Roxfort RPG

Mint az évben mindig ezen a napon, a rendelő felé menet betévedtem a karácsonyi vásárra. Egyrészt szeretem az egyszerűséget és az ünnepi pillanatokat, még akkor is, ha már egy ideje egyedül töltöttem a karácsonyt, kivéve persze, ha Ellioték nem hívtak át alkalomadtán, hogy ne egyedül szomorkodjak otthon. Másrészt mindig olyan finom forró csokit és édes bagelt lehetett itt kapni, ami reggelire tökéletes volt számomra. Olyan élvezet volt ez, aminek minden évben hódolnom kellett, ugyanis csak néhány hétig van itt a vásár, bár megvallom az igazat, ha mindennap tudnék fogyasztani ezekből a különlegességekből, nem is lenne már annyira különleges. Azt hiszem veszek a medimágus recepciósunknak is valamit, tele van minden kis ketyerékkel és apró kézműves apróságokkal, valaminek biztos örülne Sarah is, bár mintha mondta volna, hogy vegyek néhány díszt a rendelőbe, hogyha bejönnek a betegek, legyen karácsonyi hangulatuk. Nem igen értettem, ha nekem valami bajom van és medimágushoz fordulok, marhára nem lesz karácsonyi hangulatom egy rendelőben…felesleges, de nem esik nehezemre venni pár boát és mágiával felturbózott fényfűzért.
Nini, fagyöngy? Na az kell a rendelőbe. Felragasztom a mennyezetre és mindenki aki alá áll csókolózhat és legalább átadják egymásnak a bajaikat, micsoda romantikus karácsonyi üzenet. Egy csók egy baciért. Amúgyis szezon van, rengeteg a mandarinfluenzás. Nagy mókamester lehetett, aki kitalálta a szöveget, ugyanis a nevével ellentétben annyira nem vicces dolog ez. A betegek orrából nem elég, hogy váladék szabadul fel, de még erősen savas is és grapefruitos, narancsos illatú…gondolom a mandarinnal jobban passzolt a betegség. Hogy is van latinul? Mandarinflu. Ja…gázul hangzik…na mindegy, megint tisztára narancs illat lesz a rendelőben, bleeehh, biztos nem gond, ha egy kicsit kések. Amúgyis Sarah hajtott el díszeket venni.
Ahogy ballagtam a sorok között, tekintetemmel fürkészve a bageles, forró csokis standot, megakadt a szemem a szokásos mikulásos őrültségen. Pont valami műsor lehetett, mert sokan állták körbe a színpadot, ahol általában a mikulás szokott üldögélni, bár biztos vagyok benne, hogy épp cigi szünetet tart és egy kevéske lángnyelv whiskyvel oldja a gyerekek által felgülyemlett stresszt.
- Hölgyeim és Uraim, itt a lehetőség, a gondolatolvasó sapka megmondja érdemel-e ajándékot az a személy, aki veszi a bátorságot és beül a székbe! – kiáltott a műsor rendezője, mire a körbeállók, mind léptek hátra egy lépést.
- Nem kell aggódni, a sapka bár hazugságvizsgáló, de nem tapint kellemetlen pontra! Ki szeretné tesztelni a kicsinyét, megérdemli-e a mikulás ajándékát?! A bátrabbak jutalmat is kaphatnak! – folytatta a rongyrázást a férfi, mire a gyerekek is hátráltak egy lépést. Néhányan összesúgtak, viccből bátorították a gyerekeket, próbálják ki a játékot, vagy a gyerekek rángatták szüleik karját, hogy nevezzenek be egy játékért, ugyanis az ideiglenes polcon rengeteg bazári holmi kapott helyett, amit gondolom a versenyzőknek ajánlanak. Mekkora hülyeség, ki akarná kiteregetni a szennyest, csak azért, hogy valami baromságot nyerhessenek a gyerekeinek.
- Kérem, emelje fel a kezét az első bátor jelentkező, aki kipróbálná az igazság mikulás sipkáját! – erőlködött tovább a fickó, de biztos voltam benne, hogy ez a játék ma nem arat nagy sikert…már épp fordultam volna el, mikor taszajtást éreztem a jobbom felől, valaki nekem jött. Nem úszta meg azonban ennyivel, reflexszerűen nyúltam utána és belekapaszkodtam az engem felöklelő hölgybe, másik kezem az égnek emeltem, remélve, hogy elkapok valamit, ami megtart és nem esek el.
Szerencsére, talpon maradtam, az engem meglökő lányt sem rántottam magammal, bár ha el akarna esni, utána kapok természetesen, de remélem túléljük száraz ruházattal ezt a kellemetlen ütközést.
- Ott az első bátor jelentkezőnk Hölgyeim és Uraim! A férfi ott sötét színű kabátban szőkésbarna hajjal, szemüvegben! Ő emelte először a kezét! – kiáltotta a műsorvezető, mire felismertem a személyleírást. Kikerekedett szemekkel tekintettem az ordítozó porondmester felé, mire a tömeg bátorítva, nevetve kezdett el befelé gyömöszölni a színpad irányába, én pedig segélykérőn, hatalmas macskaszemeket meresztve kapaszkodtam a korábban nekem rohanó hölgybe. Azonban maximum őt is csak közelebb húzni tudtam a színpadhoz, épp a futás gondolata jutott eszembe, mikor már a porond közepén elhelyezkedő széken ücsörögtem és vártam a sorsomat.
- Kérem…ez valami félreértés. – emeltem fel aggódóan az ujjamat, mire a porondmester közelebb lépett hozzám.
- Nézd öreg, én ezt apró fillérért csinálom egész nap itt a picsaordító hidegben. Szóval üljél szépen és bírd ki ezt a pár percet, csak pár kérdés, semmi személyes. – suttogta a fülembe, majd, miután a fejemre húzta azt a büdös, rongyos sipkát, távolabb is lépett tőlem.
- Ki szeretné feltenni neki az első kérdést Hölgyeim és Uraim!!!!??

Itt van a karácsony! Ha pedig karácsony, akkor karácsonyi vásár! Sok édesség, forró csoki, bejgli és még megannyi finomság és jóság! Kár, hogy Sandy nem tudott eljönni, de egyedül is jól érezhetem magam, na meg hátha összefutok itt kinn valakivel. Ha meg már itt vagyok, veszek is Sandynek valamit. Nagyon be van sózva Smithy közelgő órája miatt, azóta jobban fél tőle, mióta házvezető lett. Pedig egy jó ember szigorú fizimiska mögé szorulva, engem biztos kedvel. Hogyne lehetne kedvelni egy ilyen áldott jó gyereket, mint én?
Akaratlanul is elmosolyodom saját gondolatomon, ahogy nézelődök a vásár forgatagában, majd meglátok egy gyereknél egy hosszú ideig égő csillagszórót. Rég volt a kezemben hasonló, nosztalgikus élmény, jó ötlet volt kijönni, főleg miután a fejem felett elrepült egy hógolyó is. Szívesen beszállnék, de küldetésem van, tea, kifli, Sandy.
Ah, ott egy édesség stand! Ott meg forralt bor és különböző teak kaphatók. Iszom egy teát, az biztos felmelegít. Az alkohol tartalmú italt még persze nem próbálhatom ki, mint, ahogy kávét se hiszem, hogy felszolgálnának nekem, így nem maradt más, mint egy finom tea. Kicsit felmelegít, vagy valami ilyesmi.
Óvatosan araszoltam közelebb, nagy is volt a sor, másrészről meg akartam nézni mi a választék, nem akartam síma fekete teat inni, de a roxfortban kapható ízek is már uncsik voltak. Mit is kellene? Megvan! Más nemzetiségek különlegességei, az a túloldalt van, sebaj, van időnk. Az is lehet, hogy csak benyomok pár fánkot meg egy teát és húzok vissza én is tanulni, amúgy is közelednek a vizsgák és jelenésem lesz még SVK órán. Mióta átvertem Campbell professzort és Brown professzort a nekik címzett levelekkel folyamatosan a nyomomban voltak, így hát dupla akkora erővel kellett tanulnom a sötét varázslatok kivédésére, szerencsére repüléstanra már nem járok, valahogy nem kötött le a kviddics, fontosabb dolgok foglalkoztatnak, amúgy sem kedveltem a tanárt sem. Sandy miatt jártam le néha megnézni az edzéseiket és az óráikat, de egy “Ügyes voltál tündérkém” bekiabálásnál, meg egy bíztató csókon kívül sok vizet ott sem zavartam.
Na nézzük, Amerikai chili, japán rózsa, kínai ginseng, Kanadai lórúgás, Magyar Pista, Iráni fűszeres ménkű, adventi kaptár? Na…fel van adva a lecke, felét nem is ismerem, na jó legyünk őszinték, több mint felét. A Magyar mennydörgőből kiindulva az tuti valami erős teafajta lehet, rózsát nem akarok inni, chilit sem szívesen kóstolnék, míg a lórúgásban, ha jól látom van alkohol. Az már tuti, hogy veszek egy szezámos, sós kiflit mellé, legalább le tudom a reggelit is, de melyik tea legyen. Óh, mindjárt sorra kerülök én meg csak bámészkodom.
Épp kinézek a tömegen, hogy lássam mi a helyzet a másik oldali teákkal, mert hát lehet mégis csak maradok a megszokott ízeknél, mikor valami ismerős hang csapja meg a fülem. Nem látok jól a tömegben, de el is engedem a dolgot, mert most a tea kiválasztási ceremóniámon kell túlesnem, így is még Sandynek is vásárolnom kell valamit, ami biztos megint csak órahosszákat fog igénybe venni, hogy én valamit időben teljesítsek az ritka, mint a sarki fény.
 - Mi lehet az az Iráni fűszeres ménkű? Jól hangzik. – morfondírozok alig hallhatóan, majd miután már teljesen elkeseredek, hatalmas mosollyal toppan elém az eladó nénike kezében hatalmas merőkanállal, ami csak arra vár, hogy megmerítse az általam választott teak egyikét.

Megannyi lehetőség, színek és illatok kavalkádja előttem, vidám kis teatartók és különböző filterek, töltők, méztartók és adagolók sorakztak az asztalon, szinte elvarázsolt egytől-egyig. Azt se tudtam hova fordítsam a tekintetem, azért jöttem hogy vegyek egy adag teát, de tetszenek ezek a díszdobozok is, a hölgy is kedves, tehát már magában az hogy itt vagyok jó érzéssel tölt el. A hideg végül is már pirossá festette az arcom, a lábam viszont szerencsére nem fázik a dupla zokninak köszönhetően, amit direkt erre az alkalomra vettem fel. Jó vastag.
Sosem tulajdonítottam nagy értéket a karácsonyra, de valahogy mégis magával tudták ragadni az embert. A hangulat, a készülődés, maga a színek és a tudat, hogy történnek csodák. Ezek a csodák azok a dolgok, amik a családot összehozzák, ugye? Csoda, hogy szeretteink haza jönnek külföldről, vagy hogy mindenkinek jó egy vacsora meghívás, esetleg, hogy lehet kapni az aktuális ajándékunkat és megtaláljuk PONT a tökéletes fenyőt a házunkba. Ez mind csoda, pedig nem, csak mi szervezzük így a dolgokat, mégis ennek olyan hangulata van, hogy elhisszük, itt minden varázslatos és mágikus, ezért szeretjük annyira a karácsonyt és egymást.
Egy elnyütt vigyorral válaszoltam a nénike türelmetlen nógatására, mikor ismét felcsattant mellettem egy ismerős hang, mire már odakaptam a tekintetem.
- BIztos, hogy nem Adiveh van benne – motyogta Nora befurakodva magát mellém, majd ő is a teára sandított.
- Adimi? – húztam fel a szemöldököm, mire a nénike teljesen elfeledte a mosolyt és a karácsonyi hangulatot, türelmetlenül lóbálta merőkanát, ami eddig is már kocsonyaként remegett a kezében.
- Hol hagytad Sandyt? – kérdezte közben Nora, mire én még mindig a teákat vizslattam.
- Tanul, mint az eszement. Mióta Smith professzor a házvezetőnk tripla olyan lelkesedéssel készül az óráira. – válaszoltam megrántva a vállam, ami nem azt mutatja, hogy nem foglalkoztat a dolog, inkább azt surágozza már megszoktam Sandy eme viselkedését.
- Kértek valamit vagy nem?! – kérdezte epésen, mire én hátrébb állva ráztam meg a fejem kelletlenül, de legfőképp elégedetlenül. Micsoda mogorva banya, csak addig vigyorog meg kedveskedik, míg várás-olnak tőle az emberek.
- Talán belekeverték az összes haza fűszert, ami az eszükbe jutott, de jó illata van - tette hozzá elismerően.
- Szerintem inkább ne hergeld. – nevettem el magam, ahogy a lány a teáról oktatott továbbra is, a vén pulykának meg egyre vörösebb lett a feje.
- Jó, kóstóljuk meg, és megmondom finom-e - húzta ki magát tipikusan nőies magatartásával, majd mikor már eltelt pár másodperc, sokatmondóan ráemelte tekintetét, szinte várva valamire.
- Óh, hát persze. Két adagot kérek ebből. – mutattam zavartan a ménkűre, mire a nénike nagyot sóhajtva merítette meg benne a kanalát. Gondoltam, hogy meghívom Norát valamire, vagyis legalább megkérdezem fogyasztana-e valamit, de teljesen kiment a fejemből a nénike hisztije és Nora cuk-kolásától.
- És te hol hagytad az oldalkocsid? – böktem meg a vállammal, míg kiszolgáltak minket, közben pedig már a teáért kért összegett számolgattam. Persze Lolára gondoltam, de ez bizonyára le fog esni neki, mindig együtt lógnak, közben lepakoltam a boltos elé az érmeket majd, ha Nora sem nézelődik tovább, kifordultam a bódétól és elindultam a kiflik irányába. Megmutatom Norának, milyen egy igazi bejgli.

Türelmetlenül ácsorogtam, míg a nénike kicsit bőszülten méregette kis a teát nekünk, direkt szúrtam, bele ne tegyen semmit az italunkba, de még azon aggódtam talán bele fog csummantani. Eközben Nora tovább oktatott az iráni tea különlegességeiről, ami alap esetben tuti érdekes let volna, de jelen pil-lanatban az undok anyót méregettem.
- A-d-i-v-e-h – diktálta betűzve a nevét a fűszernek, ami különlegessé teheti az iráni dolgokat, gondo-lok itt italokra vagy ételekre, nálunk Manchesterben a Worchester szósz volt ilyen a családban, minden-ki mindenre is ráöntötte, persze én is, hiszem a jó öreg bacon nem is olyan jó, ha nem tocsog a sötét színű, fűszeres lében egy oldalas társaságában, de csak hogy ne legyen magányos.
- Egy különleges fűszer keverék, és minden család máshogy csinálja. Titkos, és egyedi mindegyik, mint Indiában a curry. – magyarázta, mire csak felhúztam a szemöldököm. Nem értettem, ha mindenki máshogy csinálja, mitől titkos? Talán egyedi, de akkor mindenki bőszen félti a saját kreálmányát, mint az mugliknál azt a fura szénsavas üdítő receptet. Fogadok, mindenki úgy gondolja, a saját casládjáé a jobb, ahogy pedig Norát ismerem náluk sem különb a helyzet, hozzá hasonlóan valószínűleg a család is hiú és dölyfös. Ah, lehet gazdagok is, erre meg én fizetem a teát.
 - Curryt már ettem. Nekem kicsit erős volt. – tettem hozzá, hogy mégi csak beleszóljak a beszélge-tésbe, bár sokszor úgy jár a szája, hogy egy versenyseprű sem érné utol a mondani valóját, még is csak nem akarom, úgy érezze, nem érdekel a mondani valója.
- Mindenkinek az igazság fáj a legjobban. – na ebben igaza volt, erre fel viszont a nénike csak fintorog-va és nagyot morogva fordult el tőlünk én meg rákacsintottam Norára jelezve, tetszett a beszólása, főleg, hogy már kezünkben tartottuk a meleg teát, így nem tud nekünk ártani, kivéve persze, ha nem tud messziről jól célozni egy köpettel, vagy utánunk hajítja a merőkanalát.
- Olyan fura mostanában, igazából mióta összejöttünk, pár hétig tök jó volt minden, az utóbbi napokban pedig rideg és lemondja a találkákat. Lehet csak fellángolás volt. – rántottam meg a vállaimat, persze nem akartam Nora felé gyengének mutatni magam, mert a beszélgetés könnyen kellemetlenségekbe ütközött volna é ski kiváncsi karácsonykor egy depiző fiúra. Egyébként pokolian fájt a dolog, fellángolás a tököm…
- Lola Cranagh-ba költözött a téliszünetre, hazakérték az apukái. Egész idő alatt arról beszélt milyen ajándékokat vegyen nekik. Egyáltalán milyen fétis ez már itt? Mit ünnepel itt mindenki? – magyarázta, miután szerencsésen témát váltottunk, így én is arculatot váltva tudtam belevetni magam a magyaráz-kodásba.
- Miért lenne fétis? Ilyen Európában a karácsony. Mindenki ajándékot vesz annak, akit szeret, vagy az illem úgy kívánja. – válaszoltam neki, miközben tekintetemmel a bejglis standot fűrkésztem.
- Te nem vettél semmit Lolának? – kérdeztem költőien, mert így a kérdéséből teljesen lejött az, hogy fogalma sincs, mit kell ilyenkor csinálni.
- Én Sandy-t megfestettem, de nem volt túl boldog, mikor átadtam neki. Mindegy, a húgomnak majd valami sminkkészletet kell vegyek, amit felírt egy levelében papírra, de megszívatom, mert ő is kilukasztgatott óvszereket küldött nekem. – nevettem, ahogy eszembe jutott az ajándéka. Még jó, hogy nem jutottunk el odáig Sandy-vel, igen csak kellemetlen lett volna. Ez az Eleine kezd lassan túlnőni rajtam.
 - Anyámék kávéfüggők, tehát kávékülönlegességeket vettem nekik, igaz hiányosan kapják meg…imádom a kávét. – csorgattam a nyálam, ahogy ismét megcsapta az orrom a presszó kávék fél-reismerhetetlen zamata.
- Most pedig bejglit fogunk enni, én diósat és kakaósat. Neked melyik a kedvenced? – kérdeztem nyújtogatva a nyakam, remélve, meglátom az standout, ahol árulják az előbb említett különlegességet.

Majd elhalálozok szégyenemben és nem tudtam eldönteni, hogy a sapka az idétlenebb, a szorult helyzetem vagy pedig, hogy engem ebben a városrészben ismernek. Vaéamilyen szinte sajnáltam sze-gény ördögöt, amiért itt tölti az egész napot tényleg éhbérért, bár lehet csak azért mondta ezt, hogy fejezzem be a hisztit és legyek a show része.
Egy darabig sutyorogtam, a porondmester próbálta tovább győzködni őket, de látszott, nem igazán tudtak mit kezdeni a helyzettel, hogy az első vendégük, kit kifaggathatnak egy felnőtt férfi. Gyülekez-tek az emberek, kiváncsiak voltam mi a fene folyhat itt, nekem is ez volt a vesztem, megálltam bámészkodni, persze közben az aki nekem jött már rég eltűnt a közelből nehogy felelősségre vonjam. Meneküljetek emberek, ez nagyon kényelmetlen helyzet! Kiáltom, természetesen csak a szemeimmel, ahogy figyelem, egyre többen jelennek meg a parányi színpad körül.
- Itt a gyerekek előttem azt szeretnék leginkább megtudni az úrtól, hogy idén hoz valami ajándékot önnek a Mikulás, vagy a rossz „gyerekek” táborát erősíti? – ki az? Egy anyuka? Nem látom, de egy női hang volt, ah megvan, a gyerekek között. Milyen csinos és miféle ördögi játékot űz. Elkezdte a kínzásomat, amivel a gyerekek fantáziája is beindult, de nincs mit tenni, a gyerekeknek műsor kell és a porondmester is türelmetlenül bámult rám.
- Én…én úgy gondolom…- ezen a ponton őszinte akartam lenni. Azt akartam válaszolni a lánynak, hogy nem fog hozni ajándékot, mert egy kidobni való szemét vagyok, amiért oly sok hülyeséget elkövettem életem folyamán és ezt azzal próbálom ellensúlyozni, hogy embereken segítek a nap 24 órájában. Azonban a gyerekek valószínűleg nem ilyen válaszra várnak. – igen, úgy gondolom, jó kisfiú voltam! – kiáltottam dacosan és mosolyogva a nő felé, mire a sipka meglepő módon zölden villant fel.
- Háháááá. Bleee. – öltöttem a nyelvemet a porondmester felé, ki erre válaszul csak mosolyogva megrázta a fejét, majd tovább folytatta a műsor ajnározását és a kérdésre jelentkezők bíztatását, a gyerekek kacagtak, míg én magam közben kikacsintottam a hölgyre. Feldobott a sipka válasza, nem gondoltam, hogy jó kisfiúnak tart…
- Szokott hazudni? A hazug emberek nem szoktak a Mikulástól ajándékot kapni. – bátorodott fel egy kisfiú a tömeg egy másik végéből, mire gondoltam miért is ne szálhatnék be a játékba és érezhetnénk jól magunkat.
- Kicsoda? Hogy éééén? Soha. – fontam karba kezeimet, mire jött is a piros fény a sipka bojtjáról, amire a gyerekek elkezdtek nevetni és ujjal mutogatni.
- A bácsi hisz a karácsonyi csodákban? – kérdezte immáron eg kislány még mindig kacagva, az előző kérdésre adott válaszomon, bár inkább szerintem a sapka hozta meg itt a gyerekeknek a szenzációt.
A kérdésre hosszan elgondolkoztam, itt is eszembe ötlött sok negatív gondolat, bízok is benne, hogy egy két dolgot talán elintéz nekem a karácsony, végül mégis erőt vet rajtam a gyerekek jó kedve és hangulata, így folytattam a dedós színjátékot.
- Mindenképpen. Hiszek abban is, hogy itt minden kis gyermek csodás ajándékokat fog kapni. – mutogattam körbe, mire a porondmester végre odalépett hozzám és leemelte a fejemről a kalapot.
 - Tapsoljuk meg az urat! Gratulálok, amiért vállalta a sipka kihívását és ezzel az ajándékkal gazdagodik. – magyarázta, majd a kezembe adott egy  furkászról (https://www.theshopthatmustnotbenamed.co.uk/img/product/giant-niffler-plush-model-12017827-600.jpg) mintázott nagy méretű plüss játékot.
- Hát persze…teljesen nekem való. – mutattam neki mosolyogva a kézhez kapott plüsst, majd elindultam lefelé a pódiumon, mikor odalépett hozzám a gyerekeket felbuzdító hölgyemény, mosollyal az arcán, miközben gesztenyét majszol, mint ki jól végezte dolgát.
- Gratulálok, a gyerekek nagyon jól szórakoztak és most ez volt a lényeg! – mondta kacsintva és bár mosolyt csalt az arcomra közvetlensége, közrejátszott abban, hogy a kis lurkók jól érezzék magukat.
- Önnek köszönhetően hölgyem. – kacsintottam vissza, célozva ezzel arra, hogyha ő nem kezdi meg a kérdésével az előadást, valószínűleg kudarcba fulladt volna a műsor.
– Gesztenyét? – kérdezte végül felémtartva a zacskót, mire én nem akarván megsérteni őt, vettem szigorúan egyet. Szerettem is igazából, na meg aztán teljesen meg is éheztem ebben a nagy kér-dezősködésben.
- Plüsst? – nyújtottam fel a furkász-t, amit a műsor miatt kaptam a porondmestertől. – Úgy érzem ezt önnek nyertem, de ha mégsem az ön érdeme, hogy a gyerekek ilyen jó kérdésekkel találtak meg. – mondtam mosolyogva, majd ha elfogadja, ha pedig nem, a korábbi celom felé fordultam, azonban még mielőtt elindultam volna a lányra emeltem tekintetem.
- Vincent O’Mara. Örvendek. Egy bagelt és egy kis forró csokit? Jó kisfiú voltam. – kacsintottam kisfiús csibészséggel a lányra.

Szerencsére tudtam kezelni a gyerekek közelségét és huncutságát, annak ellenére, hogy nekem nem volt sajátom. A rendelőbe rengeteg kis lurkót hoznak be, kicsit, nagyot egyaránt és sajna van hogy valami nagyon csúnya baleset következményét kell ellátnom. Ami fáj, esetleg kellemetlen.
Ahhoz képest ez a kis műsor semmiség volt, persze minden egyes kérdésnél kitörhetett volna belőlem az őszinteség roham, de inkább mindent visszafolytottam, meg van mindennak a maga helye és ideje és az nem egy karácsonyi vásár, ahol a gyerekek még hisznek a csodákban.
Elliotékhoz egyre gyakrabban ugrottam el, ahol szintén volt alkalmam foglalkozni gyerkőcökkel, no nem, azért az egyik már megsértődik, ha gyereknek nevezem, a kicsi, de annál vagányabb Lolli-pop, már igazi nő, legalábbis annak szeretné magát már látni, így a környezetétől is elvárja, hogy eképpen kezeljék őt. Mondjuk én teszek is róla, hogy így legyen, viszem mindenhova magammal, még egyszer egy VIP bulira is bejuttattam. Mit is mondhatnék, menő nagybácsi vagyok.
Végül a lány elfogadta tőlem a plüsst, ha nem így tett volna, akkor valószínűleg Sarahnak kellett volna adnom, de félő, hogy ő megint jelnek vette volna, nem akarok félreértéseket. Ez a csinos idegen, aki a kérdést feltette, közvetlen és úgy tűnik szereti a gyerekeket, hozzám hasonlóan, így ha nem is tartja meg, biztos jó kezekben landol majd szenvedésem eredménye.
– Meglepően jó fiú volt tényleg, nem is számítottam rá, de szívesen beadom a derekamat az ajánlatának, mutassa meg a kedvenc forrócsokis standját a vásárban, aztán, ha nem rohan, jöhet majd az én kedvencem is. – mondta, majd bólintottam mosolyogva és elindultam a kedvenc kis bagelesem felé.
- A finom, meleg bagel híve vagyok, a forró csoki és kávé mellé tökéletes napindító. – magyaráztam teljesen oktatás jelleggel, ha mást nem akkor ráragasztom az elhivatottságom a decemberi hagyományaimhoz és szokásaimhoz.
Természetesen feltünt, hogy kezeinek száma az elegendőről kevésre változott, nem is tudta így enni gesztenyéjét én pedig ezen jót mosolyogtam, egy úriember visszavette volna a plüsst, vagy elkérte volna a zacskót én végül , mivel még fel is ajánlotta a lehetőségét én csak szórakozottan kikaptam a kezéből, már persze, ha hagyta és nem ragaszkodott hozzá olyan keményen.
 - Na nem baj, majd én megeszem. – nevettem fel, majd bekaptam egy darabot belőle, de függetlenül a reakciójától végül visszanyújtottam felé, csak vicceltem, nem vagyok én tuskó, vagyis a legtöbbek szerint, Elliot most valószínűleg ellenkezne.
 - Gesztenyét? – mosolyogtam, majd segítettem neki és úgy szétnyitottam a zacskót, hogy tudjon ven-ni belőle. Egy kis csibészség mindig van a tarsolyomban főleg egy ilyen kaland után, véleményem szerint a túl illedelmes, lovagias fickók unalmasak, bár ez megítélés kérdése.
Így aztán már kezet is tudtunk fogni, én pedig édes italként ízlelgettem meg nevét, természetesen magamban. Miközben haladtunk, azért ha lemarad bevártam őt is és nyújtottam is felé a zacskót. Nem akartam udvariatlan lenni, ha már kellemetlen helyzetbe hoztam a plüssmacival, amit el se kellett volna fogadnia, főleg nem egy idegentől, de ha már így alakult, inkább a gesztenyét vettem el, ez volt a legszórakoztatóbb választás a lehetőségek közül.
- Hogy érezte magát a színpadon? A gyerekek tényleg odáig voltak, - magyarázta, bár kicsit szerintem a letört egómat szerette volna feljebb tornázni, azért kedves volt tőle, hogy próbálkozott. -  láttam nagy élvezettel vetette bele magát a produkcióba – tette hozzá cinikusan.
- Hát hoooogyne. – lóditottam szórakozottan.
– Egy nagyon jó barátom a porondmester, néha azért elég rámenős, vagy inkább erőszakos tud lenni, remélem önnel azért nem volt az. – kérdezte, mire én elmosolyogtam magam visszagondolva a férfi válaszára aggályoskodásom nyomán. – Neeem, nagyon kedves és megértő volt. – bólintottam.
- Mivel foglalkozik az úr, ha szabad megtudnom, jól helytállt a színpadon, talán a mindennapokban is közevan hozzá? – kérdezte, mikor ismét ránéztem és sokat sejtetően ráztam a fejem.
- Én csak bolondos vagyok és sokat foglalkozok gyerekekkel. Szakmai ártalom. Medimágus vagyok. – válaszoltam, majd miközben ismét felé nyújtottam a gesztenyés zacskót hozzátettem. - Glennhullban van a rendelőm.
 - Na és ön kedves Madeline? Ön is itt kinn a vásárban tevékenykedik, neeeem, biztos nem. - néztem rá feladva a találgatást, mert igazából rengeteg ötlet jutott eszembe, de nem szeretnék tapintatlan lenni, inkább hagyom, had árulja el, maximum így magamban letudom, jó volt-e a sejtésem.  

Csodálatos volt a vásár, most is olyan volt, mintha vitt volna magával. Mint a mugliknál egy forgalmi dugó, araszolsz, követed a többieket, viszont így van időd elcsodálkozni a látnivalókon. Autóval szokott édesapám üdülni vinni nyaranta a tóhoz, ahol van egy nyaralója, ott szoktam mindig festegetni. Akkor együtt van az egész család, öt napot szoktunk ott tölteni és a harmadik napon csatlakoznak a nagynénémék is, nagyon jól szoktunk szórakozni. El akartam hívni jövőre Sandyt is, biztos jól érezte volna magát, de úgy érzem, ez a gondolat, mint ahogy jött egy hete, olyan gyorsan tova is illant. Erre kicsit elkámpicsorodtam, pedig olyan sok csoda vett minket körbe és egy baráttal tölthettem ezt a kis időt idekint, aki volt olyan kedves és kimentett a bánat folyamatos áradásából.
- Néha elgondolkodom, hogy nem haltatok ti itt mind éhen. – mondta Nora ismét drámai sarkalatossággal, mire én engedékenyen elmosolyodtam.
- Azért mert eszünk mi is, csak…enyhébb ételeket. – magyaráztam tudálékosan, mégis magamra ragasztva a kedves mosolyt. Nem akartam udvariatlan lenni vele, mert tényleg megpróbált kirángatni ebből a kellemetlen, szorító érzésből, ami napok óta kínzott, de mégsem tudok most a humoros, régi önmagam lenni. Erre a mondatára is már biztos lett volna valami frappáns válaszom, de most azonban nem jött semmi.
- Ha fáj, akkor nem fellángolás volt. És talán lassan múlik, de még fiatal vagy. Ha az igazi tényleg eljön tudni fogod – magyarázta próbálván felvidítani, bár zavar, hogy ilyen könnyen átlátott az álcámon, pedig próbáltam adni a lazát, hogy ne legyen kellemetlen a társaságom. Még a hátam is megpaskolta, mint valami kidobott pokrócnak. Ahh…próbálok azon is túllendülni, hogy sokszor ő bátorított, most pedig ő próbál vigasztalni, mennyire ironikus fordulat ez.  
- Köszönöm. Nem kell ám velem piszmognod, biztos van nálam ma jobb társaság is. A fél suli beléd van habarodva, a csajokkal is jobb lenne most lógni, mint velem. – adtam meg magam végül és dobtam ki közénk egy önsajnálat bombát, mert néha ilyen is kell. Meg kell próbálnom erőt venni magamon és elengedni a dolgot, legalább a vásár idejére. Norával jól lehet szórakozni, ő olyan személy, aki sugározza magából a szeretetet és a boldogságot, független attól, hogy a szemei sokszor sírnak és bár tudom, nem sok mindenkinek árulhatta el a félelmét, ami egyben hét pecsétes titok én mégis gondolkodtam rajta.
- De a Valentin-nap is ilyen, mi a különbség? vagy az egy második karácsony? – zökkentett ki végül a kérdéssel a lány, mire teljesen elfelejtettem min gondolkodtam és átrágtam, hogyan is tudnám a legegyszerűbben megmagyarázni a két dolog közötti különbséget.
- Valentin napkor annak veszel ajándékot, akibe szerelmes vagy. Végy egy példát, ha járnánk Valentin napkor adnom kellene csak neked valami szépet, míg karácsonykor olyan embereknek adok, akiket szerelemből és szeretetből is szeretek, tehát a szerelmemnek és a szeretteimnek is, barátok, rokonok stb. – magyaráztam úgy, hogy Nora is megértse, romantikus lány volt, így reméltem, jó példát hoztam fel neki. Bár ezen a ponton megint megszorult a gyomrom kicsit, ugyanis akaratlanul is kombináltam a Valentin napot Sandyvel.
- Lolának? Nem, neki folyton adtam ezt-azt. Most is kellene? Öh... vajon itt árulnak Chanel parfümöket? – megint elmosolyodtam.
- Nem, nem hiszem, hogy itt árulnak Chanel parfümöket, de azt hiszem láttam kézműves szappanokat és olyan fürdősókat, amit te is ajánlottál korábban. – magyaráztam körbenézve, majd míg elmagyaráztam neki én mi mindent veszek a szeretteimnek, már be is rántott hirtelen a sorba, miután a bejgli részhez értem. Nyakamat nyújtva néztem szét a kínálatban, s bár soha nem hallottam még karamellásról, azért bíztam a karácsonyi csodában, hátha találok.
- Van csokis, fahéjas, meg vaníliás, de látok diósat és kókuszosat is, ezek általában alap ízek, a túloldalt nem látom, milyenek lehetnek, te látod? – kérdezem már szinte a nyakába mászva a lánynak, de sajnos így sem látok oda olyan jól.
- Nekem egyébként a gesztenyés és a fahéjas a kedvencem. – mondtam, miközben nem adtam fel a keresését, nem akartam, hogy Nora csalódjon, nem akartam, hogy megint csalódást okozzak egy lánynak…

Egyszerűen nem tudtam élvezni a fényeket, a hangulatot, ami minden körülöttem lévőt magával ragadott vagy egyáltalán azt, hogy volt egy szabad napom tanulás és minden nyavaja nélkül, ami hé-tköznapokon fel szokott tartani. Ugye ami a legnagyobb probléma, hogy Sandy nincs mellettem, bár még nem mondta ki, de már éreztem hasonlót korábban, ez már a véget jelenti. Ugyan ezt éreztem korábban az exemmel való szakításomkor, de meglehet, mostmár Sandyt fogom exbarátnőnek hívni. Nem is tudom, mi fáj jobban, hogy ismét egyedülálló lettem, vagy a szerelem érzése, ami most vil-lámcsapásra szerte foszlott, vagy a tudat, hogy a barátságunknak is vége. Ettől féltem, ezért nem mer-tem lépni, jó volt minden, ahogy volt.
Jó, persze, ilyenkor elgondolkodom, lehetne rosszabb is. Nora helyzete is komplikáltabb a sajátomnál, mert nekem ezután less lehetőségem válogatni és új barátnő után nézni, míg neki közelebb a határid, hogy olyan emberhez menjen hozzá, akihez nem akar, ráadásul az életét is le kell élje vele, különben szégyent hoz a családjára.
- El tudom dönteni, hogy kivel akarok lógni, Ezra Ellsworth! – felvontam a szemöldököm, úgy sandítot-tam rá a lányra, éreztem, hogy itt egy nem mindennapi iráni stílusú oktatásban less részem. - Örülj a csodálatos személyemnek, mag annak, hogy éppen veled lógok. Hát jó, kimondom: te is a barátom vagy, úgyhogy nem izgat hogy milyen a kedved, ma veled leszek. Szomorú vagy, és nincs rosszabb annál, hogy az ember egyedül az – hadarta a szokásos Norás módján, több helyen törve az angolt, mire én talán először a nap folyamán őszintén elmosolyodtam.
- Örülök a csodás személyiségednek. – válaszoltam majd magam elé néztem a havas útra. – Köszönöm. – tettem hozzá.
Jól esett az, amit mondott, nem vagyok hülye attól, hogy szorít a mellkasom és kellemetlen hangulat-ban vagyok, tudom, hogy ilyenkor a társaság sokat tud segíteni, de valamiért ilyenkor az ember meg-marhul és jobban esik neki, ha egyedül lehet. Kedveltem a lányt, na nem tudtam volna elképzelni magam mellette, túl nagyképű és bár van is mire, oda lenne az önbecsülésem, ha rámozdulnék, arról nem is beszélve, hogy a pletykák szerint arra a bájgúnár tanárra éhezik. Ilyen még a mugli filmekben sincs, hogy az iskola legmenőbb csaja vígasztalja a Roxfort hivatalos rosszfiúját, nevetséges a helyzet. Ezra vagyok, a legnagyobb csirkefogó a Weasley ikrek óta, akit az iskola a hátán hordott, nem pic-soghatok, nem érzelgősködhetek, mindenki azt várja tőlem, mikor fogom a következő csínyemet be-mutatni. Észre sem vettem, hogy ahogy a kemény monológomat erőltettem alig hallhatóan egy könnycsepp gördült le az arcomon. Gyorsan ásítottam egyet és megtöröltem, mintha csak álmos lennék és ezért történhetett a könnyezés.
- A szerelem veszélyes és fájdalmas. Ha beleesel valakibe lezuhanhatsz és fájhat. De ha félsz a repüléstől örökre a földön maradsz. – magyarázott tovább és ezen a ponton nem tudtam eldönteni, vajon azért meséli el ezt, mert olyan marha nagy szakrértője a témának, vagy mert olyan sokszor esett pofára ő is.
- Ha Sandy miatt úgy érzed ez fellángolás volt, akkor ő nem tett meg érted mindent. És elszalasztott egy cuki srácot maga mellől. Te pedig jobban érdemelsz. – erőltette tovább a vígasztalást, mire én ismét mosolyra húztam a számat. Nem sokszor hallottam Norát, hogy engem dícsérjen, de jól esik, hogy ennyire jó kedvre akar deríteni.
- Nagyon ki kellett fordulj a komfortzónádból, hogy engem feldobj. Lassan annyival tartozom neked, hogy életem végéig törleszteni fogok. – nevettem fel végül, bár sok önfeledtség nem volt benne. – Mennyi tevét kell vigyek a családodnak, hogy kiváltsalak? – tettem hozzá még mindig mosolyogva, majd gyorsan elkomorodtam. Lehet ezt nem kellett volna, feltépni a sebeit, miközben az enyémeket ragasztgatja. Azonban ezen a ponton eszembe jutott valami, kiváltani, felváltani?
Szerencsére ekkor már odaértünk a bejglikhez, így talán elterelhetem a figyelmét a hibámról vagy egyszerűen nem veszi fel a dolgot, de nem is hagyom annyiban, van egy tervem. Annyit segített nekem Nora, itt az ideje, hogy én mentsem meg az életét.
- Oké, bármi is lesz, kapsz tőlem ilyen izéket – fordult oda hozzám, mikor már kevesen álltak a stand-nál. - Lehet olyan nincs is, pedig a karamella mindenben mennyei. – tette hozzá szomorúan konstatál-va, hogy nem találta meg, amit keresett.
- Az igaz, de a bejgliben lehet összeragadna tőle a szád vagy annyira megkeményedne, nem bírnád en-ni. – mutattam a számra, majd előrébb léptem és végig néztem a kínálatot.
- Szerintem én eszek egy szelet csokisat és egy diósat. Azok még finomak. – mondtam neki, hátha meghozom a kedvét az általam választott édességekre. A nénike már csomagolta is szalvétába és csomagolópapírba az édességeket, míg vártam Nora döntésére, addig próbáltam magamban összerakni a megmentésére kitalált ötlet megfelelő felvezetését.

Szerencsére Madeline nem vette rossz néven a kis viccemet, viszont még mindig ragaszkodom ahhoz, hogy kellemetlenebb lett volna a plüss furkászt visszavenni tőle, mint a rágcsálni valót, így legalább nem jön ki olyan udvariatlanul a lépésem, ugyanis én plüsst adtam neki, ő pedig harapni valót. Jó, persze, mindig is szerettem kedveskedni a csinos hölgyeknek, a kedveskedés volt az ágyba vezető út első számú alapköve, tehát ez amolyan berögzült cselekvés is lehetett, most azonban innen a rendelőbe fog vezetni az utam, tehát maximum a forró csokis standig jutunk el, aztán ki tudja lehet lesz folytatásként egy hivatalos randi is, majd elválik.
Miközben sétálunk próbálom nem elhagyni őt, nagy a tömeg és nem lenne túl kedves dolog előre rohanni, bár innen dolgozni megyek, azért nem sűrgős a dolog, hivatalosan nem vagyunk ugyanis nyitva, ügyeletet vállalok persze, senkit sem tudnék elutasítani, de nem fogok lelkiismeret furdalást érezni, ha kicsit kések Madeline és a forró csoki miatt, hiszen leginkább azért jöttem.
Próbálom nem feltűnően megnézni magamnak a lányt, bár nincs túl melegen öltözve, másokon ilyenkor bundakabát van, de ő inkább divatosan öltözködik és bár nem mondhatnám kihívónak, inkább ízléses. Sokan lehordják azt, aki a kényelem számlájára hord inkább divatosabb öltözéket, szerintem meg kell találni a közös nevezőt, amit Madeline meg is tett, bár ki tudja, mit rejt a pillanatnyi megjelenés.
- A Púder és Varázs Mágikus Színház színésznője vagyok már jó pár éve és nem régóta tanítok az egyetemen. – Nahát. – válaszoltam mondandója közé ékelve egy hosszúkás, dallamos füttyszót is. - Kellett egy kis változás az életembe, na meg a plusz munka persze sose árt, különösen ha szereti az ember. – Ahogy mondja. – helyeseltem magam is. Nem is értem azokat, akik úgy dolgoznak, hogy utálják, amit csinálnak, de nem képesek változtatni. - De én is elmondhatom akkor, hogy szakmai ártalom a gyerekek iránti szeretetem, bár már az egyetemisták egyáltalán nem érzik magukat annak és egyenesen sértőnek is veszik ha legyerekezi őket véletlenül az ember, persze megértem. – folytatta a bemutatkozást, miközben már a sorban álldogáltunk. Le se vettem róla a szemem, nem szerettem volna illetlen lenni, érdekelt is a mondandója, de igen csak csúnyán vette volna ki magát, ha a kínálatot böngészem, miközben a kérdésemre válaszol.
- Színésznő, oktató és szereti is csinálni. Nem semmi, gratulálok. – bólintottam mosolyogva, majd a rummal átitatott, mézeskalácsos forrócsokis tálra mutattam.
- Az lesz a nyertes Hölgyem. – mondtam neki, majd kivárva a sort gondolkoztam, mit kellene mondani. Más este egy bárban vagy egy rendezvényen ismerkedni, mint fényes nappal egy olyan helyen, ami tele van családokkal és gyerekekkel.
- Meséljen Mr. O’Mara, gyakran kijár ide? Mondjuk elég nagy itt a tömeg reggel-este nem csoda, hogy még sosem találkoztunk. – Ő volt a gyorsabb, így félreteszem a válasz utánra a kérdésemet, bár túl jó kedvem van ahhoz, hogy komolyan vegyem magam, szakmai ártalom talán vagy csak a nap indította szereplés hozta meg a bolondos hangulatot nem tudom.
- Ilyenkor szoktam, mikor megnyílik a vásár. Nem tudok ellenállni a reggeli forró csokiknak és a friss Bageleknek. – válaszoltam mosolyogva. – Bár bevallom, nem szokszor volt alkalmam egy színésznő karácsonyi kérdéseire válaszolni egy színpadon, kikopott mikulás sapkában. – kacsintottam derüsen, majd közelebb léptünk immáron a pulthoz.
- Most kipróbálom a maga kedvenceit és remélem értékeli, mert a jól megszokott dolgaimtól nagyon nehezen tágítok és bevallom önnek őszintén, nekem a vásár inkább forraltbor és puncs mint forrócsoki, de természetesen megértem, hogy ön munka előtt nem szívesen fogyaszt alkoholos italokat. – magyarázta, mikor az árus fiú odaért a pulthoz, meglóbálva kétszer-háromszor a kezében lévő merítőkanalat, bár gondolom a hölgynek akart felvágni, vagy lehet őt is ismerte, hiszen említette gyakran jár ki ide.
- Ügyeletesek vagyunk, így annyira nem kell aggódjak az alkohol okozta problémák miatt, főleg nem ilyen kevéske mennyiség miatt. – válaszoltam, majd hozzátettem. – Leltárazunk ilyenkor, rendet rakunk. Azért vagyok inkább itt. – mosolyogtam csibész módjára, majd kérdőn rá emeltem a tekinte-tem, elfogadja az általam választott csokit, mert akkor rögtön rendelek is kettőt meg hozzá két darab frissen sült édes bagelt.

Szerettem Norával tölteni az időt. Érettebb volt a társainál, de még az én hasonló korú társaimnál is, de mégis lehetett vele bolondozni és ha szükség volt rá olyan tanácsokkal látott el, mint most. Mindig azt nyújtotta, amire szükséged volt. Kiosztott, ha kellett, segített, ha megszorultál én viszont semmit sem tettem bele ebbe a barátságba. Mióta ismerem, segített nekem, miközben ő bezárkózott, falat húzott közénk. Olyan volt, mint egy védőangyal, aki csak annyit kért volna cserébe, hogy ne kérdezzek róla. Önző volt magával szemben, eldugta a problémáit mások elől és elfogadta, hogy neki az a sorsa, hogy olyan életet éljen, mint, amilyet nem szeretne. Ezt nem tudom elfogadni.
- Óhh, attól tartok, hogy nincs annyi teve a világon – válaszolt csalókás mosollyal, s bár egy kicsit fellélegeztem, nem lettem elégedett a válaszával. Nincs olyan dolog a varázslók világában, amit ne lehetne megoldani. Ha kell, a világ legdurvább csínyét fogom elkövetni, hogy felmentsem Norát a kötelessége alól. Az évszázad átverését viszem véghez, ha ezzel boldoggá tehetem a barátomat és leróhatom az adóságomat felé, még akkor is, ha azzal a pipogya Campbell professzorral fogja is leélni az életét, nem számít, ha ettől ő boldog lesz.
- Nem is lesz szükség tevékre. – válaszoltam félmosollyal, amolyan régi Ezra féle cinkos tekintettel.
- Hmm, akkor én kérek egy fahéjasat és mondjuk egy mákosat – válaszolt, majd kifizette a nénikének a kért összeget és átvettem tőle a még meleg, gőzölgő bejgliket.
- Köszönöm. Valóban jól néz ki. Kérsz egy harit a csokisból? – nyújtottam felé, s nem jófejségből akartam vele megízleltetni ezt a finomságot, hanem, mert magának nem vett ilyen ízűt és biztos vagyok benne, hogy ez is tetszeni fog neki. Miközben haraptam egyet a diósból vártam, elveszi-e a csokisat, ha nem próbálja ki, hát megrántom a vállam és abból is lecsípek egy jókorát. Amennyiben elfogadja, hogy ne legyen tele a keze, a mákos bejglijét veszem el addig, majd megkóstolom azt is. Nem harapok nagyot, nem vagyok illetlen, de kíváncsi vagyok, van-e olyan jó, mint a nagynéném kávés, mákos bejglije, ami már a koffeines ital miatt is üt rendesen.
- Te figyu, gondolkodtam. – vetettem fel neki, miután minden bejglit végig kóstoltunk. Nem folytattam azonnal, elgondolkoztam, mert még nem állt össze a terv a fejemben. A halálát nem hinném, hogy eljátszaná, valószínűleg a kötelessége ellenére, amit ki nem állhat, a családját azért szereti, főleg a testvérét, róla sokat beszél. Nyilván, ha nemet mond a felkérésre, cserben és szégyenben hagyja őket, így az sem megoldás, ugyanígy ki is tagadhatják érte, tehát ennyi erővel a halálát is megrendezhetné. Kiváltani. Campbell. Híres kviddics sztár. Mennyi tevét tudna venni a vagyonából?
- Egyébként, gondolkodtál már azon, hogy egy tehetősebb kérőt viszel a családod elé? – vetettem oda úgy, mintha ez a téma a világ legnyugisabb csevegést indító mondata lenne. Persze, nem szeret erről beszélni, de remélem, van már olyan szinten a barátságunk, hogy ne legyen a dolog tabu téma, főleg, hogy nincs itt senki más, aki hallhatná a titkát.
- Persze, nem kell, hogy az is legyen. Elég, ha a szüleid azt hiszik. – rántottam meg a vállam, majd ismét beleharaptam a bejglimbe, vagy Noráéba, már nem emlékszem, melyik kié volt.
- Ha nem akarsz erről beszélgetni, akkor elnézést, csak gondoltam, hátha nem vetettél latba minden lehetőséget. – néztem rá az arcára, próbálván kideríteni, milyen reakciót váltott ki belőle a témaváltásom.