Roxfort RPG

„A hold most nézőként világítja meg utam,
szurkol vajon, talán temet,
síromra az utolsó földet nem ma tapossák meg.”


Gyönyörű az égbolt. Mindig megéri kilógni ide este, főleg, mikor már hűvösebb az idő, mert a csillagok is nagyobb számban jelennek meg, s bár a hold most nem volt teljes, mégis alkalmas az idő egy kis repülésre. Igazából étkezés után döntöttem el, hogy kijövök egy kicsit, hogy szabaddá válljak és a szellők szárnyán válljon tökéletessé az éjszaka. Melegen öltöztem fel, bár magamra öltöttem a kviddics felszerelésem is, ki tudja, hogy a sötétben minek ütközök neki, múltkor is pórul jártam és egy fa ága adott bodicseket a seprűnek és a következő bokrosig meg sem álltam. Szerencsére nem lett komolyabb bajom, de rosszabbul is végződhetett volna a történet pár karcolásnál.
Épp beszívtam a kellemes, esti hüvös levegőt, mellyel jól feltöltöttem a tüdőmet, majd átléptem a söprűmön és már el is rúgtam volna magam a talajtól, mikor valami kellemes, csiklandozó érzés futott végig a tarkómon. Pontosan, ilyen érzés, mikor repül az ember. Imádom…imádok…felszállni…hork…


Üldözöm a teliholdat. Menekül előlem a kis csibész, miközben néha a lábát tolja felém incselkedvén. Milyen szép, de nem érem el. Még jó, hogy felvettem a felszerelésemet, mert ki tudja, már milyen messze járhatok az iskolától. De nem gond, megéri, ha végre elkapom a holdat, az enyém lesz, csak az enyém és senki másé. Jogomat formálom a szépségére, gyönyörű fényére és a nyugalomra, melyet felszínén biztosít majd nekem. Nem sok idő kellett, de utolértem és megfogtam a kezét. Végre, az enyém vagy. Meg akartam épp fordítani, hogy lássam az arcát, de nem láttam semmit, csak egy szájat, amely rám sikított.


- Nora mi a tökömet sikítozol, már reggel van? – ébredeztem kómásan a földön átfordulva, ahogy próbáltam kinyitni a szemem. Kisebb erőfeszítésbe telt, de hamar rá kellett döbbennem, hogy nem a saját ágyamban vagyok, de még csak nem is Noráéban. Hiába pislogok erőseket, nem szokja meg a szemem a sötétséget, így többször megrázom a fejem a zsibbadástól és álmatlanságtól felszabadítva elmém. Hunyorogva próbálom kivenni miért a földön fekszem és kik vannak körülöttem. Norát láttam magam mellett, valószínűleg a jelenlegi körülményeink miatt sikkantott fel, arra riadhattam fel magam is. Több embert látok még magam körül, többen csuklyában feszítenek, kettő biztosan minket felügyel, páran valami gömb körül álldogálnak. Azt a mindenit, nem semmi erő árad abból a tárgyból, s bár nehéz róla levennem a tekintetem, az ablaknál álló alakokat is megnézem magamnak. Lassan, de biztosan felmérem a helyzetemet, ami minden lehetőséget kizárólag szar, nagybetűvel.
Sóhajtok egy mélyet, majd megpróbálok feltápászkodni, de nem igen tudok a hátrakötözött kezeimnek köszönhetően, ami a kötelékemből való szabadulás reményében erősen megnyilal. Valószínűleg valami seb lehet rajta.
Hallkan megpróbálok hátrafordulni, amikor szembe találom magam egy igen csak kifordított helyzetben fekvő idős férfival.
~ Hö…mi a fasz? ~ kotrok hátrébb ijedtemben, miután felmérem épp eszemmel, hogy az alak bizony nem hozzánk hasonló megkötözött, alvó egyén.
Ismét megnéztem magamnak a megkötözött embereket, de Monstrón és Norán kívül nem találtam senki mást ismerősnek. Egy biztos, hogy valamiért nem öltek meg minket, úgy, mint ahogy itt mindenki mást és a seb sem valószínű, hogy akkor keletkezett, mikor elhúrcoltak minket ide. A többieknek is van, tehát valószínűleg szükségük volt a vérünkre. Most vagy fel fognak minket használni valami őrült rituáléhoz, vagy túszok vagyunk a menekülésükhöz. Sokan az ablaknál állva bámulnak kifelé, úgy tűnik mágiát alkalmaznak, míg a többiek azt a veszélyesnek tűnő gömböt bűvölik. A fenébe, miért kellett most kimennem repkedni, a fenébe is. Nyugi Leo, ne ess pánikba, verésen és terroron edzett srác vagy, a legfontosabb most, hogy higgadt maradj…egy nyakatekert hallott bácsi mellett fetrengve. Elterelve a gondolataimat ismét körbe néztem, hol is lehetünk. Valami irodaház lehetett ez még egykoron, bár nem tűnik réginek, sem elhagyatottnak. Lehet köze van az állapotának ahhoz a gömbhöz, amit a csuklyások bűvölnek. Ismét a többiekre emeltem a tekintetemet, majd mivel Nora közelebb fekszik hozzám suttogva megszólítottam.
- Jól vagy? Nem bántottak? – kérdeztem, bár igazából ez elég hülye kérdés volt, hiszen én sem éreztem túl komfortosan magam.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. – suttogtam, bár én se igazán hittem el, amit mondtam, de ő lány, neki ilyen dolgokat kell mondani. Miközben vártam a reakcióját, a mellettem fekvő bácsi közelében keresni kezdtem annak esetlegesen elszórt pálcáját, ha pedig nem találom, valami olyasmi után kutatok, amit fegyverként használni lehet. Nyilván nem akarok hősi halott lenni, de ha tényleg fel akarnak áldozni, akkor teljesen mindegy, hogy abba halok bele, ha kapok egy átkot, miközben magammal viszek néhány csuklyás tuskót vagy abba, hogy egy gömb emészti el az lelkemet. Nem túl logikus és bölcs dolog a semmiért hősködni, amúgy sem vagyok griffendéles, de nem fogom könnyen adni magam.

          Annyira jó lesz végre kicsit kizökkenni. Ez a munka meglepően beszippantott, annyira, hogy még nem is válaszoltam annak a négy embernek, akiknek a baglya már napok óta itt várakoznak. Lényegében az elmúlt egy hétben csak harapnivalóért és zuhanyzás miatt hagytam el a műtermet. Eleinte csak púp volt a hátamon, aztán valahogy megszerettem, és egészen eddig alig tudtam elengedni.
          Most viszont igyekszem válaszolni ezekre a levelekre, utána pedig mehet az ágy. Most már a kényelmes ágy, mert eddig sokszor csak a kis műtermi kanapémon bóbiskoltam el. Holnap levédem mágiával, kicsit tartósabbá teszem és kipróbálom azt a mozgatós búbájt is. De azt csak óvatosan, mert ha elrontom, akkor kezdhetem előről az egészet. Kis képeken már sikerült jól végrehajtanom a varázslatot, de ez egy sokkal nagyobb.
          A műteremből kifelé haladva már csak arra tudok gondolni, hogy az alapos zuhany után az ágyba kerüljek. Pont ezért nem is veszem észre, hogy valami gond lenne, csak azt vettem észre, hogy hirtelen túlságosan is álmos leszek. Megpróbálok leülni a földre, nekitámaszkodni a falnak, de azt hiszem, eddig már nem jutok el.
          Sajog a karom. Ez az érzés volt az, ami lassan magamhoz térít. Első gondolatom, hogy biztos azért sajog, mert ahogy elestem, bevertem. Abból ítélve, hogy még sötét van, nem aludhattam túl sokat, vagy pont hogy nagyon is sokat. Lassan nyitom ki a szemem, de nem sok mindent látok. Mintha bevertem volna a fejem is, és ezért most csak homályosan látok. Ennek ellenére is látom, hogy ez nem a lakásom. Lassan megpróbálok felülni, de a sajgáson kívül ekkor valami belém is nyilall. Ezzel egyidőben érzem meg a vér szagát és jövök rá, hogy nem fogok tudni felállni az összekötözött karjaim miatt.
          Ahogy elkezd kitisztulni a szemem, úgy jut el lassan a tudatomig, hogy már megint a szar kellős közepén vagyok. A vér szaga pedig nem csak az enyém, de hogy mi történt azt csak ekkor látom meg. Egy mészárlás tárul a szemem elé, és nem vagyok egyedül, ahogy az éledező hangokból hallom. A csuklyások most mintha többen lennének, mint eddig voltak. Amíg nem tudok felülni, nem nagyon tudok körbenézni. Nem tudom hányan lehetnek pontosan, de az biztos, hogy valamivel nagyon el vannak foglalva.
          Az a valami pedig az a gömb, amiért korábban a Foltozott üstben ment a vita. Gondolhattam volna, hogy egyszer majd még előkerül.
          - Elliot…?
          Szinte csak kicsúszik a számon megszakítva a gondolatmenetet, ami igazából nem is biztos, hogy elvezetett volna valahova. Megpróbálok abba az irányba fordulni, amerre a név tulajdonosát sejtem, de közben meglátok még valakit.
          - Yoana… jól vagy?
          Vele egy kiállításon találkoztam. Nem lesz ez így jó. Ezek készülnek valamire, és félek, hogy mi mind csak egy feláldozható eszközök vagy jobbik esetben talán túszok vagyunk. Megpróbálok végignézni a társaságon, de nem leszek okosabb. Egy valamit tudok egyelőre tenni, az pedig, a ragaszkodás a korábbi fogadalmamhoz, hogy nem leszek gyáva nyuszi, de a Foltozott üsttel ellentétben most nem akarom majd megöletni magam.

Az első dolog a képzavar. Mi esett ki, meddig, és miért? Az megvan, hogy én zártam a Deranged-et, és indultam haza. Még ha tettem volna kitérőt is valami indokolatlan buliban, nem itt lenne képszakadás.
A következő a bizarr helyzet. Holttestek és élők között, kiégett épület, homálybavesző alakok... Lehet valami nagyon bizarr álom? Reggel hétköznapi kézenfekvően meglesz, ahogy hazaértem, lefeküdtem, miegyéb, csak most furán kötődik be.
Azután a fájdalom, ahogy tisztul a kép. A friss vágás a csuklómon, a megkötözött kezem,.. minden egyértelmű.
-Qu'vatlh!
Mindent tudok, amire szükségem van. Ez a valóság, ezek a faszkarikák pedig végleg átlépték az utolsó határt is. Nem alkuképesek. Amikor még egyezkedni látszanának is, nem adnak valós választást, "mellénk állsz abban, amibe kérdés nélkül belerángattunk, vagy ellenségnek bélyegzünk". Bár azóta nem is próbálnak nem tűnni terrorcsoportnak.
Bármit is akarnak - mint felfedték, csak egy újabb árnyalat ugyanabból a mindenkori hatalomgörcsből - megvolt a választásuk civilizáltan kezdeni.
Kapták meg vélelmét annak, hogy lehet valami meg nem értett, előremutató céljuk.
Ők tették egyértelművé, incidensről incidensre, megkérdőjelezhetetlenül ellenségesek akarnak lenni.
Minden tisza.
Már csak cselekedni kell.
Nincs okunk visszafogni bármit, és én ezen a ponton nem is akarok már.
Feltornázom magam körülnézni. Mint mindig, vannak új áldozataik belesodorva az eseményekbe, de itt van például Elliot is. Gondolom, néhányan túl veszélyesek vagyunk ahhoz, hogy ne gondoskodjanak a helyünkről. Minket is magunknak köszönhetnek.
Erőltetem a kötéseimet, és feltérképezem a környezetem, hogy a táskám megvan-e. Ha nem hülyék, elvették a pálcámat, de ha nem vagyok hülye, körülöttük úgyse szokott megbízható lenni. De a rejtett zsebről nem tudnak, nem képesek tudni, a tartalma pedig mindigis az én titkom volt. Bár velük szivesen megismertetném nagyon közelről. Úgymint, pontosan ez lenne az elsődleges terv. Ha megvan a táskám, megvan Joyeuse, meg van oldva ez a kötél is, és onnantól csak egy jól időzített ugrás...
De ahhoz kell a táskám. Másképp meg, valamit kitalálok majd élesben.
Addig próbálom kitornázni a csuklóm a kötélből, amikor nem erre néznek épp. Elég kicsi a hobbitkezem, hogy ne legyen kizárt, és ezen a ponton leszarom, ha a bőrömet lehúzom vele. Amire készülök, úgyis fogok kapni elkerülhetetlenül rosszabbat előbb-utóbb.

„A hold most nézőként világítja meg utam,
szurkol vajon, talán temet,
síromra az utolsó földet nem ma tapossák meg.”

Miközben nézelődtem és mocorogtam, felkászálódtam ülő helyzetbe, ami igen csak megterhelő volt. Fájt minden porcikám, a kezemen lévő sebről nem is beszélve, s mire sikerült felülnöm Nora is válaszra méltatott.
Várható volt, hogy nem lesz elragadtatva a kérdésemtől, kiábrándító válasza még inkább cselekvésre sarkallt, miközben néztem, ahogy Dominic is felverekszi magát fekvő helyzetéből. Ijesztő volt a helyzet és ekkor kezdtem igazán megérteni, hogy pályafutásom itt érhet véget. Nora és Dominic társaságában, a szabadságról és a kviddicsről szőtt álmaimat most lehúzhatom a klotyón oda, ahová a gömb egyre erősödő fénye küldeni fog minket. Sóhajtottam egy mélyet majd megráztam a fejem. Kába voltam még, nem gondolkodtam tisztán, nem szabad feladnom, ez biztos. Nem akarok egy elfuserált temetést, ahová pálcákkal lövöldöznek fel a tiszteletemre valami gagyi sortüzet…
- Gondolom hülye kérdés, hogy van-e valakinél pálca – Nora kérdése vert fel a gondolataimból. Úgy látom, nem én leszek ma az egyetlen, aki hülye kérdéseket tesz fel, válaszul csak megráztam a fejem, miközben kezeimet összedörzsölve próbáltam magamat kiszabadítani, úgy fordulva, hogy ne lásson rám egyik csuhás se.
– Van itt elég fegyvernek való… - válaszolt Dom is Nora kérdésére, amiben igazat kellett adjak neki, ha más lehetőségünk nem lesz, be kell érnünk azzal, amink van, esetleg… megzavart gondolkodásomban egy férfi, aki ébredése után üvöltözni kezdett. Végignéztem a jelenetet, amint kupán vágják, majd még egy fenyegető mondattal rendre utasítják, leginkább a kezében megcsillanó pálca volt, ami felkeltette a figyelmem. El kell vennünk egyikőjük pálcáját, többen vagyunk, ráadásul közel egymáshoz, talán ha egyszerre támadnánk, kialakíthatnánk akkora zűrzavart, hogy magunkhoz vehessünk néhány pálcát, de persze kockázatos. Növelné az esélyeinket, ha tudnánk élve kellünk neki, bár tekintve, hogy a rajtunk kívül itt lévő emberek mind hallottak, efelé nő a bizodalmam. Miközben a többiek is lassan ébredeztek és sutyorogni kezdtek, azon agyaltam, hogy ronthatnék neki a közelünkben lévő csuhásnak, mikor úgy tűnt, megunták az őrzésünket és elindultak felénk. Valószínűleg a gömb készen állt arra, hogy minket használva tegyenek valamit, vagy más dolog járt a fejükben, nem tudom, de először két idősebb férfit tuszkoltak oda, majd aztán kapták fel Norát és engem.
Nem akadékoskodtam, játszottam a gyenge diákot, akit úgy kellett felcibálni, majd amikor már sikeresen talpon voltam, megpróbáltam a kezeimet egy erős rántással kiszabadítani és ha sikerült, ha nem, az előttem Norát cipelő csuhás hátát célba véve páros lábbal nekiugrottam. Valószínűleg magával rántja a lányt is, aki ha elég ügyes, a földön magához veheti annak pálcáját, miközben én, persze csak, ha kiszabadítottam a kezeimet egy a közelemben lévő fadarabbal vagy törmelékkel lábon verem az engem fogva tartó férfit. Ha sikertelen a kísérletem, vagy a kezeimet nem tudtam kiszabadítani, pörgök, forgok a földön, hogy nehezebben találjanak el átokkal vagy, hogy nehezebb legyen összeszedniük, a cél az időhúzás és a zavarkeltés, hátha valakinek kapóra fog jönni.
Ha valami csoda folytán sikerül a tervem, miután megsérítettem az engem korábban fogva tartott férfit, minden erőmmel rá vetem magam és kiengedem a gőzt, amíg hozzá nem jutok a pálcájához.

Talán illetlen rámutatni, de legalább a vérszag nem fog árulkodni arról, hogy a kezemet legyalultam a kötéllel. A fájdalom ezen a ponton lényegtelen. Látszólag visszabújtatom a kezem, csak annyira, hogy ne tűnjön föl, hogy szabad, és próbálom diszkrét egyszerűséggel az ölemben tartani.
Magamhoz mérten meglepően tétlenül ülök, próbálok látszólag ártatlan elesetten pislogni körbe, miközben a terepet felmérem. Vagy már ismernek, és túl jól tudják, hogy az apró pillogó izékével igazából vigyázniuk kell, mert torokra megy.
A cuccaim amott vannak egy asztalon. Sokat segítene Joyeuse, de nagyon nagy felfordulás kéne ahhoz, hogy biztosan eljussak odáig, előszedni a táskámból. Persze már most van mozgolódás néhányaktól, amit örömmel látok. És amint elkezdik a fura gömbjükhöz rángatni a foglyaikat, többen is tettlegesen ellenállni kezdenek.
Én nyugton megülve várom, hogy értem is idejöjjenek, mert kelleni fog a meglepetés ereje. Nem nézek föl teljesen, csak amennyire elég betájolni az értem jövő csuklyás tagjait, mit merre keressek, addig mozdulatlanul várok. Csak amikor kartávon belül ér majd.
Az első mozdulattal az öklöm indul tökönboxolni, innen lentről egész szabad és váratlan útja lehet. Reméljük, van is mit eltalálni, erős nyitás lenne. És azzal a mozdulattal rugaszkodok én is, a következő ráfogni a pálcájára, ha a kezében van. Ha sikerül kicsavarni annyira, hogy az álla alá célozzam, teszek egy próbát egy Bombardá!val, de az is elég, ha el tudom törni, és van egy megfelelően hegyes tárgyam. És mire tudatosul benne, hogy mit is jelent a klingonhobbit fogalma, már esek is neki hegyes bottal-foggal-körömmel. Nyakra megyek, gégén boxolni, vagy ha van mit, a torkába állítani, kaparni a szemét, és még bármi fájdalmas gyengepont, ahogy kínálkozik.
Ha valahogy sikerül vonagló kupacként hagyni ott, következő lesz iramodni a táskámért, és ha bármelyik kis barátja az utamba akarna állni, azt hasonló vadállatként tarolni.
Aztán kiderül, ebből meddig jutok el, mielőtt mindannyian engem vesznek célba. Legrosszabb esetben is elvonom a figyelmet másokról, akik ezt kihasználhatják a csuklyás gyökerek kárára.

          Nem igazán tudom mit gondoljak. Már annyiszor találkoztam velük és mindig mást mondtak. Egyszer kellek nekik, aztán nem, aztán ott az a hülye lista, azon is kihúztak. Ha nem kellenék nekik, akkor miért hoztak ide? Minden porcikám remeg, hogy megint ilyen helyzetbe kerültem, mégis az eszem valahogy azt mondatja velem, hogy ideje lesz félretenni, ami eddig történt és végre a sarkamra állni. Ugyan nem vagyok egy nagyon jó párbajozó, de ha kell, akkor meg tudom védeni magam.
          Amit meg tudok ígérni magamnak, hogy nem fogok mást bajba sodorni. Igyekszem majd elkerülni, de az is biztos, hogy nem hagyom magam. Az előbbiben még jobban megerősít az, hogy látok ismerős arcokat magam mellett. Még akkor is, ha csak futólag találkoztunk, nem fogok senkit veszélybe sodorni. Főleg úgy nem, hogy otthon várja őket valaki.
          - Nem tudom hol vagyunk – suttogom, mert egyelőre nem akarom felhívni magunkra a figyelmet. - Erre kérdésedre nem igazán tudok finom és nőies lenni. Ők a Rend tagjai, és biztos megint valami szarságot vettek a fejükbe, amihez szükségük van néhány boszorkányra. Gyanítom ahhoz a gömbhöz van köze, amit ott olyan nagyon védelmeznek.
          Mondjuk azt nem tudom, hogy milyen célt szolgál, csak annyit tudok, hogy a vérünk kell hozzá. Szerintem már felhasználtak eleget a teremben lévő hullákat elnézve, de talán mégsem. Valami még biztos hiányzik, ami miatt valahogy idehoztak. Azért érdemes lenne elgondolkodni azon, hogyan kerültem ide, hiszen a védelmi rendszer jó részét Ginevra odaköltözésével megszüntettük, sőt az eljegyzési partira az egészet, azóta pedig csak a fideliust tettem vissza. Vagy ezek szerint mégsem. De akkor az az auror miért nem jött be, mikor keresett?
          Nem hiszem, hogy ez most a legalkalmasabb időpont ennek a kiderítésére, de az biztos ha ezt túlélem akkor muszáj lesz elgondolkodnom rajta. Addig is azon agyalok, hogyan jussak ki innen. Ami biztos, hogy ebben a hideg időben rövid időn belül le fog fagyni a lábam. A műteremben általában csak egy melegebb zokniban dolgozok, így ez most nagyon is kevésnek bizonyul itt. Bár, még nem vészes, igyekszem minél többet mozgatni a lábaimat. Ennek köszönhetően rúgok meg valamit. Ahogy odafordulok, úgy látom meg, hogy az egy asztal, és látszólag azon tárolják a holminkat.
          Úgy tűnik nem csak én veszem észre az asztalt, de Yoanának és nekem van a legtöbb esélyünk arra, hogy valamit kezdjünk a lehetőséggel. Kérdésére, hogy van-e valami ötletem a szabadulásunkra csak ingatom a fejem. Túl sokan vannak és a mágia vibrálása miatt nem tudom lehetséges lenne-e például hoppanálni vagy bármilyen varázslatot elsütni. Azt már megtanultam, hogy ha a Rend felbukkan, akkor a varázslatokkal mindig óvatosan kell bánni.
          A tekintetemmel mégis megpróbálom megkeresni Elliotét. Valamiért azt gondolom, hogy ha ketten összefognánk, akkor ki tudnánk hozni valamit a helyzetből.  Ha pedig az a srác is csatlakozna hozzánk, aki szemmel láthatóan ismeri őt, akkor még nagyobb lenne az esély erre. Valahogy felállok, mintha elébe akarnék menni annak, hogy felrángassanak a földtől, és lassan hátrálni kezdek. Csak egy gyors mozdulat kellene, hogy legalább két pálcát magamhoz vegyek és odaadjam Elliotnak az övét.
          - Segítek, mindjárt meglesz…
          Szemkontaktus esetén némán tátogom neki a szavakat, ha nem jött össze akkor próbálom minél halkabban, de még úgy, hogy hallja. A sok holmi között könnyen kiszúrtam az ő pálcáját, és csak néhány mozdulatra lesz szükségem, hogy az enyémmel együtt elvegyem az övét is. Csak pár mozdulat, csak pár pillanat és máris kicsit tudnánk uralni a helyzetet.

          Akárhogy próbálkozok is, nem sikerül kiszabadítanom a kezem, így nehéz lesz bármit is végrehajtanom, de talán nem lehetetlen. Ha sikerülne Elliottal összedolgoznunk, akkor még jól is elsülhet a dolog, főleg, ha a többi lázadozónak is sikerül csatlakoznia hozzánk. Csak az kell, hogy meg tudják mondani melyik pálca az övék, és onnantól már akár nyerhetünk is. A mágia ugyan nagyon kavarog, de azt akár az előnyünkre is fordíthatjuk.
          A tervem azonban nem úgy sikerül, ahogy eltervezem. Bármennyire is próbálok óvatos lenni, egy hozzám közel álló csuklyás, aki Yoanát rángatja éppen kiszúrja, hogy mit csinálok és sikerül egy pofonnal leterítenie. Mármint mivel egy mozdulat közben kap el, sikerül kilengetnie így elterülök. Szerencsére nem volt elég erős ez az alak. Talán ennek köszönhető az, hogy meghallom a távozásuk előtti utolsó mondatot.
          Először megijedek, hogy most innen is el fognak vinni, de aztán látom a villanást, ami pillanatokra elvakít. Azt hiszem, hogy a következő pillanatban majd máshol leszünk, de mikor kinyitom a szemem, akkor jövök rá, hogy részemre nem változott semmi. A többiek tűntek el. Teljesen letaglóz, és percekig csak arra tudok gondolni, hogy valóban selejt lennék-e. Tudom, megkönnyebbülést kellene éreznem, hogy megszabadultam tőlük, de valahogy nem tudok megnyugodni.
          Még akkor sem tudok igazán másra gondolni, mikor megjelennek az aurorok a szobában és közöttük van az is, aki anno a házamhoz is eljött. Szerencsére egy másik közelít felém, aki el is oldoz, és kérdez is valamit, de nem akarok válaszolni rá. Nem vagyok jól. Túl sok minden kavarog bennem, és közel sem biztos, hogy erről egy aurornak akarok beszélni.
          Oldalra nézek az asztal felé, és látom, hogy ott vannak a holmijaink. Megfogom a pálcámat, és ez lassan erőt csepegtet belém. Nem vagyok nagy párbajos, de ezt a sértés meg kell torolnom valahogy. Mikor az az auror berohan, hogy közölje hol folytatódik a buli, akkor felállok.
          - Én is magukkal megyek!

„A hold most nézőként világítja meg utam,
szurkol vajon, talán temet,
síromra az utolsó földet nem ma tapossák meg.”


Hiábavaló próbálkozás volt csupán osztályrészem, mert nem tudtam a kezem kiszabadítani és még a rúgást is elvétettem. Kába vagyok még vagy csupán a szerencse nem állt mellettem, bár ezt már megszoktam. Nyöszörögve forgolódtam a földön, nem tudtam megsímogatni sajgó derekam és könyököm, amivel próbáltam tompítani az esést.
Monstro is próbált kiszabadulni, de ő sem járt több sikerrel nálam, így neki sem volt más választása mint nekem, ahogy felrángattak a földről, miközben köpködtem a számban a porral egyveleget alkotó nyálas vért. A mellkasom zsibogott és a levegő is beragadt kicsit, nem vitás nagyot estem, nem is nagyon könnyítettem meg a dolgát a csuhásnak, hogy felsegítsen.
- Mennünk kell! – kiáltott az egyik csuklyás alak, mire már teljesen visszanyertem az egyensúlyom és a mellkasom sem döbögött minden egyes lépéssel.
- Indulás! A selejtet hagyjuk! – tette hozzá, mikor leesett a tantusz. Az aranyvérűek kellenek neki, hát persze, hiszen én, Nora és Dom is azok voltunk, a többiek többnyire akkor fél vagy sárvérűek. Most talán egy kicsit bántam a dolgot, dehát, ha meg kell barátkoznom a halálom gondolatával, akkor azt aranyvérűként teszem. Még így is próbálok ellenállni és rángatózok, próbálom arcon fejelni az engem cipelő alakot, miközben örjöngő módban szidkozódok. Nem tudom igazából miért, tudom nincs értelme, de talán jól esik, ha már nincs leragasztva a szám, ki is használom, bár úgy hallom Nora se adja magát könnyen.
Odaérve a gömbhöz már szinte bele se tudtam nézni, olyan erősen fénylett, már már vakító volt, becsukott szemmel tűrtem, ahogy közelebb rángattak és rossz érzés tört rám. Nyomasztó, kellemetlen, valószínűleg a gömbből áradó lehetetlen erőnek volt ez köszönhető, de lehet, hogy ez az élettől való teljes lemondás érzése. Soha nem volt ilyenben részem, így nem tudhatom milyen a halál torkában lenni, de mégis inkább a gömbre kenném ezt, mert reménykednem kell.
Már nem érzem a por és rombolás dohos illatát, megszűntek a korábbi zajok, sőtt nem is igazán hallok semmit, olyan érzés, mintha éppen most ébrendék egy fényes szobában. Nem érzem a vér és a mocsok szagát sem, amit a csuhások okoztak abban a kis irodában, minden kietlen, reménytelen. Vajon, hogy nézhet ki most a hold? Biztos most is nagyon szép, gyönyörű.

Nem minden megy terv szerint, de ezért kell a terv, hogy tudjam mit akarok kihozni belőle. Soha nem volt valószínű, hogy minden pontja teljesüljön, de minnél többel kezdek, annál többel improvizálok helyzetben.
Behúztam egy másik csuklyás figyelmét is, az másról máris leveszi az ő szemeit - már csak remélni tudom, hogy valaki ki is tudja ezt használni.
Már csak ne az én kezembe rúgna bele. A fájdalom alapján meglehet, hogy nem a pálca törik a markomban, de fogcsikorgatva nem eresztek. Szorítok, amennyire adrenalinból felül tudom írni a fájdalmat, csavarok és rántok a pálcán. Ha meg már nem is szerzem, talán megtörnöm még mindig sikerül, mire kicsúszik az ujjaim közül.
Ha az anyaszomorítónak lesz egy kellemetlen meglepetése a következő párbajában, már az is egy győzelem.
De kettő ellen, fegyvertelenül, a meglepetés előnye nélkül már nem indulnék elég jó helyzetből, úgyhogy marad a visszavonulás. Taktikai, természetesen. Rúgva-könyökölve, hogy bármi, ami nekem is segíthet kijutni, azzal a támadókat se kíméljem.
Valahogy elküzdöm magam az asztalig, ahol a táskámat megláttam, és próbálom minnél hamarabb előhúzni Joyeuse-t a titkos zsebből, de mire a még ép bal kezembe foghatom, egy aranyfényű villanásban eltűnnek a csuklyások és a legtöbb túszuk.
-Qu'vatlh!
Csak acsargok tehetetlenül az ürességbe, miközben a Minisztérium is befut. Pont időben, mint mindig. Hárman maradtunk, plusz az érkező aurorok, de úgy tűnik, a két másik hölgy is hasonlóan eltökélt mint én. Megpróbálom összeszedni magam civilizáltabbra, hogy ne tűnjek olyan fenyegetőnek és adjak rossz benyomást. Mondom ezt egy nemrövid késsel, amit úgy markolok, hogy a kézfejemen kifehérlik az egyenetlen hegvonal. A másiknak mostanra mindegy, elég adrenalin nélkül se ütni se fogni nem tudok már vele, és ezen nem ma lesz már idő változtatni.
A könyökömet karolom bele a táska szíjába, úgy viszem azt oda a pálcákat összeszedő kolleginának. A késemet meg próbálom csak minnél diszkrétebben lógatni magam mellett, arra senkinek nem kell figyelni.
-Tesék, ezzel könnyebb lesz- lépek oda a pálcákat fogó nőhöz, és felé nyújtom a táskát, amennyire azt így a karomra akasztva tudom. kényelmesebb lehet neki is, ha nem a kezébe nyalábolva kell hoznia őket, a táska látszólag úgyis üres, nekem meg ezen a ponton úgysincs sok haszna bármi mást elővenni a titkos zsebéből, úgyhogy kölcsönveheti.
Ha szabad, a saját pálcámat visszakérem a csokorból, de csak a biztonság kedvéért. Ha lenne még kezem, amivel érdemileg forgatnám, akkor is kérdéses a hatása ezek ellen a gyökerek ellen, de erre van itt Joyeuse.
-Én is magukkal megyek!
-Én is. Nálam van a többiek pálcája.
-Ó, ma végük van- teszem hozzá én is. Szerintem nem kell lebetűznöm, hogy jövök én is, hallatszik a hangsúlyomból hogy ez nem volt valaha kérdés tárgya.
Túl sokszor mentek már túl messzire, és ma tudjuk, hol érhetjük utól őket. És rég egyértelművé tették már, hogy csak alkuképtelen fenyegetést hajlandóak jelenteni, és az egyetlen lépés amit meghagytak, a kiiktatásuk.
És személyes.
Ha a Minisztérium azt akarja, hogy mint civil, ne vegyem saját kezembe az ügyet, az egyetlen lehetőségük, hogy megelőznek, és ők iktatják ki mindet, mielőtt én tudnám. Addigis, rajthoz.
Az első hoppanálásom a Mágus tér egy jobban belátható pontjára vezet, és ha onnan kiszúrom bármelyik gyökeret, egy következő a háta mögé, hogy Joyeuse a veséjét üdvözölhesse.

          Még mindig fel vagyok háborodva, és úgy érzem, egy ideig nem is fogok tudni lenyugodni. Mégis, hogy hívhatja bárki is a másikat selejtnek? Látszik, hogy megint valaki olyan áll a háttérben, aki valamiért felsőbbrendűnek gondolja magát. Csak tudnám, miért gondolja azt, hogy én nem érek annyit, mint ő. Vagy azok, akiket elvitt.
          Addig nézek farkasszemet az egyik aurorral, amíg be nem adja a derekát. Szerencsére Yoana is mellém áll, és az a másik, akit szintén itt hagytak, innentől már nem fognak ellent mondani, ez biztos. És a számításom be is válik. Rövid időn belül már hoppanálunk és a Mágus téren találjuk magunkat.
          Hogy ott mi fogad, abban nem igazán vagyok biztos. Ahogy abban sem, hogy mit is kéne most csinálnom. Mármint tudom, csak a sorrendet nem. Mennék a csuklyások ellen is, de az is igaz, hogy van néhány iskolás a környéken, akiknek talán szüksége lehet a segítségemre. Végül úgy döntök, hogy nem foglalkozok a diákokkal, inkább megpróbálom számon kérni az egyik csuklyást. A saját pálcámmal rátámadok az egyikre. Le akarom bénítani, hogy tudjon válaszolni a kérdéseimre, de elmenekülni vagy viszont támadni ne tudjon.
          Azt a vékony alakot nézem ki magamnak, aki korábban megtépte Yoanát is. Mi fog kisülni belőle azt nem tudom, de ha csak állok egyhelyben, akkor pont felesleges volt eljönnöm ide.

Betartom a csuklómat a közösbe, remélve hogy aki viszi végül a hoppanálást, veszi a lapot a gyengén zárt és láthatóan sérült kezemből, hogy lehetőleg azért ne arra fogjon rá közvetlenül. A balomra szükségem van, készen kell rejtegetnem a kést, mert elengedhetetlen a terveimhez.
Csupán a közreműködés nevében annyit engedek épp, hogy a társas hoppanálást az aurorok intézzék, mentem volna én magamtól is. A helyszínt tudom, a módszer megy, nem létfontosságú a segítségük.
Csak állatias morgással nézem, ahogy ezúttal is kezdjük lekésni a lehetőségünket, az egyik csuklyás már kezd is lelépni. Őt már nem érem utól. Csak ugranom kellett volna, amint meghallottam a helyszínt, nem jópofizni. Ha a Minisztériumon múlik, ebből is csak egy majdnem sikerülne.
Most is csak másodpercek lehetnek, amit ki kell használnunk.
Gyorsan felmérem a jelenetet, kinézve a legfenyegetőbb csuklyást, ésvagy amelyiket a legjobban leköti a saját túsza. Egy késem van nemdomináns kézben, és ismét, a meglepetés ereje, minden előny hasznos. Amint kiszemeltem a célpontomat, hoppanálok közvetlen a háta mögé, habozás nélkül tövig a hátába vágni Joyeuse-t.
Legjobb a vese, de ha deréktájt a gerincét találom meg, az se utolsó. Kiejti mindennek a használatát attól a ponttól lefele, névleg most a lábait. Mondhatni nehezíti a menekülést.
Tessék, akkor kihallgatni is lehet még, dobhatok - kevéssé kiérdemelt - csontot az auror barátainknak is.
Ha pedig akár a célpontom, akár valamelyik kis barátja meg túl jól reagálna, vadul szúrok és kaszabolok, előnyben részesítve csuklókat és kezeket.
Egyfelől, ha próbálják ösztönösen védeni magukat, azt emelik a testük és az acsargó vérhobbit közé.
Másrészt, ha támadnának, akár ütve, akár varázsolva, azokat hozzák közelebb hozzám.
Ha néhány inat keresztülvágok a csukló bármelyik oldalán, vagy bárhol a kézen, máris nem tudnak rendesen pálcát forgatni.
Nem véletlenül az intimszférájukba portálom be magam a támadásom első lépéseként.

„A hold most nézőként világítja meg utam,
szurkol vajon, talán temet,
síromra az utolsó földet nem ma tapossák meg.”


A rántás egy pillanatra észhez térített, de pont csak annyira, hogy felocsúdjak az esés okozta zavarból. Éreztem már hasonlót mikor édesapám zsupszkulcsait használtuk vele, de sosem tudtam igazán megszokni, majd talán a hoppanállás elsajátítása után sikerül. A Mágus térre érkeztünk, s bár mióta feleszméltem láttam sokan voltak körülöttünk, mégsem tudtam segítségért kiáltani. Nem akartam mást, csak megérinteni a gömböt vérben ázó kezemmel. Vonzott és csábított, a melege szinte a testembe mart, éreztem, ahogy végig áramlik bennem az ereje, szinte legyőzhetetlennek éreztem magam, vágytam erre a hatalomra. Gyönyörű, szinte másodpercek, de talán percek is kieshettek, míg fogtam a gömböt és vigyorogtam, ahogy átjárt a melegsége.
Aztán, mintha elvágták volna. Szinte, mintha időt utaztam volna már csak a tenyeremmel néztem farkasszemet és láttam a lecsurgó vért és mit tettem. Térdre csuklottam és elszörnyedve néztem a tenyereimre, mi történt velem? Élveztem ezt az erőt, szinte halhatatlannak éreztem magam, most pedig olyan gyenge vagyok, esetlen, akár egy esőcsepp a szélben. Gyenge vagyok, igaza volt apámnak. Nem hogy a társaimat, magamat sem tudom megvédeni és egy kis időre megrészegített ez az esztelen hatalom és most, nélküle ismét egy senkinek érzem magam. Észleltem magam körül az embereket, hallottam hangokat, szörnyülködéseket az éttermek, butikok közeléből, hallottam, ahogy a társaim és a többiek is magukhoz térnek, miközben a fény talán már az egész teret beborítja.
Szemeim összevissza cikáztak szemgödrömben, nem, nem lehet. Hol voltam, hol volt az elmém, hol van most, ki vagyok én? Mit csinálok? Leonard J. Flint. A tenyerem, véres, gyenge vagyok, fáj mindenem. Sikolyok, ordítani tudnék. Elönt a harag, úgy csikorognak a fogaim, majd beletörnek, azt hiszem, megbolondulok. Kezeim ökölbe szorulnak, úgy szorítom, kiserken a vér a körmeim alól. Nem. Nem tehetik ezt velem. Nem vagyok a bábjuk, nem. De akkor ki vagyok?
Ismét elernyedek. Feltápászkodom. Kérdőn nézek társaimra, kik hozzám hasonlóan elengedik a gömböt és ki-ki a maga módján lereagálja a történteket. Nora és Dom szinte…semmi bajuk. Én meg…nem tudom ki vagyok. Vettem egy mély levegőt és üvöltöttem. Könny szökött a szemeimből, őrjöngtem. Kezeim ismét ökölbe szorultak, elvesztettem a kontrollt, kijött minden. Úgy vettem a levegőt, mint, akit éppen kimentettek a vízből, úgyis éreztem magam. A mellettem álló csuklyásra emeltem a tekintetem. Minden erőmmel rávetettem magam. Nem tudtam, mit csinálok, csak bosszút akartam, megszégyenítettek, így minden erőmmel azon voltam, hogy ártsak neki.
- TUDOD TE KI VAGYOK!! – üvöltöttem szinte öntudatlanul. Nem tudtam mit csinálok, elhomályosult a valóság…csak egy célpontot láttam és ártani akartam neki.

Néhány percre teljesen elvesztettem a fonalat, mi is történik körülöttem. A Mágus térre érkeztünk, azt megismertem, de hogy egyébként mi zajlott körülöttem... Azt az agyam vagy nem tudta, vagy nem akarta felfogni. Kellett pár perc, mire összeszedtem magam.
Végül, mire használható állapotba kerültem, a támadók nagy része már el is tűnt, és valami füstfal akadályozta meg az aurorokat abban, hogy közelebb menjenek. Én a kezemben még mindig ott szorongattam a többi túsz pálcáját, és próbáltam kitalálni, hogyan is tudnám eljuttatni hozzájuk. Habár nem tudtam, melyik kié, mégis biztonságosabb lett volna mindenkinek, ha visszakapják a pálcájukat.
Közben mellettem Esmét eltalálta egy átok. Felszisszentem, és aggódó pillantást vetettem rá:
-Jól vagy? - és a sebét néztem, hogy mennyire komoly a sérülés.
Ha rendben volt, visszafordítottam a figyelmemet az események felé. A másik lány, aki még velünk volt, valami pazar boszorkány lehetett, mert behoppanált a láthatatlan fal mögé, és megszúrta az egyik főkolompost.
A másik a kezét nyújtva várt valamire, talán a többieket akarta meggyőzni arról, hogy érdemes vele tartaniuk. Mindenesetre vártam, hogy mi lesz a túszok reakciója.
Az egyik aurorhoz fordultam, aki a közelünkben volt:
-Be kell jutnunk oda, vissza kell adnunk a többieknek a pálcáikat. Akkor tudnának ők is harcolni. - mutattam fel a kezemben lévő pálcákat. - Be tudunk menni oda valahogy? - mutattam a láthatatlan fal mögé. Reméltem, hogy az aurorok többet értenek ebből a helyzetből, mint én, aki még hírből se ismertem nagyon ezt az egész Rendet.

          Nem akarom elhinni, hogy egy ilyen helyzetbe kevertem magam. De nem is érdekel igazán. A lényeg, hogy tisztázni akarom magam. Nem vagyok selejt, és ezért bármit képes vagyok megtenni. Egy kis gondolkodás után meg is indulok az egyik csuklyás alak felé. Ha csak annyit sikerül elérnem, hogy kiderül a személyazonossága, nem érdekel, de nem hagyom megtorlatlanul ezt a sértést.
          Mire azonban odaérek, addigra a kis vékonyka eltűnik. Nem esek kétségbe, mert így közel kerülök ahhoz a másikhoz, aki eddig nem is tűnt fel annyira. Megindulok felé, de egy pillanattal később megtorpanok, mikor kinyitja a száját.
          - Romlott vérű lány!
          Hirtelen megtorpanok a hallottaknak köszönhetően. Először nem akarom felfogni a történteket. Nem lehet igaz, hogy sikerült még a korábbiakat felülmúlniuk. Elerednek a könnyeim és valahol a düh és a kétségbeesés mezsgyéjén lendítem a pálcámat, de ez már késő. Abban a pillanatban megérzem a karomba hasító fájdalmat, majd nem sokkal később megérzem a vér szagát is.
          - Jól vagy?  – hallom Yoana hangját, meg a benne megbújó aggodalmat is.
          A düh valahol még mindig munkálkodik bennem, és rájövök, hogy a korábbiakkal ellentétben úgy tűnik, nem gond, ha varázsol az ember, szóval a fájdalom ellenére megpróbálok ártalmatlanná tenni egy csuklyást. Segíteni akarok az auroroknak.
          - A rémálmod leszek, te szemétláda! Jobb, ha inkább most megölsz, mert innentől mindenhol ott leszek, ahol felbukkanhattok.
          Nem mintha én lennék a végzet asszonya, és mivel fogalmam sincs, hogy kiről van szó a maszk mögött, ez igazából csak egy üres fenyegetés. De ennél többet nem tehetek így, hogy az egyik auror közénk áll. Már az utolsó átkot sem tudom feléjük küldeni.

„A hold most nézőként világítja meg utam,
szurkol vajon, talán temet,
síromra az utolsó földet nem ma tapossák meg.”

A harag erőt adott ahhoz, hogy lebirkózzam az ellenfelem és még sikerült párat taposnom is rajta. Valószínű, hogy a féktelen düh és a sok izgalom hatásától nem estem még össze, bár a hátulról kapott ütéstől megtántorodtam és előrebuktam. Egy pillanatra el is sötétült a világ, halványan láttam csupán az alattam elterülő főtér macskakövét, a hangok foszlányoknak hatottak csupán, minden mélyebbnek és lassabbnak tűnt, miközben a világ szépen felgyorsult körülöttem. Nora és Dom is eldőltek, úgy néz ki, mi diákok, ennyire voltunk képesek. Fura volt, hogy a köpenyesek nem használták a pálcáikat, de valószínűleg a vérünk kellett nekik, egy nagyobb cél áldozatai voltunk, minthogy pecsenyét csináljanak belőlünk. Nem sok erőm maradt, négykézláb emelkedtem, majd az általam megtaposott férfi pálcáját kerestem. Amennyiben megtaláltam és volt még annyi erőm, csatlakoztam az iskolatársaimhoz, majd velük hallgattam végig a csuklyás főnök beszédét. Úgy vettem a levegőt, mint egy felbőszült bika, miközben aggódtam Domért és Noráért. Eléjük léptem. Nem tudom megmondani miért, talán erősebbnek éreztem magam náluk, vagy féltettem őket. Túl akartam lenni a havi jó cselekedetem, vagy csak elszámolni valóm volt a főnökkel szemben nem tudom, de eközben láttam, a kviddicssztár is szerzett magának egy pálcát.
– A véretekkel olyan mágiát tudunk irányítani, ami előtt meghajolhat a világ… amivel szebb jövőt teremthetünk a népünknek. Ha csatlakoztok hozzánk ebben a küzdelemben, meg kell érintenetek a kezemet a véres kezetekkel! – magyarázta, mint aki nem is egy csatatér közepén álldogálna, inkább egy teadélutánon ajánlana egy nagyszerű üzletet, amit lehetetlen lenne visszautasítani. Valószínűleg tovább akarják táplálni velünk a gömbjüket, azért kellünk neki, de abból nem esznek és ezt Nora is a tudtukra adja. Nem sok mindent fogtam fel belőle, a fülem be volt dugulva, még mindig ziháltam a dühtől és a fájdalomtól, majd kitárva a kezeimet társaim előtt, amolyan összefogás jelleggel válaszoltam.
- A roxforti diákokból nem eszel. – nyögtem oda neki mosolyogva, majd ha korábban sikerült pálcát szereznem, egy Petrificus totalus bűbájjal próbáltam én is megálljt parancsolni neki, remélve, nem lép meg a mocsok. Amennyiben még mindig pálca nélkül álltam előtte, hátrébb léptem és védve társaimat próbáltam hátrálni velük.

„A hold most nézőként világítja meg utam,
szurkol vajon, talán temet,
síromra az utolsó földet nem ma tapossák meg.”


Talán telement az agyam is vérrel, vagy nem is tudom, egyszerűen nem tudtam ésszerűen gondolkozni. Elhomályosult minden, egy darabig a holdat láttam, aztán megint kitisztult, zavartan megráztam a fejem és koncentráltam a nálam lévő pálcával a kezemben, amit egy lány adott, talán azért, hogy megvédjük magunkat. Nem…nem ez volt a célom. Elszállt minden megmaradt életösztönöm és valami állatias vadság vette át. Nem tudtam uralkodni magamon és ezen Dom szavai sem segítettek.
– Csak óvatosan Flint – motyogott nekem, mire én csak vadul lihegtem, miközben megtöröltem a fejemet a vértől.  – Ezek állatok. Bárcsak itt lenne a bicskám. – tette hozzá, mire én csak mosolyogva bólintottam.
- Vidd innen Nareket, menjetek. Én elbánok vele. – lihegtem harcra készen és tényleg elhittem, van esélyem ellene. Készen álltam és tudtam, könnyen elintézem, jó voltam a párbajozásban, piszok jó, ez a nyomorék esélytelen ellenem. Éreztem, hogy valaki ráncigál, talán Narek vagy Monstro, vagy bárki, de nem érdekelt, már nem tudott meghátrálásra késztetni, ezek megaláztak, fizetniük kell. Megaláztak egy Flint-et, megalázták Leonard J. Flintet és ezt nem hagyhatom annyiban. Bizony Merlinre mondom, ha ismerném a halálos átkot, most azt használnám, de be kell érnem azzal amim van. Mennyivel egyszerűbb lett volna hallgatni az éhenkórász Monstóra és Nareket fedezékbe cipelve megbújni valahol. Ráhagyni ezt a felnőttekre és nem felhergelt bika módjára bevarrni az önbecsülésemen esett foltot. Nem volt veszíteni valóm, talán vágytam a halált. A szüleim, a testvérem, az iskola társaim, kik megvetően néztek rám, mert furcsa vagyok és undok. Már nem érdekeltek. Ha utolsó leheletemmel megvédhetem két társamat, akiknek még van jövőjük, hát megteszem. Monstro és Eloise szép párt alkottak és még csak most kezdtek el járni, Narek pedig olyan kislányosan elbűvölő, nem bocsátanám meg magamnak, ha valami baja esne. Nem itt, aki feláldozható ma este, az én vagyok, nekem nincs mit veszítenem.
- Menjetek. – ismételtem magam, majd kirántottam a kezem Monstro szorításából és ahogy SVK órán tanultam, lendületet vettem, jobb lábbal kiléptem és úgy sütöttem el az átkot. Talált, telitalálat. Diadalittasan vigyorodtam el, majd egy pillanatra megint elhomályosult minden. A pálca kifordult a kezemből, mire a talaj helyet cserélt az égbolttal és én hanyatt zuhantam. Valami koppant hátul, de nem éreztem. Már nem éreztem. A csillagokat és a holdat figyeltem. De szép a hold. Valamit mormog a csuklyás alak…de már nem hallom. Valaki a fejemet lökdösi, hangokat hallok körülöttem majd kezek érintését érzem a tarkómon. Én csak a holdat figyelem, ahogy minden elhomályosul és a vállaim ellazulnak. Megkönnyebbülök és be csukom a szemem. Szabad vagyok…
mostmár vége van…

          Az egész helyzet olyan megalázó, és nem tudom, nem saját magamnak okoztam-e ezt. Akárhogy is legyen, az biztos, hogy nem fogom hagyni azt, hogy ez rányomja a bélyegét az életemre. Mármint miután sikerül ezt az estét túlélnem, mert most úgy érzem, jobb lenne inkább meghalni.
          Hallom, ahogy a csuklyás alak horkant a fenyegetésem nyomán. Pedig, ha tudná, hogy jobb lenne komolyan venni, akkor biztos nem tenné. Nem vagyok erős, nincsenek befolyásos barátaim, de nem vagyok tehetetlen sem. Igaz, most már nagyon fázok, a zoknim nem éppen a legjobb lábbeli egy ilyen időben.
          Magam alá húzom a lábaimat, onnan nézek a csuklyásra Yoana és az auror takarásából. Nem tudom mire várnak, miért nem támadnak, de az biztos, hogy így meg fognak szökni.
          - Maguk őrültek. Ugyanúgy meg fognak bukni, mint Tudjukki.
          Kicsit motyogom csak magamnak, mintha ezzel akarnám nyugtatni az idegeimet. Kicsit hiszek is benne, ez nem mehet így tovább, és ami még fontosabb, baromira elegem van belőlük. Hirtelen felállok, és a csuklyásra nézek.
          - Azért kíváncsi lennék, hogy az olyan selejtekkel, mint én mégis mi a tervük, ha már a jó vérűeket teljesen kiszipolyozták. Akkor mégis miből fogják működtetni azt a szart.
          Igazából nem is érdekel a válasz, nem is hiszem, hogy majd kapok rá választ. Csak hagyjon békén vagy tényleg megkeserítem az életét. Addig kutatok majd, amíg rá nem lelek. Ha elég tehetős, akkor biztos vagyok benne, hogy kiállításokon vagy összejöveteleken összefutunk még, és a hangja el fogja árulni. Kivéve, ha eltorzította valahogy. De még ekkor is, megtalálom majd a módját, hogy kiderítsem ki áll ennek az egésznek a hátterében.

          Egyszerűen tehetetlennek érzem magam. Mondhattam bármilyen fenyegetést, megpróbálhattam játszani a nagylányt, de az biztos, hogy lényegében nem értem el vele semmit. Annak viszont talán örülni kéne, hogy így talán békén fognak hagyni, és végül is erre vártam, erre vágytam. Egy ideig… Mert biztos vagyok benne, hogyha megkapják azt, amit akarnak, és elérik azt, amit el akarnak érni, akkor nekem sem lesz nyugtom.
          Megnyugszom, mikor meglátom eltűnni a csuklyás alakokat, majd nem sokkal később feltűnni a medimágusokat. Szerencsére nem történt túl nagy bajom azon túl, hogy a lábaim teljesen át vannak fagyva, azokat talán fel kell melegíteni kicsit. Szólok is az egyiküknek, aki alaposan megvizsgál, majd egy jóleső bűbáj után igazából az utamra is enged. Nem is akarom feltartani, van olyan, aki sokkal rosszabbul járt, mint én.
          Tekintetemmel megkeresem Yoanát, intek neki egyet távozásként, aztán hoppanálok is haza. Lesz mit kipihennem a ma este folyamán.

„A hold most nézőként világítja meg utam,
szurkol vajon, talán temet,
síromra az utolsó földet nem ma tapossák meg.”


Hirtelen riadtam fel. Kivert a víz, szabad jobb kezemmel a levegőbe ütöttem, mikor éreztem, a bal kezem béklyó fogja, igaz nem az a kellemetlen fajta, meleg kellemes kezek szorítása volt az.
- Vissza párbajhős. Csak én vagyok. A húgod. – magyarázta ijedt arccal a lány, mire én még mindig zihálva néztem magam elé, majd fájdalmas arccal kaptam a tarkómhoz.
- Mi…mi történt? – kérdeztem zavartan visszadőlve az ágyamba, melyben ez idáig gondtalanul szundítottam. Az ispotály egyik kórtermében tértem magamhoz, körülöttem medimágusok sürögtek-forogtak, a többi ágyon hozzám hasonlóan sérültek és betegek feküdtek.
- Hát…amit hallottam, próbáltál megvédeni temérdek embert pár erősen felfegyverzett gonosz varázslóval szemben. – magyarázta unottan megszorítva a kezemet. – szóval csak a szokásos, idióta voltál. – mosolygott végül gúnyosan, bár látszott rajta, erőltette a vigyort és egy kicsi félelem volt kiolvasható a szemeiből.
- Mit gondoltál? Seggeden a sárkánytojás héj. Nagyobb bajod is eshetett volna. – szidott meg, mire én egy félmosollyal vettem tudomásul a szavait. Foszlányokban rémlett az éjszaka történése, mikor ismét zilált állapot lett úrrá rajtam.
- A többi diák? Őket is behozták? Jól vannak? – hadartam a kérdéseimet, mire Eleonore felegyenesedett az ágyam mellett és legyintett felém.
- Csak te voltál ilyen szerencsétlen, rajtad kívül egy diákot se hoztak be. – magyarázta, mire én megnyugodva fújtattam egyet.
- Anyuék kiakadtak? – kérdeztem végül.
- Anyánk kit tárgyal a medimágussal, aki ellátott téged, édesapánk pedig, miután meghallotta, hogy nincs komoly bajod a vérveszteségen és a puklin kívül a fejeden, inkább el se jött az irodából. – magyarázta cinikus vigyorával.
- Ah…jobb is így. Jelenetet rendezne csak. – válaszoltam még mindig a halántékom szorítva. Majd szétszakad a fejem, úgy lüktet, ahogy a vér áramlik az ereimben. A mennyezetet bámultam, ahogy elöntött a harag és a tehetetlenség.
- Egy-kettőre jobban leszel és jöhetsz vissza, kviddics bajnok. – ütögette meg a vállam a lány, mire ráemeltem a tekintetem.
- Te…fogtad a kezem, mialatt aludtam? – kérdeztem félmosollyal az arcomon.
- Hülye vagy? Én a pulzusod ellenőriztem…olyan muglisan vagy mi, most tanultuk. Gondoltam, ha már meghalsz, rajtad gyakorlok legalább. – hadarta a haját igazgatva, majd végül nagyot sóhajtva, szigorúan rám emelte tekintetét.
- Persze, hogy aggódtam te idióta. Mi lesz velem, ha itt hagysz ebben a bolond családban? - kérdezte nagyot sóhajtva, majd láttam, hogy az ajkai megremegnek, a szemei pedig megtelnek könnyekkel. Sose láttam még ilyennek. Jó, persze, nem is nagyon volt alkalom hasonló káoszt átélni. Azt hittem feláldozható az életem, de Eleonore-ra nem gondoltam.
- Sajnálom. – fogtam meg most én a kezét, majd bátorítóan rámosolyogtam. – de jobb lesz, ha befejezed a sírást, mert elmondom a suliban.
- De egy barom vagy! – ütötte meg a vállam játékosan, majd a mellkasomra engedte a fejét és úgy zokogott. – Kinyírlak, esküszöm…