Roxfort RPG

          Annyira örültem, mikor Sophie megkért, hogy találkozzunk. Az esküvője óta nem is láttam azt a néhány futó találkozást leszámítva, amit egy-egy bevásárlás alkalmával sikerült összehozni tök véletlenül. Az egyik ilyen alkalommal beszéltük meg ezt a találkozót. Mondjuk a helyszín számomra elég kérdéses, nem igazán van kedvem egy ilyen vidámparkhoz most, ha csak egy kávéra vagy forrócsokira beültünk volna valahova az is megfelelő lett volna.
          De tudom már, hogy azok a dolgok fognak jól elsülni, amiket nem akarok. Tényleg mindig így volt ez. Egy nagy vattacukorral a kezemben mászkálok a sorok között, igyekszem előre felmérni a terepet. Kicsit korábban jöttem ezért, de lassan elindulok a megbeszélt találkozóhely felé. Azt is kinéztem igazából, hogy mire akarok majd felülni és mire nem. Kell majd egy kis figyelem elterelés, de nem akarok mindent rázúdítani barátnőmre.
          Végül odáig fajul a nézelődésem, hogy majdnem elkések. Látom őt, ahogy ott áll és vár rám. Kicsit megszaporázom a lépteim, és pár ugrással már ott is termek nála.
          - Szia! – megölelem, majd felé nyújtom a vattacukrot. - Kérsz?
          Mivel nem a délutáni nagy tömegben jöttünk, szerencsénkre talán nem kell majd annyit sorban állni, és viszonylag emberi időben tudunk majd bármit is csinálni.
          - Milyen napod volt?
          Lassan elkezdem egy kávézó felé terelni, mielőtt bármire is felülünk vagy meglovagolunk, vagy legyen bármi is az a tevékenység, jobbnak látom, ha egy kis szíverősítőt döntünk magunkba.

          Azt hiszem, nem a legjobb passzomban vagyok ma. Talán le kellett volna mondani a mai napot. De tudtam, hogy azzal megbántanám barátnőmet, és hosszabb távon nekem sem tenne jót. Megint csak azt érném el, hogy nem mozdulok ki, ezért bűntudatom lesz, amiért ilyen otthonülő módba váltottam.
          Viszont a kíváncsiságomat már igenis tudom ennek a rossz kedvnek a számlájára írni. Tudni akarom, hogy mi vár rám. Persze, amit látok, az nem egy nagy dolog, bár, nem minden játékhoz van most kedvem. Egy vattacukrot viszont magamhoz veszek egészen addig, amíg Sophie-ra várok. Egész pontosan, amíg odaérek a megbeszélt találkozóhelyre. Addigra oda is ért már talán régen, mire megjelenek.
          - Jaj! Huh! Hűű! Azt hittem, hogy benéztem a napot.
          Nem akartam megijeszteni, ezért az ölelés után hátra is lépek egy picit, hogy sikerüljön kicsit lenyugodnia. Ingatom a fejem picit.
          - Nem, ez a tökéletes nap. Csak kicsit korábban jöttem, ezért elkéstem.
          Megkínálom a vattacukromból, de ahogy rám néz, az nagyon nem tetszik nekem. Ránézek a kezemben lévő pálcikás édességre, majd ismét őrá.
          - De igen, tőle vettem. Valami baj van vele?
          Nem várom meg a válaszát, inkább kidobom az első kukába. Eddig nem vettem észre, hogy valami gond lenne vele, de nem akarok kockáztatni. A végén még a Mungóban kötök ki. Inkább egy kávézó felé terelgetem őt.
          - Annyira örülök, hogy látlak. Mondd csak, jól vagy?
          Bólogatni kezdek, de azt hiszem, hogy nem tudom őt becsapni. Mondjuk nem vagyok már annyira rosszul, mint pár hete, sikerült megbarátkoznom a gondolattal, vagyis talán meggyőztem magam valamiről, ami nincs is ott, de legalább nem idegeskedek már miatta.
          - Az az igazság, hogy nem tudom megmondani hogy vagyok. Úgy érzem, inkább csak vagyok. De majd jobban leszek.
          Egyelőre nem akarok többet mondani róla. Nem akarom mindjárt elrontani a hangulatot. Azzal ráérünk még, szerintem. Úgyse tudok szabadulni a gondolattól, de nem akarom mindjárt letámadni vele. Inkább kicsit terelem a témát, amíg odaérünk a kávézóhoz.
          - Egész jó napom volt, végre nem sóztam el a reggelit Jaspernek, úgyhogy ő is boldogan ehetett. Kezdem magam kiismerni a konyhában, bár mindig mindenem tiszta kajás lesz, ha ott bármit is csinálok. pedig még kötényt is kaptam tőle.
          Emlékszem még milyen volt, mikor elkezdtem magamnak főzni. Eleinte az én főztjeim is különböző okokból, de ehetetlenek voltak. Aztán rájöttem a trükkökre, mit-hogyan kell csinálni és végül azokra is, amik segítségével az elrontott ételeket is jobbá lehet tenni.
          - Attól függően milyen ételt sózol el, ha dobsz bele egy kevés krumplit. Az felveszi a sót. Levesnél például nagyon jól jön ez a trükk.
          Leülök az egyik asztalhoz, majd megnézek a kávézó kínálatát. Nem hiszem, hogy enni fogok, de egy tea most nagyon jól esik majd.
          - Nekem egész jó napom volt eddig, és biztos, hogy sokkal jobban fog folytatódni. Egy könyvbemutató előkészítésén dolgozom. Megrajzoltam ma a meghívók terveit, indulás előtt küldtem el a főnökömnek. Mondtam már, hogy imádom, hogy a hobbim a munkám?
          Tudom, így olyan, mintha folyton a munkámról áradoznék, és nem nagyon csinálnék mást, mint a munka, de ez tényleg felemelő érzés. Végül kérek egy marcipános teát, és nem is szólalok meg addig, amíg ki nem hozzák. Igazából ez egy pár perces némaság a részemről, de nem bánom. Össze akarom szedni a gondolataim.
          - Hallottál arról, hogy mi történt február végén? – kérdezem végül. Biztos vagyok benne, hogy hallott valamit, az újságok is megírták, de azért az más. Az újság mindig ferdít. - Az egyik alak azt mondta, hogy selejt vagyok. A vérem nem elég jó nekik. Azt hiszem, örülnöm kéne nekik, mégis felzaklatott, mikor selejtnek tituláltak. Szerinted is az vagyok?
          Oké, elindult a panasz áradat. Anyával nem akartam ezt kitárgyalni, így is folyamatosan félt, hogy sehol sem lehetünk már biztonságban, ha lehetne lezárna, de gyakorlatilag most is egy lezárt házból vittek el.
          - És nem értek még valamit. Az eljegyzés miatt sok védelemtől megszabadultunk Ginevrával, de még így is szinte lehetetlenség nélkülem megtalálni. A nyílászárók is be voltak zárva, mégis el tudtak vinni. Hogyan csinálják?
          Igazából csak tippekre számítok tőle is, mert művésznek tanul, mint én is. Nem hiszem, hogy komoly, az aurorokat is gondolkodóba ejtő információval tud majd szolgálni. Persze, ki tudja, lehet mi fejtjük meg a nagy rejtélyt.

          Örülök neki, hogy sikerül végül megtalálnunk egymást, még akkor is, ha mind a ketten azt hisszük valami nem stimmel a mai nappal. Ami azért elég vicces, mert elég összeszedett formában se neki se nekem nem szokott ez problémát okozni. De mondjuk én betudom annak, hogy mostanában kicsit szétesett vagyok, viszont barátnőm átlagon felül szeleburdi. Talán az iskola miatt, és hát… neki sokkal előbb megadatott, mint ami nekem. Nem könnyű egyben tartani egy családot, biztos sokat dolgozik miatta.
          De ami a lényeg, hogy most mind a ketten itt vagyunk, és ez nagyon jó hír, mert egy csodálatos délutánt fogunk eltölteni egymás társaságában. Úgy gondolom, hogy erre már mind a kettőnknek nagyon nagy szüksége van. A nálam lévő vattacukrot inkább gyorsan kidobom, mert még véletlenül se szeretném, ha valami bajom lenne. Ez az egész nagyon különös, ahogy Sophie nézegeti a vattacukrot. Valahogy jobb érzés is. Nem akarom, hogy a kissé bánatos időszakom meglátszódna az alakomon. Így is nehezen tartom a súlyom. Van azért hátránya is a festészetnek.
          - Akkor mindenképpen ki kell majd próbálnod velem a Felhőcsésze játékot! Hatalmas csészék lebegnek színes vattacukorízű felhőkön.
          - Komolyan? Valamit láttam már korábban is, de csak a távolból. Annyira nem tudtam körbenézni, hatalmas ez a park.
          Teljesen fellelkesülök, és már látom is a lelki szemeim előtt, ahogy ott lebegek. Szerintem még a vattacu… nem biztos nem fogom megkóstolni. Sőt, egy ideig biztos nem fogok enni sem. Viszont a jó napomon még ez az átkozott sem tud rontani. El is dicsekedek picit a dologgal, mert úgy érzem, komoly feladatot kaptam.
          - Hát ez nagyszerű, Esmé, annyira jó, hogy ilyen tehetséges vagy.
          - Ne szerénykedj, te is nagyon tehetséges vagy. Ha elvégzed az iskolát és eltörik majd a pálcám, akkor biztos hozzád megyek majd a következőért. Aztán pedig eldicsekszem vele, hogy milyen ügyes vagy, és sokan járnak majd hozzád. Megöröktem a műved majd egy festményen, hogy külföldön is tudjanak rólad.
          Nem tudom van-e ok-okozati összefüggés a festményem és a vásárlók számának a növekedése között, de remélem sikerül majd egy kis reklámot csinálnom neki. Jó lenne, ha Sophie is úgy ki tudná terjeszteni a szárnyát, ahogy nekem is sikerült. Mielőtt viszont bármit is csinálnánk, muszáj meghívnom egy kávéra vagy valamire, amit kér.
          - Nem vagy selejt Esmé, te vagy az egyik legértékesebb barátom – mondja, és ez annyira jól esik, kicsit el is érzékenyülök, de próbálom tartani magam.
          - Köszönöm, ez most nagyon jól esik – megölelem mielőtt még leülne a székre.
          Talán tényleg nagyobb problémát csinálok belőle, mint ami. Elvégre az a csuklyás alak nem úgy értette a selejtet, mint ahogy én. Ő a véremre gondolt, én viszont az egész életemre. Tényleg nem kéne foglalkoznom vele, csak hagyni, hogy innentől kezdve kimaradjak mindenből, amihez nekik közük van. Mondjuk, nem is hiszem, hogy keresni fognak, szóval amint leülök ahhoz az asztalhoz, magam mögött hagyom ezt az egészet.
          - Azért örülök, hogy te kimaradtál ebből az egészből. Nem volt valami szép látvány az a rengeteg varázstalan ott az épületben. Néha még most is kísértenek éjszakánként.
          De szerencsére nem annyira, hogy ne tudjak aludni tőlük. Meg aztán Felix is ott van, ő megvéd engem még álmomban is. Van azonban még valami, ami nagyon nem hagy nyugodni. Mégis hogyan jutottak be hozzám a sok védővarázs ellenére?
          - Fogalmam sincs, talán tényleg tudják irányítani a mágiát és ezért kerültek ki a diákok is az iskolából. Nem tudom, de… én bízom a minisztériumban, hogy ezt valahogy megoldják.
          - Nem tudom… Szerintem fogalmuk sincs, hogy mi történik. Mintha folyamatosan csak rohannának utánuk és csak próbálnák enyhíteni a károkat. Pedig már azt az embert is elfogták. Hogyhogy nem sikerült még valami használhatót kihúzni belőle?
          Megérkezik a pincér, és korábbi terveimmel ellentétben mégsem kávét rendelek, hanem csak egy limonádét. Most valahogy szomjasnak érzem magam, meg kezd kicsit melegem is lenni, ezért jobbnak látom, ha inkább lehűtőm magam. Amint Sophie leadja a rendelését, a pincér után fordulok, de hamar el is tekintek tőle. Valahogy nem az esetem.
          - Mondtam már, hogy úgy döntöttem újra randizni kezdek? Elég volt a szomorkodásból és a magányból, kell nekem egy társ, akihez odabújhatok.
          Bár, ha csak a bújás miatt kell, akkor lehet elég lenne vennem egy hatalmas plüss macit, de nem ez a helyzet szerencsére. Akkor is nehéz lesz majd visszatérni a randi piacra, de legalább az elhatározás megvan már bennem, és addig sem gondolkodok azon, hogy mi történik már megint a varázsvilágban. Most szeretnék egy kis ideig csak egy tudatlan valaki lenni, aki gond nélkül éli az életét. Pont ezért jó ez a délután is, és pont ezért váltok témát is, hogy ne kelljen a szomorú dolgokra gondolni.

          Most hogy kezd elmúlni a rossz hangulatom, azt hiszem, bármire képes leszek. Persze, csak a normál keretek között, mert végignézve néhány játékon, inkább ki se próbálom. Nem… nem. A közelébe se megyek. Inkább megközelítem barátnőmmel a kávézót, hogy még egy kis bátorság löket után tényleg végig is tudjam járni az egész helyet.
          - Én már voltam itt párszor, kellemes hely, a csészék nem olyan vészesek, mint a Sárkányvasút, vagy pedig a Vasorrú Bába Rémkastélya. De még ennél is ijesztőbb a Menyndörgő Paták nevű játék, ami olyan mint a dodzsem, csak még hangosabb és még több sérülést lehet szerezni…
          - Akkor azt hiszem, ezt kihagyom most. Maradjunk csak a csészéknél és a vattacukorfelhőknél.
          Szórakozni jöttem, és nem rettegni. Pont ezért örülök is neki, hogy hamar elterelődik a szó a veszélyes játékokról és holmikról. Örülök neki, hogy kicsit átterelődik a szó a jelenre, és a tanulmányokra, meg a munkára. Valahogy az mindig megnyugtat. Talán pont ezért is szeretem annyira, amit csinálok, és tudom, hogy barátnőm is szereti azt, amivel foglalkozik.
       Azért muszáj kicsit kibeszélnem magamból, ami történt. Úgy értem, Sophie biztos megmondaná az igazat velem kapcsolatban, és nem csak próbálna megnyugtatni, mint a családom. Nekik valahogy el sem akartam mesélni, ami történt, de anyát persze nem tudom átverni, azonnal rájött. Aztán Frey is észrevette, amikor megint kicsit sötétebb színeket kezdtem el használni. De most már, hogy hallottam barátnőm véleményét, sikerül teljesen megnyugodnom.
          Ettől függetlenül azért nem értem, hogy miért nem tudják legalább egy részüket leleplezni? Ez az ember tényleg nem mondott semmit? Ennyire nem képesek vagy csak valami megköti a kezüket? Akármi is legyen, egyelőre nem várhatjuk, hogy sikerül megoldaniuk az esetet vagy leleplezni a Rendet. Csak abban lehetek biztos, hogy engem egyelőre békén hagynak, de ha sikerül a tervük, akkor ki tudja mi vár rám.
          A borús hangolatomat hamar eltereli a pincér, aki kihozza a rendelésünket. Kell is a figyelemelterelés, hiszen pont ez volt ennek a találkozónak a lényege. Szóval hagyom, hogy csak az érzéseim sodorjanak, és az érzéseim most azt súgják, hogy ideje lesz beavatnom barátnőmet. Kicsit azért aggódni kezdek, mert a hír hallatán majd megfullad, amit egy rövid időre nem tudok hova tenni. Ez most jó vagy rossz hír?
          - Komolyaaaaaan? Jesszuuus, de jó ezt hallani, annyira megérdemelsz valakit, aki boldoggá tud tenni… És voltak már randijaid? Milyenek voltak? Juj, ez nagyon izgalmas.
          A reakcióból kiindulva, ez jó hír. El is mosolyodom picit. Rég láttam ennyire lelkesnek, ami talán annak köszönhető, hogy ritkán találkozunk.
          - Hát, egyelőre ez még csak egy elhatározás. Azt hiszem, elég volt a facér létből. Engem nem arra teremtettek, hogy pár nélkül legyek. De hogy sorban válaszoljak a kérdéseidre. Nem, még most megyek majd randizni. Vagyis, egy fél már lehet, hogy volt. Szerintem ismered is az illetőt, azt hiszem… – Egy kicsit elbizonytalanodom, mert nem tudom Reed tanította-e Sophie-t. Szóval biztosra csak annyit tudok, hogy látásból ismerheti. - Hogy milyen volt? Fura, és nagyon spontán. Egy erdőben találkoztunk, én Felixet sétáltattam, ő meg a munkáját végezte éppen.
          Aztán alakultak, ahogy alakultak az események. Vagyis, akárhogy is alakulnak majd, ami már megtörtént azt biztos nem fogom megbánni.
          - Szerinted mekkora lehet az ideális korkülönbség egy párnál?
          Nem kérdeztem rá Reed életkorára, és biztos vagyok benne, hogy kevesebbnek látszik, mint amennyi valójában, de ettől függetlenül lehet érdekes elgondolkodni ezen. Ha nagyon másként látjuk a világot, akkor az csak probléma lehet és nem akarom őt megbántani.

          Örülök neki, hogy a kicsit zordabb téma felől egy kicsivel kellemesebb felé terelődik a téma. Még akkor is, ha az a konkrétan a szerelmi életem, ami most kezd megint beindulni. És mégis milyen jó fordulatot vehetett volna, mint ami történik jelenleg is? Azt hiszem, a sors engem tényleg nem magányosságra teremtett, mert amikor elhatározom, hogy ideje lenne párt találni, akkor mindig előlép valaki.
          - Kicsoda? El kell meslned mindent! Ígérem nem mondom el senkinek!
          Nem vágok bele azonnal a közepébe azzal, hogy elárulom kiről van szó. Inkább a megismerkedésünkről kezdek el beszélni.
          - Hűű, tisztára, mint a Százegy kiskutya! Benneteket is körbetekert a pórázzal?
          Elmosolyodom. Mennyivel másabb lett volna, ha csak körbeteker a pórázzal.
          - Nos, póráz nem volt a képben. Mivel egy tisztáson ültünk a megnagyobbított pulóveremen, és teáztunk. A kis lüke nekünk szaladt, úgyhogy rövid időn belül egymás karjaiban találtuk magunkat.
          Vagy legalábbis így is lehet mondani. A lényeg ennyi volt, kocc, lötty, csók és én elvesztem azokban a kék szemekben annyira, hogy utána sokáig ott ültem még a pulóveremen és igazából azon gondolkodtam, hogyan történhetett meg ez az egész.
          - Nem is tudom, Esmé, Elliot és Aiden között ott van a tizenöt év, ami Jasper szerint nagyon sok, de ha egymást kiegészítik akkor nem hiszem, hogy a kor olyan fontos lenne. Az számít, hogy szereted, és mellette vagy amíg csak együtt tudtok lenni… De ugye nem nyolcvan éves?
          Erre már felnevetek. Azért nekem is van egy bizonyos korlátom, már ami a korosztályt illeti. Mondjuk belegondolva Elliot és Reed korába, igazából nem nagy a korkülönbség közöttük. Merlinre, remélem ez nem azt jelenti, hogy apacentrikus vagyok, ugye?
          - Nem, egyáltalán nem nyolcvan éves. Azt hiszem, annyira nem vagyok kétségbeesve sem anyagilag, sem érzelmi téren. De mint mondtam, így is ismered az illetőt.
          Magamhoz intem a pincért, mert szükségem van még egy limonádéra ehhez a bejelentéshez. Sophie ismer már engem, nem kéne félnem tőle. De remélem, ha nagy hülyeséget csinálok, akkor majd felnyitja a szemem.
          - Nos, az illető nem más, mint a Roxfort Gyógynövénytan tanára, Reed Lancaster.
          Félve nézem a kifejezést barátnőm arcán. Keresek valami pontot, ami valamelyik irányba ellendíti a mérleg nyelvét.
          - Elhívott randira is. Elmegyünk megnézni a Dali kiállítást Londonban.

          Egyszerűen imádom figyelni, ahogy barátnőm felvidul a jó hír hallatán. Mondjuk azt még nem tudom megmondani, hogy miként fog reagálni arra a hírre, ha kiderül ki is az a férfi, akivel jelenleg kialakulóban van a kapcsolatom. Bízom benne, tudom, hogy nem lesz gond majd.
          - Óhh, ez milyen romantikuuuuuus! Ennél szebben össze se jöhettetek volna, egészen mesébe illő, vagy tudod azokba a romantikus Sanrda Bullock filmekbe. Még szerencse, hogy a valóságban is történhetnek édes és szép dolgok az emberrel.
          - Nagyon meglepett. Megmentette Felix életét, mert egy hiénafa mellett kaparta a földet éppen, az a nyavalyás fa pedig meg is ölhette volna. Soha nem fogom tudni eléggé meghálálni.
          Azt hiszem, ezzel már elég sok mindent elárulok a férfiról. Mármint ez még nem szűkíti le konkrétan egy főre a lehetőségeket, de azért fontos szempont, hogy szereti és ismeri is a gyógynövényeket. Én például eléggé hülye vagyok hozzájuk. Csak azt ismerem fel, ami kell néhány fontos bájitalhoz vagy a festéshez. De hacsak nem frissen szedett állapotban kell, akkor általában megveszem őket magamnak. Vagy másik esetben elültetem otthon a kis gyógynövényes veteményesemben.
          De ideje lerántanom a leplet a kérdéses férfiról. Nagyon remélem, hogy nem fog kiakadni, mint egy kakukkos óra.
          - Hát hogyne Reed Lancaster, nem is olyan öreg… HOGY MIIIIII???!! – elmosolyodom, mert valami ilyesmi reakcióra számítottam. Legalábbis az egyik elképzelésemben. - REEEED?
          Bólogatni kezdek, közben tovább mosolygok. Ahogy eszembe jutnak azok a kék szemek, attól csak még szélesebben mosolyodom el. Azt hiszem, tényleg belezúgtam teljesen.
          - Ez döbbenetes. És még randira is… Ez óriási! Jaj de jó!
          Azt hiszem, a kezdeti sokkhatás kezd elmúlni, most már látom rajta, hogy nyugszik le. Lassan kezd visszatérni önmagához.
          - Nem gondoltam, hogy ilyen hamar megtörténik majd, de kicsit tényleg különlegesnek érzem. De lehet csak a rózsaszín köd szól belőlem.
          Lassan megérkezik a pincér is, akit magunkhoz hívtam. Én még kérek egy kör italt, de a számlát is mindjárt hozatjuk vele.
          - Gratulálok, de komolyan. Annyira megérdemled, hogy boldog legyél, de ugye… ugye az vagy? Reed igazán kedves is tud lenni, ha éppen nem szigorú.
          - Igen, most boldog vagyok. Az egész tényleg nagyon hihetetlen. Viszont soha nem voltam az a személy, aki egy kis kalandtól is megijed. Bátran vágok bele, még akkor is, ha esetleg nem sokáig leszünk együtt. Meg aztán, nekem most nem a tanárom, ha szigorú is lesz valami miatt, akkor azt megérdemlem. Ő már sokkal több mindent megélt, úgy látja a világot, ahogy én nem. Talán erre is szükségem van.
          Megiszom az italt, amit a pincér kihoz, és kifizetjük a számlát is. Igen, kelleni fog nekem az ő világ látása, én még ennyi idősen is túl naiv vagyok.
          - Most viszont te jössz. Mesélj, hogy vagytok Jasperrel? – kérdezem, miközben megindulunk a vattacukor felhők felé.