Roxfort RPG

Vannak könnyen kezelhető helyzetek, és vannak… Kemények. Ez a mai inkább az utóbbinak tűnt. Mivel a helyi alvilágban épp átrendeződés zajlik, magam sem tudom, hogy Cartwright, vagy valaki más embereivel sikerült tengelyt akasztanom, de a lényeg, hogy ők hárommal kevesebben rontják már London levegőjét, mi pedig másféllel. Igor kiesett a játékból, én pedig néhány liter véremet a Serpentin tó vizére cseréltem, törött bokával úsztam, rejtőztem, és a tömegbe vegyülve lapítottam, hátha nyomomat vesztik. Fényes nappal, sántikálva nem egyszerű méltósággal visszavonulni egy ilyen népes környéken. De azért még maradt ellenfél számomra, én viszont most magányos, sebzett farkas voltam.
Érzékeny orromat édes, émelyítő illat töltötte meg. Összehúzott szemekkel fújtatva sóhajtottam, hátha úgy megszabadulok tőle. Próbáltam nem törődni a lábamba hasító fájdalommal. A bokámon a vágás nem látszott, és a sebet már varázslattal összezártam valamennyire, de ez csak elsősegély volt. De most nem volt tanácsos hosszadalmasabb megállókba bonyolódnom. Ennyi avatatlan szem között varázsolni sem jó ötlet, minden tele volt nyáladzó muglikkal. Úgyhogy sebtében összevarázsoltam a bűvös sérülést valamennyire, bűbájjal nagyjából megszárítkoztam a mosdóknál, lekaptam a fekete kabátom, fehérre színeztem a pólóm, aztán belevetettem magam a hangoskodó, bosszantóan vidám birkák közé, úgy téve, mintha minden rendben volna. Az összes lépésnél mintha kést vágtak volna a lábamba, de az eszem tudta, hogy ha megállok, tökölök, akkor nagy eséllyel tényleg így lesz, így tehát igyekeztem annyira tisztán járni, amennyire csak lehetett.
Túl élő volt itt minden. Az otthoni tavasz nem ilyen csicsás, és nem ilyen meleg. Ezek meg még rátesznek egy lapáttal, és fesztiváloznak.
– Húzz már odébb…
Végre az első dolog, ami nem émelyítően édes itt. Egy kellemesen mogorva hang. Felkaptam a fejem, ahogy felismertem. Egyelőre nem láttam, csak valami dagadt kölyköt bömbölni az emberek lába közt a földön, de útjelző bójának az is megtette. Éles kanyarral álltam rá a prédára.
– Üdvözlöm, kedvesem! Az első palacsintára ötvenszázalékos kedvezmény jár minden vásárlónak.
– Egy kókuszos-kakaós palacsintát kérek. Hű, de ázott kutyaszag van.
- Üdv, kedves...
Tolakodónak tűnhetett, ahogy hátulról átkaroltam a vállát. Mintha csak kedélyeskedtem volna, de valójában őrült jól esett támaszt találni, ráadásul az üldözőim magányos embert keresnek, ha tehát egyértelmű társaságnak tűnünk, addig sem akadok fenn a rostájukon, ha erre keresgélnének.
- Én is kapok kedvezményt egy kis harapni valóra?
Sötét volt a mosolyom, az arcom nyilván sápadt, de igyekeztem nem mutatni a nyavalyáim. Az öreg nő a palacsintával matatott, úgyhogy addig Elliot füléhez hajoltam, hogy beleduruzsoljak:
- Van nálam valami, ami kellhet neked. Valami hosszú... Mit vagy hajlandó megtenni érte?
Momentán a hordó épp csak átfutott a gondolataim között, kicsit sürgősebb problémám is volt, de Elliot megkapta mindjárt a rendelését, ez pedig számomra azt jelentette, hogy tovább kell állnom.

– Veled meg mi történt? Megint csónakáztál?
Talán nem sikerült annyira megszárítanom magam, de a helyzet most nem volt épp ideális. Semmire sem, leszámítva azt, hogy Elliottal játszadozzak, mert az különös mód még nettó életveszélyben is sima ügynek tűnt.
 – Majd betömöm a szádat az én palacsintámmal, ne aggódj amiatt.
- Pont ebben reménykedtem.
Nem maga az étel volt persze, ami érdekelt, de Elliot is tudhatta, hogy mint farkasnak, ha a kisujját nyújtja nekem oda, mi történik. És nagyon is a karjába fogódzkodtam, valóban. Amire nem számítottam, hogy ő viszont ezért revancot vesz, és szintén megfogódzkodik… valamiben.
– De hát ez már eleve az enyém.
Félig kínlódva, félig gúnyosnak próbálva adni magam fojtottam el egy apró horkantást, és farkasszemet néztem vele, mivel akkor épp szóban nem volt módom válaszolni.
– Mit szeretnél? Mit tegyek érte? Azon kívül, hogy a palacsintámmal együtt meggyógyítjuk a sérüléseidet.
Volt nagyobb bajom is annál, hogy lebuktam az állapotomat illetően - sőt többek közt maga az állapotom is épp ilyen problémának tűnt. A másik pedig, hogy ez így elég szorult helyzet volt a csevegésre. A nyanya felénk fordult, kezében a két palacsintával, és pont olyan helytelenítő képet vágott, ami az ilyen szatyrok íratlan munkaköri leírásában szerepel.
- Azé, akinél éppen van. Palacsintát palacsintáért… Extrákkal… Tudom, hogy mennyire kell neked. Szóval kezdetnek jussunk ki innen élve.
Közelebb kellett hajolnom hozzá, mert két nagyobb darab, a tömeget vizslató pasas vágott keresztül a hátunk mögött a bámészkodók között. Pont elkerültük a figyelmüket, hiszen nem egy párt kerestek, hanem magányos farkast.
- Neked el kéne venned azokat - böktem fejemmel a két, tányérról lelógó, porcukortól ragacsos édesség felé, és közben igyekeztem nem mozgolódni, nem csak Elliot szorítása miatt, hanem mert főleg csak fél lábon tudtam állni.
- Aztán leléphetnénk egy csendesebb helyre, ahol négyszemközt tárgyalhatnánk továbbb a pálcák kicseréléséről - tettem hozzá, szememmel máris alkalmas búvóhelyet keresve. Nem volt módom sokat forgolódni, már akkor is a lábamba hasított a fájdalom, ha a fejemet mozgattam, nem beszélve a folyamatos, alattomosan erősödő szédülésről. Úgyhogy inkább Elliotra koncentráltam, az sose volt megerőltető.

– Ugyan, Lexi, mindig nálam van, még akkor is, ha éppen nem szorongatom.
Hát, most valami határozottan nála volt, így a tulajdonjogon jelen pillanatban kár is volt vitatkozni, egy lesújtó pillantásra volt még tartalékom válaszképp, aztán megkönnyebbülve támaszkodtam a felkínált kézbe - most már egy vállalhatóbb részemnél fogva.
– Ahogy elnézlek, nem tenne jót neked a hoppanálás és itt a környéken nem sok minden van…
Ahogy körbenéztem, kénytelen voltam igazat adni, haszontalan bódék, forgalmas sarkok, gyér, alig rügyező-sarjadó bokrok… Csupa holt remény.
– Na jó, ki kell bírnod.
Valóban. Halkan és bosszúsan kínlódva sóhajtottam helyeslésképp. Nem először esik meg, hogy olyat kell kibírnom, ami nem tesz jót, de ezen a ponton ezt már megszoktam. Nem sokkal nehezebb, mint olyat kibírni, ami pont inkább jót tesz. Sőt.
- A kedvedért kibírom még egy kicsit... - sóhajtottam a nyakába, és a csibészség mögé jól el tudtam rejteni a fájdalmas nyögést, ami kitörni akart. Félig rátámaszkodva kutyagoltam mellette, és próbáltam annyira egyenletesen járni, amennyire csak lehetett, nehogy szemet szúrjak az olykor fel-felbukkanó, számomra futólag ismerős alakoknak.
– Gyors lesz és fájdalommentes.
Elliot duruzsolása és piszkálása kíméletlenül terelte a figyelmem, és nem csak azért, mert az érintése egyszerre volt bizsergető és zsíros porcukor illatú.
- A kedvencem…
Morogtam az ujjai közé, és csak azért nem haraptam oda, mert nem igazán volt már étvágyam. A világ így is aggasztóan forgott körülöttem, teljesen mindegy is volt, hogy közben változtatunk-e helyet, vagy nem.
De van, amikor nem a test dönt. Kellemes ügyekben is sokáig tart az önuralmam, és a fájdalmat is jól viselem, de van az a pont, ahol minden elvész. A bokám akkor adta fel, amikor a lombház recsegős, szálkás padlózatának ütődött a talpam, de szerencsére Elliot támogatása révén nem rogytam méltatlanul a földre. A számat úgy összeszorítottam, hogy csoda, minden fogam egyben maradt. Csak halkan mordultam, és végre stabilan ülhettem, ami kicsit csökkentett a bajokon.
– Na, nézd mit találtam nekünk. Romantikus nem?
A vásár zaja távolról zümmögött valahol alattunk, a fények szűrve jutottak be az építmény lécei közötti réseken, és kellemes, nyers fa meg mohos kéreg aromája lengte be a levegőt. És kettősünk magánya, leginkább.
- Kibaszott romantikus. Majdnem kedvem is lenne romantikázni...
Aprót mozdítottam a rosszabbik lábamon, de szinte rögtön félbe is hagytam a megkezdett mozdulatot. Most, hogy elmúlt róla a nyomás, visszahelyezni rá azt, vagy bármi másfélét már lehetetlennek tűnt.
– Na, hol fáj, nagyfiú?
Válaszul felhúztam kissé a nadrágot a lábam szárán. Egész szép vágás éktelenkedett ott a bokám felett, hajszállal elkerülve a létfontosságú achilles-ínt, éles, és mindent feltáró, a bőrtől az izomszöveteken át a fehér csontig. A vérzést már varázslattal elállítottam, de ettől még az ügy nem volt megoldva.
- Ide lehet, hogy a gyógypuszi kevés lesz, még akkor is, ha tőled volna. Mi erősebbed van?
A gondolataimat eléggé összeborzolta a mágikus helyváltoztatás és a palacsinta nehéz, gomolygó szaga, de azért rémlett, hogy Elliot valamiféle gyógyító tehetséggel is bír. A hátamat a lécfalnak döntöttem, és csak néztem rá egykedvűséget tettetve. A pókerarc volt a legkönnyebben fenntartható álca, ami alatt elkendőzhettem fájdalmat, kiszolgáltatottságot, de főleg, a vágyat egy gyógyító érintés után…

Rohadtul akarja azt a pálcát. Vagy több pálcát is. Csak erre tudtam gondolni, és valószínűleg ez a következtetésem akadályozta meg, hogy kényelmetlenül érezzem magamat ebben a kiszolgáltatott helyzetben. Bár, ilyenformán meg is zsarolhatott volna érte, vagy hagyhatott volna veszni, aztán megkeresni a kicset, amit akart. Aző képességeivel ez nem lett volna olyan bonyolult. S hogy miért is nem emellett döntött? Pontosan ezen gondolkodtam, amíg mondhatni engedelmeskedvén megmutattam a kis karcolásom.
– Ugyanmár, Alexej, tudod jól, hogy az én puszim mire képes…
- Homályosan dereng csak. Akár emlékeztethetnél…
A kajánság jól elterelte a figyelmemet arról, ami történik, vagy legalábbis segített, hogy inkább tűnjek a végletekig rossznak, mintsem nyomorultnak. Ha belegondolok, ez a taktikám az egész életemre is… De nekem ez vált be, úgyhogy marad ez. Meg a sebhelyek.
– Nem ígérem, hogy megúszod heg nélkül…
- Mindegy. Gyűjtöm őket. Erről majd te jutsz eszembe.
Nem volt azért egy kellemes procedúra ez. Más talán nyivákolt volna, vagy férfiasan összeszorította volna  a fogát, és becsukta volna a szemét. Én… Csak néztem. Gyönyörködhettem volna Elliot kecses mozdulataiban is, de inkább az arcát figyeltem. A szemében a gyógyító varázs visszatetsző fényét, és ahogy a koncentráció rendbe simította máskor mindig ezerféle dolgot eláűruló vonásait. A fájdalom erős volt, de én valami zsibbadt, kicsit réveteg állapotba menekültem előle.
Sose volt tehetségem a gyógyításhoz. Pont annyi energiám volt, ami magamat fenntartotta, de ez a varázs… Mintha az életerő egy része Elliotéból az én gyógyulásomra fordítódott volna, és én erre a dologra fizikailag képtelen vagyok. Nem mintha ne lenne erőm hozzá, inkább valami más.Tán a készültség, hogy amint meggyógyulok, tárgyalnom kell a hordóról, a pálcáról… És még ki tudja, miről. Legalább azt nem éreztem, hogy a mérleget ne tudnám bizonyos extrákkal egyensúlyba billenteni.
– Mindjárt folytatom…
Értetlenül figyeltem, ahogy kifullasztja magát. Kíméletlenül megmozgattam a bokámat, hogy teszteljem, belehasít-e a fájdalom, vagy hogy működik-e még egyáltalán. De a helyzet most már bőven nem volt veszélyes, nem kezdett újra vérezni a seb, sőt, alig maradt belőle valami. Csak egy kis karcolás…
- Megteszi.
Behúztam a lábamat jobban magam alá, közben ugyanazzal a mozdulattal úgy változtattam helyzetet, hogy megtámasszam vele Elliot oldalát.
- Arra bőven elég, hogy rátérjünk a kis üzelmeinkre. Amint te is kipihened magad. Ejnye, de szarul nézel ki…
Majdnem kedélyesen  duruzsoltam, ahogy piszkáltam, és rásandítottam. Nem fogok nyálasan hálálkodni az életem megmentéséért, bár tény, hogy ha nincs Elliot... Szóval nem bántam, hogy van, sőt. Követtem az ő mozdulatát, és segítettem lesöpörni a hideg verítékcseppeket, meg elseperni a homloka elől a belógó fekete tincseket. Hogy lehet ilyen selymes és puha haja? Biztos kencézi valamivel, amilyen piperkőc.
- Szóval, neked van egy hordód. Nekem van egy pálcám. Te adsz egy gyógypuszit… Én meg, ha elmondod, milyen átkot kaptál be a múltkor a kis szíved csücskéért… Segíthetek megszabadulni a kellemetlen mellékhatásaitól. Tudod, vannak kapcsolataim sötét átkok szakértőihez.
Finoman ide-oda biccentettem, kicsit mutatva, hogy gyűlnek egyik vagy másik oldalra az érvek.
- De hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, én még extraként felajánlok egy finom falatot is…
Közben elkaptam a palacsintákat, és elhúztam az orra előtt - de nem adtam oda, hanem szépen letettem a lábam közé. Most már résen voltam, bár a vérveszteségtől még szédelegtem, de mivel ő is, ha nyúlkálna, kénytelen lennék elkapni az enyves kis kacsóját, és őrizetben tartani.
- Mit szólsz az ajánlatomhoz? - kérdeztem aztán, mélyen a szemébe nézve, azt kutatva, vajon megérte-e neki ez a gyógyítósdi. Vagyis inkább, miért is érte meg neki.

– Miért kéne, hogy emlékeztessen rám bármi? Én itt vagyok neked, mindig.
Gyanakodó félmosollyal kerestem az arcán, mit akar ezzel. Hogy miért mondja ezt… Most mentette meg a seggem, szóval nem kezdtem taglalni, hogy inkább maradok a sebhelyeknél. A szó elszáll, az írás megmarad - megfigyelésem szerint valahogy így van ez az emberekkel és a hegekkel. Csak az az örök, a véres, fájdalmas nyom, amit a bőröm képezte üres lapra ír a másik. És ez általában nem egy kellemes maradványemlék.
De Elliottal valahogy máshogy van. Eddig ahányszor összefutottunk… ha hagyott is nyomot a testemen, az nagyon is kellemes volt. Még ezt a mostanit is sikerült átfordítania. Bár, fennáll a gyanúm, hogy a csinos kis seggem igazából magának is mentette meg. De persze nem bántam.
- Nincs olyan, hogy mindig. Csak most van. Szóval mit kezdjünk vele...
Kihívón fixíroztam, hátha a közelből még közelebb lesz. Tudtam, hogy kell neki a pálca, de azt gondoltam, a cselekvés mezejére lép miatta valahogy, ha egy kicsit erőre kap. Harc, vagy csata, valami kézzel fogható. Csakhogy nem ez történt.
– Oda fogod adni a pálcát, mert szeretlek…
A szavai fizikailag borzongattak meg, ahogy megcirógatták a fülem. Csakis fizikailag. Régen nem voltam már kisfiú, hogy megremegjek ettől, vagy elhiggyek ilyesmit - és utoljára talán akkor hallottam olyat, amiben még érdemes volt hinni. Azóta… Az a kisfiú már nem él. Én pedig azt hittem, annyira megkeményedtem már, hogy szavak nem hagynak rajtam nyomot, csakis vérig húsba vágó tettek. Általában.
Szembe fordultam Elliottal. Közelről bámulhattam szépvágású, csábítóan csillogó szemeibe, és finom félmosolyra húzódott a szám. A szemöldököm csak egy hajszálnyit szaladt feljebb, az apró sóhaj, amit megengedtem magamnak, épp összetalálkozott  a levegőben az ő szavaival.
– Szeretlek, Alexej.
Ha nem kezdett volna másba az ajkaival, talán megcsókolom, hogy elhallgattassam. De így erre nem volt gondom. Ahelyett most én hajoltam a füléhez, és mielőtt válaszoltam volna, mélyen beszippantottam az illatát.
- Szar ügy.
Dallamosan doromboltam a fülébe a desszert fogyasztása mellé, mímelve a mély együttérzést. Még ha igazat is mondana… Nálam jobbat érdemel. Az, akiért bekapta a múltkor azt a találatot, talán meg is érte, talán nem, nem tudhatom. De én… Aki legutóbb ezt mondta nekem, az például már nem él. Csúnya halált halt. Miattam. Nekem legalább nem fájt, mert engem nem érdekelt.
Most viszont inkább elhessegettem a gondolataimból ezt az emléket. Ez egy másik helyzet, egy érdekesebb, és szórakoztatott, hogy volt tétje, mind Elliot, mind az én részemről. Sokkal tisztább sor, belekavarni mindenféle vonzalmat pedig csak ad az élvezethez még egy kis fűszert.
– Kérem a pálcát.
- Nem.
Suttogva is tudok kihívó lenni, nekidőltem Elliot oldalának, és a nyakára fújtam a dacos szót, hadd borzongjon most ő. Piszkálni akartam, ha már fizikailag távol tartotta magát tőlem szemérmesen, akkor a szavaim hadd cirógassák.
- És ha én jobban szeretlek? Bizony... Előbb te add a hordót.
Hamisnak hangzott. Nem is erőlködtem, hogy ne tűnjön annak. Sőt, nem bántam, hogy nyilvánvaló hazugságként szól, pedig sokszor mondtam már ezt a szót ennél őszintébben. De most valamiért jobban esett így. Talán csak Elliotot bosszantani. Közelebb hajolva figyeltem, ahogy elmajszolja a palacsintát, és a farkas a ott mélyen legbelül a száját nyalogatta éhesen. De az nem az édességet környékezte, hanem valami más desszertet…

Éreztem, hogy megfeszült. És nem csak a látható részei. Nem csak ahol hozzá simultam. Nem is tudom, hogy az érintés, vagy a szavak hozták-e meg ezt a hatást, de szinte vártam, hogy adjon rá okot… Bármire. Talána  vérveszteség, talán csak az ő személyes varázsa volt, hogy nem volt kedvem uralkodni magamon, ahogy rendesen szoktam.
– Ugyan már Lexi… dehogy szeretsz te engem úgy…
Ha a szem a lélek tükre, akkor Ellioté nem hazudik. Sötét mosolyra húztam az ajkaim, amikre a pillantása esett, ésegy percig se zavart, hogy átlátott rajtam, mert hagytam is. Furcsa, mert máskor csípőből jött a hazugság, de most… Magam se tudom már, mi igaz és mi nem.
– Ha pedig mégis, hát be kell bizonyítanod, hogy jobban szeretsz, mint én téged…
Elliot mondta, és mondta, de itt lassan süket lettem a szavak jelentésére. Azoknál sokkal fontosabb volt a többi, nem szóval kifejezhető részlet. Az a sötét írisz, ahogy megcsillant, az a rezzenés, ahogy próbált uralkodni az arcvonásain… Azok többet mondtak.
- Péládul azzal, hogy ideadod a pálcát, amit elvettél… de persze nem akarok ötleteket adni!
- Dehogynem akarsz… Maradjunk annál, hogy bizonyítsak. Rám bízhatnád, hogy hogyan… Egy pálcát is kaphatsz akár…
Megvártam, míg befejezi a fejrázást. Így nekem nem is kellett elszédítenem. Csak arra a pillanatra vártam, hogy megállapodjon a mozgásból. Elkaptam a pillantását, aztán finoman az ajkaira tapasztottam az enyémeket, és végigsimítottam rajta. Én nem ragadtam meg úgy, mint korában ő engem, inkább csak megpiszkáltam egy kicsit, ahogy azzal a futó érintéssel az ajkán is csak szikrákat vetettem valami képzeletbeli szalmarakásra, hátha fellobban a tűz.
- De előbb a mocskos üzlet. Ide a hordóval…
A követelés nyomatékosításául még futólag beleharaptam a fülébe, aztán kicsit helyezkedtem, hogy jobban felé fordulhassak, de ugyanakkor legyen közöttünk egy pici tér. Csak annyi, hogy érezze a nyomást és a nyitottságot, de azért azt is, hogy a maradéktávolság csakis a cserével hidalható át. Ahogy mocorotam, furcsa recsegés-ropogás hallatszott a fadeszkák alól, amiken helyet foglaltunk. Vajon ez a gyerekekre méretezett építmény hány férfit bír el? És vajon, még inkább, mennyi hazugságot?

– Sajnálom, Alexej, de az a kedvenc kakaós bögrém.
Tudom, hogy csak fel akar bosszantani. A másik haragra gyújtani annyi mindenre jó, meggondolatlanságra ösztönöz, elveszi a józan észt, elfeledteti az ember céljait… Csakhogy már ég egy másik láng, ami ugyanerre jó. Ráadásul, bár az eszem tisztában van vele, hogy mi miért történik, a testem többi része most nem hallgat rá. Annyira uralkodok még magamon, hogy nem fájdalmas harapással esek neki, inkább valahogy máshogy.
– Egy kicsit átalakítottam, így a méret most egyenesen tökéletes.
Recsegés ide, recsegés oda, egy bátor mozdulattal helyzetet változtatok, és félig átlendülök felette. Így most mellőle hirtelen fölé kerülök, négykézláb támaszkodva vele szemben, az orrunk hegye majdnem összeér. Eléggé szédülök ahhoz a vérveszteségtől, vagy ki tudja mitől, hogy ezt a pozíciót ne tudjam sokáig megtartani, de az alattunk ropogó-pattogó deszkák hangjából ítélve nem is nagyon kell sokáig.
- Hadd lássam, mennyire tökéletes…
Szinte az arcába morgom, finom vigyorral épp megmutatva fogaim fehérjét. Direkt nem érek hozzá, van köztünk egy hajszálnyi tér mindenütt, karok, lábak és egyebek közt. Nem tehetek róla, hogy a könyököm néha apró rezzenésnyit mozdul, de talán alattunk a deszkák kínlódó hajlását érzem a tenyeremmel, és azt a mozgást veszem át.
– Tudod… Szerintem neked kell még egy bájital, hogy egészen rendbejöjj, de olyat csak a patikából tudok keríteni. A családom patikájából, ahol kettesben beszélhetnénk… titkosan… az üzletről.
- Akkor talán menjünk… a kis csapdádba.
Talán az, talán nem. Egy kicsit próbáltam is olvasni az arcáról, miközben ezt mondom, de a bosszússág vagy a vágy tette, igazából nem nagyon foglalkoztam ezzel a körülménnyel többet. Amúgy sem tehettem mást, innen mindenképpen mennünk kellett, mindenképpen Elliottal kellett maradnom, és a vasat is addig kell ütni, amíg forró. De hogy biztos ne maradjak le a hoppanálásról, hozzá kellett érnem. Sajnos… Úgyhogy kicsit összébb vontam a köré magamból kialakított kalitkát, és a kezemmel megfogtam az ő szabad kezét.
- Koncentrálj nyugodtan…
Súgtam, miközben kínosan közelről farkasszemeztem vele. Közben az egész faszerkezet, amin ücsörögtünk, mozgolódni kezdett, és egy hirtelen reccsenést követően pár centit lejjebb zuhant. Ott megállt ugyan, de a falécek már eltörtek, a gyenge vonalak mentén csak szálkák tartották össze, és már el sem hallgatott a ropogás, jelezve, hogy a következő tartórész átszakadása már végzetes lesz. Úgyhogy vártam, hogy a mágia tegye a dolgát.