Roxfort RPG

Könnyedén csaltam ki Sokolovot a függöny mögül és vontam kifelé. Nem érdekelt, hogy odakint már hűvös van, hiszen Angliát elérte az ősz fagyos keze… az sem érdekelt, hogy a legtöbb vendég felháborodott, mert elhagyjuk a helyet. Egyszerűen csak vele akartam lenni. Mindig is éreztem a közöttünk lévő, mindenen áthatoló szenvedélyt, de Eduard nem lépett, engem pedig egészen másfelé sodort az élet. Előtte sosem udvaroltak nekem, csak letepertek és elvettek tőlem mindent, amim volt. Valójában Holden sem udvarolt, egyszerűen csak valahogy kikötöttünk egymás mellett… nem is volt égbekiáltóan nagy szerelem, mégis fájt, hogyha megéreztem az illatát valahol. Csakhogy most, Sokolovot ölelve ez az érzés megszűnt… őt akartam, őt láttam magam előtt.
Alighogy kiléptünk a tömegből és magunk voltunk, az ujjaim már a zakójával babráltak. Le akartam venni róla, hogy lássam a csupasz bőrt, a hibákat, a tökéletességeket, mindent, amit az a sok felesleges anyag rejtett. Én is engedni akartam, hogy megnézzen magának, hogy lássa a foltokat, amik a sérülés után a lábamon maradtak… lássa a hátamon húzódó, nagyon halvány, de közelről kivehető ütés nyomokat, amiket apám ejtett rajtam és még a legjobb plaszti-medimágus sem tudta teljesen eltűntetni.
Nem számított. Sokolovnak mindent meg akartam mutatni. Ezért viszonoztam olyan forrón a csókot. Ujjaim hevesen túrtak a sötét tincsei közé, élvezve a szakálla érintését is, ahogy felsimítottam az arcát. A hoppanálást éppen csak akkor éreztem meg, mikor megérkeztünk az új helyszínre.
Kupola, díszes, elegáns, kissé csicsás, még is gyönyörű hely tárult a szemem elé. Nem is számított semmi, csak az, hogy érintsen és együtt remegjen a testünk az őrült ritmusra. Engedtem, hogy levegye rólam. A szürke anyag, a rózsás mintákkal lesiklott rólam és a földre hullott, én pedig egész egyszerűen csak engedtem. Kiléptem a cipőmből, a zokniból, a nadrágból és az alsónadrágból, ahogy letúrta rólam őket. Látott mindent… de az ajkai puha érintése még azt is elfeledtette velem, hogy megismeri azt, amit eddig gyönyörűnek és tökéletesnek látott. Engedtem, hogy odanyomjon a falhoz, neki feszültem a tapétának.
– Én is akarlak, Mikhail. Csak magamnak akarlak – suttogta válaszul, miközben ő maga is levetkőzött. Izgató volt és forró ez a pillanat… mégha nem is sok időm volt megnézni magamnak a testét. Hagytam, hogy az ölébe kapjon, megemeljen kicsit a mozdulattal és össze olvadjunk.
Remegve adtam át magamat a vágyaknak. A bőröm alatt hűvösnek tűnt a tapéta, de szép lassan átvette a testem elképesztő forrósságát. Nem számított semmi, csak a csókjai, a sóhajai, a közös ritmusunk. Egészen átadtam neki magamat, annyira, hogy néha, néha én is belemozdultam a remegésébe. Azt akartam, hogy töltsön ki egészen.
– Ah… egészen a tiéd vagyok… Ed…  – dünnyögtem, magam elé lehelve a forróságot, ami a testemben tombolt. Azt éreztem, hogy menten szétszakadok és belebolondulok ebbe a kellemes érzésbe. Ezer éve… sőt talán sohasem éreztem ilyesmit…
– Azt akarom, hogy csak a tiéd legyek…  – folytattam, majd egy hangosabb sóhajjal megadtam magam a kettőnk közötti forróságnak. A gyönyör pillanatok alatt érte le, hiszen nem sokszor volt benne részem. Azok, akikkel lefeküdtem nem voltak figyelmesek és én nem akartam őket. Nekik csak eszköz voltam.

A bőröm újra és újra a rózsás tapétához simult. A nyögésem megtöltötték a különleges helyiség minden szegletét… nem egyszerű visszhang volt ez. Egészen olyan volt, mintha belőlem származna az is és mind jobban lüktetett, ahogy mélyebben és mélyebben hatolt belém. Nem ellenkeztem egyetlen mozdulatával sem. Sokolov ízig-vérig főnök volt, nem csak ott az Operaházban, hanem itt is… a saját otthonában, a kettőnk remegős tánca közben. Imádtam, hogy erős, hogy akarja mindennél jobban azt, amit én és végre érte is nyúlt, elvette, megszorongatta.
Erősen tartott, még akkor is, mikor túl voltunk a forró pillanatokon. Bár törékenynek éreztem magam a karjai között, mégsem szánalmasnak vagy gyengének. Csak belebújtam a szivarillatba, ami a saját aromájával keveredett. Olyan régóta vágytam erre, hogy testem és a lelkem is még beleremegett a történtekbe. Sokolov olyan volt nekem, mint egy megdönthetetlen fal… valami olyan, amit sosem szerezhetek meg magamnak igazán.
– Maradj az enyém, Lisichka – suttogta orosz becézését felém. Én pedig csak átkaroltam a nyakát és bújtam még jobban a pillanatba. Féltem, hogyha most elengedem, akkor egész egyszerűen megint elillan a kezeim közül. Nem csak úgy, mint a háború előtt, mikor valahogy nem jött össze ez… hanem úgy, mint Holden. Nem voltam kész újra veszíteni.
– Ki másé lehetnék…  – súgtam vissza, gyatra orosz tudással. Hagytam magam cipelni közben. Nem húzódtam el tőle a hatalmas, kényelmes, mégis elegáns kanapéra huppanva. Ott maradtam az ölében. Míg ő pálcát húzott, én csak a puha pokrócét nyúltam, hogy eltakarjam magunkat deréktól lefelé. Egyszerűen csak nem akartam, hogy lássa a lábamat elcsúfító hegeket… na meg így kicsit elegánsabb is volt.
A hozzánk reppenő pezsgő címkéjét figyeltem. Drága, elegáns fajta volt, ahogy pedig megtöltötte magától a két magas, talpas poharat, egyenesen gyönyörű volt. Én csak megborzongtam a látványra, mielőtt kinyúltam volna a magam adagjáért. Jól esett a hideg üveget az ujjaim között tartani ilyen forró pillanat után.
– Senki sem járt még itt rajtam kívül. Ez az én menedékem – beszélt halkan Eduard. A finom csók, majd a szivarfüst, ami megtöltötte a helyiséget, egyenesen álomszerűvé tette az egészet. Nem voltam benne biztos, hogy nem csak egy intenzív részeg álmot élünk meg. Nem akartam elengedni ezt az érzést. Megérdemeltem. Tizenéves korom óta harcoltam azért, hogy úgy legyek boldog, ahogyan nekem tetszik. Abban a percben ott, Sokolov mellett mérhetetlen örömöt éreztem és felszabadultságot. Ez még Holdennel sem volt meg, ahogy más szeretőimmel sem.
Ekkor robbant egy átlátszó alak, hangosan csörömpölve egy szellemseprű nyelén. Ez nagyjából azonnal elég is volt arra, hogy kirángasson a meghitt pillanatból.
– Persze, miért isne. Miért is ne szexeljük össze a tizennyolcadik századi tapétámat! Mik ezek a fehér foltok rajta, kérem szépen? Szégyeljék magukat! – sipított és hadonászott. A feje pont úgy állt, mintha nem lenne jól a helyén. Fintorogva mértem végig. – Csak egyszer fogom megunni, és akkor! Akkor cska kukacos zsömlén fognak élni maguk elkényeztettett... Ah, hát maga az? Te jó ég, Sokolov, ennyi évig tartott? Gratulálok, taps taps.
Megköszörültem a torkomat és Eduardra néztem. Láttam, hogy elvörösödött a szakálla alatt… volt benne valami bájos így. Rásimítottam az arcára és magam felé fordítottam, hogy lágy csókot adjak neki.
– Évek óta epekedek utána én is.  – Biccentettem oldalra a fejemet, ahogy a kísértetre pillantottam ismét. Szerettem volna Ed kényelmetlen helyzetét feloldani. – És amúgy köszönöm, tökéletes érzés volt egy ilyen luxustapétán szexelni. Most pedig, ha volna szíves elhúzni, Mr… akárki, szeretnék a perzsaszőnyegen folytatni.  – Közöltem és teátrálisan a kijárat felé mutattam.

Sokolovban még pirultságában is volt valami ellenállhatatlanul szexi és férfias. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát, ezért szóba elegyedtem a szellemmel, egyértelműen közölve vele, hogy azóta szeretem Eduardot, mióta csak először szóba elegyedtünk. Igen. Kedveltem. Kedveltem, csak nagyon mélyen vájt a büszkeségembe, hogy egyszer csak el akart távolodni tőlem, hogy nem volt semmi sem ugyanolyan már.
– A perzsa szőnyegen! A perzsa szőnyegen! Azt mondja, a perzsa szőnyegen! – kapott átlátszó mellkasához a szellem. Volt benne valami rendkívül vicces és színpadias, ami engem egy picit sem zavart meg. – Azon halt meg az anyám, szóval ha nem akarnak felébreszteni még valakit ebben a kastélyban, ami nálamnál sokkal szörnyűbb, javaslom a mahagónia asztalt. – Hümmögve húztam el a számat egy kellemes kis mosolyra. Ettől valamiért csak még vonzóbbnak találtam az egészet. Én nem féltem a szellemektől… nem érdekelt az sem, ha két élvezet között rikácsol a fülembe valaki. Sőt, talán még szexinek is tartottam volna, ha néznek közben. Nem véletlenül lettem táncos. Szerettem szerepelni, szerettem másoknak szépen csinálni előadásokat. Minden helyzetből tökéleteset akartam kihozni.
– Bizonyára izgalmas lenne előcsalni azt a szörnyűséget…  – bólintottam és közben megpaskoltam a ránk borított takarón keresztül Sokolov combját. Furcsa volt, hogy ennyire csendes… de valahol meg mégis mindig ilyen volt. Csak akkor beszélt, ha beszélnie kellett.
– Geschwinzen Von BreckBreck báró a nevem – mutatkozott be aztán a szellem, majd egy meghajlást követően már távozott is. Ekkor pillantottam csak a főnök felé, kicsit még ki volt pirulva, de már közel sem annyira erőteljesen, mint korábban. Elmosolyodtam és míg ő egy adag szivarfüstöt fújt ki, csókot leheltem a puha bőrére.
– Ez az öreg varázsló építette a kastélyt, de egy mugli gróf által erőszakos halált halt, aki kisalyátította magának. Természetesen azóta itt kísért – magyarázta meg a jelenséget. Nem nagyon érdekelt a történelemóra. A testét akartam megkapni megint. – Meglehetősen kíváncsi és néha heves természet, ha nem teszel megjegyzéseket a fejére barátságos is – folytatta, ahogy kicsit odahúzott magához. Így erősebben éreztem az illatát… jól esett kicsit belemerülni. Évekig vártam erre a pillanatba, most pedig olyan furcsa, megkönnyebbülés érzés volt, mintha korábban egyetlen egyszer sem élveztem volna a szexet. Most minden könnyű volt és kellemesen a helyére illeszkedtek a dolgok. – Szóval mit is szeretnél a szőnyegen?
Megcsókoltam röviden, aztán elhúzódtam. Kimásztam a takaró alól. Ruhátlanul sétáltam körbe a kanapét és néha-néha ránéztem. Aztán végig nyalva az ajkaimon végig néztem a kellemesen puha, szépséges mintákkal borított, kézzel készített perzsa szőnyegen. Óvatosan terültem el rajta, próbáltam nem gondolni arra, hogy a lábam még mindig csúnyán fest a sérülések miatt… Eduard ezt mintha nem is látta volna.
Kicsit végig simítottam a saját mellkasomon, ahogy a kék szemek irányába pillantottam.
– Hát… te mit szeretnél a szőnyegen?  – kérdeztem vissza flörtölős hangon. Megvártam, míg felállt és szépen odasétált. Elég volt, hogyha lehajolt, már karoltam is át a nyakát, hogy magamra húzzam és érezzem a teste melegét, mintha csak egy puha takaró volna – habár puha éppen egyáltalán nem volt, izmos volt, szálkás, éppen tökéletes hozzám. Hagytam, hogy a combjaim közé simuljon, én pedig csak az ajkai közé sóhajtottam finoman.
– Csak mutasd meg mit szeretnél…