Roxfort RPG

(https://64.media.tumblr.com/2fc5494a0aa35636da0e95ae9fc84d79/tumblr_inline_p7hvp8bXfW1s2djns_100.png) (https://64.media.tumblr.com/df275da98a1d7f1979f7b4824a0a74ae/tumblr_inline_p7hvpjlaWs1s2djns_100.png) (https://64.media.tumblr.com/49a0114af5c53b4789a1a77c47147799/tumblr_inline_p7hvpmL0OS1s2djns_100.png)

Emlékszem még régi időkre, mikor otthon lenni nem büntetés volt. Mikor a házunkban még voltak színek, és nem lepte el az egész lyukat a tömény cigifüst. Emlékszem még, hangos volt a ház, kiabáltak a fiúk, nevettek, sose volt nyugalom. Emlékszem a kinti sütögetésekre, mikor a rokonok váratlanul jöttek, mert az ajtó mindig nyitva volt. Emlékszem, és bárcsak ne emlékeznék.
Sose voltunk gazdag család, kúriát is egyszer láttam életemben egy kirándulás alkalmával, mikor apánk még elvitt minket kirándulni, akkor is véletlenül. Gyönyörű volt, de furcsa, rossz érzésem is volt mellette. Sose vágytam rá azóta se. Megvolt mindenem, a szüleim, a testvéreim, a kert, ami tavasszal szivárványszínekbe borult, könyvek, amik miatt annyira megszerettem az olvasást… Boldog voltam, annyira hihetetlen ez, és olyan távoli, mintha ezek nem is velem történtek volna.
Az első csapás apa menesztése volt. Imádta a munkáját, sose késett, elhivatott volt, és órákig beszélt róla, nyüstölte a fiúkat, hogy szedjék össze magukat, tanuljanak rendesen, ne mindig csak a csajokon járjon az eszük, de…. fiúk. Mi anyuval mindig a konyhában voltunk, sütöttünk, hagyta, hogy én díszítsem a sütiket, amik általában irtó rondák lettek, de legalább finomak. Sokat beszélt hozzám, mesélt az iskolai időkről, mikor már ott volt a levél az asztalomon, hogy bizony engem is felvettek. Én rettegtem, én nem akartam olyan messzire kerülni a szüleimtől. ch…
Emlékszem a napra, mikor apu hazajött. Mintha meghalt volna valami, megélte a személyes kudarcát, az ő mondása szerint, egy aprócska figyelmetlenség miatt. Talán, talán, ha akkor nem veszi le azt az üveg whiskeyt a szekrény tetejéről, talán akkor most nem tartanánk itt. De levette. És azóta is minden áldott nap leveszi, anyu meg tesz egy újat a helyére, mert már azt is tudjuk, milyen az, amikor az a hely üres.
Az elején sosincs gond, akkor még normális, na de nála nincs az a pont, mikor elég, vagy ha van is, már szépen szemet huny felette. Ő az én apám. Az én apám, aki, ha részeg, nem néz semmit és senkit, aki miatt nem tudok normálisan öltözködni, mert egy-egy kirohanásának nyoma ott van a testem valamely pontján, aki szerint nekem kellett volna odavesznem, mert amúgy sincs semmi hasznom, és még nő is vagyok. És csak pislogok, és sokszor teszem fel a kérdést, mi lett abból az emberből, aki engem felnevelt.
Amennyire féltem az első évem során, annyira szerettem meg a Roxfortot. Az a kis önállóság, hogy nem nyitnak rád két percenként, hogy nem cikiznek, ha könyvet látnak a kezedben, és nem teszik fel hatszor a kérdést, biztos megfésülködtél-e… az valahogy mindig is jót tett. Mára teljesen önálló személyiségnek mondhatom magam, már az aprócska tényt leszámítva, hogy szabályt eddig még nem szegtem és eztán sem áll szándékomban. A jegyeim nagyon hullámzóak, minden év elején, és szünet utáni hetekben épp, hogy csak nem troll, de amint megnyugszok, és halványodnak az otthon töltött idő tapasztalatai, úgy fejlődnek feljebb. Nem vagyok naiv, tudom én, hogy sejtik nincs otthon minden rendben, de nem vagyok képes arra, hogy bárkinek is szóljak a házunk falai között történtekről. Várok, anyu is vár. Mindketten várjuk, hogy nagykorú legyek, és ne kelljen többet részesülnöm abból a „szeretetből”, amit általában kapni szoktam.
- Hahóóóó figyelsz egyáltalán? – megrázom a fejem, a szobatársam valami pasiról fecsegett az imént, de az én agyam rendszerint az ilyen sztoriknál kikapcsol. Nem azt állítom, hogy nem érdekelnek a fiúk, látom őket, és Merlin rá a tanúm, van, aki még tetszik is. De ezek a felesleges drámák, az odamenjek-e hozzá, meg a, de mi lesz, ha eszmefuttatások úgy nem igazán fognak meg. Persze én könnyen vagyok így, még a szobatársaimat se engedem egy bizonyos határvonalon túl. Nem megy nekem ez a barátkozás, arra már rájöttem. Túl sok a kérdés.
- A bátyád is milyen helyes volt – halkan szólal meg, én pedig elmosolyodok. Egy utolsó kép, mikor mi még családként működtünk, mikor még apu is vigyorgott, anyu szeme meg tele volt csillogással. A két ökör meg egyenesen vihogott. Nem, tényleg nem így kellett volna történnie, nem kellett volna meghalniuk, de egy háború sem válogat az áldozatok között, nemde? Hogy is nevezik őket? Járulékos veszteség? Két függőleges vonal ők csupán a statisztikán, amit a háború elszenvedőiről készítettek, azokról, akik már nem mesélhetnek arról, milyen volt egy halálfaló, milyen volt szemben állni egyel. Ők, ahogy sokan mások is, nem tettek semmit, egyszerűen rosszkor voltak rossz helyen. Oliver épp csak megnősült, Lionel a minisztériumban készült elhelyezkedni, de ez már kit érdekel. Őket a föld nyelte el. Én is már semlegesen érzek velük kapcsolatban, már nem rándul össze a gyomrom, már nem nehéz levegőt venni, ha rájuk gondolok, pedig csak pár éve kell a temetőbe járnom, a virágokat rendezgetni, mégis… Biztos nehezebb lenne, ha beszélhetnék róluk otthon, ha feltéphetném a sebeket, de az ő nevük már szinte hasonló a nagyúréhoz. Nem lehet kiejteni. Apám szent meggyőződése, ha meghaltál, nem is léteztél. Nincsenek emlékek, nem lehetnek. Nincs két szoba, ami üresen áll, pontosan úgy, ahogy azt a fiúk hagyták, épp csak a porcicák gyarapodtak meg, és a levegő olyan más. Az sem a hirtelen rádtörő érzések miatt, amiket akkor érzel, mikor az egyikbe belépsz, hanem mert nem lehet kinyitni az ablakot. Pedig én esküszöm, egeret is láttam már ott szaladni. Mégis kit érdekel? Senkit.
- Ugye…..tudjátok, hogy idén RBF? – megszólalok, szoktam… hozzájuk legalább is. Akárhogy is nézem, a lányok első óta az életem szerves részei, kettejüknél még jártam is a szünet alatt, és most mind röhögve vágják hozzám a párnájukat, mert… pontosan ennyire érdekli őket. Nos, engem azért egy kicsit jobban, szóval a fejemet rázva hagyom ott őket a pasi problémáikkal, és megyek az egyetlen helyre, ahol nyugodtan tudok tanulni. Mert a tanulás nekem tényleg fontos. Ki akarok kerülni ebből a képtelen helyzetből, azt ugyan nem tudom, hogy fogom kivitelezni, de ha sikerülni fog, mert igen, sikerülni fog, azért nem ártana egy normálisabb munka.

Mire ideértél valószínűleg már rájöttél, nem én vagyok a Roxfort jelensége. Jó eséllyel észre se veszel, vagy épp csak fel nem löksz a folyosón. Esetleg ha fel is tűnök, akkor is én vagyok a cikizés tárgya. És én ezzel teljesen elégedett vagyok, inkább cikizzenek olyasmi miatt, amiről fogalmuk sincs, mint szánjanak amiatt, amit tudnak. Ennek ellenére kedves vagyok, azt mondják a lányok, meg jó hallgatóság, amiben pedig én vagyok biztos. Mások problémája mindig jobban lefoglal, mint az, hogy a sajátjaimról beszéljek.
Igen, stréber is vagyok, bár… itt mindig elbizonytalanodnak.  Tanulni rendszeresen tanulok, az hogy épp nem sikerül K-ra egy-két dolgozat, nem a felkészültségem hiányának köszönhető, hanem a fájdalmaimnak, vagy a rajtam eluralkodó inszomniának, ami sokszor rám nyomja a bélyegét. Nem vagyok a megjátszás híve, nem is igazán tudom palástolni, hogy valami nagyon nincs rendben, olyankor jön a szerencse, hogy téged a saját dolgaid jobban lefoglalnak, minthogy az enyémekkel foglalkozz, ha ez nem válik be, akkor valami apróságra fogom, tipikus diákgondokra.
Mivel jól tanulok, így nagyon szívesen segítek másoknak is, a tanárok legalább is szoktak erre kérni, és míg azzal foglalkozom, nem kell másra gondolnom. Pontosan ezért csapódok mindig valami társasághoz, nem is igazán foglalkoztat, tudom-e a nevüket, ha nem néznek ki, tökéletes boldogsággal hallgatom el, miket fecsegnek még akkor is, ha hozzászólni nem szólok, vagy épp annyira nem foglalkoztatnak az aktuális sulipletykák.
Kezdeményező típus sem vagyok, sose leszek az, aki eléd áll, hogy te figyi, legyünk már legjobb barátok, és hasonló, de nem is vagyok süni alkat, aki visszavonul és elzárkózik minden és mindenki elől. Óvatos is csak akkor vagyok, ha valami kérdés a komfortzónámon belül talál el, és amilyen hirtelen szokott az történni, megy a hebegés. Ugyanez van akkor is, ha az aki tetszik, megkérdezi, mi lesz a következő óra.

A családom olyan, amilyen. Sose rendelkezett nagy múlttal, és igazán vegyes társaság. Nincsenek osztálybeli különbségek, mindenki teljesen átlagos keresettel rendelkezik, már ami a középosztályt képezi. Régen még összetartók is voltunk, de apám ugye ennek szépen keresztet vetett, miután egy-egy homályosabb pillanatában az összes testvérét vérig sértette, és arról, hogy segítsenek neki, még csak hallani se akar. Neki ez az önsajnáltatás, és hogy teljesen tönkre menjen bejön, és senkit nem tudok hibáztatni azért, mert lemondott róla, már én is lemondtam az első ok nélkül kapott verés után.
Én ahogy tudom, tartom a kapcsolatot a rokonsággal, de nem igazán szeretem látni a szemükben a sajnálatot, meg a tehetetlenséget. Senkinek nem ér addig a keze, hogy az én családi helyzetemet megoldja.

Nem egy bálkirálőynő alkat, és nem az, aki után összesúgnak a fiúk a folyosón. Teljesen átlagos kis egér, kissé „leharcolt” ruhákban, így még csak divatikonnak se lehet illetni. Nyáron, nyáron nagyon feltűnő, mikor még mindig csupa hosszú ruhában jár, nem törődve azzal, mennyire van meleg. A bőre is sápadt, volt, hogy nógatták, vagy ők maguk vitték a gyengélkedőre, pedig semmi baja, csak úgy néz ki, mint aki valósággal retteg attól, hogy D-vitamin jut a szervezetébe. Folyton bő ruhákat hord, azok legalább kiválóan eltakarják alakjának hiányát, mert egyébként a csontjai zörögnek, és kiválóan kelti egy anorexiás látszatát.
Ennek ellenére ápolt, odafigyel a higéniára, a hajára meg még finnyás is, mert az szép hosszú, és tényleg, mint egy selyem. Kék szeme van mellé, de azt nem sokan látják, képtelen mások szemébe nézni, bármekkora faragatlanság is. A tartása is olyan, mint aki bármelyik percben elfutna, és ha még megemeled a hangod, ő remeg is, mint egy őzike. Hát… családi traumák.  

Mint mondtam, jó tanuló vagyok, mert fontos, hogy jól tanuljak. Nincsenek kedvenc tárgyaim, sem olyanok, amiket épp ne szeretnék. Nekem csak feladatok vannak, amiket teljesíteni kell, és teljesen mindegy, mi van előttem szeretek vele foglalkozni. Nem nyűgként élem meg a felkészülést egy-egy órára, szeretek alaposan utána járni a témáknak, viszont felelni… szóban, azt nagyon nem. A tanáraimmal se gondolnám, hogy rossz a kapcsolatom, de kedvenc diáknak se titulálnám magam, velük is úgy vagyok, ahogy az iskola társaimmal, tartom a távolságot.

pálca típusa || 9 hüvelyk, szilfa, egyszarvúszőr maggal


RBF || -

        Egyéb

avialany || Emily Rudd