Roxfort RPG

1980. március 1. Egy újabb, immár sokadik jeles nap a lángvörös üstökkel büszkélkedő Weasley família életében. Nevezetesen az, hogy ekkor születtem meg én, Ronald Bilius Weasley, avagy ahogy mindenki ismer és hív, Ron. Azt hiszem a jövetelem egyszerre jelentett a család számára áldást és átkot. Áldást, mert bővültünk és sem a bátyáim, sem anyáék nem unatkozhattak mellettem egy percet se, másrészt pontosan ez volt a helyzet hátulütője, mert hát... szó ami szó, sosem voltam egy mintagyerek, ami egészen 11 éves koromig nem is nagyon okozott problémát. Aztán eljött az a bizonyos, a varázsvilágban vízválasztóként is tekinthető tizenegyedik szülinap, és végre, sok más korombelihez hasonlóan kézhez kaptam a roxforti levelemet. Mondom, a tizenegyedik születésnap, illetve a levél kézhezkapását követő szeptember 1je a varázsvilág gyermekei számára eleve egy kitüntetett, fontos nap, rám pedig talán duplán is igaz ez a megállapítás. Azt hiszem már akkor megpecsételődött a sorsom, azaz a sorsunk: a Sebhelyes Homlokú, a Könyvmoly és a Vörös akkor találkozott először, és azóta is elválaszthatatlanok egymástól.
 
Idegességgel keveredő izgatottsággal lépkedek a King's Cross pályaudvaron anya és a bátyáim mellett. Elég népes csapat vagyunk, úgyhogy az se lepne meg ha megbamulnának minket, de azért igyekszünk feltűnésmentesen tenni a dolgunkat, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekirohanunk egy téglafalnak. Szerencsére nem lesz bajunk, csak eltűnünk a falban, pontosabban a fal mögött, és már irány is a Roxfort Expressz, ami pedig majd elvisz minket a Roxfortba. Persze a feltűnésmentesség nem olyan könnyű és egyszerű dolog, főleg ha az embernek van két mókamester ikertestvére. Fred és George minden adódó alkalmat kihasználtak, hogy borsot törjenek valaki orra alá, vagy egészen egyszerűen csak poénkodjanak egy jót. Vagy szerintük jót. Részletkérdés.
- Fred, menj előre! - Hallom anya hangját ahogy az "ikerbohócok" egyikének kiadja az utasítást, hogy kövesse Percyt és menjen át a falnak tűnő átjárón.
- Nem ő Fred! Én vagyok az! - George persze nem bírja ki, hogy ne kontrázzon rá Fredre és ne használják ki, hogy majdhogynem a megkülönböztethetetlenségig hasonlítanak egymásra.
- Nem igaz! És még te nevezed magad az anyánknak? - Jaj, ne haragudj, George drágám! - Anyán látszik hogy most azért tényleg összekeverte őket, pedig ha valakinek, akkor neki tudnia kéne, hogy melyik melyik.
- Csak vicceltem! Én vagyok Fred! - Fred bújkáló nevetéssel a hangjában nyugtatgatja anyát, majd nekiindul, hogy áttolja a ládáját tartalmazó kocsiját a falon. Én meg közben magamban csak vertem a fejem abba a bizonyos falba, hogy mi a kertitörpe keservéért nem tudnak néha kicsit érettebben gondolkozni, meg csinálni a dolgaikat. Mondom, ikerbohócok. Szeretem a bátyáimat, de azt hiszem, tényleg az ikerbohóc kifejezés a legmegfelelőbb rájuk.
A következő pillanatban viszont már nem figyelek rájuk, mert egy ismeretlen, korombelinek tűnő fiú kérdése terel vissza a valóságba. Na igen, meg tudom érteni. Ha nem varázslócsaládba születtem volna bele, akkor valószínűleg én sem tudtam volna, hogy hogy is jutok el a Roxfort Expresszhez. Anya útbaigazítja a srácot, majd közli, hogy én is most kezdem a sulit, így köszönésképp bólintok egyet felé, hogy ne tűnjek túl udvariatlannak, hogy csak úgy állok ott. Miután mindenki sikeresen átjut az átjárón veszek egy nagy levegőt, és talán a kelleténél kicsit erősebben megtolva a kocsimat nekifutok, hogy egészen biztosan épségben átérjek az iskolatársaimat szállító vonathoz. Szerencsére nem történik semmi baj, így átérek, és eleresztek egy apró, megkönnyebbült sóhajt, hogy az első akadályt sikeresen vettem. Hát… vigyázat, Roxfort! Itt jön Ronald Weasley!
 
A falon átjutottam, tehát az első akadályt sikerrel teljesítettem ugyan, de már ekkor lehetett tudni, hogy ettől kezdve újabbnál újabb feladatok és akadályok kerülnek elénk. Mint például a beosztàsi ceremónia, amit aztán bármennyire is szeretnénk befolyásolni, nem tudjuk. Bevallom őszintén, azért titkon tartottam tőle, hogy nem követem a családom többi tagját és esetleg nem a Griffendélbe kerülök, de szerencsére nem így történt. A Teszlek Süveg elkurjantja magát, hogy "Griffendél!", én pedig egy visszafogott vigyorral állok fel a székről és indulok el a vörös-arany talárosok felé, ahol már ott ül Harry és Hermione is. Szuper, legalább más ismerős is lesz a közelben, nem csak a testvéreim.
Ha valaki, aki sose hallott még a Roxfortról megkérdezné, hogy mégis milyen hely ez az iskola, akkor azt hiszem annyit tudnék neki mondani, hogy Roxfortos. Ezzel pedig le is fedtem az egészet, mert tényleg nem tudom jobban kifejezni. Itt minden nap történik valami - és ezt nemcsak elsőéves kus gólyaként érzi így az ember, hanem később is -, szinte soha nem tudunk unatkozni. Szinte kettőt pislogtam és vége is lett az első évnek, de persze közben be kellett járni egy csomó unalmas órára, el kellett olvasni egy csomó unalmas könyvet, amiből írni kellett még unalmasabb esszéket. Ugyanakkor viszont szrmbeszálltunk egy trollal és játszottunk életnagyságú varázslósakkot is, meg... nem, nem rémlik más, legfeljebb a gyengélkedő.
 
Az első év utáni nyáron Harry váratlanul eltűnik. Nem igazán tudom hova tenni, mert egész évben rendben voltunk. Vele legalábbis egészen biztosan, Hermione tekintetében már nem mernék mérget venni a dologra. Nem igazán értettem mi a fene lehet a gond, hogy mégis miért nem jelentkezik Harry, aztán eszembe jut, hogy biztos a nagybátyjáéknál van, mert nyaranta náluk lakik. Egy darabig nem foglalkoztam vele, aztán úgy voltam vele, hogy meg kellene nézni mi is van vele, úgyhogy Freddel és Georgedzsal elkötjük apa kocsiját és elrepülünk érte. Oké, nem ez a legjobb ötlet ami egész életünkben eszünkbe jutott, de az tény, hogy segítünk a barátunkon. Szerencsére a terv sikerrel zárult és kimenekítettük Harryt, aminek mondjuk anya nem igazán örült, de annyi baj legyen, majd megnyugszik. Nekem másodévben ismét szembe kellett néznem mindennel is, többek között A PÓKOKKAL - igen, így, mert ha valamit nem bírok, akkor az a pók-, kígyó, meg mindenféle egyéb rondaság. Nem, nem akarok pókokat követni, köszönöm szépen. Csak az a baj, hogy van amikor senki nem kérdezi, hogy akarok,-e pókokat kergetni vagy sem, menni kell. Akkor pedig megyünk, mert hát miért ne.
Ha valami galibába keveredünk Harryvel és Hermionéval mindig a fülemben cseng a házvezetőnőnk, McGalagony professzor kérdése: miért van az, hogy maguk hárman mindig a közelben vannak, ha valami történik? A baj csak az, hogy nem tudok értelmes magyarázatot találni rá... viszont teljesen egyetértek a kérdéssel.
Évről évre mást sem csináltunk, csak próbáltunk helytállni az órákon és a vizsgákon, közben pedig megpróbáltuk megmenteni a varázsvilágot az épp adódó veszélyektől, na meg persze Tudjukkitől. Közben azért szerencsére szórakozásra is akadt lehetőségünk. Például a karácsonyi bálon. Általában nem vagyok úgy oda a bálokért, de a Trimágus Tusa során megrendezett bál azért mégis emlékezetes maradt. Nem tudom, miért, de talán azért, mert ekkor tudatosult bennem először, és talán végérvényesen is, hogy többet érzek Hermione iránt mint egyszerű barátság. Ezt persze igyekeztem titkolni mind magam előtt, mind pedig előtte. Na persze ez nem jelentette azt, hogy nem vágtam grimaszokat meg fájdalmas, bosszús képet mikor igent mondott Krum meghívására, de én rontottam el, ez van. Mondjuk… valószínűleg az anyáék által küldött ronda dísztalár se segített a helyzetemen, és csak remélni merem, hogy nem fogom még évekig visszahallani, hogy néztem ki a bálon. Nem, még véletlenül se vagyok Muriel néni!
Ha van valami, amire büszke vagyok – na jó, a kevés dolog egyike, amire büszke vagyok – az az, hogy hatodévben sikeresen bekerültem a kviddics csapatba, bár azért hallottam innen – onnan, hogy csak azért jutottam be, mert Harry az egyik legjobb barátom. Ez így is van, de akkor se kivételezik velem szerencsére, úgyhogy ettől nem igazán tartottam. Nem volt időm aggódni, mert túlságosan lekötött a varázsvilág újbóli megmentése, illetve Lavender. Mondjuk ez utóbbinak egyrészt örülök, mert végre nem vagyok egyedül, másrészt viszont néha már kezd kicsit fojtogató lenni a közelsége, de azért nem szólok neki, nem akarok rontani a helyzeten.
Sosem gondoltam volna, hogy nem fogom befejezni az iskolát, de ember tervez, Merlin végez. A horcruxkeresés és a sötét erők elleni háború teljesen felborította a Roxfort, vele együtt pedig gyakorlatilag az egész varázslótársadalom életét. Mindenki harckészültségben volt, mi pedig hárman nekiindultunk, hogy megkeressük és elpusztítsuk a maradék horcruxokat. Nem mondom, hogy könnyű és egyszerű feladat elé néztünk, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. A medált, amit magunkkal hoztunk az útra felváltva hordtuk, nehogy valamelyikünknek is baja legyen miatta, amíg el nem pusztítjuk a benne lévő lélekdarabot. Lehet jobb lett volna, ha nem a nyakunkban hordjuk magunknál, hanem mondjuk zsebre rakjuk, de szerintem ez egyikünknek se nagyon jutott eszébe, viszont emiatt vagy sem, de tény, hogy valószínűleg a szokásosnál is többet vitáztunk az akció során, pedig lett volna jobb ötletem is, mit csinálhatnánk helyette. Amit aztán meg is tettünk, bár csak később, a Kamrában. Na nem baj, jobb később, mint soha, ugyebár, és minden jó, ha a vége jó. Mindenki derekasan kivette a részét a háborúban, de sajnos nem úszhattuk meg veszteségek nélkül. Azt hiszem jóval többen vesztek oda, mint amennyinek kellett volna, így lettünk kevesebbek Fred bátyámmal is – George pedig az ikertestvére mellett az egyik fülét is elbúcsúztathatta. Sajnálom, meg nekem is hiányzik Fred, de szerintem George örüljön, hogy nem hagyta ott ő is a fogát.

A háború után, bár nem tettük le a RAVASZ-t, mégis aurorok lettünk, vagyis gyakorlatilag ugyanazt csináltuk a továbbiakban is, mint eddig: üldöztük a gonoszokat, csak már legálisan. Harryvel és Hermionéval együtt a Minisztériumban kezdtem el dolgozni, közben pedig szépen alakultak köztünk a dolgok a lánnyal is. Mondjuk annak nem igazán örülök, hogy még mindig nem tudott leszokni a könyvmolyságáról és a munkamániájáról, ami miatt sajnos alig látom, de amíg meg tudjuk oldani a dolgokat, addig nincs gond. Legfeljebb kivitázzuk magunkból a feszültséget, annyi baj legyen. Hermione addig erősködött, hogy beadtam a derekam és visszamentem a Roxfortba, hogy letehessem a RAVASZ-t, bár meg kell mondjam, semmi kedvem a tanuláshoz meg a bájitalokhoz. Nem, azokhoz tényleg semmi kedvem nincs, de valamit valamiért, ugyebár. Na meg ki tudja? Lehet, még hasznát is veszem ennek a sok okosságnak.

Ha valakinek öt bátyja - na meg persze egy kishúga, de ő nem sok vizet zavar -  van, ráadásul a varázsvilág megmentője, a Kis Túlélő az egyik legjobb barátja, a másik pedig egy tudálékoskodó Könyvmoly, akkor bizony ott az ember gyereke előbb vagy utóbb szépen fejlett önbizalomhiánnyal fog rendelkezni. Abból kiindulva, hogy Weasley vagyok nálam valószínűleg ez inkább az előbb kategóriába tartozik. Úgy éreztem, és néha még mindig úgy érzem, hogy nem tudok felérni a családom többi tagja által nyújtott elváráshoz, meg hogy nem tudok eleget segíteni, de minden tőlem telhetőt megteszek. Néha hirtelen haragú vagyok, néha kicsit lusta, de mindig lojális a hozzám közel állókhoz, bármi is történjen.

Amennyire tudom, a családunk generációkra visszamenőleg aranyvérű, és csomó Griffendélesből áll. Persze simán lehet, hogy tévedek, és az is tény, hogy rokonságban állunk olyanokkal, akik az árnyékosabb részeket kedvelik, vagyis Tudjukki pártját fogják, de ez a szűk családot nem befolyásolja. Mindig Dumbledorehoz vagy az éppen aktuális roxforti vezetéshez voltunk lojálisak, ez pedig a mi generációnkban is így maradt. A testvéreim nevében ugyan nem mondhatok semmit, de nekem biztosan meg sem fordult a fejemben, hogy átálljak és Halálfalóvá váljak, de azt hiszem, ez a többiekről is majdnem biztosan elmondható. A háborúban is a Roxfortért küzdöttünk, akár az életünk árán is, és sajnálatos módon Fred ott is maradt a küzdelemben, de szerencsére nem hiába. Többen közülünk a Minisztériumban dolgozunk - most már én is büszkén mondhatom, hogy közéjük tartozom, bár sosem gondoltam volna, hogy ezt kimondom.

Sötét Varázslatok Kivédése - Várakozáson felüli RBF
Bűbájtan - Várakozáson Felüli RBF
Bájitaltan - nem szereti, ettől függetlenül Várakozáson Felüli RBFet szerzett
Átváltoztatástan - Várakozáson Felüli RBF
Gyógynövénytan - Várakozáson Felüli RBF
Jó vezetői képességekkel rendelkezik, repülésben és párbajozásban is kiemelkedő, jó hangutánzó, illetve képes a hoppanálásra és patrónus idézésére is.