Roxfort RPG

Sokolov az egyik fürdőben, én a másikban készülődtem. A hajam, egészen közel a tőhöz, felvette újra a szőkés árnyalatot, amivel születtem. Talán meg kellett volna már mutatnom Sokolovnak is... nem akartam eltitkolni előle a valódi énemet. Az egyetlen gond az volt, hogy a büszkeségem nem engedte, hogy Petarral bármiféle hasonlóságot mutassak. Nem. Mikhail Bertov jobb egy falusi gyógyítónál, akinek sem ízlése, sem kiállása nem volt.
A helyzetet persze az sem könnyítette meg, hogy elmúlt napokban állandó harcban álltam Sokolovval. Hol a suttogó bútorok miatt, hol pedig az új üdvöske miatt, akinek még az iskolai fellépésére is elvitt. Valami Roxfortban tanuló kölyök volt, aki a roxmortsi tánciskola növendéke volt. Sokolov szerette ezeket a kis előadásokat látogatni, de általában nőket szúrt ki, azokra meg cseppet sem kellett féltékenynek lennem. De ez a fiatal fiú, mntha az én ifjabb kiadásom lett volna: sötét haj, zöld szem, fehér bőr, karcsú alkat. Éppen csak a magassága volt kielégítőbb az enyémnél. Nem tetszett, ahogy Sokolov méregeti. Minden darabban én voltam a herceg... erre most őt szemelte ki magának.
Sóhajtva léptem ki a fürdőből, éppen szembetalálva magam Sokolovval.
- Indulhatunk? – kérdezte dörmögős hangon.
Egy kicsit olyan volt, mintha nem is azon vitatkoztunk volna egy órája, hogy miért akar egy ilyen ostoba kölyköt a színházba. Az éplület még bőven restaurálás alatt állt, de egyre jobban körvonalazódott kik maradnak a társulatban. A sok orosz táncos mellett pedig az a kissrác nem kellett volna, hogy helyet kapjon.
Csak bólintottam végül és belekaroltam.
Sokolov hoppanált és kellemes meleg időbe érkezve meg, London egyik csendes utcájából indultunk az étteremben. Nem voltam házias, elég volt felállítani a hatalmas fát, kidíszíteni a manóval az otthonunkat. Nem álltunk volna neki hatalmas lakomát főzni s mivel a manó elég öreg volt, őt is megkíméltük ettől. Sznobnak sznob vagyok, de barbár semmiképpen.
Odakint kellemesen szállingózott a hő. Megültek a pelyhek Sokolov sötét tincsei között... ahogy elnéztem őt ebben a meghittségben, még meg is tudtam volna neki bocsátani. Ha egy tizenötévessel megcsalna, biztosan kiherélném, de még nem éreztem rajta az illatát.
- Direkt a különleges karácsonyi páros menük rendeltem meg magunknak  – magyarázta. Ekkora értük el az étterem bejáratát, aminek ajtaját máris kinyitották előttünk. Már vártak, hiszen nem egyszer jártunk ide.
Szépségesen ki volt diszítve. Ha nem egy étterem lett volna, bizonyára még a karácsonyi érzés is elfog, így viszont csak kellően dekadensnek éreztem magam. Csak nagyon előkelő emberek töltik ilyen helyen a kacsáronyt.
- Remek.  – Bólogattam. - Ugye nem hívtad meg azt a fiút is...? – kérdeztem. Nem tudom miért, talán csak veszekedéssel kényelmesebb volt megtölteni a kissé feszült csendet, ami mostanában közénk ült.
A pincér közben intett, hogy a különterembe menjünk. Jobb is volt, távol a bámuló szemektől távol.
Az asztalon már ott várt minket a vacsora. Jó borok, poharak, desszert, főfogás és kellemes, karácsonyi jazz szólt a háttérben. Nem volt ez rossz, csak én voltam olyan, mint akiben tűzvihar tombol éppen.
- Ó. Saláta és tofu. Isteni.  – Állapítottam meg, ahogy kisétált a pincér és magunkra hagyott.

Karácsonyi vacsora. Ennek valami meghitt nyálasságnak kéne lennie a nyugatiak szerint. Ehhez mérten díszítenek is, de valahogy hiányoztak azok az olcsó, ócska elemeket, amiket mi keleten megszoktunk. Sokolovnak ez talán már fel sem tűnt, olyan régóta laktunk a világnak ebben a szegletében… ha éppen nem lopództunk az ő kastélyába haza.
A terem szépen ki volt díszítve. Annak a közepén állt az asztal, melynek közepén egy adventi koszorú pihent, rajta meggyújtott gyertyákkal. Azok persze már modern, elektromos példányok voltak, amik nem gyújtják fel azonnal az ünnepi asztalt. Tetszettek a piros-arany díszek és persze Sokolov is ebben a környezetben, szépen kiöltözve. Szerettem azt a nyakkendőjét, annál fogva vonni magamhoz egy csókra. Szinte sajnáltam, hogy most annyira haragszom rá, hogy nem akartam összebújni vele.
A pincér távozott és kettesben maradtunk az ünnepi lakomával, a pezsgővel és az egyéb különleges italokkal. Tényleg sokat dolgozhatott azzal, hogy ezt összehozza. Nekem még húsmentes étel is volt, kis hallal. Értékelendő lett volna, ám a sértettségem most túl nőtt ezen az egészen.
Szóba hoztam hát a Fleming fiút és azt, hogy a megkérdezésem nélkül állást ajánlott neki. A következő darabban nyilván ő lesz a herceg, ami az új épületmegnyitójára lesz… én meg mi leszek? A tündér vagy a bohóc? Nem. Már megszoktam, hogy én vagyok a középpontban. Nem engedhettem, hogy holmi kölyök elvegye tőlem ezt a szerepet.
Sokolov a megjegyzésemet kellemetlenkedő morgással jutalmazta. Hát persze. Miért is venne komolyan? Azt gondolta, ő a főnök, ő dönthet.
– Nem sokára ő is megérkezhet  – mondta szarkasztikus stílusban. Erre csak felvontam a szemöldökömet. Bizonyára humorosnak találta a féltékenységemet… pedig, ha én féltékeny vagyok, akkor emberek halnak meg és világok dőlnek össze. Pontosan tudtam hogyan lehet tönkre tenni valakit. Fleming gyerek volt, nála még az átlagosnál is könnyebb volt a helyzet.
– Ó tényleg?! A helyemet adjam át neki? Csak, mert akkor kéne neki egy szék is.  – Háborodtam fel. Értettem, hogy ne gondolja komolyan, mégis olyan dühös lettem, mintha csak azt vágta volna a fejemhez, megcsalt és nem is szégyelli. Lendületből az asztalra is csaptam, amitől megcsörrentek az evőeszközök.
– A kedvenceidet kértem  – váltott végül témát. Felemelte a pezsgős poharat, én pedig csak lebiggyesztettem az ajkaimat.
– Nem ehetek. Még a végén kidobnak a nyitó darabból, mert kövér leszek.  – Sóhajtottam fel, még a pezsgőt is eltoltam magamtól. Hát igen. Az alkohol a legnagyobb ellenség egy magam fajta táncosnak. Puffaszt, hizlal, mindent csinál, amit nem kéne… pedig most mindennél szívesebben ittam volna. – Flemingnek könnyebb dolga van. Kamasz. Gyakorlatilag semmitől sem kúsznak fel rá a kilók.  
Tudtam, hogy jobb hangulatban kéne lenni. Ez az ünnep volt, amikor megajándékozzuk egymást és minden meghitt… nem mintha bármit vettem volna Sokolovnak. Gyakorlatilag mindenünk megvolt. Vehetettem volna egy újabb drága órát, de nem emlékezett volna rá, hogy azt melyik ünnepre is kapja. Inkább csak együtt akartuk tölteni ezeket a napokat. Ez lett volna az ajándék. De nem ment… mert Fleming! Minden az ő hibája.

A sértettségem nem óhajtott csökkeni Sokolov látható erőfeszítései ellenére sem. Megsértett, mikor a Fleming gyereket kinézte magának és úgy döntött, ő bizony vele fogja táncoltatni a címszerepet. Nem akartam valami nevetséges tündér lenni a háttérben, miközben ő a legjobb lépéseket kapja meg. Még nem is volt rendes színpadi tapasztalata.
Ahogy ketten maradtunk, a szavak csak úgy kitörtek belőlem. Én nem akartam a szüleim rémes házasságának keserű újra játszása lenni. Sokolovot teljesen a magaménak akartam, akárcsak az operaházát. Ott én voltam a sztár és nem akartam elveszíteni ezt a szerepet. Bár tudtam, hogy a harminc már olyan szám egy magamfajta művésznél, ami után csak a lejtő indul meg. Lehettem volna tanár, vagy koreográfus, de a tánc szép lassan kiveszett a mindennapokból.
Éreztem, hogy megsértettem a szavaimmal őt. De nem érdekelt. Ő is megsértett engem, hogy máris a friss húst keresi, akit majd a helyemre rakhat, arra hivatkozva, hogy már idős vagyok. Talán igaza is lenne… ám én meg nem voltam kész ezt bevallani magamnak. A büszkeségem nem engedte… mert mégis mit csinálnék én? Gyerekeim nincsenek és nem is lesznek, az otthonunk meg túl nagy és üres volt egyedül otthon.
– Mikhail! – szólalt meg a szokottnál szigorúbban Sokolov. – A feltételezés is sértő, hogy azt hiszed bármilyen érzelmi viszonyban állok azzal a fiúval. MÉg csak gyerek!  
Ahogy a fejét csóválta, én is csak sóhajtottam egyet csalódottan. 
– Annyira már nem gyerek  – dörmögtem magam elé és a tányéromra néztem. Semmi kedvem nem volt enni. Étvágyam sem volt, így ha nem is akarnék diétázni, akkor sem tudtam volna lenyomni egy falatot sem a torkomon. A gyomrom is görcsbe állt. Nem tetszett az érzés, hogy kezdek kiöregedni.
Beletúrtam idegesen a hajamba. A zsebembe turkáltam, hogy megleljem a doboz cigarettát. Azt legalább elszívhattam, ha már az alkoholt mellőznöm kellett. A kezeim remegtek és ügyetlenek voltak, az aranyozott doboz pedig túl mélyen volt a nadrágom zsebében.
– Mikhail, a tested tökéletes – folytatta Eduard oroszul. Letettem a cigaretta felkutatásról. Inkább felé pillantottam és hitetlenkedve mértem végig. Ő mindent tudott rólam. Azt, hogy ez a külsőség csak egy álca. Ha a hajam színe kikopna, pontosan ugyanúgy néznék ki, mint Petar… mint egy gyengécske, vidéki medimágus. – Mit szólnál, hogy ha táncolnánk egyet?
Lesütöttem a szemeimet. Nem kellett volna így bánnom vele, de ő is így bánt velem. Én csak védekeztem az ellen, ami egyre inkább ott tornyosult mögöttem, hatalmas, fekete árnyként.
– Miért? Mi lesz más, ha táncolunk…?  – kérdeztem kicsit csendesebben. Talán most voltam először igazán keserű, sértett helyett. – Ha táncolunk, akkor talán nem jövőre leszek harminckettő? Nem lesz vége az egész karrieremnek? Hány évem van még? Egy? Kettő?
Megráztam a fejemet.
Felkeltem a székemből és odasétáltam hozzá. Kinyújtottam a kezemet, pontosan úgy, ahogyan ő szokott táncra kérni.
– Igazad van. Táncoljunk.

Olyan volt Sokolov döntése a Fleming fiú kapcsán,  mintha meghúzott volna egy határvonalat. Talán ő észre sem vette, mennyire szíven ütött. Jóformán azt mondta: „Vége. Szép lassan vissza kell vonulnod a háttérbe.” Igaza is lett volna. Mások az én koromban már aligha a színpadon billegtek. A legtöbben tanítottak vagy koreográfusok voltak, de én igenis vágytam még a csillogásra, a tánc örömére. Másom nem volt. Nekem nem lesz családom és gyerekeim, akiknek a mosolyát nézve el is felejtem, mim volt előttük. Az én helyzetem más, mint egy balerináé, aki önfeledten adhatta át magát a karrierje végével a család alapításának.
Sokolov nem értette talán ezt meg. Ezért is kapta a nyakába minden keserűségemet a karácsonyi vacsora felett. Éreztem, hogy teper, mert határozottan próbált jobb kedvre deríteni, de nem éppen tőle vártam az ilyen jellegű arculcsapást. Fleming akkor sem lenne tehetségesebb nálam, ha már évek lettek volna mögött. Eduard megérdemelte a büntetést, akkor is ha az én szakállas óriásom volt.
– Minden más lesz, amikor ketten táncolunk. És akkor az éveknek sem lesz semmi értelme  – mondta aztán. Persze, hogy kétségbe vontam van-e értelme ebben a helyzetben összesimulnunk. A sorsomon már nem változtathatok többet.
Nem azért tettem meg az első lépést, mert megbocsátottam neki azt, hogy Fleminget választotta. Egyszerűen csak a férjemre volt szükségem, mert bár ő tett ellenem, az ő ölelése lesz nekem ott életem végéig. Az pedig képes volt még a legszörnyűbb helyzetben is megnyugtatni.
Belebújtam a karjaiba. A keringő lassú volt, mintha elveszített volna a ritmust, de nem bántam. Nem volt kedvem most kapkodó lépteket tenni vagy éppen azon agyalni elég kecses vagyok-e. Ez a tánc szórakozás volt és nem munka. Sokolov karjai között amúgy is szebb volt kicsit a világ.
– Ha minden is megváltozik majd, számomra ugyan olyan csodálatos ember maradsz – dünnyögte kettőnk közé. A szavainak megnyugtatónak kellett volna lennie, de nem volt az… így a csók sem. Én nem akartam csodálatos ember lenni, sem különleges. Táncos akartam lenni és ebben mind a tíz körömmel meg akartam kapaszkodni.
Nem válaszoltam azonnal, csak felnyúltam az arcához. Megsimogattam az álla vonalát… és az ajkait. Szerettem megérinteni, mert attól olyan valóságossá vált, ami közöttünk volt, mintha nem csak álom lenne. Valójában az volt. Régóta vártunk egymásra, mielőtt megtettük a lépéseket, azóta meg olyan sok minden állt közénk, szétválasztani sosem tudott.
A múltam, Sokolov múltja is kevés volt ehhez. Sosem gyűlöltem azért, hogy halálfaló volt, vagy mert tudott arról, amit ellenem elkövettek. Sosem tudtam volna azt mondani, hogy ezért nem szeretem. Az egy másik világ volt, más mentalitással és más prioritásokkal. Mindenki csak életben akart maradni.
– De én nem akarok csodálatos ember lenni.  – A gondolataimat végül kimondtam, mert egyszerűen muszáj volt. – Mikhail Bertov akarok lenni. Az, aki itt áll és a kétségei ellenére is odamondja az arcodba, hogy ő fog táncolni Fleming helyett főszerepet.
A mondandóm végén piszkálgattam kicsit a nyakkendőjét. Nem tudom miért, talán csak, hogy ne kelljen egyenesen a szemébe néznem egy pillanatra. Nem voltam felkészülve egy újabb nemleges válaszra.
– Váltásban fogunk dolgozni. Egyik éjszaka az övé a főszerep, a másikon az enyém. És ebben nincs vita.

Sokolov nyakkendőjének érintése furcsa megnyugvást adott. Ujjaim végig húztam az anyagon, hagyva, hogy a maga mintázatosságában játszon a fényben. Szerettem ezt az érzést, az enyém volt mindenestül tánc közben, én pedig az övé, a fájdalommal együtt, amit a tova szálló évekkel együtt a magaménak tudtam abban a pillanatban. Fleming csak egy jel volt… az új szél, ami távolra sodorta a régi időket. De gyűlöltem az érzést, hogy én magam is régi voltam.
– Drága Lisichka  – kezdte gyengéd, lágy hangon Eduard. Finoman simított az állam alá, hogy a szemébe kelljen néznem. Álltam a fagyos tekintetét, mert a benne táncoló fények kellemesen melegek voltak. – Sosem akartam állandó főszerepet adni egy ilyen fiatal táncosnak. Ez nem is volt sosem kérdés, hogy ki a színházam legnagyobb tehetsége. Nem merném sosem levágni a szárnyaidat, mert táncolásra születtél.
Nyeltem egyet.
Talán látta, hogy mindjárt elsírom magam és közelebb vont, hogy elrejthessem a könnyeimet. Az arcomat a mellkasához nyomtam és a sós cseppeket egyenesen a zakójának adtam. Nem akartam, hogy tudja, mennyire megvisel, de egyre nehezebben tudtam titokban tartani az érzéseimet a dologgal kapcsolatban.
– Remélem meg tudsz bocsájtani nekem ezért a gyalázatos tettért – mormogta Sokolov, én pedig csak felnéztem rá. Mit számított végül is, hogy látja a könnyeimet? A férjem volt. Nem kellett egész életemben erősnek tetszelegnem előtte. Látott részegen, bepiálva, mindenhogyan is.
– Nem a tettel van baj, hanem, hogy öregszem…  – suttogtam felé. Minden táncos tudta, hogy mi történik, ha hármassal kezdődik a kora. Az a bizonyos sorompó egyre lejjebb zárult, míg végül el nem jutottunk odáig, hogy megfeledkeztek rólunk. Tanárként persze folytathattam volna az MMMM-en, de nem vágytam rá. Én művész voltam, nem oktató, aki képes volt szigort tartani.
– Nem akartam soha azt érezni, hogy helyettesíthető vagyok. Fleming viszont ezt az érzést kelti bennem.  – Dünnyögtem csendesen, az ujjaim a nyakkendőről a szakállára siklottak. Szerettem az apró szőrszálak érintését. Beleborzongtam a pillanatba is, mert gyönyörű volt. Egy másik ember, aki az enyém és még ilyen szép is. – Tudom, hogy el kéne fogadnom, hiszen mindenem megvan. Te, a házasságunk, az otthonunk, a közös jövőnk. De nekem nem lesz gyerekem, mint a balerináknak. Semmim sem lesz, ami valaha is helyettesíthetné a művészetet.  
Megint nyeltem, mert majdnem elsírtam magam ismét. A könnyeim vissza tudtam fogni és kicsit komolyabb hangon beszélni.
– Még egy évet kérek. Utána szép lassan elkezdek visszavonulni… talán.   – Folytattam. Aztán megfogtam Sokolov kezét és visszahúztam az asztalhoz. – De ne siettess.  – megvártam, míg leül, aztán én is az ölébe huppantam, mert ott éreztem magam a legjobban.