a vasalatok lezárták az egészet. Na jó. Lehet, hogy most egy kicsit mégis inkább szórakoztam, semmint dolgoztam... ez volt az a pont, ahol a merev koncentrációból átváltottam gyerekes vihogásba. Szóval alig vártam, hogy felnyissam a dobozt.
- Vigyázz az érzékeny kutyaorrodra! - mondtam, majd felnyitottam a dobozt. Az azonban tök üres volt. - Hé! Hol a falloszom? - szontyolódtam el kicsit, mint a gyerekek, akiktől elveszik a kedvenc játékukat.

☾ Feel the fire, the heat, the pyre ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-3-o-k-t-ó-b-e-r-1-0

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/236x/af/5c/09/af5c0946b109cf3ecbd11a3893856438.jpg)

(https://i.pinimg.com/236x/c1/34/ef/c134ef9113a3a80b248c6ca8d55f8a6d.jpg)

Egy ideje ráncoltam már az orromat, ahogy Elliot mellett ácsorogtam. A munkában olyan alapos voltam. Olyan furán precíz, mintha bennem lett volna ez. Mintha, régen, nagyon régen, valaha örököltem volna valakitől. Persze a homály a fejemben nem változott, azóta is mindent olyan nehéz, és súlyos fehérség borított be, hogy még a fejem is nehéz volt tőle. Főleg ha sokat figyeltem. Talán, ha egyedül lettem volna, az utcákon kóborolva magányos farkasként, nem tettem volna mást. Csak néztem volna a fehérséget, egészen addig míg el nem vakít, és bele nem őrülök abba, hogy semmi nincs bennem, ami régen összetett egy emberré. Most Safi mellett embernek éreztem magam inkább. Nem akartam elijeszteni magamtól, mert farkas voltam, és több volt bennem a vad, mint az ember. Legalább a családom tagjai felé nem volt már adósságom. Elmentem a régi, leégett házunkhoz, a régi életem helyszínére, és virágot tettem a sírjukra, és Kate sírjára is.
Egy kicsit az jobbá tett, még ha a hiány belém mart is, jobban tudtam folytatni az életemet. Szimatolva néztem át Elliot válla felett, ahogy olvasta a listát. Segítettem neki a leltározásban, egy kicsit elmaradtunk a cuccokkal.
- Mumifikálódott szent bika fallosz - olvasta fel a papírról, én meg nem tudtam megállni, hogy ne röhögjek fel. Ez a hely tele volt falloszokkal, én már megszoktam, de ez azzal járt, hogy mindig elkapott a röhögés.
- Te jószagú... ezt mikor szereztem? - kérdezte és megálltunk egy doboz mellett, mire összeráncoltam az orromat. A szaglásom nagyon érzékeny volt, kicsit féltettem, hogy tönkremegy ezek között a hülye szagú tárgyak között, vagy benyel az orrom egy átkot. Mégis milyen idétlen vérfarkas az, akinek nincsen szaglása? És akkor hogyan érezzem Safi édes illatát?
- Nem tudom, de ha éreznél szagokat, nem hoztad volna el - drámáztam mellette méltóságteljesen. Veszélyességi pótlékot is kellene kérnem Aidentől, az orrom miatt. Egyiptom, volt a dobozra írva, az én írásommal, a rábiggyesztett cetlin. Csak ott imádtak bikákat, meg talán a spanyolok is. Nem volt kedvem egy mumifikálódott fallosszal találkozni, de Elliot már nyitotta is ki a dobozt.
- Jó nagy lehet. Ugye nem lesz büdös? - kérdezte, mire én csak megvonogattam a vállamat, és zsebre tettem a kezemet.
- A vadkacsáké a leghosszabb. Már most is az, átjárta a szaga a dobozt is, csak te nem érzed. Szóval mindegy, az én orromnak úgyis - tettem hozzá, de azért a kíváncsiság ott tartott Elliot mellett. Sose láttam még ilyen bikafalloszt, meg egyáltalán milyen beteg elme mumifikálja be? Levágják, vagy a halott bikáé volt? Akár hogy is ez betegnek tűnt, azok meg mindig érdekesek, én meg sajnos kíváncsi is voltam.
- Vigyázz az érzékeny kutyaorrodra! - már emeltem szóra a szám, hogy az nem kutya, hanem farkas. FAARKAAS! De Elliot nyafogni kezdett, mintha csalódott vona. És igaz, valahogy nem volt olyan erős fallosz szag. Hé! Hol a falloszom?
- A tied ahelyén, remélhetőleg - röhögtem fel. - Nem tudom, talán elment keresni egy mumifikálódott bikalányt - röhögtem fel, de aztán valami zaj megcsapta az fülemet, és koncentrálni kezdtem. Az ujjammal jeleztem Elliotnak, hogy legyen csendesebb. Lépteket hallottam, talán ő nem, mert a raktár eléggé elzárta a hangokat. De nem tetszettek. Lehet járt itt bent is valaki, csak a sok szar elnyomta a szagát. Ettől morcos is lettem.
- Körbeszaglászom - mondtam neki és megindultam kifelé.

◂mi folyik itt▸

2004. május 15.

(https://i.pinimg.com/564x/f5/64/b2/f564b2e0ba4c9dc0a355fc97f04361e0.jpg)

◃ s e a n ▹

Sean társaságában egészen más volt. Valahogy elterelte a figyelmemet az elmúlt hetek és napok problémáiról. Ő nem ítélkezett, nem mondott semmit arra, hogy elmenekültem a házasságom elől. Más ezt bizonyára gyengeségnek ítélné és talán az is volt, valójában viszont csak magamat nem találtam az új élethelyzetemben, de ott az üzletben minden egészen más volt. Varázstárgyak vettek körbe, az imádott vibrálás és Sean persze. A jelenléte annyiszor nyugtatott meg a magányomban.
- Nem tudom, de ha éreznél szagokat, nem hoztad volna el - jegyezte meg Sean, ahogy a faládikót néztem, amiben a nemes bikatestrész volt. Megköszörülve a torkomat próbáltam nagyon ünnepélyes képet vágni a felnyitáshoz.
- Érzek szagokat, attól még nem csaholok, Seanci. - Feleltem nagy elégedett vigyorral, majd ismét visszatértem a komolysághoz. Ez egy szenttárgy, mégsem nyithattam ki vihogva... habár ha falloszokról volt szó egy kiskamasz megirigyelhette volna a viselkedésem. Vihogtam, élveztem, hogy gusztustalan kicsit. Talán ezért is gondolta mindenki azt, hogy szexmániás vagyok? Jó, nem csak ezért. Hála annak, hogy a házunk átjáróházként működik, mindenki látott és hallott már mindent a családból.
- A vadkacsáké a leghosszabb. Már most is az, átjárta a szaga a dobozt is, csak te nem érzed. Szóval mindegy, az én orromnak úgyis.
- Egy oszladozó cucc szagát csak megérezném... - ismételtem meg a korábbi mondandómat, hátha nem esett volna le neki. De jó tudni, hogy egy madárnak van a legnagyobb répája. Milyen világ ez... Ahogy ezt konstatáltam, már nyitottam is fel a ládikót. Ha már Sean érezte a szagát, hát mindenre számítottam, csak arra nem, hogy üres. Egy csalódott "ajj" hanggal is konstatáltam az eredményt, az egyéb panaszos megjegyzéseim közepette. Őszintén csalódott voltam.
- A tied ahelyén, remélhetőleg - jegyezte meg Sean nagy humorosan. - Nem tudom, talán elment keresni egy mumifikálódott bikalányt - majd a szája elé emelte a mutatóujját. Csendbe maradtam és én is fülelni kezdtem, ahogy ő. Csak nem nőtt a fallosznak lába és futott el... ugye?
- Körbeszaglászom- mondta és megindult kifelé.
Én csak lekaptam az egyik polcról egy átkozott tőrt. Reméltem, hogy nem csak arra jó, hogy eltűnjön a pengéje és csak a markolat virítson a kezemben, mikor le akarok csapni... merthogy ilyen is volt az üzletben. Mindenesetre Seanci után mentem az üzletbe. Az ajtó zárva volt, ma nem nyitottunk ki, mert leltároztunk.
- Lehet, hogy más is eltűnt, nem csak a fallosz. Sean, valaki kirabolt engem? - kérdeztem kicsit idegesen. Milyen már, ha a tolvajt rabolják ki? Anomália, kellemetlen helyzet... sőt egyenesen cikiség. Nem akartam teljesen leégetni magamat a Zsebpiszok közben. Már így is egy könnyen kapható kis izének tartottak.
- Ugye nem...? - Hangoskodtam tovább, Sean kifejezett kérése ellenére is. Aztán felemeltem a tőrt és azzal a lendülettel eltűnt a pengéje. - Ezt nem hiszem el! Tudtam! - Ráztam meg azt a vackot, hogy visszatérjen a penge, de csak nem akart. Hát igen, ez ilyen trükkös dolog, ha az ember támadó, eltűnik, hogy ne tudjon kárt tenni senkibe.

☾ Feel the fire, the heat, the pyre ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-3-o-k-t-ó-b-e-r-1-0

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/236x/af/5c/09/af5c0946b109cf3ecbd11a3893856438.jpg)

(https://i.pinimg.com/236x/c1/34/ef/c134ef9113a3a80b248c6ca8d55f8a6d.jpg)

Nem szerettem hánytorgatni a múltat, sem felróni másoknak a cselekedeteit. Én sem voltam makulátlan, a múltam beszennyezett, T. főleg. Szóval nem mondtam semmilyen megjegyzést Elliotnak arra vonatkozóan, hogy miért lépett le. Tudtam, hogy volt valami komoly oka, de nem firtattam, úgy tűnt, hogy helyretették egymás közt a dolgokat Aidennel és ez számított igazán. Meg mégis miért mondjak bármi rosszat róluk? Befogadtak, Aiden még az után töltött időnk alatt adott kaját is, és megmentett az auroroktól. Akkor éreztem először azt, hogy valaki kiállt értem. Eddig csak egyedül voltam, teljesen egyedül. Sok minden változott, Safi mellett még talán emberibb is lettem, egy kicsit. Nehéz volt azzá válni, miközben az emberben ott forrongott egy hatalmas vadállat, ami ki-ki akart törni. Nem mondanám azt, hogy kordában tudtam tartani, teljesen, véren hizlaltak és szerette a halált a karmai között. De már tudtam annyira önmagam lenni, hogy olyannak lássanak, aki egykor lehettem, mindennek a vége előtt.
Szóval élveztem, hogy velük lehettem. Safi mellett megtanultam az életet szeretni, és élvezni azt.
Szóval most is inkább csak elmatattam Elliot mellett a raktárban és élvezhettem a por émelyítő, szúrós szagát, a vibráló mágikus tárgyak között. Ezek után, ha végeztünk, biztos veszek egy kellemes kis napfürdőt az ajtó előtt, szerettem, ha a nap sütötte a bundámat, és kellemesen felmelegített.
- Érzek szagokat, attól még nem csaholok, Seanci. - válaszolta Elliot amikor valami bikának a tökét tartalmazó cuccot vizsgáltuk. Csak megforgattam a szememet, és felhorkantam.
- Nekem sem szokásom "csaholni" - válaszoltam és büszkén ki is húztam magam. - Én farkas vagyok, nem holmi padlócirkáló tacskó - tettem még hozzá. Nem szerettem, ha kutyának néztek, még akkor sem, ha volt benne logika. Én büszke farkas voltam, aki szeretett lustálkodni, és nem vinnyogtam úgy, mint egy öleb. Én nem igzán voltam olyan olyan nagyon nagy szakértője a dolgoknak, mint Elliot, de értettem hozzájuk. Minden esetre én nem akartam ez a tökös dolgot úgy túllihegni, ők még egy eladásból is képesek voltak patáliát csapni. "Azt miért adtuk el?" vagy "De azt én magunknak akartam." és a többi és a többi. De Elliot persze túlságosan is élvezte ebben a perverziót, amitől én se tudtam komoly lenni. Sokszor rám ragasztotta a jókedvét, amiért Safi is hálás volt neki.
- Egy oszladozó cucc szagát csak megérezném... - mondta Elliot, és ebben volt valami. Csak gyanúsan távoli volt a szaga, amit belőle éreztem, nem volt telejsen ott. De lehet csak becsaptak a közelben lévő tárgyak, és az én tökéletes szaglásom ezért működött furcsán.
- Abban biztos vagyok, hogy megéreznéd - dünnyögtem. Lassan ki is derült, hogy miért volt furcsa ez az egész. A bikának eltűnt a fallosza. Mármint eddig se volt meg neki, mert az Aranyfogban volt, de most megint eltűnt. Szar ügy, kétszer elhagyni a töködet... Aucs, még belegondolni is rossz volt.
Nem telt el sok idő, hogy megérezzük, valami nem volt rendben. Mintha lett volna itt még valaki, pedig a leltározás miatt zárva voltunk, hogy nyugodtabban meg tudjuk csinálni a dolgunkat. De ez most zavart, a hangok fent zavartak, és Ellioték nem hoztak haza egy múmiát szarkofaágban, hogy sétálgasson itt fel és alá.
Elliot követett a Tőrtelen tőrrel a kezében, miközben hangtalanul próbáltam az üzletbe jutni. Olyan volt ez, mint egy vadászat, én pedig imádtam vadászni, de most nem nyulat kellett fognom, hanem lehet egy egész embert.
- Lehet, hogy más is eltűnt, nem csak a fallosz. Sean, valaki kirabolt engem? - háborgott mögöttem Elliot, én meg pisszegtem neki. Na ezért szerettem egyedül vadászni.
- Nem kizárt, de már úgy is rég haraptam el egy-két torkot - dünnyögtem, nem ellenőrizgettem lent a dolgokat, de az üzletben furcsa hiányérzetem támadt. AMikor az ember érzi, hogy valami nincsen a helyén, de még nem tudja, hogy mi. Mögöttem Elliot éppen a Tőretlen tőrrel küzdött, biztos eltűnt megint a kezében. Szóltam is volna neki, hogy ne legyen enynire feltűnő, de akkor szinte a semmiből felénk csattant egy átok, amit alig tudtam kivédeni egy protegroval, de így is hangrobbanást okozott az egész, ami sértette a fülemet.
- Elliot! - mondtam, hogy inkább talán pálcával kellene neki is harcolni, egy olyan vacakkal nem sokra ment. Közben egy alak állt az üzletben, de egyelőre nem tudtam beazonosítani, viszont az üdvözlését én is viszonoztam.
- Bocs, de zárva vagyunk. Capitulatus!

◂mi folyik itt▸

2004. május 15.

(https://i.pinimg.com/564x/f5/64/b2/f564b2e0ba4c9dc0a355fc97f04361e0.jpg)

◃ s e a n ▹

Szerettem a raktárat. Kicsit arra emlékeztetett az egész, amiért csináltam ezt az egészet. A varázstárgyakért, a por émelyítő illatáért és mindenért, ami ezzel együtt járt. Imádtam még nagyokat tüsszenteni is, mert annyira a lényem része volt ez a helyiség. Sokkal inkább, mint a bolt. Itt lehetett kincsekre bukkanni, olyan tárgyakra, amiket valamikor megszereztem erővel, túljárva valaki vagy valami eszén. Ezért pedig mérhetetlenül büszke voltam, mégsem lehetett kielégíteni. Újra és újra meg akartam szerezni valamit, mert ez valami beteges, erőszakos vágy volt bennem.
– Nekem sem szokásom "csaholni"– közölte büszke hangon Seanci. Ahogy rápillantottam, elvigyorodtam. Bájos volt, ahogy kihúzta magát és erősnek akart tűnni. Már-már emlékeztem, miért is szerettem annyit piszkálni azzal, hogy kutya. – Én farkas vagyok, nem holmi padlócirkáló tacskó.
– Hát persze, blökikém. – kacsintottam rá. Persze sejtettem, hogy ezzel csak jobban kihúzom a gyufát nála, szóval elkezdtem kutakodni, merre lehet vajon az a bizonyos bomló testrészt. Kizárt dolog, hogy csak úgy el tudjon tűnni ebből a raktárból, rengeteg mágiával védtük le… és még csak nem is én, hanem Aiden, aki kicsit biztosabban nyúlt a pálcához, mint én.
– Abban biztos vagyok, hogy megéreznéd – dünnygöte Sean. Hát igen, ha másról nem a szagáról valóban felismerhető lett volna, de ő is legfeljebb a dobozban hagyott emlékét szagolhatta ki. Valaki járt volna itt? Nem, az kizárt. Ahogy az is, hogy Aiden puszta kézzel kiszedje onnan. Ha nem voltunk itt, csak ő nyúlhatott bele a cuccinkba, mint tulajdonos, más képtelen lett volna bejönni ide. Igaz nekem is sokszor mondták ezt, mikor betörést tervezgettem, aztán gond nélkül megoldottam.
Sean eltűnt a vásárló térbe, én pedig csak akkor kerültem elő, mikor zajt hallottam. A Tőrtelen tőrrel a kezembe léptem ki… nem sok eséllyel, hogy majd az segít túlélni bármit is. Amint döfni tervez vele az ember, eltűnik a penge és igencsak nehéz kijátszani. Akkor sem sikerült legutóbb, mikor kispillangókra próbáltam koncentrálni a lecsapás helyett.
– Nem kizárt, de már úgy is rég haraptam el egy-két torkot – jegyezte meg Sean. Ha ő nem tartja lehetetlennek ide bejutni, akkor csak is erről lehet szó. De mégis ki fogdos meg puszta kézzel egy mumifikált péniszt. Még én sem tenném.
Ahogy utólértem Seant éppen a fejem mellett, a falnak csapódott egy átok. Honnan jött? Egyelőre nem tudtam, de éppen csak nem talált képen, ez pedig éppen elég bosszantó volt ahhoz, hogy a penge nélkül maradt fegyvert félre hajítsam.
– Elliot! – hallottam meg Sean hangját. A pálcám persze ott volt a pulton, mert mindig elszórtam. Úgy estem oda egy újabb átok elől, az ujjaim közé kapva a fegyveremet. Sean megpróbálta leszerelni az alakot, akit egyelőre nem tudtam beazonosítnai.
– Ki a tököm az…? – suttogtam farkaskám felé, ahogy behúzódtam egészen a pult mögé. A capitulatus valószínűleg nem volt sikeres, mert a következő pillanatban megint egy átok csattant felettem és egy vitrin is betört. Az üveg darabok rám hullottak, de szerencsére nem akkora erővel, hogy megvágjanak.
– Jó, haver, nyugodj le! – kiáltottam ki a pult mögül. – Beszéljük meg, mi a fasz bajod van… – Emelkedtem ki feltartott kezekkel a pult mögül. A fejem mellett megint átok suhant el, de most egyértelműen nem akart eltalálni, csak rám ijeszteni. Azért behúztam a nyakamat, mielőtt megnéztem magamnak.
Termetes, sebhelyes faszi volt. Talán Aiden ellenfele és ide akart jönni faszt méregetni, csak éppen kurva szar napot választott. Aiden nem volt itt, én meg nem akartam meghalni.
– Mi kéne, ha?! – kérdeztem kicsit ingerülten.

☾ Feel the fire, the heat, the pyre ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-3-o-k-t-ó-b-e-r-1-0

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/236x/af/5c/09/af5c0946b109cf3ecbd11a3893856438.jpg)

(https://i.pinimg.com/236x/c1/34/ef/c134ef9113a3a80b248c6ca8d55f8a6d.jpg)

Nem nagyon kedveltem a raktárat, sokkal jobban szerettem a nagyobb, tágasabb helyeket, ahol beláttam a terepet, és nem éreztem bezárva magam. Az agyam még most is egy kicsit folyton a menekülési útvonalat kereste akárhol is volt. A fehér szoba ezt hagyta bennem. Safinak köszönhetően enyhült a paranoiám, és nem is lehettem volna hálásabb neki. Talán, ha ő nem fogadott volna be az otthonába, még mindig az utcán lődörögnék, még ha szerettem meghúzni magam hol Benék teraszán, hol itt a bolt előtt. Safi otthont adott.
– Hát persze, blökikém - válaszolta Elliot, mire vágtam egy grimaszt és mormogtam egyet. Büszke természet voltam, és ha már vérfarkasént kell leélnem az életemet, legalább ne higgyenek kutyának. Elliotra se mondtam azt, hogy majom.
- Le fogom egyszer harapni az ujjadat - dünnyögtem, persze tduta, hogy csak a morcosságom beszélt belőlem. Amúgy is a furcsa szag és a furcsa előérzet jobban lekötött most, mint Elliot ahogyan bosszantani próbált. A farkasösztön azért dolgozott bennem, akér csak a folyton éhes szörnyeteg bennem, mintha ketté hasadtam volna. Lassan már megszoktam ezt, állandó része volt a lényemnek, csak visszafogom nem lehetett a főzettel. Még a végén elszabadult volna, amikor nem figyeltem. Aztán éreztem, hogy valami rohadtul nem voltrednben, nem is érdekelt már a bika mumifikálódott tökének a helye. Valaki volt itt, és ez nekem nagyon nem tetszett.
– Ki a tököm az…? - kérdezte halkan, mire beleszimatoltam a levegőbe.
- Férfi, a Vakegérből jöhetett, de volt a Három Seprűben is. Eléggé erős alkohol szaga van, de szerintem éppen józan. Büdös a lába - húztam fintorra a számat, többet nem tudtam hozzátenni, az események felgyorsultak.
Ahogy az eladótérbe érkeztünk, már jött is a támadás, Elliotot éppen hogy nem találta el, de az a gagyi penge ki is esett a kezéből. Megmarkoltam a fenyőpálcámat, ami szinte támadásra készen lüktetett a kezemben, és azon voltam, hogy megvédjem a területemet is,meg Elliotot is. Furcsa szaga volt annak, aki ránk tört, egy része ismerős volt, egy csomó ismerős szag, ami ide tartozott. Ettől csak még mérgesebb lettem. Utáltam ha úgy elvisznek valamit az orrom elől, mégis csak én voltam itt a háznak az őrzője.
– Jó, haver, nyugodj le! – kiabált ki Elliot a pult mögül, énb meg méregettem előreszegezett pálcával a sebhelyes faszit. Valahonnan ismerős volt a szaga a sok bűzréteg alatt. - Beszéljük meg, mi a fasz bajod van… – - próbálkozott, de nem sok sikerrel. - Mi kéne, ha?! - kiabált továbbra isElliot, mire a fickó mérgesen megszólalt.
- Nekem lett ígérve az a méreggel teli üveg! Hát most elvettem. De ha már erre jártam néhány más dolgot is! - mondta és kaján vigyorra húzta a száját. Talán arra a nemrég megszerzett méreggel teli üvegre gondolt, amiben újratöltődő sör látszik, de amúgy kicsinál bárkit egy cseppje is.
- Tudod lehet ezt rendesebben is intézni - kötöttem bele, de újabb átok csattant, amit éppen ki tudtam védeni, egy erősebb protegroval, de az ereje a putnak vágott, fel is horkantottam fájdalmamban.
- Faszom... - horkantam fel, és már éppen farkassá váltam volna, hogy letépjem a kezét, ami a pálcát tarja, de megint megszólalt.
- Nem elég, hogy az öcsém ilyen önző seggel dolgozik együtt! - kiabálta, mire csak eszembe jutott honnan volt ismerős a szaga.
- Az öcséd? Szepi? - kérdeztem rá, és Elliot felé lestem.

◂mi folyik itt▸

2004. május 15.

(https://i.pinimg.com/564x/f5/64/b2/f564b2e0ba4c9dc0a355fc97f04361e0.jpg)

◃ s e a n ▹

Épp csak le tudtam kapni a pálcámat a pultról, mielőtt az átok kis híján arcon talált. Úgy húztam meg magam a pult mögött, mint egy riadt kisegér, pedig én aztán nem féltem. Egyszerűen csak nem most akartam kísérteni a sorsot, hogy nem is olyan régen éppen elég komolyan eljátszottam már Aiden türelmével.
- Férfi, a Vakegérből jöhetett, de volt a Három Seprűben is. Eléggé erős alkohol szaga van, de szerintem éppen józan. Büdös a lába- felelte valahonnan Sean. Nem láttam rá rendesen, de azért hallottam a hangján, hogy fintorog. Minek szagolgatja távolról mások lábát? Én sem tenném, se távolról, se közelről. Bár a tény, hogy a saját zoknijával kikergethetném a világból, poén. Valahogy kezelni kellett a helyzet és azt bizony nem tudtam volna a pult mögül kivitelezni.
Szóval felálltam és egyelőre nem óhajtottam támadni. Csak megbeszélni, hogy mi a tököt akar éppen az Aranyfogban. Az egy dolog, hogy élete legfosabb betörését követte el, dehogy még rám is támadt az finoman szólva is szánalmas volt. Rászorítottam hát a pálcámra, készen védekezésre, vagy támadásra.
- Nekem lett ígérve az a méreggel teli üveg! Hát most elvettem. De ha már erre jártam néhány más dolgot is!
Megköszörültem a torkom.
- Tudod lehet ezt rendesebben is intézni - szólalt meg Sean. Fogalmam sem volt, mire gondol és milyen mást akar még elvinni. Sok varázstárgyat szereztem, nem emlékeztem mindegyikre. Az átok azonban most Sean felé reppent. - Faszom... - horkant fel olyan kutyásan, mikor sikeresen kivédte.
- Hé...! Nyugodj le, haver! Nem vettünk el tőled semmit, egyelőre. - Szóltam és a szabad kezem feltartottam, hogy nem kell nekem esni.
- Nem elég, hogy az öcsém ilyen önző seggel dolgozik együtt!- kiabálta a részeg faszi. Egyelőre csak Sean felé vetettem egy pillantást. Most már komolyan kezdtem úgy érezni, mintha sárgaházba kerültem volna. Nem értettem egy büdös szavát sem. Milyen öccse?
- Az öcséd? Szepi?- kérdezte Sean, aki érezte is a szagát.
- Milyen méregről van szó? - kérdeztem értetlenül, de a csávó felém lőtt egy újabb átkot. Éppen a fejem mellett, egy polcon álló vázába csapódott, ami apró szilánkokra tört. Épp csak össze tudtam húzni magam, hogy semmim se sérüljön meg.
- Na jó, anyáddal szórakozz! - Böktem felé a pálcámmal lendületből. - Vinculum! - A csuklóján addig láthatatlan bilincs jelent meg, az hangosan kattant és elejtette a pálcáját. Még jó, hogy néha figyelek is Gabe-re, nem csak nyitott szemmel alszom, mikor a munkájáról beszél. - És most normálisan elmondod, mit akarsz! - Tettem hozzá. Persze nem sok esélyem volt ellen, a következő pillanatban az összetört kezeivel kezdett törni és zúzni a vitrinek között, az asztalokon. A tárgyak ide-oda repkedtek, közöttük olyanok is, amik erősen átkozottak voltak.

☾ Feel the fire, the heat, the pyre ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-3-o-k-t-ó-b-e-r-1-0

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/236x/af/5c/09/af5c0946b109cf3ecbd11a3893856438.jpg)

(https://i.pinimg.com/236x/c1/34/ef/c134ef9113a3a80b248c6ca8d55f8a6d.jpg)

Éreztem, hogy minden porcikámban megmozdulta farkas. Ahogy megérzi a vér szagátv rögtön felébred bennem és máris mindenhol ott van. Éreztem, ahogy ölni szeretett volna, a fogai alatt érezni a hús és a vér ízét. Pontosan ugyan úgy, ahogyan szabadjára engedtem, amikor megöltem Thomast. Egy részem akkor nekem is mocskosul elégedett volt. Mostanában már nem voltam olyan vad Safi miatt emberi szerettem volna maradni. Na meg nem akartam egy kétlábon járó, torz vérfarkas lenni. Bedik tudtam, éreztem, hogy vékony volt a jég. Elmosódott a határvonal bennem, és ez még T. kegyes ajándéka volt.
Most viszont éreztem, hogy meg akarom védeni Elliotot, tök mindegy, hogy ki volt ez az óriási faszi. Belépett az én területemre, amire én vigyáztam... Hiába volt ez a hely Aidené, nekem kellett megóvni, rám bízták, ennek pedig eleget akartam tenni. Rohadtul felcseszett, hogy itt volt egy ember, akinek nek kellett volna itt lennie. És még a lába is büdös volt. Jó volt a szaglásom, talán túlságosan is érzékeny volt, a büdüset még jobban megéreztem, és még facsarta is az orromat.
Szívesebben vettem volna fel a farkast, de most szükségem volt arra is hogy beszéljek. Inkább csak odasétáltam Elliot mellé, és úgy fogtam ré a pálcámat. Ő nem akart nekiesni, még és így én sem tettem, csak hallgattam a magyarázatát. Ismertem a tárgyat, amit akart, persze én mindenre emlékeztem, nem úgy, mint Elliot meg Aiden. Ők csak hozták és utána nekem kellett ezekkel foglalkoznom. Még volt olyan is, amit a mocsoktól és vértől nekem kellett rendbe tenni. Vagy védőbűbájokat szórni némelyikre, nehogy elszabaduljon a pokol. Furcsa volt ez, de élveztem is. Jobb volt, hogy volt egy hely ahol lehettem, egy otthonom Sazfi mellett. Pedig én úgy hittem, hogy életem végéig az utcán élek, kikázott kajákból, elejtett galabokbólm, vagy néha egy-egy vadból, ha az erdőben jártam.
- Hé...! Nyugodj le, haver! Nem vettünk el tőled semmit, egyelőre - próbálkozott Elliot, de persze hiába. Ez egy őrült, óriási hegyomlás volt, mozdulataiban meg furcsán ismerős is. És ha jobban figyeltem az illatára...
De persze nem bvírt leállni, és csak az alvó farkast ébreszttgette bennem, ahogyan most engem is támadni akart. Éreztem, hogy már nagyon éber bennem a farkasom, és csak fortyog bennem, én pedig akkor is utáltam vona magam, ha válaszok nélkül hagyom kirobanni, és megöli. Megölöm, az a farkas is én voltam, de őszintén már annyira nem tudtam már ezt hiva tenni, hogy nem is érdekelt. De egyértelműen részeg volt, és a részeg bolondnál nem is volt rosszabb, azt hiszem.
Főleg ha Szepi bátyjáról volt szó. Mi a fasz?! Kettő volt belőle, hogy tudta őket kinyomni az anyjuk?
- Milyen méregről van szó? - kérdezte, de mielőtt válaszolni tudtam volna, persze teljesen begerjedt a fickó, én pedig nem tehettem mást, csak fedeztem Elliotot, egészen addig amíg nem érzem úgy, hogy meg is ölhetem. Aiden azt mondta ha valaki túl veszélyes, akkor megtehetem azt is. Az más kérdés, hogy a bennem lévő morális erkölcsöm mennyire hagyja.
- És most normálisan elmondod, mit akarsz! - próbálta Elliot valamilyen szóra bírni, de hiába volt lebilincselve, a pasas elkezdett törni-zúzni, és ha összetöri Aiden páváját, akkor nem csak neki lőttek, hanem nekem is, főleg nekem, aki miatt az egész boltot szarrá verték, és nekem kellene vigyázni itt mindenre. Éreztem, hogy egyre jobban bepöccentem, hát rendben, akkor keményen jástzunk.
- Na jó baszdmeg, most lett elegem - mormogtam, és egy kicsit teret engedtem annak a dühös, őrült farkasnak, aki bennem volt, és minden nap lekmározzott belülről a lelkemből. Farkassá váltam, olyanná, ami még talán tudott józan is lenni, és morogva megindultam az őrjöngő fazon felé. Farkasként erősebb voltam egy kicsit izmosabb és nagyobb, a többieknél, talán a fertőzés miatt, vagy mert egy részem már kezdett tényleg farkas maradni, nem tudtam.
A karmom egy kicsit felsértette a padlót, ahogy nekiiramodtam a hatalmas medvének, és közben elugrottam egy felém dőlő vázától. Oké, amíg nem a páva törik nem pánikolok. Igyekeztem megkerülni, hogy a hátára vetődjek, de nehéz volt, mert folyton forgolódott, végül megtaláltam a vakfoltját, és a fogaimat belemartam az Achilles sarokba a lábán. A faszi felordított a fájdalomtól, és megbillent, én pedig addig nem engedtem el amíg el nem vágódott Elliot előtt. Büszkén kihúztam magam, mint aki bukis simogatást is vár, miután levadászott egy madarat. Még a farkamat is csóváltam hozzá, mert elégedett voltam magammal. Elliot meg hátha szót tud érteni ezzel a vergődő emberrel a földön.

◂mi folyik itt▸

2004. május 15.

(https://i.pinimg.com/564x/f5/64/b2/f564b2e0ba4c9dc0a355fc97f04361e0.jpg)

◃ s e a n ▹

Nem. Ha valamit képtelen voltam tétlenül nézni, akkor az az volt, hogy valaki darabokra szedi az egyetlen dolgot, amit még ahhoz kötött, aki valamikor voltam. Ezek a varázstárgyak, ezeket az illatok és szagok, ezek az apró bizsegések még hagyták, hogy felidézzem, milyen adrenalin dús volt végig tombolni a múzeumokat, lakóházakat, erdőket, romokat, csakhogy megszerezzek egy kincset. Borzasztóan hiányzott a maga módján és ezt nem tudtam senkivel sem megosztani, habár a segélykiáltás egyértelmű volt... akkor is, ha nem beszéltem róla igazán a Stockholmból való visszatérés után.
Ez az állat viszont úgy esett neki a bútoroknak és nekem, mintha tényleg csak egy boltos lennék. Nem tévedett nagyokat. Ma már tényleg az voltam, semmi több... semmi több, mégis az a régi érzés most kicsit felizzott. Éreztem a véremben lüktetni a pofátlan erőt, ahogy végig sietett a szívemből az egész testembe. Meg akartam védeni a holmimat, csupán a tárgyak védelme tett óvatosabbá.
- Na jó baszdmeg, most lett elegem - kiáltott fel Sean mellőlem. Nem akartam, hogy bajba keverje magát. Tudtam, hogy erős farkas, de sebezhető is. Ez az alak úgy tombolt, mint egy eszement. Az átalakulás és a nekiiramodás pillanatok alatt megtörtént. Nem volt más választásom, mint elterelnem a medvemértű támadónk figyelmét. Ezért felé lendítettem a pálcámat.
- Finis Captivo - mondtam ki. Most nem ment volna némán, a szívem olyan erősen vert, hogy alig tudtam koncentrálni. A lábait még így is összekötött a lánc, ez pedig éppen elég segítség volt Seannak, hogy a hátára vetődve ledöntse a padlóra. Hamarosan ott feküdt, éppen előttem. Kiléptem a pult mögül és megvakargattam Sean fejét.
- Ha még egyszer idetolod a büdös képedet nem csak a hátadra fog ugrani, hanem kiharapja a kibaszott torkodat. Világos? - Rúgtam félre a kezéből kiguruló pálcát. - Nem viselem jól, ha valaki a kincsimet rombolja, te kis szarházi. - Folytattam és ráléptem a kézfejére. A teljes súlyomat bevetve roppantottam össze a csontokat benne.
- És most húzz a faszba. - Egyetlen pálcaintéssel nyitottam ki az ajtót, majd jeleztem Seannak a fejemmel, hogy szálljon le róla. Ha ezt megtette, akkor rásegítettem a távozásra egy újabb pálcamozdulattal. Néma Ventus következett ezúttal, amivel egyszerűen kisöpörtem némi törmelékkel az üzletből. A pálcáját meg úgy hajítottam utána.
Az ajtó hamarosan becsapódott és a biztonsági varázslatok aktiválták magukat. Képtelen voltam felfogva, hogyan jutott át ezen a védelmen és miért lopta el a bikafalloszomat. Mégis milyen betegnek kell egy mumifikált fasz, rajtam kívül? Hangosan fújtam egyet.
- Jól vagy? - Guggoltam le Sean elé.

☾ Feel the fire, the heat, the pyre ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-3-o-k-t-ó-b-e-r-1-0

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/236x/af/5c/09/af5c0946b109cf3ecbd11a3893856438.jpg)

(https://i.pinimg.com/236x/c1/34/ef/c134ef9113a3a80b248c6ca8d55f8a6d.jpg)

Kissé állatias voltam, talán ezt még nem sikerült kivetkőznöm magamból, hiába próbáltam, egy kicsit Safi miatt változni, de a farkas bennem volt, talán tizenkét-tizenhárom éves korom óta. Vad lettem miatta, talán túlságosan is, és csak a régi gyerekkori énemből megmaradt gondolatok és érzések tartottak össze emberként. Talán az a morális érték volt, amit a családomtól tanultam, és ha ez volt az egyetlen dolog, ami tőlük rám maradt, akkor azt tehettem, hogy legalább ezt megőrizzem.
De ez hirtelen szinte semmivé foszlott, ahogy hirtelen eluralkodott rajtam a düh. Megzavarták a helyet, amire vigyáztam, az embert, akire vigyáztam, és ha Aiden is itt lett volna még jobban mérges lettem volna. Nem akartam, hogy kudarcot valljak, mert talán a kutya ösztönök miatt, de territoriális voltam. Ahol pihentem, azt a helyet védtem. Akár Ben házát, akár Aidenékét, akár az Aranyfogat. Szinte éreztem a bennem lévő farkast, ahogyan ki akart belőlem robbanni, és meg is tehette volna. Tudtam, hogy az a részem szerette az emberi vérnek az ízét. Hiszen hányat ölhettem már meg a telihold hatása alatt. Hányszor keltem a halál szagára, ami fémes ízkén fojtogatta a torkomat. És minden egyes alkalommal Kate vérét éreztem magamban, attól pedig folyton hányom kellett.
Most is ez volt, ahogy Szepi testvérét megharaptam, és elterült a földön, de kitartóan szorítottam a fogaim között, hiába rúgkapált, ha egyszer valakit megharaptam nem engedtem el. Éreztem, hogy tombolt bennem a farkasom, hogy éhezett az ölésre, de nem engedtem neki. Makacsságból sem, és büszkeségből se. Nem akartam, hogy az a részem győzzön, amit mindennél jobban gyűlöltem magamban.
CSak akkor engedtem el, amikor Elliot megvakarta a fülem, és elégedetten megcsóváltam a farkamat. Nem azt, a másikat. A varázslata az előbb segített, hogy leterítsem, de így is olyan elégedett voltam, mintha egyedül tepertem volna le egy jávorszarvast. És szarvast vadászni egyedül kemény menet volt.
- Ha még egyszer idetolod a büdös képedet nem csak a hátadra fog ugrani, hanem kiharapja a kibaszott torkodat. Világos? - mondta a fószernek, aki már csak fájdalmasan nyögdécselt és vergődött, véresen és részegen. Körbeszaglásztam, hogy hátha el tudom tőle venni azt, amit ellopott tőlünk, ő meg ordított a fájdalomtól, ahogy ráléptek a kezére, persze a mancsaimmal még javában a hátán ácsorogtam. Egy kicsit hátracsaptam a füleimet a hangtól, érzékeny volt, na. Néha túlságosan is, de persze biztos T-nek köszönhettem ezt, mert kurvára szeretett kísérletezgetni. A gondolattól még a bundám szőre is felborzolódott egy pillanatra.
CSak akkor szálltam le róla, amikor Elliot jelzett, és ő pedig kirakhatta az üzletből. A pálcája repült utána, én meg ösztönösen ugrottam utána, hogy visszahozzam neki, csak persze eszembe jutott, hogy amúgy most nem is játszottunk. Folytattam a szimatolást, amíg Elliot felém nem fordult, és az egyik szekrény alá dugtam be az orromat, és a mancsommal kezdtem kipiszkálni azt a büdös szarságot...
- Jól vagy? - guggolt le elém, én meg épp akkor csapkodtam ki az eltűnt bikatököt, vagy mit. Biztos kiesett a zsebéből, a nagy harc közben, de az üveget azt megfújta.
- Jah - váltottam vissza az emberi alakomba, és megráztam magam, majd a bika testrészére böktem. - Mondhatnám, hogy örülj, de ez úgy tűnik hamis. Biztos ki akarta cserélni teljesen, csak túl részeg volt - borzoltam meg a hajam és megszimatoltam Elliotot.
- Te is jól vagy? - méregettem végig, de félig kifelé hegyeztem a fülemet.

◂mi folyik itt▸

2004. május 15.

(https://i.pinimg.com/564x/f5/64/b2/f564b2e0ba4c9dc0a355fc97f04361e0.jpg)

◃ s e a n ▹

Az az állat végre ajtón kívül volt. A legjobb helyen... ahol nem törhet-zúzhat a cuccaim között. Nagyot nyelve néztem körbe, mielőtt leguggoltam volna Sean elé. Minden a földön hevert, a vitrinek üvegei darabokra törtek és nem is voltam benne biztos, hogy meg tudom javítani őket, hiszen mind védelemmel voltak ellátva, amikhez az én varázstudásom igencsak kevés volt. Ezeket direkt idecsináltatta Aiden, hogy semmihez se férjenek hozzá illetéktelenek, de ez az állat valahogy csak összezúzta őket. Talán a feketemágia ellen nem véd rendesen, vagy a részeg faszok ellen.
- Jah - felelte a kérdésemre, ahogy emberré változott. Miért nem pucérok ilyenkor? Unalmas egy dolog ez az animágia. Átváltozik valami nagy döggé és még csak le sem szakadnak róla a ruhái. Legalább láttam volna egy nem mumifikált tököt is ma... bár azt sem láttam szóval amúgy marha mindegy. Sóhajtottam egyet csalódottságomban, de azért végig néztem rajta.
Előkapart előtte valamit a szekrény alól, de csak akkor tudtam jobban megnézni, mikor a tekintetem róla a padlóra irányítottam.
- Mondhatnám, hogy örülj, de ez úgy tűnik hamis. Biztos ki akarta cserélni teljesen, csak túl részeg volt - borzolt végig a haján.
- Mert egy büdös fasz... - sóhajtottam fel szinte gondterhelten. Remek, ellopja a dolgaimat, tönkretesz mindent... még talán Aiden páváját is, mert az odakint áll egy szép, míves állványon. Alapvetően ide nem tombolni járnak az emberek. Átkozott tárgyakhoz csak én és Sean érhettünk hozzá. Még Aidennek sem engedtem meg.
Csak ezután hajolt közelebb hozzám, hogy engem is megszagoljon, mint egy kutyát. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, hogy összeérjen az orrunk. Cleoval is mindig ezt csináltam, csak az ő orra nedves volt, ami vicces érzést keltett bennem. Mindig megmosolyogtam, most viszont csak belepislogtam Sean szemeibe.
- Te is jól vagy?
Lassan bólintottam. Az orrommal így sikerült végig cirógatnom az övén. Aztán szépen hátrébb is húzódtam. Még a torkom is megköszörültem, majd felegyenesedtem.
- Csak egy-két karcolás. - poroltam le magamat, aztán körbe néztem a széttört dolgok között. Tettem volna egy lépést előre, de az életképtelen cipőben kicsit megcsúszott a lábam, megbillentem. Kicsúsztam belőle, ráesve Seanra. - Hoppá! - Kapaszkodtam meg benne elég erőteljesen. - A kedvenc cipőd leesett rólam. - Vigyorogtam az arcába és a most már meztelen lábammal a cipőjére tapostam, hogy megtartson. Nem akartam szilánkba lépni.

☾ Feel the fire, the heat, the pyre ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-4-m-á-j-u-s-1-4

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/236x/af/5c/09/af5c0946b109cf3ecbd11a3893856438.jpg)

(https://i.pinimg.com/236x/c1/34/ef/c134ef9113a3a80b248c6ca8d55f8a6d.jpg)

Már annyir ahozzám nőtt a farkasom, hogy nem is lehetett volna kivájni belőle. Akkor üresnek éreztem volna magam, annak ellenére, hogy éreztem felőle a rothadás és a halál bűzét. Gyűlöltem ezt az érzést, hogy így voltam teljes ember. Safi is ezt mondta, hogy ember voltam, ez pedig egy részemet megnyugtatta. Azt amelyik hitt benne, hogy nem voltam szörnyeteg. Azt a kölyköt aki még bennem maradt a múltamból. A másik részem felnőtt, és tisztában volt a a tetteivel, amit hiába a farkas tett, mégis, az is én voltam. Most meg örülhettem, hogy bennem volt, és megkeseríthettem az életét azzal, hogy nyers húst fog majd zabálni, mert megharaptam. Még jó, hogy nem telihold volt, nem akartam még egy beteg vérfarkast a világra. Bár akkor valószínűleg életben se hagytam volna.
Visszavettem az emberi alakomat, és örültem, hogy ha animágus voltam, megmaradtak a ruháim. Olyan körülményes volt minden teloihold után pucéran felkeresni egy várost, ahol kúrázhattam, vagy lophattam magamnak valami ruhát. Utáltam azt, főleg télen, amikor még animégus sem voltam, és kurva hideg volt.
- Mert egy büdös fasz... - válaszolt Ellion én meg ráhagytam ezt és bólogattam. Reméltem Aiden páva szarja nem tört el, annyira, hogy ne lehessen helyrehozni. A legjobb barátom volt, de nem szerettem amikor mérges lett. Olyankor azt éreztem képes lenne megölni, benne volt a levegőben. Kíváncsi voltam ezt vajon Ben hogyan érzékeli.
- Az volt, büdös - helyeseltem, sóhajva egyet, majd visszanéztem Elliot barna tekintetébe, ahogyan összeért az orrunk. Megszoktam már a harcot és magam miatt sosem izgultam. Az életemet nem féltettem igazából, csak a helyet és Elliotot, mert Aiden rám bízta mind a kettőt. Nem akartam neki csalódást okozni. Egy picit lehunytam a szememet, miután Elliot összedörzsölte az orrunkat, és én is hátrébb húzódva ültem a padlón, hátamat az egyik könyvespolcnak vetve, úgy fürkésztem őt, aztán felegyenesedtem, csak nem ücsöröghettem ott egész nap.
- Csak egy-két karcolás - mondta, majd persze ahogy megpróbált felállni, megcsúszott, és az ölembe landolt. Éreztem, hogy rám esett, én meg időben megtartottam, hogy ne törje össze jobban magát. Csak morogva sóhajtottam egyet, miközben éreztem, hogy a lábával a sportcipőm orrán taposott. Jellemző volt, hogy ki fog belőle megint zuhanni, nem értettem azt a cuccot. Egy cipőnek kényelmesnek és praktikusnak kellett lennie, nem olyannak, amiből folyton kilép az ember.
- Az a cipő most is borzalmas - dünnyögtem, miközben a karajimban tartottam és megint közel volt az arcunk egymáshoz. Kicsit arrébb akartam vele oldalazni, hogy a szilánkmentes részre érjünk, meg utána fel is kellett takarítani. Csoda, hogy valami átkozott szar nem tört itt össze, akkor lehet meg is haltunk volna. Én ezekhez hozzászoktam, Elliot meg Aident védve nem akarta hogy piszkálja őket. De voltak dolgok azért, amik ránk nézve halálosak voltak így is. Kicsit arrébb érve már nem volt olyan veszélyes a talaj, de még nem engedtem el Elliotot.
- Közel vagy - állapítottam meg halkan.

◂mi folyik itt▸

2004. május 15.

(https://i.pinimg.com/564x/f5/64/b2/f564b2e0ba4c9dc0a355fc97f04361e0.jpg)

◃ s e a n ▹

Az üzlet úgy nézett ki, mint ahol kisebb természeti katasztrófa pusztított. De valójában csak én vonzottam már megint be a bajt... mi másról is lehetett volna szó? Sóhajtottam egyet, ahogy végig néztem a szilánkokkal borított padlón és a megtört tárgyakon. Amúgy is egyszerűbb volt, mint Sean szemébe nézni. Az előbb még összesimult az orrunk, éreztem magamon a leheletét. Volt egy olyan furcsa pillanat. Egy olyan nagyon furcsa.
Menekülhetnékem is lett, ahogy majdnem belegondoltam. De nem volt rá lehetőségem. A cipőm megcsúszott, aztán szó szerint kiestem belőle, egyenesen Sean erős karjaiba. Mikor lett ilyen izmos...? Sóhajtottam egy nagyot és megkapaszkodtam benne, sőt szinte átöleltem, mert a lábam a cipőjén landolt, nem találtam igazán az egyensúlyomat.
- Az a cipő most is borzalmas - közölte. A pillantásom az övére függesztettem, nagyokat pislogtam rá és nyeltem is egyet. Nagyon közel voltunk és ahogy odébb mozdított a távolság tovább csökkent. Megint éreztem magamon a leheletét, pontosan úgy, mint az előbb. Olyan volt, mint egy meleg simogatás.
- Jó az a cipő. Kényelmes. - Válaszoltam egy zavart vigyorral. Átkaroltam a nyakát, kicsit talán ösztönösen... pedig nem lett volna szabad. Az orrom megint az övéhez ért, ahogy lenézett rám, én meg megköszörültem a torkomat. Nehezen viseltem az illatát. Egészen beleborzongtam.
- Közel vagy - állapította meg. A hangja halk volt, én pedig csak kapaszkodtam belé... el kellett volna lépnem, összeszednem a cipőmet, mielőtt baj lesz. Nem csinálhatok megint rosszat. Túl sok volt a rovásomon... hiszen áprilisban leléptem... alig egy hónapja. Aiden teljesen kikészült, nem kellett volna újra kezdenem... nagyon nem.
- Igen... nagyon közel... - sóhajtottam fel. Hozzásimítottam az arcomat, aztán kicsit hátrébb húzódtam. Megpróbáltam összeszedni magamat, majd a válla mellett elnéztem az összetört holmikra. Nem volt vészes, minden javíthatónak tűnt, leszámítva az eltűnt falloszt, aminek a nyomát már csak pálcával üthettük.
- Seanci. Rendet kéne raknunk.- Simítottam meg a mellkasát. Aztán visszanéztem a szemeibe.

☾ Feel the fire, the heat, the pyre ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-4-m-á-j-u-s-1-4

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/236x/af/5c/09/af5c0946b109cf3ecbd11a3893856438.jpg)

(https://i.pinimg.com/236x/c1/34/ef/c134ef9113a3a80b248c6ca8d55f8a6d.jpg)

Szörnyen nézett ki a bolt, így egy pálcaintéssel inkább elfordítottam a táblát, hogy csukva legyen. Még a végén még több hülyét kéne elviselni, és nem volt kedvem magyarázkodni. Az emberekhez amúgy sem értettem olyan jól, elvoltam azzal, hogy hátul rendben tartottam a leltárat, és Elliot kibontakozhatott a vevőkkel. Szepi akkor nem is szokott itt lenni, hogy ha vele voltam az üzletben, gondolták, leszek én a helyi testőr meg az őrző-védő. Ez ment is, egészen eddig, úgy éreztem, csorba esett a büszkeségemen, hogy valaki így be tudott törni. Büszke voltam én ahhoz, hogy ezt csak úgy a szőnyeg alá tudjam seperni.
Még jó, hogy Aiden nem volt itt vagy most éppen nagyon elfoglalt volt Sorennel, és nem szembesült a helyi látvánnyal. Se a szilánkkal, a kupis törmelékes helyiséggel.. Se azzal, hogy volt valami olyan köztünk Elliottal. El is akartam húzódni, de akkor Elliot az ölembe pottyant nekem meg meg kellett tartanom. Aztán óvatosan odébb oldalaztam vele a szilánkoktól. Megint megállapíthattam, hogy milyen könnyű volt amúgy. Szemforgatva sóhajtottam, mert az a cipő amúgy is szörnyű volt és ahányszor az volt rajta, mindig eltaknyolt benne. Persze így is közel volt az arca hozzám, éreztem az illatát és a leheletét is, ahogyan lélegzett. A farkasom bennem kellemetlenül rágta a belsőmet, hogy milyen könnyű is megállítani valakinek a légzését. Csak egy kicsit meg kell szorongatni a nyakát, én pedig érezhettem annak a lánynak a vérét a számban megint. Igyekeztem ezt nem kimutatni, és a bennem lévő szörnyeteget mélyebbre temetni magamban. Meghalni könnyű volt valóban, de élni annál nehezebb. És mégsem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a farkas, erősebb voltam nála.
- Jó az a cipő. Kényelmes - válaszolta ahogyan átkarolta a nyakamat, én meg csak nagy szemekkel visszapislogtam rá. Már nem is hallottam a bennem morgó vadállatot, csak éreztem Elliot kellemes illatát. Nem akartam semmi rosszat csinálni, de úgy éreztem valamilyen láthatatlan csapdába sétáltam bele.
- Engem nem győzöl meg ezzel - válaszoltam makacskodva, és megforgattam a szemet.
De persze még mindig tartottam a karjaimban, pedig nagyon nem kellett volna. Nem akartam sem Safinak sem pedig Aidennek fájdalmat, de Elliot sem engedett el, én meg kezdtem összezavarodni. És a bennem lévő szörny sem tette ezt könnyebbé.
- Igen... nagyon közel... - sóhajtotta és közelebb dugta az arcát az enyémhez. Az érintésébe megborzongtam, de nem engedhettem el magamat. Ellépett tőlem, és ő is körbenézett a boltban. A lemenő nap fénye kicsit aranyszínűre festette a helyiséget is, egészen festményszerű volt. Aiden biztosan elbámészkodott volna, ismertem. Szerette az ilyen szép, festményszerű pillanatokat. És pont ezért se akartam elárulni, a legjobb barátom volt, nem csinálhattam semmit Elliottal. De megsimította a melkasomat és a szemembe nézett, én meg csak sóhajtottam egyet.
- Pedig szívesen igy hagynám, hogy másnap meglássa és kirúgjon - dünnyögtem szarkazmussal a hangomban. Visszanéztem egy pillanatra Elliot szemébe, aztán csak megfogtam a pálcámat és intettem a tárgyak felé, hogy ami sérült megjavuljon, és a szilánkok is a helyükre kerüljenek.
- Tádám. Meg is éheztem - mutattam körbe teátrálisan, aztán a hasam is megkordult. Sokat ettem, Safi mindig kiégett ezen, de mostanában igyekeztem kevésbé nyers húsos dolgokon rágódni. De ez egy ösztön volt, olyan dolog ami hozzám nőtt, akár csak a belső farkasom.

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Zsebpiszok köz => A témát indította: Mrs. Norris - 2021. 05. 17. - 09:34:55