Roxfort RPG

Az orosz operaháznál dolgoztam egy hónapja. Közel sem teljes állásban, hiszen az akadémia továbbra is igényt tartott rám, mint oktató és szóvivő. Olyan voltam annak az intézménynek, mint egy kétlábon járó hirdetőtábla, amivel azt hitték bármit megtehetnek. A munka persze nem volt könnyű, nem azért, mert Sokolov volt mindennek a fején… valójában egészen keveset találkoztam vele. A legtöbb időt Dimirtivel az unalmas koreográfussal töltöttem, aki rendszerint addig kínzott, míg üvölteni nem kezdtem vele.
– Belot! Szedd már össze magad! – kiáltott rám, mikor a fájdalomtól lüktető lábbal már képtelen voltam meg csinálni egy dupla tour en l’air-t. – Ez egy olyan profinak, mint te, bőven kéne hibátlanul mennie! – Magyarázott erőteljes orosz akcentussal, ám angolul, amitől csak még jobban lüktetni kezdett a halántékom. Egyszerűen elve ki voltam készülve az egész fazontól, a nevetséges kecskeszakállától… és még azzal is piszkált, hogy nem vagyok elég jó.
Nem kötöttem az orrára, hogy a lábsérülésem nem gyógyult meg sosem teljesen. Csak azok tudtak róla, akiknek muszáj volt. Az akadémián a főnökeimnek például elkotyogtam, pedig semmi közük nem volt hozzá. Már azzal is rengeteg pénzt kaszáltak, hogy egyszerűen a nevemet adtam a nevetséges intézményükhöz.
Remegve guggoltam a földön és próbáltam összeszedni magam. Levegőért kapkodtam és a lábszáramat simogattam. Azt már megtanultam, hogyan ne bőgjem el magam a fájdalomtól, vagy nyögjek fej a fájdalomtól.
– Kussolj már Dimitri! Ha nem lesz tökéletes az elcseszett produkciód, akkor is egy valag pénzt kiadnak érte, csak azért, mert én benne leszek!  – Kiáltottam rá, ahogy nagy nehezen felkeltem és végig túrtam a hajamat. Persze a többi táncos csak bámult. – Mi a franc van? Te, hozz egy üveg vizet! És most pihenek!  – Közöltem, majd dacosan berontottam az öltözőmbe.
Lerángattam magamról a nevetséges balettruhát. Már a ténytől is rosszul voltam, hogy a testemre simul és mindenki azt nézi, hogy hány kilót híztam vagy mennyit fogytam éppen. Vitrolnak ez a kedvenc témája, ha nem az, hogy éppen kivel fekszem le. Felvettem az utcai ruhámat, a sárga felsőt, fekete nadrágot és már éppen a cipőmbe bújtam bele, mikor kiszúrtam egy levelet az asztalomon. Mominoból… honnan máshonnan is? Tudtam, hogy apám küldte vagy anyám, édes mindegy. Ezek mind csak a pénzemet akarják. Csakhogy én mocskosul nem akartam megoldani a nyavalyájukat. Nem voltam milliárdos és amúgy is: mit tett értem az a család? Jóformán semmit. Apám állandóan vert, anyám meg úgy tett, mintha ez nem létezett volna… most meg azért fenyegetett, mert egy férfival boronált össze a Próféta és ez nem fért bele apám elképzelésébe a „férfiasságról.”
Sóhajtottam egyet és a fésűmhöz nyúltam, hogy végig simítsam vele a sötét tincseket. A tőnél már látszott, ahogy felsejlik a szőkésbarna szín. Nem akartam, hogy lenőjjön a fekete. Inkább voltam Mikhail Belot, mint Mikhail Bertov, hiába hozta le a Próféta a igazi nevemet, miután egy közleményben kiállt mellettem az akadémia és közölték, hogy mostantól ezen a néven tevékenykedem.
Telefújtam magam parfümmel. Éppen akkor téve le a kölnis üveget, mikor kopogást hallottam odakintről. Megköszörültem a torkomat: – Remélem a vizem az!  – Mondtam hangosan, de amikor kinyílt az ajtó, nem az a fiatalka táncosnő lépett be, akire felemeltem a hangomat. Ismerős volt, de mégsem annyira, hogy azonnal eszembe jusson a neve.  
– Ma nem fogadok vendégeket.  – közöltem szigorúan, miután lecsengett a döbbenet első szakasza. Csak ekkor jöttem rá, hogy a nő, akit nézek túl ismerős… túlzottan is… olyan, mint a testvéreim. Ugyanazok az arcvonások, anya barna szempárja és a szokásos, szőkésbarna hajszín.
– Szia, Mikhail! Jó téged újra látni. – Próbált mosolyogni. A hangjából azonnal tudtam, hogy Yoana az. Remek. A szüleim még egy púpot a nyakamra küldtek, hogy adjak neki pénzt… mert majd a kis hugicám arca megváltoztat. Hát nem. Nagyon nem.
– Merlin francos szakállára! Mi van ezzel a családdal? Azt hiszitek, valami cseszett segélyszolgálat vagyok?!  – Emeltem fel a hangom, nem is köszöntve a húgomat. – Mégis mit akartok tőlem? Nincs annyi pénzem, hogy kihúzzalak titeket a szarból. Táncos vagyok, nem egy kibaszott milliárdos.  – Vitatkoztam, mintha mondott volna valamit. Végül dühösen, a hajamba túrva ültem le, hogy aztán kirángassak egy cigit a zsebemből és nagy nehezen rágyújtsak.
– Mit akarsz?  – kérdeztem, mikor az öngyújtó nagy nehezen felvillant és le tudtam szívni a dohányt. Ez persze édeskevés lett volna ahhoz, hogy lenyugodjak.

A cigivel a számban rogytam be a székembe. Elhúztam az ajkaimtól a dohányt, hogy aztán sűrű füstöt fújjak magam elé. Nem értettem Yoanát, mikor jött ide… én már nem vagyok Bertov. Csak a nevem köt hozzájuk, semmi más. Nem tudtam úgy élni, ahogyan ők éltek, nem tudtam úgy létezni, ahogyan ők léteztek. Az már rendkívül messze állt tőlem, mintha nem is az életem része lett volna, csak egy nagyon élénk álom. A hátamon sebek húzódtak, amiket apám adott, de igyekeztem őket mindenféle plaszti-medimágia kezeléssel halványítani.
Ezerszer utasítottam el a családomat, mégsem tanultak belőle. Állandóan a pénzemet akarták, amit én nehezen kerestem meg. Csak azért volt, mert mindent megtettem, hogy kitörjek onnan. Az Akadémia jóformán, mint egy árucikket, úgy adott el öreg pasasoknak, hogy pénzt keressenek belőlem. Én meg megtettem, mert meg kellett. Nem voltam több ennél, főleg mióta a háborúban a halálfalók darabokra törték a lábamban a csontokat.
- Nekem nem a pénzed kell - felhorkantottam a válaszára. Persze, végeredményben mindig az kell, kérjen vagy mondjon akármit. - Csak szeretnék új életet kezdeni, ehhez kellene a segítséged. Most érkeztem Londonba, nem ismerek senkit. Arra gondoltam, hogy te talán tudnál segíteni munkát találni. Bármit elvállalok, és tudod, hogy sosem vetettem meg a munkát. Ennyit kérek tőled.
Megráztam a fejemet és újra a számhoz emeltem a cigarettát, hogy szippantsak belőle. A füst kellemesen töltötte meg a tüdőmet, de nem tudott megnyugtatni. A próbán iszonyatos fájdalmaim voltak, így még remegett a kezem… ezen pedig a családom iránt érzett ellenszenv sem segített sokat. A szívem majd ki szakadt a mellkasomból.
Mielőtt válaszolhattam volna újabb kopogás következett. Meg sem szólaltam, az ajtó máris nyílt és a korábban kiosztott táncoslány sietett be, még a fellépő ruhájában, az öltözőmbe. Letette elém a vizet meg egy csésze kávét.
- Gondoltam, hátha inna egy kávét is, Mr. Belot – dadogta angolul. Nem válaszoltam. Csak egy morcos pillantást vetettem rá, amitől megint megijedt. Így aztán a következő pillanatban sietve távozott. Csak reménykedtem benne, hogy odakint legalább elbőgi magát… jól esett volna, ha legalább rosszul érzi magát, amiért ennyire megváratott.
A cigit megtámasztottam az ujjaim között, aztán kinyitottam az üveg vizet, hogy egy nagy kortyot vegyek magamhoz. Nem akartam üvölteni Yoanával is, egyszerűen csak azt akartam, hogy menjen el. Még az otthonról érkezett levelet sem nyitottam ki, máris Momino problémáit kellett orvosolnom. Egyébként is úgy volt, hogy férjhez ment és boldog.
- Na jó, Yoana.  – Sóhajtottam fel és letettem a vizes üveget. Nagyon szokatlanul volt megint bolgárul megszólalni. Nem ehhez voltam szokva, hiszen itt mindenkivel angolul beszélek. Még a társulat tagja is oroszok, a nyelvtudásom pedig azon a téren már alaposan megkopott. A franciával és az angollal elboldogultam, de a keletebbi nyelvekkel kevésbé, pedig a Durmstrangban mindenféle emberrel találkozhat az ember.
 - Mégis milyen munkát szerezzek neked? Én táncos vagyok. Táncosokat ismerek. És egyébként is miért segítsek? Nekem sem volt ott senki, aki fogta a kezemet, hanem fogtam magam és szépen annyi segget nyaltam végig, amennyi kellett ahhoz, hogy itt legyek ebben a székben, ebben az épületben.  – Magyaráztam dühösen. Annyira gesztikuláltam, hogy a cigiről a hamu a nadrágomra esett, lyukat hagyott maga után. Most még csak ki sem borultam ezen. - Szerinted én nem a nulláról kezdtem?
Még jobban remegni kezdtem. Egyre jobban elhatalmasodtak rajtam a sötét gondolatok… csak akkor nem voltak meg ezek, mikor még megvolt Holden is. Mellette nyugodt voltam és békés. Csak hozzábújtam és minden a helyén volt. Aztán eltűnt, én pedig kénytelen voltam új életet kezdeni.
Az ajtó újra nyílt, amire persze már végképp kiakadtam. Pattantam is fel, hogy elküldjem a fenébe a pofátlant, aki erről tehetett. Csakhogy ezúttal nem egy táncos volt, hanem apánk. Ugyanaz a magas, vállas alak, ugyanaz a bajusz, rövidre vágott haj és olcsó ruhák. Még az alkohol és a mosdatlanság bűze is azonnal megcsapta az orromat.
- Mi a fasz? Valami kibaszott családlátogatás van ma? – kiáltottam fel.
- Te kis szarházi! - morogta apám. - Egy levélre sem tudsz válaszolni? - Yoanát észre sem vette. Ellépett mellette és már esett volna nekem, de még éppen időben felemeltem a varázspálcámat. Erre megtorpant és felnevetett. - Majd éppen te átkozol el engem?
Láthatta mennyire remegek. Sosem voltam jó harcos, most viszont a düh irányított.
- Miért jöttetek ide?!

A mellkasomban szorítást éreztem, ahogy a szívem egyre erősebben kezdett kalapálni. Yoana jelenléte olyan volt, mintha hirtelen felidézett volna minden gyerekkori emléket. Nem akartam emlékezni az ütésekre, a fájdalomra, ami végig szántott a testemen és apám szavaira sem, amikkel megalázott, csak azért, mert nem illettem bele az elképzeléseibe. Mindig én voltam a feketebárány, mégis én voltam az egyetlen, aki ki tudott törni abból a valamiből.
– Sosem kértél segítséget. És nem voltál ott, amikor már megértettem, mi zajlik a családunkban. De most már értem, tudom, hogy... – mondta volna tovább is, de az ajtó kinyílt. A düh ott lüktetett bennem. Tehetetlen voltam, mert Yoana itt állt és nem tudtam elküldeni, kidobatni meg nem akartam. Semmi kedvem nem volt Sokolov szeme elé kerülni és azt magyarázni neki, hogy a családom miatt én még normális vagyok. Ígérgethettem volna, hogy többé nem jönnek ide jelentet rendezni.
Bizonyára azt mondtam volna neki: csak három évvel voltál fiatalabb, te is abban a házban voltál. Mindenki tudta, hogy apánk veri a fiait, az egész család benne volt. Petart az ütésekkel megtörte, engem viszont csak ellenállóbbá tett. A lányokra nem nagyon emelt kezet, kiváltképpen Yoanára, akiben látott valamit. Azt gondolta, hogy egy megfelelő házassággal majd megmenekül a családunk. Mindig is erre alapozott.
Éppen ő… éppen az apánk lépett be azon az ajtón, mintha csak megidéztük volna, akár egy gonosz szellemet. Csakhogy a bűze, a látványa, a mocsok, amit magával hozott tökéletesen biztosított arról, hogy szósincs itt álomképekről. Ez a valóság volt… és már majdnem biztosan tudtam, hogy ezt kitervelték. Keserűség ült meg a számba, ahogy rám emelte a hangját, ahogy szarházinak nevezett. Yoana meg persze azt csinálta, mint mindig, hátrébb húzódott.
Már felnőtt voltam. Ennyi volt a különbség azokhoz a gyerekkori emlékekhez képest. Remegő kézzel kaptam elő a pálcámat és szegeztem neki. Tudtam, hogy szánalmasnak tart, éppen ezért nem kaphatta meg soha a pénzemet. Fogalma sem volt mennyit dolgoztam, hogy hány emberrel feküdtem le csak azért, hogy ne legyek olyan, mint ők. Eladtak, megaláztak és nekem közben végig mosolyognom kellett. Most pedig, mindenki csak pislog, hogy miért keseredtem meg, miért vagyok kegyetlen… miért zárkózom be.
A tekintetem Yoanára vándorolt, mire apám is megfordult.
– Mit keresel te itt? – kérdezte mérgesen, de a hangja valahogy elcsuklott. Mégsem tudta volna, hogy itt van a húgom? Ez a helyzet egyre érdekesebb fordulatokat vett. Az egész csak egy ócska játéknak tűnt addig a pontig.
– Eljöttem. És nem megyek többet vissza. – A hangja határozottan csendült, én pedig egyenesen beleborzongtam a gondolatba, hogy most azt várja álljak ki mellette. Ő hányszor lépett apám és közém? Hányszor írt olyan levelet, amiben nem kér valamit? Ő is csak a családunk bábja volt, ami nem működött, nem működött sehogyan sem. Éppen csak arra volt elég a nagy összetartásuk, hogy a létminimumon, de megéljenek.
– Nem! – Emelte meg a hangját és közelebb lépett Yoanához. – Nem engedem meg, hogy azt az utat válaszd, amit ez a hülye gyerek – erőszakosan formálta a szavait, aztán visszalépett hozzám és elkaptam a csuklómat. Egy mozdulattal csavarta meg, amire felszisszentem és elejtettem a pálcámat. Mire tehettem volna valami már érkezett is a pofon. – Nem fogod a testvéreidet ellenem fordítani, Mikhail… – Morogta és végül elengedett.
A tekintetem a tükörre vándorolt. Láttam az arcomon a vöröslő tenyér nyomot, a fájdalomtól a szememben megülő könnyeket. Ő azonban visszafordult a húgom felé, így nem láthatta, ahogy megint lehajolok a pálcámért és egyenesen a fejének nyomtam hátulról.
– Takarodj el, vagy idehívom a biztonsági őröket. – A zsebembe túrtam az érméért, amit Sokolov adott, hogyha veszélyben érzem magam hívhassam az izomembereket. Tudta, hogy egy ekkora sztárra milyen veszélyek leselkednek.

Undor fogott el, ahogy az apámra néztem. Undor fogott el attól, hogy felidézete a gyerekkoromat az alkoholos, mocskos bűz, ami belőle áradt. Remegve szegeztem rá a pálcámat és közben rettegtem, hogy elhányom magam a gyomromat összerántó görcstől. Nem akartam emlékezni, mert az emlékek belülről emésztettek fel. Az emlékek veszélyesek voltak... veszélyesebbek, mint az ütések, amik minden egyes alkalommal a testembe csapódtak, amikor apám dühe éppen engem ért utól. Csak abban különböztem a többiektől, hogy én nem álmdozotam arról, milyen lenne hatalmas palotákban megjelenni, díszes tányérokból enni és kristálypohárból inni. Nem, én tényleg tettem érte, mert nekem muszáj volt kiszakadnom onnan. Vért izzadtam, hogy magam mögött hagyhassam azt az életet. Ez a lehetőség nekik is meg volt... ahogy én is belebukhattam volna az egészbe.
Hirtelen Sokolov jutott eszembe. Nem akartam kellemetlen helyzetbe kerülni, mert az apám és a húgom idejött parádézni. Ez egy nívós intézmény, ahol látogatónak semmi helye az esti fellépések előtt. Ráadásul még el sem kezdődött a szezon, szóval csak immel-ámmal voltak rendesen előadások.
Ahogy a pálcám a földre került és a csuklómban megéreztem apám ismerős erejének szorítását, még a lélegzetem is elakadt.
- Hagyd békén! - mondta Yoana, mintha tényleg meg akarna védeni. Érdekes, hogy évekig nem állt ki mellettem, most meg hirtelen képes volt magára terelni ilyen módon a figyelmet. Anyánk őt mindig védte, mert ő volt a kishercegnője... a fiúkra sosem tekintett másképp, mint egyszerű munkaerő, ami pénzt hozott a konyhába. Annyiszor kellett gazolnom a mocskos gyógynövény mezőn, hogy a végére a tenyeremet mindenhol vérző sebek borítottak. - Mikhail már egy felnőtt férfi! Nem mondhatod meg neki, hogy mit csináljon. Ahogy nekem sem. Mindannyian túl léptünk már a te hatókörödön. Akárhányszor jössz ide, akárhányszor könyörögsz, Mikhail nem fog segíteni neked. Ezt remekül elintéztétek, amikor ott hagyta a családot. Meg akkor is, amikor zargattátok. Meg amikor mindenkit rávettetek, hogy levelekkel bombázzuk. Miattatok hidegült el a családtól. És miattatok vagyok én is most itt. - A szavaira nagyot nyeltem.
Apám döbbenetét és engedését kihasználva felvettem a pálcámat. Ugynaakkor képtelen voltam állva is maradni... a lábam annyira fájt, hogy kénytelen voltam leülni a székembe és onnan nézni a jelenetet. Beletúrtam a hajamba, hogy elűzzem a démonjaimat... leginkább a keserű gondolatokat.
- Ennek még nincs vége.
- De! De vége! Tűnj el vagy tényleg hívom a biztonságiakat.  - Válaszoltam fojtott hangon. Éreztem, hogy menten robbanok, de nem akartam még jobban magunkra hívni a figyelmet... így hát nem szóltam semmi többet, csak ültem ott tovább, remegő gyomorral. Láttam apánkon a megrökönyödést, nekem ez volt a győzelem. Fizikailag még mindig erősebb volt nálam, de nekem hatalmam volt, ezt pedig ő nem tudta semmibe venni.
Felkapta a lehajított táskáját, majd egész egyszerűen megindult kifel.
- Az én fiam nem válhat ezzé a valamivé - mondta.
Valami. Valami. Valami. Visszhangoztak bennem a szavai, de ahogy bevágta az ajtót, a tekntetem Yoanára vándorolt.
- Én... én is menjek el? Nem tudtam, hogy apa is ide tart. Sajnálom, hogy így rád törtünk. Talán választhattam volna jobb módon is.- A hangja halk volt és törékeny. Valamhogy úgy éreztem ő is ennek a hatalmas, családi összeesküvésnek a része. Néha-néha persze én is hittem abba, hogy könnyebb lenne egész egyszerűen engedni, házat venni nekik, pénzt adni... de nem. Túl büszke voltam hozzá.
- Tűnj a szemem elől...  - jelentettem ki keserűen és elfordítottam az arcomat. - Ha nem is együtt jöttetek, nagy hiba volt engem keresned.  - Folytattam és még a szemeimet is lehunytam, hogy ne kelljen látnom. Azt akartam, hogy tűnjön el, tegye tönkre más életet. A lábam őrülten lüktetett a fájdalomtól, egyedül akartam lenni, hogy sírhassak, hogy ihassak a fiókba rejtett lapos üvegből, míg nem enyhűének a kínok.

Még ott égett bennem egy csomó érzés arról a napról, amit együtt töltöttem a Főnökkel. Nem is tudom, valahogy az egész olyan megmagyarázhatatlan volt, olyan gyors… nem tudtam, mi van közöttünk. Csak azt tudtam, hogy csókolni akarom, zavarba hozni nyilvánosan. Imádtam a szakállát, de imádtam, mikor leborotválja, ahogy azt is imádtam, mikor végig simíthattam csak úgy a széles mellkasán. Valahogy ez az egész tökéletes volt közöttünk a jelenlegi formájában, még ha minél jobban vágytam is volna a folytatásra. Nem lehetett, talán az történt volna, ami Holdennel. Egyik nap még együtt fekszünk az ágyban nálam, másnap pedig egész egyszerűen felszívódik… nem voltam abban az állapotban, hogy el tudjak viselni még egy szívtörést.
A tükör előtt ültem. Sminkelnem kellett volna az esti fellépésre, de ehelyett csak beletúrtam a hajamban, ahogy a vállam felett a világító szemű szellemgyerekre pillantottam. Tudtam, hogy nincs ott… hogy csak bekattantam, mert apám halálra akart verni gyerekként, mert teletömtek drogokkal, hogy megerőszakoljanak. Talán gazdag lettem és megkaptam, amit akartam, de ezeknek a dolgoknak kemény ár volt. Még csak élvezni sem tudtam igazán.
A kezembe vettem a smink ecsetet, hogy vastagon kenjem fel az arcomra az alapozót. Általában vannak sminkeseim, de mostanában hármat is kirúgtam egymást után. Ezért hát kénytelen voltam magam megoldani ezt az egészet.
– Szia! – rezzentem össze egy hangra. Észre sem vettem, hogy kinyílt az ajtó, ám miután alaposan megijedtem, úgy tettem, mintha nem is történt volna semmi sem. Csak kihúztam magam ültömben és próbáltam nem tudomást venni a húgomról. Ezért persze folytatta: – Szeretnék beszélni veled. Talán már tudod, hogy Mr. Sokolov munkát ajánlott nekem, itt a színházban. Plakátokat rajzolok, én készítettem a Hattyúk tava rajzot.
Persze, hogy tudtam! Sokolov mindent elmondott, tudván, hogy letépném a tökét, ha nem jelentené be az ilyen elbaszott ötleteit. Egyelőre hagytam neki, hogy adja a főnököt és csak morgolódva jegyeztem meg: „majd meglátjuk, bejön-e.” Tudtam, hogy gyorsan rájön, hogy a húgom nem idevaló.
– Akkor ülj le és beszélj  – közöltem rekedten, ahogy befejeztem az arcom előkészítését. A színpadon elég feltűnő sminkre volt szükségünk ahhoz, hogy lássanak a hátsó sorokból. Ráadásul ma főszerepet kaptam a balettelőadáson, ami azt jelentette, hogy a hibáimat valahogy ellensúlyoznom kellett. Úgy kellett hát kinéznem, mint egy elcseszett angyalnak, ha nem akartam, hogy másnap az összesújság lehúzza, hogy már nem vagyok olyan kecses, mint öt éve. Nem volt nagy tévedés. Nem voltam az.
A csillámért nyúltam, miután kicsit megerősítettem a szemöldököm színét.
– Most, hogy egy helyen dolgozunk, szeretném, ha nem néznénk levegőnek egymást. Lehet erről szó?
Megköszörültem a torkomat.
– Ha levegőnek néznélek, nem ülnél itt.  – Kimért volt a hangom, de a szavaim őszinték. Már régen nem érdekelt annyira a vérségi kötelék, hogy ez visszatartson az esetleges kidobásától. – Ennyit szeretnél, vagy van más mondanivalód is? Ma fellépésem van.  – Tettem hozzá és megpróbáltam kiakadás nélkül felemelni a csillámot, hogy értse, épp készülök.
Visszafordultam a tükör felé, aztán elkezdtem rendbe tenni az arcomat. Tudtam pontosan melyik részeit kell kiemelni, hogyan nézek ki jól. Ebben a világban éltem ezer éve, számomra az arcfestés nem csak női cicomat volt.

Cseppet sem akartam, hogy Yoana a közelemben volt. Nem vette észre, hogy a puszta jelenléte, milyen fájdalmat okoz… nem vette észre, hogy a dühöm abból fakad, amit otthon kellett átélnem. Képtelen voltam barátságos lenni vele. Egész egyszerűen olyan volt, mintha a múltam egy szilánkja beleszorult volna a bőrömbe és akármennyire is rángatom nem akar kijönni onnan.
– Azért jöttem, hogy elmondjam neked, miért is érkeztem Londonba. Azért hagytam ott Mominot és Grigorit, és minden mást, mert... – kezdte a mondandóját, én viszont az ecsettel voltam elfoglalva és az arany csillámmal. Jól kellett kinéznem ma este. Nem Sokolov miatt, őt nem zavarta, ha a fájdalomtól összerogytam a darab közepén. Képes voltam azt is elég kecseszen csinálni, összeszorított fogakkal. Csakhogy a sorok között kritikusok is ültek, akik kívülről fújták ezeket az elődasáokat és a legkisebb eltérést is kiforgatták. – kisbabát várok. – Érkezett a megkezdett mondat befejezése. Az ecset kihullott az ujjaim közül, nagyot koppant a sminkasztalon, majd a földre hullott.
– Nem pénzért jöttem, nem anyagi támogatásért... Inkább csak azért, hogy egy olyan közegben legyek, ahol nem akarják bántani a babát. Az elmúlt évek során már háromszor teherbe estem, de Grigori és a szüleink közbenjárása segítségével el kellett engednem ezeket a babákat.
Sóhajtottam egyet. Miért kellett engem ebbe belekeverni? Miért kellett? Üvölteni tudtam volna, amiért idejött és felrúgta a legalább tűrhető életemet. Tudtam jól, hogy támogatást akar, hiába mondta az ellenkezőjét. Mégsem szóltam kiszáradt a torkom. Visszanéztem a tükörbe. Már egészen csillámosak voltak a szemeim. A sötét tincsek is az arcomba omlottak éppen annyira, amennyire kellett. Csak a szememben csillogó düh nem volt a ma este kelléke.
–Kényszerítettek, hogy megigyam a főzetet, nem én akartam.
– Ha nem támogatást akarsz, akkor mégis minek kerestél meg? – Értetlenkedtem. Érdemben nem tudtam reagálni a tragédiákra, amiket megélt. Bennem semmiféle empátia nem volt mások iránt. Azt apánk kiölte belőlem a születésemtől fogva, addig ütött, amíg érzéketlen nem lettem a fájdalomra és az engem körbevevő érzésekre. Abban sem volta biztos sokáig, hogy szeretni képes vagyok. Az egész életem önző tettek sorozata volt és ezt cseppet sem szégyelltem. Én nem akartam annál jobbnak tűnni, mint ami vagyok. Jobb lettem annál, aki lehetettem volna. Az kielégített.
–  Kérlek, érts meg. Azért jöttem el, mert én is több szerettem volna lenni náluk, a szüleinknél, akik benne voltak ebben az egész színjátékban. Ezért vagyok most itt. Amint rájöttem, hogy ők is részei Grigori tervének, eljöttem. Mert szeretném ezt a kisbabát, és szeretném, hogy egészséges legyen. És lehetőség szerint szeretnék adni neki egy kis családot.
A magyarázkodás folytatódott.
Nem néztem rá. Fájdalmas nyögéssel hajoltam le, hogy felvegyem az ecsetet és folytassam a munkát. Egész egyszerűen nem akartam Yoanára nézni. Nem akartam látni, hogy tőlem várja a megoldást, mert tőlem várta… egyébként nem jött volna ide, hogy mindezt elmondja.
– Sajnálom, ha a régi életedre emlékeztetlek, de én is egy új életet szeretnék kezdeni. Mindenki jár egy új lehetőség, nem? És itt lehetőséget kaptam. Ne legyél mérges ezért Mr. Sokolovra. Ő egy rendes ember, és segít azoknak, akik bajba jutottak. Nélküle nem lehetnék itt...
– Tudom, hogy rendes ember. Ő jó, tisztaszívű. Én viszont nem vagyok jó és ez nem is fog változni.  – Közöltem hidegen. – Mit vársz tőlem úgy mégis? Ne azt mond, hogy a gyereknek családot, hanem hogy konkrétan mit... mit tegyek? – Néztem rá. Nem bírtam a gyerekeket, sosem akartam gyereket és soha sem akartam, hogy közöm legyen egyhez is. Engem csak a saját sorsom érdekelt, annak meg nem sok köze volt Yoanához vagy a kölykéhez.

A mi kapcsolatunk egészen más volt, mint a testvéreké általában. Nem volt közöttünk erős kötelék, mert a szüleink kegyetlenkedése közén is kéket vert. Egyszerűen ilyen volt a Bertov család, mindenki magányos volt és egy igazi agresszív szörnyeteg uralt minket. Az apánk.
Fogalmam sem volt, hogy egy bátynak mit kéne kezdenie egy ilyen információval. Azt éreztem, amit mindenki érzett volna a helyzetemben.  Hiszen mindig a pénzemet akarták, mindig valamire kellettem nekik. De csak úgy, azért mert a család tagja vagyok, sosem érdekeltem senkit. Bár apánk tett olyan megjegyzéseket, hogy szégyent hozok rá a "híremmel." Nem szerette, hogy férfiakkal fekszem össze, ahogy azt sem, hogy állandóan váltogattam a kapcsolataimat.
- Csak annyit kérek, hogy viselkedj velem normálisan. Hogy ne akarj innen kirúgatni, mert akkor nem tudom, miből fogok megélni. Hogy néha viselkedj velem úgy, mintha a testvérem lennél. - Magyarázta.
Keserűség gyűlt a számban.
Lényegében kimondta azt, amit én is gondoltam. Nem tudtam, hogyan kell testvérként viselkedni és nem voltam benne biztos, hogy Yoana tudná. Honnan tudná? Őt is azok nevelték, akik engem. Csak nem volt elég agya időben elszakadni. Túl naiv volt.
- Ha ki akarnálak rúgatni, már megtettem volna. - közöltem nyersen. A kezembe vettem egy másik ecsetet, hogy tovább egyengessem magamon a szemhéjpúdert és az arcomon csillogó csillámokat. Szép lassan kész volt az arcom.
- Azt kérem tőled, hogy védj meg, ha apa vagy Grigori idejönnek és haza akarnak vinni. Akkor majd el akarják venni tőlem a kisbabámat. - magyarázta. Én meg közben leraktam az ecsetet és felvettem a pálcámat. A hajamat könnyen fixáltam vele, hogy úgy nézzek ki, ahogyan az színpadra illik. -  Ne értem tedd meg, hanem a kisbabáért, aki lehetőséget kapott az életre.
Nyeltem egyet. Yoana szerencsés volt, hogy szülővé válhat, de ezt nem mondtam volna ki. Inkább felálltam. Hagytam, hogy a fájdalom belenyilalljon a lábamba és bicegve jutottam el a fogasig.
- Tettem valami olyat, amiért vissza kéne menned oda? - kérdeztem és megérintettem az anyagokat. Finom selyem, tüll, minden volt ott, ami csak szükséges lehetett egy táncművésznek. Én persze régen nem voltam az. Inkább csak egy kellék voltam, amiért eljöttek az emberek. Ezt az érzést pedig egyszerűen gyűlöltem... mintha csak egy szép váza lennék a múzeumban.
- Nem rúgattalak ki. Csak nem akarlak látni... ez akkora bűn? - kérdeztem és megfordultam, a kezemben a fehér ruhadarabbal, amit este kell viselnem. - Te sem akartál engem látni, míg nem kellett tőlem valami. Nézd... én megértem a helyzetedet, de nem tudom mit tehetnék...  - Magyaráztam és ledobtam a ruhámat a szék támlájára. Aztán csak tűrtem a fájdalmat, úgy néztem Yoanára.
- Most jó lenne, ha elmennél.

– Az, hogy nem tudtam tartani veled a kapcsolatot, az nemcsak rajtam múlt. Vesztett helyzetben voltam. Tudod, hogy sikerült ezt a pénzt összegyűjtenem? El kellett lopnom a saját férjemtől! Mert nem adott nekem semmit. Pontosan ezért. Mert nem akarta, hogy megszökjek. Semmim nem volt ott. Amikor azokat a leveleket írtam... Szerinted nem kényszerítettek? Folyamatosan sakkban tartottak. Persze, te csak azt hiszed, hogy a fizikai erőszak a rossz. De te nem tudod, milyen az, amikor varázslattal kényszerítenek arra, hogy megöld a saját kisbabádat! – Fakadt ki Yoana.
A szavaira összerezzentem. Nem azért, ami történt vele… nem csak vele tettek meg ilyeneket. De nem akartam az orrára kötni, hányszor erőszakoltak meg azért, hogy ott lehessek, ahol most vagyok, mert engem a rohadt munkahelyem adott el. Másképp nem juthattam feljebb. Talán ő gyerekeket veszített el, de én szép lassan saját magamat. A lábamba lüktető fájdalom agresszívabbá tett. Nem akartam, hogy itt legyen. Nem akartam látni, ahogy a szememre veti, min ment keresztül, mintha arról is én tehetnék, mert nem mentem vissza.
Ez volt családom. Szajkózták min mentek keresztül, s közben azt hitték, azután, hogy eljöttem minden az ölembe hullott. Hosszú és fájdalmas út volt, aminek a lábsérülésem csak a végső következménye volt. Azóta pedig csak gurultam lejjebb azon a bizonyos lejtőn, várva, hogy mikor lesz vége. Sosem lesz vége.
– Nemcsak fizikai fájdalom van...
– Ne oktass ki engem a fájdalomról!  – mordultam rá. Nyeltem egyet, ahogy éreztem, más szempárok is figyelnek. Megint kezdődött. Megint kezdődött az az átkozott hallucináció a világítószemű kölykökkel és emberekkel. Azóta volt ez, hogy apám a fejemet a padlóba verte öt éves koromban. Azt hittem megfog ölni… szédültem, szét esett körülöttem a világ és napokig sötétség vett körbe… csak a világító szemek voltak. Amikor pedig magamhoz tértem, az árnyemberek követtek mindenhova.
Azt akartam, hogy azonnal távozzon. Csakhogy, mielőtt kilépett volna az ajtón, valamit elém dobott. Kicsi tégely volt, mintha valamiféle krém lenne benne. Nem nyúltam érte, csak megbámultam.
– Napi kétszer kend be vele a lábad, és akkor fogsz tudni táncolni. Nem gyógyít meg, csak tüntet kezel.
Nem reagáltam. Megvártam, hogy kimenjen, de egy lendülettel le is sodortam, amit elém tett. Megtámaszkodtam az asztalon a tenyereim közé temettem az arcomat. Sírni tudtam volna, de minden erőmet bevetettem, hogy azok a könnyek ne szabaduljanak ki. Hogy nem látták mennyire megvisel ez? Miért nem vette észre az apám, sem pedig ő? Csak a rosszat látták bennem, pedig valójában csak sebzett voltam.
Fájdalmas mozdulatokkal öltöztem át. Néha-néha közben a tégely felé pillantottam… de nem fogadhattam el, amit felajánlott. Nem engedhettem meg, hogy ő jöjjön ki jobban ebből a helyzetből. A bennem kavargó érzésektől persze még rosszabbul is éreztem magam, mint eddig. Nem akartam ma szerepelni. Nem akartam kiállni annyi ember elé, pedig tudtam, hogy a zene, a kecsesnek cseppet sem nevezhető, kínlódó mozdulataim egész egyszerűen ki tudtak kapcsolni. De most nem. Nem akartam.
– Mr. Bertov, várják… – Nyitott be kopogás nélkül az egyik rendezőasszisztens. – Jól van? – Biztosan észrevette mennyire sápadt vagyok. – Anna! Szólj Dimitrijnek, ma ő viszi a főszerepet! – Kiáltott a folyosón valakinek. Aztán berohant. Hamarosan már egy halom ember ott volt, közöttük medimágusok is. „Az idegei felmondták a szolgálatot…”– suttogta felettem valaki, egy másik pedig már arról magyarázott, hogy el kell vinni a Mungóba. Ott volt Sokolov titkárnője is, aki aggódva rohant el, hogy baglyot küldjön. Nem válaszoltam senkinek, csak feküdtem a kanapén, míg a medimágusok meleg ruhát adtak rám és felkészítettek arra, hogy a Mungóba vigyenek.
– Itt van a húga, bent maradt az előadásra. Szóljunk neki. – magyarázta valaki, de még ellenkezni sem volt erőm. – Mikhail, a húgát maga után küldjük a Mungóba.– Nem reagáltam csak lehunytam a szememet és hagytam, hogy elszállítsanak.

Hosszú percekig csak azt láttam, ahogy forog körülöttem a szoba. Nem ez volt az első, hogy a Mungóba kerültem… de az első, hogy Sokolov illata töltötte meg a helyet. Talán itt járt korábban, mintha hallottam volna a hangját is. Nem tudtam biztosan, mert a szemeim gyorsan lecsukódtak és nem maradt más csak a sötétség. Most nem gyötörtek álmok, nem piszkálta az idegeimet az ég világon semmi sem. Csak én voltam és a béke, ami átjárt… mintha csak nem is létezett volna a világ… az én világom, amiben nem volt más csak fájdalom és kegyetlenség… és Sokolov. Hirtelen olyan hiány hasított belém, hogy összerezzent az egész testem, kipattant a szemem.
Hatalmas fehérséget láttam. Lebegő lámpásokat, amiknek a fénye megvilágított a teret. Egy szobában voltam. Abban a szobában, ami korábban úgy forgott körülöttem. Még éreztem Eduard fűszeres, hűvös illatát, amibe bele tudtam volna bújni és talán bele is kellett volna, hiszen nem volt már ott mellettem. Tudtam, hogy akkor beszélne. Oroszul súgta volna oda „Lisichka, mit műveltél magaddal?” és az ujjait a tincseim közé fúrta volna… mintha csak egy álomkép volna.
– Ed…  – dünnyögtem, hiába tudtam, hogy nincs ott. Szükségem lett volna rá most. Kellett volna, hogy érezzem az érintését vagy csak álljam a fagyos, orosz tekintetét.
Szép lassan fordítottam oldalra a fejem. Még éreztem, hogy az ajkaim mennyire ki vannak száradva… mennyire nehezen nyílnak szét és adják ki azt a kis „hümm” hangot, éppen azzal egy időbe, ahogy megpillantottam a húgom ismerős, szőkésbarna tincseit… amik legalább annyira az övék voltak, mint az enyémek a fekete festék alatt. Ez a család. Ez. A hasonló emberek, akik ott vannak egymás mellett a bajban. És ő ott volt. A szemére hányhattam volna, mi tartott több, mint egy évtizedig, ahogy ő is az enyémre vetette.
– Miért ülsz ott…  – nem sikerült végig mondanom a kérdést. Nem sikerült gúnyolódnom, mert még mindig lelassított valami, ami bennem dolgozott. Nem voltam soha beteg igazán. A lábamba nyilalló fájdalom nem is volt olyan valóságos, mint az, ami belülről emésztett fel és szép lassan kifacsart.
– Nem kell itt lenned.  – Nyögtem ki aztán gúny nélkül. Egyszerű szavakat használtam és bolgárul beszéltem, hogy csak ő értse. Nem volt persze rajtunk kívül senki más a szobában, mégis ezt éreztem bensőségesebbnek. Ezt a nyelvet senki sem értette rajtunk kívül, még Sokolov sem igazán, talán csak azt a részét, ami annyira hasonlított az oroszra.
– Semmivel sem tartozol nekem. – Folytattam aztán és nyeltem egyet. Visszatettem a fejem a párnára és csak bámultam fölfelé. Talán mást kellett volna mondanom. De nem voltam jó a beszélgetésekbe. Nem tudtam mit kéne kérdeznem… vagy csak hallgassak-e hátha akkor magától megszólal vagy úgy dönt, tovább áll.

Éreztem, ahogy az ajkaim húzódnak a kiszáradtságtól. Csak arra vártam, hogy Sokolov besétáljon a szobámba és megfogja a kezemet. Szükségem volt rá, ehelyett Yoana ücsörögött mellettem és a korábbi szavai ott csengtek a fülembe. Talán nem kellett volna jelentőséget tulajdonítanom neki. Sosem érdekeltek mások, ebben pedig különösen kiemelkedő volt a saját családom minden tagja… ők a múlt voltak. Az a valami, amit egy dobozba zárva feltettem a legfelső polcra a pulcsik mögé, hogy még csak ne is lássam. Most viszont lerántottam azt a dobozt és egy csomó roncs hullott ki belőle és menthetetlenül tört össze még jobban.
– Igyál egy kicsit. – mondta Yoana. Épp csak annyi erőm volt, hogy megérintsem a poharat és megdöntsem, de neki kellett tartania, hogy tudjak kortyolni a vízből… tudtam, hogy sokkal jobban esne most egy nagy korty whisky vagy valami rövidebb otthonról. Szükségem lett volna, hogy valami melegség átjárjon és ez az egész helyzet tűnjön inkább viccesnek, mint ilyen mocskosul szánalmasnak. Mégis ki akad ki ennyire.
– Elég…  – sóhajtottam és visszahajtottam a fejemet a puha párnára.
Megvártam, hogy mit mond még. Fáradt voltam, minden porcikám mocskosul kimerült volt, mintha csak ezer kilométert futottam volna. A testem ernyedten feküdt a cseppet sem kényelmes ágyon és közben nem vágytam máshova, csak is haza.
– Keressek egy orvost? Vagy szeretnél még egy kis nyugalmat? – kérdezte.
Sóhajtottam egyet megint. Semmi erőm nem volt beszélni, de tudtam, hogy valamit akar… valamit hallani akar valami magyarázatként, hogy mégis mi történt és mi folyik velem… képtelen lett volna megérteni. Ő csak azt látta ebben az egészen, hogy minden áron le akarom rázni. Egy részem csak fájdalommal tudott tekinteni rá, egy másik pedig szégyellte azt, akivé tettem magam azért, hogy kiszakadjak otthonról. Gőgös voltam, örök elégedett saját magammal, legalábbis kívülről. Belülről viszont csak az undort éreztem. A testemet gusztustalan kihasználták.
– Semmi bajom. Csak rosszul lettem. – Közöltem, mintha legalábbis ez érdekelhette volna. – Yoana. Fogalmam sincs, mit vársz tőlem, de én nem tudok családot adni a gyerekednek…  – nagyon halkan beszéltem. Hiába próbáltam erősnek tűnni nem ment. Lehunytam a szemem inkább, a tenyerem a homlokomra fektettem és végig simítottam vele az arcomat.
– Tudom, hogy azt hiszed még mindig a bátyád vagyok. Biológiai értelemben talán… de én megváltoztam. Sosem leszek az a fiú, akivel Moszkvában bámultad a kirakadtokat… érted?  – Nyeltem egyet és felültem, hogy úgy nézzek rá. Próbáltam nem küzdeni a rosszullét ellen és csak átadni magam ennek. Látnia kellett talán, hogy sebezhető vagyok, hogy nem egy elbaszott pénzeszsák vagyok, akinek az egyetlen célja, hogy őt mentsem meg. – Ahhoz, hogy itt legyek, nem itt ebben az ágyban, hanem társadalmilag ott ahol, rossz dolgokat tettem, gusztustalanokat. Ezt akarod a gyereked életébe? Ezt a mocskot?  – Kérdeztem és magamra mutattam. Nem kellett volna kifakadnom, most mégis úgy éreztem Yoanának látnia kellett. Az igazi arcomat kellett, hogy felismerje… mert Mikhail Bertov már régen meghalt. Nem volt többé. Ez az új valami más volt, valami összetört madárka, aki szép lassan mindenki rettegett démonává nőtte ki magát.

Furcsa, bánatos hangulat uralkodott közöttünk. Éppen olyan, amihez szoktam az otthoniaktól. Valahogy Yoanán is megült az a fájdalom, ami annyira jellemezte az egész társaságot. Őt is megviselte a gyerekkorunk, még ha nem is élte meg olyan drasztikusan, mint én. A pénztelenség, az erőszak, a szüleink állandó befolyása mindannyiunkat összeasztalt, mint valami élettelen dolgot.
– Én csak... – kezdte. Túl kemény voltam vele, azonnal az arcába vágtam, hogy nem tudok családban gondolkodni, hogy nem tudok adni a gyerekének semmit. Pénzt talán, de érzelmileg nem menne. Más lettem, megváltoztam, sosem leszek annak a családnak a része. Olyan voltam, mint egy mugli gép, amit átprogramoztak és a múlt nem tűnik másnak, mint apró álomnak. – Csak annyit ígérj meg, hogy nem hagyod magára, ha velem valami történik! Nem engedheted vissza az apjához! Vagy apánkhoz!
Nyeltem egyet.
Nem akartam ígérni. Nem azért, mert nem mertem, hanem mert ismertem magamat. Az önzőségem mindenek felett állt… de most a testem megtört, a lelkem fájt és mély sebek tátongtak rajta, min át-áttetszett az a sok régi dolog, amit ott életem át, ahol együtt nőttünk fel. Na meg persze ott volt a jelenem, az a sok mocsok, ami nyomott hagyott a bőrömön, a testéreszeim, amik azzá tettek, aki vagyok. Eladtak, mint valami tárgyat.
– Mik, tudom, hogy nem voltunk jó testvérek, de a családnak pont az a lényege, hogy mindig, minden körülmények között kiállnak egymásért. Igen, régen nem tudtam kiállni melletted vagy érted, de most már felnőtt vagyok, a magam ura. Látom, hogy neked is legalább annyira szükséged van segítségre, mint nekem.  A múltbéli hibáidért nem okolhatod örök életre magad. Előbb-utóbb meg kell bocsátanod magadnak is. Szeretnék segíteni neked ebben. Szeretném én is jóvá tenni azt, amit nem tettem meg korábban.
Éreztem, hogy kiszárad a torkom. Yoana nem értett meg, de túl gyenge voltam, hogy vitatkozzak. Azt sem akartam, hogy ilyennek lásson. Ezért nem mondtam semmit. Végig néztem ahogy feláll és búcsúzóra fogja: –  Pihend ki magad, maradj itt éjszakára. Itt senki nem fog zaklatni. Ha pedig kell valami, akkor kérlek, szólj. Nem akarom, hogy még egyszer itt köss ki.
Csak akkor nyújtottam ki a kezem, mikor elfordult. Megérintettem az ujjait, amennyire az erőm engedte meg is szorítottam őket. Nem voltam soha a szavak ember, ha nem követelőzni vagy parancsolgatni kellett.
– Ha jobban leszek, megbeszéljük… – suttogtam. Hagytam, hogy az ujjaim lecsúszanak az övéről, vissza az ágyra. Aztán lehunytam a szememet. Így hallgattam végig, ahogy elment. A szívem még kalapált egy kicsit, fájdalmasan, hangosan… aztán egyszer csak megéreztem a főnök illatát. Az ajkai puhán simultak a homlokomra, éreztetve, hogy nem vagyok egyedül. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy minden a helyére billenjen. Mellette nyugodt voltam, kiegyensúlyozott… igazán Mikhail Bertov. Az, akinek mindig is lennem kellett volna.
– Lisichka… mit műveltél magaddal… – suttogta oroszul, én pedig csak felé fordultam, hogy elmerüljek a szép kék szemekben. Mert ez volt a biztonság igazán.

Megpróbáltam erős maradni. A köhögés már abba maradt, de még mindig éreztem a szorító, fullasztó érzést a mellkasomban. Nem mutattam persze ki Ednek, így is éppen elég lesajnálóan nézett rám, minden próba után. Talán túl is hajtottam magam, hogy menjenek a mozdulatok. De nem panaszkodtam, mert én sosem tettem. Összeszorítottam a fogaimat és ha fájt is, csináltam, mert csinálni kellett.
- Mr. Bertov biztosan bírni fogja? - kérdezte az öltözőben Polina. Ő volt a legújabb asszisztens, akit Sokolov felvett mellém. Nyilván nem azért, hogy az időpontjaimat egyeztessem vele, mert most is ott volt és anyáskodott felettem, mintha muszáj lenne. Csak jelentést tett rólam az igazi főnökének, Ednek. - Még megkérhetünk mást, hogy ugorjon be a herceg szerepére.
- Kussolj már...  - mordultam rá. Még egy utolsó simítást végeztem a sminkemen, aztán felpattantam és akármennyire is fájt a lábam, megindultam a színpad felé vezető kis szakaszra, ahol a többiek és már Ed is ott voltak. Még két nagy kortyot magamhoz vettem a vízből, ahogy megálltam oldalt, hogy megnézzem magamnak a színpadot. Nagyobb lett, mint az újjáépítés előtt, a díszlet még profibb, még tökéletesebben illet egy oroszt balett-társulathoz. Otthon éreztem magam. A fájdalom a lábamban másodlagossá vált.
Ed illatát azonnal megéreztem, ahogy megállt mellettem. Nyeltem egyet, nem akartam újra belemenni azokba a meddő vitákba.
- Lisichka - szólalt meg. Tudtam mire gondol. Legyek óvatos, sőt inkább fel se lépjek ma este. Majdnem biztos voltam benne, hogy valahol rejteget egy pótlékot hercegnek öltözve, aki azonnal beugorhatna. - Várni fogok rád - mondta aztán. Odahúzott magához, a csók, amit adott aggodalom és szeretettel volt telve. Tudtam én, hogy csak azért aggódik, mert szeret... talán ő az egyetlen, aki valaha képes volt rá ennyire őszintén.
- Nem lesz semmi baj... - sóhajtottam és a szemeibe néztem. - A kisujjamban van már ez a darab. - Tettem hozzá és végig simítottam az arcán. Csak ezután léptem el tőle, ahogy csendült a zene és egy-két ütem után már vonulhattam is be. Minden mozdulat fájdalmas volt, mégis könnyű és légies. Az arcomra nem engedtem, hogy kiüljön a kínjaim nyoma. Éreztem a ritmust, fejben számoltam... és bár a kínok percről percre rosszabbak lettek, úgy éreztem, képes vagyok rá.
Aztán valahogy rosszul léptem, elestem. Soha nem estem el, még próbákon sem, ezért meglepetésként ért, mekkora erővel csattantam a a padlón. A lábam magam alá gyűrtem. Éreztem, ahogy belenyilall a fájdalom. A zene ugyan nem hallgatott el, de még így is hallottam, ahogy néhányan felnyögnek a nézőtéren. Még annyi lélekjelenlétem volt, hogy megpróbáljam felnyomni magam a földről, de amint a lábamra próbáltam a nehezedni, megint majdnem eldőltem. Még éppen sikerült az egyensúlyom visszanyerni, de kiegyenesedni a fájdalomtól nem tudtam. A szemeim is könnyesek lettek, de a függönyt legalább leeresztették.

A függöny leereszkedett, én pedig egy sóhaj kíséretében próbáltam el megindulni a színpadról le. Egy korty víz, egy megfelelő főzet elég lehetett, hogy folytassam, akár újra kezdjem. Nem érdekel a közönség suttogása. Nem sérültem meg annyira. Végig tudtam volna csinálni, de Sokolov persze öles léptekkel indult meg felém, majd szó szerint felkapott.
- Jól vagyok...  - magyaráztam oroszul. Ha más előnye nem volt, legalább a nézőtéren nem sokan értették a táncosok nagy része ugyanis orosz volt. De Edet semmilyen nyelven nem érdekelt semmit, pedig még a mellkasát is megcsapkodtam. Csak ment tovább előre, töretlenül és máris a gyengélkedőbe tett le a székre. A lábamat éppen csak becsomagolta a medimágus egy jeges törölközőbe, mielőtt elment bájitalért. Nyilván sejtette, hogy mindjárt ordítani fogok valakivel és nem ő akart az áldozat lenni.
- Most elég volt. Befejeztük, többet nem engedem, hogy fellépj - szólalt meg Sokolov. Most nem olyan volt, mint otthon, amikor a férjem volt, hanem olyan, mint a főnököm. Utáltam ezt. Utáltam, ha megmondta, mit tegyek, mit csináljak. Tudtam, mit bír a testem.
- Fájdalomcsillapítóval simán végig csinálom. Csak bízz bennem egy kicsit! - Erősködtem, de tudtam, hogy meggyőzhetetlen volt. Elég volt elkapnom ehhez a felismeréshez azt, ahogyan végig mért rajtam. Tudta nagyon jól, hogy ez az életem, hogy nincs másom csak ő meg a tánc. - Kérlek, Ed. Csak egy botlás volt. Az csoda, hogy tizenkét év alatt egyszer sem estem el! Más táncosok is szoktak hibázni! - Próbálkoztam egyelőre vita nélkül. Felhúztam a lábam, megigazítottam rajta a jeges kötést. Meglepően megnyugtatta a fájdalmas részt.
- Tudok táncolni, nézd meg!  - kezdtem és fel akartam állni az ágyról. Minden erőmet bevetettem, hogyha talpra érkeztem, hogy ne is rezdüljön az arcom a kínoktól.

A lüktető fájdalom kicsit enyhült a jégtől. Éreztem, hogy képes lennék visszamenni a színpadra, újra táncolni, érezni a zenét... felkapni azt a kövér nőt, akiért Sokolov úgy oda van. Én még a nevét sem tudtam megjegyezni, az orosz táncosok mind egyformák. Nekem egyéniségem volt és stílusom, nem csak egy bájos porcelánszobor voltam közülük. Vissza akartam menni. Nagyon-nagyon vissza. Egy húszperces csúszással még mehetett volna a darab, a közönség egy élménnyel is gazdagodott legalább: láthatták Mikhail Bertovot elesni.
-  Nem. Most már nem, ebből elég volt. Így van, nem estél el a tizenkét év alatt. És pont emiatt nem engedlek fel többet a színpadra. Ez nem egy hiba, Mikhail, amit ki lehet javítani. A tested ennyit bírt - kötötte az ebet a karóhoz. Ed ezt nem értette, sosem táncolt, nem tudhatta, hogy a fájdalom az egésznek a része... mert ami egyszerre gyönyörű, az undorítóan fájdalmas is tud lenni. Meg akartam neki mutatni, hogy megy. Már nyomtam is fel magam az ágyról, hogy egy-két nehezebb mozdulatot mutassak neki. De nem engedte. Visszatartott és lenyomott az ágyra.
- Nem, sajnálom. De többet nem táncolhatsz, nem engedem, hogy az én színpadomon kockáztasd az életedet.
- Azzal kockáztatod az életemet, hogy elveszed, ami értelemet ad... karácsonykor csak pár évet kértem még. Megoldom. Keresek magamnak mást, felépítem... csak engedd meg, hogy úgy tegyem, ahogy nekem jó... kérlek...  - Fogtam meg a kezét, közelebb húztam magamhoz. Megöleltem, hogy érezze, mennyire akarom, mennyire szeretem. Ennél jobban mégis mi győzhetné meg? Ha nem enged táncolni tönkre fogok menni, elveszik minden, ami különlegessé tesz.
Aztán kicsit eltoltam, hogy a szemébe nézzek. Kicsit meg is csókoltam.
- Ed, ne akard, hogy könyörögjek.  - Suttogtam az ajkaira. Amúgy sem lettem volna rá képes, csak meg akartam fogni valahogy, de persze pont ekkora kellett a medimágusnak benyitnia. Eddig bírtam a szerepemet, de itt, most elszakadt az utolsó cérnaszál és csak üvölteni tudtam: - TAKARODJ KI!- Az ajtó persze azonnal becsapódott.

Csókok és simítások. Az egyetlen fegyverem volt Eddel szemben. A kapcsolatunkban ugyan egyelőnek tekintettem magamat, de itt a színházban ő nem csak a férjem volt, hanem a főnököm is. Nem volt elég szavakkal bizonyítanom neki, hogy kibírom, fájt már jobban... mert tényleg fájt. Például, amikor a Mungóban voltam és megpróbálták összerakni a lábaimat. Fekete mágiával törték el a csontjaimat, majdhogy nem lehetetlen volt meggyógyítani, de talpra álltam. Nem egy esés fog eltántorítani a céljaimtól. Ezt éppen Ednek tudnia kellett volna, hiszen ő is... egyszer azok közé a szörnyű emberek közé tartozott, akik nem tudtak megtörni. De én megbocsátottam neki, ő meg még csak egy kicsit sem próbált meg engedni nekem.
- Ne akard, hogy ennél is keményebb legyek veled, Mikhail - felelte, mikor elhúzódtam tőle és ismét egymás szemébe néztünk.
- Miért...? Mit fogsz tenni? Bezársz? Hagyjuk már Ed. Te is tudod, hogy egy esés nem a vég. - Próbáltam győzködni, még akkor is, ha megzavartak. Az az üvöltés arra éppen elég volt, hogy továbbra is kettesben maradhassunk a gyengélkedőben. Még odahaza sem volt egyszerű, nem hogy itt.
- Megértem, hogy dühös vagy, hogy neked ez fáj. De ami ma a színpadon történt meg fog megint történni, ezt te is tudod. Meg kell értened, hogy ez volt a határ, amit elbírt a tested. - Felelte aztán a tőle megszokott szigorral. Honnan tudta, mennyit bírt a testem? Azzal csak és kizárólag én voltam tisztában, hiszen az enyém volt és én irányítottam. Fájt mostanában sokszor, de közel sem annyira, hogy visszavonuljak, mint egy nyugdíjas. Egy nő talán elmehet gyereket szülni és azzal le van tudva a dolog, jó indok és senki sem kérdezné, miért nem táncol tovább. De nálam mi lesz? Nem tűnhettem el egyik napról a másikra.
- Tudom, mennyit bír a testem. - Jelentettem ki szigorúan most már én is. Bár a hangom megremegett, ahogy a kezem is, amint felemeltem. Hátrébb toltam magamtól. Nem volt szükségem az aggodalmára vagy a parancsolgatására.
- Ha én nem táncolok azon a színpadon ennek a helynek annyi, ahogyan nekem is...  - Emeltem meg a hangomat. Többé nem tudtam fojtottan beszélni. De nem is érdekelt. Lerúgtam magamról a jéggel teli csomagot és akár mennyire is fájt az ágy másik oldalán lemásztam róla. - Ed! Jól vagyok. Csak fájdalomcsillapító kell.  - Bicegtem oda elé és hosszan megcsókoltam megint. - Együtt akartuk újraépíteni. Engedd, hogy csináljam én is!