Roxfort RPG

– fehérarany gyűrű mind a kettő – felelte Sokolov a kérdésemre. Ez már tetszett, egyszerű, elegáns drága. Nem akartam bele köveket, amik csak még feltűnőbbé teszik. Senkinek semmi köze nem volt a házasságomhoz, főleg nem a nyilvánosságnak. Szerettem volna, ha ez tényleg csak a miénk lesz, ahogy egész kapcsolatunkat őriztük magunkat. – Egy végtelenített jel fut a külsejükön. A szüleim nagyon szerették egymást – magyarázta. Akárkik is voltak a szülei, akármit is tettek, úgy éreztem, hogy Sokolov életében meghatározók voltak… miért is mondtam volna, hogy nem vagyok hajlandó halálfalók gyűrűjét hordani? Ez olyan lenne, mintha Ed azt vágta volna a fejemhez, hogy nem hajlandó egy ribancot elvenni. Átment rajtam a művészvilág nagyrésze. Ezt mindenki tudta. De az emberek változnak. Ő is. Én is. – Ez megfelel az ízlésének, Mr. Sokolov? – Nem válaszoltam szóban. Csak odahajoltam, hogy finoman csókoljam és úgy vessük bele magunkat a hoppanálás forgatagába. Az ő karjában mindig biztonságban éreztem magam, így amikor földet értünk csak azt éreztem, hogy rendkívül hideg van, kevés ruha van rajtam.
Elég volt csak megjegyeznem, hogy fázom. Már ölelt is magához még jobban, hogy a kastély felé vegyük az irányt. Minden lépésével jobban meg tudtam csodálni a csúcsostornyú szépséget, ami olyan erőteljesen tört az ég felé. Gyönyörű volt. Rideg, orosz, de csodaszép.
– Nem sokára találkozhatsz vele. Küldetek neki egy baglyot – Magyarázta Sokolov, mikor már beléptünk a kastély oroszos hangulatú előterébe. Ismertem ezt a stílust, hiszen az én hazámba is eljutott, de rengeteg alkalommal voltam iskolai kirándulásokon vagy fellépéseken is orosz földön.
Még válaszolni sem volt idő, mert mikor végre a saját lábamon álltam meg és végig néztem a fehér előtéren, ugyanis egy manó sietett elénk. Kicsit más volt, mint amiket Angliában vagy Franciaországban láttam. Mélyen meghajolt, majd durván orosz tájszólásban beszélni kezdett: – Üdvözlöm önt itthon, gazdám – Mondta Sokolovnak illedelmesen, majd felém pillantott. Érződött, hogy kiejtését próbálta korrigálni, ám hiába. Ösztönösen úgy jött neki, hogy parasztosabban, ízesebben fogalmazzon. – Öröm vendéget látni e háznál, mostan hideg van künn, hozok neked meleg testfedőt – magyarázta, majd elsietett.
– A főnöknek is hozz valamit, szegényt kicsit levetkőztettem. – Tettem hozzá, hátha még meghallja.
– Majd kerítsd elő a legfinomabb pezsgőt, Pintyőke, ma megházasodom – kiabált utána Sokolov is, aztán odahúzott magához. Végig simítottam a csupasz mellkason, majd a csókba forrva sóhajtottam egyet. Imádtam, amint a testünk egyetlen meleg lüktetéssé vált. Ezért akartam megházasodni vele. Ez az érzés tökéletes volt és azt kívántam, maradjon is így. – És kérlek üzenj Berenyevnek is, hogy jöjjön át – Folytatta a manók, de én végig cirógattam az állát fedő szőrzeten. Nem akartam elválni tőlem, ám a kastély is érdekelt, amiben felnőtt. Hagytam hát vezetni magam, amíg meg nem állt, magyarázni nem kezdett.
– Nos, hát itt éltem. A legszebb része a könyvtár – csókolt meg újra ugyanolyan szenvedéllyel, mint korábban. – Ne leődj meg Berenyev testalkata miatt. Ő egy... nos egy nagyon alacsony varázsló – folytatta aztán. Megköszörültem a torkomat és megpróbáltam nem nevetni. Az óriás és a törpe barátságát valamiért viccesnek tartottam látatlanban is. Most először nem érdekelt hogyan néz ki az az alak, de ha kellett az esküvőnkhöz, hát kellett.
– Ha megteszi, amit meg kell ahhoz, hogy összeházasodjunk, felőlem hegyi troll is lehetne. – Feleltem és előszedtem a pálcámat. Végig simítottam magamon, hogy a ruhám elegánssá és széppé változzon. A kék ing és a kék nadrág tökéletesen illett egy esküvőhöz, ám aligha volt túlzás. Így a manótól kapott ruha már semmisé vált. Hasonlóan tettem Sokolov öltözetével is. Egy mozdulat, végig húzva a felsőn, hogy visszatérjen elegáns formája, megkoronázva a napot.
– Ez a te barátod ért a házasságokhoz, ugye?

Sokolov mellett minden könnyed és hétköznapi volt az életemben. Valahogy ez a házasság-gondolat is természetesen jött, pedig korábban még csak nem is merült fel bennem, hogy valaha eddig jutok. Szerelmes voltam, vágytam rá és ezek az érzések, meg a felé érzett bizalom a múltját, a családja múltját is felülírta. Még az sem érdekelt, hol élt és mennyi pénze volt, akkor sem, ha kihasználtam néha-néha. Megtettem, mert megtettem igenis, amikor úgy akartam. Ehhez értettem. Az embereket elfogadni, magukért szeretni nehezebb volt, de Sokolovval időről időre átléptem ezt a határt és a kihasználás arányba került a gyengédséggel és az értésekkel.
– Nos, ő az itteni házasságkötő  – mesélte Berenyevről, ahogy elváltunk egy újabb csókról. A tekintetem a palacknyi borra vándorolt, amit 1820-ból érkezett egyenesen a táclára a három üvegpohár közé. El tudtam képzelni, milyen kincseket rejtett még ez a kastély, én pedig készen álltam felfedezni. Egy kicsit reméltem, hogy az esküvő után pár napot maradunk s elbújunk a világ elől.
– Ó… micsoda kapcsolatok. – állapítottam meg. Valójában nem lepett meg, hogy ismer éppen egy ilyen személy. Sokolovot lényegében a kapcsolathálójának köszönhetően ismertem meg én magam is annak idején. Mágnásokat, gazdagokat, újgazdagokat, művészeket, táncosokat, politikusokat is keresztnevén szólított, mintha csak legjobb barátok lennének. Ez pedig sokszor jól jött nekem is… most pedig nekünk.
Alig, hogy kimondtam ezeket a szavakat a kandallóból pukkanás hallatszott és hatalmas porfelhő keletkezett a helyiségben, aztán, ahogy az elület egy apró ember sétált ki, mintha félig kobold volna. Csakhogy hosszú fekete szakálla volt és olyan emberibb arckifejezése.
– Eduard, hát koszos kandallóval kell várni egy barátot? – morgolódott az újonnan megjelenő alak, majd ahogy a házimanó előkerült, hogy egy varázslattal rendbe tegye a vendéget. Így Sokolov végre be tudott mutatni a barátjának.
– Budimir Berenyev – mutatkozott be. Éppen csak vissza tudtam tartani a nevetés, ami így tökéletes álarc módjára az ajkaim szegletében pihent. Csak biccentettem felé, hiszen Ed már elmondta a nevemet. Mikhail Bertov, a híres táncos.
– Részmeről a szerencse, Berenyev úr.  – Feleltem úgy, ahogy a gazdag embereknek tanultam válaszolni. Bár ezzel legalább összefeküdnöm nem kellett, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy nekem tetszik.
– Kedves Budimir – kezdte aztán szelíden Ed. – Össze akarunk házasodni. Reméltem, hogy a te diszkréciód és a profizmusod ebben segítségünkre lehet – folytatta. Szinte anyanyelvi szinten beszéltem az oroszt, Berenyev hadoválását hirtelen nem tudtam kivenni. Valamit esküvőkről, teendőkről, listákról beszélt. Talán azt hitte, világra szóló lakodalmat akartunk tartani… ám nem. Én kisesküvőt akartam, most azonnal. Ezt pedig úgy gondoltam tisztázni kell mielőtt.
– Úgy érti, most rögtön. Emberek meg mindenféle egyéb nélkül. – Egészítettem ki Sokolov mondandóját, mire a kis ember összecsapta a tenyereit, felismerve, mi is szükséges ahhoz, amit szeretnénk.
– Merlinre! Ez csodálatos! Nos, akkor hol is kedzjem, a papírok... mega szertartás – magyarázta hosszasan. Majd egy intéssel jelezte, induljunk meg kifelé. – Akkor bizony, irány a családi kápolna. Pintyőket, te pedig hozd a virágot! Minden esküvőhöz virág jár! – Jelentette ki, majd megindult kifelé, mi pedig kézen fogva követtük. Odakint állt az öreg kápolna, az ajtaja tárva nyitva várt minket, ám odabent még a kinti téli hűvösségnél is zordabb hőmérséklet volt. Ezért hát, odabújtam Edhez, áthúztam a karját a vállami felett, hogy a melegét érezzem.
A szabad kezemmel előhúztam a páclámat, egy mozdulattal rendbe tettem a hajamat, majd egy újabbal Ed haját és szakállát. Aztán, az én fejem tetejére még egy vörösrózsás költözött egy szépséges csokor.
– A gyűrűk hol vannak? – súgtam Ed felé, ahogy megálltunk a kis oltár előtt, ahol Berenyev éppen elővarázsolta a papírokat, tollat és pennát.

Még mindig olyan volt az egész helyzet, mintha kicsit kiszakadtam volna a valóságból. Az egész szürreális volt a maga nemében, mégis izgatott boldogsággal vártam, hogy egészen Sokolové legyek, s ő az enyém. Hangozzon akármilyen önzőnek is, számomra az a gyűrű a teljes bizalom elnyerését jelentett. Magamhoz akartam őt láncolni.
-  Pintyőke hozza őket. Azt hiszem nagyon megtisztelőnek érzi, hogy ő a gyűrűhordozó - magyarázta Sokolov, majd az ajtó felé pillantott. Én is arra néztem. A házi manó őrülten loholt, kezében egy drága, bársonypárnával, amin a két karikagyűrű csillogott. Tetszett az egyszerűsége az ékszereknek, kicsit megnéztem magamnak, mielőtt az éppen szónokoló Berenyev felé.
-  Eduard Sokolov! Akarod-e hites férjedül Mikhail Bertovot, jóban-rosszban, egészségben-betegségben, gazdagságba-szegénységben?
A kérdésre Ed kék szemeibe néztem. A szívem nagyot dobbant, de nem sírtam el magamat. Máskor drámai voltam, túl érzelmes, most azonban csak élveztem a kellemes bizsergést, amit a várakozás és a boldogság váltott ki. Talán volt ezeknek a mágikus szertartásoknak volt egy fajta olyan varázsa, ami megnyugtatta az embert. Mindenesetre, megfogtam Ed kezeit.
- Igen! - Felelte hangosan, határozottan. Végre éreztem, végre tudtam, hogy ő engem akar igazán. Annyit vártunk erre, pedig olyan régóta megvolt közöttünk a tűz, a vágyódás... de valahogy az élet tavalyig nem engedett minket egymáshoz igazán. Hiába imádtam a szakállát, a fagyos tekintetét, ez szerelem nem szökkenhetett szárba mostanáig... mintha még a világ is azt akarta volna, hogy előbb tapasztaljak meg más dolgokat.
-  Mikhail Bertov! Akarod-e hites férjedül Eduard Sokolovot, jóban-rosszban, egészségben-betegségben, gazdagságba-szegénységben?
Nyeltem egyet, majd elmosolyodtam.
- Igen.  - feleltem halkan. Ekkor éreztem először, hogy a könnyek megülnek a szememben. Hát még sem tudtam tartani magam, hiába éreztem magam erősnek. Sosem vallottam még szerelmet senkinek igazán, de ez az igen még az Ednek suttogott szavaknál is mélyebb és komolyabb jelentéssel bírt.
-  Mostantól házastársak vagytok! - Zárta le hosszas mondandóját Berenyev, hogy aztán Sokolov borostával körül ölelt ajkai csókkal illessék az enyémeket. Beletúrtam a hajába, hogy még közelebb vonjam magamhoz. Ez volt az első csókunk igazából szemtanúk előtt. Soha, senki sem tudhatta igazán, hogy együtt vagyunk, talán csak Vitrol, aki valahogy le akart minket buktatni az ostoba cikkeivel. De a házasságunkról nem akartam, hogy tudjon. Az kettőnk titka volt.
- Szeretlek, egy életen át és azon is túl - lehelte Ed az ajkaimra.
- Én pedig, örökre a tiéd vagyok, Főnök...  - simítottam meg az arcát, majd még egy csókot adtam neki, hogy megünnepeljük ezt a csodás pillanatot magunk között. Aztán persze, jöttek a koccintások, a nászéjszaka és a rögtönzött nászút Tunézia forró vidékéra, hogy a nagy luxusban, amiben kettesben meghúzódtunk, ne találhasson meg minket senki.

Egy forgás... meg még egy. A lábamban lüktetett a fájdalom, de ahhoz már hozzászoktam. A testem könnyen fordult a zene ritmusára, képes voltam végre megint érezni, hogy akarom... le kell győznöm azt a fiatal fiút, meg kell szabadulnom tőle, mielőtt átvenné a helyemet. Igen. Elmúltam harminc éves, de nem álltam még készen átadni a helyemet neki. Ma még nem s talán holnap sem. Ezt pedig annyiszor dörgöltem Sokolov orra alá, ahányszor csak szükséges volt, hogy megértse végre.
Csakhogy a tánc abba maradt. A talpaimra ereszkedtem egy perccel azelőtt, hogy kiszakadt belőlem a köhögés. A Fehér Király hatalmas kastély volt Oroszország eme kietlen területén, sok szoba volt s éppen ezért, még talán a manó sem hallotta meg, mennyire keserves fájdalommal járt ez a krákogás. Ilyenkor én sem voltam több, mint az a koszos kis bolgár fiú, aki arról álmodozott, hogy egyszer majd a saját élete ura volt. A betegséget nem tudtam legyűrni könnyen. Nem egyszerű nátha volt, amit az iskolai gyógyítok meghűlés elleni bájitallal kezeltek. Valami varázslónyavalya volt, amiben fél London szenvedett.
A Szombati Boszorkány pedig csak homályosan emlegetett egy csillapító szert, amit otthon készítenek maguknak a boszorkányok odahaza. Hát én megszereztem a receptet, de túl sok féle epe és szem volt benne, szóval inkább megkértem Yoanát, hogy amint tud, látogasson meg és majd az én parancsomra szépen összekevertetem vele. Még sem érthetek hozzá ilyen undorító dolgokhoz.
Előre görnyedve fejeztem be a köhögést. Még egyszer megköszörültem a tokomat s éppen ekkor vettem észre, a szemem sarkából, hogy valaki bámul. Kihúztam magam, oldalra fordultam és megpillantottam Sokolov manóját.
- Mr. Sokolov - igen, következetesen így hívott, mielőtt megházasodtunk, pedig nem változtattam nevet. -, vendége érkezett. - Mondta.
Bólintottam felé.
- Engedd be, Pintyőke. - Feleltem orrhangon és megtöröltem az izzadtságtól csillogó homlokomat. Lehet, hogy beteg vagyok, de ezt az egész világnak nem kellett tudnia. Mikhail Bertov töretlenül csodálatos mindig.
Amíg a manó kisétált, a székhez léptem, még mindig köhögve. Felkaptam a köntösömet a balettruha fölé és belekortyoltam az üvegbe. Víz helyett kellemes, langyos zöldtea volt benne. Az kellően oltotta a szomjamat és mégis kellemes volt a fájó torkomnak. Míg Yoana - vagy más, aki jött - belépett, kicsit megköszörültem a torkomat. Próbáltam felszegni a fejemet, hogy ne tűnjön olyan vörösnek az orrom. Így fordultam az érkező felé.

Talán nem volt a legbölcsebb ötlet magamhoz hívni Yoanát. Mióta megszülte azt a gyereket, mindenhol vele van. Nincs gondom a csecsemőkkel persze, tisztes távolságból, de azért a húgom sem akarhatta, hogy elkapja ezt a leprát, amivel küzdök. Minden mozdulat fullasztó volt, mintha nem kapnék elég levegőt ahhoz, hogy kitartson az elejétől a végéig.
Pintyőke hamarosan a gyerekmentes húgomat vezette be az üres terembe, aminek a közepén csak én álltam a szokásos táncos ruhámban. Szipogva néztem meg magamnak Yoanát, miközben a köntösömet igazítottam magamra, nehogy zavarba jöjjön a meztelen bőr láttán. Na de a húgom ruhája érdekelt... mégsem nézhet ki úgy, mint egy jöttment, ha egyszer az én vérem. Még a végén lefényképezik valahol... akármennyire is nem találkoztunk mostanában, azért láthattak minket együtt.
Persze nem azért nem láttam, mert szakadék. Az elátkozott bútorok okozták a legnagyobb problémát, amik a kastély minden részén ott vannak. Mikor azt hittük, végre kiirtottuk őket, egy másik helyiségben bolondulnak meg. Összesúgnak, terveket szövögetnek oroszul, mintha nem értenénk.
- Szia, Mikhail.- Köszönt.
A háta mögött Pintyőke eltűnt az ajtó mögött. A zár kattanással jelezte, hogy immáron kettesben maradtunk és nem hallgatózik senki a furcsa, megbűvölt dolgokon kívül. Bár itt csak egy szék, meg a csillár volt jóformán.
- Yoana.  - Biccentettem és végig dörzsöltem az izzadt homlokomon, hogy ne nézzek ki úgy, mint aki menten rosszul lesz. Pont elég volt a sápadtság.
- Miben tudok a segítségedre lenni?
Megköszörültem a torkomat. A lehető legdrámaibb képet vágtam, mielőtt megszólaltam: - Sokolov megfertőzött. - Jelentettem be elég hatásosan ahhoz, hogy még megrázó is lehessen akár. Ez a része mondjuk igaz volt. - Elkaptam ezt a meghűléses varázslókra ártalmas valamit hála neki! Ő persze már éli világát, de én még a fellépéseimre sem tudok rendesen készülni.  - Ahogy ezt elhadartam, máris feltört a mellkasomból a köhögés. Túl sokat beszéltem, túl sokat mozogtam, a mindennapos tevékenységek hirtelen elviselhetetlennek tűntek. Az evés is nehezemre esett és ez az orrhang! Lehetne valami ennél megalázóbb?!
- Meg kell gyógyítanod. - Jelentettem ki aztán, tőle várva a megoldást minden problémámra. - Senki mást nem kérhetek meg erre. A medimágus is csak ágyba parancsolt! De nekem fel kell lépnem!
Felszegtem az államat büszkén a mondandóm végére.

Yoana nem változott semmit. Na ezért nem kell az embernek gyerek, még azzal is küzdeni, miközben magát is fenn kell tartania. Kell a feszes comb, a jó fenék, na meg az izmos hasfal… és persze a tánc. Egy óbégató kölyök mellett ez utóbbi aligha történhetett volna meg. Mégis, a véleményem ellenére, minthogy többet kéne magával törődnie, ő volt az egyetlen, aki segíthetett. Még sem kérhettem meg Sokolovot, előtte erősnek kellett tűnnöm. Azt kellett látnia, hogy képes leszek végig táncolni a következő fellépésemet, még a végén megint kényszerszabadságra küld. Az kéne még!
– Hallottam már erről a kórról. – Felelte Yoana, majd úgy nézett rám, mintha nagyjából most közöltem volna vele, hogy haldoklom. Mi baja van mindenkinek? Csak a megfelelő bájital kell és máris meggyógyulok. Ezért van it,t hogy megoldja.
– Én sem tudok elsőkörben más javasolni, mint a medimágusok. Tánccal és azzal, hogy csatakosra izzadod magad, nem fogsz meggyógyulni.  – Szólalt meg, amire felszegtem az állam. Ez most komoly? Miért akarja nekem előadni, hogy ennyire beteg vagyok? Ha így lenne még az ágyból sem tudtam volna kikelni, de itt voltam. A lábaimon álltam, éppen vele szemben és éppen csak szipogtam. Hát igen, határozottan sértettnek éreztem magam.
– Azt hiszem, van rá egy főzet. De a pontos összetevőit nem ismerem.– folytatta, mielőtt még pár keresetlen szót a fejéhez vágtam volna. Hát ez volt bizony az ő nagy szerencséje. – Utána kell néznem, de addig is, pihenned kell. Vegyél egy forró fürdőt, tegyél bele kamillavirágot és borsmentát, az enyhíti a tüneteidet. Utána pedig irány az ágy! Mára már eleget gyakoroltál!
Büszkén kihúztam magam és megigazítottam a köntösemet. Az ujjával töröltem le a homlokomról az izzadtságot, ami a kemény fizikai munka és nem a betegség eredménye volt, de Yoana ezt úgysem értette meg. Életében nem táncolt még csak versenyszerűen sem, nem hogy fellépsére… és őszintén szólva nem is hittem, hogy van ritmus érzéke.
Végül intettem neki, hogy kövessen és megindultam a terem másik végében álló ajtó irányába, ahonnan a lakóhelyiségekbe lehetett eljutni, közöttük a hálószobánkba is, ami mellett ott volt a fürdőszoba.
– Mikor lesz a fellépésed?– kérdezte aztán.
– Holnap után, este.  – Léptem ki a folyosóra. Most nem volt itthon Sokolov, úgyhogy elég nagy volt a csend, a kísértetek pedig a toronyban található dolgozószobában szoktak sikoltozni, így az sem hallatszott idelentre. – Nyilván rövid az idő, de muszáj lesz meggyógyulnom. Ez már nem ölelhet fel több hetet. Mikhail Bertov nem lehet gyenge.   – Folytattam és kitárva a kétszárnyú ajtót, beléptem az impozáns, kissé ódivatú hálóterembe. Az ágyat a manók már bevetették, de a szokásos tea ott gőzölgött az éjjeliszekrényen, mellett egy kancsóban a többi, várva, hogy mindet elpusztítsam.
– Csak küldd el az egyik manót a varázslónegyedbe, kideríti mi kell hozzá és meg is veszi.  – Alig, hogy kimondtam Pintyőket megjelent egy pukkanással éppen mögöttünk. Az egyik ujjával csettintett, mire a fürdőben a kád megengedte magát.
– Kell bele… mi is? Kamilla, meg borsmenta! – Pillantottam a húgomra. – És Yoana kisasszony akar kérni valamit, kérlek teljesítsd az óhaját!  – Inkább parancs volt, semmint igazi kérés, aztán hátat fordítottam nekik és elkezdtem vetkőzni. Az öltözőkben már megszoktam, hogy gyakorlatilag mindenki látott már meztelenül… de az a sok megalázó helyzet is éppen eléggé hozzászoktatott. Yoana is csak azt láthatta, amit Sokolov is mindig szajkózótt: „Túl vékony vagy! Lisichka!” Aztán közölte, hogy ne diétázzak tovább. De táncos voltam, ez volt az életem.
Ha Pintyőke távozott, intettem Yoanának, hogy kövessen a fürdőbe. Be kellett avatnom a tényekbe.
– Van egy srác. Tizenéves és Sokolov a helyemre akarja tenni, mert szerinte nekem pihennem kell a lábam miatt. – Mondtam csendesen és bemásztam a kádba, mielőtt még zavarba jönne. Egyébként volt egy fotel is fürdőben, amiben Ed szokott ülni, miközben fürdök. Szerettünk ilyenkor beszélgetni. Elmesélte a napját és az jó volt.

Yoana megkapta a lehetőséget, hogy a házimanónak leadja a rendelést, amire szüksége volt a gyógyításomhoz. A ruháim levételével foglalkoztam inkább, hogy felfedjem a húgom előtt testem minden apró titkát. A lábamon látszódtak a hegek, a bordáim kilátszottak, hogy én legyek a legvékonyabb, legkecsesebb táncos. Sosem bántam ezt, az életem része volt a sok őrült diéta, amit Sokolov sosem értett meg, de Yoanától sem vártam mást.
A manó távozott, én pedig a fürdőbe léptem. Még intettem is Yoanának, hogy kövessen. Nem a húgom előtt kellett szégyellősködnöm, akivel egyetlen szobában laktam gyerekként és közösen pancsoltunk nyaranta odahaza. A testem megváltozott, ahogy az övé is nőies lett... de a lényeg ugyanaz volt. Egy vérből valók voltunk.
- Szabad? - kérdezte a fotelre mutatva. Eddigre már elmerültem a kellemes, meleg vízbe. Aztán csak bólintottam. Mi másért lett volna ott az, ha nem azért, hogy helyet foglaljon és beszélgetni tudjunk? Persze Sokolov sosem kérdezett, ő csak leült és beszélt hozzám. Valahogy természetes volt, Yoanával viszont még mindig ott volt az a furcsa feszültség.
- Szerintem egy tizenéves srácnak még nagyon sokat kell fejlődnie ahhoz, hogy a nyomodba érjen. - mondta. Ez persze bíztató volt, de egyszer én is egy tizenéves srác voltam. Én is letaszítottam valakit a karrierje csúcsán s én magam is így lettem táncos. - Neked meg van már az a tapasztalatod, ami neki még nincs. Nem hiszem, hogy ő fog kitúrni a helyedről.
Nyeltem egyet.
Hát persze, ez így jól hangzik és igaz. Egy részem viszont érezte, hogy Ed is inkább arra vágyik, hogy itt legyek, várjam haza... és ne táncoljak már. Nem hittem, hogy féltékeny a férfiakra, akikkel valaha dolgom volt, de aggódott. Láttam, amikor rám nézett. Én csak erős akartam lenni.
- Az én koromban egy apró botlás is elég már, hogy lecseréljenek.  - Kicsit elgyötörten beszéltem. A torkom minden szóra fájdalmasan kiszáradtnak érződött, de most is, mint mindig erős voltam. Akkor is, ha Yoana segítségét kellett kérnem, a méltóságom megtartottam.
Felszegtem az állam, úgy folytattam: - Én is öreg táncosokon léptem át, hogy oda kerüljek, ahova.
Végig simítottam a nyakamon, a tarkómon a tenyeremmel. Éreztem, hogy vizes lesz a hajam és annyira jól esett. Még sóhajtottam is egyet.
- Hogy van a lányod?  - kérdeztem végül. Bár nem érdekelt a válasz, de könnyebb volt erről beszélni, mint olyan dolgokról, amiket Yoana nem érthet meg.

A víz kellemesen meleg volt. Jót tett az elgyötröt testemnek, mintha az orrom és a torkom is kicsit tisztult volna. Ha másra nem is, hát időszakos megnyugvásra jó volt... mostanra hetek óta voltam beteg, amiért nem csak Soklovot, de az egész világot gyűlöltem. Őszintén, szívemből, halálosan gyűlöltem.
- Te már éppen elég híres és ismert vagy ahhoz, hogy észre se vegyenek egy apró botlást. - Yoana édesen naiv volt. Szinte felhorkantam a szavaira. Persze ő maga sohasem volt benne ebbe a világba, amit látott azt rajtunk keresztül látta. Elég volt csak felcsapni a satjtót, hogy lássa, mindenben a hibákat keresik. "Mikhail Bertovot gyanús bájital fogyászátsán kapták!" Mennyi cikk harsogta ezt és ehhez hasonlót. Minden volt, nem csak bájital. Cigi, bogyók, kémcsövek, amiből csak jött az anyag. Nem éltem szent életet és a hozzám hasonlók között más sem igazán. Nekünk el kellett viselni, hogy használják a testünket. Akkor is, ha ez megalázó. - Mik, miért nem bízol Mr. Sokolovban? Ő is csak a legjobbat akarja neked. Nem azért szeretné, hogy visszább vegyél, mert nem szeret a színpadon látni  - folytatta. Ez nem erről szólt. - hanem mert látja, hogy... hogy némi pihenéssel még többet ki tudnál hozni magadból. Nem kell neked táncolnod az összes főszerepet.
- Szép próbálkozás, de ismerem azt, akivel összekötöttem az életem.  - Feleltem csendesen. Ahogy mindenkinek, úgy Sokolovnak is több oldala volt. Üzletember volt, de másfelől imádta a szépet és a művészetet és ezt a kettőt tökéletesen szét tudta választani. Az utóbbit elégítettem én ki, ezért figyelt fel rám. Előbbi viszont az az Alec gyerek volt. A sok vén fasz csak a hamvas almára ácsingózik, hogy megkapják és használják, míg sárgulni nem kezd, miután alaposan felvágták.
- Te még messze vagy attól, hogy öreg legyél.
- Táncosként más az időszámítás.  - hunytam le kicsit a szememet. Sóhajtottam egyet, ahogy lejjebb csúsztam a kádban, hogy a szélén megtámasszam a fejemet. Szerettem ezt a kastélyt, minden kényelem adott volt az őrült, átkozott bútorok ellenére is. Viszont nem adott meg mindent. A színpad hiányzott. Vissza kellett térnem minél előbb. Yoanának nem jó tanácsokat kellett volna osztogatnia, hanem cselekednie minél előbb. Ezért kérdeztem inkább a gyerekéről. Fárasztó téma, de lefoglalja a száját.
- Ügyesen fejlődik, néha már mondogat szavakat. Igazán eljöhetnél gyakrabban meglátogatni, gyertek Eduarddal. Alina szeret titeket. Ha meggyógyultál, el kell jönnöd, ígérd meg, Mik, kérlek. - Kezdte a kérlelésem. Valami olyasmi hangot hallattam, hogy "mühüm." Semmi kedvem nem volt babakajában tocsogni vagy friss büfiben. Az nem az én világom volt. Bár Yoana így döntött, én nem voltam hajlandó a kötelező köröknél többet lefutni.
- Szereti a zenét, ebben biztosan rád ütött.  - Folytatta aztán. Bizonyosan így akart meggyőzni, de erősen kételkedtem abban, hogy rám ütött volna a gyerek, ami belőle meg egy bolgár parasztból lett. Mégis hogy a fenébe? - Ha valamelyik téren zenélnek vagy csak a rádió szól, Alina már oda is figyel, hegyezi a fülét. Igazán aranyos kislány.
Megint hümmögtem valamit. De aztán muszáj volt olyan témát említenie, ami a nyugalmam szöges ellentét érte el: - Ti szeretnétek egyszer kisbabát Eduarddal?
Hirtelen nem is tudtam, hogy üvöltsek-e vagy röhögjek fel gúnyosan. Végül csak komor arccal néztem rá, majd elővéve a szokásos stílusomat, a mellkasomhoz kaptam. Még az államat is felszegtem, hogy a válasz már ennyiből is egyértelmű legyen.
- Még jó, hogy nem. - Jelentettem ki dacosan. - Azt hinnéd, ez az arc ilyen kisimult lenne, ha éjjelente pelenkát cserélnék? Yoana, kérlek!  
Végül megmostam az arcom a vízbe, addig sem kellett rá néznem. A fejem kicsit lüktetett a fájdalomtól, talán az orrdugulás melléterméket volt ez is.
- Bőven elég a te lányod a családba.

Azt hittem, hogy Yoana jelenléte inkább megnyugvást hoz erre a gondterhes időre. Nem pedig azt vártam, hogy majd családról és bömbölő gyerekekről magyaráz nekem. Már régen megállapodtunk Edről, hogy a mi életünk egymásról szól, nem kisbabákról és egyebekről. Nem vágytam rá és ő sem ellenkezett, mikor szóba került, éppen az unokahúgom születése kapcsán közöttünk ez az egész. Mégis miért akarnánk gyerekeket, ha egyszer együtt szeretnénk lenni, kettesben? Mindkettőnknek van macskája, kutyája, elegen voltunk a Fehér Királyban az itt dolgozó manókkal együtt.
Ez a csendes élet kellett nekem, amit csak itt kaptam meg. Sehol máshol nem hagytak békén, nem ülhettem le, hogy megigyam a mérgtelenítő teám a ház csendjében. Csak itt. Ezért hagytam ott a házamat... amit persze felajánlhattam volna a húgomnak, de pont az ilyen ötletei miatt nem voltam előzékeny. Nem értettem, miért akart rábeszélni valami olyanra, ami szöges ellentétben állt a teljes személyiségemmel.
- Egy gyermek mindig öröm és áldás a családban. - Felkelt és az ablakhoz sétált. Nem értettem, miért lett ilyen érzelgős, de már azon gondolkodtam, hogy orrhang és betegség ellenére felpattanok, kimászok a melegvízből és megkérem, hogy inkább menjen el. Nekem erre itt nem volt szükségem. Éppen ki vannak az ideigeim, nem tudom más baját hallgatni. - Ha nem álltok készen rá, akkor tényleg nem szabad ilyen áldozatot hozni. Szoktatok erről beszélni Eduarddal?
- Te jó... igen, Yoana, nyilván megbeszéltem a férjemmel a dolgot! Nyilván!  - Kipattantam a kádból. Vizes lábbal elsiettem a kötösömig és felvettem. Szorosan húztam össze magamon. Hogy hozhat ilyen kellemetlen helyzetben? Már nem is akartam kitárulkozni előtte. - De nem mindenki akar gyereket... és! Mi a fene bajod van? - kérdeztem értetlenül, mert úgy éreztem valamit rajtam akar levezetni. A terapeutám mindig megmondta, hogy kerüljem a mérgező embereket.

Ahogy kiléptem a kádból, éreztem a talpam alatt milyen hideg a járólap. Drága, márvány lapok voltak, amiket bizonyára Sokolov anyja választott ki a házba. Gyerekkorában volt itt utoljára renoválás, de valójában minden makulátlan, antik állapotban maradt még azok után is. Volt az egész kastélyban egy nyomasztó, régies hangulat, ami távol állt tőlem, de dekadensnek tartottam, hogy része lehetek.
Míg Yoana a párás ablakon bámult ki, én már bújtam is bele a köntösömbe. Nem szeretek hisztis emberek közelében meztelen lenni... nem érdemli meg, hogy lássa a testemet. Arról nem is beszélve, hogy túl kényelmetlen témát kezdett el feszegetni. Mégis miért akarnék gyereket? Mi a fenének? Ha családot akartam volna, nyilván nővel kefélek, nem férfivel.
- -Nincs semmi bajom. - Fordult vissza felém, de eddigre csak azt láthatta, hogy a köntös övét húzom meg magamon. - Mennyi időbe telhet még visszaérni Londonból?- kérdezte halkan. - Alinának lassan aludnia kell. De talán az a másik manó el fogja tudni altatni... Habár soha, senki nem altatta még rajtam kívül...
- Ki fogja bírni, ha nem te altatod el. Legalább kinyílik a szeme a világra. - Válaszoltam dühösen. Sikeresen elérte, hogy totál idegbeteg legyek. Kezdtem úgy érezni, hogy valahogy a hátam mögött összebeszélt Eddel. Az egyik az egészségemmel nyaggat, a másik meg életképtelen ötletekkel a családalapításról. Soha, de soha nem akarok gyereket, mert én nem fogom azt csinálni, amit a szüleink. Nem fogom egy gyerek életét sem elbaszni a saját önzőségemmel. Talán azt hiszik, nem tudom, milyen vagyok, de nagyon is tudtam. Mindig is tisztában voltam vele, csak nem érdekelt annyira, hogy változtassak rajta.
- Nem hűlt még ki a vized?
- Honnan tudjam? Nem vagyok benne. - Háborogtam tovább. Aztán feltűrtem az ujját a köntösnek és benyúltam a kádba, hogy kihúzzam az öreg dugót belőle. Hangosan köhögtem is közben egyet. Mégsem Yoanát kellett volna hívni.
- Miért nem kedvelsz engem? Mit tudnék tenni, hogy csak egy kicsit is emberként tekints rám?
Hangosan sóhajtottam egyet, ahogy felegyenesedtem.
- Mit vársz tőlem, Yoana úgy mégis? Nem látod, hogy totál ki vagyok készülve? Nincs energiám arra, hogy veled tartsak babazsúrokat, amikor éppen olyan kedved van!  - Túrtam bele a hajamba nedves kézzel. Komolyan ennyire vak? Nem látja, hogy minden percben ki vagyok készülve, hogy csak azért nem bőgök üvöltve, mert van egy hülye büszkeségem? Ezen pedig az sem segített, hogy lebetegedtem. De tudhatta volna mit érzek, őt is tönkre akarták tenni a szüleink. Talán csak annyival volt beljebb, hogy az apán nem verte agyba-főbe és nem akarta a szeme láttára megölni a férjét.
- Elegem van ebből...  - Ráztam meg a fejemet. Hozzá vágtam volna még pár dolgot a fejéhez, de nem volt erőm állni. Megtámaszkodva az ajtófélfába, elindultam a hálóba. Szerencsére a manó is éppen akkor érkezett meg.
- Kisasszonyka, Pintyőke meghozta, amit kért. - Szólalt meg oroszul a manó, mikor odasietett Yoanához.

Yoana éppen úgy viselkedett, ahogy várható volt tőle. Kinyomott egy gyereket és privilégiumai vannak: törődjön mindenki vele. Fogalma sem volt, hogy miken megyek át nap, mint nap. Csak az számított neki, hogy vele mennyi időt töltök... hát így is többet, mint amennyit akartam bármelyik családtagommal. Sajnáltam-e? Cseppet sem, engem sem sajnált senki. Pénz nélkül léptem le otthonról, mert volt egy lehetőségem, aztán befeküdtem egy gazdag nő ágyába, hogy jussak valahova. Aztán a saját országunk akadémiája adott el, mint egy darab húst, újra és újra, öregemberek, öregasszonyok téptek le belőlem újabb és újabb darabokat.
- Egyáltalán nem ezt várom tőled. - Kapta fel a vizet. - Csak egyszerűen azt, hogy viselkedj úgy, mint egy testvér, egy családtag! Te vagy az egyetlen, akit Alina rajtam kívül a családjának nevezhet. Egy kicsit megerőltethetnéd magad! Érdekes módon Mr. Sokolovnak ez nem esik nehezére! Ő eljön, érdeklődik, szereti Alinát. Te még csak rá sem nézel. Egyszer sem kértelek semmire, sem a magam, sem Alina dolgaiban. Annyit kérek tőled, hogy legyél te is a családja része.
- Jó!  - Emeltem fel a hangomat most már én is. Még a kezemet is felemeltem. Ha itt lett volna Ed macskája, biztosan kirohan a fürdőből. Utálta, ha üvöltök. A felháborodásom persze még folytatódott, amit csupán Pintyőke érkezése tudott megszakítani.
Yoana se szó, se beszéd, távozott vele a konyhába. Dühösen fordultam a tükör felé, gyűlöltem, hogy ennyire sápadt és kimerült a képem. A szemeim alatt a karikák évek óta nem akartak halványulni, de betegen még szembe tűnőbb volt. Szívesen arcot mostam volna hideg vízzel, de korán reggel már bekentem az arcomat. Azoknak a kenőcsöknek és főzeteknek még tenniük kellett a dolgukat.
Visszavonszoltam magam bicegve a hálóba és felfeküdtem az ágyra. Éreztem, hogy minden porcikám borzasztó kimerült. Elhelyezkedtem a párnákon és azon gondolkodtam, hogyan élhetném túl a családom. Képtelenség. Ha Yoana le is kopna, akkor Petar vagy valamelyik agyament testvérünk jönne ide, hogy piszkáljon.
- MikMik! Gyógyi! - Ha a kopogást nem hallottam volna meg, ez is elég lett volna, hogy el akarjam játszani, hogy alszom. Végül nem tettem, csak megköszörültem a torkom és ajtó felé néztem. Yoana volt az és persze Alina. Még, hogy nem törődöm vele... egy halom kislány ruhát vettem neki.
- Meghoztuk a bájitalt! Két adagot készítettem belőle. Ezt most vedd be, a másikat pedig holnap reggel. Ha minden jól megy, holnap estére rendbe kell jönnöd.
Ha letette a tálcát az éjjeli szekrényre, elvettem a bögrét. Jó büdös volt a bájital, de már rosszabbat is le kellett nyelnem ennél... sokkal rosszabbat. Belekortyoltam, még kicsit meleg volt. Még jól is esett a kiszáradt torkomnak, ami a veszekedéstől csak még jobban fájt. Gyorsan nyeltem, nem érezve a szagokat, aztán lecsaptam a tálcára.
- Gyógyulj meg hamar, Mik.
Még szedegette össze a cuccokat, mikor elkaptam a csuklóját. Nem fájdalmasan, nem volt erős a markom, de annyira elég volt, hogy megállítsam a mozdulatban, ha nem húzta el.
- Ed ilyennek szeret engem.  - Mondtam, bár inkább magamnak szólt, mint neki. Persze, rá lehetett fogni, hogy csak a külsőm miatt van velem Ed, de a gyerek témában együtt állapodtunk meg... nem úgy tűnt, mintha vágyna rá, szóval fogalmam sem volt, miért érdeklődött a húgom lányáról.
- Van egy házam London külvárosában.  - Sóhajtottam fel végül. - Mondd le az albérleted és költözz oda, én már úgyis itt maradok örökre gondolom. Kivéve, ha Sokolov kidob, mert nem akarok vele kölyköket. - Szúrtam oda cseppet sem kedvesen. - De egy szoba akkor is jutna, mert emberi mérete van, nem úgy, mint a lakásodnak.