Roxfort RPG

Gyönyörű ilyenkor az erdő, friss a levegő, a fákról lehulló levél pedig szinte mint ezernyi színes sárkányrepülő hull alá és ha mákod van egy-egy eltalál, amitől mindig mosolyra húzódik a szám. Na persze éppen erre a kis kusza gondolatra csapódott az arcomba egy nagyobb levél, köpködve és kapálózva szedtem le a kissé nyálkás, nedves levelet a számról. A pulóverem ujjába töröltem a végterméket, majd az égre nézve megráztam a fejem.
- Ma nem szeretjük a látogatókat? – motyogtam alig hallhatóan, majd sóhajtottam egyet és úgy sétáltam tovább. Megannyi emlék fűz ehhez a helyhez, nem csak gyerekkorom meghatározó helyszíne, sokat jártam itt, ha éppen itthon töltöttem egy kis időt, vagy nem a rendelőben praktizáltam. Volt valami spirituális ereje ennek az erdőnek, feltöltött energiával vagy éppen gondoktól szabadított meg. Jó kedvre derített, ha szomorú voltam és együtt sírt velem, ha magammal hoztam a problémáimat. Egy kicsit talán meg is elevenedett a fejemben, együtt élt velem, követte a lépteimet és figyelte, mit cselekszem. Lehet, szentimentális vagyok, vagy csak mindig egy nagyobb jóra vágyom vagy gyarló emberként én is mindig máshol keresem a megoldást és más nálam nagyobb erő segítségét várom egy adódó problémával szemben. Nem tudom, a lényeg, hogy az, ahogy ropog a túrabakancsom alatt az avar, az megnyugtat. Isten tudja már hány éve hagyott el Tia. Lehet annak már öt vagy hat éve is, nem számolom egy ideje. Monty szerint nem egészséges. Ő már csak tudja. No persze, sokáig próbált segíteni átjutnom a szakításával járó depresszión, holott tudta ő is, én szúrtam el. A galád nem is általlotta ezt velem nap, mint nap közölni. Kapja be. Mit tudhatna ő?
Egyszer talán Tiát is kihoztam ide. Igen, emlékszem, felbukott egy nagyobb fa gyökerében és tiszta sár lett. Mennyit nevettünk, Merlinre.
Eszembe jutnak az Elliottal való csatangolások is, bár az kicsit homályosabb, az még Tiánál is régebben volt. Akaratlan mosoly húzódik végig a számon, ahogy a kicsi unokatesómra gondolok. Az a baj, hogy manapság többször találkozom vele az újságok címlapján, mint a való életben. Persze a reggeli kávé mellé elmaradhatatlan olvasmány, de azért mégis ilyenkor kicsit rosszul érzem magam, hogy nem járok el feléjük annyiszor, mint amennyiszer kellene. Bár az sem tudom már milyen a viszonyunk, tehát lehet jobb is ez így. Sok a szar most körülötte, lehet, nem hiányzik neki az én hülyeségem is.
Éppen kiértem a régi romokhoz vezető ösvényen, ami általában a túrám végét szokta jelenteni, mikor zajt hallottam magam előtt. Lehet, mondjuk csak valami erdei állat, vagy más is errefelé túrázik. Az évszak e szakaszában sok turistával találkozni, nem lenne, meglepő, ha most is összefutna valakivel. Mondjuk egy szép hölggyel. A romok egyébként is a maguk módján elég romantikus jelenség, bár nekem inkább az Eliottal töltött emlékek ugranak be elsősorban a helyről.
- Na, nézzük megtalálom-e a kincseket? – kérdeztem ismét alig hallhatóan, leginkább magamtól, bár félő, hogy kezdek megbolondulni, habár én úgy gondolom az, hogy magunkban beszélünk, nem feltétlenül rossz.
Végre kiléptem a kis tisztásra, mikor erősödni kezdett a zaj és egy kutya ugatása csapta meg a fülemet. Felnéztem és egy négy lábon járó ráncos heregolyó öblös vakkantásai rázták meg az erdőt és ijesztették el a közelben éneklő madarakat.
- Úgy látom, megtaláltam. – mosolyodtam el meglátva rég nem látott unokatestvérem.
- Elliot, te gazember! – kiáltottam oda nevetve, s ahogy kezeimet tágra nyitottam leginkább azon morfondírozva, hogy lehetnek ekkora véletlenek, elindultam felé.

A környezet úgy vált hirtelen egy emlékkapszulává, mintha villám csapott volna kettejük közé. Gyönyörű az idő, szép őszies, a lehulló levelekkel, gyenge szellő fúj, mellettük a régen sokat látogatott romok, melyek biztosan re-jtenek maguk alatt valami elfeledett tudást. Még most, hogy felnőtt is úgy gondolja, gyerekként biztos volt benne, de jelenleg is azt érezni, hogy átjárja őt az omladozó kőtornyok és bomló falak közül felszálló mágikus energia. Micsoda vélletlen egybeesés, hogy Elliot is ide jár ki elmélkedni, vagy kutyát vagy mi is ez, na mindegy izét sétáltatni, ahová én is merengeni járok. Hogy nem találkoztunk még eddig?
Persze, biztos ritkábban járok ki, mint ő, hiszen van hogy hetekig oda vagyok egy üzleti úton, de van, hogy még rápakolok pár napot egy-egy hölgy kedvéért, kik bővebb tudást remélnek disszertációmról, igaz ezen esetek ritkábbak. Megvallom az őszintét, ezeken a rövid sétáimon reméltem, hogy Tiával is összefuthatok egyszer, bár inkább csak elképzeltem a dolgot, minthogy bíztam benne. Nem hiszem, hogy olyan mély nomyokat hagyot volna benne a hely varázsa, inkább csak az olyan szentimentális bolondokat csábította, mint amilyen én és Elliot vagyok.
Éppen indultam volna, hogy magamhoz öleljem unokatestvérem, de valószínűleg a széttárt kar a blökinek azt jelentette, gyere a papához, vagy mamához? Nem tudok Ellioték kapcsolatában ki a férfi, így lehet megbolondítják a kutyát ezzel a mondattal.
Akkorát nyal a fejemen, hogy, mint más még soha, pedig aztán sok nő nyalakodott rajtam, bár kicsit azért vonzóbbak és dekoratívabbak voltak, mint ez a két lábon járó gyurma. Nem ódckodok én a kutyáktól, de hát azért smárolni sem szeretek velük, így mikor Elliot magához hívta és rosszallóan konstatálta, hogy engem puszilgat helyette, arcomat törölgetve vigyorogtam.
- Hidd el, átadtam volna ezt a megtiszteltetést. – nevettem, majd fogadtam unokaöcsém ölelését. Diszkrét, visszafogott, családias ölelés volt, az O’Marákban van tartás és ha nem muszáj nem mutatunk érzelgősséget, de azért magamhoz szorítom, amennyire az illem és a vékonyka testalkata azt engedi.
Valószínűleg édesanyja miatt lett ilyen kis töpszli Elliot, viszont a gazfickó nem öregszik. Még mindig olyan formás és gyermekded az arca, mint, mikor fiatalok voltunk. Egy tízest símán letagadhatna, én meg arcpakolásokat tolok, hogy eltűntessem ezeket a szarkalábakat.
- Hogy nem öregszel szép öcsém? Megadhatnád ennek a csodaorvosnak a számát, aki örök fiatallá tett. – mosolyogtam, mielőtt kellemetlenné vált volna az ölelkezés és hozzá hasonlóan magam is távolabb léptem. Milyen furcsa is ez a rokonság, bár talán Elliot az egyetlen a távoli rokonok közül, akinek feltétel nélkül örülök a társaságának. Minden hülyeségben benne van, csajt felszedni vele kész öröm, hozzám hasonlóan stílusos, sármos és tudja, mit kell mondani a nőknek, hiszen ő mindkét kapura játszik, igazi szárnysegéd. Mondjuk manapság már nem szedek fel nőket bárokban, divatjamúlttá vált és nem is stílu-sos, idegen. Könnyen mellényúlhat az ember.
- Hogyhogy éppen itt...? – kérdezte, mikor már elmúlt a családi légyott felett érzett örömünk. Na ez jó kérdés, hát mondhatnám, hogy a Tia felé érzett szerelmem utáni vágyódás és remény hogy összefuthatok vele, de inkább csak kiszellőztettem a fejem. Régóta nem láttam, nem terhelem ilyen dolgokkal.
- Kis túra karbantartja az izmokat a friss levegő pedig kitakarítja a fejem. Mindig erre jövök, ha ilyesmi megújulásra vágyom. – mondtam mosolyogva, oldalra fordítva a tekintetem a romok szépségébe mélyedve. – Nosztalgikus, tudod. – tettem még hozzá.
- Na és te? – csaptam végül össze a kezeimet pár másodpercnyi szünetet követően, ahogy elméláztam a természet szépségétől.
- Orvul arconcsókoltatod Morzsit a túrázókkal? – nevettem a kutyához hajolva megsímitva gyűrött fejberendezését.

Örömmel az arcomon bámultam a romokat, bár nem az a fajta boldogság volt, mint mikor újra látsz egy régi ismerőst és már nem is a nosztagia felett érzett örömöm let úrrá rajtam. Ez inkább megszállottság vagy maga a romoknak hívó szava, de lehet kezdek megbolondulni és tényleg csak túl nagy jelentőséget kerítünk ennek az omladozó bontásra ítélt romhalmaznak. Szinte érezni, ahogy fodrozódik a mágia az építmény körül, kézzel fogható, tapintható. Minden esetre jó ismét itt lenni, meg van a hely varázsa, aki mást mond, mialatt ugyanitt áll, ahol most mi, az hazudik.
- Ez genetika, Vinnie. – halandzsázott, mire csak nemes egyszerűséggel felvontam a szemöldököm. Genetika, persze, én meg madár vagyok, na jó persze, lehet hogy az ázsai vére miatt fiatalabbnak tűnhet a koránál, de hogy szépségápoláshoz folyamodik, az fix. Ugyanolyan hiú mint én, ha tehetném én is bojkottálnám az öregedést, de sajnos napról napra jobban látszódik rajtam, hiába nyúlok én is csodaszerekhez, ne tűnjön álomittasnak a fejem egész nap.
- Na meg némi csiganyálas arckenőcs Madame Csinibabától. – tette hozzá megrántva a vállát szinpadiasan.
- Majd beugrom hozzá magam is, hátha engem is fiatalabbá varázsol. – mosolyogtam még mindig a kutyus fejét cirógatva. Nem emlékszem a nevére, pedig érkeztemkor elhangzott, bár nem is igazán érdekelt, olyan puha, selymes és rongyos volt a feje, meg aztán jópofa jószág, szeretem az állatokat. Lehet nekem is kellene valami otthonra, bár nem sokat vagyok odahaza, ha elutaznék vagy túlóráznék a rendelőben, ki vigyázna rá.
- És csak még nosztalgikusabb, hogy mind ketten itt vagyunk. – válaszolt, miközben mindketten a romokra tekintettünk.
- Mennyit bohóckodtunk itt annak idején. Talán már akkor is megfogott a varázsa. – somolyogtam, ahogy felidéztem azt a sok kellemes emléket, amik már eszembe jutottak, mert meg kell valljam magamnak, nem mostanában volt, vannak részletek, amik már kiesnek. Amit az agyam úgy gondol, hogy nem fontos, valami sötét zúgba rejtette el jó mélyre. Más is volt annak idején, szebb volt minden, szinesebbek a fák, boldogabb vagyis inkább gondtalanabb az élet. Nem tudtam még akkor, mi is az elkötelezettség, nem voltam gondterhelt, szerelmes.
- Ő Cleo. A férjem kutyája. – válaszolt, mikor már abbahagytam a símogatását és az ő ujjainak nyalakodásán is túl volt már. - Csak ő mindig dolgozik, ezért én hozom ki sétálni. – nocsak, mikor lett ilyen házias és felelősségtudatos ez a pasi. Felnőtt végre és próbál megfelelni? Bár nem valami szépen ért véget az előző kapcsolata, a sajátoméhoz hasonlóan, tehát pont én nem törhetek pálcát senki feje fölött. Itt kellett volna lennem. Ahogy ez a gondolat áthúzott a fejemben, akaratlanul is lesütöttem a szemem és ökölbe szorítottam a kezeimet. Kiállhattam volna mellette és segíthettem volna neki a nehéz időkben. No, nem mintha nem tudna vigyázni magára, mindig is kemény kötésű férfi volt, de azért jobb az emberi szívnek, ha fűti valaki az erejét, még akkor is, ha ő úgy gondolja, nincs rá szüksége.
- De érezd magad megtisztelve, hiszen egy igazi hercegnő, nagyon kényes, téged viszont máris megkedvelt. – tette hozzá, ami kicsit megzavart az önmarcangolásban, mosolyogva ráemeltem a tekintetem.
- Tudod, nem változtam. A hercegnők sosem tudtak ellenállni nekem. – nevettem felszínre hajítva egoista bájgúnár énemet, bár inkább csak szellemeskedni akartam, minthogy emlékeztessem arra mennyire csapodár férfi vagyok még mindig. Ha tehetném, megállapodnék már, de a nagy Ő-re várok, aki megvolt annak idején, csak elszalasztottam.
Bokor csörgése zavarta meg a könnyed diskurzust, mire mindketten a zaj irányába fordultunk. Valami fura lény mozgolódott és úgy tűnt, felkeltette Elliot figyelmét, olyannyira, hogy csapot-papot otthagyva utána iramodott.  
- Elliot! Várj! – kiáltottam utána, majd remélve, hogy a kutya követ minket, én is utánuk iramodtam. A fenébe is, most akartam rágyújtani, errefel, valami furcsa manó miatt kell kiköpnöm a tüdőmet.
- MERLIN SEGGÉRE! ÁLLJ MEG! - hallottam magam előtt a bokrokon túl a hangot, így arra fordultam és vigyázva, el ne essek valami ágban vagy valami földtúrásban, követtem őket. Rosszat éreztem, a romok felöl, talán a mágia csúfot akar űzni belőlünk és az erdőt használja fel.

Halvány foglalmam sincs mi lehet Elliottal, ja, mondhatnám, hogy kényelmetlen a helyzet, még mindig a romokról társalgunk, ami egyébként jó érzés, szinte elvonja a figyelmem a látványa, s nem csak a mágia miatt, amit magából áraszt, hanem mert egyáltalán szép látványt nyújt. Jó, persze, takarózhatunk azzal, hogy külön utakon járunk, meg, szerintem mindkettőnk számára nyűg a családi kör, de Merlin verje meg, a húgomon és az öcsémen kívül őt szeretem a rokonságból a legjobban, mármint a távoliak közül.
-  Ezek a romok. – erőltettem tovább. – nem csoda, hogy én is idemenekülök a Tia miatti szakításom miatt.. – hopp…ezt nem hangosan akartam kimondani, lehet ezt pont nem akarja Elliot végig hallgatni. Hosszú idő után találkozunk, erre lebuktatom magam, hogy egy csaj miatt járok fel a romokhoz. Szánalmas. (KOPP teljesítve)
Szerencsére, nem nagyon van idő ezen rágódni, mert Elliot megindul az ismeretlen irányába egy manó után. Furán viselkedik, igazából lehet, hogy valami furcsa dolga van ezzel a lénnyel, ami miatt ilyen zak-latott lett, hogy csapot-medimágust otthagyjon?
Úgy hallottam, tudnak futni az ázsiai emberek, bár ez elég szélsőséges gondolkodás, de tapasztaltam útjaim során, hogy sokkal több energiájuk van, mint nekünk európai embereknek. Így nem meglepő, hogy Elliot úgy itthagy, mint a borravaló, bár meg kell hagyni, mostanában nem is igazán vagyok edzésben, csak önsajnálat, italozások és nők jelentik számomra a szórakozást. Ezen válztoztatnom kel-lene, tudom, Tia sokszor el is vitt futni magával, meg miatta jártam edzeni is, mert egy vitánk alatt pu-hánynak nevezett. Mára már elég szálkásnak mondhatom a testem, ami azért 38 évesen nem rossz teljesítmény, de hogy a futás még mindig extrém sportnak számít nálam, az tuti.
Persze, Cleo is egy idő után elhagy, igazából, kezdtem azon gondolkodni, hogy el fogok tévedni és nem találom meg a visszavezető utat, vagy Elliot bajba kerül, esetleg a manót fogja kinyírni, akkor pedig jobb lenne, nem a közelben tartózkodni. Szeretem a Kicsi Ellit, de azért nem lenne jó a közelében lenni, ha bedühödik, bár Merlin tudja, mit akar attól a manótól.
 - Elliot! – ordítom, ahogy átverekszem magam egy nagyobb bokron, persze az egyik ága még szájon is vágott, amitől ismét prüszköltem erőteljesen a leveleket. Végül azonban megláttam az unokaöcsémet, ahogy hajol és levegőért kapkod. Egy tisztáson lehetünk, bár nem tudom, mennyit futhattunk, de én a tüdőmet kiköpöm. Leguggolok és kezeimet a füves talajnak nyomom, úgy próbálok levegőért és szóért rimánkodni.
- Ez…mi…a…fene…volt? – kérdeztem.
- Gyere vissza te rohadék! – nyöszörögte ő is a fáradságtól vagy fájdalomtól, vagy mindkettő egyszerre, bár arca valóban fintorgott, s én már azért sok ilyen arcot láttam a rendelőmben. Sántítása viszont igazolta a sejtésem. Lehet megsérült a futástól, azért bemelegítés nélkül ilyen terepen szaladni igen csak megerőltető lehet.
- Meghúzódott? – kérdeztem közelebb lépve, miután már könnyebben jutottam levegőhöz.
- Segítsek? – próbálkoztam tovább, de ha nem fogadja el a segítséget, vagy megoldja magától egy Hip-pokrax varázslattal, akkor a manóra terelem a témát.
- Nem tudom elképzelni sem, mi a frászt akarhatsz egy szaros manótól. De ismersz, nem igen szoktak érdekelni az emberek magáügyei. – magyaráztam megrántva a vállam, majd belsőzsebembe nyúltam és elővettem a cigitárcámat.  – A rokoniamé mégúgysem. – folytatam meggyújtva a cigarettámat, majd egy aprót szívtam bele, ugyanis még mindig érzem, hogy majd kilukad a tüdőm.
- De, ha bajod van a manóval, kapjuk el a grabancát. Köhököhöö… - a fenébe, mélyet szívtam a cigibe, oda az epic fellépésemnek. Majd szétrobban a mellkasom…hozzátehettem volna, hogy csak futnom ne kelljen.

Tia. Még mindig érzem az illatát. Mintha egy pohár mézbe mártanék egy vörös rózsát. Édes, mégis kellemes, romantikus illata van. Egyszerre otthon, biztonságban érzed magad mellette, mégis tudod, vele a holdat is meg tudnád kerülni. Miután felelevenítettem ezt az érzést, hagyom, hogy átöleljen karjaival, szőke fürtjei játékosan megcsiklandozzák az arcom és az orrom, majd azt suttogja. Vinnie maci.
Hatalmasat sóhajtottam, amikor hangján elevenítettem fel az emléket, s így fordultam Elliot felé, mikor pont egy benyögött, meggondolatlan mondatomra reflektált.
- Ugyan már, Vinnie, te is tudod, hogy nem ér ennyit egy csaj sem. Találsz jobbat. – Hm…nem hinném. Bár, tudom, hogy csak vigasztalni akart, ez tőle még így is több, mint amit elvártam. Nem gondoltam volna, hogy válaszra méltatja az elszólásomat, főleg, hogy próbál jó kedvre deríteni. Kedves tőle. Tényleg sokat változott. 
Persze, aztán a rohanás elejét vette a további ömlengésnek, így nem nagyon volt időm reagálni a véleményére, bár biztos csak illemből vágta rá a válaszát, nem hiszem, hogy komolyan meg akart volna vigasztalni, amolyan kedves gesztus volt, hogy mégis csak mondjon valamit a depis megszólalásomra.
Mikor végre véget ért a futkosás és a tisztáson levegőhöz jutottunk én persze cigihez, végre el kezdtünk beszélni és kezdtem is tisztábban látni a helyzetet, bár a lábához mért kérdésemre nem kaptam kielégítő választ. Nem is gond, nyilván személyes kérdés volt, mert régi vacakként emlegeti, tehát valamilyen sérülés, amit nem tudtak meggyógyítani neki. Elég meglepő tudván, hogy Daniel is érti a dolgát, de több nagy tudású medimágus élt a családban, köztük a szüleim is, de az is lehet, meg se mutatta nekik sérülését.
- Tavaly év elején Aiden elhagyott. Hónapokig nem voltunk együtt és már fel is adtam, mikor egyszer csak felbukkant... és hát csak így rám mászott. Jó érted, szóval kellett neki a szex és az exét kereste meg – persze, természetesen emberi reakció, ha viszket a töke az embernek, a volt kapcsolatát fogja felkeresni, ahol még talán lángol valamennyi érzelem és nem kell új csaj, ez esetben férfi után menni, hogy hosszú udvarlások árán végre megkaphassa, amire szüksége van. Gondolom pénzért pedig nem elegáns élvezetért folyamodni, így teljesen megértem Aiden tettét, még ha el is ítélem érte, főleg, mert az unokatestvéremről van szó. Mindegy, eddig se voltam odáig a srácért, eztán se lesz a kedvenc cimborám, de Elliot kedvéért elviselem. Hiszen valamilyen szinten erről szól a család. Elviseljük egymást, még ha nem is kedveled a másikat, vagy nem értesz egyet a döntésekkel, oda születtél, így kötelességed minimum tisztelettel viseltetni irántuk.
- Aztán kijöttünk az erdőbe. Ez a manó meg előkerült a semmiből és azt mondta, hogy gyerekkorom óta figyelt. Csettintett egyet és valami aranyos mágia szállt felénk, Aiden meg azóta  velem van és... érted! – Mi a f*sz? Ez így működik? Ki jön egy baszott manó az erdőből és azt mondja, teljesítem egy vágyad, meg gyerekkorod óta figyellek? Miért tenne ilyet egy erdei manó? Ez már kezdett engem is érdekelni. Na, meg hogy volt most ilyen szerencsénk, hogy ismét összefutottunk vele? Hallotta a hangokat, tehát nyugodtan az ellenkező irányba is mehetett volna, hacsak, nem akart velünk találkozni…
- Azt akarom, hogy vegye le róla a varázslatot. Ha úgyis velem marad, akkor boldog leszek... de így nem tisztességes... – Hm…igaza van. Vagyis én sem örülnék, ha ilyen eszközökkel nyerném vissza Tia szívét. Nem vagyok jó ember, de ez még nekem is túl morbid lenne, tehát teljesen megértem az érzéseit. Ám, ha az ember boldogságáról van szó, bármily nemes is annak szíve, a mai világban lehet kicsit önző az illető, főleg, ha mindent megad a másiknak? Nehéz kérdés.
 - Nos… - törtem meg a pár másodpercnyi csendet, miután fel tudtam ocsúdni a történetből. Elgondolkoztam azon is, hogy lehet szivat, de akkor nem rohant volna ennyit egy sérüléssel a lábában és nem reagált volna ilyen hevesen. – Kezdjük szerintem a lábaddal. – léptem közelebb Elliothoz.
 - Ahhoz talán jobban értek, mint a manók csapdába ejtéséhez. – mosolyogtam kedvesen, remélve, hogy oldom kicsit a benne felgyülemlett feszültséget.
- Mivel régi sérülés, biztos vagyok benne, hogy nem egy régi lábtörés, ami rosszul forrt össze, tehát, ha nagyon akarod, tudok rajta segíteni arra az időre, hogy elkaphasd a manót. – magyaráztam, majd lehajoltam a lábához és mélyet szívtam a cigimbe. Miután kifújtam a füstöt felnéztem Elliotra és fintorral az arcomon közöltem vele a hideg tényeket.
- Azonban csak a fájdalmat tudom eltüntetni, ami nagyjából estig fog kitartani. Utána pokoli kínokat fogsz átélni egy egész napos terhelést követően. Ha így is vállalod, akkor segítek. – mondtam tovább, majd felálltam és ismét szívtam egy slukkot, hogy átrágja a dolgokat, kicsit szabadon gondolkozzon.
- Plusz, nem kérdezősködöm, hogy szerezted. Ha tényleg ennyire meg akarod kaparintani a manót és elviseled a varázslat lejártát követő fájdalmakat, segítek, sőt, ki is találtam valamit, amivel elő csalhatjuk ezt a nyavalyást. – néztem körbe mosolyogva.
 - Azonban a legfőbb megválaszolandó kérdésem mind közül. Biztosan ezt akarod? – engedtem el a mosolyomat szinte azonnal és a mondat mellé keményen megfogtam a vállát, hogy érezze döntésének súlyosságát, mindemellett támogatásomat. Bármi történjék itt a délután folyamán, rám számíthat. Nem tudom, hogy most a találkozásunk okozta öröm miatt, a Tia elvesztése miatt érzett mérhetetlen fájdalmam miatti együttérzés vagy csak a romok gerjesztette mágia hatása, de azt érzem, nekem itt most az unokatestvérem mellett a helyem, bárhogy is döntsön.

Feszülten figyeltem, ahogy szenved, nem szívemre való az ilyesmi. Nem tudok szemet hunyni afölött, ha valaki rosszul van, de játssza a hőst, mert oké, elhiszem hogy valaki ezt kibírja, azok erős emberek, elismerem őket, de attól a sérülés vagy betegség nem fog változni. Nem fogja azt mondani, hogy ez erős ember, hagyjuk inkább békén. Úgy tűnt kezdetben, hajlik arra, hogy segítsek neki, na még annak ellenére is, hogy tudta, estére erős szenvedésben less része és bár orvos vagyok, nem füllik a fogam, ahhoz hogy szándékosan romlasszam az állapotát, készen állok ráhagyni a döntést.
– Most is kínokat élek át. Szerinted mennyire rázna meg? Csak egy újabb fájdalom… kit izgat. Valójában ez sem izgat. – erősködött tovább, mire én csak megráztam a fejem. Mie z a makacskodás kérem, minden betegem folyton erősnek próbálja mutatni magát, vagy másokért, vagy hogy impomá-ljanak, de volt aki elvekért és csak mert fütykös lóg a lábai között. Valahol ebben a listában látom most szerencsétlen Elliotot is, aki minden körülmények között erősnek próbálta mutatni magát, lehet ezzel akarta kompenzálni törpe alkatát. A csivavák is aggresszívek.
– A lényeg, hogy amikor kell tudjak mozogni. – tette hozzá még mindig combját szorongatva, mikor csak bólogatva vettem tudomásul kérését.
– Nem vagyok töketlen. Még jó, hogy végig csinálom. – Ez a beszéd Elliot, erről van szó, bár tudtam, hogy ezt fogod válaszolni, csak egy enyhe mosollyal jeleztem, megértettem céljait és elszántságát, majd lehajoltam, hogy megvizsgáljam az izmokat és idegeket.
– De mégis mi a terv? Itt most azonnal nekem esel? – kérdezte, majd felnéztem még a fizikai behatás előtt, hogy megválaszoljam a kérdést, de sajnos ismét közbejött a manó és nem átallott beszólni El-liotnak. Tényleg elég szemtelen egy jószág.
– Sosem kapsz el kisfiú! – rikácsolta, bár mondjuk nem volt valami nagy beszólás, Elliot tényleg kicsi.
– Majd meggyógyítasz máskor, most haladunk! – kiáltotta megragadva a karomat és felrántott, ahogy már majdnem neki estem lábának. Sántikálva iramodott meg előttem, mint egy rossz horrorfilm legde-bilebb zombija úgy nézett ki, ahogy sziszegett és vánszorgott szorongatva a pulcsim ujjait, valószínűleg fájdalmát kisugározva benne.
- Igen Elliot, majdnem megvolt…ja nem. Ilyen lajhár tempóban a hányingert sem kapod el, nem hogy ezt a manót. – magyaráztam neki, majd nagyot sóhajtva nemes egyszerűséggel kibuktattam a lábait.
Valószínűleg nagy fájdalmak közepette fog ismét a sérüléséhez kapni, így nem lesz ideje velem szöszölni, ebben az esetben gyorsan megfordítom és ráülök a hátára. Ha meg akar támadni a pálcájával, vagy nem sikerül kibuktatnom durvább eszközökhöz folyamodom, előkapom a pálcámat és alkalmazom rajta Petrificus totalus sóbálvánnyá változtató átkot, hogy maradjon nyugton, míg segítek neki.
 - Tudom, mérges leszel rám, és az is lehetsz, hogy megversz utána, bár ha sikerül a gyógyítás, inkább a manóval foglalatoskodj, csak aztán velem. – magyaráztam neki, miközben a sérülés környékét gyúrtam. – Az igen, meggyűlt itt egy kevés csomó és be is vannak gyulladva az izom. – lepődtem meg az izomrostok masszírázása közben, bár valószínűleg ő mindeközben pokoli fájdalmakat él át. Mivel nincsenek nálam tűk, így kénytelen leszek egy erőteljes ideget érő nyomással ellazítani a testrészt, majd eztán alkalmazom a Hippokrax varázslatot, miután pálcámat jó mélyen belenyomtam az idegbe, mely a fájdalmat közvetíti az agyba. Valószínűleg ez fog a legjobban fájni Unokaöcsémnek, de ha minden jól megy, mire magához tér, már hatni fog a mágia és az idegeinek elzárását követően csak kisebb bicegés fogja jelezni átok súlytotta sérülését.
Egy finite varázs kimondásával megszüntetem a bálvánnyá változtatást vagy ha nem volt rá szükség, felállok róla és megnézem az eredmény.
 - Na, mivel a manó megszökött, elmondanám az ötletem, ha a lábad már használható és kidühöngted magad. – javasoltam, ismertem annyira Elliotot, hogy most kitölti rajtam haragját, amiért meggátoltam a manóval való versenyfutásban.
Amennyiben nem tudok ráfeküdni, de az átkom sem találja telibe, nem vitázok vele, hagyom, had sántikáljon kedvére a manó után, én pedig támogatom, max megpróbálom körbekeríteni.

Meg tudom érteni a zaklatottságát, abszolút jogos, bár ez medimágusi mivoltomból eredően is ismerős terep, mindig üvöltöznek és hisztiznek a betegek, ha fájdalmas részt nyomkodok és nem értik miért csinálom mindent. Ha csak odanyomtam volna a pálcát és elsütöm a bűbájt, mi van, ha nem jó ideget találok el? Addig lövöldözöm a bűbájt, míg kinyírom a lábában a teljes idegrendszert és a fájdalom less később a legkisebb probléma. Ez azonban nem érdekli a varázslótársadalmat, csak az a lényeg hogy fájdalommentes legyen a kezelés. Hogy meg fog látszódni? Maradhatnak mellékhatások esetleg kiújulhat a nem megfelelő kezelés miatt? Az nem fontos.
Azonban nem elég, hogy ilyen módon láttam el a kedves páciensemet egy erdő közepén, de a bizonyos személy ráadásul hiú és egoista volt, olyan alak, aki nem szívesen mutatta gyengének magát mások előtt, főleg nem a gyerekkori barátjának, akivel rengeteget bohóckodott. A lényeg igazából, hogy sikeres volt a beavatkozás, még ha Elliot kicsit kellemetlennek is érezte azt, legalábbis nem hozta szóba azóta a problémát és fájdalom sem volt leolvasható az arcáról.
Nagyot sóhajtva szívtam bele a cigimbe és mosollyal nyugtáztam, ahogy valamelyest ellazulva feküdt mellém.
– Ez nem csak a méltóságomról szól… - kezdett bele, miután már teljesen lehiggadt és inkább fáradt ember benyomását keltette az ideges helyett. – Az csak egy része.  A másik fele miatt kell a manó is. – magyarázta, majd ki is fújtam a füstöt, miután feszültem vártam a mondat befejezését, azonban kellemetlenül csalódtam a szavaiban. Kell neki a manó. Mit fog elérni vele? Boldog most nem? Ha azt mondja, amit hallani akar, akkor ugyanez marad, boldogság, ha viszont beigazolódik a félelme, hozzám hasonló alkoholista, érzelmi idegronccsá válhat. Nincs benne semmi jó…nem poén. Hiába szedek fel azóta is nőket, egyik sem tudta helyettesíteni őt.
– Mesélj… - válaszolta megtörtem, mire én ismét mélyet szívtam a cigiből és végiggondoltam, melyik történetem meséljem el neki.
– Pihennem kell egy kicsit. – tette hozzá, bár reméltem nem annyira akar relaxálni, hogy szemét becsukva, mert akkor nincs értelme a történet mesélésének. Figyelnie kell, ha megjelenik a manó, lecsaphasson rá pálcájával.
- Pihenj barátom, de közben azért hegyezd a füled és a pálcád. – mutattam felé ujjammal, majd felnéztem a borongós égboltra, úgy gondoltam végig hogy is csomagoljam be neki az egyik kedvesnek szánt történetem, ami elég szomorú ahhoz, hogy ez a kis törpe visszatérjen ide.
- Rengeteg parázs volt kettőnk között az összeköltözésünkkor, nem tudom mennyire emlékszel az a keleti Oni maszk. Tudod az az ijesztő japán szamurájos maszk a mugliknál. – magyaráztam, mivel biztos voltam benne, hogy először nem fogja érteni.
- Fenn volt a falamon és neki persze nem tetszett, de csak viccesen beszólt érte mindig. Sose bántott, nem akarta leszedetni, csak nem tetszett neki és ezt fricskákkal jelezte, amivel egyszer rosszkor talált meg. – körvonalaztam neki a történetet.
- Megmondtam neki, hogy azt a maszkot a japánban töltött tanulóidőszakomban kaptam a mesteremtől ajándékba. Ő csak szabadkozott. Elnézést kért. – hunyorogtam felidézve az emlékképeket. – Emeltem a hangom. Csak emeltem. Megmondtam neki, hogy az én házam, azt teszek fel a falakra, amit akarok. – mosolyogtam keserűen.
- Persze, megharagudott. Sosem tartott igényt semmimre. Sosem húzott le, sőt nem is hivatta meg magát éttermekben, teljesen független, erős nő volt. Én pedig…kegyetlenül elbántam vele aznap. – szomorodtam el ismét, ahogy felidéztem könnyes szemeit és bepirosodó orrát. Mindig bepirosodott az orra hegye, amikor elérzékenyült.
- Aztán…mérgemben megfogtam és földhöz csaptam a maszkot. Ezer darabra tört. “Örülsz?!” Kérdez-tem tőle. “Egy emlékem romokban a hülyeséged miatt.” – idéztem fel Elliotnak ahogy beszéltem vele, miközben bal szememből egy könnycsep hullt alá. Ezt persze Elliot nem láthatta, a másik oldalon feküdt, de a hangomból kikövetkeztette a hangszínváltozást. De nem bánom. Megérdemlem a sorsom, mint ahogy azt is, hogy lenézzenek. Nem azért, mert sírok, hanem mert ekkora barom vagyok.
- A maszkot sosem tudtam bűbájjal helyrehozni. Már sosem lett ugyanolyan, így végül kihajítottam, majd annyiban hagytuk a dolgot. Nem hoztuk fel többet, nem kértem elnézést és ő sem viccelődött többet a cuccaimmal. Hónapokkal utána, mint tudod…szakítottunk. – rántottam meg a vállam, amolyan mellékcselekedetként.
- Hülye voltam, de ezt a sztorit ismered. Akkor költözött el, míg üzleti úton voltam, persze ott hagyott pár cuccot és…hát megkért szedjem neki össze és hagyjam az ajtó előtt. Nem akart látni. – mosolyogtam ismét, ahogy a még kiszáratlan könnymederben ismét lezuhant egy csepp bal szemem sarkából.
- Ott volt Elliot. A rohadt cuccai között. Becsomagolva gyönyörű keleties csomagolásba, selyem masnival. Egy ugyanolyan, eredeti Oni maszk. – fintorogtam keserűen már és püffögve próbáltam visszatartani a könnyeimet.
- Miért tesz valaki ilyet? – nevettem, ahogy megtöröltem a szemeimet. – Hogy vehette meg drága pénzért, miután én voltam vele a bunkó. Hogy lehet valaki ilyen tökéletes és önzetlen? Hogy tudtam így elszúrni…Elliot… - suttogtam az utolsó mondatot, majd sóhajtottam egy mélyet és meggyújtottam még egy szál cigit.
- Ha…fújtam ki a füstöt még mindig remegő ajkakkal… - erre nem jön elő a kis görcs…mindketten megérdemeljük a sorsunkat. – tettem még hozzá rámosolyogva unokaöcsémre.

Furcsa érzés volt így ömlengeni Elliotnak, soha nem tettem ilyesmit, bár ez kölcsönös, hiába kutatok az em-lékeim között, ő maga sem nyílt meg nekem ennyire. Úgy tűnik, most ennek van itt az ideje, bár belegondolok, hogy mindennek csak egy manó lehet az oka. Egyébként csak felszínesen elbeszélgettünk volna egymással, kerültük volna a kényes témákat, mert hát a másik baja senkit sem érdekel különösebben, meghallgatja az ember, de leginkább annyiban hagyná, ha lehetne. Mi is ilyenek voltunk az unokaöcsémmel, bár furcsa, mert én medimágus vagyok, óhatatlan, hogy meghallgatom a betegeim lelki panaszait is, de próbálok csak a testi problémákra támaszkodni és affelé tendálni a tör-ténetet, ha nem hagyja annyiban, akkor pedig gyorsan beutalom az öcsémhez Montyhoz. Elliotra is ráférne egy ilyen kezelés, pont, mint rám, de mindkettőnknek, akkora az egója, hogy száz rank sze-gezett pálca ellen is megvívnánk, mint sem hogy valaki az agyunkban turkáljon.
- Mert azt hitte, ha örömöt okoz, akkor meg tudja menteni... – válaszolt rekedtesen Elliot, azon kér-désemre, miért tesz egy ember olyasmit, ami jó lelkű, azok után, hogy ő let megbántva. Megmenteni? Engem nem lehetett megmenteni, teljesen a munkámba temetkeztem, nem volt már italozás, nem volt dohányzás, sem csajozás, csak a munkám volt és Tia. Azt hiszem ez volt az egyik fő oka annak, hogy túl sok stresszt vittem bele a munkába és aztán haza is. Annyira meg akartam felelni az elvárásainak, hogy túl gyorsan tettem le minden káros szenvedélyem és ez valahol bántotta az egómat, nem beszélve a mellékhatásokról, vagyis hát a hiányok okozta szorongásról. Szedhettem volna bogyókat, vagy vannak trükkök, amik csillapítják a tünetek miatti szorongást, de ki ne tudná ezeket legyőzni, ha nem én? Legalábbis ezt gondoltam. Nem hittem, hogy ez ekkora gondot fog okozni bennem, a kapcsolatomban és az életemben. Addig nem vettem észre, amíg ki nem borult a bili.
- Kár valami olyan után sírni, Vinnie, ami csak fájdalmat okozni képes. Szarul bántál vele. – Közölte velem ridegen a tényeket. - Ha az a hülye maszk fontosabb volt, mint ő, akkor mégis mit gondolsz, később mi lett volna? Örülj neki, hogy még azelőtt rövidra zártátok, hogy valakinek baja esik... – durva volt és kegyetlen, mint mindig, de nem is ezért meséltem el a történetet, hogy igazságot tegyen vagy hogy segítsen visszaszerezni Tiát. Azt az átkozott manót akartam idecsábítani, csak hát közben megtámadtak az érzelmek.
- Ami történt, megtörtént. – válaszoltam mosolyogva, mélyet szívva a cigarettámból. Azt hiszem, sikerült megnyugodnom, már nem remegett a kezem, sem pedig az ajkam, kiváncsian néztem szét a bokrosok között.
- Úgy néz ki, ennyi nem volt neki elég. – fintorodtam el keserűen, ahogy végül felültem a fűben.
- Te jól vagy legalább? – kérdeztem a lábára célozva, de cigit tartó kezemmel oda is böktem felé. Öt vagy tíz perce fetrenghetünk a nyirkos fűben, ez idő alatt, ha mindent jól csináltam, hatnia kellett volna a bűbájnak, persze emellett pihenés és a kezelés együttes ereje adhatta meg neki a teljes fájdalomcsil-lapítást.
- Mi legyen? – kérdeztem a távolba meredve. – várjunk még egy kicsit, vagy elmenjünk valami rozzant csehóba? – nem akartam ráhagyni a dolgot, meg is ígértem, hogy addig üldözöm vele ezt a manót, ameddig jónak látja, rokonok vagyunk, az pedig erősebb bármely más köteléknél.