|
Cím: magamnak suttogom Írta: Nora Narek - 2022. 08. 26. - 19:07:36 (https://i.pinimg.com/564x/9a/d6/15/9ad615487791a75456074973444b6d1b.jpg) Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet. Cím: Re: magamnak suttogom Írta: Nora Narek - 2022. 08. 26. - 20:08:59 ♥ szélfútta virágok ♥ reset. (https://i.pinimg.com/236x/66/e5/3d/66e53d0515941cf616b4b43811ddfdf6.jpg) pretty : tradition (https://i.pinimg.com/564x/12/d3/7e/12d37e84f379f761aaafc3df5885b8ac.jpg) ♥ vibe: big girls cry (https://www.youtube.com/watch?v=61R8A_JH0kI&ab_channel=TS) 2002. 07. 19. Zaklatott, erősen dübögő szívvel álltam az ajtó előtt, miközben éreztem, ahogy a torkomban a gombóc egyre csak hízott és hízott a keserűségtől, a szégyentől. A szemem előtt elúszott a sötét folyosó, annyira folyt belőle a könnyem, mintha csak most érkezett volna el valami elcseszett monszum a lelkembe és bennem tombolt. Magam előtt markoltam a ruhám darabjait, amit még csak felvenni se volt időm rendesen, miközben nagyjából szedett-vedett alsóneműben és ilyen olyan ruhadarabokban ácsorogtam. A vállam reszketett, és a testem minden porcikája megszakadt attól, hogy vissza akartam szorítani a hangos feltörni akaró zokogást. De ha bele is pusztultam se sírtam fel, inkább csak beharaptam a számat. Az agyam újra és újra lepörgette magam előtt az alig öt perce véget ért jelenetet, mintha csak beleégett volna, és minden mást úgy kisodort belőlem, hogy csupán annak a fájdalmas szilánkjai maradtak bennem. Elmondtam neki, hogy tizenöt vagyok, és ő valahogy ettől teljesen bekattant. Megijesztett. Kiabált, és ahogyan kiabált, amiket kiabált egyenként hasították fel a lelkemet, mintha csak megnyúzott volna elevenen. Én nem akartam őt bántani. Nem akartam bajba sodorni, csak el akartam vele szökni otthonról. De ő nem értette meg. Gyáva volt, hogy megértse. Miattam pedofil lett. Direkt csináltam vele, hogy tönkre tegyem a karrierjét. Hát én őt nem fogom tönkre tenni. Beszennyeztem a becsületét, és amúgy is, csak egy keleti fűszer vagyok, aki egy próbára jó. Egy egzotikum. Egy senki... Megráztam a fejemet, és legszívesebben a fülemre tapasztottam volna a kezemet, hogy ne halljam, de az emlékek belőlem jöttek, és azt nem tudtam lehalkítani. Kidobott, szinte felrángatott az ágyról, ahol csak szavak nélkül maradva megsemmisülten ültem és sírtam. Hogy én ezzel ne manipuláljam. Soha ne is kerüljek a szeme elé, mert elintézi, hogy ne legyek medimágus. A szavai kegyetlenek voltak, én pedig egyedül maradtam velük a szálloda folyosóján, a sötétben, miközben féltem. Megláthattak, így. És akkor megtudják anyáék is, nekem pedig végem. Komolyan még az is eszembe jutott, hogy ettől még meg is halhatok. Nem akartam meghalni, és nem akartam hogy így lásson bárki. Nem is tudom meddig szerencsétlenkedtem azzal, hogy rendesen felöltözzek, egyszerűen csak reszkettem miközben azt se tudtam, hogy a dühtől, a félelemtől, vagy a fájdalomtól. Utáltam magam, hogy ilyen buta szamár voltam. Hogy elhittem tényleg szeretett, hogy én elmondtam neki, hogy hány éves is voltam. De az én döntésem volt. Valamit végre egyedül hoztam meg, egyedül akartam, még ha a legtisztább dolgomat is áldoztam fel érte, amit egy nő valaha adhatott egy férfinak. Némán kifújtam a levegőt és letöröltem a szememről, meg az arcomról a könnyeket. Nem láthatta meg őket senki. Este volt, talán tíz óra is elmúlt, miközben észrevétlenül kiosontam a szállodából. Attól nem féltem, hogy anyáék megtudják, nem voltam otthon. Armin biztos voltam benne, hogy falazott nekem, és ezért őrülten hálás voltam neki. Kihalt volt minden, a hold ezüstösen tündökölt a tiszta égbolt felett, én pedig úgy éreztem a csillagok az arcomra tapadtak a sírástól, ahogy felfele fordítottam az ég felé az arcomat. Meg kellett nyugodnom, miközben égetett minden odafent töltött pillanat. Vártam, hogy az arcomra tapadt csillagok felitassák a könnyeimet, vártam, hogy a meleg szél átöleljen, és lesodorja a hajamról a kendőt. nem érdekelt, hogy fedetlen a fejem, utáltam ezeket a ruhákat. Este volt, és az utcák itt csendesek voltak. Biztonságos környék volt, de mégis kik szórakoztak volna itt éjszaka, elvégre itthon mindenki olyan jól nevelt. Kivéve én, nem? Egy kis fekete pötty voltam a családom aranyszínű festményén. Egyedül voltam, magányosabb nem is lehettem volna. Nem volt senki se aki megvigasztaljon, Armin messze volt, és mire hazaértem meg kellett nyugodnom. Erőssé kellett válnom, és egyre szánalmasabbnak éreztem magam, amiért Macmillan előtt bőgtem, mint valami gyerek, akinek elvették a kedvenc játékát. Ökölbe szorítottam a kezemet és megfogadtam, hogy többé ezt nem fogom hagyni. Nem hagyom, hogy így bántsanak. A szívem egyik fele még most is szerette, ettől pedig csak még keserűbb érzések törtek rám, és a gombóc megint nőni kezdett bennem, de mennem kellett előre. Sóhajtottam egyet, és hagytam, hadd vigye el ezt a sóhaj a szél, keresztül a sivatagon, és elindultam hazafelé, miközben keresztül fontam magam előtt a kezemet, hogy a remegésem is enyhüljön. A sötétben barangolás megnyugtatott, miközben lassan hazaértem, valami szöszmötölést hallottam. Mintha levertek volna egy cserepet, amitől megijedtem és körbenéztem. Nem volt az utcán sneki rajtam kívül, de megint hallottam a zajt, és ahogy a szemem körbejárta a kis utcát egy aprócska esetlen foltot pillantottam meg a szemközti oldalon. Egy kiscica apró körvonala rajzolódott ki, ahogy esetlenül és kínlódva próbált kikecmeregni a cseréphalom közül. - Na, gyerünk, cicus, ha feladod a világ felfal téged és eltapos - motyogtam magam elé, miközben úgy éreztem magam én is, mint akit jól eltapostak. A szemem még most is néha könnybe akart lábadni, de nem engedtem utjára a könnyeket. csendben sírtam, mélyen magányosan. Pedig tudtam, hogy előbb utóbb ott kötök ki majd Armin vigasztaló ölelésében. A kiscica elhalóan nyávogott egyet. Ó, a fenébe is, mégis mit csinálok... Odasiettem hozzá, és lesepertem róla a törött cserepeket és a földdarabokat. Tiszta koszos lett a kezem és a ruhám, mert persze belelógott mindenbe is, de most nem zavart. A sötétben egyedül lenni fájdalmas. Ha nincs aki melletted legyen, amikor rossz. Ha az emberre ráomlik a világ és teljesen egyedül marad a legpocsékabb érzés a világon. Ha ez most az én sorsom, akkor legyen. De nem akarom, hogy más is így érezzen, és szenvedjen ettől az elnyűtt keserű érzéstől. Valahogy ezt gondoltam, amikor a macskára néztem, aki apró volt és picike, ahogy az ölembe vettem, és a ruhám anyaga még maszatosabb lett. - Hé, most már minden rendben. Nem vagy egyedül, oké? - suttogtam, és lesepregettem róla a koszt. - Milyen csokiszínű bundád van, mint egy édességnek. Majd otthon megmosdatlak, és azt hiszem mostantól az én cicám leszel - motyogtam közénk a sötétbe, és a kis bolyhos csak halkan, hálásan dorombolt a kezemben. Cím: Re: magamnak suttogom Írta: Nora Narek - 2022. 12. 05. - 18:38:24 ♥ testen nyíló vörös virágok ♥ ( And I will try to fix you ) (https://i.pinimg.com/564x/64/af/7a/64af7a234b8acdbf880aaedde82d3a75.jpg) pretty : homeland (https://i.pinimg.com/564x/5e/cd/b9/5ecdb9a8ebe5ab83c6d1401c0a3b8e25.jpg) ♥ vibe: demons (https://www.youtube.com/watch?v=vvFKNIYmp2o&ab_channel=castillo) 1996. 08. 17. Homokot perzselt a nyár nap, a horizont hullámzó folyammá változott a szem előtt, mintha egy láthatatlan tengerben lettünk volna. Nem volt ez olyan különleges dolog idehaza, igazából a legtöbb embernek ez fel sem tűnt. Csak én szerettem a tekintetem a látóhatárra tapasztani, figyelni a távoli sivatag egyenletes hullámzását, mintha az is csak egy lélegző szörnyeteg lett volna, mint a társa a közelben - a tenger. A tenger, amitől mindig is féltem. A víz bizonytalanságot és sötétséget tartogatott az ember számára, nem is volt számomra ijesztőbb annál semmi, mint hogy nem látom a végét. Belevezetett a hullámzó kékség a feketeségbe, ami mély volt vad és szinte a Pokol fenekéig ért, mintha annak a vízben lett volna a bejárata. Fogalmam sem volt, hogy ezt honnan szedtem, de már egész kicsi koromban ebben hittem, talán Mehdi vagy Musza beszélte tele ezzel is a fejemet. Nem mintha azon a napon olyan nagy lettem volna. A varázslónegyedben sétáltunk, anyámmal és a nagyival. Mindig szerettem velük menni a szűkös utcákon, az árusok között, mert olyan rendkívül fontosnak éreztem magamat. Elvégre ismerték a családunkat, tudták kik voltunk, és szinte mindenki adott nekem egy csomó édességet, amiért rendkívül hálás voltam. Anya általában a szép ruhákat nézegette esetleg az ékszereket, a nagyi meg... Nos ő folyton mindenhol édességet vásárolt. Aznap nem voltak künönösen sokan az utcákon, mindenki éppen hűs árnyékot keresett magának, vagy éppen teáztak a teaházakban a turistákkal együtt, akik egyáltalán nem bírták ezt a fajta perzselő forróságot. Én imádtam a nap forró érintését a bőrömön, mintha csak tűz táncolt volna körbe. Szerettem a meleget, a lángokat, magam sem tudtam miért. Mintha már akkor is vonzódtam volna a veszélyesen forró dolgokhoz. Néha le-le maradoztam tőlük, nem volt különösebb félni valóm, hiszen senki se mert ujjat húzni az apámmal. Néha egyenesen megrettentek tőle, ha ő vele sétáltam, az emberek furcsán és zavartan viselkedtek, mintha csak valami királyi sarjak lettünk volna. Ez felettébb büszkévé tett, az apámat pedig csak jobban tudtam ezért tisztelni. Elnézelődtem a virágszőnyegek mellett, a szomszédos árusnál pedig éppen anyám forgatta az ujjai között a kölönleges anyagból készült ruhát, miközben a nagyi éppen egy újabb baklavát próbált elrágcsálni azzal a pár darab megmaradt fogával. Hosszú lefelé ereszkedő út vezetett ki ebből a negyedből, ki egyenesen a tenger partjára. Láttam, ahogyan a hullámok halovány habbal festették be az aranyszínű homokot, és azon az oldalon már lassan véget ért a mi világunk és szinte észrevétlenül olvadt bele a muglikéba. Szinte ránk nehezedett a békés nyári délelőtt melege, ami az embert néha olyan tompává és fáradttá tudta tenni. Olyan volt, min egy visszafojtott sóhaj, ami aztán egy sikoltással csúcsosodott ki. A tekintetem az út végén lévő női alakra tapadt, és a kutyára. Egy hatalmas kutyára, ami úgy rángatta a testét, mintha fel akarta volna falni. Látták a többiek is. Mindenki őket nézte, de senki sem mozdult meg. Mintha mindenki arra várt volna, hogy majd a másik. Majd az erősebb. Nemsokára elmegy az a kutya. De én csak arra tudtam gondolni, hogy milyen lehetett ez annak a nőnek, aki csak segítségre várt. Bele se gondoltam, hogy teljesen irreális dolgot csinálok, csak megindult a lábam, és elképesztő dühös voltam. Mert senki sem akart segíteni neki. Hogy féltem-e? Féltem. Őrülten féltem, a szívem a fülemben dobogott, mégis csak kilenc éves voltam, csak a lábam vitt előre, és a nő hangja, pedig ahogy egyre közelebb értem úgy nőtt egyre hatalmasabbra a kutya és úgy lett minden egyre véresebb. De attól féltem, ha megállok valakinek túl késő lesz. Amikor odaértem a testéhez, a kutya szinte óriási volt, a szája habos véres nyállal volt tele, én pedig a lehető legnagyobb ostobasággal odanyomtam a nő felhasadt nyakához a fejemről lekapott rózsazsín kendőt. A kutyára néztem, ő pedig rám. Ránk. Én ott térdepeltem egy vérző nő előtt, akinek a kezén is mély harapás nyomok voltak, onnan is úgy szivárgott ki a vér, mintha egy cseppje sem akart volna a testében maradni. Éreztem, hogy a ruhám anyaga erőszakosan szívta magába mindazt, amit a nő elvesztett magából, de én nem modultam el onnan. Attól féltem ha elengedem a kezem a nyakáról tényleg meghal. És a kutya megint megugrott felénk, mintha csak be akart volna fejezni valamit, de akkor valakik erősen lefogták. Ekkor tudtam csak a nőre nézni teljesen, amikor az a sötét, kegyetlen szempár elengedte az enyémet. A nő nyöszörgött, az arca is teljesen össze volt karmolva, nekem meg eszembe jutott anya hogyan nyugtatott meg, amikor este rosszat álmodtam, így halkan dúdolni kezdtem, és simogattam a homlokát. Másra úgy sem voltam képes. Anyám hangja zökkentett ki, észre se vettem, hogy egy idő után már nem csak mi voltunk az út szélén, hanem többen is. És akkor, ott talán még nem is tűnt ez olyan nagy dolognak. Olyan sorsfordítónak, hogy ezek után teljesen tisztán tudjam, hogy mit akarok ha majd nagy leszek. De miután anyám felrángatott a véres útról, miközben mindenfélét kérdeztek tőle, egyszer csak rápillantott a nőre, és felsóhajtott: - Szerencsétlen lány. Ha ő mugli, ezzel az arccal soha sem fog senkinek kelleni. Furcsa, hogy az embert mi visz rá arra, hogy élete pályáját megválassza. Otthon a testünk ami igazán értéknek számít, tökéletesre gyúrt anyag, melynek szépnek és hibátlannak kell lennie. Hiszen csak a tökéletesen makulátlant lehet a legjobban eladni, a csorba értékét veszti még egy zsibvásáron is, senkinek sem kellenek a hibás darabok. Csak néztem a sebes testét, a talán örökre rajta maradó hegeket, és eldöntöttem, hogy ha tehetem, akkor ezeket a vörösbe szökkent mély sebeket be fogom gyógyítani. Hogy aztán senkinek se kelljen szégyenkezve minden nap a tükörbe néznie. Cím: Re: magamnak suttogom Írta: Nora Narek - 2023. 03. 11. - 13:27:38 ♥ se múltjuk se jövőjük ♥ ( gold ruins in our blood ) (https://i.pinimg.com/236x/f8/ee/09/f8ee091249de1e08e558b8684917a36d.jpg) pretty : homeland (https://i.pinimg.com/564x/8f/7e/8b/8f7e8b610477fe9f574104b52e52d361.jpg) ♥ vibe: kingdom (https://www.youtube.com/watch?v=oNU-5T6Korg&ab_channel=BTVChill) Odahaza hárman voltunk nagyon jó barátnők. Mintha az élet három féle aspektusai lettünk volna, a dolgokhoz is úgy álltunk. Aysha volt a harag, a szunnyadó tűz, ami egyszer képes lenne elpusztítani az egész országot. Ő nem volt mindig ilyen. Egy kicsit magamat okoltam érte, hogy ennyire mérges lett a világra, hiszen én kezdtem ezt az egészet. Jasmine volt az elfogadás. Tudta mi volt a baj itthon, és mégis sosem akart ezzel ellenszegülni. Féken tartotta Ayshát és engem is. Ő volt aki hitt a jóban, hogy a dolgok csendesen is jobbá válhatnak. Aysha sose hitt ebben. Én pedig csak ostobán reménykedtem, pedig tudtam, hogy minden hiába. És ott ült bennem mégis ez, fájdalmasan gyökeret verve. Kettejük között voltam én. A két világ között ültem, a harag és az elfogadás kettős éle között táncolva, elvárások és a saját akaratom közzé szorulva, és mindig is a legvégén mégis a saját magam útját választottam. A végletesség ingája dolgozott bennem, ha valamit megéltem a legmagasabb fokon tettem, mindent feltéve arra. Mindent vagy semmit, minden egyes alakommal. Féltem? Féltem, mégis megtettem, mintha csak egy orosz rulettet játszottam volna az élettel. Pedig még csak tizenkettő voltam, voltunk. Mégis már réges-régen túl sok volt ez nekünk. Együtt nőttünk fel, három féle és mégis olyan hasonló aranyvérű családban. Jasmine bátyjával házasodott össze Haifa. Az ő családja is hatalmas volt, mint az enyém. Aysha pedig egyke volt, apa legjobb barátjának a lánya. Jasimine hitt abban, hogy egy kényszerházasság is lehet szép, hogy idővel a két fél ha nem is szereti meg egymást megszeretheti, tiszteleten alapuló kapcsolat is lehet szép. Aysha és én már ebben nem hittünk. De Jasmine szerencsés volt, az apja jól választott neki. Úgy éreztük neki az élet egy kicsit többet adott, én mégsem sajnáltam ezt tőle, Asyha viszonyt féltékeny volt. Az ő jövendőbelije Egyiptomból származott, az apja kapcsolatokat akart onnan is. Nem akart elköltözni, nem akart egy kereskedő felesége lenni, akivel állandóan mennie kellett mindenhová. Aysha szeretett utazni, de csak akkor ha ő dönthetett. Sebes arca volt és idősödött már akkor is, amikor fiatalok voltunk. Csak úgy, mint Abdul. Emlékszem a napra, amikor először találkoztunk velük, Aysha és én egymás mellett ültünk. - Melyik lesz? - lépett mellém azzal a dühös arccal. - A hasas-bajszos. El tudod képzelni, hogy én ezzel összefekszem? Meg fogok fulladni - fintorogtam. Valahogy a lányok már ezeket hamarabb tudtják, mint a fiúk. Nekik muszáj. - És a tiéd? - Az ott. Az egyiptomi, akinek átokheg van az arcán. Apám bizonyára elhagyta a látását - fintorgott, és én is vele egyszerre grimaszoltam. - De attól még lehet, hogy kedves férjek lesznek - bukkant fel Jasmine. Néha szerettem volna úgy látni a világot, ahogyan ő. De nem tudtam. Olya életet éltem, ami sosem lehetett az enyém. Aranyvérűek voltunk szabályok és elvárások között, és mások csak azt látták, jól éltünk, mindenkünk megvolt. És közben mégsem volt semmink. Aki ide született nem mehetett akárhová, nem lehetett akárkivel, nem ülhetett a férfiakhoz, és még aranyvérű voltál, akkor meg még több szabály és szabály. Tökéletes élet, ahol akkor leszel jó ember, ha ezeket a szabályokat betartod, hiszen le van írva, hogy ki számít jó embernek. Arminnak is megvolt a maga feleség jelöltje, de képtelen voltam elképzelni egy nővel. Utáltam, hogy neki is szenvednie kellett ezektől. - Kétlem - dünnyögtem sóhajtva. - Még egy démon is jobb lenne - tette hozzá Aysha, mire Jaismine a szája elé kapott, hogy ilyet mondott. Aysha nem volt mindig ilyen. Követte az apja döntéseit, talán túlságosan elvakultan is. De egyszer azt mondtam neki, hogy itt a fentről jövő szeretetet feltételekhez kötik. Akkor vagy jó ember, ha úgy öltözöl, ahogy leírták. Ha eltakarod a hajad. Ha engedelmeskedsz a férfiaknak. De a feltételekhez kötött szeretet már nem volt szeretet. Csak valami kényszerű, mérgező kapcsolat alapja, és ebben a méregben fürdött itthon mindenki, mert kényelmes volt. Azóta Aysha folyton dühös volt. De még ő sem mert olyan nyíltan szembe menni itthon a szabályokkal. Ahogy Jasmine sem, én mindent úgy csináltam, mintha mindegy lenne, ha nem lenne holnap, miközben eljátszottam a családom előtt a jó gyereket. Hármunk közzül mindig én voltam az, aki a legtöbbször vétkezett. És mégis, egy nap Jasmin úgy dönt, hogy felkel, és nem veszi fel a fejére a fátyolt. Kisétál az utcára, mintha teljesen meztelen lenne. Kisétál, és azoknak a szemébe mosolyog, akik az erkölcsre vigyáznak. Rájuk mosolyog és nem fél. Egy nap úgy dönt szembenéz azzal, amit egész életében elnyomott magában és hagyja, hogy elvigyék. Hagyja hogy bántsák. És hagyja, hogy a nevét többé senki se mondhassa ki. Hagyja, hogy eltűnjön.
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |