Roxfort RPG

El se hiszem. Azért jöttem, hogy megbeszéljük azt, ami történt, vagy legalábbis azokat a kellemetlen családi vacsorákat, amikor szótlanul ültünk egymással szemben elfeledtessük. Erre tessék. El is veretem magam és ráadásul azt se tudom mondani, hogy áldozat vagyok, mert én szóltam be a zenéjük miatt. A fenébe is, megint én voltam a hibás, megint jól elszúrtam mindent és hiába vagyok idősebb Elliotnál, megint alárendeltem magam az erejének. Bezzeg ő milyen jól verekedett, szinte majdnem legyőzte azt a drabális zenei művész fickót. Én meg? Rohangáltam a másik kettő elől, még csak meg sem izzasztottam őket, az egyetlen ütést amit kapott, azt is Elliot vitte be nekik. Na jó, rúgást, de ezek után már semmiben sem vagyok biztos.
- Sosem vettem volna észre. – nevetett, mikor megjegyeztem neki, hogy nem szokásom a fizikai erőszak, mindig kerültem az ilyesmit, általában megoldottam bűbájjal vagy otthagytam a dolgot. Ízléstelen dolognak tartottam, mi értelme ennek? Hát hogy nézünk ki? Elszakadt a ruhám, eltört az orrom, fáj a derekam és a bordám.
- De Devess ki, te o’csóbban begúsztad – dörmögtem neki még mindig sajgó orral, ahogy rámutattam az arcán rendetlenkedő kis duzzanatra. Nem csoda, menő a srác, öltözhetek stílusosan, nézhetek ki jól, lehet annyi csajom, amennyit akarok, nem leszek képes így megvédeni magam, miközben olyan fájdalmakat élek át a lábam miatt, mint ő.
- Tudod mit Vincent, legközelebb megmutatom, hogyan kell beverni valakinek az orrát.  – Még mit nem, ebből pont elég volt ennyi. Válaszul csak megrázom a fejem. - Most viszont jobb lesz, ha szerzek magunknak valami erőset a fájdalomcsillapításra, mert ezzel a bűzrúddal sokra nem mész, azon kívül, hogy még inkább nem kapsz levegőt és még görényszagod is lesz. – ebben igaza volt, de hát szükségem volt rá, ez után voltam csak igazán stresszes, hát megvertek Merlinre, hogyne húztam volna fel magam ezen. Nem hiszem, hogy ez nála mindennapos eset lenne, de mégis úgy viselkedik, mintha ennek az estének pont így kellett volna zárulnia, mintha egyenesen így tervezte volna. Végül ő is felállt a segítségemmel és pont úgy csapott bele a tenyerembe, mintha jó kedve lenne. Lehet ez megfelelt neki, mint kárpótlás a lábával történtekért? Az erdőben gyengének láttam és most ő érzi magát nyeregben, amiért ilyen gyengének bizonyultam az öklözésben és ezzel talán kvittek vagyunk? Az is lehet mondjuk, hogy csak jól érezte magát.
- Amúgy is te fizettél volna. – válaszolt, ahogy elindultunk, mire én megrántottam a vállaimat. – Gyobb lett vó’na, mint egy krubli orr. – válaszoltam még mindig könnyekkel küszködve, de az igazát bizonyítva elhajítottam a cigimet és mérgesen rátapostam. Az orrom még mindig úgy sípolt, mintha egy kviddics meccset indított volna el a bíró, csoda, hogy a környék kutyái nem rohantak ide hozzám.
- De az orrodat tényleg el kell látni, ha nem akarsz szar képet a társkereső hirdetésedhez. – mondta még mindig jókedélyűen, mire én csak összehúztam a szemöldököm felé. – Azt hitteb avval csag viccelsz. – válaszoltam neki még mindig kóvályogva, bár nem tudtam eldönteni, hogy a verés okozta a bizonytalan közlekedést vagy az ital ért végre célt. Akármelyik is, nem volt annyira kínzó, mint az orrom okozta szenvedés. 
- Menjünk hozzánk. A Manó házába. Van otthon néhány bájitalom. – válaszul csak bólintottam. Amennyire ismerem az orrtörés okozta mellékhatásokat, talán most kezdhet a szemem alja belilulni, bár ez személyfüggő, mindegy is, minél durvább szert ad Elliot, annál jobb, át akarom aludni az egész hetet, hogy elfeledjem ezt a borzalmat.
- Köszönöb. – mondtam neki, majd megfogtam a kezét és egy szempillantás alatt a konyhában teremtünk. Meginogtam az ugrástól és a rosszulléttől és a konyhaasztalnál lévő egyik székbe kapaszkodtam meg. Szép lett volna, ha még leverek valamit, jó zárása lenne az estének.
- Jól vagyog. – emeltem fel a kezem, ahogy az egyensúlyom megtaláltam, majd egy zsebkendőt vettem elő a zsebemből és az orromhoz emeltem, hogy ne vérezze itt össze semmit. Mindig olyan szép rend volt Elliotéknál, nem akartam semmit sem bemocskolni. Ilyen egy családi fészek. Tiszta, kellemes. Itt érzem igazán otthon magam.

Végre Elliot is belátta, hogy szenvedésem nem igen okoz derűségre okot, bár abban is egyetértek, hogy ha vele történt volna meg az eset magam is viccesnek találtam volna a helyzetet. Bár, lehet tényleg jó érzés neki gyengének látnia engem, vagy csak őt is annyira elkotyagosította az ital., hogy a verés ellenére jól érzi magát. Nem tudok még teljesen azonosulni az új Elliottal, mármint teljesen ide-gen még számomra, bár ez a kis kaland felidézte bennem a régi időket, amikor még együtt barangol-tunk az erdőségekben és a romok között. Ajtót nyitottam az Elliot által felkínált lehetőségre, hogy csa-ládcentrikusabb legyek, változtatni akarok, felhagyni ezzel a felelőtlen életvitellel és ha ehhez az kell, hogy jól megverjenek, hát legyen.
- Hogyne, én is így festek, mikor jól vagyok. – rámosolyogtam, már amennyiben a helyzet ezt engedte, mert egyből az orromhoz kaptam az arcrándulás okozta fájdalom miatt. Nem válaszoltam, nem volt kedvem esélyt adni neki arra, hogy ismét nevessen rajtam, plusz megkíméltem magam a további fájdalomtól is. Inkább körbenéztem a lakásban. Tényleg gyönyörű volt, nem volt túl csicsás, csak inkább elegáns, igen ez lenne rá a tökéletes szó. Az enyém is hasonló volt, de inkább agglegény szinten volt üdítő látványa. Szerettem magam is hasonló csicsás dolgokat, de csak addig ameddig a szemet gyönyörködteti, nem pedig megvakítja. Az pedig, hogy kilátni az erdőre, még így sötétben is teljesen nyugtató érzést keltett, teljes összhangban volt az elegancia és a természet ölelése.
- Tédleg széb a házatog. – mormogtam akaratlanul, mire rájöttem, csak megszólaltam, pedig eldöntöt-tem, hogy míg az orromat helyre nem rakják, némaságot fogadok.
 - Várjál! Mindjárt összeforrasztom a csontjaidat. – mondta, mire némán bólintottam. Az jó lesz végre, vissza kapom a hangomat és aztán normális környezetben folytathatnánk a beszélgetést. Kérdezni szeretnék majd valamit, de legyünk túl egymás ellátásán, mert csak kényelmesebb úgy iszogatni, ha már nem éktelenkednek sebek az emberen.
- Hippokrax! – szegezte rá az orromra a pálcát és pár reccsenést követően már tudtam egy jó mélyet lélegezni. Jó érzés volt. Pár percig voltam ilyen állapotban, de olyan volt, mint egy rém álom, nem is értem, hogy a muglik hogy bírják ki ezt hetekig medimágikus gyógyítás nélkül.
- Szép munka, eljöhetnél a klinikámra segédnek. Szinte fájdalom mentes volt, szebbnek is érzem magam. - dícsértem meg mostmár magabiztosan magyarázva, elégedetten fogdosva az orromat.
- Most pedig, ülj le! – utasított Elliot, s mivel nem volt okom nem eleget tenni kérésének, leültem az általa kínált helyre. Most én voltam a páciens és én magam is elvárnám az engedelmességet, még ha ő ezt az erdőben nem is adta meg nekem, de ezzel legalább jó példát mutatok. Mosolyogova, dudorás-zva nézelődtem tovább, míg ő elébem pakolt egy üvegcsét, magának meg egy üveg Whiskyt.
- A tiéd job orvosságnak tűnik. – nézegettem gyanúsan az általa kínált gyógyszerkinézetű dolgot.
- Nem méreg, én csináltam. – közölte rideg közönnyel, majd a szemeimbe nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt azért tette, hogy nyomatékosíts az üvegcse tartalmának ártalmatlanságát, vagy csak szigorúnak próbált mutatkozni. Megrántottam a vállam, majd magamhoz vettem a szert és bele-kortyoltam egy nagyobb löketet.
- Tyűűű öregem. – fintorogtam. – valami ízt csempészhetnél bele, ez rém keserű. – morgolódtam, majd még mindig összeszorított pofával gyűrtem le a maradékot.
- Gyorsan, öblítsük. – mutattam a Whisky felé, remélve, hogy rám is gondolt, amikor felbontotta an-nak tartalmát. – Kérlek, ez a szájíz elviselhetetlen. – magyaráztam, hátha vonakodni óhajtana keverni a két dolgot. Egyébként is aztán őt is el kell látni, az a kis dudor az arcán holnap nem fog jól kinézni.

 Az én házam nagyjából egy agglegény lakás kifordult önmaga karikatúrája volt jelenleg, nem mon-dom, amikor rend vagy és tisztaság, akkor hajazna az itteni elegáns kivitelezésre, egy dolog van, ami hiányzik onnan, egy nő. Na nem egy maca, akit bárhol fel tudnék szedni, hanem az otthont jelentő lány, aki családdal ajándékozna meg és melegséggel, amit akkor érez leginkább az ember, amikor hazaér. Lehet ez az amit most érzek, nem is a ház kinézete az, ami magával ragad, hanem maga az aura, amit kibocsát, az üzenet, amit közvetít, azt, hogy üdv itthon.
- Hát igen. A manóban egy lakberendező veszett el. – nevetett Elliot, mire én is mosollyal az arcomon kezdtem bólogatni, ekkor még az orrom nem volt rendbe rakva, így annyira nem mertem nevetgélni. Azonban, ahogy a krumpli eltűnt és ismét orr kinézete let, már bátrabban válaszoltam. – Melyik falba rejtetted? Elhozhatnád hozzám is. – nézelődtem megjátszva a poén kedvéért, de gyorsan elterelte Elliot a figyelmemet a bájitallal, amitől szerinte egy-kettőre jobban fogom érezni magam. Szerintem az ő gyógyszere hatásosabb, bár lehet nem merné megkockáztatni, hogy keverjem a kettőt, lehet még a végén a saját hányásomban fetrengve aludnék el, azt senki sem akarná.
- Hidd el, nem akarod te azt. – válaszolt arra a felvetésemhez,. hogy jöhetne hozzám segédnek a klin-ikára, bár viccnek szántam én magam is, biztos ezen a területen is megtalálná a számításait. Akármibe kezdett bele, tehetsége volt hozzá vagy csupán addig gyakorolta és erőltette, ameddig nem vált a mesterévé, mindig is maximalista volt, fiatalon is.
Mondjuk ez nem mondható el a méregkeverésének egyes területeiről, az íz adás különösen nem volt az erőssége. Olyan fejet vághattam most, mint egy mazsola, de a hatása viszont annál kellemesebb volt, bódító volt és mintha tompultak volna a zúzódások okozta fájdalmak. Kellemes érzés volt, főleg, miután Elliot a sok hiszti után átnyújtotta nekem az alkoholt. Egy egészséges, nagy kortyot ittam belőle, amit sokáig a számban tartottam, majd úgy nyeltem le, mint egy korty vizet több órás sivatagi sétát követően. Jól esett, kifejezetten. Nyilván nem éreztem őgy magam, mint a kocsmatúrán elején, de annál százszor jobb volt, mint ahogy eljöttünk. Visszatoltam elé az italt, majd vettem egy mély le-vegőt és nyújtózkodtam egyet. Az izmaimat is kivette ez az erőlködés, olyan helyeket dolgoztattam ma meg, amelyek már rég nem kaptam erősítést.
- Na, jobb? – kérdezte, miután már egészen frissnek éreztem magam, na jó az túlzás, inkább elv-iselhető volt a lét. Elégedetten bólogattam és morogtam, mint egy macska, mikor pedig befejeztem a tornát ismét körbenéztem a házban, amolyan unalomázésképpen. Pedig elő kellene hozakodnom vele, ki mással beszélhetném ezt meg, mint Elliottal, aki éppen azzal fenyegetőzik, hogy keres nekem egy nőt. Hálás voltam neki, még, ha viccelt is, gondomat viselte, miközben évekig felé sem néztem, jó, persze, ő sem keresett, de az az erdős kaland kellett ahhoz, hogy olyan közel kerüljünk egymáshoz, hogy elhívjon a családjához és karácsonykor is megvendégeljen.
- Én azt hiszem, megtartom a monoklimat. Hátha Aiden szexin rosszfiúsnak talál vele. – büszkélkedett megjátszva a monoklijával és még ki is húzta magát, bár látszott, még ő sincs jó bőrben.
- Határozottan jól áll. Ha Aiden részéről dícséretet talál, bármikor adok neked másikat. – kacsintottam, ahogy felkeltem ültő helyemből és óvatosan sétálni kezdtem a konyhában.
- Azt hiszem, megmaradok. Nem ez volt az első nagydarab pasas, aki földhöz vágott.- Abban biztos voltam, de nem akartam magam ráerőszakolni Elliotra, így is még friss a seb a múltkori gyógyítás miatt, amit kényszerből kapott tőlem. Nem szerettem volna kísérteni a sorsomat, majd szól, ha segítség kell neki. Biztos rá jött már egyébként, hogy valami bánt vagy nem stimmel velem, úgy járkáltam körbe az asztal körül, mint egy eszelős, aki valami terven tori a fejét. Hogy is adjam elő.
- Elliot. – szólítottam meg végül. – Sokat gondolkoztam…és. – sóhajtottam egy mélyet, majd megadóan engedtem ki a levegőt, ahogy az asztalra támaszkodtam.
- Szeretnék itt maradni. Letelepedni. Nem vagyok már…fiatal. – magyaráztam, körítve a lényeget. – Fel akarom használni, mind azt a tudást, amit életem során szereztem, de…hogy is mondjam. A klinika nem elég ehhez. – fejeztem be a mondandóm, remélve, hogy érti mire gondolok, bár elég ködösen fogalmaztam.

Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni. Nem tudom, mlyen egy ilyen helyen élni, mint ez, ahol most a lábam idegesen topog a kövön. Nem tudom milyen, mikor egy kisgyerek átszalad itt és örömkiáltásban ugrik édesapja karjaiba a kedvese pedig mosolyogva üdvözli ahogy hazatér, még akkor is, ha az éppen Elliot egy monoklival az arcán. Nem tudom milyen ez, vagy hogy hogy kell elérni, mit érezzek, vagy a legfontosabb, miért vágyok rá. Hazajövök a klinikáról, a mungóból és Tia üdvözöl az ajtóból mosolyog-va és két kis csibész O’Mara szaladna felém. Idegen látkép ez számomra, nehezen tudom elképzelni, de Merlinre, őrülten vágyom erre, ahogy elképzelem ezt a képet, szinte belefájdul a mellkasom, a szívem.
Nem mondanám, hogy lelkesen ecseteltem Elliotnak a tervemet vagy a vágyamat, ez inkább amolyan felvezetés volt, mintha egy gyerek bemagolta volna az iskolára a leckét, de vizsgadrukk miatt nem tudta volna azt rendesen elmondani. Elliot pedig biztos élvezte az ilyet, mindig magabiztos volt, tudta, mikor mit kell tenni, tisztában volt a céljaival, én meg azt se tudom, holnap hol leszek. nekem csak ábrándjaim vannak, amiket túl gyáva vagyok elérni, de legalább most teszek érte. Itt állok Elliot kon-yhájában, félig összeverve, félrészegen és tanácsot kérek tőle. Az unokaöcsémtől. A családomtól. A családomhoz fordulok, ahogy azt már korábban is kellett volna.
- Sokat elmélkedtem azon, hogyan csillapíthatom tudásvágyam egyszerre és telepedhetek le anélkül, hogy kényszert érezzek a menekülésre. – válaszoltam meg Elliot abbéli kérdését, hogy de hogyan. Nem, nem csak új helyszínre, praxisra vágyom, nem mások betegére vagy egy nagy kórház ba-cilustelepére vágyom. Kihívásra, tudásra és hatalomra. Utóbbi persze nem az a fajta hatalom, amivel bárkinek ártani tudnék, hanem az amivel a módszereimet végre elfogadtathatnám és tejreszthetném, kötelezővé tehetném. Mindenki megismerné a nevem végre és elismernének.
- Igen. Ott a Mungó. – bólintottam felé sokatmondóan, majd kiegyenesedtem és konyhaszekrényhez lépkedtem, ahogy az ajtó üvegén keresztül magamra révedtem. – Én akarok lenni a Mungó. – mo-solyogtam az üvegre, ahogy viszontláttam magam, ismét a megjátszott csibész mosolyommal.
- De, ez olyan durván, nagyratörően hangzik, egyenlőre elég lenne egy osztályvezetői rang is. – magyaráztam neki felé fordulva, visszanyerve szokásos Vinnies hangszínemet. – Biztos vagyok benne, hogy ha apámhoz fordulnék ő olyan magasztos dumákkal jönne, minthogy harcoljam ki a helyet magamnak vagy írjak önéletrajzot. – folytattam, bár úgy tűnt, legalábbis az általa elmondottakból szer-inte ez nem lenne előrelépés. Nekem nem is ez a fontos. Nekem elismerés kell, hogy ott legyek a medimágia világának elitjei között, méghozzá azért, amit elértem, tehát jogosan. De egy klinikán sajnos nem fognak rám felfigyelni, hiába jártam megannyi helyen a földön vagy írtam annyi cikket, könyvet és elmélkedés a muglik és varázslók gyógymódjairól, ha megelégszem annyival, amim van. Ha ezeket elérném és ott lennék a szakma csúcsán, nyugodtan ülhetnék én is egy hasonló házikó kon-yhájában ücsörögve a családom ölelésében.
- A letelepedés része egyszerűbb. Vegyél egy házat. – javasolta Elliot, mire megrántottam mosolyogva a vállam.
- Előtte a siker Elliot, aztán a dőzsölés. Na de a kérdésem. Van-e valami kontaktod esetleg, te és Aiden sok embert ismertek, esetleg valaki, aki ott dolgozik a családból? – kérdeztem ismét mellé érve, szinte reménykedve felemelve a kezét, mint aki most akarja épp megkérni. Tényleg vágytam erre, nagyon.

Nem tudtam eldönteni, hogy a sok alkohol vagy a fáradtság, esetleg még mindig a verés utáni sokk miatt, de kicsit kába voltam. Elfáradtam. belefáradtam ebbe az egész őrületbe, nem is tudtam eldönteni, miért akartam megváltozni. Talán irígy voltam arra, ami Elliotnak van? Talán azt akartam, ami nem lehet az enyém, szerettem volna visszakapni egy olyan életet, amit elszalasztottam? Amit, elrontottam Tiával? Dehát elrontottam, nyilvánvaló, hogy azért tettem, mert tudat alatt én erre képtelen vagyok. Lehet arra vagyok kárhoztatva, hogy örök életemre így éljek, utazgatva, nem törődve a következményekkel és kutassam azt, ami mások számára már rég elfeledett vagy utált dolog.
Azon kaptam magam, hogy az ujjam ütemesen dobolt az asztalon, miképpen támaszkodtam rajta. Fel se tűnt eddig. Talán azzal, hogy kitárulkoztam az unokaöcsémnek, némi stresszt kölcsönzött számomra, amit ezzel szeretnék elnyomni, vagy a cigihiány miatti mellékcselekvés. Persze, azt nem mondhattam neki, hogy vágyok az életére, micsoda szánalmas gondolat ez. Egy széles, amolyan gúnyos mosolyt erőltetek magamra, ahogy végig gondolom miket mondtam. Én meg a letelepedés.
- Nem több, mint neked. – válaszolt nemtörődöm módjára, miután arról kérdeztem, van-e valami protekciója a Mungóba. Sejtettem, hogy ez lesz a válasz, de szerettem a könnyebb utat járni és ezt ő is pontosan tudta. A fenébe is egy O’Marát akkor sem könnyű átejteni, ha te magad is az vagy. - De nem segítek és arra buzdítalak, ha valamit el akarsz érni, anélkül, hogy csak felmutathass egy címet, amire ötven év múlva senki sem fog emlékezni, építsd fel magad. Ahogy az apád is javasolná, én is azt mondanám, hogy írj önéletrajzot, kezd az aljáról és onnan alkoss nagyot. Fent csak egy név leszel, amit az idő elhalványít. Azt mondom, hogy ragad meg a tökét a dolognak, tedd a magadévá a szakmát. Vállald el a legszarabb műszakokat, építs saját kapcsolatokat. Valakin keresztül odakerülni pont akkor dicsőség, mint egy házas nőt dugni az asztalodon. – szavai villámként hasítottak bele a fejembe, nem is, mintha folyamatosan csavargatta volna a kést a hátamban. Nem tudom, hogy az fájt-e jobban hogy levette a kezét rólam vagy az hogy megint igaza volt. Megszorítottam az előttem lévő széket, majd akaratlanul, szinte dühből rácsaptam. – Már megvolt Elliot! – kiáltottam fel. - Hát nem érted? Elfáradtam. – sóhajtottam fel megmasszírozva a halántékomat, a kiborulás ugyanis egy enyhe fejfájást vont maga után. – Lentről kezdtem én is, utazgattam és rengeteget tanultam, hogy megmutathassam azoknak a felfuvalkodott hólyagoknak, hogy a pálcahasználatnál több is van a világon. Hogy nem csak úgy lehet gyógyítani, ha van egy pálcád meg némi varázserőd. Felépítettem egy praxist, rengeteg értekezést és könyvet írtam, azt hittem, már levezetni jöttem ide Glenhullba. – mondtam egyre csüggedtebb hangnemben, ahogy a mondat végére értem. – Nem akarom újrakezdeni. – tettem hozzá, majd csalódottan leültem vele szemben, elvettem tőle a lángnyelvet és meghúztam magam is. Kellemes volt az íze, végigégetett a gyomromig, de nem az a kellemetlen érzés volt, az a vígasztaló, frissítő arcon csapás, amire most leginkább szükségem volt.
- Hat évvel ezelőtt egy kibaszott csöves voltam. Most nézd ezt meg. – Mesélte, ahogy átvette a beszélő szerepét én meg szótlanul figyeltem őt. Nem néztem körbe, éreztem hogy ez amolyan költői kérés, de értettem, mire akar kilyukadni. - Felépítettem magamat, mindent megtettem. Vért izzadtam azért, hogy egyszer nyugodtan dughassak a házamba, lehessen gyerekem és ne tiporhasson el olyan, mint Nat Forest. Mert ő meg akart semmisíteni. De nem ment neki. Hiába szerettem. – mesélte, majd az üveg már az ő kezében melegedett tovább és úgy landolt az asztalon, az alja koppanással jelezte, nem kevés adok-kapokban lesz még része.
- Talán nem vagyok igazi családtag, de nekem ezt jelenti Elliot O'Marának lenni. Nem Rowle-nak, nem Lee-nek, csak O'Marának. – fintorogva jeleztem neki nemtetszésemet, majd megszorítottam a vállát. – O’Marább vagy a legvérszerinti, legősibb O’Maránál is te gazfickó. – mosolyodtam el végül, majd az üvegre sandítottam nagyot sóhajtva. – Felejtsd el, amit az imént mondtam. Talán tényleg nem nekem való ez a letelepedés dolog. Gondolom az ilyet, megérzi az ember nem? Jönnie kellene magától? Nem erőltetni és a rokonokat zargatni, könnyítsék meg neki a dolgot. Mit is gondoltam. – kaptam rötyögve a fejemhez, majd a mennyezetre emeltem a tekintetem. Pár másodpercig elidőzött a tekintetem a síma felületen majd úgy folytattam. – Sajnálom Elliot, hogy kiborultam. Nem vagyok jó ebben. – tettem hozzá.

Ilyen az talán, mikor az ember teljesen bizonytalan az életét illetően. Nem tudom, mit akarok, kételyek gyötörnek és amikor eszembe jut hogy végre elköteleződöm valami mellett, jön az a fajta rossz érzés, mint most is, ami feldühít, pedig én aztán nagyon ritkán mérgelem fel magam. Megijeszt ez az érzés és nem tudok mit kezdeni vele, legszívesebben ezt is kiadnám egy recepciósnak, hogy oldja meg helyettem. Miért nem Medimágus kérdés ez is, abban jó vagyok, szinte ösztönszerűen jön a megoldás, mikor pedig az életemet kellene kőről kőre építeni, akkor inkább gyerek módjára ellököm az egészet.
- Az élet csupa újrakezdésekből áll, Vincent. Ha begyöpösödsz és nem vagy hajlandó kilépni a komfortzónából, nem fogsz előrébb jutni... és már ne haragudj, de ebbe a megkeseredett drámakirálynő állapotban fogsz maradni. – magyarázta, mire elmosolyodtam. Mintha nem tudnám, de nem tudom már hol áll ez a komfortzóna, mert folyamatosan változik, akár az időjárás. Egyszer azt érzem el kellene utaznom, hogy kiszellőztessem a fejem, aztán elég egy telefonhívás és minden visszaránt abba a csekélyke kis vágy okozta érzésbe, mi van, ha Tia az? Igen, valószínűleg ő a hibás, mármint a vele való egy éves kapcsolat. Az épített nekem egy komfortzónát, amibe reményt vesztve kapaszkodok, de egyedül ez nehéz. Elliot is azt mondta, hogy Aiden segített neki talpra állni és legfőképpen a család, de hát velem most közölte az unokaöcsém, hogy magamra vagyok utalva. Nem értem én ezt.
- Sok mindent gondoltam rólad, de azt, hogy beszari vagy és a könnyebb út reménye nélkül visszavonulsz, na azt nem. – Magyarázta, majd felállt és odaballagott a konyhaszekrényhez, majd ki is vett belőle valamit. - Kapd össze magad. Jelenleg Lola keményebb nálad... és hidd el, ő még egy póktól is sikítófrászt kap! – tette hozzá, mikor kiderült, hogy egy tábla csokival örvendeztette meg magát én pedig felhúztam a szemöldököm erre a látványra. Ezt se tudtam az unokaöcsémről, szereti a csokit, micsoda újdonság és egyszerre okoz örömöt és bánatot. Semmit nem tudok a családomról.
- Én sosem voltam kemény Elliot. Laza, igen, jó fej talán, kitartó és akaratos, igen, de…- itt elakadt a szavam egy pillanatra, ahogy Tia arca felrémlett előttem. – azzal hogy az a lány megmutatta nekem azt az életet, amiben te élsz, összezavart mindent. – mondtam nagyot sóhajtva. – Eddig nem agyaltam ilyen dolgokon, megvoltam én a magam világában, utazgattam, piálgattam nőztem és közben karriert építettem, mindenem megvolt. De ez az egy év, amit egy kapcsolatban töltöttem…nos…megtetszett, de nem tudom egyedül felépíteni magamnak. – mutattam rá és bármennyire is lenézett most engem nem érdekelt. Megnyíltam végre valakinek és ha ez a személy Elliot volt, aki könyörtelenül nekem vágta a véleményét, hát elfogadtam, mert lehet most erre volt szükségem. – Te is a családod mellett vagy a legerősebb nem? – kérdeztem, leginkább azért, hogy bizonyítást nyerjek, de a kíváncsiság is hajtott valamennyire. Ő is volt már így összetörve, de felmerült bennem, vajon neki is volt egy Elliotja, aki durván az arcába tolta a valóságot. Lehet, pont Aiden volt az?
- Régen azt hittem, a harmincas éveimben már túl idős leszek bármihez is. De még csak most kezdődik ez a kibaszott életnevű dolog. Most kell megmutatnod ki vagy, nem olyanokkal előhozakodni, hogy ezt meg azt csináltad. Az a múlt. A most most van. – válaszolt a felmerülő kétségeimre, miközben a csokit tömte magába, de persze engem is megkínált vele. Nem voltam az az édesszájú és már így is keményen visszaéltem a vendégszeretetével így illedelmesen visszautasítottam.  - De mindegy. A te életed. Te döntesz, a kezdet fogni nem tudom. – fejezte be a mondandóját, mire én nagyot sóhajtottam, ezzel megadva magam a további kérlelés elutasításának. Tudom, persze igaza van, hiába esnek rosszul a szavai, vagy hiába túl őszinte, valószínűleg csak jót akar és ha nem akarna gondoskodni rólam, nem ülnénk most itt.
- Vannak jó csajok azon az álláshirdetéses izén? – kérdeztem végül visszanyerve csibészes, régi mosolyomat.

Teljesen kikeltem magamból és olyan lettem, aki soha nem akartam. Mindenem megvolt, amire egy magamfajta csirkefogó vágyhatott, gondtalanul utazgattam, volt pénzem, munkahelyem, valamicske hírnevem, pont annyi, amivel bármikor ágyba dönthettem egy-egy könnyelmű lánykát. Mégis, megízleltem a hosszú párkapcsolat mérgező ízét és most itt hisztizek az unokaöcsémnek, mint valami pojáca, hogy erre vágyom, de nem tudom, hogy kell belekezdeni. Engem akkor irányítottak, megmondták hogy éljek, egészségesebben, fittebben és boldogabban. Igen, a fenébe is boldog voltam. Azóta csak a fontosabb üzleti útjaimra mentem el, magamtól nem is kerestem semmi érdekesebb gyógyászati előadást vagy kiugrási lehetőséget, még apám javaslataira is csak legyintettem. Pedig mindegyik szerinte hatalmas lehetőség volt, sőt egy Indonéz utazásra még a az öcsém is hevesen bólogatott, aztán végül egyedül ment el rá. Hátha ő szerencsésebb lesz és egy asszonnyal tér haza.
Azonban Elliotnak igaza van, ezt nekem kell megoldanom. Fel kell kelljek a földről és folytatni, amit elkezdtem. Lehet nem is jófelöl közelítem meg a dolgot. Nem is a Mungóra vágyom, lehet a saját klinikám látásterét kellene növelnem, ezáltal reklámozhatnám a módszereket, sőt el is fogadtathatnám a varázsvilággal, ha látják, milyen jól megy a szekér. Vincent O’Mara a lelkek gyógyítója, a mugli világ kutatója. Hm…nem, ezen még gondolkoznom kell.
- Nem vagyok erős. – rángatott ki Elliot a gondolataimból válaszával, ugyanis azt hittem, a családja körében a legerősebb ő is. Nyilván mindenki megtenne bármit a szeretteiért, persze én nem ismerem ezt a fajta határvonalat, de Elliot már biztos megélt egy s mást, gondolva itt legfőképpen Nat Forestre. Bár csak itt lehettem volna neki, mikor mindezen keresztül ment. - Csak annak látszom. – tette hozzá, miközben figyeltem, ahogy elnyammog az édességen. Nem igazán kívántam, de jó volt nézni, ahogy kedvét leli benne, míg én még most is az italos üveggel szemeztem. Ismét kezdett leütni, bár lehet az a kotyvalék is közrejátszott, amit korábban kaptam a sérüléseimre, bár Merlin tudja, mi volt belekeverve és tulajdonképpen mire kaptam.
- Tudom, hogy azt hiszed, hogy az életem valami idilli szerelem és családalapítás története, de ezek... ezek csak látszatok. – folytatta, miután tartott egy kis hatásszünetet és én csak elmosolyodtam. Voltak dolgok, pletykák, amik körbelengték Elliotot, de sosem foglalkoztam vele túlságosan. A család akkor is család, ha a másik valami rémeset követ el, bár biztos voltam benne hogy a velem szemben ülő, hozzám hasonlóan nyúzott férfi semmi olyat nem tett, ami miatt égnek álló hajjal kirohannék a lakásból.
- Sajnálom. Már, hogy nem voltam itt, hogy most erre a mondatodra nem tudom érdemben felelni. – néztem magam elé, majd vettem egy mély levegőt és felegyenesedtem a székben. El is tereltem a témát, mert láttam rajta, nem vagyunk még olyan szinten, hogy megnyílva beszélhessen a múltjáról és én pedig nem is erőltettem ezt, mindent a maga idejében.
- A kedvedért átnyálazom a reggeli számot. Csak láttam, hogy másik is adnak fel hirdetéseket. – vonta meg a vállát. - Kezdj el élni Vincent és rendben leszel. – tette hozzá, mire én ismét elmosolyogtam magam. Csendben bólintottam, próbálván némi magabiztosságot súgallni közben, szeretném elhinni, hogy többet segített a beszélgetés, mint rontott a helyzetemen, de ez nyílván majd akkor fog kiderülni, ha ez az egész leülepszik bennem.
- De ha találunk egy lányt, ne döntsd meg az első randin! Hanem udvarolj rendesen! – vette szigorúra a témát, bár éreztem benne egy kis vicces hangulatot, mire elnevettem magam. – Na de kérlek, nem tehetek róla, hogy ellenálhatatlan vagyok. – válaszoltam, mire kihúztam magam, bár rájöttem, nem kellett volna, azért még van nyoma a korábbi bunyónak. – Talán most annyira mégsem. – borultam vissza az asztalra, majd ismét Elliotra emeltem a tekintetem. – Ünnepélyesen fogadom, rendesen fogok udvarolni a lánynak, akit beszervezel nekem. – taglaltam megjátszott hivatalossággal az ígéretet, majd megpróbáltam feltápászkodni az asztaltól.
- Későre jár. Ha van komolyabb sérülésed, szívesen viszonzom a segítséged, de nem szeretnék visszaélni a vendégszeretettel. – néztem körbe ezzel a jelenettel is megerősítve a mondandómban meglapuló határozottságot, majd az unokaöcsém felé fordultam ismét.
- Köszönöm Elliot. – mosolyogtam rá, majd, ha ő is úgy gondolja, megfelelő búcsút követően hazahop-ponálok, hogy az ágyamban heverjem ki a másnaposság és a verés okozta kellemetlenségeket.