Roxfort RPG

Az elmúlt időszakban sok minden siklott félre. Rose, a tanítás, minden… és állandóan csak üvöltöztek velem, hogy miért nem tartok órát, miért nem megyek betegszabadságra. Hát ezen a héten megtettem, aminek a végeredménye az lett, hogy napokig csak gubbasztottam a takaróm alatt álmodva, forgolódva, bűntudattal. Végül rávettem magam az olvasásra, aztán elkezdett hiányozni a nap. Az ablakon kihajolva éreztem meg először milyen kellemes meleg van. Március elején még esett a hó, de mintha erre a hétre kicserélték volna az időt és beköszöntött ez a kellemes, tavaszvégi hőmérséklet és a napsütés.
Gyorsan zuhanyoztam, megfésülködtem és fogat mostam. A tükörbe bámulva magamat igyekeztem nem arra koncentrálni, hogy egy gyilkos arca néz vissza. Nem, ezúttal minden erőmet próbáltam bevetni, hogy megőrizzem az ép eszemet. Így egy Eliade könyvvel a hónom alatt indultam meg. Hertfordshire-be mentem, hátha kedvem lesz beugrani az egyik helyi antikváriumba… de egyelőre csak egy kávét vettem, hogy azzal a kezemben barangoljam be az Árnyas Pagonyt. Nagyon is szükségem volt egy kis friss levegőre, madárcsicsergésre. Régóta nem élveztem ezt.
Végi túrva a fekete hajamat tértem le a tó felé. Azt hittem, ha majd ott elidőzöm az egyik fa tövében, akkor megnyugszanak a mostanra teljesen kikészült idegeim… de nem így történt. Éppen csak lehuppantam és beleolvastam a könyvembe: A víz lehetőségek összességét szimbolizálja, „forrás és kezdet”, a létezés valamennyi lehetőségének tárháza, megelőz minden formát, és elősegít minden teremtést. A teremtés őstérképe a sziget, amely hirtelen nyilvánul meg a folyó közepén. A vízbe merülés… - kezdte Eliade, ám befejezni nem tudta, mert mielőtt még elmerülhettem volna a vallás lényegeiben, megpillantottam a könyvem felett a dékánt. Az én dékánomat… már csak ez a hülye kellett a nyakamra.
Tudtam, mi lett volna, ha véletlenül észre vesz: “Bahri, miért nem szólt, hogy egész hétre távol marad?!” Aztán kioktatott volna nyilván a felelősségteljes oktatásról. Azt persze nem értette meg, hogy az aurornak készülő hallgatókat aligha érdekli a filozófia… nemhogy a többit. Még a diplomáciai óráknak úgy, ahogyan volt értelmük, de a legtöbb aurorpalánta csak az agressziót kereste mindenben… nem akartak azok tárgyalni senkivel. Kész rejtély, hogy Miltonnal hogyan jöttem ki viszonylag normálisan.
- Fenébe…  - morogtam magam elé. Azonnal felpattantam, leporoltam magamat, majd a könyvemmel takargatva az arcomat tovább indultam a bozótos felé, hogy elbújjak a még éppen csak rügyező növények között. Ahogy átverekedtem magam az ágak között, megbotlottam és szó szerint kiestem. Nem a fűre, hanem valakinek a piknikezéshez kiterített pokrócára. Eliade pedig kiesett a kezemből, egyenesen bele egy uzsonnás dobozba.
- Hoppsz…  - nyögtem ki. A bocsánatkérés sosem jött olyan könnyen a számra, így inkább csak nagy nehezen ülőpózba tornáztam magam. Leporoltam a pulóveremet és a kabátomat, aztán kihalásztam a könyvemet a dobozból. - Szegény Eliadéra tapadt valami zöld…  - állapítottam meg morgolódva, aztán megpróbáltam lehalászni róla a valamit.

Valószínűleg az esésem és az azt követő jelenet beillet volna a Próféta humorrovatában elhelyezett kis képregénybe. Csakhogy én nem voltam humoros ember és nem akartam még véletlenül sem nevetséges helyzetbe keveredni… ráadásul a könyvemet összemaszatoló zöld vacak még véletlenül sem tett jót az antik borításnak. Eliadét nem sikerült levédenem olyan jól, mint Freudot.
– Spenót... – közölte a lány, mikor megkérdeztem mégis mi a fene az a zöld cucc. –  talán nem látott még spenótlevelet? Maga valami „csak húst eszek” közegből jött? – kérdezte, mire megborzongtam. Világ életemben kerültem a húsevést, már csak vallási okokból is. Ezért csak fintorogva bámultam rá, mikor végre sikerült lesodornom a zöld levelet a borítóról.
– Vegetáriánus vagyok. – Közöltem egyszerűen és a pulcsim ujjával dörzsöltem végig a borítón, aztán a lányra pillantottam. Fél perc volt az egész és meg is állapítottam, hogy valahonnan ismerős az arca… de nem tudtam beazonosítani, így visszafordultam a könyv felé, hogy megvizsgáljam a rajta éktelenkedő foltot. Ki tudja, talán mugli volt, így jobbnak láttam nem előtte előkapni a pálcát, hogy megtisztítsam a felületet. – A francba…  – Morogtam magam elé, most már egyenesen le tudtam volna dönteni magamba egy fél üveg lángnyelvet, hogy nyugodt idegekkel viseljem ezt a napot. Talán még sem ma kellett volna kijönni az utcára.
– Tudja sokkal jobb szeretem ha én nyúlok először az ételemhez, nem valami ezer idegen, különösen akkor, ha elég sokat szenvedek a kinézetével, tök jó érzés, hogy csak úgy szét bombázta, de ugyan, megbocsájtom, bár a bocsánatot nem hallottam még kegyelmessége szájából – jegyezte meg.
Megint rá néztem és láttam, hogy kipirult az arca. Biztosan nagyon mérges lett a puszta ténytől is, hogy véletlenül beleesett valaki a kajájába. Aztán már-már hisztérikusan pakolászni kezdett, mintha ennyitől tönkre ment volna az a valami, amit eszegetett.
– Tényleg? – kérdeztem tetetett meglepettséggel. Sejthette, hogy nem akarok tőle még véletlenül sem bocsánatot kérni. Minek? Csak egy hülye szó… és ő sem kért bocsánatot, amiért összespenótozta a könyvemet. – Minden jót.  – Közöltem és már álltam volna, kicsit a csípőm az övének ütközött, a ruhánk meg mintha összetapadt volna, éreztem, hogy húzom magammal. Ezt nem hiszem el! Az az átkozott Szeszély mindig akkor kerül elő, amikor az ember a legkevésbé sem szeretné. Szó szerint visszahuppantam a hátsómra a takarón.
– Ezt nem hiszem el…  – Sóhajtottam fel és a lányra pillantottam. – Én elmegyek egy kávéért. Szóval jössz. – Közöltem és felkeltem, így persze őt szószerint húztam magam mellett. Túl közel volt, zavart, hogy érzem az illatát, az meg még inkább, hogy fogalmam sem volt ki ez, mégis ismerős az arca. Mindenesetre megindultam a parkban található kis standig, ahol kellően erős kávékat készítettek… és az előző után határozottan szükségem volt egy másodikra is.

A szeszély jó szórakozásnak tarthatta, hogy cseppet sem vágyott társaságban tartson. Hangos sóhajtás tört fel belőlem, ahogy éreztem a csípőm a lány oldalának tapad. Először el akartam húzódni, de nem sikerült, csak annak árán, hogy őt magát is rántottam felfelé. Szerencsére a tapadás még olyan magasságban volt, hogy is lábra tudott állni... csak éppen úgy festettünk, mint a világ legnyálasabb szerelemes párja, akik nem akarnak egy cseppet sem távol kerülni egymástól. Rose óta még annyira sem akartam közel kerülni senkihez, mint korábban. Elég volt egy szívtörés az életemben.
- Olyan emberekkel szeretek kávézni akiket ismerek, nem szeretem az idegeneket és különösen nem a bunkó idegeneket - magyarázta a lány. Végül is lebunkózott, de nem nagyon érdekelt. Majdnem az összes hallgató megtett a hátam mögött, vagy éppen szemtől szemben, ha kellően felhúzták magukat... általában feleslegesen. - Nézze, vagy nézd, ha már startból amúgy is letegeztél, - folytatta aztán még mindig túl hevesen. Éppen akkor álltam meg stand előtt, így rá tudtam sandítani.  - hajlandó  vagyok megbocsájtani a „botlásodat”, még úgy is, hogy a megbánás legkisebb szikráját sem látom benned,  de nem bánnám ha nem lennél ennyire önfejű, ha nem látnád ketten vagyunk, sajnos. Szóval azt csinálod amit én is akarok, alkalmazkodj egy kicsit, ha már így összeragadtunk.
Megvontam a vállamat.
- Akarsz te is egy kávét, vagy mi van? kérdeztem morgolódva egy kicsit. Nem szerettem a nagyszájú lányokat, de hát nem lehetett mindenki bájos és pironkodó, mint Rosie volt. Főleg, hogy ez a lány egyértelműen idősebb is volt nála valamivel. Vagy legalábbis idősebbnek tűnt a kiállása és a viselkedése alapján.
- Mással nem szolgálhatok és mellesleg nem akarom a bocsánatodat sem. Nem én tettem magam elé a spenótos valamit. - Magyaráztam és ahogy sorra kerültünk szembesültem vele, hogy a váltás a kávés standnál az egyik diákom volt. Oliver. Egy túlbuzgó másodéves aurorhallgató.
- Áh, professzor, csak nem a barátnőjével tesz egy gyógyító sétát? - kérdezte túl hangosan, körülbelül mindenki ránk nézett. - Hallottuk, hogy lebetegedett... jaj, de modortalan vagyok, Oliver Bones.- Nyújtott kezet a lánynak. - Tökéletes kezekben van Bahri professzor, ahogy látom.
Erre elfintorodtam.
- Na jó. Pofa be. Két kávét kérünk.  - Közöltem morogva, majd kitúrtam a zsebemből pár érmét és odavágtam a srác elé. Felőlem akármit pletykálhat, csak legalább ne az orrom előtt tegye meg.
Megvártam, hogy kiszolgáljon, aztán felkaptam a két kávét és futólépésben arrébb mentem onnan - magammal rángatva a szőke csajt is.

Kellemetlen. Bár tény, hogy nem ez volt az első alig húszéves, akivel összeboronáltak. Ezért csak leráztam magamról a megjegyzéseket és amint belekortyoltam a kávémba, hagytam, hogy húzzon magam után, visszafelé a baleset helyszínére. Előbb-utóbb csak feloldódik a mágikus kapocs, anélkül, hogy letépnénk egymásról a nadrágot.
– Tehát professzor, nem gondoltam volna. – Kezdett bele az újabb csevegésre. Reakció helyett beleszürcsöltem jó hangosan a kávéba. – Túl morcosnak tűnsz, vagyis az én tanáraimhoz képest, tudod a művészek olyan elvarázsolt világúak kicsit, de élvezhetően és közvetlenebbek is mint sok más ember.
Sóhajtottam egyet és leengedtem a kezemben szorongatott papírpoharat. Jól esett a koffein, kicsit kizökkentett az addigi fésultságból.
– Amelia Evans vagyok– közölte, mire hajlandó volt kivenni a kezemből a neki szánt kávét. Az kicsit kevésbé tűnt erősnek, mint az eszpresszó, amit magamnak választottam. – mivel így egymáshoz ragadtunk nem árt ha legalább egymás nevét tudjuk. És ha már professzor, akkor szabad megkérdeznem mi a szakterületed? – Kicsit meglepett, hogy ilyen unalmas témát válaszott, de megvártam, míg elharadja az összes kérdést, amit udott rólam. – Ami azt illeti nem nézel ki betegnek, vagy ez amolyan „munkacsömör”?
A kérdésre felvonhattam volna a szemöldökömet, de aztán nem szóltam inkább semmit… és nem is fintorogtam inkább. Egyszerűbb volt válaszolni, mert elvitázhattuk volna, amíg el nem válunk egymástól, ám egyelőre ahhoz nem volt kedvem. Elég volt a munkahelyi stressz. Azért is készültem ki mostanra annyira, hogy még egy hét betegszabadságra is kellett mennem. Kizárólag az idegeim miatt kellett pihennem. Fizikális jelei nem voltak a dolgoknak… leszámítva némi fejfájást.
– Arian Bahri. – Feleltem bemutatkozásképpen. Amúgy is kizárt volt, hogy elkerüljök egymást ezen a helyen… mégis csak itt tanítok, ő meg valamelyik akadémiára jár. Ránézésre a művészetire, ott nem túl sok komolyan vehető ember fordul meg. – Filozófiát és diplomáciát tanítok. Az utóbbi a fő szakterületem… bár nem értem miért érdekel ez az unalmas vacak annyira, hogy még rá is kérdezz. Nem számít mi a szakterületem, nem az határoz meg.– Közben lehuppantam vele együtt a plédre és megnéztem magamnak azt a zöld cuccot, amit itthagytunk. Elvileg szégyen, hogy rendszeres zöldségfogyasztóként nem ismertem fel. Az indiai ételek nagyrészt persze rizs és csicseriborsó tette ki. Ha volt időm tényleg otthonit enni, akkor a curryt választottam. Finom volt, gyors és meleg.
– A hét elején voltam beteg, mostanra már jobban vagyok. Egészségügyi sétára jöttem ide. Azt hallottam, csendes hely… kár, hogy tévedtem…  – Sóhajtottam fel és lehúztam az erős kávém végét. Aztán néztem csak rá, habár ebből a szögből meglehetősen nehéz volt alaposan megnézni magamnak. – Hadd tippeljek, valami színésznőféle vagy.  – Közöltem, de még mielőtt megszólalhatott volna folytattam: – Van benned egy olyan primadonnás beütés.  

Nem így kellett volna töltenem a hétvégét. Inkább gubbasztottam volna otthon a rémálmaimmal, minthogy összetapadjak egy vadidegennel, hogy a diákjaim rajta csámcsogjanak. Nem, mintha számított volna… talán csak az zavart, hogy egy újabb fiatal lány társaságába keveredtem. Rosie is csak tizennyolc volt, mindennél jobban hiányzott a társasága, a kedvessége, de ez a lány még köszönőviszonyban sem volt az ő finomságával. Egészen más volt. Harsányabb, bár csinosnak csinos.
- Távol állok én a színészettől, nincs elég bátorságom hozzá és kicsit azért szégyenlős is vagyok, bár tudom, nem épp olyannak ismertél meg, de azért a színpad más, mint egy eldugott kis rejtekhely.  - A kis nevetésből és a hajtúrásból rájöttem, hogy éppen zavarban van. Nem tudom miért, talán mert szóba hoztam őt és kivételesen nem csak a csipkelődés volt közöttünk. - Látom nem a munkád a kedvenc tevékenységed az életedben. De mondd csak, akkor szerinted mi határoz meg?  - kérdezte, kicsit megint rám terelve a szót. Azt azonnal megértettem, hogy nincs valami sok önbizalma, nem szeret szóba kerülni, mintha takargatni való lenne az életében. Valahogy én is így voltam.
- Gondolom, minden más. - Vontam vállat. Nem akartam olyan nagy szavakat használni, hogy az, ahogyan az ember szeret, vagy az, akit az ember szeret. Nem voltam nyálas alak, sem éppen romantikus lélek, mégis hittem az érzések erejében. Más nem volt, ami ebben a világban többet jelentet volna. A többi ugyanis anyagi dolog volt. Lehettem ugyanis akármilyen gazdag, ha egyszer a házam kongott az ürességtől és rideg volt.
- Nem ez határoz meg szerintem sem, de ez is hozzád tartozik, ez is te vagy, te választottad ezt az utat és a döntéseid viszont meghatároznak téged, szerintem. Aztán ha jobban belegondolunk, a munkahely és az, hogy milyen szerepet töltesz be a társadalomban elég sokat hozzátesz az emberek első benyomásához. Mert valljuk be, sok ember a külsőségek és a titulus által ítél. Általában hamarabb kezdeményezünk beszélgetést egy rendezett kinézetű professzorral akár, - magyarázott aztán. - mint egy földön ülő, nincstelen emberrel. Aztán lehet kiderül, hogy előző hiába tanult ember, attól még egy tahó, utóbbi meg hiába nincstelen, mégis szebb a belseje mint bármilyen képzett professzornak.
Éreztem, hogy a tahó nekem szól. Ezért megköszörültem a torkomat.
-  De basszus, ne értsd félre, nem feltétlen rád értettem most, vagyis, egyáltalán nem rád értettem, szóval, mindegy is.  - És magyarázkodás, és pirulás. Kezdtem azt érezni, hogy ez valamiféle forgatókönyv, mikor a nők hozzám beszélnek. A legtöbb zavarba jött és pironkodott. Talán túl szigorú vagyok.
- Tisztában vagyok vele, hogy egy paraszt vagyok. Kár ettől zavarba jönni... - Sóhajtottam fel, majd felnevettem végül. - De én ilyen vagyok. Aki kedvel, így kedvel.  - Rose is így kedvelt. Megköszörültem a torkomat és elnéztem a tárja, egészen kellemes volt itt kint, bár az összetapadást továbbra is mellőztem volna.
- Szóval, mit tanulsz? - kérdeztem aztán, hátha végre megtudom a nagy kérdést. Ha már nem színésznő, bizonyára hallgató valamelyik akadémián. Nem emlékszem, hogy láttam volna, pedig a filozófia minden szakon kötelező. Így talán még nem vette fel. A művészeti szakokon a hallgatók gyakran halogatták az órámat, szóval nem lepett meg semmi.